* Valamikor januárban, a Cathy-s dolog rendeződése után közvetlenül:
Idegesen járkálok fel és alá a szobámban, mint ketrecbe zárt vad, aki nem leli a helyét. Hiába tudom, hogy most már biztonságban lesz a kicsi lány, hogy jó kezekbe kerül, olyan emberekhez, akikben Mandy megbízik és bármikor fel tudja venni velük a kapcsolatot, azért minden kifelé mutatott megértésem és higgadtságom ellenére igen is rosszul érint az egész. De belátom és felfogom, hogy szükséges most ez a rossz - egy nagyobb jó érdekében. Kibaszottul deja vu-m van, a rohadt életbe is! Telefonomért nyúlok és tárcsázom gyorshívóról Lenát. - Szia hercegnő... - Mosoly kúszik képemre, ahogy meghallom a hangját, de ő is gyorsan levágja, hogy nem kerek a történet, hiába kérdezek a napjáról és teljesen átlagos dolgokról. - ... figyelj csak, nem érnél rá ma valamikor átjönni kicsit? - Vallok végül egy nem várt pillanatban. Eszem ágában sincs visszaélni a térbeli közelséggel kettőnk között, nincs jogom az elmúlt negyvenvalahány évet illetően ilyesmire, mégis... Ha már itt van, ha már ő van nekem és személyesen is tudunk beszélni, miért ne ragadnánk meg az alkalmat, nem igaz?
* Múlt héten:
Nem tudom honnét és miként jött a hirtelen ötlet, munka közben voltam én is és tudom, hogy őt is ott érem el, mégis úgy éreztem, nem halogathatom tovább a bennem egyre csak bizonyosabbá váló elhatározást. Hát felhívtam... - Szia Lennie! Remélem nem rosszkor hívlak... rövid leszek, mert nekem is értekezletem lesz perceken belül, ahol azt várják majd, hogy én mondjak okos dolgokat nekik, de ezt még muszáj előtte... Döntöttem édesanyád kapcsán. Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk márciusban valamikor?
* Tegnap:
Joanához igyekeztem felfelé, Emmett már rég itt hagyott, mert megcsúsztam kissé a lapzárta körüli teendőkkel, meg megígértem Lenának is, hogy beszélünk ma még. Fülemre szorított telefonnal mászkálok a lakásban, pólót húzok és hasonló alapvető dolgok közepette tárgyalom ki hetemet egy szem gyermekemmel. - De azért kinéztek, ugye? Mindenképp megéri, elsőre hatalmas élmény lesz nem csak Helenának, de nektek is, hidd el! - A ma kezdődő, egész hétvégén át tartó Alyeska fesztiválról folyik csevegésünk épp. - Illetve, ha ráérsz, szívesen bemutatnék neked valakit... - Nem azért nem siettem el mindezt Joana kapcsán, mert úgy véltem, nem tudnák helyén kezelni a dolgot, egészen egyszerűen fene akar bármit is elkiabálni egy friss kapcsolatféleség esetében. Mostanra már azért kellően biztosnak érzem a dolgot ahhoz, hogy ilyesmire szánjam rá magam.
* Valamikor januárban, a Cathy-s dolog rendeződése után közvetlenül:
Mosollyal veszem fel a telefont, amint meglátom a kijelzőn apa nevét. Mondjuk némi felhő is vegyül mindebbe, hallva a hangját - engem ugyan nem ver át - de igyekszem erővel tartani meg a mosolyt, mert hiszem, hogy áthallatszik, s erőt ad. Vagy hogy mondjam. Csevegünk, kerülgetjük - és nem hűtjük - a forró kását, majd felteszi a nagy kérdést. Szinte a nyelvem hegyén van az ugye mondtam, hogy nem kerek minden!, de nem szólok effélét. - Vegyek ki szabadságot, vagy munka után lenne jobb? - kérdezek rá ily burkoltan a dolog sürgősségi faktorára. Tudja: akármikor mennék, a család az első, s immáron ő is rohanásnyi közelségben van. Bár azért vicces, az egyik szülőm valahogy mindig kiesik a szórásból.
