KARAKTERINFORMÁCIÓK ◯ Kor : 280
◯ HSZ : 78
◯ IC REAG : 84
◯ Lakhely : Fairbanks
|
Cain Vittorio di Notte // Pént. Jan. 13, 2012 11:03 am | |
|
Karakter teljes neve: Cain Vittorio di Notte Becenév: Cain/Káin, attól függ, mióta és honnan ismered Álnév: Vittorio Lupo Faj: Vérfarkas - Őrző Falka: - Titulus: Harcos Nem: Férfi Kor: 268, kinézetre 28 kb. Születés helye és ideje: Olaszország, Milánó, 1744. január 6.; beharapás: 1767. február Foglalkozás: orgyilkos elsősorban, másodban katona Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: 3. szint Vérvonal: "Fakírok" -> Annakpok, a szabad
Tupilek, Az Első -> Annakpok, a szabad -> Frederic Geertz -> Cain Vittorio di Notte
Apa: Frederic Geertz, vérfarkas, 375 éves Anya: Isabella di Notte, Őrző, meghalt Testvérek: Daniel di Notte: vérfarkas, 260 éves Marie di Notte: Őrző, meghalt, a nővére volt William Geertz: vérfarkas, 268 éves Vittorio Geertz: vérfarkas, meghalt, a bátyja volt
Egyéb hozzátartozók:
Szófukar általában, szeret a tárgyra térni, és gyűlöli a fölösleges mellébeszélést. Nem túl barátságos, kifejezetten mogorva, mások baja nem tudja meghatni. Szereti a gyors és hatékony megoldásokat, nehezen viseli a semmittevést és a várakozást, valamint ha megpróbálják átverni. Mosolyogni szinte soha nem szokott, könnyen felkapja a vizet, és különösebb probléma nélkül tart haragot, érez gyűlöletet mások iránt. Senkihez sem ragaszkodik, gyűlöli a megkötöttségeket, önfejű és mindenáron véghezviszi, amit egyszer eltervez. Rengeteg negatív érzelem tobzódik benne, éppen ezért hajlamos az őszinte, jó szándék mögött is ellenséget sejteni. Rendkívül bizalmatlan, sose kér segítséget, ha valamire szüksége van, maga jár utána, másokra szíve szerint semmit nem bízna. Elutasító és rideg a legtöbb emberrel, vérfarkassal és Őrzővel, mert képtelen megszabadulni attól, amit nevelés és kiképzés címén belé vertek.
Nagyjából százkilencven centi magas, edzett testfelépítésű. Több helyen hegek „díszítik”, mind-mind a múlt egy kis szelete. Eddigi életének hála igen szívós, sok mindent kibír, fizikailag-szellemileg egyaránt, akkor is tovább megy, ha a teste inkább jobbnak látná összecsuklani. Zöld szeme hideg, a jelleméről árulkodik, haja sötétbarna és rövid. Az esetek többségében a fekete ruhákat részesíti előnyben, valamint olyanokat, amik nem akadályozzák a mozgást, kényelmesek. Mindig hordja az öccsétől kapott dögcédulát. Farkas alakban hatalmas, bundája a fekete és a sötétbarna keveréke, szeme a megvilágítástól függően tűnhet borostyán színűnek, narancssárgának, vagy egészen vörösnek.
A hó hatalmas, kövér pelyhekben szállingózott, hideg, leheletfinom érintése az arcomat cirógatta. Olykor-olykor jeges fuvallat szórakozott el a pihékkel, ért egészen csontjaimig, és már-már reszketésre késztetett. Olybá tűnt, Alaszka illik hozzám. Egészen otthon éreztem magam a hegyek között barangolva, bár korántsem emlékeztettek észak Itália hófödte hegyormaira, vagy Szibéria dermedt téli tájaira, amik kegyelmet nem ismerve karistolták a legedzettebbek lelkét is. Bármerre is jártam az átváltozásom óta, mindenütt csak a hideget, a fagyot ismertem, távoli gyermekkorom édes Milánója mintha sose lett volna. Érdekes… a szép emlékek sokkal gyorsabban és könnyebben fakulnak a rosszaknál, azok jobban belénk ívódnak. Talán ezért is emlékszem olyan kevésre édesanyám szavaiból, a nővérem nevetéséből, az ikertestvérem csínytevéseiből és az öcsénk játékosságából. Igaz, hogy azóta sok-sok év telt el, de nem ez tépte cafatjaira ezeket a pillanatokat.
