Give me your heart and your soul

Persze, akkor még nem volt gond, amikor január végén nem írt vissza. Hogy zavart-e? Persze. Hogy számítottam-e ennél többre? Igen. Hogy el tudom fogadni, hogy le sem szar? El. Mondtam már korábban, megy a sufniba az egész. De aztán február elsején újra beütött szar, vége volt a nagy nyuginak, amit Naomi emlegetett, és újra elátkozta a várost Alignak haragja, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy épp merre jár. A falka ügyeiben kellett eljárnom és kutakodnom, de minden felesleges másodpercben az jutott eszembe, hogy talán baj van.
Le sem szar. Napokig nem jött tőle válasz, és már be is tettem abba a sufniba, amelyik meghalt és/vagy magamra hagyott, és beletörődtem abba, hogy ezúttal sem lesz másként.
- Heló, én vagyok. Ez már a tizenkettedik üzenetem asszem, de ha nem is akarsz beszélni, legalább egy kurva pontot küldenél, csak hogy tudjam, hogy élsz? Köszi.
Annak ellenére sem hagytam fel az üzenetek hagyásával, hogy potenciálisan már egy halotthoz beszéltem talán. Nem, nem tudom, hogy meddig várok ahhoz, hogy vissza jelezzen, mielőtt halottnak nyilvánítom.
Csak tettem a dolgom, amit a falka megkívánt, és a szabad perceimben próbáltam keresni. Eleinte sokat, aztán egyre kevesebbet.
Csak vissza-vissza olvastam minden korábbi beszélgetésünket, és ha nagyon úgy éreztem magam, akkor mentem a didibárba. Szépek voltak a nőstények, de nem hozták azt, amit tőle kaptam, így hiába hullott pár dollár, üresen mentem vissza a lakba.
Nem aggódom, leszarom.
Ha nem ír, hát nem ír, és ha meghalt, éljen, hogy azelőtt tette, hogy egyáltalán válaszolt volna. Mégis... Ettől a gondolattól viszont én nem alszom jól, hiába a didibár és társai.

Tizenkettő. Az még gombócból is sok, nemhogy üzenetből, szűk egy hét alatt, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Először nem válaszoltam, mert tartottam tőle, hogy amint megteszem, egy sértett litániát kapok. Másodszor és harmadszor is ez volt a helyzet, aztán a hotel - köszi Rolex - bárjában felejtettem a telefont, és mivel kurvára nem voltam hozzászokva, hogy van, így napokig nem is hiányoltam. Hogy közben miféle felfordulás zajlott...
Én átaludtam összességében, köszönöm szépen, a legjobb szálláson, amim valaha volt az első otthonom után.
És mire eljutottam oda, hogy feltűnt, nincs meg a telefon, lazán elszállt egy hét. Egyébként több is eltelt volna, csak a pultos, aki észrevette a trehányságomat, nyakon csípett és udvariasan visszaszolgáltatta az elhagyott javat. Persze lemerült. Persze nem futottam feltölteni, mert hát eddig is jól elvoltam, nem égett a ház meg a semmi, tudott még vár pár órát a történet. Beugrottam a Pitbe, dumáltam Zach-kel, szerelőtől bontóig vittem egy kocsit, aztán valamikor késő délután beugrott, hogy amúgy telót akartam tölteni!
Szobába fel, töltő előtúr valahonnan az ágy alól, aztán amíg zuhanyoztam, "táplálkozhatott".
Törülközőbe csavarva, vizes hajjal tocsogtam vissza, és ezt követően láttam meg az sms-eket, mémeket és hangüzeneteket. Ó, wow!
Oké, azt hiszem, most már elfelejthettük Ryant, ha egyáltalán összefutott vele - továbbra is tartottam, hogy a formám ismeretében: tutifix.
Pötyögni akartam neki, aztán valami sokkal jobb jutott eszembe, hogy tényleg meggyőzzem arról, élek-virulok, nem nyelt a föld, meg a vörösszínű Hold sem. Visszamentem a fürdőbe, és a hatalmas tükör elé állva lőttem magamról egy fotót. A törölközőt nem dobtam le, az nem lett volna olyan izgi. Aztán elküldtem a képet, mindenféle figyelmeztetés nélkül. Remélem, épp valami rendőrbuliban vagy tudja tök, miben volt.
Visszasétáltam, kaján vigyorral a képemen dobtam a mobilt az ágyra, aztán öltözködés közben végig gondoltam, hogy ma este hol vacsizzak.

