Jobb dolgot is el tudnék képzelni, mint egy - szó szerint - emberes méretű gödörben való ácsorgást a kora esti órákban. Legalább egy sört hozzám vághatna valaki, de igazán! Hogyan kerültem a gödörbe? - Az egész azzal kezdődött, hogy aktuális ügyfelünk, egy kisírt, gúvadt szemű és rettentően macskahúgy szagot árasztó debella még a ravatalozóban is talált valamit, amibe beleköthetett jobb létre szenderült férje - akit a tesókkal egy ideje már csak "Édes Heroldom"-ként emlegetünk - utolsó útja kapcsán. A bátyáim pedig így a huszadik variálás közepette engem löktek a fekete özvegy karmai közé, mondván, ehhez már csak én tudok társadalmilag elfogadható képet vágni. Ha ilyen nejem lenne, őt vágnám, ahol érem, nem a pofákat...
Morogva bár, de befáradtam a ravatalozóba, hiszen mégiscsak egy fizető vendégről van szó, majd bő órás egyeztetés után rendbe szedtem az öreglány által kért dolgokat anélkül, hogy őt is az ura mellé fektettem volna a koporsóba. - Ehhez mondjuk tényleg hatalmas ösztönző erő volt, hogy ő fizeti ki az egészet. Öröm lesz az ürömben felszámolni az összes kiszállási díjat, komolyan mondom! Na de... megtettem, amit megkövetelt a szakma árnyas oldala, majd jövök kifelé és látom, hogy a helyi sírásó kör, akik még érkezésemkor olyan nagy elánnal estek neki a kijelölt parcella földjének... ők most sehol nincsenek, s az öreg holnap délelőtt egy bokáig érő kis gödröcskébe lesz letéve. Hát ez kurvajó, komolyan mondom! A pokol is csupa jó szándékkal van kikövezve, hát felgyűrtem a világos ing ujjait, s megragadtam az egyik ásót. Jöjjenek csak vissza ezek a nyomoréletű férgek, nem kell majd messzire menniük utána.
Mr. Wittmore biztosan értékelni fogja a halálian jó társaságot eme gödörben, amit lassan egy órája ások és immár kezd elfogadható mélységet ölteni, szóval felhúzom magamat és kimászok elégedetten tekintve vissza művemre. Hogy a flancos ing és a farmer rajtam tiszta föld, az számít a legkevésbé.
A hozzászólást Miloš Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 05, 2014 9:53 pm-kor.
Imádok vadászni. Éjjel, vagy nappal, hidegben, vagy melegben, szarvasra, vagy bölényre, édes mindegy, bármikor és szinte bárhol. Egyedül vetettem be magam az erdőbe, hogy kicsit kiéljem agresszívebb oldalamat, hogy szabadjára engedjem a bundásom. Roppannak a hatalmas mancs alatt az ágak, megrezzen az avar, süvít a szél, a bokrok ágai bele-belemarnak a bundámba. Kiszemeltem az áldozatomat, villámgyorsan csapok le, most nincs játszadozás, most a határozottság a domináns, éreznem kell a vér ízét, szimatolnom a félelem szagát, amikor elroppantom az áldozatul esett őz nyakát. A lakmározás után visszafelé veszem az irányt, pontosan afelé, amerről jöttem, ahol lepakoltam a holmimat. Gyors alakváltás után kapkodom magamra az egyszerű váltás ruhámat, farmernadrág, melegítő felső, sportcipő, ennyi most bőven elég. Felkapom a földről a táskámat, hajamba túrva simítom ki az arcomból az odahullott kósza tincseket. Kezemben máris egy üveg víz, ezzel oltom szomjamat, majd lépteim kifelé vezetnek. Nem terveztem még hazamenni, bár konkrét tervem sincs a nap hátralevő részére, szóval megyek valamerre és majd eldől, hogy miként alakul az este. Micsoda véletlen egybeesés! Tényleg nem voltak teljesen szándékosak a lépteim, fogalmam sincsen, mióta caplatok előre, amikor is meglátom a temetőt. Soha nem voltam az a típus, aki szeretett itt éjszakázni, de akadnak olyanok, akik előnyben részesítik az ilyesmit. Az én részemről a temetőnek ugyanaz a funkciója, mint évekkel ezelőtt. Itt nyugszanak az elhunytak, akiknek meg kell adni a kellő tiszteletet. Nem is mennék be, ha nem ütné meg a fülem valami furcsa zaj. Fülelek kicsit, míg rájövök, hogy lapátolást hallok, bizonyára a sírásók dolgoznak, holnap temetés lesz. Fogalmam sincsen, hogy miért, de ez a hang elég ösztönző erő ahhoz, hogy belépjek és a hang irányába vigyenek lépteim. Halkan haladok, hamar megérzem az energiákat, pajzsom automatikusan felhúzva. Közelebb érve kicsit meghökkenek, hiszen nem erre a látványra számítottam, úgy véltem a sírásók nem flancos ingben dolgoznak, hanem valamiféle munkás szerelésben, szóval itt valami nem teljes kerek. - Nem gondoltam volna, hogy a munkás divat is változik. Jegyzem meg közelebb érve, magam sem tudom, mit várok ettől a szituációtól, miért jöttem ide egyáltalán és miért is szólítottam meg, de inkább senki ne is kérdezze. Inkább megemelem kicsit az üveget egy „hm?” szócskával kísérve a mozdulatot, lássa milyen önzetlen vagyok, még a vizem is megosztom a keményen dolgozóval.
Elégedetten csapom össze tenyereimet, leverve a föld porát magamról, s épp csak egy villanásnyit észlelek a felém érkező kuja energiáiból. Mire felkapom a fejemet és arrafelé tekintek, amerről észleltem a rezgést, már falakba ütköznek kíváncsian fürkésző energiáim. Hinnye, kérem, hát micsoda módi ez? Ezek után én már nem is töröm magamat azon, hogy pajzzsal szórakozzak. Amúgy sincsen rejtegetni valóm egy... meglehetősen formás vadidegen előtt. Homokóra alak, nyílt tekintet, szilaj természet, én meg mindjárt elcsöppenek. Hasonlít valamelyikőnk anyjára! Biztosan a barna hajszín teszi. Mondjuk így jobban megnézve, csak az én édes szülém lehetne. Ilyen finom vonásokkal megáldott nőstény nem ejt ki magából olyan rusnyaságot, mint a bátyám... - Ha tudná magácska, mennyire felvitte a dolgukat a Jóisten! Már dolgozni is a főnököt küldik meg maguk helyett, míg ők a kontójára isznak valamelyik csehóban. - Legalábbis addig, amíg a holnapi temetésre elő nem keverednek felvenni a fizetséget a munkáért, amit el sem végeztek. Pechükre, leverem majd rajtuk az órabéremet. - El se hinné, milyen felemelő egyébként! Szeretné kipróbálni? - Szórakozottan nyújtom az ásót egy fél pillanatig felé, de hogy ne vegyen véresen komolyan, meg is támaszkodok rajta. - A kisasszony mi járatban erre? - firtatom, mert azt mondják az okosak, nem egészséges elmére vall itt sétálgatni minden különösebb ok nélkül. Más kérdés, hogy szerintem meg kurvára mindegy, hol sétál valaki, attól még lehet ugyan olyan kettyent, mintha egy temetőben bolyongana.