Anyának az ikertestvéremmel, Williammel való születésünk előtt már volt egy nálunk két évvel idősebb fia, Vittorio, és egy négy évvel idősebb lánya, Marie. Pusztán annyira emlékszem a nővéremmel kapcsolatban, hogy egy Őrző férfitól születetett, és mindig meghámozta, felszelte nekem az almát, még akkor is, amikor már nagyobbak lettünk. Nyolc éves voltam, amikor először láttam az apámat. Az a nap örökre az emlékezetembe vésődött, az indított el mindent, és arra rá kilenc hónappal született meg Daniel.
Frederic Geertz. Féltünk tőle mind a négyen, anyát is feszéjezte a jelenléte, holott semmi olyasmit nem tett még akkor, ami miatt bármelyikünknek is így kellett volna éreznie. Végig higgadtan, udvariasan viselkedett, s habár Marie-t nem sok figyelemre méltatta, minket tüzetesebben szemügyre vett, kérdezgetett rólunk, és nekünk is feltett egy-két, akkor érdektelennek tűnő kérdést. Elmondta, hogy a keresztneveinket is ő választotta ki, és csak Vittoriónak engedett olasz nevet. Aztán elmesélte, hogy ő micsoda… Vérfarkas. Nyolc évesen hallottam ezt a szót először, s akkor még mit sem sejtő gyermekként egyáltalán nem fogtam fel a jelentőségét. Onnantól viszont anya Willt és engem is tanítani kezdett. Azt mondta, egy napon majd mi négyen, William, Daniel, Vittorio meg én nagy harcosok leszünk, Marie pedig kiváló gyógyító. Eleinte játéknak hittük, mert csak mesélt, és mindenfélét mutatott régi könyvekben. Akkor jöttünk rá, hogy mindez mennyire komoly, amikor tizenhárom éves koromban az apánk újfent meglátogatott minket, ottléte azonban jóval zajosabbra, felkavaróbbra sikeredett, mint legutóbb, hatása kiterjedt a családunk ismerőseire, barátaira is, az egész kis közösségre, ami születésemtől kezdve körülöttünk volt. Félelem, gyanakvás és feszültség mérgezte meg a hétköznapokat, az árnyékok veszedelmessé, a szél susogása hátborzongatóvá, az éjszaka vérszomjassá vált. Mindez bekúszott a küszöb alatt a házakba, körbefonta a családokat, balsorsot súgott a családtagok fülébe.
Évekig nem történt semmi. Huszonkét éves koromig zavartalanul tanulhattam Őrzőnek, Williammel a közösség nagy reménységei lettünk, egymásnak pedig riválisai. Testvéreink ebből kimaradtak, az ingatag béke érdekében nem foglaltak állást, s mivel egyikünk sem került kivételezett helyzetbe, a törékeny egyensúly még élt egy kis ideig. Nem sokkal a huszonharmadik születésnapom előtt a városrész, ahol a helyi Őrző-közösség többsége élt egy éjjel lángba borult. Zűrzavar támadt, a történteknek nem volt előszele, a tűz, mintha a semmiből csapott volna fel. Pánik tört ki, mindenki menekült, amerre látott, vagy épp az értékeit próbálta menteni. Vittorióval éppen anyát és Marie-t igyekeztünk kimenekíteni a házból, amikor a tajtékos tűzropogásba farkasüvöltés vegyült, ami sokkal ijesztőbb volt, mint bármelyik hang, amit azon az éjjelen hallottunk.