* Múlt héten:
- Kérem, csak tegye az asztalomra, átnézem, amint elintéztem ezt. - mosolygok a titkárra, aki egy halom papírral egyensúlyoz felém. A csörgésről tudom, hogy ki az, nem kell a kijelzőre tekintsek. Kimegyek az irodából, hogy ne zavarjak senkit a beszéddel. - Szia! Ne,, dehogy! Mondd csak. - kezdem könnyedén, hogy aztán le is fagyjak egy pillanat alatt. Bólintok vontatottan, bár ezt aligha láthatja. Így szavakba is öntöm mondandómat. Hiszen siet, hová húzzam az idejét? - Köszönöm! - lehelem és egyértelműen ez az én félős igenem. Anya le fogja szedni mindkettőnk fejét. De ahogy Walternak is mondtam, az utazásra számítani lehet részemről. És mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy apával együtt mehetek.
* Tegnap:
Apa kapkodásának tükre a főzésben mutatkozik meg nálam. Ez ilyen nap lehet, csúszásokkal teli, nekem sem sikerült úgy megoldjam a dolgaimat, ahogy szerettem volna. És ez frusztrál, de ki nem borulok tőle, lévén lefoglal a telefonálgatás. Kihangosítva van, hogy haladjak is, de tudjunk cseverészni is. - Nem tudom, hogy mit terveztek, de mindenképpen megkérdezem őket. - reflektálok kissé szkeptikusan az egész fesztiválra. Vannak félelmeim, azt hiszem nem kell magyarázzam mi is az. Walter oldalán megjelenni - annak ellenére, hogy imádom a férjemet - az utóbbi években mindig felér egy tortúrával, főleg ha új helyre megyünk. Mert nem akarom, hogy kínosan érezze magát (tudom, nem szokta, nem vagyok csoffadt öregasszony, de a berögződés az berögződés). Ám amint a bemutatásig érünk, már döntésre adom a fejemet. - Ezzel kellett volna kezdened. - nevetek elfogódottan. - Mikor és hol legyek ott?
Gyorsan tárcsázok, beszédem lényegre törő, de hadaró. - Drogéria, fegyveres rablás, valaki, aki fiatal(nak néz ki), de nem olyan, mint ti, ám mégis olyan, amilyenről nem kellene tudnia annak, aki olyan, mint én. Apa! Kérlek ne szólj neki. Darálom el, azzal minden további kérdésmegválaszolás nélkül megszakítom a hívást. Eszem ágában sincs itt és most, ebben a telefonos helyzetben magyarázatot adni arra, miért is nem akarom, hogy a férjemmel tudassa a szituációt. Mary-Margaret egy olyan szegmens, amit nem igazán teregetnék ki. És idő meg pláne nincs a hosszas magyarázatra. Elég, ha azt gondolja, nem akarom a frászt hozni Walterra.
* Valamikor januárban, a Cathy-s dolog rendeződése után közvetlenül:
Szavait hallva aprót hümmentek finom rosszallással. A világért se élnék vissza térbeli közelségével annál jobban, mint azt teszem kérésemmel. Ne helyezze a saját életét az enyém mögé, a szellemekre! Annyit nem ér a dolog, s bármennyire is komikus az egész, megfordul a fejemben, hogy érett nő létére nekem kell majd némi önzést belé vernem, ha már az anyja nem volt rá képes... - Munka után tökéletes lesz, várni foglak kincsem! - Felelek egyúttal kérdésére, a vonalat pedig elköszönést követően bontjuk is.
* Múlt héten:
Suta mosoly fut át nem épp könnyed, de annál őszintébb szavára képemen, szelíden ülve meg szám szegletében. - A részleteket majd megbeszéljük, ha nem törik épp rám az ajtót mindenféle firkász népek... szeretlek, hercegnő! - Köszöntem el egyúttal, hisz valóban nem terveztem hosszúra hirtelen elhatározásból megejtett hívásomat.
* Tegnap:
Hehegés közepette vakarom meg tarkómat a "Miért nem ezzel kezdted!" kapcsán. Képemen ugyanakkor levakarhatatlan vigyor állandósul. - Jól van már, jól van. Ne stresszelj itt a kelleténél is jobban! - Ciccentem feddőn, noha nem titkoltam egy pillanatig sem, mennyire szeretném, hogy jól süljön el ez az egész. De mindketten felnőtt nők, a néhai látszat ellenére Joana is képes helyén kezelni a dolgokat, szóval nem kellene túlaggódnom ezt, nem igaz? - Jégszobor park, valamikor a délutáni órákban? Csörgess meg, ha jöttök és egyeztetünk! - Javasoltam, miközben már a kocsikulcs-iratok-lakáskulcs szentháromságot ellenőriztem, hogy semmi ne maradjon idehaza...