- Micsoda borzalom - kapom ijedten a szám elé a kezemet, mégis mosoly búvik meg a szájszegletben. - Miért nem iszik maga is velük? - kúszik feljebb egyik szemöldököm, noha a szavakból ő is érezheti, hogy nem teljesen gondolom komolyan a dolgot, habár fogalmam sincsen, hogy működik ez a főnök-alkalmazott viszony, ilyenben soha nem volt részem. - Vagy csapjon szét közöttük. - Vonom meg végül a vállamat, leszűrve a maradék lehetőséget, de tovább időzni a témán nem szeretnék. Nem tartozik rám. - Micsoda kedves ajánlat - mosolyom szélesedik, ahogyan felém nyújtja az ásót, de végül megcsóválom fejem. - Valóban felemelő érzés? Valamiért nem tudnám ezt a fogalmat a sírásással összekapcsolni. - Osztom meg vele a véleményem, mert bár mindenkinek más a kellemes és felemelő elfoglaltság, azért kíváncsi vagyok, valóban élvezi-e a dolgot, pláne ha a munkásai tényleg meglógtak a munka elől. Egyébként meg jelen pillanatban akár még ki is próbálnám, no nem ásnék ki egy egész gödröt, de néhány percnyi lapátolás lehet igazolná a hím állítását. A kisasszony megnevezést hallva szélesedik ajkaim görbülete, régen hívtak már így és.. annyira nem illik rám, pláne azzal a nyolcszáz évvel a hátam mögött, bár az igaz, hogy ő úgy érezheti, nagyjából azonos korúak vagyunk. - Csillapíthatatlan vadászhatnék, álmatlanság, friss levegő utáni vágy, természethiány.. - sorolhatnám még tovább, még a vállam is megvonom, ezzel is jelezve, hogy habár igazak a szavaim, mégsem teljesen ez az ok. A valódi ok pedig.. pontosan az aprócska mozdulatban rejlik; ismeretlen. Céltalanul bolyongok, éppen erre evett a fene és mivel neszezést hallottam, gondoltam utána járok, megnézem, ki lehet olyan elmeroggyant, hogy ilyen időpontban a temető környékén lófrál. Nos, a válaszom megkaptam és noha nem szeretnék zavarni, mégsem óhajtok még távozni, ennek pedig egészen egyszerű oka van. Ideje kicsit megismerni a helyi farkasokat. - Fene se gondolta volna, hogy ilyenkor bárkibe is belebotolhatok ezen a környéken - jegyzem meg továbbra is mosolyogva, mert bár fogalmam sincsen, hova szeretnék kilyukadni, mindenesetre érdekes alaknak tűnik, nem fogok egyből búcsúzkodni.
Csak legyintek egyet megadóan a szavakra, majd feljebb gyűröm ingujjamat a könyökömnél. - Mindent a maga idejében majd! - nyugtázom ennyivel a helyzetet, végtére is annyira nem érdekes jelen pillanatban, hogy ihaj. Hát csak majd tán nem fogom itt hagyni ezt a nőszemélyt egy szál magában! Úgy nézek én ki, mint aki ilyet tenne? Úgy nézek én...?! - Sír, gödör, kiskert... nem ez a lényeg, hanem a dolog monotonitása. Az ember agya kikapcsol közben, talán ezért sincs különösebb problémám vele, ha meg kell ragadni az ásót. - Vonok vállat, holott ennél jóval egyszerűbb oka van a dolognak, - az, hogy sosem volt büdös a kétkezi munka - nem pedig ilyen "jófej főnökös" duma áll az egész mögött, amilyen álarcot jelenleg épp magamra öltöttem mindenféle hazugság nélkül. Szavaira rosszallóan játékos fejcsóválással reagálok csupán. Könnyed felsorolás, mely igencsak bizarr ízlésre vallana, ha valóban komolyan gondolná őket. De én nem ítélkezek, tényleg nem! Kinek a pap, kinek a... szektás kislányok, vagy tudja az ördög, mi jár még éjjel a temetőben. A szakma rejtelmei ennyire sosem vonzottak igazán, én meg inkább az a róka típus vagyok, aki a kertek alatt kísért véres álmokat hozva magával. - Az érzés kölcsönös Miss... ? - Ide mondjuk várnék egy nevet, ezt hangsúlyom is érzékelteti. - Jól imádkoztam ma reggel úgy fest. - Szakad az ég! A szavaim amúgy is képletesek csupán, ahogy leplezetlen pofátlansággal mérem végig a formás kebleket, széles, kerek csípőt... Hja, szerethet valaki odafent, amiért ilyen macát dobott az utamba. - Nem tűnik idevalósinak. Már úgy a városba, nem pont ide. - Húzódik félsódéros vigyor képemre, immáron újfent arcát szemlélve. - Kóstolta már különben? A temetői kosztot... - Ha már vadászatot emlegetett.
A kocsiból szinte kipattanok. Szép, napos az idő, éppen olyan, mint amikor elmentünk Margaretemmel mindig a kirándulni, megünnepelni a születése napját. Megrögzött természetbolond volt és a növények is imádták. Vasalt nadrág, vasalt ing és mellény, szövetkabáttal. Mindig morgott, ha még csak egy gyűrődést is látott a ruhámon. Ennek megfelelően jelenek meg itt is előtte. Egyik kezemben vegyes színű, hosszú szárú, illatos szegfű, amit mindig szeretett a hajába fonni, ha olyan napja volt, a másikban pedig hajtogatott papírrepülő. Mindig arra emlékeztet, amikor a hátsó udvaron hármasban reptettük őket. Ezzel az emlékkel a fiunkat hoztam el. A héten volt az évfordulója, hogy megkaptuk a hírt. Nem vagyok szomorú. Az idő megszelídít minden fájó emléket és helyébe a boldog képek és érzések kerülnek előtérbe. Ennek megfelelően már nem elgondolkodva, lassan megyek a sírhoz. Közösnek vásároltuk meg, de a fiam nem fog ide kerülni. A bajtársai mellett a helye, neki a sereg volt a mindene, megérdemli, hogy a hősök temetőjében nyugodjon. A papírrepülőt előre oda röptetem, majd felnevetek halkan, amikor persze, megint nem oda megy, ahová szándékoztam. Még ebben is jobb volt az én Margaretem. Minden héten meglátogatom és elmesélem neki, mi minden történt. Elvesztettem egy gyermeket és cserébe kaptam sokat, akikért felelősséggel tartozom. Mint egy igazi nagypapa. Odaérve felveszem a papírrepülőt és Margaret sírja felé fordulok. -Szervusz, drágám. – simítom meg a sírkövet. Bolondnak is nézhetek, törődök én vele? – Látom, megint szép virágot hozott neked Abby. – a sírokat gondozó nagyon lelkiismeretes. Nem mondom, hogy öreg vagyok én már hajolgatni, de csak kéthetente jövök úgy, hogy rendbe is teszem a sírt, mivel Margaret virágimádatát is meg akartam itt tartani és nem fedettem le kővel. -Szépen sütött egész héten a Nap. Jövő héten azt mondják, kicsit csapadékosabb lesz az idő. Kicsomagolom a virágokat és a vázába teszem. Nem fáradok a vízzel. -Képzeld, Lara babát vár és kimarad a következő félévre. Végre összejött nekik a baba. Nagyon boldogok. – a diákjaimról is mesélek, az egyetemről. Csakis onnan. Aztán egy időre belemerengek a sírkő fejrészén lévő feliratba.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Talán az utolsó szép, napos idő mielőtt beköszönt a hűvös ősz. Vagy a zord tél. Talán nem is nagyon lesz átmenet a két évszak között. Ki kellett használnom ezt a gyönyörű napot arra, hogy végre meglátogassam a nagyim sírját. