Nem tetszett az ötlet, de jól meg volt magyarázva. Hiába, ismer már, ha feladatot kapok, amivel segíteni tudok másokon, akkor nem fog eszembe jutni ellenkezni. Csendesen készültem hát össze - ez volt az én egyetlen lázadásom, hogy nem szóltam hozzá akkor se, ha betért a szobába, ahol pakoltam épp - és még mielőtt útra keltem volna Anchorage felé, csókot hintettem a férjem ajkaira. - Tudom, hogy mi történt itt tavaly és tavaly előtt. Csak egyet kérek: mielőtt aludni térnél, emeld fel a telefont és jelezd, hogy minden rendben van veled. Nyilván tudatnom kell a többiekkel azt is, ha a Protektornak baja esett. De ugyanígy tudni szeretném, hogy a férjemmel mi van. Megígéred nekem, hogy vigyázol magadra? Én cserébe azt ígérem, hogy méltó leszek a feladatra, amit pedig csak azért kaptam, mert ismered eltávolíthatatlan makacsságomat. Ugye? Azt, hogy itt szeretnék maradni, vele - tudja. Azt, hogy szeretem, a fülébe súgom búcsúszóul. Arról pedig, hogy haragszom-e rá, elég lesz akkor beszéljünk, ha végre hazatérhetek. Hozzá. Megint.
Büntet és én hagyom neki, a hallgatás nem áll távol tőlem, s a külön töltött évtizedek ellenére is értem és megértem szavak nélkül is a kedvest. A félfának támaszkodva figyelem hallgatag pakolását, ott ér csókja, mi viszonzásra lel, s nem eresztem, tenyerem biztos lágysággal simul derekára, s fordítom vissza magam felé, mielőtt tovaléphetne, vissza a titkon általam is utált bőröndhöz és mindahhoz, mit szimbolizál jelen helyzetben. - Rendben, megígérem. - Bólintottam is aprót, megerősítve a kiejtett szavakat felé, ahogy vonásait fürkészve tekintettem le rá. - És mert tudom, hogy ha rád bízom a dolgokat, akkor ugyan olyan odaadással fogod csinálni, mintha én tenném. - Nem fogom tagadni "vádját", csupán csak árnyalom kissé azt. - Ha bármi gázos, jelzel te is. A legapróbb kételyes megérzésre is, megígéred? - Tenyereimmel arcára simítva vettem ígéretét és csak akkor engedtem el, ölelését viszonozva elébb még. Én is szeretem őt. Mindennél jobban, s talán fogalma sincsen róla, hogy ugyan akkora kockázatot vállalok azzal, hogy elküldöm, mintha itt maradna mellettem. Addig jó nekem, míg nem sejti, azt hiszem. Szívem szerint egy gépre tenném, mi meg se áll Aaron protektorátusáig... de az igazság az, hogy valóban nem bíznám ezt másra. Kell a segítsége. A lénye. Szükségem van rá távol innét és mégis a közelemben tudva.
Alvásmentesen telt el a hajnal, pihenésre nem sok idő maradt az elmúlt órákban. Tettük, amit kellett, félretolva a magánéletet - sokadjára mindahányan - s már megpirkad az ég alja, mikor telefonhoz jutok. Nem otthon ér a reggel, Abigail házának hátsó udvarára lépek ki, zsebemből cigarettát és gyújtót vadászva a telefon mellé, s igyekszem nem elejteni semmit, hogy ne jusson a lábaimnál sertepertélő kutya jussára egyik motyó sem. Aidát gyorsan elnyomta az álom, Abigailt is "kiütötte" már talán a történtek keserű fájdalma, mire idáig jutok, s rágyújtva lassan fújom ki tüdőmből a füstöt kétszer-háromszor-négyszer is megismételve a mozdulatsort, mire hirtelen mozdulattal a gyorstárcsázón levő számot hívom - kedvesemét - remélve, nem épp legédesebb álmából verem fel. - Emlékszel, mit ígértem tavaly áprilisban? - Firtatom csendes nyitányként az édes hangot hallva.
Gyűlölöm a helyzetet, annak minden folyományát, de mégsem szakad le a mosoly ajkaimról, akárhány nap is telik el nélküle. A hívásainak ígérete, s megvalósulásuk az, ami fényt hoz az estéimbe, így könnyebben elviselhető a bizonytalanság is. Ha nem hív azelőtt, hogy elnyomna az álom, akkor is könnyű szívvel hajtom nyugovóra fejemet. Ezt teszi a bizalom. A hit. Annak a ténye, hogy úgy vélem, megérezném, ha történt volna Vele valami. Butaság, lehet. De mindenkinek megvannak a bevált kis önvédő szokásai. Az enyémek ezek. Aaron születése óta felszínes alvó vagyok, minden neszre felébredek, de könnyen is helyezkedem vissza az álmok földjére. Épp ezért van az, hogy mire a telefonért elnyúlok az éjjeliszekrény felé, s ülésbe tornászom magam, már nyoma sincs hangomban az elhagyott álomnak. - Emlékszem, igen. - sóhajtom a szavak mögötti szeretleket és örülök, hogy ma is hívtált is a múltidézésbe a magától értetődő kérdésem előtt. - Elhatároztad magad? - a feltett kérő mondattal nem a felelősséget akarom rá hárítani, csak jelzem számára, hogy még mindig tartom magam az ígérethet. Jóban-rosszban, örökkön-örökké. Ahová menni kíván, oda követem én magam is. Nem rémít annak a lehetősége - talán ez önhittség, de akkor sem - hogy eltaszít megint.
