Visszaruccantam ebbe a városba, ha már ebben az államban vagyok, akkor minél több szikla megmászása mellett, a rossz idő miatt, úgy döntöttem, érdemes városnézni is. Az egyik parkolóban hagytam a kocsit és gyalogosan vágtam neki a városnak. Kihagytam a főutakat és ennek örömére számos kis üzletet és érdekes embereket találtam meg. A sakkbábura odafagytak volna az ujjaim, annyira belemerültünk, közben megismertem a város egy részét, a sztorikat. Még fotókat is készítettünk, jó fej öregek. Mozgás hiányában viszont érzem a hideget, és mást nem tudok tenni, mint mégis kikanyarodni a főutcák egyikére. Pár sarokkal később rá is bukkanok egy kávézóra vagy cukrászdára, be is ülök az egyik szabad, ablak melletti asztalhoz, felhúzom a lábam a székre, cipő nélkül, akármennyire is nem szabad. Extra adag kapucsínót kérek, mályvacukorral és találtam valami gyümölcsös sütit is, abból hármat. Étvágyam mindig volt. Magazinokat veszek le a polcról, hogy olvasgassak. A másodikhoz érve, ahogy kinyitom, eléggé női témájú magazin hullik ki belülről. Valaki véletlenül belerakta és most a kövön díszeleg, szétnyílva, hol máshol, hát a szex témánál. - Hoppá. – hajolok le és markolom fel a magazint, fülig érő vigyorral. Ylvas jut eszembe, a kíméletlenül kiveséző stílusában, amikor ezeket olvasta fel hangosan, mert éppen rájött az ötperc.
Még számomra is új volt a hajam. Mindig is hosszú volt, viszont pár napja úgy döntöttem, hogy levágatom és terveim szerint hamarosan vissza is térek az őrzök közé. Újra edzeni szerettem volna, megmutatni azt, hogy képes vagyok talpra állni és még mindig olyan jó harcos vagyok, mint jó pár héttel korábban. Azt hiszem sokkal inkább magamnak szerettem volna bizonyítani most, mint másoknak. Szükségem volt valamire a régi életemből, valami kapaszkodóra, ami segít visszatérni a mindennapokba, s meglátni a jót minden egyes órában. Sokszor eszembe jutott az a találkozás Dyr-rel. Azt hiszem, hogy neki köszönhetően kezdtem először kilábalni ebből a sötétségből, ami annyi ideig fogva tartott. Viszont azóta Lucky is sokat segített, s szép lassan Ben-nel is kezdtek helyre jönni a dolgok. Lassan haladtam az utcán, miközben még mindig azon gondolkoztam, amit Yvonne mondott, hogy akár itt is oktathatnék úgy, mint régen, de még mindig nem tudtam, hogy mi legyen. Amikor pedig elhaladtam a cukrászda előtt, akkor nem bírtam megállni, hogy ne menjek be. Imádtam az édességeket, de szerencsére ez nem látszott meg rajtam. Sietve kértem egy epres-túrótortát, illetve mellé egy forró csokit, hiszen az idő is egyre csípősebb lett, így nem fog ártani. Miután kifizettem elindultam az egyik szabad asztal felé, de pár lépés után egy újság és a tartalma landolt előttem. Szerencsére még időben sikerült megállnom, így a férfinak se mentem neki, vagy talán egy picit, de az italommal már annyira nem voltam szerencsés. Az megbillent és kicsit ki is ment, reménykedtem abban, hogy nem öntöztem meg őt vele... Már éppen meg akartam szólalni és bocsánatot kérni, amikor felismertem őt. - Dyr? Tényleg te vagy az? - kérdeztem csodálkozva és mosollyal az arcomon. - Esetleg leülhetek vagy túlzottan lefoglal a cikk témája? - kérdeztem tőle játékosan, s ha szabad volt a hely, akkor egyszerűen csak helyet foglaltam. - Azt hittem, hogy elhagytad a várost, vagy mégis maradtál? - kérdeztem tőle csodálkozva és kíváncsian.
