Lassan már két hét is eltelt, hogy felvettem. Kellett egy kis önéletrajz, meg azért az egyetemen is utána érdeklődtem, viszont még a rajzai is érdekeltek, ami lehet kicsit fura volt, de én nem robotot akarok alkalmazni. Nekem olyanra van szükségem, aki képes önállóan gondolkozni és arra is képes, hogy az álmait megvalósítsa, illetve nem fél attól, hogy papírra vesse az elképzelhetetlent. Egy dolgot megtanultam, hogy ékszerekben nincs nagyon szabály. Néha a legfurább ékszerek lesznek a legfelkapottabbak. Természetesen azért bizonyos ízlésficamon belül. Sajnáltam azért, amiért pár napra magára hagytam, de bíztam benne. Illetve dolgom volt, majd a visszajövetelem után jobb volt pár napig senkinek se keresni a társaságát. A sebeim egész hamar beforrtak egyet kivéve, de az se annyira vészes. Fáj még, de semmi több. Majd még egy-két nap és az is csak egy emlék lesz, ahogyan az égett hús szaga is azzá vált. Igaz, hogy még sokszor eszembe jut, amikor megpillantok egy-egy ezüst ékszert. Ha nem volt itt más, akkor mindig csak kesztyűvel fogtam meg őket, s a mai napig általában így teszek. Egyszerűen az az a dolog, amivel igazán ki lehet kergetni a világból, hiszen nem egyszer tapasztaltam meg azt, hogy mire való. A sötét zúgra és az égett szagra is jobban emlékszem, mint a fájdalomra, hiszen most is éget, de még se annyira eszeveszettül, mint egykoron. De ennek ellenére jobb kerülni. Mosolyogva léptem be az üzletbe, majd köszöntem a vevőknek is, hiszen a reggeli nyitás után ki kellett ugranom egy-két dolog miatt a városba. Tegnap Ry járt itt, így kicsit forgalmas napunk volt, hiszen reggel megérkezett a szállítmány is, amit rendeltem. Amikor reggel elmentem, akkor megkértem, hogy mindegyiket árazza fel, s rakja ki a megfelelő helyre, hiszen pótolni kell az árut. Sietve raktam le a táskámat, miután az irodámba értem, töltöttem magamnak egy teát, majd hallgatozni kezdtem, amikor meghallottam, hogy elmennek, akkor mosolyogva sétáltam le a lányhoz. - Nos, szia újra. – köszöntem végre nem rohanva, majd a bejárati ajtóra kitettem a rögtön jövök táblát, majd a kulcsot is elfordítottam, míg a másik kezemben ott volt a forró tea. - Gondoltam itt lenne az ideje kicsit jobban megismernünk egymást. – tettem hozzá, majd ha láttam rajta vagy éreztem, hogy sikerült kicsit megijesztenem, akkor sietve tettem hozzá. – Nincs baj! Egyszerűen csak lassan két hete itt dolgozol, de még alig beszélgettünk, mert nagy volt a pörgés vagy nem voltam itt. – mondtam neki sietve, majd egy aprót belekortyoltam a teába. - Először is köszönöm, hogy pár napig egyedül is elboldogultál itt. – nézek rá mosolyogva, majd intek neki, hogy jöjjön velem. Lassan haladok a kisebb folyóson, ahonnét lépcső vezet fel az irodámhoz, majd kicsit tovább haladva egy másik ajtóhoz lyukadtunk ki. - Van egy meglepetésem számodra. Remélem tetszeni fog. – majd azzal a lendülettel kinyitottam egy kisebb irodát, vagy legalábbis valami olyasmit. Én inkább ötletelős kuckónak szántam, illetve ha csak el akar tűnni a világ elől, akkor a hátsóbejáraton simán be tud ide jönni. - Remélem tetszeni fog, de ez részben a tiéd. Másrészt itt kényelmesebben is beszélgethetünk, mint az én irodámban. – azzal a lendülettel előre tessékeltem, s mosolyogva, illetve kíváncsian fürkésztem őt. Végül én is követtem őt. Beléptem a helységbe, majd leültem az egyik székre, vagyis inkább babzsákra, hiszen itt még az is volt. Nem csak székek, asztalok. Hanem minden olyan tárgy volt benne, ami hasznára lehet és kicsit ki is kapcsolhatja őt.
Ha már abban maradtunk apuékkal, hogy ha saját autók kapok, a benzint nekem kell állni hozzá, így aztán mihamarabb bele is vetettem magam a munkakeresésbe. Néztem én mindenfélét, a pincérnőtől az újságkihordásig, de őszintén szólva, szerettem volna valami olyat, ami legalább köszönőviszonyban van a leendő szakmámmal - igaz, ilyen hirdetésből egy darabit se találtam, de hol aggasztott az engem? Gondoltam egy merészet, és elvittem a város összes ékszerüzletébe az önéletrajzom, és bár a többség még csak válaszra sem méltatott, az egyik helyről visszajelzett a tulaj. Ráadásul pont az, amelyiknek olyan francia csengése van! Ezzel már belopta magát a szívembe úgy, hogy korábban még csak egyszer jártam arra, leszámítva persze az önéletrajzos látogatós alkalmat. A megbeszélt találkozóra örömmel vittem egy egész mappára való rajzot mindenféle alkotással, művészeti szakközéppel a hátam mögött ez egyáltalán nem esett nehezemre, és a New yorki egyetemi vázlataimból is kerestem néhányat, ha már ékszertervezés és készítés... sőt! Néhányat a megvalósult munkáim közül is magammal vittem a beszélgetésre. Én magam is meglepődtem, hogy milyen könnyedén ment az egész, holott előtte szerintem anyáék idegeire mentem, otthon a sok idegeskedéssel meg parázással, ami megelőzte az előtte való néhány napban. Aláírtam a szerződést, és másnap már kezdtem is, igaz, olyan tipikus "bele a mély vízbe" kezdéssel... Igaz, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a legjobban teljesítsek, majd elválik, mennyire volt elégedett a főnökasszony. Apropó, csak emlegetni kellett! Egy mosollyal viszonzom a köszöntését, elvégre ma már nem először találtunk, a "Jó napot" meg még sem olyan laza köszönési forma, mint a szia, amikor azonban meghallottam a kérdését, kissé megszeppenten pislogtam vissza rá, és már épp kérdeztem volna, hogy van-e valami baj... Áh, de úgy tűnik, gondolatolvasó, hisz még csak fel se kellett tennem, hogy választ kapjak rá. - Akkor megnyugodtam. Már azt hittem... - kezdtem bele kissé óvatosan, majd bősz bólogatással jeleztem, hogy hogy veszem az adást, és nincs kifogásom a "program" ellen. Egy kis pihi úgy sem árt az után a rohanás után, ami itt volt az elmúlt két hétben. És tény, tényleg nem sűrűn láttam őt sem. - Szívesen! Igyekeztem, remélem, hogy nem ügyetlenkedtem túl sokat. Igazából ez az első munkahelyem... - vallottam be, bár tudnám minek, hisz ezt már a felvételi beszélgetésen is említettem, mielőtt túl nagy elvárásokat támasztana bárki is velem szemben, elvégre még csak most tanulom a szakmámat, nem Msc-s végzős hallgató vagyok... - Valóban? Ez érdekesen hangzik, szeretem a meglepetéseket. - lelkesültem fel egészen, majd követtem is Symarát, amerre mutatta, amikor pedig kitárul az ajtó, nem kell sokat tessékelni-noszogatni, pár tétova lépés után kimondottan érdeklődve lépek be a kuckóba, hogy aztán olyan arckifejezéssel vegyem szemügyre a berendezést, mint ahogy egy kisgyerek szemléli a karácsonyi ajándékát. - Wow! Hogy ez mennyivel jobban néz ki mint az egyetemi műhelyek! - felelem őszinte elismeréssel, bár nem csodálkozok rajta, az mégiscsak egyetem, szűkös költségvetéssel, ez meg egy magánvállalkozás... Mielőtt még én is helyet foglalnék az egyik babzsákon - babzsák! Mon dieu, hogy én mennyire imádom a babzsákokat.... - még körbenézelődök, ha alaposan nem is, de gyorsan felmérve a berendezéseket, meg magát a helyet. - Azt hiszem, ez szerelem első látásra... Nagyon szép! - húzódik széles mosolyra az arcom, ahogy le is huppanok a főnökasszonnyal szemben lévő babzsákra, kíváncsian várva, hogy pontosabban miről szeretne beszélni, vagy mire is kíváncsi?