* Mindenkori legfrisebb:
Az irodában ülök, kis híján magamra öntve a kávémat, mikor a telefonba a megszokott üde hang tőle idegen összeszedetlenséggel és némi riadalommal (?) csendül. Fél pillanat alatt ugrik magasba a vérnyomásom, hiába mondhatná bárki, hogy hozzá lehetek szokva a hirtelen jövő információkhoz, de azok mégse a tulajdon gyerekemhez köthetőek! Arról nem is szólva, hogy épp az imént szóltak a történésről és küldtem ki tudósítót egy hanyagul elbocsátó szép üzenet keretében. Basszameg. - Lena... nyugodj meg. Nem szólok, csak... Jól vagy? Megsérültél? Odam...egyek! - Hoztam ki végeredményül a megmásíthatatlannak tetsző konklúziót, mire lenyomta a készüléket, a bögre meg már az asztalon volt, én felpattanva igyekeztem magamra rángatni a kabátomat, közben pedig már Mandy-t tárcsáztam, bízva benne, hogy rendőrként ő többet tud a történtekről mondani, míg odakeveredek a helyszínre.
Tudtam, mikor mentek, mikorra kellett megérkezniük Lenáéknak, így nem voltam rest azt követően tárcsázni a lányomat egy röpke hívás idejéig. Talán még a repteret se hagyták maguk mögött, mikor jelentkeztem: - Szia hercegnő! Megérkeztetek? Minden rendben volt az úton? - Firtatom, teljes nyugalommal. Mert megnyugtat a tudat, hogy távol vannak innét legalább ők. - Add át anyának, hogy üdvözlöm!
* Ma:
Munka után úgy éreztem, így, hogy lassan befelé gyalogolunk az áprilisba, ideje jelentkeznem lányom felé nekem is, hisz abban szinte teljesen biztos voltam, hogy másfelől is kapta a drótot az itt maradt családtagok kapcsán. - Szia kincsem! Mi a helyzet arrafelé? - firtatom könnyednek szánt szavakkal. - Erre csak a szokásos továbbra is, bár Celeste kissé mintha bal lábbal kelt volna fel, elég nyúzott volt a smink alatt szegény. - Vigyorodtam el, bár nem sejtettem, mily álmok állnak a dolog mögött.
* Megérkezésünk napján: Én nem akartam ezt, pontosabban egyáltalán nem ezt akartam. Valahol aljas dolognak tartom kijátszani ellenem a jóanya-jógyermek kártyát, mindazonáltal értem én, hogy mit miért. Egy részem maradt volna, ha tudja, hogy felesleges, akkor is, viszont a másik részem pedig örül annak, hogy ilyen messze tudhatja lázadó lányát a várostól. Igen, ismerem a híreket. Egy részüket mindenképp. A telefon után nyúlok, mosoly költözik arcomra apa hangjának hallatán. - Szia! Meg, igen. Minden rendben ment, leszámítva azt, hogy majdnem elhagytuk a fél táska tartalmát, mert egyikünk sem vette észre, hogy szétnyílt a zipzár. Menthetetlen sajnos, de végül is nem csoda, elég öreg jószág volt már. Veled minden rendben? - leküzdöm a sóhajtási kényszert, mosolyom marad, ahogy folytatom: - Mindenképp átadom. - Mit és kinek? - hallik bele anyám hangja a telefonba. Kicsit eltartom fülemtől a készüléket, amíg felelek neki. - Apa üdvözöl. Téged. - Ó! Mondd meg neki, Jessica, hogy én is puszilom őt. Vigyázzon magára Sydneyben! Nagy levegőt veszek, mielőtt újra apához szólnék. Jessica néném említése az "apa" szót más megvilágításba helyezte. Sebaj, majd elmúlik. Nagyon ritkán nem tudja, hogy ki vagyok, s pár perc alatt visszatér az én drága édesanyám. - Ő is téged.
* Ma: - Nem tudom mi baja lehet, nem igazán árulta el. De éreztem a hangján, hogy nem az igazi. - helyezkedem el anyám kanapéján a telefonbeszélgetés idejére. - Apa, elmondod, hogy mi folyik ott? - kérdezem. Egyedül vagyok, megtehetem, Helena elment a nagyival - ma egész jó napja van - a parkba. Nem vagyok ostoba. És itt az ideje, hogy megtudjam az igazat valakitől, aki nem tegnap költözött a városba.