Egy láb lép bele a látótérbe, szinte azonnal felkapom az újságot és egyenesedek ki, nehogy felboruljon bennem. Csak az után meredek a kezére, mert elfelejtem, hogy abban is biztosan volt valami, és ha nem figyel, nem elég gyors, az bizony most repült volna mindenfelé. - Bocs! – félig gyűrötten teszem az asztalra az újságot, továbbra is ott nyitva, ahol volt. Feljebb nézek a hangra, felismerem, még ha másképpen is néz ki. - Ki? Én? – csapom a mellkasomra kezem. – Tényleg én vagyok? – közelebb hajolok felé. – Látsz itt valaki más olyat is, mint aki én vagyok? – majd fülig érő szájjal tolom ki a túloldalon lévő széket a lábammal. - Borult ki valami? A kérdésre az magazinra pillantok, magam felé fordítom, majd a közepénél félbehajtom úgy, hogy felé fordítom a nagybetűs címet, ami a hét naaagyon fontos kérdését taglalja. - Erre gondoltál? – prűd az éppen nem vagyok. – Érdekel téged is? Engem... annyira nem. – nevetek fel a mondat után, majd becsukom rendesen a magazint. - Epres túrótorta. – csillan fel a szemem a süteményére. – Kérek majd véleményt róla, még azzal szemeztem. Hevesem megrázom a fejem. - Neeem! Kiruccantam. Anchorageban vagyok most főszékhelyileg, most éppen lehetetlen sziklát mászni, úgyhogy városokba ruccanok el. Fairbankssel kezdem. Voltál már fenn a legészakibb városban? – a neve az valahogy nem jut eszembe. – Vagy csak település? – kapok be egy falatot. – Am... te akkor fairbanksi vagy? – félig tele szájjal kérdezem, aztán moderálom magam. – Azt mondták, hogy majd a karácsonyi vásárba is érdemes lesz majd eljönni, tervezem. Itt van egy jó kis bolt és inkább szerzem be a cuccokat, amíg a szállítmány meg nem érkezik délebbről Anchorageba. Kellemest a hasznossal. – falom a sütit, azért csak félig teli szájjal beszélek, mert némi udvariasság szorult belém.
Nem állt szándékomban senkinek se neki sétálni, se a nyakába borítani az innivalómat, de szerencsére sikerült is viszonylag megúszni a dolgot. Kicsit kilötyköltem, de nem volt vészes. Illetve még időben sikerült megállni. Azt hiszem részben az őrzőlétnek és annak volt köszönhető a gyors reakcióm, hogy eleve harcos vagyok, így időben kell kapcsolnom és a váratlan helyzetekben is gyorsan kell reagálnom. - Semmi! – szólaltam meg sietve, hiszen tényleg nem történt semmi se. Inkább akkor lett volna ciki ez az egész, ha mind a ketten lassan kapcsolunk és én a földön kötök ki, vagy éppen az illető ölében, de aztán hamarosan jön a felismerés, hogy már találkoztam az illetővel. - Ohh, dehogy. Nincs még egy olyan, mint te! – szólalok meg játékosan, majd amikor kitolja a széket nekem a lábával, akkor sietve huppanok le rá és rakom le a tányért, illetve a poharamat az asztalra. - Csak egy picit az innivaló, de nem vészes. – törlöm le sietve a kezemről. Tény, hogy picit forró volt innivaló, de ennyibe nem fogok belehalni. Történtek velem ennél már rosszabb dolgok is. - Igen. – mosolyodom el, majd a kérdésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm, de a válaszán még inkább. – Tényleg nem érdekel? Pedig tudomásom szerint a legtöbb férfit foglalkoztatja ez a dolog. Ahogy mondani szokták majdnem a nap minden egyes percében? - szólalok meg mosolyogva, s kíváncsian. Nem mintha erről akarnék olvasni, vagy jelenleg túlzottan csevegni, mert ennyire még nem jöttem helyre a történtek után. - Ha gondolod, akkor megkóstolhatod. – s picit kicsit közelebb toltam felé a tányért is a villával. Nem vagyok olyan, aki egy ismerőssel ne osztaná meg az ételt. - Ohh, értem. Akkor újra csak látogatóban vagy itt, de örülök annak, hogy újra egymásba botlottunk. – őszintén örültem annak, hogy újra találkoztunk. Majd egyik kósza tincset a fülem mögé tűrtem és belekezdtem a süti íz világának a felfedezésébe. – Nem, még sose jártam ott. Te? – kérdezek vissza kíváncsian két falat között. – Nem, vagyis most már azt hiszem de. Még csak pár hónapja élek itt, de még mindig nem sikerült teljesen megszoknom. Amúgy ha gondolod, akkor aludhatsz nálunk is, ha egyszer esetleg több napig maradnál, hiszen azért Anchorage nincs olyan közel. – reménykedtem, hogy nem érti félre, de nem hiszem, hogy ebből baj lehet. Meg tényleg azért 6 órás útról van szó, ha nem repülővel, hanem autóval vagy motorral közlekedik az illető. – És hogy tetszik a másik város? Történt valami érdekes odaát? – közben kíváncsian fürkészem őt.
