Még volt pár óra zárásig, de kezdtem unni azt, hogy egyre több időt töltök az irodában, de hát megvan minden pozíciónak a hátránya és az előnye is. Ha nem volt semmi halaszthatatlan tárgyalás, megbeszélés igazgatóhelyettesként, akkor inkább én is csoportokat vezettem körbe. Néha még zárás után is bent maradtam, hogy körbejárjak, de legfőképpen azt szerettem, amikor indiánokról is voltak egy-egy múzeumban kiállítások. Róluk aztán sokat tudtam mesélni, mosollyal az arcomon. Sokszor eszembe jut a kisfiú arca, majd a felnőtt férfié, aki másik világból való volt, de minket akkoriban nem érdekelt. Ahogyan az élet is dacolt valószínűleg ilyen téren az élettel. Óvatlanul is egy pillanatra a hasamra siklik a kezem, de végül könnyedén ejtem magam mellé. Hiányzik, kár lenne tagadni, de azóta megtaláltam a családomat ismét, azt, ahova tartozom. A helyem most már Kristin és Ryder mellett van. Ők az én családom és igazán szerencsés lehetek, amiért az élettől kaptam őket. Még akkor is, ha nem mindig minden egyszerű, de akkor is szerencsésnek érzem magam. Kíváncsian figyeltem a tömeget, amikor egy fiatal srácon akadt meg a pillantásom. Csendesen figyeltem őt és nem mozdultam meg. A többiek ki tudtak kerülni engem. Elég távol álltam ahhoz, hogy ő ne szúrhasson ki, amikor meg valaki köszönt nekem, akkor mosollyal az arcomon viszonoztam a kedves gesztust. Amikor viszont megláttam, hogy esetleg biztonsági őr szeretne neki szólni, hogy nem éppen a legjobb helyen állt meg és hasonlóak, akkor csak megráztam a fejemet, mire a férfi sietve változtatta meg az útvonalát és tovább sétálgatott az emberek között, ügyelve arra, hogy semmi baj se történhessen. Egy pillanatra már éppen a másik irányba sétáltam volna el, de még is a fiú mellett kötöttem ki. - Igazán lenyűgöző és ötletes is. – szólaltam meg barátságosan, majd mellette a kőkorlátnak dőltem. – Ha nem lehet lefényképezni, akkor inkább lerajzolja. – nem volt semmi gúny a hangomban, inkább elismerés volt. - Szabad? – kérdeztem meg kedvesen, és ha engedte, akkor könnyedén vettem szemügyre a rajzot. Nem voltam túl magas teremtés, de erre találták ki a magassarkú cipőket is. Amit most is viseltem, így nyertem még plusz 13 centimétert. Több, mint a semmi. - Daisy. – mutatkoztam be, de semmi kitűző nem lógott rajtam, csak a zsebembe volt süllyesztve a beléptető kártyám, így csak annak a madzagja árulhatta el azt, hogy itt dolgozom, de hogy pontosan mit, azt biztosan nem.
Nem sejtem, hogy figyelnek, nincs hátul szemem, szerencsére. Külön álltam meg mindenki mástól, hogy ne legyek útban és ne is zavarjam meg az előadást. Csak magam akarok lenni és a kép, amit rajzolok, no meg az előttem elterülő kiállítási darabok. Egy hang érkezik, amire felkapom fejem, az érkezőn meglepődök, nem számítottam társaságra. Pláne nem 3 perc után. Az illetőre pillantok, a hölgy arcára, majd szemeibe, miközben azok a rajzomat figyelik nagy hévvel. - Igen… valami olyasmi. - ugyan… ezt minek fotózni? A természetben élő fura állatfajokat és a nem "evilági lényeket” fotózom csak. Kérdésére visszapillantottam a rajzra, majd felhúztam a szemöldököm és végül sikerült válaszolnom is. - Öhm, persze. Felé nyújtottam a rajzot és mint látom tényleg érdekli mindez, amit oda kreáltam. Még nincs teljesen befejezve, hiányzik róla pár sötétebb árnyalat, de az nagyjából lényegtelen. Végig pillantottam a hölgyön. Nincs 170 cm… igazán fiatalos, talán 37 éves lehet és itteni dolgozó… az a bigyusz az oldalán egész felhívó, de fogalmam sincs a belső köreire, szóval feleslegesen kattogok ezen. Bemutatkozásán elkalandozok, nagyjából azt követő 40 másodperc után szólalok csak meg… - Öhm, Jamie. - nyújtok kezet, ha elfogadja persze. Visszapillantok a lapomra. - Még nincs igazán kész. Vannak hiányosságai… - vallomás. - Itt dolgozik? Vagy a csoporttal érkezett? – tettem fel egy általam ártatlannak vélt kérdést. Mintha nem láttam volna az ismerős lógót… a sulis kirándulásunk alkalmával a vezetőnkön is volt egy ilyesmi. Összetéveszthetetlen.