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Biztos vagyok abban, hogy helyről elutasították, hiszen nem volt gyakorlata, de könyörgöm még is miként szerezzen, ha senki se hajlandó őt alkalmazni? Nekem nem elég a csinos pofi vagy a cicoma, esetleg a pláza cica kinézet, ahogyan sokak csak a külsőre adnak. Nekem annál több kell és ez benne is megvolt. Fogalmam sincs, hogy mit éreztem azon az interjún, de úgy éreztem, hogy a lehető legjobb emberpalánta sétált be az üzletembe, hogy ne egyedül vigyem végre. Mindenkinek kell egy kis pihenő, ahogyan nekem is, hiszen az üzlet virágzott. Lehet, hogy nem voltak itt annyian, mint búcsúban az emberek, de ennek ellenére azért jócskán volt bevételem. Nem kellett attól tartanom, hogy esetleg be kell majd zárnom. Az iskola is csak jókat mondott, de nem csak az itteni sulinál érdeklődtem, hanem a régi iskoláit is felhívtam. Ők is küldtek át a munkásságaiból, mintha csak tesztelni szerettem volna, hogy nem hazudok, pedig előre tudtam, hogy nem teszi. Egyszerű csak érdekelt, hogy miket képes megálmodni és igazán megnyert vele. Most pedig itt dolgozott és pár napra magára is hagytam, de nem bántam meg. Az érkezett borítékok, a kimutatások mind ott voltak az asztalomon, amikor első nap bejöttem. Akkor beszéltem Ry-al a válásról is. De azt nem értettem, hogy az a fránya ezüst gyűrű miként is keveredett az íratok, a borítékok közé, de legfőképpen azt nem, hogy az asztalomra. Na, majd ezt is kiderítem. Amikor láttam, hogy kicsit megijedt, akkor sietve mondtam, hogy nincs baj. Nehogy nekem szívinfarktust kapjon. - Jajj, semmit se kell hinni. Eddig olyannak ismertél meg, akitől tartani kell? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen azt nehezen tudnám elhinni, de sose lehet tudni, hogy ki mit gondol rólam. S tényleg érdekelt az, hogy ő milyennek gondol. Meg most már várhatóan én is többet leszek itt, így tényleg illene már megismernem őt. Mert a végén azt hiszi, hogy csak ő dolgozik és én nem. Ami picit talán igaz is volt az elmúlt napokra. - Minden rendben volt, szóval nincs miért aggódnod és a bevétel is eléggé szép volt. Viszont találtam egy ezüst gyűrűt az asztalomon. Arról valamit tudnom kellene? – pillantottam rá barátságos mosoly keretében. Láthatta rajtam, hogy nem fogom megróni érte, egyszerűen csak tényleg érdekelt, hogy miként keveredett oda és talán ő tud választ adni, ha nem, akkor még keresgélem tovább a „kedves” ajándékozott. – Ahhoz képest, hogy ez az első igazán ügyes vagy, szóval nincs miért izgulnod. – tettem hozzá bátorításképpen. Majd hamarosan meg is álltunk az új helység előtt. Az ajtót szélesre nyitottam és követtem őt a helységbe. Mosolyogva figyeltem a reakcióit. Szavai pedig igazán jól estek, mert akkor sikerült eltalálnom azt, ami még neki tetszhet és nekem is megfelel. Remek. - Reménykedtem, hogy ezt fogom hallani. S még szép, hogy szebb, hiszen oda én nem tehettem be a mancsaimat. – kuncogtam el magamat, majd továbbra is őt figyeltem. Néztem az mosolyát és a boldogságát is. Türelmesen vártam addig, amíg ő is helyet foglalt és kigyönyörködte magát a helyben. Előhalásztam egy kulcsot, majd felé nyújtottam. - Ez a tiéd. A hátsó ajtón be tudsz jönni, s ide akár elmenekülhetsz tanulni. Viszont szeretnélek jobban megismerni, hiszen most már én is több időt fogok itt tölteni. Más részt meg szeretném azt, ha mernél álmodni. Esetleg egy-egy vendégnek a megálmodott ékszert valóra váltani. Láttam a rajzaidat és hiszek abban, hogy képes vagy. Itt szerintem mindent megtalálsz hozzá, ja még se, akkor meg nyugodtan írd össze, hogy mi kell és akár együtt beszerezhetjük. – mosolyodtam el, majd egy tincset kicsit a fülem mögé tűrtem. – Szeretsz itt lenni? Megszoktad az itteni életet? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen annyira Alaszka időjárását nem könnyű megszokni, de szeretném tudni, hogy miként is érzi magát ezen a vidéken.
- Nem! Nem, dehogy is, egyáltalán, nem azért mondtam! - korrigáltam magam sietve, mielőtt még félreértené a helyzetet, nem lenne szerencsés húzás így indítani a kapcsolatomat a főnökömmel... mon dieu, de hihetetlen még mindig hogy főnököm van... hogy egyáltalán dolgozok! - Egy ezüst gyűrűt? - kérdeztem vissza csodálkozva, amikor leesett, hogy melyikről is van szó - Jaaa, hogy azt! Már emlékszem! Ahogy egyik nap a készleteket néztem, akkor vettem észre, ahogy megcsillant rajta a fény... Ott volt a bejárati ajtótól nem messze, a földön, a kirakatfüggöny miatt alig lehetett észrevenni. Viszont mivel nem volt rajta árcédula, nem tudtam, hogy az üzlet tulajdona-e, vagy valamelyik vásárló ejthette-e le, amikor esetleg gyűrűt próbált. Gondoltam, az a biztos, ha a levelekkel együtt azt is az asztalodon hagyom, hátha te felismered, vagy ha esetleg valaki érdeklődne utána... - magyaráztam egész belelkesülve, közben pedig igyekeztem odafigyelni arra, hogy lehetőleg semmi fontos információt ne felejtsek ki. Elvégre egy üzletvezetőnek illik mindennel képben lennie az üzlete kapcsán... - Köszönöm! - mosolyodtam el hálásan, bár bátorítás ide vagy oda, azért egy kis izgulás így is, úgy is maradni fog, bár tény, nagy megkönnyebbülés az, hogy ennyire kedves és segítőkész Symara, és a légkör is egész családias. Képzelem, valami idegbajos, folyton stresszes, smucig vén fószer mellett meddig bírtam volna cérnával, ha más üzletbe kerülök. Lehet, hogy egy hét után bőgve hagytam volna ott, és inkább mentem volna felszolgálónak egy cukrászdába... - Nem tudják, hogy mit veszítettek. - reagálok derűsen Symara kuncogására, mert el tudom képzelni, mennyivel hangulatosabban megoldotta volna... hiába, lehet, hogy az ékszerkészítésben jó az egyetem, de lakberendezés meg dekoráció terén már kevésbé, úgy tűnik. - Óóó, merci beaucoup! Akarom mondani, köszönöm szépen! - nevettem fel röpkén zavaromban, hogy már megint sikerült keverni két anyanyelvemet, úgy tűnik, ilyen kellemesen meglepő helyzetekben, nagy jókedvemben előfordul az ilyesmi. - Rendben, igyekezni fogok! Bár túl nagy gyakorlatom még nincs, de... gondolom, úgy is meg tudod mutatni, hogy mit, vagy hogy kell, ha nem menne, utána meg egész hamar megtanulom az ilyesfajta újdonságokat. - tettem hozzá, bár tény, hogy az ékszerkészítést imádom, ahogy a tervezésüket, kitalálásukat is, pláne, ha nem csak az évről évre ismétlődő, unalmas iskolai példákról van szó. - Egyébként sok egyéni megrendelés van? Vagy inkább a készen lévőkből válogatnak a vevők? Jut eszembe, gondolom te is szoktál tervezni, meg megvalósítani... mellette már kész ékszereket is szokott vásárolni az üzlet? - dőltek belőlem az újabbnál újabb kérdések, melyek szerintem mégis eléggé alapvetőnek számítanak, ha az ember egy ilyen helyen dolgozik. Mármint nem árt tisztában lenni velük... - Hát.... - torpantam meg csöppet a nagy lelkesedéssel, ahogy felmerült néhány személyesebb kérdés is, nem azért, mert bántam volna, csak miután apával a legutóbbi veszekedésünket követően még mindig nem állt vissza a régi rend... Azóta kicsit fenntartásokkal kezelem a témát. - Azt nem mondanám, hogy ez a város a szívem csücske, de... még csak nemrégiben költöztünk, október közepén. Tudom, idővel majd megszokom itt is, de egyelőre még elég nehéz, és annyi ismeretlen meg szokatlan dolog van... - vallottam be végül, hisz mi értelme lenne hazudni? - Te mióta élsz itt? Vagy mindig is itt éltél? - kérdeztem vissza, mert a neve egészen francia hangzású, és tagadni sem tudnám, hogy ott mocorog bennem a kíváncsiság, hogy valahogy megtudjam, tényleg onnan származik-e, vagy csak felvett név? Vagy a férje után kapta...?