Lena hangja jóleső érzéssel tölt el, fel is nevetek kissé a táska kapcsán, kérdésére pedig tarkómat vakarom kissé. - Persze. Minden a megszokottan unalmas, csak nem vagytok itt, hogy feldobjátok kicsit a napomat így meló után, ennyi a különbség. - Szélesedik kissé szeretetteljes mosolyom, hallom, mögötte az öreglány magyaráz valamit nagyon. Az üdvözlésre kapott válasz egyedül, mi lehorgasztja kissé képemről a görbületet. Aprót nyelek, mielőtt bármit is felelnék. - Igen, hallottam... nagyapád meg forog a sírjában, hogy egy lapon lett említve azzal a semmirekellővel! - Avagy velem. Kissé kényszeredetté válik a jókedv is felőlem. - Figyelj csak, kincsem, én... ha bármi van, hívj, oké? Akár az éjszaka közepén is! - Értem ezt arra, ha esetleg már sok az édesanyjából, teher a távollét és tudom is én mi merülhet fel arrafelé. A lényeg, azért, mert el kellett utaznia, egy percig se érezze, hogy bármi változott volna. Hívjon, ha kiadná magából a dolgokat, csakúgy, mint eddig tette. - Nagyon szeretlek titeket!
* Ma:
Kissé elhúztam a számat Lena válaszára, kérdését ugyanakkor elsőre sikerül félreértenem és Celeste nyugtalanságára vonatkoztatni. - Elmondanám, ha tudnám kincsem, de még nem nagyon volt alkalmam leülni se ma, nemhogy vele beszéljek. Lehet, csak rosszat álmodott, nem szokta még meg az új lakást és nincs semmi komolyabb a háttérben. Nyugi!
- Mire volt jó ez az egész? Miért volt annyira fontos, hogy éppen most látogassuk meg anyát? Walter is iszonyatosan homályosan fogalmazott. Az egy dolog, hogy beavatott vagyok és az Őrzőknek dolgozom, de nem látok rá mindenre, nem is tudok mindent, ekképpen a kérdésem teljesen logikus. Mondjuk azt sejtem, hogy valami nagy "disznóság" van a háttérben - hall ezt-azt az ember beavatott lánya - de nem sejteni akarok, hanem tudni. Mert szükségem van az igazságra. - Nagyapám legyen inkább büszke abban a sírban. - húzom el a szám enyhe keserűséggel. - Ez visszafelé is áll, rendben, apa? Szeretlek! Mi is szeretünk.
* A hazaérkezhetünk üzenet megkapása utáni percekben:
A megmagyarázhatatlan rossz érzés végigcsordogál tagjaimon. Felkapom a telefont és kisétálok vele a lakásból, nem kívánva esélyt adni arra, hogy anyám vagy akár Helena hallják a beszélgetést, amit folytatok. - Apa! Ne haragudj, biztos butaság, de ígérem gyors leszek. Hazamennénk. Helena maradjon még New Yorkban? Szerintem sejteni fogja, hogy miért kérdezem. Ha veszélyes, ha szomorú, ha nem kéne megtudja.. nem tudom. sötétben tapogatózom, de egyszerűen muszáj hallanom a hangját valamiképp. És ha tehetném, már most azonnal szemtől-szemben állnék vele.
Tarkómat vakarom, nincs kibúvó és nem is keresnék a válasz alól, egyszerűen csak nem könnyű akképpen szavakba önteni a dolgokat, hogy ő is értse, legalább sejtése legyen róla - és mellette ne akarjon kapásból haza utazni a felnőtt lányához meg a férjéhez. Bár ettől azért megfontoltabbnak ismerem. Szerencsére. - Biztos láttál vagy olvastál már olyan sztorit, amiben bosszúálló szellem razziázott. Na most, ezt szorozd fel a farkasok évszázados erejével és vérszomjával. - Amit (sajnos) nem kellett részleteznem számára. - Van egy nem is olyan legenda egy testvérpárról. A két első farkasról a földön. Az egyik nagyravágyó, uralkodó természet volt, akit a leszármazottak megöltek, s bosszúból minden év áprilisában, a halála évfordulója körül visszatér a vidékre, a célját pedig gondolom, magadtól is kitalálod. - Az írók legvadabb fantáziái elevenednek meg ilyentájt mifelénk. Hát ez elől mentettünk titeket, kedves. Ebben maradtunk mi itt és fogalmam sincs, idén mit tartogat a vérgőzös éjszaka számunkra, de... szeretnék már túl lenni rajta. Szeretném, ha te, ti hazajöhetnétek, meg Jo is és egy újabb évig elfelejthetnénk ezt az őrületet.