Vannak olyanok, amikor külön kérések érkeznek amiatt, hogy szeretnének itt rajzolni, egy-egy dolgot megörökíteni vagy itt tartani egy foglalkozást. Sokszor ilyenkor külön termet kapnak, vagy lehetőséget arra is, hogy zárás után maradjanak. Olyankor általában én is maradok. Mindig is szerettem a művészetet és nyomon is követtem, még ha nem is lett belőlem híres festő, rajzoló vagy éppen zeneszerző. Sose vágytam ilyen babérokra, de azért megvoltak a saját kalandjaim is. Talán farkasoknál tovább tart a „felelőtlen” tinédzser évek, mint az embereknél, de az is már múlt és most nem az én múltamról beszélnek a falak, a termek, vagyis csak részben, de ezt úgyse kötném senki orrára se. Szerintem Ryder meg se lepődött azon, hogy végül egy Múzeumban kötöttem ki. Tudja jól, hogy számomra a múlt fontos. - Köszönöm! – mosolyodom el, majd kíváncsian veszem szemügyre a rajzott és néha egy picit hümmögök. Látszik, hogy még nagyban alkot és nincs kész, de nem tudtam megállni, hogy ne zavarjam meg. Sose láttam még erre korábban, meg manapság ritka az, amikor csakúgy betéved ide egy-egy fiatal, hogy elvesszem az elméje játékában és az itt látottak szövevényében. - Örülök a találkozásnak, remélem nem haragszol, amiért megzavartalak. – közben pedig elfogadom a felém nyújtott kezet és kicsit meg is rázom, de pont annyira, amennyire kell. – Érthető, hiszen megzavartalak benne, de látszik, hogy te és a rajz egyek vagytok. Igazán mesteri, ahogyan papírra veted. – mondtam neki teljes elismeréssel. Sejtheti, hogy nem csak hízelgek neki, hanem tényleg így van. Aki ilyen helyen mozog, azért az ért a művészethez, ahogyan én is. Főleg, hogy láttam miként változik az évszázadok alatt. - Itt dolgozom, te pedig egyedül érkeztél, vagy tévednék? – pillantok körben, de mivel sehol nem látok bosszankodó egyedet, se másik rajzolót belátható területen, így csak erre tudok következtetni. – Új vagy a városban? – szegeztem neki még egy ártalmatlan kérdést. Nem mondom, hogy ismerem a lakosságot, de azért nem hétköznapi a megjelenése, de ezt nem bánom. Kicsit talán a múltamra emlékeztet, amikor engem is mindenféle tetoválás, törzsdísz borított…
A rajzkészítésből egy hang szakított ki. Igaz, annyira tán nem is merültem bele, de voltak ötleteim ami a harcot illeti. Sebaj, majd később befejezem. Lesz alkalmam még úgyis, de talán először és utoljára találkozok eme hölggyel. - Nem, jobb mintha véletlen zárásig itt lennék miközben csak alkotnék, aztán bezárnának. - már volt ilyenre példa… az nem volt szép élmény, nem nagyon szeretnék újra bezárva lenni egy efféle helyen. A kézrázás automatikusan jön, nem is figyelem a másik fél mit ad bele és mit se. - Egyek vagyunk? Bocsánat… ezt valahogy nem értem. - vakartam meg a tarkóm kissé talán zavartan, de a következő szavaira elmosolyodtam. Jól esnek az efféle szavak és nem sűrűn kapok pozitív jelzéseket. - Köszönöm. - azt hiszem. Lerakok minden felszerelésem, amit eddig a kezemben tartottam. Illetlen nem vagyok, nem veszek elő semmit, sem új lapot, hogy újba kezdjek bele, csupán csak figyelem a hölgyet. - Egyedül érkeztem. A testvéremet oda haza hagytam… kicsit vétek ez, hiszen ő is velem jött volna. - mosolyodok el, hiszen ha csak rá gondolok, máris melegség költözik lelkembe és szívembe egyaránt. - Öhm, megkérdezhetem mi a munkája itt? - pillantok rá kíváncsisággal. Érdekelnek a munkák és a szakirányok, hátha ők is tudnak ihletet adni és egy kis löketet a dolgaimmal kapcsolatban. Mondjuk egy múzeumban sok minden van, ami hatalmas energiát tud nyújtani. Szeretem. Meg talán mások is így vannak ezzel, hogy vannak dolgok melyek energiát adnak mindennapjaik során. - Ha azt vesszük új, de négy évvel ezelőtt jártam erre… egy kerek hónapig. Az alatt az idő alatt nem fésültem át a várost, hogy mi merre is van... - nem közlöm vele az okokat, nem akarok még egy tőrt a szívembe, így is már facsartam rajta a hét folyamán. Shawn halála megváltoztatott mindent, kivéve a célunkat. A természetfelettiek léteznek és ebben olyan biztos vagyok, mint ahogy ebben a múzeumban vagyok. - És Ön mióta a város lakója? - kérdezek vissza, bár lehet hülyeség volt, lehet csak ideiglenesen van itt, mert egy másik város az otthona.
A válaszára alig hallhatóan elnevetem magam, majd pedig újra a rajza, majd pedig az emberek sokaságára pillantok. Jó látni az, hogy még szeretnek ilyen helyekre járni egyesek, ahogyan beindul még inkább az iskolaszezon, úgy fognak ők is egyre inkább érkezni. - Ohh, itt ettől nem kell tartani, hiszen senki se zárna be senkit. Erre eléggé ügyelni szoktunk, meg néha betévednek magányos rajzolók, akik megkérnek arra is minket, hogy hadd maradhasson kicsit tovább, hogy befejezzék a rajzukat. – avatom be ebbe az apró titokba. Az pedig rajta fog múlni, hogy ő szeretne e tovább maradni, vagy inkább ő is lelép majd az utolsó, vagy akár a korábban távozó vendégekkel együtt. Sose voltam olyan, aki el akarta volna zárni mások elől a művészetet és a tudást, ami a múltunkban lappang. - Valóban nem? – kérdezek vissza kissé meglepetten, de végül egyik szőke tincset a fülem mögé igazítom. – Legtöbb esetben látszik az, ha egy művész igazán szereti azt a rajzot, amit éppen készít. Látszik a vonásokon, legyen szó ecsetről, vagy ceruzáról, akár tollról. Mondhatni a művészből születik meg részben az alkotás, nem pedig külső kényszerítés. Erre szoktuk ezt mondani. – fejtem ki kicsit bővebben azt, hogy mire is céloztam korábban. Így talán kicsit jobban fogja érten is, de lehet, hogy már ez is túl régi szófordulat volt tőlem, ezért nem ismerte? Hmm, lehet… Ki tudja. Amikor megköszöni, akkor csak mosollyal az arcomon felelek először, hogy igazán nincs mit. - Akkor gondolom emléket, vagyis szuvenírt mindenképpen vinned kell neki, de néha a saját utunkat kell járni és a saját kalandúkat megtalálni. – jó az, amikor az ember számíthat a családjára, de néha szerintem kell a magányos farkas jellem is, hogy felfedezhessük igazán a világot. – De akkor ezek szerint csak átutazóba érkezett, vagy mást kutat itt? – billentettem oldalra a fejemet, miközben kíváncsian fürkésztem az ifjút. Valami azt súgta, hogy többről van szó, mint egyszerű kirándulásról. - Persze. – felek mosolyogva. – Tárlatvezető vagyok, vagyis most már múzeumigazgató-helyettes, de jobban szeretek elveszni a különféle termek között, mint az irodámban. – hiszen a valódi múlt ott lappang és nem a papírok között. Mind a két munkát szeretem, de szerencsére nem kell állandóan az irodámban se lenni, így a másik szenvedélyemről se kell lemondanom. - Viszont most valami visszahozott ide… - gondolkodom hangosan, de közben le se veszem a pillantásomat róla, majd mielőtt még kényelmetlenül érezni magát inkább csak kicsit oldalra pillantok, mert pont köszön valaki, én pedig könnyedén köszönök vissza egy kisebb integetés keretében. - Talán már túl régóta is, hogy ismerjem majdnem minden zugát és titkát. – nevetem el magam alig hallhatóan, hiszen ez az igazság. Lehet, hogy 20 évig távol voltam, de attól még sok mindent ismerek itt és az elmúlt hónapok alatt is bőven volt lehetőségem felfrissíteni a memóriámat.