- Már kezdtem megijedni, hogy van egy rajongó hasonmásom. – nevetek tovább, majd hirtelen elkomolyodom. – Akkor te vagy a hasonmás? – aztán ismét nevetek, felismertem, az lenne rossz, ha nem. Arrébb húzom a saját holmimat, hogy elférjen a tálcával kényelmesen. - A kezed? – pillantok gyorsan a tálcán lévő dolgokra, majd a kezére, mert az van általában közelebb ilyenkor. - Bocs. Még szerencse, hogy gyorsan gyógyul. – teszem elé a saját szalvétakészletem egy részét. Óhha. A tréfám telibe talált. Engem. Megakadok egy rövid időre, hogy aztán egy szomorúbb mosollyal arrébb toljam a magazint. - Már nincs kivel. – és nem is lesz, tudom. Ezt azonban hamar elsöpri a pillanatnyi ínyencség ígérete. Fel is csillan a szemem, vágyakozva nézek a sütire. Hiába sziklamászás, a súlyommal sosem kellett törődnöm. - Abban az esetben lehet róla szó, ha megkóstolod ezt is. – van még érintetlen szelet, úgy fordítom felé a tányért. Eltart pár másodpercig, míg a falat vétele után megszólalok. Felcsillannak a szemeim. - Ez mennyei, fogok ezt kérni. – tartom fel a kezem egy okéra, és ízlelgetem tovább a falatot. - M-m. – hümmögök igenlően, aztán a falatot lenyelve folytatom. – És még fogok is jönni. Főleg, ha így többet összefuthatunk. – kedvelem a jó társaságot és Caliét élvezem. - Most tervezek odamenni, amíg nem romlik jobban az idő. Visszajutni is szeretnék, karácsony előtt. A felajánlásra még a rágásban is megállok. - Mivel ez azt jelenti, hogy zavarni nem fogok, ezért élek a lehetőséggel, ha legközelebb is több napra jövök. – csillog a szemem, rajongással, amely annak szól, hogy vannak közös témáink, és éjszakákat átbeszélgetni mindig is szerettem. – És mit szerettél meg a városban? A negatívumok legfeljebb csak fotózásban kerülhetnek szóba. - Nem tudom. Nem nagyon igyekszem kötődni egy városhoz sem. És minél inkább kimaradok a dolgokból, annál könnyebb kívül is maradni. – elvégre egy dolog miatt mentem a városba és hamarosan el is végzem, amiért mentem oda. Amiért nem biztos, hogy fognak dicsérni. - És itt milyen az élet? Van, amiben eltér a régitől? – nem mondom ki nyíltan, még ha menne is a halvány utalgatás, inkább kihagyom.