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
A nagy mentegetésének köszönhetően ajkaim mosolyra húzódnak, de nem mondok semmit se. Tényleg egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a lehető legjobb lányt találtam erre a posztra, hogy besegítsen nekem. Nem szeretem azt, ha valaki hazudik, így meg lehet mondani azt is, ha nem bír. Nem valószínű, hogy emiatt keresztbe tennék neki. Sokkal inkább az ok érdekelne, hiszen az ember holtáig tanul és biztosan nekem is van több rossz szokásom. Kérdésére határozottan bólintok, miközben őt fürkészem. Egy pillanatra se veszem le róla a szemeimet, hallgatom, amit mond, miközben a bögrét a kezeim között fogom. Néha belekortyolok, majd lassan bólintok. – Nos, ebben az esetben jobb lesz, ha jobban majd megvizsgáljuk. – mosolyodom el végül. Bár én tuti csak kesztyűben. Nincs kedvem magam újra megégetni vele. Én nem akarok újra a múltam démonainak teret adni, hogy magukhoz édesgessenek. – Senki se kereste? Ez fura, hiszen ha valaki elveszít valamit, akkor néha visszatér a korábban meglátogatott üzlethez, vagyis legtöbb esetben. Ha gondolod, akkor akár megnézheted te is, hiszen már egész jól kiismerted magad a vitrinek között, és ha úgy érzed idevaló, akkor biggyesz rá egy árat. Bízom benned. – kacsintottam is egyet mellé. Tényleg bíztam benne, illetve ez remek gyakorlási lehetőség lesz arra, hogy mennyire alaposan vizsgálja meg az ékszereket, hogy utána a legjobb tulajdonságai alapján megbélyegezze őket egy árral, ami addig rajta lesz, míg nem lesz újabb ünnep, esetleg leárazás vagy csak egyszerűen, amíg el nem viszi valaki. Köszönöm dologra csak legyintek, hogy nem kell megköszönni. Szeretném azt, ha a boldog és családias légkör továbbra is megmaradna eme üzlet falain belül, így érthető, hogy szinte bármit megteszek azért, hogy Helena is jól érezze magát. De a dicséretet komolyan gondoltam, mert tényleg remek munkát végzett és én ezért igazán hálás vagyok, meg azért is, hogy nem kérdezősködik olyan dolgokról, amihez amúgy se lenne semmi köze. - Ez is lehet, de az se kizárt, hogy csak az életre akarnak felkészíteni titeket és ők tudják, hogy nem mindig minden lehet szuper egy ilyen helyen. – rántom meg a vállaimat ártatlanul, hogy ki tudja mi játszódik le a vezetőség fejében. De azt is tudom, hogy más ékszerboltokban mennyire megfojtják az embert és mennyire kényszer szaga van az egésznek. - Értettem a franciát is, s nincs mit köszönnöd még mindig. Inkább nekem lenne, amiért ennyire figyelsz az üzletre. – s a mosoly továbbra is ott bujkált ajkaim szélén, az arcomon. Körbe pillantok, a bögrét szorongatom a kezemben, mintha csak arra vágynék, hogy a forró tea is engem is átmelegítsen. - Szerintem hamar meg fogod tanulni, de eleinte legfőképpen azt kell megtanulnod, hogy miként tárd ki a szívedet és elmédet. Miként ne állj saját magad útjában, hiszen a terveid már most is csodálatosak, így nem kételkedem abban, hogy menni fog, de előbb hinned kell magadban és ha ez megvan, akkor nincs más hátra, mint papírra vetni a pillanatnyi elképzelésedet és lehet, hogy csak két hét múlva, vagy egy év múlva fogsz csak újra hozni, de egy alap ötlet később majd remek tanácsokkal szolgálhat majd. – s a végén picit meg is köszörültem a torkomat. Nem szerettem volna hegyi beszédet tartani, de talán még is sikerült, így egy kisebb bocsánat kérés is megjelent a szemeimben. - Nem, ritka az, amikor az ember rendelni szeretne, hiszen ide meglelni jönnek, de vannak olyanok, akik nem találják azt, amire szüksége van. Ilyenkor jöhet az, hogy te megpróbálod papírra vetni a gondolatait, az álmait, majd pedig mi kivitelezzük, ha jóvá hagyja a rajzot. De nem tukmáljuk rá senkire se. Kell hozzá egy kis merészség, de az emberek szívébe és pillantásába költöző boldogság kárpótolja a verejtékes munkát. – újra picit hosszabb válasz, de talán a teában volt valami, vagy magam sem tudom, hogy miért avatom be ennyire részletesen. Talán egyszer majd ráhagynám ezt az üzletet… Ki tudja, hogy mit hoz a jövő… Nem túl jól kezdődik utána a személyesebb beszélgetés, de nem faggatom őt. Inkább csak aggódva fürkészem. – Remélem, hogy sikerül beilleszkedned és azt is, hogy minden helyre jön és újra vidám leszel. – mosolyodtam el barátságosan a kérdésére pedig egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Elég régóta ahhoz, hogy minden apró zegzugát ismerjem a városnak, miért? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen ha azt szeretném, hogy ő megnyíljon nekem, akkor nekem is meg kell…
Remélem, hogy nem csináltam semmi galibát azzal a gyűrűvel, hogy az asztalán hagytam, de igazából azt sem tudom, mihez kezdhettem volna vele... Így amikor szól, hogy majd együtt megnézzük, csak apró bólintással veszem tudomásol. - Amíg itt voltam az üzletben, addig nem. - rázom a fejem, hisz nem teljes munkaidőben dolgozok, lehetetlen is lenne a suli mellett, igaz, szóltam a kollégáknak is, hogy mi a helyzet, de ha még mindig itt a gyűrű, akkor úgy tűnik, rajtuk sem sűrűn keresték az apró karikaékszert. - Az is lehet, hogy több üzletben is járt aznap, vagy nem idevalósi... Vagy csak szimplán késve érzékelte, hogy elhagyta, nem? - kérdezek vissza, mert igazából nem tartom valószínűnek, hogy ide való lenne... azok, akik kereskedelemmel foglalkoznak, jobban szoktak ám vigyázni a portékájukra, pláne, ha ilyen drága tételekről is van szó, mint mondjuk egy ékszer. - Szerintem még várjunk vele egy pár napot, hátha felbukkan a gazdája, de egyébként részemről rendben van. Majd megnézem alaposabban, hátha tényleg innen próbált megszökni az apróság. - bólintok ismét aprót, igaz, már nézegettem elég sokat az ékszereket, de nem ilyen szemmel, ennyire aprólékosan, hogy első ránézésre megmondjam, beleillik-e az itteni kínálatba, vagy sem. - Az is lehet... a művészeti szakközépben is mindig azt mondogatták, hogy azért dolgoztatnak szándékosan rosszabb