- Ha megengedi, akkor majd valamelyik héten maradnék egy éjszakát. Persze, ha senkit se zavarnék ezzel. - mert eléggé ötletes dolgok vannak itt, és egy éjszakai itt maradás eléggé beindítaná a fantáziám. Főleg ha befosatós az egész hely… na akkor érdekes helyzetek alakulhatnak ki. Szavait nem igazán értettem, sose hallottam ilyen szófordulatot, szóval alap ha visszakérdezek. Senkitől se hallottam ilyesmit, még a húgom se ilyen fura beszédű… talán ez a nő nem is idevaló. - Igen, valamit muszáj neki vinnem majd, ha valamikor haza kerülök, szóval ha találok egy nagyon nagy érdekességet, akkor igen… - hiába elégedne meg egy képeslappal, én annyival nem akarom meglepni, annál több kell. - A kalandokat imádom… valamibe mindig bele keveredem… - vallom be, hiszen a kíváncsiságom átka mindez… na meg a természetfeletti üldözéséé. - Csak átutazóban vagyok… - legalábbis ezt mondtam odahaza, de ez részben igaz, de hamis is… kutatok…. ja meg a dokinőmet jöttem meglátogatni és köszönetet mondani, amit annó elhalasztottam a problémák miatt. De most fel kell keresnem. Ami a többit illeti, azt hiszem valami ide vonz és az nem a baleset emléke… vagy legalábbis remélem. - Az irodák unalmasak… én fantomkép rajzoló vagyok a rendőrségnél… szóval tudom mit érez… - jó, nem azt mondom, hogy a terepen egy full éles helyzetben lövöldözések közepette életben tudnék maradni… de van izgalmasabb hely is, mint ücsörögni és hallgatni az áldozatot. - A munkája érdekes… szokott érdekes dolog történni? - fordulok felé immáron teljesen. A mellettünk elhaladó illetőnek csak biccentek, egy ideig figyelem az útját, végül a nőre terelődik vissza pillantásom. - Akkor ismer erre autószerelő helyet? Ahol megjavítanak egy játéknak tűnő hobbiautót? - érdeklődök és lefele pillantok az egyik vitrinbe a babákra. Ő most a főfogásom ami a rajzot illeti, félig felkerült már a lapra is…. nem zavaró a nő jelenléte, tudok dolgozni, hogy itt van, figyel és szóval tart.
- Egyáltalán nem zavarsz, majd megbeszéljük, hogy melyik nap szeretnél maradni. – kérdeznék még valamit, de egyelőre nem teszem meg, mintha még ennél is alkalmasabb pillanatra várnék, pedig pontosan tudom ennyi évvel a hátam mögött, hogy a pillanatok gyorsan illannak el és nem mindig akkor jönnek, amikor éppen várjuk. Még mindig kíváncsian fürkészem őt, mintha csak valami után kutatnék, de egyelőre még képtelen lennék meglelni azt, míg végül a pillantásomat végig nem futtatom a tömegen. Nem annyira sokan vannak, de nem is kevesen, így nincs miért aggódnunk. - Igazán? Milyen kalandokról lenne szó? – pillantottam vissza rá, majd hirtelen észbe kaptam, hogy talán nem illett volna ilyennel letámadnom őt. – Bocsánat, csak mindig szeretek érdekes történeteket hallani, ahogyan azt is, ha valaki éli az életet és nem csak nézi. – fűztem még hozzá óvatosan, de még mindig teljesen barátságosan és szelíden. Eléggé nehéz volt kihozni a sodromból, ahogyan legtöbb esetben még azt se mutattam ki, ha valami fáj nekem. - Ohh, értem, de akkor gondolom nem tudod, hogy ez pontosan meddig is tart, vagy tévednék? Csak abból ítélek, hogy korábban meg azt mondtad „ha valamikor hazakerülsz”… Bár ebből nekem úgy tűnt, hogy inkább te máshol keresed már azt az otthont, vagy tévednék? – lehet, hogy néha túl sokat csiripelek, de nem akartam semmit se erőltetni. Nem túlzottan ismerem még őt, de az eddig hallottak alapján egészen szimpatikussá vált, így érthető volt a kisebb fajta kíváncsiságom, de tolakodó se akartam lenni. - Egyébként sokan érkeznek úgy ide, hogy csak átutazóba jönnek, aztán ez a hely rabul ejti őket és végül itt is ragadnak. – ez legalább igaz volt, persze azt azért nem árultam el, hogy nem csak egyszerű emberekre gondolok, hiszen fő az óvatosság. Az energiájának a változását pedig tökéletesen éreztem, ahogyan azt is, hogy az előbb azért volt egy kisebb füllentés is abban, amit mondott. - Akkor ebben nagyon is hasonlítunk. – nevettem el magam alig hallhatóan, mert már is egy közös vonásra leltem benne, ahogyan abban a tetoválásaiban is. Lehet, hogy nem borított ennyi, de nekem is volt, ahogyan olyan időszakom is, amikor a törzsi díszítések tarkították a testemet ilyen téren. Tetszett az, hogy felvállalja azt, aki és nem pedig elrejti. Ritka manapság az egyéniség… sajnos… - Mármint mire gondolsz? Arra, hogy esetleg a turisták, a különféle csoportok miatt, vagy inkább arra, hogy miként is kell életre egy-egy tárlat esténként? – persze átvitt értelemben gondoltam. Főleg akkor volt ez igaz, amikor teljesen más kiállítását vittünk egy-egy ideiglenes helyére, de néha kell a megújulás is és minél több dolgot látnak az emberek, annál nagyobb lesz a tudásuk is. - Természetesen igen, a páron autószerelő, így ha szeretnéd, akkor szívesen megadom a számát és tudtok egyeztetni. – villantottam rá egy barátságos mosolyt, hiszen Ry nem hiszem, hogy bánná azt, ha szereznék neki még egy javítandó autót. Egészen szereti bütykölni azokat.