A lelki szemeim előtt a pattogó szikrák valós hópelyhekké váltak. A kontraszt éles, az akkori forróság égett hús és vérszaggal keveredett, Alaszka hava frissességet ígért, a fenyőillat megnyugtatott. A hótól elnehezült, tűlevéllel borított ágak most már teljesen hétköznapinak számítottak, ám szinte mindig eszembe juttatták az alkalmat, amikor először láttam ilyesmit.
A nővéremet, és az édesanyámat nem tudtuk megmenteni, Daniel pedig eltűnt, sokáig azt hittem, ő is odalett a tűzben. Vittoriót, Williamet és engem drága atyánk éjfekete védőszárnya várt az Alpok csipkézett hátú hegyvonulatai között, olyan zord helyeken, ahol szerintem előttünk még senki nem járt. Mi sem önszántunkból mentünk – akkor legalábbis még úgy tudtam. A hegyek között élő vérfarkas falkához vittek minket, ahol Frederic töltötte be az alfa szerepét, fiatal kora ellenére. Elválasztottak a fivéreimtől, három, egymástól távol eső barlangba vezettek minket. Rossz érzésem volt, mindhármunkra négy-öt farkas vigyázott, és csupán remélni tudtam, hogy életben hagynak. Utólag bölcsebbnek látom, ha akkor inkább a halált kértem volna. Ám az élni akarás, az életösztön felülírja a józan észt, az elveket, az elhatározásokat, s olyan cselekedetekre vesz rá, amik utána mázsás súlyként nehezednek ránk.
Beharaptak minket. Az én átváltozásom tartott a legtovább, William szinte azonnal farkassá vált, és Vittorio sem váratta sokáig apánkat. Próbáltam dacolni. Nem akartam egy lenni azok közül, akik elpusztították az otthonom, ezzel együtt pedig egy halom rommá degradálták az életem. Az átalakulásomat végül haragom szításával érték el azzal, hogy a szemem láttára verték félholtra az ikertestvéremet. Különös, hogy akkor mit meg nem tettem volna érte, ma viszont…
Több mint tíz évig éltünk ott. Furcsának találtam a falka összetételét, mivel nagyon sokan voltunk kölykök, Őrzőként pedig azt tanították nekünk, hogy egy falka akkor jár jól, ha kevés kölyök és több idősebb tag gyarapítja, akik tapasztaltak. Igaz, a hegyek között nem volt gondunk ellenséges falkára, az egyetlen Őrző csoportot, akik a közelben voltam, szétkergettük, így zavartalanul folyhatott a kiképzésünk. Gyilkosoknak neveltek minket, durva, nyers módszerekkel, aki nem felelt meg a követelményeknek, azt karóba húzták, és nyilvános helyen hagyták több mint egy hétre, hogy az összes kölyök láthassa. Mi fiatalok összetartóak voltunk, támogattuk egymást, amikor csak kellett, de azt nem kerülhettük el, ami az Alpokban töltött évek végén következett. Frederic levelet kapott Moszkvából. Az ottani Alfa, aki egyben az ő átváltoztatója is volt, magához rendelte, hogy egy falkaháborúban támogassa őt a farkasaival. Ez kicsit meggyorsította a folyamatokat, előre hozta a vizsgát, amin, aki átment, falkatagnak és nem kölyöknek számított. A feladat nem volt túl komplikált: küzdj meg a többi kölyökkel, és maradj életben. Azok, akiket eddig barátnak tartottam, hirtelen ádáz ellenséggé váltak, és ahogy a körülmények megváltoztak, úgy lényegültek át akadállyá, ami közém és az életben maradás közé állt. A viadalt alkonyatkor kezdtük, hatalmas terület állt a rendelkezésünkre, aki pedig hajnalban is életben volt még, azt Frederic a nevére vette. A testvéreimmel túléltük, meg rajtunk kívül még két kölyök, akik Moszkvában meghaltak az első összecsapáskor.