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni, végül is ráértem volna a titkok kutatásával, de sosem az ésszerűség alapján döntöttem el a sorrendet. Mindig a szívemre hallgattam és Miriam nagyi házában sokkal inkább éreztem a jelenlétét mint ahogy a temetőben gondoltam. A ház felújítása és a morzsánként előkerülő titkok miatt már rég eldöntöttem, hogy itt maradok, úgy sem vonz vissza sok minden New York-ba, az állásom sincs már meg, és az volt a nagy igazság, hogy jól éreztem itt magam. Szóval eldöntöttem, hogy elmegyek a nagyihoz és ezentúl amilyen sűrűn csak tehetem, meglátogatom a sírját a temetőben és gondozni fogom. Az első sokkon már túl voltam, Naomi nagyija mutatott egy albumot a temetésen készült képekből. Kicsit bizarr volt, Naomi szerint még annál is több, de sokat segített és még egyszer annyi újabb kérdést is felvetett. Nem lehettem ott a temetésén azon egyszerű oknál fogva, hogy kicsi gyerekkorom óta úgy tudtam, már meghalt, pedig alig két éve történt csak. Mióta megérkeztem Fairbanks-be a fél padlást lepakoltam, de az életének csak egy töredéke került elő, de nem adtam fel a reményt, hogy eljön a napja annak, hogy az egészet megismerem és akkor tudni fogom a magam helyét is a világban. Kezemben egy csokor liliommal és egy papír cetlivel sétáltam a sírok között, utóbbin volt pontosan leírva és rajzolva, hogy merre találom a nagyim sírját. A kedvenc, évek alatt kikoptatott farmeromban voltam, lapos sarkú bőrcipőben, rohangálós póló helyett azonban egy fehér blúzt vettem fel, és a nagy becsben tartott de ritkán viselt rojtos, hasított bőrkabátomat. A ruhatáramra az eklektikus jelző illet a leginkább, sosem voltam divatbolond, és nem érdekelt, hogy mások mit mondanak. Mindig a hangulatomnak megfelelő ruhadarabot vettem fel és a mai naphoz úgy éreztem, ez illik a legjobban. Lassan haladtam, nehogy véletlenül túl menjek, de már messziről megláttam azt a görbe törzsű fát ami a sír közelében volt és ami mellett az egyik fényképen felismertem valakit New York-ból. Egy középkorú nő volt aki évekig lakott a szomszédságunkban, de sosem mondta, hogy ismerné a nagyimat. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy sokkal több van köztük mint felszínes ismeretség. A háttérről azonban nem tudtam. A sírnak ott kell lennie öt-hat méterre a fától, szerény számításaim szerint majdnem ott ahol egy idős férfit pillantok meg amint rendezgeti a csokrát egy vázában. Az ajkai mozognak, tehát beszél valakihez s mivel nem látok mást a közelben és nem hiszem, hogy pont itt telefonálna, úgy gondolom ahhoz beszél aki miatt idejött. Biztosan a felesége volt. Megható ez a fajta mély és soha nem múló szeretet, akaratlanul is elmosolyodom miközben a szemem szúrni kezd és gombóc gyűlik a torkomba. Nem csak attól amit látok hanem attól is ami rám vár mihelyst odaérek a nagyim sírjához. Soha nem ismertem, az arcát is csupán fényképről ismerem, mégis olyan közel érzem magam hozzá mintha mindig is velem lett volna. Csak a kandalló előtt töltött idő és a múltról szóló mesék hiányoznak. A férfi és Miriam nagyi sírja között csupán egyetlen zárt sírkő fekszik, próbálok csendesen, nem megzavarva megérkezni. Ha felém néz, csak együtt érzőn, mosolyogva biccentek. Nem igazán tudom eldönteni, jó vagy rossz ha hangosan ráköszönök miközben épp a szerettére emlékezik, így a köztes megoldást választom, majd leülök a nagyi sírjára. Természetesen csak azután, hogy leellenőriztem a nevét. „Miriam Chigliak” áll a sírkő tábláján és az évszámok amikor született s a halálának az éve. Éppen két éve volt. Biztos vagyok benne, hogy nem haragudna amiért ráültem a sírkövére, bár sosem találkoztunk, a legteljesebb szeretettel simítom végig ujjaimat a nevén. Arra gondolok, hogy vajon más ember lettem volna ha ismerem, ha itt töltöm vele a nyarakat, ha hallom a meséit. Nagyot sóhajtok, és a könnyeimet nyelem. Bár lenne mit mondanom neki és szeretnék is, nem vagyok annyira idős, hogy ne érdekeljen ha mások hallják a neki szánt szavaimat. Talán bolondnak tartanának. Az idősebbeké ez a kiváltság. Kicsomagolom a virágot és az egyetlen kővázába teszem a fehér szirmú virágokat. Csak gondolom, hogy neki hoztam és kérem, hogy mosolyogva nézzen le rám.*
Minden héten van mesélni valóm. Főleg most, hogy az élet kicsit más lett. Felgyorsult a világ és sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt veszem észre, hogy vannak dolgok, amik nem hatnak meg, nem foglalkozok velük. Mások viszont fontosabbá válnak. Azonban nem egyedül vagyok itt. Sosem zavart más jelenléte, a diszkréció azonban bennem van és ha úgy látom, az elvesztés fájdalma még friss, akkor hagyok teret és helyet a másiknak. Most talán a tétovaság lehet a közelben lévőnek. Még sosem láttam itt. Régi vendége vagyok már a temetőnek, minden arcot ismerek. Vagy csupán kihagy a memóriám már? Az lenne még a szép. Amikor azonban felém fordul és mosolyogva biccent, mosollyal emelem fel a kezem. -Üdvözletem! – ohó, tehát Chigliak rokona. Jobban megnézem. Nem, ő biztosan nem. Ezt a részét arrébb is tolom, újra drága Margaretemhez fordulok. -Képzeld, meglátogattak a bajtársai a minap. Jövő héten lesz az évfordulója, kerek, méghozzá, hogy elment és erre szeretnének megemlékezést tartani. – hálás a hangom. Még most is emlékeznek rá, holott ennyi év távlata az emberek világában sok. És mégis emlékeznek rá, a mai napig. Büszkeség tölti el a szívemet erre mindig. – Nagyon büszke vagyok a fiunkra, jó embert neveltél belőle, Margaret. – minden alkalommal elmondom ezt. A sóhajtásra vissza a fiatal látogatóra tekintek. -Beszélgessen vele. Úgy könnyebb. Itt senki sem nézi ezért bolondnak. – mosolygok rá. – Biztosan hallja. – bátorítom, de ezúttal többet nem mondok. Jeleztem, hogy részemről nem gond, elvégre én is így tettem az imént. Hagyom, hogy kettesben lehessen vele.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Az egyszerre szomorú és boldog arcú férfi felém fordul és újabb tanúbizonyságot nyerek az itt élők kedvességéről és közvetlenségéről. Azt sem tudja ki vagyok és minden bizonnyal megzavartam csendes magányát amit elhunyt szerettével akart eltölteni, de ő mosolyog és rám köszön. New Yorkban sokan azt sem tudják ki a közvetlen szomszédjuk, én mondjuk mindig is tudtam, és a sarki zöldséges családi életével is tisztában voltam, de szokatlan még számomra ez a kedves közelség. Persze nem bánom, nagyon is örülök neki, Fairbanks-nek ez az egyik jó tulajdonsága ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hosszútávú terveim között szerepeljen az itt élés.