- Oké. - csillan fel a tekintetemben a boldogság egyfajta szikrája, hiszen engedélyt kaptam egy itt maradásra a rajzaimhoz. Egyelőre még időpontot kell még nézni. De jó lesz. A kalandokat minden fiatal imádja, igaz, már elmúltam 28 de ez nem izgat. - Rejtélyek után kutatni, valami titkosat felfedezni… olyat megtudni, amit már régóta meg akar tudni az ember… - sorlom fel, hiszen nálam a kaland nem a bázisugráson alapul, mint a legtöbb kalandvágyóknál. Én olvasok cikkeket, mániákusan kutatok utána és a megadott helyszínre is elsietek, hogy le ne maradjak semmi érdekesről. Valamikor majd hazakeveredek, ha megunom a várost, vagy nem találok semmi nem emberi létezést… de szeretném megtalálni az otthonom, ahova tartozhatok…. a családomon kívül. - Talán igaza van… - mosolyodok el kedvesen, de mégis keserűség üli meg szavaimat. Shawn mellett ilyet sose éreztem. Mellette megvolt az amire mindig is vágytam, együtt fedeztük fel…. most meg? Magamnak kell felfedeznem mit is akarok igazából. – Ennek a helynek varázsa van az emberek itt tartásához…- nézek az egyik nagyobb ablak felé, majd visszaterelem a figyelmem a hölgyre és a készülő rajzomra. - Az utóbbi. - van egy film is, a múzeum éjszaka egy tábla miatt válik életre. Agyagfigurák, a kirakatban lévő indiánok, az apró katonák, az ősemberek és a különböző állatok… na meg a rémisztő babák. - Tapasztalt már furcsaságot? - kérdezem, mert aztán ki tudja észre vette e már vagy érdekelte e ilyesmi, ha történt is már. Jó persze, filmes effektekkel bármi megtörténhet, de mi van ha az életben komolyan is történne ilyesmi? Én rohadt kíváncsi lennék. Mint általában minden furcsaságra…. Autószerelésre áttérve pedig hamar pozitívumot kapok és igen csak fülig ér tőle a szám is. - Wow. Szuper. Köszönöm. - lelkendezek hamar, majd pár utolsó simítást teszek a rajra és átnyújtom. - Az életre kelt babák és a vérfarkasok harca… milyen véget tudna elképzelni? - és máris gondolkodok, hogy vajon mi sülne ki ebből. Ezek a babák ijesztőek… főleg ahogy kitörnek a vitrinből és az alakváló farkasok felé vetik magukat...
Továbbra is hol őt, hol pedig a hömpölygő tömeget figyeltem, miközben beszélt. Hallottam amit mondott, még a farkasom is kicsit felkapta a fejét, de nem mozdultam meg, nem feleltem semmit se, inkább csak elmerengve figyeltem az embereket, mintha csak meg akarnám őket fejteni. Nehéz nekünk hazudni és magam sem tudom, hogy ez mindig jó-e. Persze, az élet sose lesz kegyesebb, sokszor attól foszt meg minket, akik a legfontosabbak számunkra. – Igazán rejtélyesen beszélsz és biztosan sokan vannak így, de az élet tele van titkokkal és meglepetésekkel. Inkább az a kérdés, hogy te milyen titkokat szeretnél megfejteni, amit még előtted senkinek se sikerült. – nem volt gúny a hangomban. Barátságosan csendült inkább, szőke tincset eltűrtem az arcomból és íriszeimmel a fiatalt figyeltem. Anélkül is tudnám, ha a hazudna, ha nem néznék rá. Ehhez az orrom túlzottan is jó, ami néha tényleg balszerencse tud lenni, máskor pedig igazi áldás és életmentő tud lenni. - Az igazság sose egyszerű… - csak ennyit mondtam, de nem akartam tovább ragozni. Éreztem a keserűséget, ahogyan kicsendült a mondanivalójából. Apró bólintottam a következő megjegyzésére, majd ismét az embereket fürkésztem, azokat, akik semmit se tudnak arról, hogy milyen a világ valójában, vagy milyen veszélyes itt élni áprilisban. Sok minden szóba jöhetne, de ezt nem mi döntjük el. – Igen, sok mindenkit itt tart, de néha talán nem is a hely varázsol el minket, hanem a szívünk már súg valamit, amit mi talán sokszor meg se értünk. – Talány, hogy pontosan miért is ragad itt mindenki, vagy éppen miért tér vissza. Mi farkasok se tudjuk, hiába a veszély. - Attól függ, hogy mi számít furcsaságnak. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen ez azért részletkérdése, meg egy múzeumban vagyunk. Itt sok furcsaság történhet, elég csak arra gondolni, ahogyan este életre kelnek a tárgyak, vagy éppen ahogyan kicsit a múlt megelevenedik előttünk. - Igazán nincs mit. – nem tettem semmi különlegeset, így kicsit meglepetett a reakciója, de az se kizárt, hogy azért volt így, mert nem olyan volt, mint az nagy átlag a mai fiatalokra nézve. Elveszem tőle a rajzot és ismét szemügyre veszem. - Attól függ, hogy kik szolgálják a jó oldalt, de a rajzodból ítélve a farkasok közelebb állnak hozzád, így gondolom ők fognak nyerni. – a mosoly továbbra se tűnt el az arcomról, a hangom szelíd volt, de az tény volt, hogy a farkasok sokkal élet hűbbek voltak a rajzán, mint a babák.