Hangja fáradt, mégis őszinte mosolyt csal arcomra. Hangosabb sóhaj szakad fel tüdőmből, mintha csak igyekeznék az elmúlt órák terhét lerázni általa vállaimról, noha teljesen nem tudom levetkezni őket és ez hangom árnyalt, finom rezgésének idegességén is érződik. Hiába kerülöm, tagadom irányába. - Ígéretet tettem Eleanor. Ami ma este történt az... ma este talán végetért ez az egész rémálom. Úgyhogy remélem, már kitaláltad, hova is szeretnél menni! - Dőltem az ajtófélfának csendesen, félmosolyra húzódó képpel, s hogy éppen annyira volt csak fele igaz örömöm, ama titok tudója egyedül a lábaim mellett leheveredő Koda volt. - Van pár dolog, amit el kell intézzek, de utána... utánunk a vízözön. - Szívtam bele a cigibe szórakozottan. Szerintem halál lazán kiszúrja azt is a vonal túlsó végén már, hogy dohányzok éppen. Az évek és a rutin... nem tudom nem imádni érte.
- Ígéretet, de kinek? Magadnak, nekem vagy a Protektorátusnak? - kérdezem csendes finomsággal, nem tudva levetkőzni magamról a pszichiáteri prakszisomat. Távol álljon tőlem, hogy a szeretteimet analizáljam, direkt nem is teszem, de elő szokott nem kevésszer fordulni, hogy elmosódnak bennem és a fogalmazásmódomban a határok ezt illetőn. - Haza, Fairbanksbe. - csókolok képzeletben ajkaira egy gondterhelt sóhajt. - Nem mondhatod el, hogy mi történt.. igaz? Orvosként - akkor is, ha "csak" a lelket gyógyítom - tisztában vagyok a titoktartással és annak szigorú szabályaival. Mégis szinte minden porcikám információért kiált. Információért, melyet borítékolhatón soha meg nem kapok. Pedig talán mindannyiuk továbblépésében tudnék - szakmailag - segíteni. - Ha ez az, amit igazán szeretnél, boldogan felkészítem Aaront az érkezésünkre. - a de ha nem.. nem kerül kimondásra, de nyitva hagyom a végére. Mert egy részem nem biztos abban, hogy amerre tartunk, az a jó irány.
- Kettőnknek. - Magunknak, magunkért, úgy hiszem. De különösképpen neki, vagy legalábbis szerettem volna teljes mértékben rá fogni az egészet, holott titkon maramnak egy ideje beláttam, véges az én időm is. A városban több, mint tíz éve vagyok saját magam rokona papíron, s az idei évben a kilencvenhatot töltöm, ha megélem, nem leszek már fiatalabb. Megjegyzése halk, fáradt kacajt csal elő belőlem. - Küldjek érted délután valakit? - Mennék én magam is, tudja jól, ott ül hangom tónusában ennek kimondatlansága, de sajnálatos módon még el kell dugjak minden éles eszközt Abigail közeléből akad még dolgom bőven a történtek fényében, úgy hiszem. - Nos... annyit elmondhatok talán, hogy megtörtént, amiben erősen kételkedtem egy fél évvel ez előtt még és megbékítették a nagy szellemet, akik ezt megtehették. - Legalábbis szeretném hinni, hogy valóban sikerrel jártak. - Egyszer úgyis elmesélek mindent elejétől a végéig... - Fűztem hozzá szeretetteljesen. - Gondolod, hogy pont ránk kíváncsi, mióta összeszedte azt a farkas fruskát? - Ütöm el a felvetését kérdésemmel könnyed tónusba csomagoltan.