- Vagy talán mind a kettőnknek van hasonmása. – mosolyogtam el a dolgot, mert szerencsére nem volt se ikertestvérem, se hasonmásom. Vagy legalábbis eddig nem tudtam róla. Amikor kicsit arrébb húzza a saját dolgait, akkor egy apró biccentéssel köszönöm meg, majd amikor a kezem felől érdeklődik, akkor először csak megrántom a vállaimat. - Semmi komolyabb dolog. Túl élem, egy kis meleg még nem ártott meg senkinek se. – mosolyodom el könnyedén. Harcos vagyok, így voltak már ennél rosszabb dolgok is, amik történtek velem, vagy éppen sérülések. Sietve törlöm le a maradék folyadék cseppet a kezemről, majd szemügyre veszem, de tényleg semmi baja nem lett. Tény, hogy kicsit fájt, de annyira nem vészes, így nem kell aggódni. - Köszönöm. – veszem el a szalvéta egy részét, hogy aztán a tányérom mellé rakjam, hiszen a sajátomat elhasználtam az ital feltörlésére. Amikor pedig meglátom a szomorú mosolyát, akkor egy pillanatra lesütöm a szemeimet, mert nem akartam rossz emlékeket felidézni benne. - Sajnálom, de talán majd idővel lesz más valaki az életedben, akivel ezt is megoszthatod a sok többi dologgal együtt. – mosolygok rá biztatóan, mert szerintem tényleg mindenki megtalálja azt, aki mellett képes lenne újra teljese életet élni. - Rendben, legyen. – adom be a derekamat és amíg ő az én sütimet, addig én az övét kóstolom meg. Majd egy elismerő hmm szökik ki ajkaim között, majd tovább ízlelem a falatot. - Ugyanezt akartam mondani. Lehet ma még én is repetázok majd egyet, vagy viszek haza. – mert tényleg mennyei volt az a sütemény is. Meg még mangós sütit is szeretnék hazavinni. Remélem, hogy lesz majd később, mert jelenleg azt mondták, hogy arra még várni kell. - Ezt örömmel hallom, mert biztos egy idő után fura lenne, ha nem látnálak. – na jó, ez lehet picit furán hangzik, hiszen eddig még csak kétszer találkoztunk, de tényleg a társaságában lenni. Jó volt vele beszélgetni és még a hülyülés is oly könnyedén jött, mint régebben. - Rendben, ezt örömmel hallom. – majd sietve előveszek egy tollat és az egyik szalvétára felfirkantom a telefonszámomat. – Itt eltudsz érni, ha esetleg szeretnél szólni, hogy jössz és nem csak úgy megtalálni találomra a városbab. – s mellé egy széles mosollyal pillantottam rá. –Tetszik az, hogy itt mindig van hó. Ha nem is városon belül, de az erdőben biztos. Illetve az emberek is kedvesek és tele van kalanddal ez a hely. – adok választ egy kisebb gondolkodás közepette. - Ohh, értem. Akkor te általában mindig úton vagy? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy vajon miért nem marad egyhelyben. Talán ő is farkas lenne? – Sose érezted még azt egyik helyen se, hogy végre hazatértél? – faggatom tovább kíváncsian, majd elmerülök picit a sütim íz világában. Miután pedig lenyeltem a falatot egy kisebb kuncogás hagyja el ajkaimat. - Igen, másabb. Az emberek mentalitása is, illetve itt sokkal több ország lakója találkozik össze. Meg itt lett egy kutyám is. – na jó, az utóbbi nem olyan lényeges dolog, de ha már a másabb dolgoknál tartunk, akkor ez is közé tartozik.
