Vörössé válik a nagy kerek az égen, vörösre festi alant a várost, s az alvó egyetemi kampuszon keresztül sietősen szedi lábait a jó mágus, elrontva talán még a belépéshez szükséges számkódot is elsőre az őrzők birodalmához vezető bejáratnál. Vörösben úszik az alagsor, nem hoz nyugalmat a szentély ablaktalan, félhomályban úszó közege sem. Megkezdődik a rituálé, levédi a helyet a megbeszéltek szerint, képességének legjavát adva bele. Ide aztán ne tegye be lábát ártó lélek se erről, sem más síkokról! Még a gyógyítókat is végigjárja, beköszön a krónikás kollégának, mielőtt ledöntené lábáról a varázslattal járó energiaveszteség. Relaxációs gyakorlatként szép kis lista előtte a papíron William karcos kézírásával. Nyilvánvaló, hogy egyszerűbb lenne körüzenetet küldenie, de valamivel mégiscsak el kell üsse az időt, míg nem tehet mást sem az itteniekért, sem pedig a terepen levőkért, csak hogy vár. Szóval nekilát, egyesével pötyögve be az üzeneteket az elutazottaknak…
Vörösbe fordult a Hold. Ki tudja, mit hoz számunkra a reggel, de William meghagyta, hogy holnap útnak indulhat, aki visszavágyik.
// Természetesen a beavatott hozzátartozók is értesítve lettek valamiféleképp arról, hogy holnap akár haza is utazhatnak. //
[Anchorage, Harley-Cruz ház - amikor a Hold vöröse elvonul]
Negyed óra. Ennyi sem telt el Dimitris hívása óta, mikor Abigail épp csak visszafekteti Aidát a kiságyba, s ájultan esik össze a bútor előtt a szőnyegen. Szitokszó szalad ki ajkaimon, még a kiskorúak jelenlétét is elfelejtem eme pillanatban. Segítségére sietnék, tudván, tavaly is így jelentkezett az őrület, de azóta sem lettünk okosabbak a témában, tehetetlenségem pedig letaglóz. Nem mozdulok, csupán meredten figyelem az ájult testet, ahogy kitekeredett, könnyed pózban hever a földön, mintha várnék valamire. Csodára, jelre, vagy egyszerűen csak arra, hogy mozduljon - ha ártón, hát akképpen, mert legalább tudnám, miképp cselekedjek. Az ember szervezetében felpörgő adrenalin hihetetlen csodákra képes stresszhelyzetben. Ám Abigail nem mozdul, csupán Aida érzi meg, hogy valami nem egészen kerek a történetben és fakad sírva. Ezzel pedig kizökken a döbbent némaságomból. Nyugtató szavakkal lépek közelebb, elpillantva a nappali kanapéján mögöttem békésen szuszogó sajátom felé, hogy felverjük-e, de úgy fest, a kis drága a világvégét is átalussza... Mázlimra ezúttal, mert így közelebb lépve Abigailhez menten pulzust keresek, némileg megnyugodva a ténytől, hogy kutya baja, legalábbis ami a fizikai valóját illeti. Ami a szellemi síkon történik, azzal már neki kell megküzdenie...
A vendéghálóba viszem, gondosan fektetve le és betakarva, majd telefonért sietek, közben Aidát is kiemelve a kiságyból, nyugtatva-ringatva karjaim közt. Solomont tárcsázom, de nem veszi fel az istenátka, hát Dimitrist, Wendyt vagy bárkit a mieink közül próbálok elérni odaátról, hogy mégis mi ez az egész - egyúttal pedig tájékoztatom őket: úgy fest, Anchorage nem az a biztonságos fészek már, aminek gondoltuk.
Egészen kellemesre sikerült a kis kirándulásunk Lin-nel, azt hiszem. Legalábbis én annak éreztem már szinte az első pillanattól fogva. Persze az utazás miatt aggódtam, hogy a pici hogyan fogja bírni, meg, hogy Lin egyáltalán miként fogadja ezt az egész "utazzunk el Amerika másik végébe" dolgot. Hála égnek rábólintott, mert ha nem így lett volna, fogalmam sincsen, mihez kezdek, hiszen én vállaltam magamra, hogy biztonságos helyre viszem őt is és Noelt is. A kezdeti szorongásom szépen fokozatosan oldódott, ahogyan közeledtünk Atlanta felé, majd az elém rohanó nővérem láttam nem különben fogott el a jó érzés. Baromi régen találkoztunk és el is tűntem az életéből egy jó időre, de szerencsére nem akadt ki, legalábbis nem Lin előtt. Tudtam, hogy meg fogom kapni a magamét, de volt annyi benne, hogy magában tartotta addig, amíg kettesben nem maradtunk. Akkor persze aztán kifakadt, de sikerült megnyugtatnom. Az igazat nem mondtam el neki, legalábbis nem teljes mértékben, arról sem tud, hogy nagynéni lett és azt sem árultam el neki, hogy John mit művelt velem. Tönkrement a házasságunk, engem pedig annyira megviselt, hogy szükségem volt néhány év egyedüllétre. Nem hitte el, láttam rajta, de legalább nem faggatózott. A város gyönyörű volt még mindig, az itteni Őrzők valami csodálatosak és a nővérem főztje valami eszméletlen. Főleg ahhoz képest, hogy én miken éltem az elmúlt időszakban. Lin is velünk lakott a nővéremnél, nem akartam albérletet kivenni, vagy valami motelba, vagy szállóba költözni arra a néhány hétre, amíg itt vagyunk, Syb pedig örömmel látott minket. Megmutattam újdonsült barátnőmnek a várost, nagyon sok felé jártunk, nem siettünk el semmit sem, hiszen volt időnk. Mondjuk a tervezettek szerint április utolsó hetén indulunk majd haza, addigra már biztosan elül a veszély otthon is.