A tömeg már kint van a látószférámon, már rég nem őket figyelem, se hang, se tekintet. Csak a rajzom van. Kérdése az, ami…. megakaszt mindaz, amit kérdez. A fejem felemelem és eltekintek a babákra. - A természetfelettiek létezése. Tudom, hogy léteznek. Tudom. - csak minden ellenem van, kicsúsznak az irányításaim alól a dolgok. Íriszeim ismét a lapot figyelik, majd sóhajtok következő szavaira. - Igen. - mosolyodok el és inkább felegyenesedek a rajzról, hogy rá figyeljek. Ez a város gyönyörű, de egyben érzem belül, hogy furcsa is ez mellett. Ami meg a furcsaságot illeti… sok van. Az addig oké, hogy ez a farkasok lakhelye is… de úton ide láttam egy barnás feketét… ez fura… de mindegy. Ugorjunk vissza. - Furcsaság… jelenleg nem látok. Éjszaka mozgolódnak, nem? Vagy, amikor nem is számítanánk rájuk...- nézek mosolyogva rá, a rajzom meg készen áll a tömeg számára. A farkasok az éjszaka gyermekei, valakik, akik segítik a jót, megmentik a nyomorba taszított embereket és Őt a paradicsomba segítik. - Azt hiszem ezt önnek adom. - nála maradhat, szóval vegyük úgy ez amolyan előzetes köszönetnyilvánítás a következő éjszakai maradásomig. - Akkor majd ha jónak tartja… itt maradhatnék. Valamelyik nap úgyis jönnék még, megbeszéljük majd a maradásomat? - érdeklődöm, aztán pakolni kezdek. Hiszen nem csak ezért jöttem, hanem körülnézni és szuvenírt is vinni a családnak. Ha visszatérek.
Csendesen hallgatom őt, nem mondok egyelőre semmit se. Fura látni azt, hogy mennyire kitart amellett, amit gondol, de még mindig nem derült ki, hogy miért gondolja így. A kisgyereknél érthető, hiszen az ő fantáziájuk eléggé szárnyalni tud, ahogyan a nagyobb korban lévő művészeké is. – De azt még mindig nem árultad el, hogy miért is hiszel ennyire bennük, vagy éppen miben is szeretnél ennyire hinni. – nem árultam továbbra se semmit se. A szavak könnyedén jöttek, de gyanúra semmilyen okot nem adtam. Elég régóta éltem ahhoz, hogy a lehető legtermészetesebben beszéljek a legfurább dolgokról is. Talán egy doktor már rég kivizsgálásra küldte volna őt. Engem inkább csak az érdekelt, hogy miért szeretne ebben ennyire hinni. - Talán csak a képzeletünktől függ az egész, vagy pedig attól, hogy mennyire vagyunk képesek elengedni realitáshoz való ragaszkodásunkat. Sok minden történhet a világban, amit a kisgyerekek észrevesznek, de mi már nem, mert túlzottan beszűkült a látásunk. – érezhette, hogy ezt nem kifejezetten rá értem. Sokkal inkább általánosságban értettem, de ezt elég sok tanulmány is kifejtette már, hogy ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy egyre kevesebb dolgot veszünk észre a körülöttünk lévő világból. - Köszönöm szépen! – mosollyal az arcomon vettem el a rajzot, majd jobban szemügyre vettem, végül pedig ismét körbepillantottam és ekkor láttam meg, hogy valaki jelez nekem, hogy ideje lennem mennem, mert várnak rám. - Természetesen, ugorj be azon a napon, amikor maradnál, vagy hagyj üzenetet lett a portánál és akkor tudunk egyeztetni. Ha megbocsájtasz, akkor mennem kell. – pillantottam rá barátságosan, majd hamarosan távozásra is fogtam. Még messze volt a mai napon a zárás, így még bőven lesz teendőm. Főleg, hogy hamarosan úgy kiállítási darabokat is kapunk.
|| Köszönöm a játékot! Nem zárattam a helyszínt, mert nem tudom, hogy szeretnél-e még írni bármit, ha nem, akkor kérlek zárasd. Köszi.
Az év vége felé visszatértem a testvéremhez. Egyrészt azért, hogy a családommal töltsem az elkövetkezendő ünnepeket. Másfelől… szükségem volt a testvéremre. Ám a visszatérésem Alaskába nem történt meg, ugyanis a kis srác megbetegedett és kórházba került, alap hogy maradtam még. A rendőrfőnökömnek is telefonáltam, kicsit elcsúsztam a teendőimmel idehaza. Megértette… A napok gyors egymásutánban teltek. Üresen, eseménytelenül, egyik a másik után. Azt mondanám, őrjítő volt ez a várakozás. Februárban elrendeztem mindent, ami szükséges a pluszomhoz, majd összepakoltam újra és visszaindultam a második otthonomba…Alaskába. Már oda tartozom. Ott a munkám. Amit imádok a hobbim mellett. Ám a családom nem ott él… szóval kettő felé húz a szívem. De nem akarok a tesómon se kullancsként lógni. Az első dolgom volt Fairbanksbe visszaérve, hogy beszéljek a felettesemmel. Ezután minden könnyedebb volt. A Hotelba is visszacuccoltam, de olyan kényelmetlen érzés fogott el… mintha hiányzott volna valami. Később akartam ezzel foglalkozni. Fontosabb dolgom volt még ennél is. Először felkerestem a hölgyet a múzeumból. Beszéltem vele és bocsánatot kértem, hogy eddig elhúztam, szalasztottam az egész éjszakai múzeumi kísértetjárást. Kértem egy újabb időpontot, hogy ő mikor ér rá és ahhoz tartom magam. Alkalmazkodom. Ahogy azt kell.