All my faith in you has gone

Egy kurva hét telt el, mire válaszra méltatott. Hát, ez csodás. Igazság szerint eddigre már nem is érdekelt, különben is volt elég dolgom a Vörös Hold utáni kármentésben és a munka mellett ahhoz, hogy csak olyankor jusson eszembe, amikor az ágyba dőlve megnyissam a beszélgetésünket. Látta pipa továbbra sincs. Ilyenkor csak lezártam a telefont és a fal felé fordulva altattam el magam azzal a gondolattal, hogy akár meghalt, akár nem, nem az én bajom. A Ryanes esetből kiindulva valószínűleg talált magának egy újabb hobbit, aki egy kicsit lefoglalja a figyelmét. Nem arról van szó, hogy nekem elvárásaim lennének - gyűlölném és szembe röhögném, ha Ő bármi ilyesmivel elém állna. De gyötört a gondolat, hogy csak egy strigulává lettem azok után, hogy őszinte voltam vele. Na meg persze, bennem legalább annyi van, hogy egyszerű strigulákkal nem osztom meg a saját életem, és pláne nem táplálok reményt azzal kapcsolatban, hogy az ő életük akár csak egy kicsit is érdekel. Tőlem mindig mindenki tudhatta, hogy mire számítson, nekem sem türelmem sem affinitásom nincs ahhoz, hogy megjátsszam magam és ez egész életemben működött. De persze nem is az, de senki számát sem kértem el soha az éltben ilyen célzattal, Joanáét sem, és most is csak azért van meg, mert végül egy falkában landoltunk.
Probléma egy: bajom van Dakotával. Probléma kettő: bajom van magammal. És ha nem is jár egész nap a fejemben, de morcosabb vagyok mindenkivel, morcosabb a munkában, a falkában. Biztos az időjárás, erre fogom mások és magam számára is.
Aztán megjön a válasza, amikor már nem is számítok rá. Egy törülközős, tükrös selfie egy elég elegánsnak tűnő helyről. Remek. Vajon kitartott a Rolex ára vagy éppen a legújabb Sugar Daddyd finanszírozza a ma estét?! Összeszorított állkapoccsal merengek ezen a kérdésen, és még mielőtt széttörném a telefonom vagy azonnal felhívnám, esetleg litániát pötyögnék arról, hogy baszódjon meg (amúgy is, meg más által is), csak egy thumbs up emojival fejezem ki, hogy vettem, hogy életben van, és roppantul örvendek ennek a ténynek. Baszódjon meg, part kettő.
Keleten a helyzet változatlan, még ezek után is, és bármennyire is szeretném keresni, nem teszem. Csak teszem a dolgom, amit a munka és a falka megkövetel. Az egyetlen dolog, ami talán változott, hogy felmentem a padlásra, és lecuccoltam a régi dobszerkómat. Mindig a lakban alszom, de ha épp van egy kis időm, akkor a házunkba megyek és egy, másfél, két órát verem szét a bőrt, addig a pontig, hogy bele is izzadjak. Berozsdásodtam, szóval elég sokat hibázok, dobverőket török és dobom őket a sarokba. El kell mennem venni pár újat, az fix.
Nem fogom keresni. Majd megkeres (megint) akkor, amikor szarban lesz, ahogy eddig is, én pedig majd szépen közlöm vele, hogy nem tudok segíteni. És hogy lóg nekem 250 dollárral.

