A kikötőtől nem messze - a hajós forgalmat cseppet sem zavarva - található a turisták, biológusok, kikapcsolódni vágyó családok (esetleg meteorológusok) egyik különlegesen kedvelt helyszíne: a hidroplán-kifutó.
Némi zöldhasú ellenében sétarepüléseket tehetnek (természetesen az árban a pilóta is benne van) a kalandvágyók, hosszabb-rövidebb útvonalak közül válogatva (csak a város felett, illetve messzebb, a vad és zabolátlan vidékek felé).
Hónapok teltek el a Vörös Hold őrült, végtelennek tűnő éjszakája óta, de még most is akadnak utózöngéi a dolognak. Van, akiben kisebbek, másokban örökre szólók. Talán ésszerűbb lett volna a lánnyal beszélni, hátha ő könnyebben tud hatni utána a bátyjára, de az az igazság, hogy sosem voltam az a "lányos" férfiember, sajátom sincs, ellenben fiam van. - Talán ez vezetett oda, hogy bátorkodjam megkeresni Thomast egy találkozó kérésével.
Azt nem tudom, hogy szándékozik e eljönni, a nyári szünetben tudom, vannak fontosabb dolgok is egy fiatalember számára, minthogy holmi öregemberekkel találkozgasson, akiknek az apjához van köze. Minden esetre én magam itt vagyok, egyszerű farmer-póló viseletben, zsebre vágott kézzel állok a parton, az épp felszálló hidroplán röptét figyelve ráérősen. Gondolatban persze azon filózok, miként tálaljam a dolgot a srácnak - na meg, hogyan ne húzzam el egy órácskánál tovább a dolgot. Már így is épp elégszer kapta meg Elle az ebéd kapcsán, hogy toljuk későbbre, ezen a napsütéses, kellemesen langymeleg napon igazán nem szeretném tolni semerre a közös programot.
Nem kicsit lepett meg William hívása. Igaz már korábban is jelezte felém, hogy szeretne majd beszélgetni velem, de úgy voltam a a dologgal, hogy majd úgy is elfelejtődik, vagy biztosan csak apáról akar mondani pár dolgot. Kissé nehéz most így, hogy apának szinte mindent újra meg kell tanulnia, hiszen egy kézzel minden sokkal nehezebb, főleg az elején. Persze mi segítjük ahogy tudjuk, főleg Sam. A főzést, takarítást már teljes mértékben átvállalta. Érzem rajta, hogy kezd ő is komolyabbá válni. Már nem az a legfontosabb a számára, hogy megtudja a legfrissebb pletykákat... És ez még talán a betegségének is jót tesz. Bár féltem, hogy nehezen fogja feldolgozni a dolgot, de sokkal felnőttebben reagált, mint ahogy azt gondoltam volna. De persze én is kiveszem a részem a munkából. Nem hagyom, hogy Sam túl sokat vállaljon magára. Ő a fiatalabb, neki kell még élveznie a gyerekkort.
Természetesen apám a lelkemre kötötte, hogy időben jelenjek meg a találkozóra, nem szabad késnem... Nem mintha amúgy késni szoktam, de igaz ezt nem igen szoktam ecsetelgetni neki. Ahogy mindig most is igen lazára veszem a figurát. Apa mondjuk húzta a száját az öltözködésem miatt, de nem vagyok egy sima beszélgetés miatt öltönyt meg nyakkendőt felvenni. Ez nem egy vizsga, vagy állásinterjú, csak egy sima beszélgetés. A helyszínt nem én választottam, nem is igen értem miért kell ilyen messzire menni, de nem szolok bele. Valahogy busszal sikerül eljutnom a célponthoz, ahol hamarosan meg is pillantom a pasast, akihez oda is sétálok. -Jó napot Mr. Douglas!-Még a kezemet is felemelem egy rövid intés erejéig, majd a repcsik felé pillantok.