Geertzek lettünk mind a hárman, de engem akkor nem érdekelt a név, csak az, hogy valahogy, akárhogy de túléljem, ami rám várt. 1778-ban a parancsnak eleget téve Frederic Moszkvába vitte a falkát, egy csapat kegyelmet nem ismerő gyilkost. Oroszország pár évvel csupán a Pugacsov-féle felkelésen, Nagy Katalin uralkodott, a közhangulat pedig legalább olyan zord volt a közemberek részéről, mint az orosz tél. A két ellenséges falka vadállatokból állt, kíméletlen fenevadakból, akik nem csak az ellenséget nem kímélték, de egymást sem. Egyáltalán nem értettem, hogy minek kellett idejönnünk, amikor látszólag ezek szépen kiirtják egymást és magukat is, Frederic azonban tudta, hogy mit csinál. Pár év kellett csupán ahhoz, hogy a két horda felőrölődjön, és területük a miénk lett, apánk pedig megtette az akkor még – farkas éveket tekintve - szemtelenül fiatal Vittoriót bétájának. William féltékeny lett, irigyelte a rangot a fivérünktől, de kihívni nem merte, tudta, hogy nem csupán vereséget szenvedne, de meg is halna. Nálunk, aki harcban alulmaradt, akár a ranglétrán való felkapaszkodás közben, akár egy hevesebb vita során, azt utána megölték. Oroszul tanultunk a fivéreimmel, ami az olasz után nem volt egy egyszerű mutatvány, a mai napig rémes akcentusom van és néhány szóval nem is boldogulok kiejtésügyileg. Az oroszoktól egyetlen dolgot vettem át, miért hálás vagyok: a vodka szeretetét.
1812-ben hagytuk el Moszkván, nem sokkal azelőtt, hogy Napóleon elfoglalta volna. A falkában egyre nagyobb lett a feszültség, Will mind inkább hangoztatta ellenszenvét, és már nyíltan beszélt Vittorio ellen. Frederic nem lépett közbe, hagyta, hogy események irányítsák magukat. Döntéshelyzetbe kerültem, ha pártatlan maradok, közösen tépnek szét. William mellé álltam, a falka pedig kettészakadt, Frederic a háttérből figyelt. A két falka együtt mozgott az acsarkodás ellenére is, egységet akartunk, csak más vezetővel, vagy bétával inkább. Sokan meghaltak azokban az időkben, és nem csak farkasok, hanem emberek, Őrzők egyaránt. Amerre jártunk, vér és halál maradt utánunk. Moszkvától Szibéria hegyvidékéig feldúltuk az országot. Belső Szibériában, egy kis falunál vetettünk véget ennek az egésznek, habár másképp, mint azt eredetileg terveztük. William még korábban súlyosan megsérült, ettől függetlenül nem volt hajlandó lemondani a béta posztról, amit Vittorio megölésével elnyerhetett volna. Jellemben különböztünk az ikertestvéremmel, de kinézetre: mint két tojás. Nem akartam kiállni a bátyánk ellen, de Will elég hatásos tudott lenni, ha meggyőzésről volt szó. Azt mondta, hogy Vittorio eladta a milánói Őrző közösséget, mert vérfarkassá akart válni, a hiba abba csúszott, hogy minket is kiszemelt Frederic. Az a szemét… tudta, mivel foghat meg, fordíthat szembe Vittorióval és csalogathatja elő a farkasomat egy csettintésre. Másnap Williamként kiálltam ellene és megöltem. Hiba volt. Óriási hiba, amit azóta is bánok.
Ökölbeszorítottam a kezem, a körmeim a tenyerembe vájtak, felsértették a bőrt és apró cseppekben kicsordult a vérem. A távolban Fairbanks kezdett kirajzolódni. Már nem voltam messze attól a várostól, aminek a közelében utoljára az apámat és az ikertestvéremet látták.