minőségű anyaggal, mert ha azzal képesek vagyunk értéket teremteni, akkor a kiváló minőségű alapanyagokkal is menni fog. Bezzeg fordítva már nem annyira biztos a dolog. - nosztalgiázok kicsit, hisz még csak alig 1-2 éve, hogy elballagtam a középsuliból. Mondjuk van benne valami igazság, a jót könnyű megszokni, és utána rosszabbra áttérni sokkal nehezebb. - Ó... beszélsz is franciául? Csak mert a neved... olyan francia csengésű. - kérdeztem rá óvatosan arra, ami már egy ideje birizgálta a fantáziámat. - Remélem... igazából a suliban is egész jól mentek a gyakorlati dolgok, azzal valahogy az elmélet is sokkal inkább kézzel foghatóbbá és érthetőbbé válik, mint csak szárazon bemagolni a dolgokat. - jegyeztem meg, és Symara szavai hallatán kedvem lett volna ismét megköszönni a hallottakat, de rám szólt már elégszer, hogy felesleges, úgyhogy... csak egy hálás mosollyal fejeztem ki az érzéseimet. - Ühüm, értem. Igazából amilyen nagy a választék manapság... nagyon extrém vagy egyéni ötletnek kell lennie annak, amit nem találnak meg az üzletek kínálatában. - gondolkoztam hangosan, mielőtt áttértünk volna a személyesebb témákra, amik nos, a költözésünket követően nem épp a legvidámabbak... - Igen, azt én is... Remélem, hamarosan rendeződnek a dolgok. Csak... nehéz, így költözés után újra megtalálnia az embernek a helyét, miután elmozdítják a megszokott, otthonos közegéből. - vallom be, amikor pedig visszakérdez, csak vállat vonok. Nincs semmi különösebb oka, puszta kíváncsiság. Vagy... talán, ha mástól azt hallom, mennyire jó is itt lenni, az én véleményemen is változtat valamit? - És szereted az ittlétet? Vagy miért pont erre a helyre esett a választásod? - kérdezősködök tovább, hacsak nem eleve itt született, és azért él itt azóta is... elvégre számtalan más szebb, és kevésbé... szélsőséges időjárású hely is van a Földön.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csendesen hallgattam a lány szavait, s nem vágtam bele. Ismertem a gyűrűn lévő motívumokat, vagy legalábbis derengett valami, de amíg nem került az szóba, hogy biztosan nem idevaló, addig nem is túlzottan érdekelt. Ez viszont azt jelenti, hogy egy régi ismerős itt járt. Nem akartam erre gondolni, se Haytham-ra, hiszen túl régen megromlott már a mi viszonyunk. Talán csak véletlen volt az egész műve, így inkább csak bólintottam Helena szavaira. - Igen, valószínűleg így van. Akkor majd a pult alá elraknád kérlek? Ha valaki keresi, akkor ott megtaláljátok, egyébként az asztalomon heveredik, így onnét nyugodtan elviheted. – mosolyodtam el, hiszen nem őrültem meg, hogy újra hozzáérjek. Elég volt párnapja, hogy megégessen. Nem akartam több égést összeszedni. Meg amúgy se tartottam zárva az irodámat, hiszen ha bármi volt, akkor bejöhettek. Bár előre tudtam, ha gond van, egy kisebb előnye is van ilyen téren a farkas létnek. - Rendben van, akkor ezt teljesen rád bízom, így nyugodtan menj majd felérte, s utána azt teszel vele, amit szeretnél. Bízok benned. – barátságos mosoly kúszott az arcomra, hiszen tényleg bíztam benne. Ha nem így lett volna, akkor nem hagytam volna egyedül rá a boltot és nem tartottunk volna nyitva csökkentett üzemmódban, hiszen a másik eladónak valami családi zűrje adódott. Szemmel láthatóan szerencsére semmilyen baj nem adódott, így nincs is miért izgulnom. Szavai újra mosolyt csalnak arcomra, s így hallgatom őt. Nem vágok a szavába, hiszen miért is tenném? Jó érzés hallgatni, hogy ő mit is gondol erről az egészről, ahogyan jó hallgatni a lelkesedését is. Ritka az, amikor egy diák tényleg szereti azt, amit tanul. Sokan már csak muszájból mennek egyes szakokra, vagy éppen tanulnak tovább. Régebben pedig mindenki tanulni szeretetett volna. Érdekes, hogy mennyit változott ilyen téren is a világ. - Igen, ezzel én is egyetértek, ha rosszabb körülmények között is képes vagy zseninek lenni, akkor a jobb körülmények között akár szárnyalhatsz úgy, mint a madarak, vagy mint az istenek. – talán túlzásnak hangzik, pedig nem volt így. Örülök annak, hogy azért nem minden iskolában vannak elkényeztetve a diákok. - Igen, beszélek kicsit, és ha jól sejtem, akkor te is. – mosolyodom el, hiszen az önéletrajzából remekül kiderült számomra, hogy nagyon sokáig ott élt. Legalább ha francia anyanyelvű tévedne be ide, akkor Helena tudna vele beszélgetni. Ez inkább előny, mint hátrány. - Nos, szerintem nem feltétlenül… - kezdek bele barátságosan, s picit talán elgondolkodva. – Biztosan volt már olyan dolog, amiről sokáig ábrándoztál, de amikor megláttad a boltban, akkor még se teljesen olyan volt. Lehet egy aprócska szívmotívumról álmodsz, de lehet az bármilyen módon elkészítve, ha álmaidban nem úgy jelent meg. – fejezem be végül a gondolatot, majd barna tincseibe túrok. – De valóban elég nagy a választék ettől oly izgalmas néha valami egyedit is készíteni. - Ha bármikor csak társaságra vágysz, akkor megtalálsz otthon. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted, illetve ha nem vagyok túl vén, akkor szívesen el is kísérlek a városba bulizni, vásárolni, vagy csak beülni beszélgetni, hiszen mindenkinek szüksége van egy barátra, de remélem hamarosan az egyetemen is lelsz egy-kettőt. – ajkaim újra mosolyra húzódnak, hiszen komolyan gondoltam azt, amit mondtak. Akik igazán ismertek, azok tudták már, hogy eléggé tyúkanyó tudok lenni, de ilyennek is kellenek a világba. - Korábban már véletlenül ide sodort az élet… - direkt mondtam így, hiszen nem szerettem hazudni, s eme szavak által gondolhat arra is, hogy gyerekkoromra gondolok – s volt valami megfoghatatlan ebben a városban, a környezetben, ami miatt úgy éreztem, hogy egyszer ide még vissza kell térnem és jó pár évvel később így is történt. – adok minden habozás nélkül választ, anélkül, hogy hazudnék, hiszen valójában jó pár évtized eltelt már azóta. - Nem szereted a hideget? – pillantottam rá kíváncsian és közben őt fürkésztem.