- Belőlem egy is elég. – vigyorgom. Nincs nagy gond velem, az idiotizmusnak is vannak határai, az pedig egy fő. Vagyis én magam. - Oké. – túllendülök a leforrázás témán, ha nem akar vele foglalkozni, akkora baj nem lehet. Pátyolgatós meg sosem voltam, abból fakadóan, mennyire elutasítottam a segítséget, amikor nem tudtam járni és mennyire vágytam Ylvas megnyugtató kezei után. - A választásom örökre szólt. Kedves tőled. – villantok rá egy mosolyt, szívből jövőnek éreztem. - Én állom! – hagyom a rosszkedvet, érzést tovaszállni, ami volt, elmúlt, a jót akarom követni. A sütik mennyeiek, megérdemlik a hódolatot. Jelentkezésként fel is emelem a karom, mire a felszolgáló meg is érkezik. Zavarba jövök, ránézek Calira. - Bocsánat, elragadtattam magam. – mosolygok vissza zavartan, megvárva, amíg elmegy, majd vágok egy kínos arcot végül Cali sütijére nézek. - A tiedéhez a forró csoki dukál. Meglepődve ránézek, még a villa is megáll a számban egy pillanatra. Meglepett a válasza, mert bár szeretek társaságban lenni és társalogni, jókedvet ragasztani, ahova csak tudok, a visszajelzés mindig jól esik. - A májam most fél kilót hízott. Még szerencse, hogy nem vagyok kacsa. Liba. – korrigálom magam vigyorral. Átveszem a szalvétát, előkapom a mobilom és bepötyögöm, majd rácsörgetek a számra. - Ez pedig én vagyok. – a kártyáim valahol a sóhivatalban és a számokat mindig keverem, melyik a céges vagy melyik az otthoni. Így egyszerűbb. – Ha Anchorageban járnál. Meg amúgy is. Betolok még pár falatot a sütiből. - Szereted a havat? Jó buli szerintem is. Bár sziklát mászni nem mindig könnyű ilyen időben. Nagyon ki kell fogni és sokszor nem is lehet. – ezen azért elszomorodok, viszont találtam más szórakozást is. - A párom mellett mindig otthon éreztem magam. – még akkor is, amikor ezer kilométerekkel arrébb volt. – Sokat utazok, hosszabb-rövidebb időre megtelepszem valahol, aztán tovább állok. A kutyára félrenyelek, majdnem köhögnöm is kell. Hirtelen nem tudom eldönteni, ez a rébusz, vagy valóban kutyája van. - A szélsőséges időjárás sokkal inkább összefogja a közösséget, mint szétforgácsolja. Eddig így láttam. És ez tetszik.
- Milyen kedves vagy magaddal szemben. Szerintem mindenki szereti veled elütni az idejét...– mosolyodom el, hiszen egyáltalán nem gondoltam azt, hogy sok lenne az, amilyen ő. Lehet, hogy egyet könnyebb elviselni, mint kettőt, de szerettem élvezni a társaságát. Mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra, talán néha túl könnyedén is, még akkor is, ha semmi kedvem nem volt mosolyogni… Elég csak ilyen téren az első találkozásunkra gondolni. Arra, hogy örökre szólt anno a választása csak bólintok, hiszen biztosan nem lehet könnyű a kedvesünk, a társunk nélkül élni. - Rendben van. – adom be a derekamat, mert van egy olyan érzésem, hogy nem tágítana eme dolog mellől. De nem is kell. A süti finom és biztos, hogy még tudnék jó pár fajtát bevágni, de azért tudom, hogy mikor kell megállni. Hamarosan pedig a keze lendül, s pillanatok alatt megáll a pincér az asztalunknál. - Semmi baj, még egyet szeretnénk kérni a sütikből. – mosolyodom el barátságosan, mire a pincér csak bólint, majd sietve távozik. Ezek után pedig újra Dyr-en állapodik meg a