Megkapva az sms-t, azért megkönnyebbültem némileg, bár megérdeklődve, hogy mi a helyzet odahaza és mi történt, nem lettem sokkal nyugodtabb. Voltak halálos áldozatai a történteknek, ezt nehezen tudtam megemészteni, még akkor is, ha nem igazán ismertem az elhunytakat. Nem rohantunk a továbbiakban sem hazafelé, hiszen volt még egy egész hetünk hátra, de legalább megnyugodtam, hogy mire hazaérünk, viszonylag helyrejönnek majd a dolgok. Szívesen mentem már volna most egyből, hogy segíthessek, de Lint a világért sem hagytam volna itt, főleg úgy, hogy én rángattam el magammal és elég gyanús lett volna, ha ukkmukkfukk összecsomagolok és azt mondom, most pedig indulunk. Fent kellett tartani az álcát, amíg letelik a kirándulásunk megbeszélt ideje, hogy aztán 25-én hétfőn el is indulhassunk hazafelé.
Igaz, engem nem zavart az a furcsa álom – bár meg kell mondjam, különös, hogy nem csak, hogy Naomi, de több őrző is hasonló álmokat látott április első felében – ellenben úgy tűnik, Naomit jóval érzékenyebben érintette, ráadásul nem is csak egyszer került szembe a választással. Szó mi szó, a kellemes, lazának induló nyaralásra valamilyen szinten rányomta a bélyegét a dolog, meg én is kezdtem unni ezt a fene nagy meleget itt lenn délen, így a hónap közepe tájánúgy döntöttünk, hogy ideje lenne tovább állni. Igen ám, de hová? Hisz otthon még úgy tűnik, nem múlt el a veszély. Már nem is emlékszem pontosan, hogy én dobtam be poén gyanánt az ötletet, miszerint ugorjunk be anyámékhoz, vagy Naomi említette előbb, hogy milyen keveset volt otthon, mióta Fairbanksbe, költözött, végeredményben ugyanaz volt – miután Maya is rákapott az ötletre, pláne, mert így esélyesen Honeycuttékkal is lesz lehetősége találkozni, meg Naomi is hajlott New York felé, beadtam a derekam, egy feltétellel – nem vagyok hajlandó meglátogatni anyámékat, náluk aludni meg pláne nem! Így kötöttünk ki végül mind Naomiék házában. Az meg megint más kérdés, hogy tekintve, hogy alig pár percnyi sétára lakik egymástól a Sharp és Carter család, bármikor betoppanhatnak... Nos, ha meg is tették, arról nekem maximum utólag lehet bármi tudomásom... Az egyik nap vacsora végeztével a nappaliban folytattuk a társalgást, Maya épp a tőle jó pár évvel fiatalabb nagynénjével játszva, Naomi az apjával folytatott épp eszmecserét roppant elmélyülten, én meg, jobb híján az öccsével, és egykori őrző kollégámmal vitáztam arról, hogy melyik csapat hogyan szerepelt az idei bajnokságon, amikor megcsörrent a telefonom. - Megbocsájtotok egy pillanatra? Ezt muszáj felvennem... - keltem fel, ahogy megláttam Kyle nevét a kijelzőn, a következő percben meg már a folyosón hallgattam a gyors üzenetét, néhány hümmentéssel konstatálva a dolgot. - Köszi az infót! Ma már problémás lenne, ilyen későn, de szólok a lányoknak, és szerintem holnap indulunk is vissza. - ejtettem meg egy gyors helyzetjelentést, mielőtt búcsúztam volna, aztán már igyekeztem is vissza a nappaliba. -Maya, Mimi! Úgy tűnik, most már minden rendben odahaa. - osztottam meg velük a teljességgel ártalmatlannak tűnő szavakat, úgy rémlik, talán azt adtuk be az ismerősöknek, hogy épp az elöregedett vízvezetékeket cserélik a házban, és azért javasolták, hogy addig inkább nyaraljunk egyet... Naomi és Noe azonban tudhatta, mennyivel komolyabb a helyzet. - Én megyek, és össze is pakolom a cuccaimat. - intettem vissza a hátam mögött a szobák felé, ám amikor sarkon forduljak, hogy elinduljak, néhány lépés után úgy dőltem el a folyosón, mint egy damilról levágott marionett-bábu, tompa puffanással landolva a földön. Még a mellettem lévő komódról is leránthattam valamit, ahogy estemben kapaszkodót kerestem, mert az utolsó dolog, amire még emlékszem, valami porcelán törésének csilingelő hangja, ahogy elnyomja Naomi szavait. Honnan tudhattam volna, hogy pár pillanattal később ő is követ az öntudatlanság sötétjébe?