Will becsapott, a farkasokat ugyanis ő szabadította a városra, s miután ezt elmondta, megvádolt, hogy őt is én sebesítettem meg azért, hogy a béta címet elorozzam előle. Testvérgyilkosnak állított be, és Káinnak hívott. Frederic nem tett semmit sem a védelmemben, ő a Williamhez hasonló rohadékokat gyűjtötte elsősorban maga köré. Ki akartak végezni, de elszöktem. Farkassá váltam, és rohantam, amíg bírtam, nem érdekelt semmi sem. Sok időt töltöttem farkas alakban, több évet, anélkül, hogy emberré váltam volna. A déli határterületeket jártam, ott találkoztam ismét Daniellel. Addigra már kimerült voltam, csont és bőr, elcsigázott, hagytam, hogy oda vezessen, ahová akart. Az ikertestvérem rászedett, Vittoriót megöltem, azt hiszem, a testvéri viszony minden elfajzását átéltem, ha még ő is tett volna valamit, nem rendít meg. Egy táborba vitt, amit mongolok laktak, Őrzők. Évek óta velük élt, és rengeteget fejlődött az ottani Protektornak köszönhetően. Segített visszaváltozni emberre, de karmaim és a szemem még utána is jó darabig őrizték másik felem nyomait. Majdnem a második világháború kitöréséig velük maradtam, felépültem, összeszedtem magam és tanultam, de a vérem nem hagyott nyugodni, a farkasom bosszúra szomjazott. Mindenről beszámoltam Danielnek, hogy mi történt velünk, amióta szétváltunk, ő pedig elmesélte, hogyan vált farkassá. Jobb élete volt, mint nekem, és ennek őszintén örültem. A táborban megismertem egy mongol lányt. Soha addig nem voltam szerelmes, így nem tudnám megítélni, hogy amit akkor éreztem mi lehetett. Fontossá vált, ez biztos. Mellette nem éreztem annyi gyűlöletet és keserűséget, olykor még mosolyt is csalt az arcomra, ezen kívül azonban semmi nem történt közöttünk.
1938-ban már ismét Európa országait jártam, magam mögött hagyva egy békésebb élet lehetőségét, ám ezúttal Daniel is velem tartott. Az első világháborúból kimaradtunk, de a következő háborús időszakból nem tudtunk kimaradni. Hajtott minket a kalandvágy a sok nyugalmas év után, és mi is lehetne jobb egy vértől lucskos harcmezőnél? Visszatértünk Milánóba, csakhogy Itália teljesen megváltozott. Fasizmus és Mussolini diktatúrája fogadott minket. Külpolitika terén nagyon gyorsan át lehetett látni a dolgokat, elég volt megkérdezni egy idősebb férfit, aki beszámolt Mussolini hatalomátvételéről és Hitler németországi uralmáról, valamint arról, hogy mennyire vérszemet kapott. Az új irányzatot, a fasizmust is éltette, és ágált a zsidók ellen, az ária fajt dicsőítette. Bolond. Ezzel a bolonddal azonban sokan egyetértettek, és alig köszöntött be az ősz, Németország lerohanta Lengyelországot. Ekkor vonultunk be az öcsémmel a hadseregbe, hazafiságból az olaszok oldalán harcoltunk, de az eszmékkel nem értettünk maradéktalanul egyet. Volt azonban a családnak olyan fele is, ami viszont pártolta, és Hitler elsőszámú katonái lettek: az ikertestvérem, és Frederic. Egy oldalon harcoltunk, mégis ha egy-egy csata közben megláttuk a másikat, Williammel egymásnak estünk. Olyankor nem számított semmi, vérszemet kaptunk, én meg akartam ölni azért, amiért becsapott, és Vittorio ellen fordított, ő pedig mert fenyegetést jelentettem rájuk. De hogy mekkorát, azt csak a II. világháború után tudták meg.