- Persze, mindenképp! - bólintottam Symara szavaira, bár kissé furcsállottam, hogy azóta nem rakta még el valahová, de lehet, csak azért hagyta ott szánt szándékkal, mert ő maga sem tudta, hogy mit is keresett ott valójában. A mosoly láttán az én arcomon is hasonló kifejezés jelent meg, és azt is kiolvashatta belőle, hogy igyekszem nem visszaélni ezzel a bizalommal. - Na igen... igaz, eleinte mondjuk elég nehé volt elfogadni a dolgot, miért kell majdnem hogy a legócskább anyagokat használnunk szánt szándékkal... de így utólag már én is látom, hogy volt eredménye azon túl, hogy egész pénztárcabarát megoldás volt. - mosolyodtam el, kár, hogy ez az ékszerkészítés kapcsán már jóval nehezebben kivitelezhető, hisz készíthetünk silányabb, olcsóbb ötvözeteket, értéktelenebb köveket használva, de mivel minden anyag teljesen másképp viselkedik, nem az igazi. Hisz hiába gyakorolsz az ezüst megmunkálásával, ha az orvosi nemesacél teljesen másképp viselkedik... De hát azt hiszem, ezt Symarának pont nem szükséges kifejtenem, ha már ékszerüzlete van, biztosan ő is tisztában van mindezzel, sokkal inkább, mint én. - Igen. Igaz, én nem csak egy kicsit... Az egyik anyanyelvem. - büszkélkedtem el vele, hazafias francia módjára, bár az önéletrajzomból már biztosan láthatta... 16 év alatt az is megtanul tökéletesen franciául, aki felőtt fejjel költözik oda, nem csak aki oda születik, és ott nő fel. - Igen, ez is igaz, de... ahogy eddig tapasztaltam, az emberek többségének nincsenek ennyire önálló... álmai? Gondolatai, elképzelései... Csak keveseknek, a legtöbbnek meg csak halvány elképzelése, amibe elég sok ékszer beleillik, meg kényelmesebbnek, egyszerűbbnek is tartják azt, ha a meglévőkből választanak ki egyet, ami megtetszik nekik. - fejtettem ki én is a véleményem, nem mint ha mindenképp a saját igazamat akarnám bizonygatni, mert igaza van, vannak kivételek, de... a nagy átlaghoz képest szerintem inkább ritkább az ilyesmi. - Ó... köszönöm! Ez... igazán jól hangzik. Igaz, azt nem tudom, hogy hol is laksz... - mosolyodtam el barátságosan, miután túltettem magam a kezdeti meglepettségemen, miszerint ilyen hamar meghívott magához a főnököm! Te jó ég... és még ez a városban együtt csavargós dolog is! Egyelőre még csak kissé megszeppenve bólintottam rá, hisz amerre korábban éltem, nem igazán volt jellemző, hogy ennyire közvetlenek legyenek velem a felnőttek, legalábbis azok akik nem rokonaim, de azt hiszem idővel, ha már pár hete itt dolgozok és tényleg a része leszek ennek a családias kis közösségnek, sokkal természetesebben fogom ezt venni. - Áh, értem! - bólintottam a szavaira, így már egyből érthetőbb, hogy miért döntött ismét mellette. - Ami azt illeti, nem igazán... New Yorkban nem igazán voltak ilyen hidegek, meg Dijonban is viszonylag ritkák a nagy fagyok, és azok sem tartanak túl sokáig. A tél inkább esős, mint havas. - adtam gyors magyarázatot a miértre. Egyszerűen nem ehhez vagyok szokva.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
A gyűrű témát pedig ezzel lezártnak tekintettem. Nem akartam többé hozzányúlni ahhoz az ékszerhez, vagy legalábbis kesztyű nélkül biztosan nem. Nem szerettem magamat kínozni az ezüsttel, nem voltam fakír, így érthető, meg amúgy is frászt kaptam tőle. Az üzletből nem lehetett kitiltani az ezüst ékszereket, viszont ennek ellenére is próbálom kerülni őket, ezért is örülök, hogy már két kollégám is van, vagyis alkalmazottam van már. Ha pedig nincsenek itt, akkor jön a kesztyűs megoldás. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond és a mosoly továbbra is ott ül az arcomon. Lassan bólintok, hogy igaza van. Attól még, hogy valami nem jó, vagy éppen rossz pillanataink vannak, nem jelenti azt, hogy az ártalmas ránk nézve, Példának okáért itt van ez a fura tanítási módszer. Biztos vagyok abban, hogy sok mindenkinek nem tetszik, pedig csak a diákok javát szolgálja. – Az a lényeg, hogy legalább utólag beláttad azt, hogy miért is volt jó. Remélem a társaid is látni fogják. – viszonozom a mosolyát. Igazán tündéri a lány, kedves barátságos és talán picit még mindig elveszett. De nem bánom. Szívesen segítek neki kiigazodni ebben a városban és ebben a világban is. Szerintem még a nővére is lehetnék, korra meg… Nos, inkább azt szerintem hagyjuk. Túl messzi felmenője lennék, és amúgy sincs semmi vérszerinti kötelék elméletileg közte és köztem. Arról csak tudnék, így lényegtelen. - Ohh, akkor gondolom büszke francia vagy, aki előszeretettel beszéli ezt a nyelvet. – mosolyodom el, hiszen annyira nem könnyű nyelv, de ezek szerint neki legalább a kisujjában van. – Más nyelvet is beszélsz esetleg? – pillantok rá kíváncsian, hiszen már oly régen láttam a jelentkezési lapját, meg amúgy se nagyon figyeltem a nyelvi tudását. Engem inkább a munkássága érdekelt, meg a sulik véleménye – bár ezek se túlzottan -, inkább az érdekelt, hogy miként képes „eladni magát”. S sikerült neki, hiszen már itt dolgozik rövid ideje. A kifejtését mosolyogva hallgatom, majd egy apró nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Nos, ott pont. Ezt jól látod, de szerintem néha csak az a baj, hogy az emberek elfelejtettek álmodni, elfelejtettek merni és emiatt inkább megelégszenek valami hétköznapival is. – s most nem csak az ékszerekre gondolok, hanem úgy mindenre. Néha tényleg úgy érzem, hogy nem mer a mai világ álmodni, még akkor se, ha elméletileg egyesek úgy hirdetik magukat, hogy ők az álmok országa, itt minden álom valósággá válik. Bár az se kizárt, hogy én látom rosszul… - A városhatárban lakom, biztosan fel fogod ismerni egy eléggé nagy ház, de tessék. – s azzal a lendülettel lefirkantottam az utca nevét és a házszámot az egyik papírral és odanyújtottam neki. –Nincs mit köszönnöm, nem vagyok egy vérmes főnök. Szerintem akár még a nővérednek is elmehetnék. – nevetem el magamat, mert nem gondoltam komolyan, de ez az igazság. A barna fürtjeimbe túrok, kipillantok az ablakon és figyelem azt, ahogyan a hópelyhek szállingóznak. Majd újra Helenát fürkészem. Nem akarok semmit se erőltetni, ez csak egy javaslat volt, és ha készen áll rá, akkor tényleg szívesen elkísérem a legtöbb helyre, ha nem szeretne egyedül menni, vagy csak városnézéshez lenne kedve. Tudom, hogy milyen újként belecsöppeni egy másik városba, világba… Meg eleve szeretem, ha az alkalmazottaim otthonosan érzik magukat itt, az üzletben. Olyankor a munka is jobban halad és nem feszengnek annyira. - Akkor legalább most már megtapasztalod a fehér karácsonyt is. Persze a farkasordító hideget is. Nem mondom azt, hogy hamar meg fogod szokni, de pár réteg ruha csodára képes, ahogyan pár eltöltött év is. – mosolyodom el, hiszen tényleg nem egyszerű ez itteni időjárás, de annyira nem is borzasztó. Természetesen elsőre mindenkinek úgy tűnik, mintha másik bolygóra került volna, de majd idővel jobb lesz. - Amúgy miért pont ezt a szakot választottad? Miért ezzel szeretnél foglalkozni? – ez nem teszt volt, itt nincsen helyes vagy rossz válasz. Egyszerűen csak érdekelt a miért és semmi több.