* -Szép napot! *Mosolyogok én is aztán visszafordulok a nagyimhoz. A kabátom zsebéből előveszem a fényképet ami a nagyimról készült. Naomi nagymamájának ajándéka, az egyetlen kép Miriam nagyiról ami a birtokomban van. Azóta szinte le sem tettem, talán bolondság de a házban is mindig nálam volt eddig, kitettem a konyhaszekrényre amíg teát főztem, később pedig a kandalló tetejére a sok kicsi farkas figura közé s őt néztem amíg teáztam. Eddig nem éreztem a hiányát, mert nem tudtam róla, de most már annál inkább. Szerettem volna itt lenni nyaranta ahogy Naomi is Laurennel és Jasonnal, hallgatni a régi történeteket a rokonokról, szomszédokról a saját anyám gyerekkoráról, de mindebből kimaradtam. Miriam nagyi biztosan remek történeteket tudott volna mesélni, hacsak a szőnyegeire gondolok tudom, hogy ezernyi indián regétől fosztott meg az anyám amikor elhallgatta előttem, hogy él a nagymamám. Nem tudok mit mondani, vagyis inkább nem tudom hol kezdjem, talán udvariatlan tőlem, de egy kis segítségért belehallgatok a kedves öregúr monológjába. megtudom, hogy a felesége nyugszik itt, bár ezt sejtettem, de az is kiderül, hogy a fiát is elveszítette. Katona volt, a bajtársakból gondolom. Szomorú a férfi vesztesége, de valahogy felemelő is az a szeretet ami még mindig benne él és amilyen méltósággal viseli, hogy egyedül maradt. Gondolataimból a szemem sarkából észlelt finom mozdulat és a nekem szánt szavak rángatnak ki. Bűntudatosan tekintek fel rá mint akit rajtakaptak a hallgatózáson és csak remélem, hogy nem így van. A bátorítására újabb sóhaj a válaszom, én nem igazán tudom hogyan kell ezt csinálni, bár kétség kívül jót tenne, de hála az égnek nincs nagy gyakorlatom ebben. Az öregúr hallhatóan jobb ebben és van egy nagy előnye velem szemben, neki vannak emlékei, vannak közös emlékei a feleségével ami nekem nincs a nagyimmal. nagyon az elején kellene kezdenem, viszont talán ez sem biztos. Naomi nagyijánál kiderült egy fontos momentum arról, mennyire is tudott rólam a nagyim. Az is lehet, hogy nem tudnék neki újat mondani.* -Igen, biztosan. De nem tudom mit mondjak. Nem is ismertem, pedig a nagymamám volt. *Csak úgy kibukott belőlem, nem volt titok de ez nem a megfelelő alkalom és a megfelelő hely volt arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek, vagy elsírjam a bánatomat valakinek akit nem is ismerek. Azonnal rájöttem mennyire udvariatlan voltam.* -Bocsánatot kérek, ne haragudjon, nem akartam megzavarni. *Úgy éreztem magam mint egy elefánt a porcelánboltban. A nagyi fényképére néztem mintha tőle is várnék megbocsátást, vagy egy jó nagy nagyanyai nyaklevest amiért modortalan voltam. Te jóég, talán őrültség de most nagyon vágytam egy pofonra tőle.*
A visszaköszönésre tovább mosolygok. A kép előkerülése sokat elmond arról, akit meglátogatunk. Nekem is van képem Margaretemről és a fiamról a tárcámban. Így mindig velem vannak. De akkor sem láttam még itt erre ezt a kedves, fiatal teremtést. A bűntudatos tekintetet elkapom, de nem tudom hova tenni. Talán éppen most kezdett volna hozzá beszélni. Jó kis löketet vehettem el tőle. De remélem, hogy a bátorítás segít. A válasz azonban sok mindenre fényt derít. Hümmentek egyet. -Most megismerhetik egymást. – mosolyodom vissza. – A nagyszülők már csak ilyenek. Szeretik tudni, mi van az unokájukkal. Jó vagy rossz, mindegy. Az, hogy megosztják vele, jelenti azt, hogy fontosak neki. Ennél nagyobb szeretet kevés van. Újból megsimítom a fejkőt, ahogy ellépek mellette. -Nem, nem zavart meg. – a sírra tekintek, ahová Rebecca ült, az ottani sírhoz lépve. - Biztosan kedves asszony volt, ha ilyen kedves teremtésű az unokája. – ha nem kapok vissza ellenérzést, beszédbe elegyedek vele, elvégre a temető látogatás magányos dolog, de úgy tervezem, hogy lesz ideje kettesben lenni a nagymamájával. -Ő Margaret. – veszem elő a tárcám és kinyitva, kiveszem a fényképét és a fiamét is. – Sokat jövök ide és beszélek az én Margaretemmel. Megnyugvást ad, hogy elmondhatom neki, még ha nem is hallja. Hiszek benne, hogy valahol mégis meghallgatásra talál. – nem azért, mert az vagyok, Ami. Hanem mert hinni szeretném azt, hogy az, akit szeretünk és fontos volt nekünk, sosem tűnik el, szűnik meg létezni. -Biztosan szeretné megismerni a nagymamája. Melyik nagyszülő ne lenne kíváncsi az unokájára. Még ha rossz fát is tett a tűzre. – nevetek fel halkan.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Talán még sem volt jó ötlet először egyedül jönni ide. Nem igazán tudok mit kezdeni magammal, pedig szeretnék. Most inkább egy tanácstalan kislánynak érzem magam és ha még élne a nagyim, akkor is gyerekként néznék fel rá, de azt hiszem ez természetes. A kedves idős úr közvetlensége azonban jó hatással van rám, kicsit megnyugtat az amit mond. Másrészt szeretem az idősebbeket hallgatni, mindig tudnak valamilyen bölcsességet mondani és tőlük aztán lehet tanulni. Főleg szeretetet, önzetlenséget és türelmet. Itt van például ez a kedves úr akit minden bizonnyal megzavartam, én legalábbis így érzem, ő azonban nem. Ráadásul még a segítségemre is siet, félretéve a saját gondjait. Mert a tanácstalanságomat nem csak érzem, kiül az arcomra és minden szavamban ott van. Az amit mond igaz, a nagyim mindig tudta mi van velem, úgy is, hogy én nem tudtam róla. Szomorkás mosollyal bólintok.* -Ez igaz. Igyekezett is megtudni. *Mára már kiderült, hogy a születésem óta figyelemmel kísérte az életemet és nem érdekelte a Fairbanks és New York közötti távolság sem, megtalálta a módját, hogy tudjon minden lépésemről és még fényképet is szerzett rólam.* -Köszönöm, jólesik ezt hallani. Nem ismertem de azt mondják nagyon jó ember volt és, hogy hasonlítok rá. *Bár azt mondta nem zavartam meg én nem így érzem, kicsit szégyenlősen nézek fel rá s amikor mellém lép fel is állok, már csak tiszteletből is. Úgy érzem jó, hogy odajött hozzám beszélgetni, és hálás vagyok amiért kéretlenül is foglalkozik velem, ad egy kis bátorítást és útmutatót hogyan is fogjak hozzá ahhoz amivel még nem volt dolgom. Megnézem a fényképeket és elérzékenyülök attól a sugárzó szeretettől ami az öregúrból felém árad. Szeretnék én is ennyire szeretve lenni.* -Gyönyörű asszony volt....és a fia, jóképű. Hasonlított önre. Biztosan nagyon büszke volt rá. *Hallottam hogyan beszélt róla, sajnálom, hogy a családjának nem adatott meg több idő ezen a világon, de értékes és tartalmas életet élhettek amíg lehetett. Gombóc tolakszik a torkomba attól amit mond. A nagyim ismert, amennyire csak lehetett több száz mérföld távolságból s bár soha nem beszélgettünk és nem találkoztunk, szerintem pontosan tudta mire van szükségem. Én is megmutatom az én képemet ami a nagyiról készült. Bár nem mosolyog szélesen a képen, ajkainak szegletében ott van egy kis apró mosoly kezdemény, a szemei csillognak, arcán pedig rengeteg ránc de valahogy még így is látszódnak a szép vonások. Sőt! Nekem így tetszik igazán, mert nagymamás.* -Ő Miriam a nagyim. Nem ismertem sajnos, de tudom, hogy imádtam volna. Most a házában lakom, a padlás szó szerint tele van titkokkal, de úgy érzem azt szeretné ha itt maradnék. Egyébként New Yorkban élek, csak nem rég érkeztem. *Nem akarok nagyon belebonyolódni, nem biztos, hogy a kedvessége ellenére is érdekli egy idegen nő élete és gondjai. A szavak azonban maguktól buknak ki belőlem, mintha csak ő csalogatná elő.* -Azt hiszem menni fog, mesélni magamról. Csak elkezdeni nehéz.
