Ethan, pardon... O'Neill atya nem túlzott, mikor néhány napja azt állította, a legszívhezszólóbb beszédet írta meg édesapám temetésére. Mestermű a színdarabok oltárán, mely nem kellene, de még engem is megérint, ahogy ott állok a családi sírbolt előtt, talpig feketében, beolvadva a tömegbe ez által és mégis reflektorfényben a halott személye végett. Mögöttem fél lépéssel Dominic, ábrázatáról képtelenség lenne leolvasni, jót szórakozik-e a helyzeten, vagy egészen egyszerűen hidegen hagyja az egész, pusztán a kötelességtudat és a személyes érdeklődése vonzotta ide. Kiismerhetetlensége bosszant a mai napig, de gondolom, ezzel nem csupán én vagyok így. Bár mondja, már azt is meg kellene becsülnöm, amit eddig láttatni engedett magából. De hiszen ha valaki, hát ő pontosan tisztában van vele, mily hálátlan egy teremtés vagyok valójában. Most mégis érzem, ahogy egy forró könnycsepp leszaladni kíván arcomon egy hangosabb lélegzetvétel közepette. Nem engedem ki a napszemüveg takarása mögül, zsebkendővel itatom fel, aprót nyelve. Az említett hím hozzám hajol, fülembe súgja dicsérő szavait a "hiteles alakítás" kapcsán, mire épp csak megrezzen ajkam szeglete kelletlenül. - Arra nem gondoltál esetleg, hogy valóban gyászolok? - Firtatom tőle csendesen, továbbra is magam elé tekintve, a szertartást végző, aranyos papi ruhában "parádézó" hazug felé. Ez a te legnagyobb problémád, signorina... Ez a te legnagyobb problémád. - Hangzik a felelet tarkómat borzolóan csendesen, mégis éket ver elmémben, a hangsúly pedig olyan idegenül ismerős, hátra kell forduljak egy pillanatra, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg az áll e mögöttem, akinek gondolom és nem pedig Ő. Dominic érzelemtől mentes, bicskanyitogató mosolyát más esetben még értékelni is tudnám talán, de ezúttal megadó lemondással fordulok vissza a kripta irányába. Már csak azért is, mert Ethan épp felkérne, mondjak pár szót édesapám kapcsán, ám én a pillanat hevében csupán fejemet ingatom elnézését kérve. Itt van nálam a megírt búcsúztató a táskában, csak fel kellene olvasnom, mégis mint holmi szégyenlős, habozós kislány, rebegek olcsó elnézéseket. Nem megy. Nem azért, mert ne tudnék elmondani háromnál több összeszedett mondatot édesapám kapcsán, hanem mert egyszerűen úgy érzem, nem helyes ellopni a show-t előle. Ezúttal nem - még egyszer, utoljára... Igazad van Santoro, az érzelmesség az én nagy bajom. Tudta ezt ő is, s tisztában vagyok vele immáron én is. Néma szavakkal méltatlak hát apa, ekképpen intézve hozzád ígéretem: legalább olyan jó leszek mindabban, amit csinálok, mint te voltál. Ha nem százszorta jobb nálad...
Kezdőlap