- Előbb-utóbb biztosan. - mosolyodok el, vagy legalábbis az értelmesebbje... Vagy aki ilyen téren tanult tovább, mert azért akadtunk bőven olyanok is, akik nem ezzel akartak foglalkozni egész életükben, csak valamiért ebben a szakközépben kötöttek ki. Arról nem is beszélve, hogy azért ez a szakma is bőven telített, sokkal többet képeznek művészekből, mint amire sükség lenne. - Úgy bizony! - húzom ki magam büszkén, amikor pedig visszakérdez, aprót bólintok - Mivel a francia mellett az angol is anyanyelvem, így elég sovány maradt a választék a választhat nyelvek kapcsán, kizárásos alapon maradt a német. Ami mondjuk itt Amerikában talán nem örvend túl nagy népszerűségnek, de Európában egész sokan beszélik. - szolgáltam némi magyarázattal, mielőt kíváncsiskodva visszakérdeztem volna - És te? - vártam, ha tippelnem kellett volna, akkor az igenre voksoltam volna, mármint azon a kis francia tudáson kívül. Lévén, ő is egész fiatal, és manapság már a továbbtanulás miatt is elengedhetetlen. A megerősítésére csak mosolyogva bólintok, mert valahol kellemes érzés, hogy ő is hozzám hasonló véleményen van. - Ami azt illeti, annyira még nem igazodok ki a városban... - tudom, idővel ez is változni fog, de egyelőre még nem annyira volt időm kószálni, barangolni, felfeldezni, így nem biztos, hogy olyan könnyen megtalálnám az említett házat, még ha pár év múlva röhejesnek egyszerűnek is tűnne. - Egész sűrű a hetem, így inkább nem ígérek semmit, hogy mikor, de... valamikor majd ellátogatok arrafelé. - olvassom el a címet, mielőt a papírfecnit félbehajtva a zsebembe gyűrném azt. Még ha netalántán el is veszíteném, legalább fejben emlékezzek rá, hogy hol keressem. - Ha már olyan nagy ház... egyedül laksz benne, vagy van valaki társaságod is? - kérdeztem vissza, mert túl sok mindent nem tudtam róla, hogy vannak-e testvérei például, vagy esetleg rokonok, családtagok, hozzátartozók... - Meg, az biztos! Legalább ilyen ennyi jó legyen a költözésben. - adtam igazat neki, mert hiába csak októberben költöztünk, de így is, egy hét alatt több havat láttam, mint Dijonban egy egész tél alatt! A rénszarvasokról nem is beszélve. - Bízom a ruhák erejében, egyelőre azokhoz nagyobb reményt fűzök. Egyelőre túl lassan telik az idő ahhoz, hogy több évvel előre lássam a jövőmet. - vallottam be, bár valószínűleg ez is addig tart majd, amíg meg nem szokom az itt létet. - Ez jó kérdés... igazából nem is tudom pontosan... valahogy mindig is érdekelt ez az egész... a rajzolás, a tervezés, az alkotás, az ékszerek is olyan magukkal ragadóak tudnak lenni, szinte megbabonázzák az embert. - feleltem eltöprengve - Arról nem is beszélve, hogy a családban is akad, akinek köze van a művészetekhez. Apa igaz, csak hobbiból, de szobrászkodni szokott szabadidejében. Amikor kisebb voltam, gyakran csentem tőle némi adagot, hogy abból formázzak ezt azt, aztán... hm... igazából, ez még mindig igaz.- osztottam meg vele egy újabb személyes apróságot.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mosolyogva hallgatom és minél több idő telik el, annál inkább úgy érzem, hogy kezdi kicsit otthonosan érezni magát, s ezért is ereszti már bővebbre a válaszokat. De én ezt egyáltalán nem bánom, sőt örülök annak, hogy nem harapófogóval kell kiszednem belőle a válaszokat. Szerettem volna megismerni, hiszen szeretem tudni azt, hogy kiket alkalmazok, illetve kiknek segítek elindulni ezen a pályán, hiszen ha azt látnám, hogy nem is annyira szereti ezt a szakmát, akkor az se kizárt, hogy visszamondanám a munkaszerződését, hiszen valaki ne kényszerből foglalkozzon ékszerekkel és azok tervezésével, hanem azért, mert szereti és szeretné az álmait és mások álmait valóra váltani. - Ahogy hallottam még a spanyol is egészen felkapott nyelv lett, illetve sokan szeretik még az olaszt vagy éppen a görög nyelvet is. – jegyzem meg könnyedén, majd egy kisebb gondolkodás után még hozzáteszem. – Ha jól tudom, akkor még néhányan oroszt is szoktak tanulni, de lehet tévedek. Sokat változott már az iskola azóta, hogy kiléptem a kapuján. – mosolyodtam el barátságosan, majd a kérdésére egy pillanatra csodálkozva pillantottam rá. – Nos, én elég sok nyelvet beszélek. Valahogy mindig is könnyedén ment a nyelvek elsajátítása, ezért sokan irigyeltek. – s ez részben igaz is volt, míg másrészt azért több száz év alatt és olyan kalandtúrák után csoda is lenne, ha nem ragadt volna rám. – Angol, francia, görög, spanyol és még egy-két nyelv. – adok választ végül kicsit szerénykedve, hiszen nem akarok felvágni, de szép is lett volna, ha a görög nyelv nem ragad rám, mikor azon a vidéken éltem jó pár évig, de az se kizárt, hogy évtizedig. Még az orosz is megy kicsit, de az most más tészta. Persze számára csak egy fiatal lányka vagyok, aki egész korán viszonylag nagysikert ért el és nem is baj, ha egyelőre még így marad, aztán majd eldől, hogy merre sodor tovább minket az élet. - Ohhh, akkor nyugodtan szólíts le bárkit és kérj útba igazítást. Itt a legtöbb ember barátságos és az se kizárt, hogy a célodig el is kísérnek, ha pont olyan személyt szólítasz le. – kuncogom el magamat, hiszen már nekem is volt szerencsém egy-két idősebb emberhez jó pár évtizeddel korábban, akik túl buzgóak voltak, illetve túlzottan társaságra vágytak. - Rendben, csak nyugodtan. Egyáltalán nem kötelező, csak egy ötlet volt. – mosolyodom el barátságosan, hiszen nem áll szándékomban senkit se megenni. Sőt, szerintem hamarabb tenném kölykömmé, mint megenném, de kár lenne ilyen következtetéseket ennyire rövid idő alatt levonni. - Egyedül lakom benne, néha van társaságom, de nem állandóan. Miért? Esetleg érdekelne egy kiadó szoba? – pillantok rá kíváncsian és közben egy pillanatra se veszem le róla a szemeimet. Őt fürkészem, mert nem is rossz gondolat. Neki megengedném azt, hogy ott lakjon és nem hiszem, hogy Ry-t, vagy Nicho-t zavarná. Másrészt meg a lányiam nagyok, az egyikük meg nem is tudja, hogy a lányom, szóval egyre jobb ilyen téren is a helyzet. - Remélem, hogy nem fogsz csalódni a ruhák erejében. – kacsintok rá játékosan, majd lassan felállok és az egyik asztalhoz sétálok, miközben hallgatom azt, amit mond. Egy tollat veszek a kezembe és sietve húzom a ceruzást újra és újra végig a papíron, miközben Helena arcának vonásait próbálom nagyvonalakban papírra vetni. - Biztosan nagyon édes lehettél és jó látni azt, hogy nem kényszerből csinálod ezt, hanem a szíved mélyén is eme vágyak lappanganak. Ha engeded, hogy ezek a lángok feltörjenek, akkor nem kell aggódnod semmitől se. Még nagy művész lehetsz. – mosolyodom el, majd neki dőlök az asztalnak. – Ha szeretnéd, akkor segíthetek elindulni ezen a pályán, hogy egyszer bekerülj a nagyon közé. – s komolyan gondolom, amit mondok. Rajta múlik az, hogy elfogadja ezt, vagy nem.
- A spanyolról én is hallottam, egészen sokan tanulták itt is a gimiben... mármint itt Amerikában. New Yorkban. - pontosítok némileg, hisz még csak véletlenül sem Fairbanksre gondoltam, hála az égnek a gimit itt megúsztam. Nehéz annak, aki ennyi helyen lakott, próbáljanak lépést tartani velem, mikor épp mire gondolok „itt” és „ott” alatt... - Orosz? Húha... hát ha valamit, azt soha... - rázom meg a fejem, valahogy ezek a szláv nyelvek sosem vonzottak, az új-latin, mediterrán nyelveket sokkal inkább tudom magamhoz közel állónak érezni. - Nem csodálom, az jó tulajdonság. Vagy inkább képesség. - mosolyodok el arra, hogy sok nyelvet beszél, de amikor közli, hogy mégis milyen sokat, kissé elkerekedik a tekintetem, mert... - Wow. - adózok őszinte ámulattal neki, amiért ilyen fiatalon ilyen sok nyelven képes megértetni magát, mert mégiscsak dícséretre méltó teljesítmény. Igaz, nekem sem lehet okom panaszra, de nekem mégiscsak szerencsém volt, ha másban nem is, csak ennyivel a költözéseink kapcsán. - Rendben. Végre egy kellemes változás New York után. - nevetek fel röviden, elvégre ott hasonló esetben jó eséllyel csak kikerülnek, vagy közlik, hogy nem érnek rá, mert épp sietnek valahová... vagy ők is túristák, és halvány elképzelésük sincs, hogy épp hol is van az a hely, amit keresel. Az invitálásra csak röpkén bólintok, valamikor majd mindenképp látogatást teszek nála, még ha nem is feltétlenül a közeljövőben, de majd meglátom, mennyire alakulnak az otthoni dolgaim – vagy épp mennyire nem... - Jajj nem, dehogy is! Szerintem a szüleim elég nehezen viselnék, ha csak úgy szó nélkül közölném, hogy elköltözök... - vallottam be, mert tűnjön bármilyen jónak is az ajánlata, ötlete, egyrészt tényleg nem akartam megbántani a szüleimet és még tovább rontani azon, amin még lehet, másrészt pedig még csak nemrégiben kezdtem el Symaránál dolgozni... azt hiszem, szükségem lenne némi időre, mielőtt ilyen döntésre jutnék, és egyébként is, nem mindig azt mondják az okosok, hogy nem jó a munkát meg a magánéletet keverni? Igaz, azt nem feltétlen ilyen esetekre, de... na. Valahol mégiscsak igaz lenne ez az állítás is. Ahogy a főnököm felkel és az asztalhoz lép, csak kíváncsi tekintettel követem, igaz, amint meghallom a szavait, széles mosolyra görbül a szám széle. - Az nagyszerű lenne. - felelem lelkesen, egyúttal az ajánlatát is elfogadva. Én... nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Kezd tényleg az egész valami álomra hajazni, amiből nem szeretnék felébredni, ami szinte már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De igaz... ugye?