* Hold vörösben:
Az egyetemről tartottam hazafelé, felszedni Emmettet és már léphettünk is volna Wasilla irányába mindketten, mikor gerincembe markolt az érzés, valami nem oké. A parkoló vöröses fényben úszott, tekintetemet félve emeltem a Holdra fel. Ó bassza meg...! Emmettet hívom, de azon kívül, hogy kicseng a telefon, nem felel. Biztos ő is látja, talán már idefelé tart, ki tudja! Nem gyerek, hogy pátyolgassam. Azért, amikor Savát se érem el, nem kissé ugrik meg pulzusom száma, idegességemben azt is elfelejtem, Jacksonék nincsenek a városban, s vele beszélve huppanok a kocsiba, hogy az övet magamra csatolva próbáljam legalább az összeszedettség látszatát megőrizni. Elköszönve tőle látom csak csupán, hogy Lena is keresett. Legalább a híráramlás remekül működik, bárcsak minden más is ilyen simán menne ma éjjel... Nem fecsérelek sok időt különben - kivételesen - a válaszra, sms-t küldök: Amint tudok, jelentkezem, egyelőre maradjatok a hátsóitokon, nagyon kérlek! - Apa Szerintem sose írtam még alá sms-t neki, nemhogy ekképpen.
Apának - feltehetőleg - csak a hangpostáját tudom elérni, amitől nem leszek nyugodtabb, sőt. Még mielőtt bemennék a házba, újabb számot tárcsázok. Most tettük le. Vedd fel, vedd már fel! - Walter! Amint ezt meghallgatod, hívj vissza kérlek. Ne csináljátok ezt velem! Mi folyik ott? Celestet sem érem el, apa se felel. Aggódom!
* Helena eszméletvesztése után
Rettegek. Helenának baja esett. Kérlek emeld fel a telefont..
To Kyle:
* a megérkezés napján
- Ó, te jó isten! - hűlök el a válasz hallatán. Legszívesebben kitörölném a tényeket, mert bár én kérdeztem, hirtelen magam sem tudok mit kezdeni vele. - Muszáj volt maradjatok? Nincs elég őrző arrafelé? - bukik ki belőlem az önzés, s még csak meg sem bánom, pedig alapvetően nem vagyok ilyen. - Könyörgöm, vigyázzatok magatokra.. egymásra!
* az értesítés után
Akarok én engedelmeskedni, tényleg, nagyon szeretnék. Semmire sem vágyom jobban, csak arra, hogy csendes nyugalomban várjam a jelentkezését. Hát persze. Jó gyermek vagyok, engedelmes, de azért ez nem egészen így működik. Ennyivel kiszúrni a szemem.. értem én, hogy nyilván nem ér rá, de akkor is.. Fújtatva kezdek sms írásába, válasz nélkül nem akarom hagyni, de ekkor meghallom anyám rémült kiáltozását, így visszarohanok a házba. A látvány letaglóz, majd' elájulok. - Anya, hívd a mentőket! - térdelek le Helena mellé. Nem merem megemelni, nehogy kárt tegyek benne, az életfunkcióit ellenőrzöm, mert mást nem tudok kitalálni hirtelen pánikrohamomban. Végül anya az, aki javaslatot tesz a stabil oldalfekvésre, s mostg még meglepődni sincs időm azon vajon honnan emlékszik minderre. Mivel anyám telefonál, így nekem nincs más dolgom, mint nem meghalni az aggodalomtól, s megírni végre azt az smst. Az egyiket a kettő közül. Helena eszméletét vesztette. Nem hagyom New Yorkban. Segítetek kell rajta, itt senkit nem ismerek! Nem tudom mi baja a lányomnak, de akármilyen emberi kór emészti is, úgy hiszem kihasználhatom életemben először a varázsos világot, melynek részese vagyok, de mégsem lehetek az. Hát még, ha tudnám..