A közeledő léptekre még ebben a hangos zúgásban és rotorzajban is felfigyelek. Mondhatnánk, hogy biztosan nem alszom jól, ha ennyire paranoiásan odafigyelek a környezetem legapróbb rezdüléseire is, mint amilyen egy sétáló ember, de mindannyian tudjuk, hogy az ördög – esetünkben Alignak – nem alszik, még ha fülig csipás is már a rohadék, akkor sem. Szóval jobb félni, mint megijedni alapon nyitva tartom a szemeimet, ez már csak ilyen harcos-beidegződés. - Thomas! – Biccentek felé üdvözlésére ekképpen felelve, s teszek én magam is pár lépést felé, ne kelljen annyit sétálnia. – Köszönöm, hogy eljöttél. – Nem fűzöm hozzá, hogy megfordult a fejemben, talán nem így tesz. Minden joga meg lett volna rá, bár én rettentő mód sajnáltam volna a dolgot, még ha ezzel nekem is egyszerűsíti le ezt az egész képletet, ami a családjukkal kapcsolatban őrző téren előttem áll. - Nem tudom, édesapád mennyit mondott rólam, meg úgy az egész Protektorátusról, illetve a történtekről a karjával kapcsolatban… – Én szorgalmaztam a köntörfalazás nélküli beszédet, ami azt illeti, de mivel magam is ügyvédnek tanultam hajdanában, tisztában vagyok vele, hogy a szócsavarás mestereként könnyű meggyőzni a kész tények tudatában is valakit annak ellenkezőjéről, ha elég ügyesen állítja be a dolgokat az ember. - De érdekelne a véleményed úgy… mindennel kapcsolatban. – És az őszinteség végett jobb, ha a kedves papa nem áll a háta mögött, úgy vélem.
-Igazán nincs mit!-Egy percig se agyaltam azon, hogy esetleg nemet mondok a kérésére. Túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet és talán ő végre meg fogja tudni magyarázni nekem, hogy mi is történt azon a bizonyos éjszakán, mert abból kezd rohadtul elegem lenni, hogy mindenki kamu szövegekkel próbálja elterelni a témát... Még apa is. tudom, hogy nem valami hétköznapi dolog volt, különben nem titkolnák ennyire. A kérdése nem kicsit lep meg, amit nem is titkolok el előle. -Mióta számít az én véleményem?...-Hé Thom fogd vissza magad! Megígérted apának, hogy normálisan, tisztelettudóan fogsz viselkedni. Ne a haragod irányítson. -Elnézést... Csak meglepett... Mellesleg nem sok mindent mondott el, gondolom azt hiszi ezzel véd meg bennünket. Viszont nem vagyok ostoba. Tudom nagyon jól, hogy valami gáz van. Mindenki ferdít ahogy szoba kerül az az este és tudtommal nem csak apámnak esett baja. Lehet, hogy maguknak én még csak egy kölyök vagyok, de nem vagyok idióta!-Kissé indulatosra sikeredik az utolsó mondatom, de most kivételesen nem kérek e miatt elnézést. A reakcióját figyelem és iszonyatosan kíváncsi vagyok arra, hogy vajon ő milyen szöveggel fog előállni.