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szavaira csak bólintok, hiszen sejtettem, hogy a régi iskolájára gondolt. Legalábbis az eddigi szavai alapján nem érzem azt, hogy ezt a helyet már az otthonának mondaná, de ez nem is csoda. Hideg, havas és ugyanakkor az Isten háta mögött van. Időbe fog telni neki is, ahogyan szerintem mindenkinek. Bár arra kíváncsi lennék, hogy miért költöztek ide, nem hiszem, hogy bárki vérfarkas lenne, hiszen nem érzek olyan illatot a lányon se, bár ez még nem jelent semmit se. Csak nem őrző van a családban? Hmm, majd kiderül, de most ez nem is lényeges. - Sokan megijednek tőle, s én se vagyok profi. Eléggé kezdő vagyok, így én is elég sok mindent nem értek meg. De azért valamennyire megy, mint talán egy óvódásnak. – nevetem el magamat, hiszen ezzel a nyelvvel tényleg nem vagyok profi, de majd talán egyszer neki leselkedem még jobban és talán menni fog. - Talán mind a kettő… - értek vele egyet, hiszen a mai világban eléggé fontos az, hogy minél több nyelvet beszéljen az ember. Emellé már csak az a szomorú, hogy sok esetben csak a papír érdekli őket, s nem pedig a tényleges tudás. Ebben még van hova fejlődnie a világnak. Amikor pedig meghallom a csodálkozását, akkor elmosolyodom és picit megrázom a fejemet, hiszen így kimondva tényleg soknak és kinézetre ehhez még túl fiatal vagyok. – Tudod eléggé vegyes felvágott volt a család, így emiatt ragadt rám ennyi nyelv, meg valami azért, mert érdekelt. Szóval néha jó kevert családból származni. – manapság már nem ritka a két külön nemzetiségű család gyerekének lenni, s ez nem zárja ki azt se, hogy a felmenők között esetleg akad szintén más nemzetiség és a gond máris megoldva, hogy miért beszélek ennyi nyelvet. - Látod, mindennek megvan az előnye, még ha első pillanatban nem is látjuk. – sok mindent mesélhettem volna ilyen téren. Túl sokat láttam, túl sok minden történt velem, s még mindig képes vagyok néha csak pislogni, hogy ez miért történik meg velünk, velem vagy másokkal, de akkor nem is látjuk az okot, vagy nem értjük, attól még később minden világossá válik és egységet alkot. - Nem a világ másik felére költöznél, másrészt talán kicsit te is belekóstolnál abba, hogy milyen a saját lábadon megállni, de rendben, ahogy gondolod. Viszont, ha egy kis magányra vágysz, akkor nyugodtan szólj. Szerintem találunk neked ott egy kis zugot. – semmi se volt kényszer és nem is akartam családi vitát kirobbantani ezzel. Ez inkább csak egy kedves gesztus volt tőlem. S nem is fogom visszavonni, amíg nem ad rá okot. - Rendben van, akkor egyezzünk meg abban, ha azt látom rajtad, hogy téged szereted a munkádat, illetve hogy beleveted magad a sűrűjébe és mersz kockáztatni, akkor elviszlek magammal egy-egy kiállításra, megrendelésekre is te készíthetsz, s a többi már csak rajtad múlik. Mit szólsz? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben továbbra is az asztalnak dőltem és onnét pillantottam le rá. Eddig se éreztem azt, hogy ez csak látszat lenne, de szeretném, ha megdolgozna részben a sikerért és nem reménykedne abban, hogy az ölébe fog hullani.
Nem állok le vitázni, teljességgel megértem, miért is tartják sokan ijesztőnek a nyelvet – nem elég, hogy mint minden nyelv esetében, teljesen más szavak és nyelvtan, de itt még az írás-olvasás is gondot okoz az embernek a cirill betűk miatt. - Az ovisokat nem szabad lebecsülni, sokuk jobban beszél egy adott nyelvet alig pár évesen, mint mi sok évnyi tanulás után... - jegyzem meg magam is nevetve, először talán akkor szembesültem ezzel, amikor épp elmaradt a csoportom nyelvórája, és jobb híján az angolos csapathoz ültünk be órára... megdöbbentő volt látni, hogy mások mennyit szenvednek vele, míg én, aki otthon, addig csak a családtagoktól hallottam, mennyivel jobban ismerem még úgy is... - Igen, valószínű. - értek vele egyet, szerencsés az, aki magának tudhat ilyesmit. - Az biztos. – mosolyodok el, mert igaz, nálam nem is annyira a kevert családnak tudható be a többnyelvűség – lévén apának brit felmenői vannak, anya pedig amerikai, és mindkét helyen az angol a hivatalos nyelv – nálunk inkább a sok költözésnek tudható be, hála apa munkájának. Ha mást nem, legalább ennyi jó van benne, tagadhatatlanul. Nem a világ másik végére...? Dijon meg New York után pedig kissé úgy érzem, de idővel majd elmúlik, gondolom... az viszont tény, hogy most először dolgozok, így egész találó ez a saját lábon megállás, még ha nem is teljesen, lévén még mindig a szüleimmel élek. - Nem felejtem el, és lehet, hogy élni fogok a lehetőséggel... - felelem hálásan, elvégre eléggé hadilábon állnak a dolgok otthon, és... remélem, hamar rendeződnek, de ki tudja, mit hoz még a jövő? Inkább nem tervezek vagy kiabálok el semmit így előre. Majd meglátjuk... - Megegyeztünk! - bólintok lelkesen az ajánlatra, részemről maximálisan rendben van a dolog, remélem, hogy sikerül majd eleget tennem, hogy Symara is úgy lássa, érdemes vagyok arra, hogy áldozzon rám az idejéből és energiájából. - Egyébként... sok kiállítás van a környéken? Vagy inkább távolabbra szoktál utazni ilyenek miatt? - nem kérdezem, hogy a városban, mert Fairbankstől még Anchorage is nagyobb ha jól rémlik, ami pedig a városokat meg településeket illeti... elég ritkásan vannak itt Alaszkán belül. Nem mint ha csodálkoznék rajta, ilyen időjárás mellett, csupán ilyen szakmai szempontból még abszolút ismeretlen számomra a terep. Még az is lehet, hogy egészen komoly múltja van az ékszerkészítés terén, amiről nem tudok! Vagy nincs, aztán majd megyünk együtt kiállításra... New Yorkba, mondjuk.
A hozzászólást Helena Ophélie Hagen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 22, 2016 6:44 pm-kor.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Igen, ebben teljesen igazad van. Egyszer azt olvastam, hogy minél fiatalabb valaki, annál könnyebben sajátít el nyelveket. – mosolyodtam el, hiszen tényleg néha meglepő, hogy egy ovis már mennyi nyelvet ismer. Nekem több száz évem volt elsajátítani ennyit, de ezt neki még nem kell tudnia. Ő még csak ember, így nem akarok egyelőre semmibe se belepiszkítani. Nem rohanunk sehová se. Másrészt meg nem hiszem, hogy őt is félteni kellene nyelvek terén, így ő is szerencsésnek mondhatja magát. Meg amúgy is fiatal még, így van bőven ideje tanulni különféle furaságokat, akarom mondani nyelveket. - Nálad is sok színű a család? – érdeklődöm picit a családja iránt, hiszen abból sose lehet baj, ha megtudom azt, hogy ki a családja, vagy éppen honnét származik. Nem mintha attól tartanék, hogy egyszer csak megőrül és nekem támad. Szó sincs ilyenről! Inkább csak érdekel, hogy honnét származik, mert biztos vagyok abban, hogy remek taníttatást kapott. Okos és igazán illemtudó egy teremtés, s mind emellé még szelíd és barátságos is. Általában mindig mindenkivel barátságos vagyok és megtalálom a közös hangot. Ez lehet egyszerre áldás vagy éppen átok is. Én sose bántam, ahogyan azt se, hogy mindenkiben megpróbálom meglátni a jót elsődlegesen. Az már máskérdés, hogy vannak olyanok, akik meg se érdemelnék a sokadik lehetőséget se és ezt kellene már megtanulnom. - Rendben van, akkor megtalálsz. – mosolyodom el, mert tényleg nem akarok semmit se erőltetni, csak szeretném tudatni vele, hogy a lakásom ajtaja mindig nyitva áll előtte. Lehet, hogy fura dolog egy főnöktől ilyen, de sose voltam azon, hogy főnökként tekintsenek rám, hanem sokkal inkább barátként. Természetesen van olyan pillanat, amikor ijesztő tudok lenni és igazán bekeményítek, de szerencsére ritka az ilyen dolog. Mosolyogva bólintok arra, hogy megegyeztünk, majd kíváncsian fürkészem őt. Úgy érzem, hogy nem fogok benne csalódni és remélhetőleg így is lesz. - Változó, de sok esetben inkább távolabb utazom, hiszen sok érdekességet lehet látni másik országok kiállításán. Ahogy mondani szoktál, ahol több kultúra képviseli magát ott igazán érdekes dolgokat láthat az ember. – szólalok meg kicsit elmélkedően, hiszen a közelben is szokott lenni kiállítás, a városban nem nagyon. De mindig is jobban szerettem másik országba utazni. - Ha gondolod, akkor elviszlek egyszer magammal, s akkor te is megláthatod azt, hogy milyen és megpróbálhatod még magadat is eladni. – mármint persze a műveit. Ilyenkor nem baj, ha az ember kicsit felsül, de remek gyakorlási lehetőség. - Hmm, ha jól rémlik, akkor pár hónap múlva lesz New Yorkban is egy, ha a szüleid elengednek, akkor szívesen magammal viszlek. Biztosan jó érzés lenne régi arcokkal is találkozni. – hiszen akkor egy-két napot biztosan ott is maradnánk.