[Jó pár órával a VH után nem tudom, hogy hol, mert még gőzöm sincs ki szed össze]
A fejem tökéletesen kótyagos, noha az emlékeim mind megvannak - aki elvesztette már őket korábban, akkor szerintem automatikusan pörgeti vissza azokat, amikor már ébren van újra - és így automatikusan nyúlok a telefonom után. Megvan, a zakóm zsebében, éppen csak vérmaszatos lett. Letörlöm az időközben már rászáradt véremet és mivel van olyan szerencsém, hogy működik - eredtileg vízállóra tervezték - lehallgatom a nem fogadott hívásaimat. Az ütő is megáll bennem, amikor Helenáról hallok és már hívom is vissza Lenát.
- Lena, mi van Helenával?
Celeste miatt is gombóc gyűl a torkomba. Ő a következő, akit hívni próbálok majd, aztán valahogy megpróbálom a Protektorátust is elérni. Csak ne legyen semmi bajuk...
Ijedtemben kis híján elejtem a telefont. Lehalkítottam, ezért folyamatosan szorongatom, hogy megérezzem, hogyha megrezdül, de mégis, amikor megtörténik a frászt kapom tőle. A kijelzőre pillantva hatalmasat dobban szívem. Apával beszéltem sokat az este folyamán, amíg a mentőkre vártunk, s útban a kórház felé is. Iszonyatosan furcsa volt, szinte síron túli. De ép. A jól vant nem igazán hiszem. Ám úgy éreztem, hogy nem szabad kérdezzem. Csak beszéltem neki, a végén már magam sem tudom mikről. Akkor tettem le, amikor Helena adatait kellett megadjam a betegfelvételen. - Könyörgöm mondd, hogy jól vagy! Ugye nem esett bajotok? - nyitok ezzel, majd elpillantok lányunk ágya felé. - Kórházban van. Kómában. Egy óra múlva előkészítik az utazásra. Hazaviszem. Fogalmam sincs mi történt.. egyszer csak összeesett, s azóta sem mozdul. - elcsukló hangomat nem tudom és nem is akarom elrejteni. - Állítólag az állapota stabil. Az orvosok se értik, hogy mi van vele..
- Már jól, vagy jobban. Celesteről még nem tudok. Darálom le őszintén, majd elcsendesedve hallgatom, hogy mi történt a kisebbik lányukkal és elfog a páni félelem. - Ó, te jó ég… oké, hozd haza, gyertek mindketten. Lena, gőzöm sincs mi történt, de azt hiszem az, ami miatt elküldtelek titeket. Próbálok körbetelefonálni, hogy mi is a helyzet. Apád jól van? Elérted? Én az én apám? A nagyobbik lányom? Fájdalom hasít a fejembe, ahogy hirtelen felállok. Mennem kell, meg kell találjam őket. Válaszok kellenek. - Itthon mindent elmesélek. Megkeresem Celeste-t és apát, később visszahívlak. Maradj Helena mellett, ha bármi változás van, hívj! Szeretlek. Szeretnék tovább beszélni vele, de nem tudok, amíg fogalmam sincs arról, hogy mi történt a családom többi tagjával.
Be kell fogjam fél kézzel orromat-számat, hogy fel ne zokogjak. Iszonyatos így látni Helenát, s az sem sokat segít, hogy anya az imént szólított megint a nagynéném nevén. Valami kaleidoszkópot keres rajtam, s nem ismeri meg a saját unokáját. - Beszéltem apával. Nem hiszem, hogy jól van. Fásult volt, furcsa. Nem az egészsége.. nem tudnám megmagyarázni, de aggódom érte nagyon. Többek között Helenán kívül ez is az oka annak, hogy szeretnék hazamenni. Aggódom apáért, Walterért, Celeste-ért. Rühellem, hogy itt kell legyünk egyedül, pláne úgy, hogy konkrétan feleslegesen jöttünk el, ha itt is megtörtént a baj. - Nagyon vigyázz magadra! Én nem.. - nem élném túl, ha elveszítenélek - tenném hozzá,de inkább elharapom a mondatot. Nem szeretném terhelni, próbálok visszakapcsolni megfontoltságomba. - Hívlak mindenképp. Szeretlek nagyon! - azzal bontom a vonalat. Egyébként is megérkezett az orvos. Indulnunk kellene.
Kezdőlap