Poharas, japán instant levest ettem, a Hilton egyik legkényelmesebb szobájában a plazmatévén amerikaifocit bámulva. A dzsekim zsebében lopott karkötő, a heverő végénél lerúgott bakancsom is "kölcsön" cucc. Csupa ellentmondás, de nekem bejött.
A mobilom - kurvára fura volt továbbra is, hogy akadt valami, ami kifejezetten az enyém, és tartós holmi - némán, sötét kijelzővel fölfelé hevert a dohányzóasztalon. A tegnapi képre ma kaptam egy hüvelykujjat - egy HÜVELYKUJJAT! Mogorván tömtem magamba a levestésztát. Jó, én értem, hogy elég késve válaszoltam, meg volt minden is, mióta utoljára találkoztunk, de basszus már! Ennél kicsit többe érdemlek, nem? Nem szoktam visszajelezni, vagy telefont tartani, vagy tudjamisénmi. Tőlem ez nagy szó volt, akkor is, ha ennyi várakoztatás után, és szarul esett, hogy ennyi volt az össz reakció.
Félretettem a poharat, felvettem a telefont, megnyitottam az üzenetet - fölötte az össze többi hülyeségével, ami ott sorakozott viszonzatlanul. Felhúztam a térdem és kicsit lejjebb csúsztam. Olyan volt, mint én, ezt mondta. Meg egy rakás mást is. És kérdezett... Ez csak a kis extra a dugás mellett, nem? Arról volt szó. Fogpiszkáló, családi méret, forró zuhany, burito.
De mi van, ha több kell neki? Ha az üzenetek mögött elvárások vannak, és ja, eddig az összesbe belebuktam, emiatt irtózok tőlük. Ne várjanak tőlem semmit, én is így állok mindenki máshoz. Aztán persze lehet, hogy szimplán a sértett férfiegó az. Muszáj, hogy csak az legyen.
Az ujjaim ott voltak a megjelent billentyűzet fölött. Mit vársz tőlem? Mit akarsz? Mire kellek? Miért kellek? Bonyolítod? Túlgondolom? Hagyjuk, ha neked ez kevés, nekem meg lassan sok.
Találkozzunk.
Elküldtem, majd kijelzővel lefelé szinte visszadobtam a telefont a kis asztalra. Féltem attól, hogy beelmegy, közben meg nem akartam, hogy elutasítson vagy kihátráljon. negyed óra se kellett és már bántam, hogy elküldtem. Teljesen hülye voltam, hogy ennek kitettem magam! Percenként néztem a meccsről a asztalra, hátha vékony fénypászma jelenik meg az asztallap és a kijelző között.
Az lett volna a legjobb, ha sose nézi meg, és nem válaszol, szépen kilépünk egymás életéből, egy-egy "mi lett volna ha"-val. Pont. Vagy el se megy az üzenet valami szolgáltatói vagy apphiba miatt. De már nem mertem csekkolni.

You're such a rollercoaster

Nem számítottam tőle válaszra. Megnyugodtam, él és éli a saját világát, fantasztikus. Persze azt nem mondom, hogy a törülközős képet később nem vettem elő saját használatra, de erről neki nem kellett tudnia. Pontosan tudom, mi lapult a textil mögött, volt mire visszaemlékezzek, és miután lihegve váltogattam a tekintettem a plafon és a kijelző közt, újfent csak megerősítettem, hogy egy idióta fasz vagyok.
Találkozzunk.
Egyszerre fog el az öröm és a sértődött harag, ahogy ezt az egyetlen szót olvasom tőle. De tudod mit, Dakota? Találkozzunk! Legyen így, mert ami tőlem vár rád, az több annál, mint amit mérföldekre egymástól igazán éreztetni lehetne. Felcsapom a naptárat és a beosztásom.
Jövő kedden ok.
Küldöm el az üzenetet, még mielőtt leesne, hogy milyen ünnep a jövő kedd. Egy pillanatra infarktust kapok, de basszameg, ez is csak egy nap a többi közül. Ne én legyek már a hibás azért, mert pont aznap leszek szabad!
Ettől függetlenül muszáj vagyok még egy üzenetet elküldeni.
Elrendeztem mindent, ne szarjál. Jöhetsz.
Ennél nem kell többet tudnia ezen a ponton, sőt: belegondolva, talán soha. Hogy mit tettem? Visszatértem a gyökereimhez. Egy haragos, hisztis helyzetet kihasználva hazugságmentesen mondhattam, hogy hajlandó fizetni a látogatásokért, a többi pedig ne érdekelje a fejeseket, amíg leszállítom a pénzt. Nem? Dehogynem. Bár, ahogy a helyzet jelenleg mutatja, még az is megeshet, hogy ez lesz az utolsó találkozónk.
Újfent a falhoz fordulok és úgy bámulok rá, mintha az életem múlna rajta. Billy, hülye vagy. Pontosan az vagy, aminek Pat is mondott, és aminek még maga Anguta is megítélt. Egy szerencsétlen gyilkos, egy vadállat, aki a normális élet és a sajátja közt ingázik, aki kötéltáncosként sok megbillenéssel, de tart valami felé. Most éppen talán a legrosszabb felé, de ezt majd a történelem fogja megmondani évek múltán. Újra megnyitom a telefont, ott a törülközős kép.
Jó éjt, Lady Családi Méret Pizza......
Halkan, de azért felnevetek. Egy részem reméli, hogy a vonal túlfelén is ez fog majd történni, de a győztesek büszkeségével tudom végre úgy eltenni a telefont, hogy nem akarom percenként megnézni, írt-e már.
A jövő kedd kemény lesz, sok szempontból, de állok elébe, egészen addig, amíg szemtől szembe lesz esélyem mindenre, amit gondolatban már milliószor lejátszottam.