pillantásom. - Gondolom igen, de amúgy se szeretem annyira kávét, így általában a forrócsokoládé mellett vagy a tea mellett döntök. – barátságosan csendül a hangom, majd amikor meglátom a meglepettségét, akkor picit fészkelődni kezdek. Remélem, hogy nem veszi rossz néven a dolgot, de csak az igazat mondom. - Pedig nem hízásnak szántam, egyszerűen csak őszinte voltam, ami ritkaság már manapság. – tényleg ritka az, amikor az emberek őszinték. Nekem pedig semmi okom nem volt arra, hogy hazudjak neki. A mosolyom pedig egyre szélesebb lett. - Rendben, mindenképpen majd hívlak akkor, meg lehet máskor is. – s elvettem tőle a kártyát. Mosolyogva olvastam végig, néztem meg, forgattam meg a kezemben, majd előhalásztam a pénztárcámat és beleraktam, hogy nehogy elvesszen. - Gondolom hegyet mászni amúgy se lehet egyszerű, s igen szeretem. Néha olyan tudok lenni, mint egy kisgyerek, de ki nem? – kuncogom el magamat, hiszen tényleg képes vagyok elveszni eme fehérségben. – Te szereted? – pillantottam rá kíváncsian, majd pár falatot ettem a sütimből és kicsit ittam is az innivalómból. - Sajnálom, nem akartam rossz emlékeket felidézni. – hiszen múlt időben beszél róla, így gondolom már nem él a kedvese. S én nem szerettem volna a veszteségre emlékeztetni őt, de talán még is megtettem… Az utazásos megjegyzése meg újra a farkasokra emlékeztetnek, de magam sem tudom, hogy tényleg az-e vagy nem. - Nem szereted a kutyákat? – pillantok rá csodálkozva, amikor majdnem megfullad, s ha kell segítség, akkor sietve pattanok fel, hogy hátba veregessem őt. - Igen, ezzel egyet kell értenem. S mennyire időre tervezel itt maradni? Esetleg az újabb úti cél is megvan már? – s a pillantásommal újra őt fürkészem a helyemről.
- Ez egy kedves bók. És ugyanezt elmondhatnád magadról is. – nevetek rá őszintén. A rendelés alatt eszegetek a süteményemből, élvezni akarok minden egyes falatot. - A tea jobban illik hozzád. – nyelem le a falatot. – Gyógynövény, fekete, fehér, zöld? Oolong? Felkuncogok, nevetni nem merek, mert félrenyelek. - Ez esetben még inkább hízott a májam. Az őszinteség mindennél fontosabb. – felemelem a bögrém, koccintásra. – A jókedvre és az őszinteségre. Újból felemelem a bögrém, mint elismerés jele. - Várom. – mindig is jobb ismerőssel csalinkázni városban, bár a saját lábon feltérképezésnek is megvan a maga szépsége. Széttárom a karom felfelé. - Aki nem szereti a havat, az nem tud gyerek lenni. – nevetek. – Aki rutinból mászik sziklát és hegyet, az palacsinta lesz. – kortyolok bele a bögrébe. Megsimítom a bögre szélét, nem nézek fel, csak mondat közben, a szemeibe. - Egyáltalán nem rossz emlék. Hosszú ideig voltunk együtt, voltak nehéz időszakok, és sosem tudtunk egymás nélkül meglenni huzamosabb ideig. Feltartom a kezem, ahogy jönne segíteni. Megfulladni nem fogok. - De, szeretem a bundás négylábúakat. Nagyon is. – szép is lenne, ha magamtól félnék, vagy nem szeretném magam. - Két, három hetet terveztem, időjárástól függően. A környéket akarom bejárni, a városban sem ártana szétnézni. – sziklamászó csoport biztosan van, vagy sportbolt, ahol lehet tippeket kapni, milyen a környék. – Láttam, hogy sípálya is van itt. Snowboardozni tervezek. Van kedved csatlakozni?