A kérdéssel kapcsolatos ifjonti kirohanásán kénytelen vagyok felnevetni kissé, s lemondóan legyintek szabadkozása hallatán. - Ugyan, kérlek! Tényleg nem mindennapi, hogy én kérjek találkozót valakitől, aki nem tartozik a világunkhoz teljes egészében, de ennek ellenére nem szeretném megkülönböztetni ezt az összefutást a többitől. - Aprót biccentettem mellé, mertem remélni, hogy nem kell kétszer kérnem rá, hogy tegyen ő maga is így, nem kezelve holmi hatalmas rangú "uraságként" személyemet. Persze, a tegeződést ettől még nem ajánlom fel, tartsuk csak meg a tisztességes távolságot. - Okkal érkeztem, nem titkolom, de hajlandó vagyok cserébe válaszokat adni. - Felelek, s lám, úgy fest, a maga módján, de akad kérdése bőven a kölyöknek. Kezdetnek remek lesz ez, reakcióm sem árulkodik róla, hogy a hirtelen, indulatos megjegyzésre elzárkóznék az előbb tett ígérettől. Vagy már csak szimplán immunis vagyok a pattogó kis mitugrászokra magam körül - felcseperedett pár köröttem, mióta ezt a földet koptatom, kétség sem fér hozzá. - Édesapád valóban védeni próbál és ő teszi jól, ha engem kérdezel. Már így is sokkal többet tudtok a húgoddal, mint az szerencsés. Tudom, mert én magam is jártam már ezen az úton, s azt is próbáltam, mikor mindenről tud a hozzátartozóm. - Nem megyek bele a részletekbe, ha nem muszáj, az nem tartozik ide és köze hozzá nem sok különben sem a srácnak. - Apád és sokan mások az életükért küzdöttek aznap éjjel. Nem sok híja volt, hogy sikerült megmenteni, ha később érkezünk Miss Wang-gal... de szerencsére nem így történt. Nem ismerem igazán civilben az öregedet, de ami a Protektorátust illeti, határozottan veszteség lenne, ha ő már nem létezne. - Nem szándékoztam a családi életükbe belefolyni a kelleténél is jobban, csapnivaló egy apa voltam/vagyok, így jogom sincs semmi hozzá, hogy az atya-fiú kapcsolatról papoljak. - Őszintén, Thomas, mit szeretnél? Mindenről tudni vagy azt kívánod, bár sosem mondott volna apád semmit arról, ki is ő, mivel foglalkozik valójában?
Csak egyet bólintok a szavaira. Nem érzek késztetést arra, hogy többet reagáljak, felesleges lenne, és különben sem vagyok az a fajta, aki olyan nagyon szeretne fecsegni. Azt inkább meghagyom Samre. Szóval hajlandó válaszokat adni. Végre valaki, de vajon őszinte lesz velem, vagy ő is összehord majd mindenféle baromságot arról az estéről? De bevallom őszintén nagyon is kíváncsi vagyok arra, hogy mit akarhat tőlem. Nem tudom mégis miben segíthetnék nekik, de ő tudja... Egy gúnyos, kissé haragos hang tőr ki mikor elkezdi ecsetelni, hogy mennyire sajnálná, ha meghalt volna. Talán ezt nem pont nekem kellett volna így tálalnia. Mégis csak az apámról van szó... Ő meg csak egy bábot lát benne, aki jól irányítható. Természetes, hogy veszteség lenne nekik... De nekünk nagyobb lett volna. -Apám nem a tulajdonuk. Xavier egy apa, aki elvesztette a feleségét és két gyerekét. Azt hiszi, hogy a halála Önöknek lett volna nagy tragédia? Akkor mi mégis mit szóljunk hozzá? Szerinte mi mehetett át az agyamon, mikor azzal hívtak, hogy az apám életveszélyben van... Alig tudtam elmondani a húgomnak, aki csak azt akarta tudni, hogy végre mikor jön haza. Tudom, hogy a munkájában nagyon jó, de ne haragudjon meg érte, ha nem Önöket sajnálom azért, hogy most így nem tudják teljes mértékben kihasználni tudását.-A hangomat nem emelem fel, de érezheti, hogy azért nem vagyok túl békés. Bár tudom nem illene, nagyon nem illene és apánk biztosan adna most egy jó nagy nyaklevest, de most én képviselem a családom és nem tetszik ahogy beszél róluk. -Szeretnék mindenről tudni! Utálom, ha hazudnak nekem, de mindenki így van ezzel. Sosem mesélt a munkájáról, így sosem tudtuk azt, hogy milyen veszélyes is lehet és most csak a civil munkájáról van szó. Elhiheti, hogy nagy meglepetésként ért az mikor megtudtam, hogy az édesanyámat és a testvéreimet megölték... Olyanok, akik bosszút akartak állni apámon, mert Ő a munkáját végezte. Ha tudtam volna jobban megvédhettem volna őket, ha már Ő erre képtelen volt.-Ezt még sosem mondtam senkinek, de Ő kihozta belőlem és cseppet sem örülök neki. -Mégis mi történt azon az estén, hogy senki sem képes választ adni a kérdéseimre?-Ez az egyetlen kérdésem lenne, most kíváncsi leszek, hogy milyen mesével jön elő.