Fociról vígjátékra váltottam, hátha jobban leköt, de tévedtem, szóval útra keltem és vettem egy üveg tequilát a legközelebbi boltban. Erre az időre legalább elhagytam a szobát, benne a telefonnal. Kellett a friss levegő és a kényszertávolság, hogy ne nézegessem folyton azt a szart. Egy cigit is elszívtam kint, meg tettem némi sétát a tömb körül.
A végén a hotel tetején kötöttem ki. Nem lett volna szabad fel és kijönni, de hát... mi a legrosszabb, lezavarnak és kiraknak a szobából? Úgyis kezdtem unni, egy hete ugyanott dekkoltam, sok volt ez nekem. Inkább az éjszakai fényeket bámultam a mellvédre támaszkodva. A telefon már nálam volt, a mellvéd szélén egyensúlyozott, mintha nem tudtam volna eldönteni, hogy gecimacskásan a mélybe lökjem, vagy vegyem végre a bátorságot, és elolvassam, hogy miket írt.
Elkínzottan nyögtem. Nekem erre kurvára nem volt szükségem! Aidennel is megégettem magam, oké, ha a startvonalat néztük, én indítottam be az egészet, de... de. Nem hiányzott, hogy még egyszer akárcsak arra hasonlót fussak - és igen, kurvára bűntudatom volt miatta, akkor is, ha isten igazából közösen hoztuk össze. De ez a valami annak a közelében sem járt. Még. Még? Nem kellett volna írnom neki. Felelőtlen vagyok, nem hülye, láttam baszki, hogyan nézett, amikor egy-egy pillanatra megfeledkezett magáról, és ja, be voltunk rúgva. Ezzel még menthettem az egészet.
A kezembe temettem az arcom, aztán rágyújtottam. Talán a harmadik szál volt, mióta feljöttem.
Segghülye vagyok. Azt se tudom, minek írtam, hogy találkozzunk. Illetve, de, azt hiszem igen. Kérdés, hogy lesz-e elég vér a pucámban, vagy szépen elkenem az egészet, és ahogy mindig: menekülök. Éppenséggel majd valami kellemetlen beszélgetés előtt. Már ha azt írta, hogy találkozhatunk.
Ittam pár nagyobb kortyot, hagytam, hogy a tequila bátorságot kölcsönözzön, majd egy életem, egy halálom módon feloldozzam a zárat és megnyitottam az üzenetváltásainkat. Görcsbe rándult a gyomrom.
Jövő kedd, elrendezett mindent, mehetek.
- Jaj, Henry... - dünnyögtem és nem voltam benne biztos, hogy csak a piától égett a torkom.
Felületesebb lett a légzésem, szóval szívtam pár slukkot, hogy azzal csillapítsam magam. Ez így egészen biztosan nem lesz jó. Kurvára nem. És ja, mégiscsak jó, hogy találkozunk, mert ez így írásban, vagy telefonon keresztül olyan izé lenne. Bár fel is szívódhatnék, egész jól értettem hozzá!
Végighúztam az ujjam a fricskának beillő elköszönésen, a szám pedig mosolyra rándult. Muszáj lesz körül határolnunk ezt az egészet.
Mielőtt visszaírtam volna, naptárat nyitottam, hogy felvéssem emlékeztetőként. Sokfelé is voltam, meg hát a tervezési képességeimet ismerve, pár óra és elfelejtem, hogy programom lesz kibaszottValentin-napon???? Hogyazakertvárosiszarosélet...
Mondjuk ha valamiben, hát abban teljesen biztos voltam, hogy ezt nem szándékosan intézte így.
A DuplaSajtos lemaradt. És ha virággal próbálkozol, feldugom a seggedbe. A gondolatbelit is! Megtudom, hidd el, a nők megérzik az ilyet!
Mondanám, hogy aludj jól, de hát küldtem hozzá képet, szóval nem kell kívánni, úgyis szép álmaid lesznek.
Tali kedden, te Cupido Csapása...
Meg amúgy még elregéltem volna hozzá pár semmiséget, ami így unalmas hétköznapokon történt, de megálltam. Ügyes kislány vagy, Dakota, megy ez!