A temetőről mindenkinek a fájdalom, a hallgatás jut az eszébe. Ó St. Louist de hiányolom vissza ilyen téren! Zene, tánc, lakomák! Nem csoda, hogy sokszorosan megilletődve ült le a rokonához ez az ifjú, itt. -No látja, ez biztos jele annak, hogy szerette. Tudja… ha valaki fontos nekünk, akkor szeretnénk osztozni mindabban, ami jut nekünk. – majd legyintek. – De beszélek bolondságokat, nézze el nekem, kérem, ez egy öregúr zavaros beszéde csupán. Maradjon csak, kedves. Ó, jajj, látja. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Richard Greywald. – döntöm meg magam kicsit. Kalap nincs, marad ez. -Úgy bizony. – bólintok. Itt sok mindenkit ismerünk, nagy kisvárosi rész ez. A képek készülésének körülményei a mai napig bennem vannak. Elégedetten nevetek, egyetértően. -Büszke vagyok rájuk. Margaret adott a világnak egy hőst, a fiam pedig az lett, aki mindig is lenni akart. – ránézek, miközben a tárcát visszateszem a zsebembe a képekkel. – Nagymamája is biztos így érzett. Az unokák a jövő. – nincs unokám. Fájdalmas ezt tudni, de sokkal inkább a fiam és Margaret miatt. Nagyszerű nagyi lett volna. Még el is kényezteti, szigor ide meg oda. -Szép neve van. – jelen időt használok. – Erős személy, sokat megélhetett. – felsóhajtok. – Ezek szerint már volt a padláson. mmm.. sok mindent rejt. Kincsek bukkanhatnak a kezébe a múltjáról. És jobban megismeri. Nagyszüleimnél én is szerettem a padláson turkálni. Mennyi minden volt ott! És látja, már megint fecsegek. – nevetek megint halkan. - Mondja el neki mindezt, hallani fogja. Mit talált, milyen érzések bukkantak fel Önben. Emlékek. Meglepő, hogy mikre képes emlékezni az ember. – én aztán tudom. De nem most fogom elmondani.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Szerettem volna én is osztozni a nagyim életében, de nem adatott meg. Anyám szándékosan fosztott meg tőle és nem értettem miért, noha mindaz amit eddig a nagyiról megtudtam, csak jó dolog volt. Fel sem merült bennem, hogy bármikor is rossz szándék vezérelte volna akár anyám, akár az én irányomba, pont ezért volt az egész történet zavaros és hihetetlen. Miriam nagyi mindent megtett, hogy figyelemmel kísérje az életemet, de most először nem gondoltam semmilyen hátsó szándékra, még jóra sem. Az öregúr szavai egyszerű, feltétlen szeretetet festettek le előttem, egy nagymama végtelen igyekezetét, hogy mindent tudjon az egy szem unokájáról. Ez nem volt bolondság, hálás voltam amiért hacsak rövid időre is eltüntette előlem a titkokat és egy újabb, tiszta és őszinte képet nyújtott elém.* -Dehogy bolondság. Bölcsesség. Egy egész élet bölcsessége amit meg kell becsülni. *Na pont ezért szerettem az idős embereket. Egyetlen mondatba is bele tudták foglalni a lényeget, amit mások egy egész regényen keresztül sem képesek megfogalmazni. Őszinte volt, egyszerű és csodálatos. Egészen elmerültem ebben a tudatban, az öregúr egyetlen mosolyában annyi érzelem volt mint az általam ismert emberek egész eddigi életében, sőt, olyanok is melyeket ők még meg sem éltek. Nem csoda csak egy ifjú bohókás tiszteletlensége, hogy a legalapvetőbb udvariasságot is elfelejtettem. Mikor bemutatkozott és meghajolt előttem azonnal észbe kaptam és zavaromban elpirultam.* -Ne haragudjon, udvariatlan voltam, nekem kellett volna először bemutatkoznom. Rebecca Morgan…és nagyon örülök, hogy megismerhetem. *A kezemet nyújtottam és a helyhez mérten visszafogottan elmosolyodtam. Tényleg örültem neki és mindannak amit mondott. Ha ő nincs akkor minden bizonnyal csak állnék itt némán a sírt nézve és sok mindenre gondolnék csak arra nem amire kellene. Pedig kikívánkozik belőlem de eddig úgy éreztem nincs kinek elmondanom, mert csak egyvalakinek mondhatnám el, de ő épp itt nyugszik a sírkő alatt. Mr. Greywald azonban ennél többre bátorított már a puszta jelenlétével is. Hagyom egy kicsit emlékezni, beszélni a szeretteiről és megint csak az jut eszembe, hogy az ő életük úgy is szép volt, hogy idő előtt félbeszakadt….de talán ő nem így fogalmazna. * -Abból amit eddig hallottam róla, csak is így lehetett…..a padlás volt az első amit megnéztem. A nagyszülők padlása szerintem is egy csodás világ, bár kisgyerekként izgalmasabb, de azt hiszem nem maradtam le semmiről. *Elmosolyodom azon amit mond, a mentegetőzésén és a könnyed nevetésén.* -Szerintem nincs is jobb dolog egy kedves, idős úr fecsegésénél, ennél jobb már csak egy nagyié lehet Mr. Greywald. *Szívesen leülnék vele beszélgetni bármiről ha a hely alkalmas lenne rá, nagyon remélem, hogy nem ez lesz az egyetlen találkozásunk. Kedves ember, sokat megélt és biztosan hasznos tanácsok vannak a tarsolyában….azon kívül amit most osztott meg velem.* -Azt hiszem most már menni fog……kérhetnék valamit? Ha esetleg úgy érzi kellemetlen, nyugodtan mondjon nemet, meg fogom érteni, de….esetleg….itt maradna velem amíg…tudja….khhmmm….beszélek a nagymamámmal. *Eddig úgy gondoltam mindezt azért nem sikerült eddig megtennem, mert nem voltam egyedül, de most úgy érzem jobban menne ha velem maradna egy kicsit. Nincs semmi olyasmi amit ne hallhatna és bár nem ismerte a nagyimat és engem sem, és a családunkhoz sincs köze, jólesne a jelenléte. Szerintem Miriam nagyi sem bánná. Félve nézek rá, ha nemet mond, akkor is megoldom valahogy, megértem és elköszönök tőle. Végül is csak most találkoztunk, miért is istápolna olyasvalamiben ami nem jelent neki semmit. S talán valóban kényelmetlenül érezné magát miközben a nagyimhoz beszélek.*