Vagy már tényleg kifejezetten vén vagyok vagy egyszerűen csak elszoktam az évek során attól a hangnemtől, amit a fiatal siheder velem szemben megüt. Sajnos rossz embert választott erre, mert míg mástól lehet, elsőre meglepettséget kapna válaszul, addig rajtam sokkal inkább az az érzés uralkodik el, ami hajnalonként a harcosok edzésén szokott, ha valaki már megint nem fér a bőrébe vagy épp, hogy még félig alszik, ahelyett, hogy odafigyelne arra, amit csinál. - Ha a tulajdonunknak tekintenénk apádat, akkor most nem lennék itt, nem gondolod? Akkor nem személyesen kerestelek volna fel, Thomas, gondolkozz, mielőtt nonszensz baromságokat ejtesz ki a szádon! - Ha farkas lennék, talán morranás is járna a megkeményedő vonások mellé, az érces, elcigarettázott hangon, ami sajátom. - Megvolt a lehetősége, hogy maga mögött hagyja ezt az egészet, de ő a maradás mellett döntött. Mert Ő így akarta! Mert a kötelességtudata mellett szerette volna a gyerekeinek biztosítani a lehetőséget, hogy egy helyben fejezzék be az iskoláikat, hogy ne kelljen máris továbbköltözniük egy idegen helyre, mikor épp csak megszoktak itt! Ha csak feleolyan felnőtt lennél, mint amekkorának gondolod magad, akkor látnád te is, hogy értetek tesz mindent, anélkül, hogy kérdezned kellene. - Nincs jogom ugyan ítéletet hirdetni senki gyereknevelési módszerei felett, s családi életükbe is csak annyira szólok bele, amennyire muszáj, de mint egyént, önálló individuumot, megítélhetem a srácot. És akárhonnét nézem, Thomas nem gyerek már. Papíron legalábbis, de viselkedése nem támasztja alá mindezt. Csak egy taknyos kölyök, nem több. Felnevetek arra, hogy jobban képes lett volna megvédeni őket, mint az apja. Nem, nem a naivitásán kacagok, egyszerűen az mulattat, mennyire elszánt annak ellenére, hogy tisztában van a történtek súlyával elvileg. Tényleg ezt akarod Thomas? Tényleg ennyire jónak gondolod magadat? - Te ezt komolyan elhiszed, kölyök? - Fejemet ingatom. - Hogy képes lennél rá...? Bizonyítsd! Mutasd meg, hogy jobban csinálnád, mint az öreged! - Tárom szét karjaimat szinte már invitálóan, noha kétlem, hogy nekem szaladna menten, hogy megüssön. Ennyire csak nem lehet hülye. Azért odafigyelek rá, érdekel a reakciója eme pálfordulat kapcsán. - Azon az estén egy ártó szellem űzött játékot a város farkasaival és őrzőivel, ártatlanokat keverve ezzel bajba. Elméjükbe férkőzött és legbelsőbb titkaikat - félelmeket és vágyakat felhasználva késztette őket gyilkos tettekre. - Vontam meg vállamat, mintha csak egy hétfő reggelemről számoltam volna be. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy minden kiejtett szó hogyan hangozhat számára, meg se próbálok hát mélyebbre ásni. Most még nem.