Átcuccoltam a loftba. Ez annyit jelentett, hogy lett ott cigim és pia a hűtőben. Meg... vittem a hotelből a plüssmacim, a szürke edzőnacit és a pulcsit. Semmi másom nem volt, egy szett szerelést hazavágtam, maikor legutóbb Henrynél voltam. Valentin-napon. Basszameg!
Próbáltam a lehető legkevesebbet egyedül lenni, hogy valami elterelje a gondolataimat a kertben történtekről. Egy kurva csók volt basszus, és egyikünk sem tini már, hogy ennyire fejbe vágjon! Legalábbis erről győzködtem magam, amikor egy üveg sört kivettem a hűtőből, majd az ablakhoz ballagtam, egyik kezemben az itallal, másikban a macival, alváshoz öltözve, és leültem a párkányra, hogy még kicsit nézelődjek.
Meg elmélázzak a napomon.

A nagy költözésnél rájöttem, hogy kezdenem kéne valamit Henry gönceivel, amik közül az egyik a kedvenc pulcsija volt. Azt mondta, vissza kell neki vinnem, de azok után, ahogy rám nézett, nem gondolhatta komolyan, hogy lesz merszem személyesen visszavinni. Igaz, egy postakocsi sokkal stílusosabb lett volna, de maradtam az egyszerűbb megoldásnál: FedEx. Mi egyébért is léteznének ugyebár futárszolgálatok, minthogy a magamfajta gyávák életét megkönnyítsék ugyebár...
Kerítettem egy kisebb dobozt, belehajtogattam a cuccokat, leragasztottam az egészet, majd a telefon és az internet segítségével előkerestem a fairbanksi rendőrőrs címét. Nem, kurvára nem jegyeztem meg a háza címét, plusz ez így talán még személytelenebbé tette az egészet. Felfirkáltam a címet egy papírra, alákanyarítottam, hogy Henry McCarty részére, aztán vettem a frissen beszerzett műszőrme szegélyes dzsekimet, csizmát húztam és nyargaltam a legközelebbi csomagpontra. Felesleges lett volna halogatni, így inkább kihasználtam a hirtelen jött lendületet és elhatározást.
Az ügyfeles nagyon cuki és segítőkész volt, flottul haladt minden. Feladási címnek benyögtem a Hiltont, jó lesz az. Tegnap még úgyis ott voltam, azt pedig, sok más mellett szintén nem kellett tudnia, hogy vettem egy kibaszott lakást. Védjük azt a kevés ép észt, ami még megvan, ugyebár...
Aztán amikor a srác át/el akarta venni tőlem a feladásra ítélt pakkot, elhúztam a dobozt előle. Felvonta a szemöldökét, újra próbálkozott, másik irányba hárítottam. Némi bosszúság villant a szemében.
- Hölgyem, adja át a csomagot.
- Persze, bocsánat - bólogattam, de ahogy megint közeledett a keze, egyszerűen a magasba emeltem az össze ragasztószalagozott dobozt. A számba haraptam. - Egy pillanat - mosolyogtam rá bocsánatkérően, majd arrébb mentem, és egy közös használatra kikészített tollal felnyestem a raszasztót. A karmaimat mégse használhattam.
Kivettem a pulcsit, a derekamra kötöttem rögtönzött megoldásképp, aztán kértem némi segítséget az újraragasztáshoz. Aztán adtam volna át a dobozt, de valami eszembe jutott, így csóri csávó megint lyukra futott az átvevő mozdulattal. Ezúttal már leplezetlenül mérgesen nézett rám, tuti azt hitte, direktbe szívatom, pedig nem, csak kurvára szerencsétlen vagyok.
- Azonnal jövök! - ígértem, és már pucoltam is onnan.
Azt mondta, hogy ez a kedvenc pulcsija. Oké. Nekem meg ez volt az egyik indokom. A másik, hogy nyilván azonnal leesik neki a szentimentalizmusom, ha pont azt nem küldöm vissza. Nem mintha a létező összes érzésem ne került volna terítékre a kibaszott hátsó udvaron a kibaszott holdfényben, a kibaszott Valentin-napon. Isten az égben, ha terveztük volna se jön ki így az egész! És én csak annyival rúgtam be a motort az étteremben, hogy kedvelem. Hát ez geci gyorsan eszkalálódott... Faszom.
Berongyoltam a legközelebbi ruhaboltba - ha együtteses pulcsi volt, akkor olyat kerestem -, és nagy sebbel-lobbal kezdtem válogatni, hogy az eredetire minél jobban hajazó pulóvert találjak. Mert hát őrizzük a látszatot, és amúgy is... írásban könnyű hazudni. Mondjuk lehet így is leesik neki. Rohadék, nem hülye. Bár nagyon pasi, szóval lehet mégsem jön rá. Anyám, de még mennyire, hogy pasi... Fokuszálj, Dakota!
Fél órás pöcsölés után végre választottam egyet, amit nagyjából megfelelőnek ízéltem, és annyira szétszórt voltam, hogy eszembe se jutott ellopni. Nem, bazmeg. Odamentem a kasszához és mint valami becsületes, törvénytisztelő állampolgár: fizettem. Hát ez igazán kiábrándító.
Ahogy végeztem, megint feltéptem a kurva csomagolást. Beletettem a zsír új felsőt, majd lezárás nélkül visszacaplattam a feladópontra, hogy papírt és tollat kérjek. Komolyan, ennyi erőfeszítést és szarozást csak azért, hogy feladjak egy csomit! Meg azért, hogy ne kelljen túl hamar viszont látnom. Meg persze, hogy letagadjam a nyilvánvalót...
Lefirkantottam az üzenetet, szinte dühösen csaptam a boltszagú felsőre, és végre végleg lezártam ezt a szart. Jó, nem voltam mérges, csak geci frusztrált, hogy ennyit "kellett" ezzel foglalkoznom. Nálam már csak az ügyfeles lélegzett fel jobban, amikor végre tényleg átvehette tőlem a dobozt. Mondtam volna neki vicceskedve, hogy aztán nehogy úgy basszák oda a címre a csomagot, ahogy mémeken meg kisvideókon szokták, különben kattan a bilincs, de inkább nem kínoztam tovább szerencsétlent.
A lakásba érve vettem egy hosszú, bőrszottyasztó fürdőt, és miután kihevertem az egész haccacárét, átadtam magam a nyuginak.