Szóval ahogy az időpontot ki adta, hát én úgy jelentem meg. Még zárás idő előtt, hiszen az őr is tudott rólam, ő is itt lesz… csak kicsit később. Dolga akadt a családja körül. Így hát kettesben a biztonsági őrrel körülszemléltem a babákat. Semmi változás nem volt náluk, szóval tovább mentem. Az őr lemaradt valahol félúton, megakart szemlélni valamit. Jómagam pedig az ijesztőbb kiállítási dolgok felé vettem az irányt. Az indiánok felé, kik lándzsáikkal ölték áldozataikat… letelepedtem eléjük a földre és rajzolni kezdtem. A szokásos felvezetés, ahol a farkas is felbukkan és közben ember alakot vált. Rémisztő. Főleg ha elképzeli az ember. Eleve hogyan is történhet ilyen? Fényjelenségnek köszönhetően? Vagy eleve szétnyílik az emberi test és belőle válik ki a farkas? Vagy…? Rengeteg teóriám van, mondom. Mindegyik elképzelhető és meg is rajzolom mindet, úgy, hogy az indián megmarad, mint emberi test. Csak vázlatolok, a képregény majd ebből alakul, meg még abból, hogy mit teszek központba. Nem is figyeltem az időt, belemerültem ezekbe a csodákba, mintha csak előttem történne mindez. Az indiánok körülöttem lovagolnak, ahogy leszállnak a lovaikról előttem teremnek farkas alakban… olyan… hihetetlen. Aztán egy kopogásra lettem figyelmes, összerezzentem és felkaptam a fejem. Figyelek, figyelek… felkeltem a padlóról ültemből. - Jó estét, Daisy. Elnézést... teljesen belemerültem a rajzolásba.... - köszöntem férfihez illendőn, majd megvakartam a tarkóm.... - Mióta álldogál ott? - érdeklődtem. Kicsit ciki lenne, ha egész végig ott álldogált volna és hallotta a veszekedésem saját magammal...
Hosszú ideig nem hallottam arról a fiúról, aki éjszakai látogatást kért tőlem, de az aggodalom is idővel csökkenni kezdett, hiszen nem hallottam olyanról se, hogy bármelyik társam esetleg emberre támadott volna. Persze, kivéve azt az esetett, amikor a hím úgy döntött, hogy tovább adja az örökségét. Mai fiatalság körében amúgy se volt szokatlan a szétszórtság és az se, hogy meggondolják magukat és arról elfelejtenek szólni is. Egyébként se fixáltunk le előre semmilyen időt az újabb látogatására, így nem kellett semmit se átszervezni. Hétköznapok könnyedén haladtak tovább Alaszka fagyos vidékén is, miközben a változás szellői egyre inkább kezdtek körbe lengeni minket. Sok mindent nem tehettünk ellene és nagyon nem is akartam belefolyni semmi be se. Majd eldől, hogy idővel milyen is lesz ez a változás. Némelyik változás jó, de a jó dolgokhoz amúgy is idő kell. Ha pedig rossz változás szelei keringenek erre felé, akkor úgyis lesz olyan, aki tenni fog ellene. Eléggé meglepett, amikor hosszú idő után megjelent Jamie, hogy mégis szeretne jönni. Kisebb habozás után végül igent mondtam neki és Ryderrel is megbeszéltem, hogy nem tudom mikor fogok hazaérni. Ne is várjon ébren, vagy akár menjen el a barátaival valahova, de akár még Kristinhez is beugorhat. Egyiket se bántam volna, hiszen nem voltunk összenőve se sose. Mind a kettőnknek néha szüksége volt egy kis szabadságra is. Csendesen figyeltem azt, ahogyan rajzol, hiszen sose volt gondom azzal, hogy miként is kell nesztelenül közlekedni. Indiánok között nőttem részben fel, sok mindent tanultam ott és egy új életet is kaptam, miközben egy másik életet elveszítettem. Sok minden lappangott a múltamban, de egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy azt háborgatni kellene. Természetesen eszembe jutott a Teremtőm sokszor, vagy éppen a fivéreim, az unokaöcsém is gyermeke is, de túl sok minden történt és talán jobb nem megkavarni mások életét se. Végül aztán ajtófélfán kopogtam, de nem állt szándékomban megijeszteni, ennek ellenére úgy néz ki, hogy sikerült. - Neked is jó estét, Jamie. – viszonoztam a köszönését mosolyogva, de még nem mozdultam meg. – Semmi baj, hiszen azért jöttél, hogy rajzolj és nem pedig azért, hogy csevegj másokkal. – hangom barátságosan csendült, majd tettem felé egy-két lépést. A következő kérdésére megrántottam a vállaimat. - Talán elég ideje, talán csak pár másodperce. Számítana? – fürkésző pillantással néztem őt, miközben megálltam az egyik vitrin előtt. - Azt hittem, hogy már nem fogsz eljönni, hosszú időre eltűntél. – törtem meg végül a csendet, miközben gondolatban kicsit máshol jártam. – Miért pont ez a terem? – az íriszeimmel megkerestem őt, miközben a válaszára vártam. Elég sok kiállítóterem van, így érdekelt, hogy miért pont ezt választotta.