-Kedves Öntől. Manapság már kevés tisztelete van a kornak. – nem kesergek, nem sóhajtozom. Nem igazán van értelme, elvégre fitt vagyok, életvidám, még ha nem is ugrálgatok és akarok úgy viselkedni, mint egy magát örökifjúnak képzelő. Erre Margaretem negédes megjegyzése ugrik be mindig: Dehogynem, kedvesem, ajánlom, hogy ne is legyél másmilyen. Emlékek… -Ó, nem kedvesem. Egy hölgynek jogában áll megtartania inkognitóját, amennyiben nem szeretné. Rebecca. Nagyon szép és mára már kevéssé ismert név. Illik Önhöz Ms….- várom a reakciót, ha nem megfelelő, akkor korrigálom. - Morgan. – a kéznyújtásra előbb megnézem, miként tartja a kezét. Szeretek hölgyeknek kezet csókolni, de ha kézfogásra nyújtja, akkor úgy viszonzom. -Látja, ez igaz. – nevetek fel halkan. – A fiam is folyton ott csüngött, vagy kint a kertben, ha a szüleimnél voltunk. Kész kis birodalmat épített fel ott. Tele van emlékekkel az ilyen hely. Megmutatja, miként szeretjük a családunkat. – mert szeretjük őket, így vagyok vele. Kedves mosollyal viszonzom a kedvességét, majd biccentek, jelezve, hogy jól esett a figyelmessége. Ahogy látom, menni fog neki. Nem zavarom tovább, ám szavai kérlelnek. -Hogyne, természetesen. Kérem. – maradok és hallgatóságként tekintve magamra, úgy vonulok a háttérbe, hogy mellette vagyok.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Sajnálom, pedig nem így kellene lennie. *Nem eresztem bő lére a gondolataimat, pedig számos ellenpéldát tudnék felhozni a múltból, más népek feltétlen tiszteletét mellyel az idősek felé fordultak. nem is kell messzire menni, az indiánok tisztelték az öregeket, hallgattak a tanácsaikra és odaadóan gondoskodtak róluk. Sokat tanulhatnánk tőlük. Talán nekem ezért megy könnyen, bennem is csörgedezik némi indián vér, és jobban hasonlítok a nagyimra mint az anyámra.* -Nincs titkolnivalóm. *Mosolygok rá szélesen. Szerintem nem bemutatkozni udvariatlanság, nem az inkognitó megtartása. A Ms.-re nem reagálok, de a Morgan-re már igen. Én már csak ilyen vagyok, és mivel egy hagyománytisztelő úriemberrel van dolgom, aki még tudja mitől nő a nő, nem parolázok vele, önző módon kiélvezem, hogy egy kézcsókkal visszautazhatok az időben.* -Csak Becca, ha kérhetem. *A padlás. Egy csoda. Ha minden lekerül onnan, nem tudom mit kezdjek vele, üres lesz és emlékektől fosztott. Talán fent kellene hagynom néhány bútort, vagy venni valahol valami régit és felvinni oda, kialakítani a saját kis birodalmamat. Nem, nem érzem úgy, hogy már kinőttem belőle.* -Akkor engem nagyon szeretett a nagyim. *Minden érintetlen volt, mindent meghagyott. Nem kérdeztem rá az ügyvédnél de élt bennem a gyanú, hogy szándékosan kikötötte, semmit nem lehet eladni. Én nem kaptam ilyen utasítást, ezek szerint bízott abban, hogy mindent magam körül hagyok. Bár sosem találkoztunk, egész jól kiismert.* -Köszönöm. *Hálásan tekintek rá, de nem ígérem, hogy rövid leszek. Ugyan ki tehetné ezt meg? Noha eddig nehezen jöttek a szavak és a gondolatok, semmi sem biztos, így előfordulhat, hogy leomlik a gát és minden elszabadul. Egy nagy sóhajjal visszaülök a sírkőre és megsimogatom a nagyi nevét. Magam mögött a kedves Mr. Greywalddal, kezemben a nagyim fényképével kezdek hozzá. Kicsit idétlenül érzem magam, de csak az elején.* -Szia nagyi!...Becca vagyok, az unokád…de ezt biztosan tudod. Sajnálom, hogy nem ismertelek, biztosan jól kijöttünk volna egymással….szeretem a pogácsát. Lauren….Mrs. Graham mesélte, hogy még az övénél is finomabbat sütöttél. És a tortákról is mesélt….köszönöm mindet. Most itt beszélek hozzád, de tudom…érzem, hogy ott vagy velem a házban és vigyázol rám…..talán bolondság, de én hiszek benne. A házad….egyszerűen mesés, rendbe hoztam és mindent….remélem a minden a helyére került vissza. Azokat a kis farkas figurákat ugye a kandallón tartottad? Nagyon szépek és az indián szőttesek is és reggelente a pöttyös bögrédből iszom a teámat vagy a kávét…..igen, megtanultam azzal az izével kávét főzni. *Csak csevegek, néha zavartan felnevetek, a lényeget még nem böktem ki. Azt ami miatt idejöttem, ami miatt a valóságban idejöttem.* -Tudod….nem igazán értem miért tetted azt amit tettél vagy anya miért szakította meg veled a kapcsolatot. Rengeteg titkot hagytál rám, de kibogozom. Szeretnélek megismerni, megismerni az életedet, a múltadat, az én múltamat. Azt, hogy honnan származom és azt, hogy miért nem adtad fel…..itt az emberek olyan kedvesek, már az első napon barátra leltem és aztán újabbra és újabbra. Naomira biztosan emlékszel, a szomszédod unokája és Amanda…vele nem találkoztál, csak egy éve lakik itt. És ott van a fura Killian, aki lelkesen segített lepakolni a padlásról a holmidat, egészen oda volt a faliszőnyegért ami egyébként a kedvencem. És Egon, akivel sikerült félig lebontani egy cukrászdát….szóval, látod mennyi sok élménnyel gazdagodtam? Úgy érzem ide tartozom….szerinted is? Te is ezt szeretted volna? Ha itt maradnék? ……De _miért_? ……..Valószínűleg maradok, úgy sincs már meg az állásom New Yorkban és szeretnék minden titkot felderíteni. Addig biztosan maradok, ha két évbe telik, akkor két évig, ha ötbe, akkor addig…….de azért ne várass sokáig. Adhatnál valami támpontot…..Eljövök minden héten…..és elmondom mi történt velem. Most már…egészen könnyen megy. Mr. Greywald igazán kedves ember, ő segített….ő áll mögöttem. Biztosan kedvelted volna ha ismered…..Na jó, most megyek és feltúrom a padlásodat, aztán átmegyek Mrs. Graham-hez sütizni……szeretlek nagyi. Nagyon szeretlek. *Ömlött belőlem a szó, néha persze kicsit megakadtam de sikerült majdnem végig pityergés nélkül kiborítani magamból azt amit senki másnak nem tudtam volna elmondani. Csak a végén törött el az a bizonyos mécses, de megőriztem a méltóságomat és csak csendesen sírdogáltam. Mielőtt felálltam volna, még megsimogattam újra Miriam nagyi nevét, letöröltem a könnyeimet és csak utána fordultam Mr. Greywald felé. Zavartan elmosolyodtam.* -Elnézést kérek, kicsit elszaladt velem a ló. Még sosem csináltam ilyet….de igaza volt. Jólesett. Köszönöm, hogy itt maradt. *Megkönnyebbülten sóhajtok fel, úgy érzem minden terhet ledobtam magamról, könnyű vagyok akár egy habos felhő. Hmmm….és kissé költői.*