- Azért nem kell túlozni, szerintem fele annyira se élmény velem eltölteni az időt, mint mondjuk veled vagy másokkal. – mosolyodom el barátságosan, s zavaromban újra a tincseimet birizgálom, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan a kajába fog lógni, vagy éppen az italomba. - Valóban? Miért is? – pillantok rá kíváncsian, hiszen tényleg jobban szeretem a teát, de érdekel, hogy ő miért gondolja ezt. – Zöld, gyógynövény és gyümölcs teák bármikor jöhetnek és veled mi a helyzet? Kávé vagy inkább tea? – s közben továbbra is kíváncsi szempárral fürkészem őt. - Ezzel egyetértek és rendben. – s azzal megemelem a poharamat is. Koccintok vele, majd egy kicsit megfújom a forró italomat, s csak utána kortyolok bele óvatosan. Végül pedig mosolyogva teszem vissza az asztalra. Egy apró bólintással jeleztem, hogy én is várom és reménykedtem abban, hogy hamarosan újra egymásba botlunk. Sok mindent köszönhetek neki, még ha csak egy idegen is volt az első találkozásunkkor és esetleg még a tudta nélkül is indított el a fényhez vezető ösvényre. - Ez úgy hangzik, mint aki tapasztalta ezt. Esetleg volt olyan, amikor valakivel másztál és az életét veszítette? – lehet, hogy nem illik ilyet kérdezni, de a szavaiból nem tudtam másra következtetni. Nem voltam profi hegymászó, így érthető volt, hogy nem maradt másom, mint a kíváncsiságom ilyen téren. - Ez ismerős érzés, már nem a hosszú idő, hanem az, hogy kitartottatok egymás mellett. Biztosan gyönyörű nő lehetett, akinek hatalmas szíve volt. – mosolyodom el. Nem tudom, hogy milyen lehetett a párja, de biztosan nem könnyű nélküle élni, de remélem, hogy egyszer újra megtalálja majd a boldogságot. - Akkor talán egyszer találkozhattok is, hátha ő is kedvelni fog. – bár erre kicsi esélyt látok, hiszen a kutyák nem mindig rajonganak a farkasokért, de majd idővel talán megbékélnének egymással. - Remélem megtalálod azt, amit titkon keresel. Itt általában mindenki megtalálja azt, amit keres, vagy akár még többet is. – halovány mosoly kúszik az arcomra, majd egy újabb falatot tüntetek el. – Még szép, a világért se hagynék ki egy ilyen lehetőséget. Régóta űzöd ezt a sportot? – gyerekként ismerkedtem még meg a síelés mellett, azóta meg elég sokszor tudtam hódolni eme hóbortomnak.
- Tudod mit? Nem fogok neked bizonygatni semmit. Az is egyfajta öndicséret, nemde? Akkor hol is tartottunk most, hogy kinek jó lenni a társaságában? – kicsit felmegy bennem a pumpa ilyenkor mindig. Szusszantás után azonban tovarobog ez bennem. Nem lépek bele a mókuskerékbe. - Azt nem nekem kell tudni. – kacsintok rá. – Te szereted a teát, nem én. – nevetek fel. – Mmm. Nem tudom. Mindenivó vagyok talán. Ahol megfordulok, amilyen kedvem van, azt fogyasztok. – a szavaim lelkesek, ki nem hagynék kipróbálásokat, megkóstolásokat. - Igen. – ezt viszont büszkén mondom. – Utolsó kívánságként kérték. Megtiszteltetésnek veszem ezt mindig. Csodálatos érzés lehet az égbe mászni. Felkuncogok a falatból, a sütemény fölé hajolok, úgy veszek egy darabot belőle le. - Felőlem akár a világ legrondább arcával, testével is rendelkezhetett. A lelke mindenképpen egy az volt. – egy harcosé, kérlelhetetlen, szilárd léleké. - Biztos, hogy fog. – kevesen féltek tőlem eddig házi bundások, mert mindig a játékra figyeltem közben. Azt pedig mindenki szeret! - Titkon? – pislogok. Ennél vehemensebben már régen adtam tudtára másnak, hogy érkezem. Azt akartam, hogy féljen, hogy tudja, nem menekülhet máshová és el sem. Senki nem fog segíteni neki és megvédeni. – Honnan tudtad, hogy pályán kívül szeretek csúszni? – vigyorodom el. - Aha. Bár először sivatagban homokdeszkáztam. – bólogatok. – Próbáltad már? Azt eddig is tudtam, hogy a hó is tud égetni, ha repesztesz, de hogy a homok még a gatyádba is simán bemegy és tönkreveri a hátsód, pedig állva siklasz, na, az új élmény volt. – nevetek fel. – Az szuper! Te biztos síelsz itt. Meg ez a – mutatom a sígyaloglást. – nem tudom, minek nevezik, de nem siklanak vele.
Kezdőlap