A nő helyzete tényleg meglepett, nem számítottam rá hogy valaki képes lenne ennyire hangtalanul megjelenni és szótlanul álldogálni, bámulni. Félelmetes. Hogy képes rá? Vagy én kalandoztam el ennyire, hogy valóban nem vettem észre őt… és már ki tudja mióta szólongatott hogy felfigyeljek rá. Szavaira elmosolyodtam, hiszen részben igazak, részben nem, de maradjunk az ő megállapításánál. Kérdésére azonban totálisan meglepődtem. - Számítana. Hogyne számítana. Nem mindegy hogy úgy ölnek meg, hogy semmit sem tudsz a körülményekről, egyáltalán meghaltál e… vagy hogy tudod a halálod körülményeit, mert résen voltál. - figyeltem a lépéseit és azt is, hogy a vitrin előtt megállt. Igen előszór az nekem is szemet szúrt, de egyelőre maradtam a kidolgozásoknál és csak azután a sámáni felszerelések és fegyverek következzenek. Azok is piszkosul érdekelnek. A földre lestem, mikor a lelépésemről beszél. Szóval…hiányoztam neki? - Elnézését kérem… otthoni problémák és szerettem volna mihamarabb elrendezni és csak azután visszatérni. - válaszoltam meg, majd lassan elindultam mellé és ott meg is álltam. Miért pont ez a terem? Miért kérdezi? Mindegyik terembe megyek majd…vagy miért is ezt választottam elsőre? Hogyan érti egyáltalán? Íriszeimet végig vezettem a fegyvereken és a sámán misztikus kavicsain, majd elmosolyodtam. - Csalogató volt… bűverő rejlik itt. - aztán elcsendesedtem, csupán egy perc elteltével folytattam. - Az indiánok csodálatos emberek voltak. Ők a mi őseink. Ló háton harcoltak, nekik nem volt telefonjuk, füsttel jeleztek… nem volt autójuk, sem egyéb járművük, teljesen másképp oldották meg a problémáikat. Teljesen mások voltak mint mi… - feleltem őszintén, majd rápillantottam Daisy-re. - Csodálatos emberek. - mert még a mai napig vannak törzsek szétszórtan, igaz, ők már rezervátumokban élnek, iskolába járatják a gyerekeket… de még mindig azok maradnak akik voltak. Probálkoznak azok maradni... - Talán Ön nem így gondolja?
Volt valami fura ebben a fiúba, de még én se teljesen láttam azt, hogy mi is lenne. Ahogyan az se kizárt, hogy a különleges jobb szó lenne rá, de ezt inkább megtartottam magamnak, miközben rövid ideig csendesen figyeltem őt, hogy aztán pedig idővel a némaságot és a békés csendet megzavarja a beszélgetésünk. - Nos, ha erről van szó, akkor nem kell aggódnod, mert nem szokásom mások életét elvenni. – mosolyodtam el barátságosan, miközben a szavaim nem voltak teljesen igazak, de ezt neki nem kell tudnia. Azért 450 év hosszú idő, nem is kicsit és sok mindent megéltem már én is, ahogyan sok mindent tettem is, amit részben bánok, míg másrészt újra ugyanúgy tennék. – Másrészt meg sokan nem szeretnék tudni, hogy a halál mikor csap le, hiszen olyankor képesek vagyunk túlaggódni a dolgot, míg ha váratlanul csap le, akkor legalább utolsó pillanatig igazán éltünk, nem? – kérdeztem vissza ismét könnyedén. Sok halált láttam már, ahogyan azt is tudtam, hogy mennyire fájdalmas és lassú is tud lenni. Viszont ezt a szavaimból nem sejthette, mert csak az alapvető emberi tulajdonságra utaltam és nem pedig másra. - Ne tedd, hiszen nem számonkérés volt a részemről. Miként is kérhetnék valamit számon, ha alig ismerjük egymást? – pillantásomat pedig a vitrinről elfordítottam és ott figyeltem. – Sajnálom, de remélem nem történt semmi nagy baj. – tette még hozzá, hiszen sose jó dolog az, amikor a családunkat éri fenyegetés, vagy bármilyen veszély. Nem szólaltam meg, csak csendesen figyeltem őt, miközben hallgattam a szavait. Ajkaim mosolyra húzódtak, hiszen tetszett az, amit mondott. Ohh, ha tudná, hogy milyen is indiánnak lenni. A bőröm színe nem olyan volt, hiszen francia gyarmatosítok lányaként láttam meg a napvilágot, mégis igazán közöttük nőttem fel és kaptam olyan ajándékot, ami örökre el fog kísérni a halálom pillanatáig. - Én úgy gondolom, hogy rengeteg titkot őriznek, amikről mi mit sem sejtünk és talán sose fogunk megérteni. Csodálatosak voltak? Szerintem még mindig azok és sokat tanulhatnánk tőlük, ha nem hagynánk azt, hogy a moderncivilizáció mindent elnyeljen. – majd a pillantásomat ismét visszafordítottam a jól ismersz „fegyverek” felé, amik a vitrinben pihentek. – Esetleg ismersz indiánt, vagyis leszármazottat? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen manapság rezervátumokba csoportosulnak, ott próbálják megőrizni a hagyományaikat. Viszont ki tudja lehet, hogy ismert egy ilyen helyről származó fiatalt, hiszen akadnak olyanok, akik inkább eljönnek, mintsem abban a közösségben éljenek örökre.