-Ebben egyetértünk. – hagyom a kérdést. Mondhatnám, hogy bánt, elvégre már én is öreg vagyok, mégis úgy vagyok vele, hogy a társadalom helyett az egyénnek kellene józan szívvel rendelkeznie és úgy cselekednie. Gondoskodtam a szüleimről öreg korukra, és Margaretet sem hagytam el, amikor már nem tudott a külvilágról sem. De hát, ez vagyok én, ők meg ők. Melldöngetni nem fogok, nincs szükségem ebben senki elismerésére, mert csakis a saját szívem ítélete az elsődleges. Értőn biccentek, hogy nem fog titokzatoskodni a nevével. Érzékelem, hogy a címre nem, a névre reagál. Nem firtatom, akár nagy tragédia is lehet mögötte és most éppen elég egy. Aki itt van előttünk és nem láthatta már az unokáját. -Becca. Így is tetszetős név. Egyetértően bólintok. -Nem is vártam volna másként. Olyannak tűnik nekem, kedves Becca, akit kedvelni és szeretni lehet. Pár perce ismerem, mégis bizton állítom ezt. A köszönömre bólintok és hagyom kibontakozni. Emlék kúszik elém, mikor a fiam sírjához először mentem el. Margaret szegény, már nem tudott akkor jönni. Nem tudta elfogadni, hogy nincs, a téboly eleje is nehéz volt. Egy képet vittem neki Margaretről és a szivart, amit mindig szívtunk, ha hazajött. De az emlékeket elsöpri az ifjú lány beszélgetése, elmerülök abban, ahogy és amit beszél elhunyt rokonához. Leülök a padra és úgy hallgatom tovább. A farkas figurákra elmosolyodom. Azon nem lepődöm meg, hogy indiánként ide lett temetve Rebecca nagymamája. Margaret eredetileg a saját családjához akarta magát, de miután ez így történt, ahogy, nem lehetünk együtt a fiunkkal, ezért úgy döntöttem, hogy akkor legyen velem. Tudom, önzés. Naomi és Amanda neve ismerősen cseng, de sok Naomi és Amanda rohangál a városban, így csak akkor kapcsolom vissza, amikor meghallom Killian nevét. Érdeklődés csillan fel a szememben. Mint ahogy az utána következő névnél is. Ami utána következik, már úgy érzem, hogy talán ideje a kis itt maradás idejének véget vetni. De mivel nem látom azokat a rezdüléseket, amik jeleznék, kényelmetlen a jelenlétem, maradok. Nem akarom kiakasztani a beszéd fonalából. Hagyom, hogy pityeregjen, van ám fülem és szemem, de csendben maradok. Ezek a megkönnyebbülés és a kései gyász könnyei. Margaretet akkor sirattam meg, amikor legelőször nem ismert rám. Fájdalmas volt. A temetés már inkább könnyebbség. Neki már nem fáj többé. -Maga nagyon jó lélek, Becca. Nagyanyja biztosan örült minden szavának. Kérem, igazán nincs mit, örömmel tettem. Megtisztelő volt számomra, hogy maradhattam. Gyászolni kell, hogy aztán elengedhessük. Nehéz szavak, ám, ahogy látom, nála is a megkönnyebbülés az eredmény. Jó így. -Maradjon még, nyugodtan, ameddig jólesik. Csak vigyázzon magára, meg ne fázzon. Csalóka erre az időjárás. Minden jót, kedves Becca, biztosan fogunk még találkozni. A kocsi felé indulok, ahogy elköszönök tőle. Még egy utolsó pillantást vetek Margaret sírjára is. Most már valóban ideje mennem, feltartom a továbbiakban.
//Köszönöm a játékot! ^^//
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mr. Greywald jó ember és biztos vagyok abban, hogy a fia is jó ember volt. Annak nevelte. Ha most élne, minden bizonnyal gondoskodna ő is az apjáról, ahogy én tettem volna az anyámmal, ha tudom mennyire beteg. A nagyival is ezt tenném, szívesen körülugrálnám és hallgatnám a történeteit, mert semmi sem érne fel azzal, ha vele lehetnék. A nagyszülők már csak ilyenek, s bár néha sok a gond velük, egy-egy mosolyuk többet ér ezer szónál is. Legalábbis szerintem. * -Köszönöm, kedves, hogy ezt mondja. *Mindkét megjegyzésének szól a köszönetem. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy elmondjam miért is szeretem jobban, ha Beccának szólítanak. csak az anyám hívott Rebeccának és csak akkor amikor kislánykoromban valami rosszat csináltam, mert én is voltam néha gézengúz és kamasz. igaz, nagyon szeretném ha most is hallhatnám a nevemet tőle, mert az azt jelentené, hogy még él és velem van, de felnőttként az ember lányának már másképp ugranak be ugyanazok az emlékek. Talán, remélem, még találkozom ezzel a kedves, idős úrral, máshol és máskor és talán ez is szóba kerül majd. A nagyinak szentelt idő úgy röppen el, hogy szinte észre sem veszem. Azt sem igazán, hogy a szavak folyóként ömlenek belőlem. Igazából csak arról beszélek ami itt történt velem, mert muszáj kiadnom magamból és másnak nem mondhatom el, hiszen a szereplői mind tudnak már róla, másrészt minden itt dőlt el az életemben. Amikor megérkeztem titkok tömkelege zuhant rám, kérdések százai öntöttek el, érzések melyeket sosem éreztem. Az egészre rádobott még egy lapáttal maga a hely, a nagyi háza és annak hangulata. Miután kipityeregtem magam, egészen könnyűnek éreztem a lelkem, sosem gondoltam volna de jólesett ez az egész. Hálásan fordultam Mr. Greywald felé miután felálltam a nagyi sírjáról. Neki köszönhetem mindezt, ő segített és biztatott olyasmire, amiben eddig nem hittem. Persze ilyet is csak egy nagypapa tudhat, mert úgy érzem a lelkében igazi nagypapa, még ha a sors nem is adta meg neki ezt az örömöt.* -Nekem volt megtisztelő, hogy itt maradt velem. Nem lehetek elég hálás ezért soha. Sokat jelentett számomra. *Szelíden mosolygok rá, és egy kicsit irigylem a fiát amiért ilyen apát tudhatott a magáénak. Én már alig emlékszem az enyémre, sőt, szinte semennyire sem emlékszem. túl kicsi voltam amikor elment és azt hiszem az emlékeim nagy része abból adódik, hogy láttam róla néhány fényképet és anya mesélt róla.* -Remélem, hogy fogunk még találkozni, szívesen venném. Minden jót Mr. Greywald. *A figyelmeztetésére önkéntelenül is átkarolom magam, majd szélesebben elmosolyodom ahogy utánanézek. A sors néha elvesztegeti a jó dolgokat. Visszafordulok a nagyi sírjához, de m ár nincs mit mondanom, még nincs. Majd egy hét múlva biztosan megint lesz.* -Szia nagyi! Nemsokára jövök. *Nagy sóhajjal fordítok hátat és indulok én is a kocsimhoz, ahhoz a kopott furgonhoz ami már szinte a részemmé vált, nem is szeretnék másikat. Ideje hazamenni.*