A harag egyre jobban eluralkodik rajtam, ahogy figyelem, hallgatom őt. Évekig magamba kellett tartanom, igen sokszor veszekedtem apámmal, de leginkább elvonultam csapkodva, mert ő mindig is az a megfontolt ember volt, akivel sosem lehet veszekedni úgy igazán. Pedig tudom, hogy arra lett volna szükségem, hogy kiadjam magamból minden felgyülemlett haragot… De nem iránta… Nem… Irántam. -De mégis mi a francért keresett fel engem? Mégis mi akar tőlem? Nem hiszem el, hogy csak a véleményemre lett volna kíváncsi.-Már akkor is meglepődtem mikor felhívtam. Fogalmam sincs, hogy mégis mit akarhat egy cukorbeteg egyetemistától… De gondolom nem ilyen beszélgetést tervezett… Nos én sem. Próbáltam visszatartani magam, de talán éppen eljött az ideje annak, hogy kiboruljon az a bizonyos pohár. Naná, hogy tudom, hogy nekünk akar jót minden tettével… De sosem kérdezett meg minket, hogy mi mit szeretnénk. Mi nem akartunk ide költözni, és igen rossz lenne egy újabb költözés, de mégis ki mondta, hogy el kellene mennünk csak azért mert megtámadták? Nem én annyit mondok, hogy vissza kellene vonulnia. Nem akarjon többet hősködni, így is eleget tett már, legyen végre tényleg az apánk! -Maga csöppet sem ismer minket. Nagyon jól tudom, hogy fontosak vagyunk a számára, de azt is tudom, hogy Sam mennyit szenved! Miért kell neki mindig a kötelességet választania? Miért nem választhatná egyszer a családját? Nem tett le már így is eleget az asztalra?-Biztos vagyok benne, hogy ismeri a fater múltját, munkásságát. Ezek mindent tudnak mindenkiről. Mikor, hova mész, mikor tüsszentesz, mikor sz*rsz…. Mint valami elcseszett kommandó. Összeráncolt homlokkal figyelem ahogy széttárja a kezeit. Ez mégis miről beszél? Ki mondta?... -Sosem mondtam, hogy jobb vagyok az apámnál! Tudom jól, hogy mennyit ér az ő tudása és tudom jól, hogy én sehol sem vagyok hozzá képest mind erőben, mind tudásban. Boldog lehetek, ha egyszer olyanná válhatok, mint ő… -Nem nem akarok olyan mértékben a munka rabja lenni mint ő, főleg ha családom is van, de azt el kell ismernem, hogy tényleg sokat tud és sok mindent lehet tőle tanulni. -De én ott lehettem volna mellettük… Nekem kellett volna abban a kibaszott autóban ülnöm, nem nekik!-Majdnem mindennap elképzelem azt, hogy ráveszem anyáékat, hogy ők menjenek egyedül, hogy én hadd menőzhessek kicsit a jogsimmal…. De nem… Nekem el kellett vitetnem maga apánkkal. Milyen ostoba voltam! Mikor végre elmeséli nekem mi is történt azon az éjszakán a vonásaim megenyhülnek. Végre… Végre valaki őszinte velem. -Köszönöm!-Nyögöm ki alig hallhatóan, de annál nagyobb őszinteséggel. Bár a szívem még hevesen kalapál, de úgy érzem sikerült lenyugodnom.