- Szeretlek! - jelenleg ez a szinonimája az akárhogy dönts, én támogatlak benne kifejezésnek. Nem akarom ezt túlhúzni, vannak kérdéseim, de úgy vélem nem most azonnal, nem a beszélgetésnek ezen a pontján kell feltennem őket. - Hazamehet mindenki? Csak mert akkor intézem az értesítéseket is. Nehogy úgy menjek vissza, hogy nem végeztem el a feladatom. - rákapok a nem egyenes közlésekre, hiszen ez egy határozott igen, de a kötelességtudó fajtából. Szeretném, ha értem küldetne, de nem feledtem el, hogy mivel bízott meg március végén. - Abban a pillanatban, amikor úgy érzed, hogy szükséged van rá, csupa fül vagyok. - a nagy szellem békítését kétkedve fogadom. Nem látok rá, nem sokat tudok róla, de elég volt kétszer átélni a szellemjárás hatásait ahhoz, hogy ne akarjak róla többé tudomást venni. - Tehát ez az jelenti, hogy béke van és nincs több veszély? - kérdésem nem teljesen öncélú. Amikor megígérte, hogy elmegyünk, akkor még a túlélés volt a célja a nyugalom mellett. De ha most vége mindennek, akkor valahogy egész más, furcsa színt kap ez a felütés. - Most, hogy így mondod. - szisszenek kicsit rosszallóan. Persze, természetes dolog, hogy a fiunk már nem kisgyerek, de azért anyai szívemnek merőben rosszul esik a "nincs szüksége rám", még akkor is, ha tudom: ez így van és jó ez így. - Mondd csak.. ki lenne a következő? - jut eszembe kis hallgatás után mégis a protektori utódlás. Le kellene tennem, eresztenem kellene a délutáni találkozás ígéretével, de valahogy annyira nem akaródzik. Nyújtanám a pillanatot, amíg csak lehet.
- Én is szeretlek Eleanor. - Felelem szelíddé váló tónussal karcos hangomban, ahogy kissé lehajolva megvakarom a mellettem türelmetlenül strázsáló kutya fejét. Ó, ha Northlake üzenete előbb ér el, ha ismerném annak tartalmát! Akkor nem vágnám oly könnyű szívvel, szinte már lelkes felszabadultsággal rá a választ kedvesem kérdésére. De nem ismerem, hát felelőtlenül könnyed minden szavam: - Igen, hazajöhet mindenki. Ha segítség kell bárkinek, csak szóljatok! - Őszintén hiszem ezekben a pillanatokban még, hogy a legnagyobb gondom mások hazajutása lesz. Egy fél percig képes vagyok elengedni a falkával járó lehetséges dolgokat, Abigail önkéntelenül is vállamra vett, magaménak érzett terhével együtt. Fél perc béke. Ennyi jut, mert alig teszem majd le a telefont, s a világom újfent feje tetejére fordul majd, így vagy úgy. - Ezt azért így erős lenne kijelenteni, de mondjuk azt, ilyen téren már nem kell aggódjunk. - Szusszantam aprót, nem léve hálátlannak a vélt helyzetért, mit feleségem felé is közvetítettem az imént. Aztán könnyedebb vizekre kormányozom beszélgetésünket, hangom felütése is ehhez igazodik Aaron kis barátnője nyomán. - Fogalmam sincs. Gondolom Keldron... vagy akit választanak! Én hiába ajánlok bárkit magam helyett, ha nem fogadja el a közösség vezetőnek. Legfeljebb véleményem lehet ebben a kérdésben. Egy szavazat a negyvenhez, körülbelül. - Talán ezért is csendült kissé nemtörődöm módon hangom éle, holott igenis érdekelt a helyi protektorátus sorsának alakulása. Oly sokat vett el, oly sokat adott cserébe... természetes a kötődés részemről, ezt Elle is jól tudja. Talán még nálam is sokkal, de sokkal jobban.
-Koszonom a nevukben is. Elintezem, amit el kell es itt leszek annak, akinek epp ram van szuksege az elindulashoz. De csak addig, mig ertem nem jon a kuldottes.
Belesomolygok a vonalba. Egyertelmu, hogy letezik feladattudatom, de most azt diktalja hogy a ferjemnek nagyobb szuksege van ram mint barkinek. Ez az oka annak, hogy igy fogalmazok.
-Azert remelem az eskuvore meghiv majd.
Teszek finoman keseru megjegyzest a fiunk eltitkolozott szerelmi eletere majd el is engedem. Nem haragszom en ra, orulok hogy eli az eletet de azert a napi egy videotelefonalas hianyat vaskosan erzem neha anyai szivem melyen.
-Ugy gondolom, hogy rad van szukseguk.
Nem teszem hozza, hogy "a felhozatalbol". Ismerem oket de megse ismerem annyira hogy ilyet merjek mondani. Es egyebkent sem lenne szep.
-De ha valoban belefaradtal es letenned a lantot egy bekes elet remenyeben, akarhova elmegyek veled. Alszunk ra egyet, mit szolsz? Hatha megalmodom melyik tengerparton szeretnek bikinimintasra sulni.
Egy gyenge kis viccel veszem el a veget, konnyitni kivanom igy eji - hajnali - nyugalmat mielott jo ejt kivanva, a masnapi talalkozas igeretevel es a szeretlekkel ajkaimon bontanam a vonalat. Van, amit nem lehet elegszer elmondani.
Kezdőlap
// 