- Akkor megnyugodhatok. - mosolyogtam vissza, hiszen egy ilyen fiatal hölgy miért is ölne meg bárkit? Lenne oka rá? Teljesen mindegy, hiszen lehet ok nélkül is megölni valakit...a halál elragadta tőlem Őt és a mai napig magamat okolom. Nem figyeltem rá eléggé, a halál pedig ahogy a hölgy is mondta, hirtelen csapott le rá. De a jármű vezető a mai napig nem került elő.... mindegy. Túl kell rajta lépnem... de nem megy azóta se. A bocsánatkérésem adott, az hogy elfogadja vagy sem...nem mindegy. A családom tanított ezekre a formalitásokra. Nem felejtem el és nem hagyhatom szó nélkül sem. Nem jöttem, pedig volt róla szó és nem kerestem, pedig kellett volna. - Nem, nem történt. Az unokaöcsém dőlt ágynak és az anyja mellett akartam lenni.... - mert mi ikrek megérezzük ha valami baj van és én megéreztem azt a bánatot, amit őt nyomta. - Meg ott voltak az ünnepek... - vakartam meg a tarkóm, hiszen olyankor a család mellett a helye az embernek. Az indiánok csodálatos őseink... voltak, de még vannak is köztünk élők. Szerintem jó dolog, ha az ember emlékszik kicsit arra, milyen is lehetett a múltban. - Én megakartam tanulni régebben a totemek jelentését... mert állatok jellemét adták hozzá. Mint ravasz vagy, mint a róka. Vagy mondjuk egy medve fej, sas... Ön milyen totemet kapott volna, ha tegyük fel... 300 évvel ezelőtt élt volna? - tettem fel egy igazán találó kérdést. Kíváncsi vagyok.... Én fogalmam sincs milyet kaptam volna... egyáltalán a születési hónapot, évet veszik figyelembe és úgy kap? Vagy tényleg a jellem játszik közre? - Nem, nem ismerek... de jó lenne találkozni és megismerni eggyel... történeteket szeretnék meghallgatni és talán beavathatna egy két kultúrába. - szélesedett a mosolyom, de aztán fújtam egyet. - Kikapcsolódni a mókuskerékből legalább egy kicsit... - pillantottam a fegyverekre, majd egy üres lapot tettem a vitrinre és rajzolni kezdtem. Csak a fegyvert. Tomahawk. - Ezzel skalpoltak is...nem? - álltam meg egy pillanatra a rajzolásban, igaz nem ezzel, hiszen ez egy kiállítási darab, csak azért érdeklődöm, mert ha igen, akkor lesz olyan rajzom is. Ihlet, ihlet hátán.
Barátságos mosollyal feleltem csak a szavaira, miközben továbbra is őt fürkésztem. Energiái eléggé beszédesek voltak, hogy valamit felidéztünk ezzel a témával, de mivel nem szólta el magát, arcának mimikájára fogni eléggé necces lett volna, így inkább hallgattam volna. Kíváncsi lennék, hogy mi hagyott ilyen mély nyomott benne. A halál sose lesz könnyű, de meg kell vele „barátkozni”, ha nem akarjuk azt, hogy egész életünkre rányomja a bélyeget és meghatározza az életünket. A fájdalom örökre velünk marad, ahogyan az emlékek is, de az élet megy tovább és nem szabad mellékvágányon állva nézni azt, ahogyan az élet száguld mellettünk gyorsvonat képében. - Igazán jó látni, hogy még a családszelleme nem teljesen tűnt el ebből a világból és vannak olyanok, akik számára még ez nagyon is fontos. – szavaim őszintén csendültek. A fogalmazásomból pedig nem is sejthette, hogy esetleg többet éltem már, mint elsőre gondolná. Mondjuk azt, hogy olyan jó 10 legalább meg kellene szorozni a tippjét. – Nem kell magyarázkodni, mint említettem nem haragszom amiatt, mert eltűntél. És az ünnepeket eleve mindenki, aki teheti a szeretteivel tölti. – legalábbis nálunk így volt. Jó volt újra itt lenni. Látni Kristint, Ryder mellett lenni. Ugyanakkor a Teremtőm nagyon is hiányzott. Kérdésére csak kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, de a mosolyom csak szélesebb lett és megrántottam a vállaimat. – Hmm, ki tudja. Talán farkas, amely védelmező és veszély is, de az is lehet, hogy inkább valami madarat kaptam volna a szabadszelleműségem miatt. Legalábbis fiatalon eléggé az voltam. – tekintetemből pedig láthatta, hogy egy pillanatra a múlt emlékei magukkal ragadtak. A boldogság könnyedén csillanhatott meg az íriszeimben, ahogyan a két legkedvesebb testvérem eszembe jutott vagy éppen az a farkas fiú, akinek köszönhetően megismertem egy másik világot. Ugyanakkor elég csak arra gondolni, hogy miként ismertük meg egymást Ryderrel… - És te szerinted mit kaptál volna? – sandítottam felé kíváncsian és még picit a fejemet is oldalra billentettem. - Úgy tartják, hogy barátságos népek, de a történeteiket nem osztják meg csak úgy idegenekkel. Számukra azt szent, így különlegesnek kell lennie, ha egy kívülálló szeretné megismerni őket. – persze barátságosabbak, mint régebben voltak. De az idősek még azért néha eléggé csökönyösek tudnak lenni, szerintem ezt már ő is hallhatta, ha próbált ilyen irányba kutakodni. – Mivel foglalkozol egyébként? – gondolom a rajzoláson van más is, vagy ezzel keresné a kenyerét? Ki tudja, hiszen a mai világban sok lehetőség van. Amikor a lapot rárakta a vitrinre, akkor kicsit megköszörültem a torkomat. – Igen, ilyenekkel. Az ott például csak egy maradvány egy eredetiből. – mutattam pár darabra, amit találtak az egyik ásatás során. – Ha nem túl nagy kérés, akkor kérlek a rajztábládnál maradj. – utaltam itt arra, hogy a vitrinen ne rajzoljon. Senki se örülne annak, ha esetleg sikerülne úgy elmozdulnia bárminek benne, hogy beinduljon a riasztó. Meg amúgy se volt olyan erős üvegből, hogy ilyeneket lehessen rajta csinálni.
Kezdőlap
Nem zárattam a helyszínt, mert nem tudom, hogy szeretnél-e még írni bármit, ha nem, akkor kérlek zárasd. Köszi. 