- Pedig néha az igazság ilyen pofátlanul egyszerű. Mégis ki másét kérhetném ki a családotokban jelenleg, Thomas? Apád súlyos sérülést szenvedett, te vagy az egyetlen fia, te vigyázol a húgodra is jelenleg, ha jól értesültem, így feltételezni mertem, ki lehet kérni a véleményedet a családotokat érintő dolgokban. - Ha nem én lettem volna, most lehet, egyszerűen közlöm vele, hogy majd megbeszélem inkább Xavierrel a dolgokat, tekintettel arra, mennyire gyerekes módon áll az egészhez egyetemista létére. De én voltam és az ő élete állt a változás küszöbén, nem az apjáé. Persze, a harcosomé is bizonyos tekintetben, de kevéssé, mint a gyermekeié, véleményem szerint. Hozzám vágott kérdései láthatóan leperegnek a vállaimról, s ha nem is válaszolom meg őket - hiszen nem az én tisztem az apja helyett a döntéseit indokolni - de az biztos, hogy nem feledem egyetlen indulatos mondatát sem, megragad bennem mind, mint a légy a ragacsos papíron. Valahol szimpatikussá teszi a küzdeni akarása, minden kiforratlanság ellenére is, ami jellemzi a kölyköt, ugyanakkor nem mondom, hogy nincsenek dolgok, amiben ne lenne igaza. Mert vannak. - De az én véleményem nem lehet az ő döntése, legalábbis nagyon szeretném ezt elkerülni. Van elég nyűgje neki is, meg nekem is a másik nélkül. - Ezt most azonnal felejtsd el! Ha te ültél volna ott, akkor most valamelyik testvéreddel beszélgetnék és ő is esélyesen ugyan ezt vágná hozzám rólad. Tudom, milyen idegőrlő, hidd el... a bátyám egy saroknyira tőlem csapódott a falba autóstól, a szemem láttára kapott lángokra az egész. - Vált hangom nyugodt folyású, sztorizgatóssá az iménti határozottan karcosból. - Sokáig működik a mi lett volna, ha máshogy teszem, ha figyelmeztettem, vagy ha nem engedem beülni a volán mögé, de a történteken semmit nem változtat. Neked sem hátrafelé kellene tekintened, hanem azokra fókuszálnod, akik megmaradtak. A testvéredre és az apádra, mert ők lesznek azok, akik végül minden szarságod ellenére is melletted maradnak. - Meg a leendő kedvese, az újdonsült, saját családja majd, de hát az még odébb van, gondolom én, így nem is teszem a felsorolásba. Készséggel válaszolok a történtekkel kapcsolatos kérdésre, a maga nyers tömörségében vázolva fel a történteket, hiszen nincs mit titkolnom előtte. A percek múlása majd eldönti, merre visz tovább az út és mennyire fog mindebből emlékezni. - Jelenleg két út áll előtted és a testvéred előtt. Mégpedig hogy részesei lesztek apátok világának teljesen vagy élitek tovább az életeteket békés tudatlanságban. - Kifejthetném mindkettő előnyeit és hátrányait, de talán ő is lát már párat közülük magában, így egyelőre hagyom neki megemészteni a tényállást.
-Azzal nincsen gond, hogy kikéri a véleményemet. Egyszerűen csak meglepett, hogy érdekli a véleményem, hisz én az Önök számára csak egy kölyök vagyok. Mégis miért lenne fontos a véleményem? Mit tudnak vele kezdeni?-Ha kérdezik én elmondom és nem fogom vissza magam. Ezt meg is tapasztalhatta most Mr. Douglas. Igaz iszonyatosan mérges vagyok még mindig és nem csak magamra, hanem erre az egész szarságra is, hogy apámat megtámadták… El is veszíthettük volna őt is. Akkor most mi lenne velünk? Lehet, hogy bedugták volna Samet egy nevelőintézetbe, hisz még nem nagykorú én meg nem tudnék róla gondoskodni, mivel munkám sincsen. És igen szerencsére nem vesztettük el az apánkat, de egy darabka így is meghalt belőle. Trauma érte, ezt mindenki tudja. Elvesztette az egyik kezét, ezzel meg kell küzdenie magának. Persze mi segíteni fogunk neki, de ez a saját harca lesz és azért félek is. Végighallgatom