Lépteim kimértek és nehezek, mintha csak egy orrszarvút látnál járni. Virágillat és halálszag jobbról-balról. Merev kőfalak és hideg márványok, amik az elhullottak legszebb tulajdonságaira emlékeznek. Hiszek benne, hogy a kövek is emlékeznek. Több van itt, mint gondolnák. Egyszerűen érzem az erőt, ami lesújtó, szinte hegyként nehezedik rám. Majdnem olyan, mint az első átváltozásom után, mikor minden porcikám fájt. Nem adom fel. Az az ember nem én vagyok. Pont ahhoz jövök látogatóba, aki tűzben edzett acéllá tett engem. És ahhoz, aki képes volt meglágyítani ezt a nehézfémet. Hosszas keresés után megállok és hagyom, hogy büszke alakom állja a szélfúvást. Hajam lobog, mint a gyász zászlaja. Emelt fővel, magasról tekintek le a síremlékre. Nevek. Annyira igaziak, mint az enyém. Achilles Kilpatrick. Én is vagyok és nem is. Akik idelent fekszenek, azok teljesen más néven látták meg a napvilágot és életük nagy része összekötődött az enyémmel. A Teremtőm önállóvá tett és nem kellett szorongatnom a kezét. A szerelmemét pedig nem akartam. Szabadságot adtam neki és szeretetet, így együtt, mert nem akartam rabszolgává tenni. Onnan érkeztem, ahol a vacsora néha luxus volt és a pofon járt csak ingyen. Itt állok komor ábrázattal, nézem a halott követ, ami halottakra emlékezik. Nekem is ezt kell tennem. A démonaimmal szembemenni és leverni mindet. Az első találkozás. Nem értettük egymást. A mellkasára csapott az angyalszerű lény, kinek erejétől majdnem megrettentem. Elsöpört, mint lavina a hegyi vadász kunyhóját. Én lettem az állat, amire addig vadásztam. A csúcsragadozó, mindenek ura, komoly társadalmi élettel. Atyám lett, alkotóm, aki létrehozott, felnevelt, tudást vert a kemény fejembe és jövőt mutatott. Megszólítom hát úgy, ahogy ő mondta ki azt az egyetlen bűvös szót a sötét éjszakán, a tűz mellett, mikor utoljára láttam a kis családomat, nevelőapámat, anyámat és a harcos tesókat. - Nawat... Beleborzongok a név kiejtésébe. Itt teljesen máshogy szól, mint amikor csak mesélek róla valakinek. Dicső történeteket, mert mást nem is tudnék és nem is akarnék. Nincs düh. Elment tőlem, elutazott a világból. Mindig máshová vágyott, folyamatosan tervezett. Hiszek abban, hogy most is a legjobb helyen jár. Én pedig ideköltözöm, ahová rajta keresztül szólítottak a szellemek. Fura, nincs is annyira hideg, amennyire most fázom. A lábujjaim is remegnek. Szinte érzem Teremtő Atyám energiáit, amik hegyeket mozgatnak meg és sivatagokat ásnak fel. Az égre nézek, mi egyre felhősebb. Lassan csöpörögni kezd az eső, csapzottá téve a hajamat. A bőrkabátról lepereg, ahogy rólam is az, hogy elázom. Leszarom. Teremtő atyám lánya, aki farkasként a testvérem volt, többé is vált annál. Együtt ismertük meg, mi asszony és férfi között lehetséges. Büszkék voltunk az ősre és ő is ránk. Hosszan tartó és szabad együttlét volt az. Sokan irigyelnék. Semmi lánc, semmi kötél, de a láng égett és szükségünk volt egymásra. Ordítozva vagy csendben, de kellett a másik. Amíg kellett. Az idők változnak, az emberek változnak, az igények változnak. Nekem jött a sereg, a szerelmemnek meg a mehetnék. Delgado, a dúsgazdag spanyol farkas. Bevertem a képét, mikor megtudtam. Asszonykát felszippantott a köd, ő is útra kelt. Ahogy később én is. Bennünk van a világutazó vér, apánktól örököltük. Magam előtt látom a gyönyörű mesztic lánykát, a másik kölyköt, a testvéremet, testem vonzóját, lelkem pezsdítőjét. Akik ma ismernek, el se hinnék, miket érzek most. Őt is idehívom, hogy utána örökre eleresszem. - Adelaide... Könnycsepp nem csordul a szememből. Kőszikla vagyok, mi visszanéz a régi hegyekre, amik már elkoptak. Megérkeztem és hallottam a hírüket. Elkapta őket az, amiért idejöttek. A legősibb farkas, kit Nawat akár még láthatott volna talán vagy a Teremtője. Bemászott az agyukba és kifordította. Kiborított belőle minden jót és feltöltötte vad haraggal. Egymás életét ontották ki. Az ékszer, amit tőlem kapott, vele szállt a sírba, ott fekszik Adelaide mellett. A család pedig a hátamon él örökké, egy festmény formájában. Megörökítettem, hogy emlékezés helyett magamon hordjam. Féltérdre ereszkedek és a krizantémcsokrokat odahelyezem a sírra. Egyet Atyámnak, egyet nőmnek. Egymás mellé, ahogy ők is így hagyták itt testüket, hogy szellemük útra keljen. Lehajtom a fejemet és ahogy koponyámon koppannak az esőcseppek, szemem lehunyom. Magamban mondok imát. Más már nekem a hit, mint régen, de számít. Békét ad. Ritkán van rá szükségem, de most kell. Testemet végig rázza a hideg, valami megfoghatatlan jelenlét, a szívemet markolja. Felnézek, újra a nevekre vetem pillantásomat és egy utolsót üzenek nekik: - Örökké velem lesztek. Egy hatalmasat sóhajtok, az égre nézve hagyom, hogy eső mossa arcomat. Felállok és bólintok. Készen állok. A gyász nem köt gúzsba, nem akadályoz. Elbúcsúztam azoktól, akik örökre leléptek. Egyszer majd találkozunk, remélem, még sokáig nem. Nem bunkózás. Élni akarok, mert ezt tanultam. Ezzel be is fejeztem. Nem én leszek az ismeretlen indiánok látogatója. Csak egyszer láttak engem ennél a sírnál. Nem keresem a veszteséget. Én győzelemre születtem. Torz félmosoly ül ki az arcomra, ahogy sarkon fordulok. A sárban tapicskolva keresem a kiutat és hamarosan már magam mögött is hagyom a Clay Cemetery varázslatosan lesújtó világát.
Kezdőlap
//