- Igen, igen, én is tapasztaltam a dolgot... Igaz, hogy Franciaországban születtem, de mindkét szülőmnek angol az anyanyelve, úgyhogy gyakorlatilag mire suliba mentem, mindkettőt folyékonyan beszéltem. Aztán látva, hogy az osztálytársaim mennyit szenvednek később az angollal... - úgy, hogy nekem olyan természetes volt minden szóhasználat és mondatszerkesztés, akárcsak a levegővétel... Igaz, én meg más válaszott nyelvvel izzadtam vért, mire bebifláztam. - Annyira nem mondanám. Vagyis... Igaz, Franciaországban születtem, de apumnak brit felmenői vannak, anya pedig amerikai. - semmi egzotikus beházasodás, vagy ilyesmi, amennyire tudtam róla, bár tekintve, milyen hiányosak voltak a felmenőimmel kapcsolatos ismereteim, inkább nem állítottam semmit biztosra. Hálásan bólintottam, amikor meginvitált az otthonába, sőt, még azt is felajánlotta, hogy ott maradhatok, ha szeretnék, vagy úgy alakul az életem, egyelőre azonban nem hiszem, hogy túl nagy sikert értem volna el otthon egy ilyen döntéssel, sőt... valószínűleg csak tovább mélyítettem volna a közénk ékelődött szakadékot apával. Meg azt se tudom, jogilag lehetséges-e egyáltalán ilyesmi. Igaz, ő valószínűleg keni-vágja a vonatkozó jogszabályokat, de inkább nem kérdezek rá, kicsit se lenne feltűnő, ááá, dehogy! - Ó, külföld? Az biztos, hogy sokat tanulhat az ember, ha nyitott szemmel jár. Te jó ég, annyira furcsa belegondolni, hogy egy-egy másik országban mennyire másképp élnek, mennyivel másabbak a szokások, mint ami nekünk megszokott... - áradozok a téma kapcsán, mert amíg Európában éltünk, a családi nyaralások alkalmával több országban is megfordultunk, és ha akarnám, se tudnám tagadni, hogy mennyire imádtam! Hiányoznak is, ami azt illeti, de meg kell hagyni, azért egy ekkora országban, mint az Amerikai Egyesül Államok, akad bőven sok látnivaló. Akárcsak egy hatalmas mozaik, minden részén más és más látnivaló, finom részlet, érdekesség... - Az nagyszerű lenne! Szívesen elkísérlek. - váltottam át azonnal lelkes üzemmódba, sőt... ha rajtam múlna, akár már most hétvégén is mehetnénk, de ennyire tolakodó aztán végképp nem akarok lenni. - Ó, hazai terep! Mindenképpen megkérdezem őket, mást nem addig elkezdem puhítgatni őket... A nagyszüleim még mindig ott laknak, szóval oda talán még nyugodtabb szívvel is engednének. - gondolkoztam hangosan, az meg részletkérdés, hogy igazából az említett nagyszüleim nem vér szerintiek, hanem apa örökbe fogadó szülei, de lévén, én így nőttem fel, teljesen természetes számomra, hogy igazinak tekintem őket.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Bár gondolom jó a nyelvérzéked is. Mármint azt mondják, hogy sokat számít az is, amikor egy nyelvet meg akarsz tanulni. – gondolkoztam el hangosan, hiszen ismertem sok nyelvnek a régi változatát is és néha képes voltam keverni a dolgokat. Főleg olyan vidéken, ahol régóta nem jártam és olyankor azért kapok fura pillantásokat, hogy honnét is ismerek 200 évvel ezelőtti szavakat. Megesik az ilyen, de mindig kidumálom magam, meg előadom azt, hogy mennyire is beleástam magam az ország kultúrájába és nyelvébe. Ennyi idő alatt már kellenek a praktikák. Szavaira csak bólintottam és mosolyogva hallgattam. Jó érzés volt az, hogy kicsit megnyílt. Nem lett volna kötelező számára, de legalább picit betekintést engedett az életébe, ahogyan én is, még ha nem is mondhattam el a teljes igazságot. Nem akartam olyan világba belevonni, amibe esetleg nem szeretné, ahogyan még a szüleit se teljesen ismertem. Így egyelőre inkább maradtam óvatos és próbáltam elnyomni egy-két gondolatot. Olyan gondolatokat, amik idáig még csak egyszer kerítettek hatalmukba, de akkor is inkább tovább álltam, hiszen fiatal volt a lányka és nem akartam megfosztani a normális élettől. Könnyedén ajánlottam fel a dolgot, hiszen részben valami miatt már ő is a családom részese volt. Ő nem volt falkatag, csak egy diáklány, aki imádott ékszereket alkotni és nem félt a fantáziáját szabadjára engedni, hogy utána a rajzolás és az elme picit beszippantsa őt. Ha teljesen merev lenne, akkor esélye lenne ilyen téren elhelyezkedni, de az eddigiek alapján nagyon is fantáziadús és ennek nagyon örültem. - Egyetértek, de szerintem ez teszi a világot még szebbé és különlegesebbé. Sokat tanulhatunk másoktól, ötleteket meríthetünk a múltunk történeteiből, ahogyan más országok szokásaiból is. – mosolyodom el és közben kicsit el is merülők az emlékeimben. Egy pillanatra még Chan is eszembe jut, de végül alig láthatóan megrázom a fejemet és nem engedem, hogy a múltam eme darabkája újra elnyeljen. El kell őt engednem, hiszen jó pár évtizeddel korábban már meghalt. - Rendben van, akkor majd szólj, hogy miként döntöttek, s ha szeretnének megismerni előtte, akkor nem állok útjába a dolognak. Szerintem sokat fejlődhetnél és remek lehetőség lenne számodra. – hangom továbbra is barátságosan csendül, majd ellököm magam picit az asztaltól és az órámra pillantok. - Esetleg lenne valami fontosabb kérdésed még, amire szeretnél választ kapni? – ha volt és nem olyan, amit nem mondhatok el, akkor könnyedén válaszoltam neki. Ha pedig olyat kérdet volna, akkor finomítva és nem teljes igazságot elmondva feleltem, majd bocsánat kérve mondtam, hogy most mennem kell, mert van egy találkám, ami igaz is volt. Egy régi baráttal kellett beszélnem, csak nem hagyományos értelemben hála a modern technikának Skype-on fog keresni. Remek lesz úgy üzletet bonyolítani. Utáltam így, mert nem tudtam teljesen kiszimatolni azt, ha valaki át akar verni, de belőle nem néztem ki. - Örülök annak, hogy tudtunk beszélgetni. További szép napot Helena és nyugodtan zárd majd be az üzletet, amikor menned kell. – pillantottam rá még barátságosan, mielőtt útra indultam volna, hogy összeszedjem a cuccaimat és hazamenjek.
|| Ha semmi olyat nem írsz, akkor ez lenne a zárom. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem, mint mindig! S mindenképpen szeretnélek majd a jelenben is elrabolni, mert előlem nem menekülsz! ^^