őt. Nem lepődöm meg szavain, csak azon, hogy megosztja velem testvére halálát. Azért mégis más… Az én testvéreimet meggyilkolták… De nem kezdek el vitázni vele, hisz neki sem lehetett könnyű látni, végignézni. Egy fáradt, hangos sóhaly kíséretében lépek közelebb a vízhez, ahonnan felveszek egy lapos követ a földről, majd egy erős mozdulattal hajítom be azt a vízbe. Közben figyelek Williamre is. Szóval ez a pillanat is eljött. Tudtam, hogy egyszer felteszik majd nekem a kérdést, de nem számítottam rá, hogy ez mostanában lesz. Sokáig csak a vizet figyelem némán. Sokat gondolkoztam már a dolgon. Még mikor apa beavatott engem lelkesen csatlakoztam volna hozzájuk, de mára már nagyon sok minden változott. Látom, hogy apa mennyit szenved, de közben meg… Legalább megvédhetném a családom és talán ezzel apa is visszavonulhatna. Sam nagyon örülne neki. De vajon tényleg akarom? Lassan fordulok meg. Visszasétálok hozzá, majd komoly ábrázattal tekintek a szemébe. -Rendben! Csatlakozom, de csak egy feltétellel! Apám visszavonul, ha nem is teljes mértékben, de kevesebb és veszélytelenebb munkákat kapjon. Hadd dolgozhasson otthon Sam mellett, mert valakinek otthon kell lennie, ha én nem tudok.-Nem akarom otthagyni az egyetemet emiatt, de a kettő együtt sok időmet fogja elvenni, így nem fogok tudni sok időt otthon tölteni, Sam mellett meg muszáj, hogy legyen valaki.
Aprót sóhajtottam. - Való igaz, amit mondasz. - Minek tagadjam, ha egyszer tényleg nem tartottam többre egy nagyszájú, elkényeztetett kölyöknél? Persze, mindenkinek szíve és joga, miként neveli a saját fiát-lányát, de valahogy több racionalitást és tényszerűséget vártam volna Xaviertől, ha már a gyerekek tisztában voltak a világunkkal bizonyos szintig. Hogy pontosan mennyire is, az kiderül majd, ha esetleg Thomas olyan utat választ magának és testvérének. - De úgy vélem, fontos minden nézőpontot ismerni egy döntéshelyzetben, így pedig nem fogom apádéval beérni. - Feleltem, majd kéretlen adalékként fűztem hozzá szavaimhoz a továbbiakat: - Olyan amúgy sem való tanoncnak, aki képtelen az önálló véleményalkotásra. - Nem robotok és bólogató jánosok alkotják ezt a protektorátust, legalábbis szeretném a fejlődés irányát megcélozni, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy az utánpótlás ne csak gondolkozzon, de merje is kimondani mindazt, örökkös-örökkön megkérdőjelezve a fennálló rendet, a régmúlt bizonytalanságait és ezzel elindítva egyfajta innovatív előremozdulást közösségünkben. Azzal szerencsére nem kell gondolnunk - sem neki, sem pedig nekem - mi lett volna, ha az édesapjuk életét veszti azon a végzetes éjszakán. Elhangzik a kérdés, ami már rég ott lebeg a feje felett, tudja ezt jól ő is, látom rajta, mikor a vízhez lép. Nem sürgetek, kezeimet zsebre vágva várom ki, míg megrágja a dolgokat. Rá kellene gyújtanom, de újabban megint kísérletezek a - nem a leszokással, az vicc lenne, már a puszta gondolat is - dologgal, hogy kevesebb cigit szívjak per nap. Nem magam miatt, más áll a dolog mögött. Zsebemben forgatom az öngyújtót, tekintetem Thomason pihen várakozón. - Mindent megbeszélünk majd. - Bólintok kérése kapcsán; kicsit előre rohant mondjuk, de a határozottság, mint mondtam korábban, dicséretes tulajdonság is tud lenni. Kezemet nyújtom felé, kézfogásra, melyet bízok benne, hogy elfogad. Nem nyújtom felesleges "Üdv közöttünk!"-kel a dolgokat, egészen egyszerűen megkérdem, kövessen. Utunk az egyetemre vezet majd, Dimitris nagy örömére és őszinte elképedésére...
// Részemről ez lett volna a záró, részletekkel megkereslek majd! //
Kezdőlap
//