Ahogy ébredezni kezdek, hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, vagy egyáltalán hogy kerültem ide, a fejem még mindig zsong, ahogy forog velem a világ, s az első, amit felismerek ebben a nagy zűrzavarban, a kórházi gépek ismerősen útálatosan csengjő csipogása. Csak ahogy álmosan dörgölve kinyitom a szemeimet, és nézek körbe, realizálom, hogy a látszattal ellentétben mégsem kórházban vagyok – hanem az egykori protektorátusom gyengélkedőjén. Utálkozó mozdulattal piszkálom ki az infúziót a karomból, hogy aztán a kis tappancsokat is letépkedjem, amik az életfunkcióimat vizsgálják – köszönöm szépen, de nagyszerűen vagyok, élek és virulok – ennek következtében azonban egy pillanattal később már visítanak is a vészjelzők, és ront be egy fiatal gyógyító nagy sebbel-lobbal. - Szia Sophie, rég láttalak. És most ha nem bánod, hazamegyek. - jelentem ki teljes magabiztossággal és mielőtt még szerencsétlen egykori tanonc-társam közbevághatna, már mutatok is a mellettem dekkoló gép kijelzőjére. - Látod? Még szarul is működik... Értem én, hogy megszorítások vannak, de majd’ egy év alatt már eljuthattatok volna odáig, hogy megjavítsátok, legalább a dátumot jól mutassa. - közlöm nemes egyszerűséggel és már épp kelnék fel, amikor az alig pár évvel idősebb nő megállít a mozdulatomban. - Jackson...? Azt már rég megjavítottuk... tényleg 25-e van. Majd egy hetet kómában töltöttél... – jegyzi meg óvatosan, majd amíg én teljességgel lefagyva próbálom feldolgozni az információt, ő kapva az alkalmon, már világít is bele a szemembe, ellenőrizve az agyműködést meg mittudomén még milyen dolgokat. - Naomi szintén. Tekintve, hogy Noe szerint milyen egyszerre ájultatok el, szerintem nemsokára ő is magához tér. Amúgy itt van a szomszéd szobában. - Hogy... mi? Ő is...? - kérdeztem vissza értetlenül, mire leesett, hogy basszus... nem csak ketten vagyunk, és ha már egy hete kómában fekszünk, mi a szentséges búbánat lehet Mayával?! Jesszus... remélem nem viselte meg nagyon, ha mindketten ott dőltünk ki a szeme láttára, és amúgy is, hol van? Ő jól van? És... még nagyjából száz másik kérdést vágtam szerencsétlen gyógyítóhoz, mire nevetve válaszolt. - Ne aggódj, apósodék vigyáznak rá. Igaz, az elején eléggé megijedt, de adtunk neki némi nyugtatót, meg előadtuk, hogy csak valami ételallergia miatti roham volt. Naominál legalábbis, nálad meg, hogy cukorbeteg vagy és elfelejtetted beadni magadnak az inzulint. Úgy tűnik, elhitte, úgyhogy még emlékeket sem kellett módosítani. – csiripelte lelkesen a New yorki protektorátus gyógyítóinak gyöngye, mire én csak a tenyerembe temettem az arcomat. - Hát ez csodás... És nem az apósom, de értem, hogy értetted... És ha most megbocsájtasz... - löktem arrébb a takarót, hogy az ágyból kipattanva már meneküljek is ki a szobából, Sophie minden sopánkodása ellenére. Azért még az ajtóban megálltam megkérdezni, hogy jobbra vagy balra (van Naomi szobája), de akár válaszolt, akár nem, a következő pillanatban már el is tűntem a szeme elől, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nincs semmi baja. Aztán mihamarabb húzzuk haza a csíkot Fairbanksbe, és még azt is megálltam, hogy közöljem vele: én megmondtam, hogy New York nem jó ötlet. Hát még ha tudtam volna, hogy Fairbanksben mennyivel rosszabb hírek fognak fogadni...
Kezdőlap