A háború után egy kisebb ládányi dögcédulával lettem gazdagabb, azoké a katonáké volt, akiket megöltem. Nem éreztem bűntudatot, vagy megbánást, ellentétben Daniellel, akit eléggé megviselt ez az időszak, még ha próbálta titkolni is. Az új milánói Őrző közösségtől kértünk segítséget, akik új papírokat szereztek nekünk, s ezt kihasználva visszavettem édesanyám nevét, valamint egyfajta vezeklésként Vittorio nevét is felvettem. Mindeközben zajlott a háborús bűnösök elítélése, a német vezérkar tagjai menekültek, mint a patkányok a süllyedő hajóról, ami tökéletesen kapóra jött nekünk. Mengele szervezte meg a mi utunkat is, és hogy miért vetemedett erre? Mert féltette az életét, és úgy hiszem, nekem is egész meggyőző érveim voltak. Ő Brazíliába szökött, nekünk viszont más úti célunk volt. Argentína. Will és Frederic ugyanis oda menekültek, és minden vágyam az lett, hogy végre pontot tegyek nyomorult élettörténetük végére. Csakhogy annál azért többet örököltem Frederictől, minthogy egyszerűen meg akarjam ölni őket. Azt akartam, hogy rettegjenek, ne merjenek egyedül maradni, éjjel maguk mögé lessenek, nappal gyanús alakokat keressenek. Danielnek mindez nem tetszett, így útjaink szétváltak, és ő Kanadába utazott. Az egyetlen, amit hátrahagyott nekem, az egy dögcédula volt, amit a mellékelt levél szerint védelmező amuletté változtatott. Danny mindig is sokkal jobban értett a mágiához, mint én. Jó magam is északra indultam, követtem Frederic falkáját, s akárhol telepedtek le hosszabb-rövidebb időre, mindig megöltem egy-egy tagját. Nem örültem volna, ha téveszmékben ringatják magukat akárcsak egy pillanatig is a gyilkost illetően, ezért minden egyes áldozatom mellkasába a halála után belekarcoltam a Will által rám ragasztott „Káin” nevet.
A terv bevált, két rokonomon lassacskán eluralkodott a paranoia, mostanra már a saját farkasaikban sem bíznak. Egész Észak-Amerikán végigkergettem őket, ami így mókásan hangzik, ám valójában nem volt az. Egy idő után ugyanis nem elégedtem meg az aktuális búvóhelyük előtt hagyott, összekaristolt mellkasú tetemekkel. A karóba húzott fejek nagyobb hatást értek el. Már alig vannak tízen, Frederic nem mer tagokat toborozni, fél, hogy esetleg olyas valakit is beválaszt, aki az én küldöttem. Kellemetlen, hogy manapság senkiben sem lehet megbízni. Paranoid menekülésük Alaszkába vezetett, itt azonban sikerült nekik az, ami 1938 óta nem: felszívódtak. Hónapok óta az volt az első nyomom, hogy Daniel szerint látták őket Nenana közelében, és onnan Fairbank irányába mentek tovább.
Megálltam. Az éjjeli város kivilágított utcái, neonfényben izzó hirdetései mérföldek óta az első civilizáció jelet mutatták, és gyilkos reményt ébresztettek bennem. Daniel azonban azt is elmondta, hogy a város mostanában elég mozgalmas, és mint Calgary Protektora – igen, az ég tudja, hogy milyen indíttatásból, de Protektor lett – azt tanácsolta, hogy mindenekelőtt a helyi Őrzők vezetőjét keressem fel. Mert ha Will és Frederic Fairbanksben vagy annak közelében vannak, akkor egy ideig még én is a városban fogok tanyázni…
Amiket szeret: fegyverek, harc, vodka, Daniel.
Amiket ki nem állhat: hosszú lenne felsorolni, rengeteg olyan dolog van, vegyük úgy, hogy a szeretett dolgokon kívül mindent.
Rövidtávú célok: felkeresni Fairbanks Protektorát.
Középtávú célok: megölni az apámat és az ikertestvéremet.
Hosszútávú célok: kétlem, hogy érdemes lenne ilyen sokára tervezni.
|
|