A maci fülét birizgálva iszok pár korty sört, a rajtam túlméretezettnek tűnő férfipulóverben, amiben már második este tervezek aludni. Kurvára nem kéne. Rohadtul fel kellett volna küldenem Fairbanksbe a nadrággal együtt, de ennyit lehetett, nem? Még egy kicsit ragaszkodni, lassabban elengedni, nem pedig letépni, mint egy sebtapaszt. Pedig annak készült. Sebtapasznak az Aiden-vágásomon. Most meg itt ülök a tőle kapott plüssel, a tőle kapott - és önkényesen megtartott - majdnem combközépig érő pulcsiban, és amikor épp nincs menekülés, vagy kölyök-helyzeten való agyalás, csak ő jár a fejemben.
Az mondjuk különös, hogy a farkasom a jelek szerint jobban viseli a távolságot és a hím hiányát, mint én. Amikor elszöktem Aidentől, napokig kapart bennem, hogy valahogy visszafordulásra késztessen. Ezúttal olyan higgadt, mint aki teljesen biztos a dolgában. Legalább az egyikünk.
Megint iszok, a fejemet a falnak döntöm. Nem vagyok hajlandó nevén nevezni a dolgot. Félek, ha így teszek, azzal meg is átkozom, és bármennyire féljek tőle, egy kicsit még ki akarom élvezni a plüssmacis, Henry-illatú pulcsis estéket, legyen bármennyire is kevés vissza belőlük.

Másnap pedig megérkezhet a csomag az őrsre, Henry nevére, benne az üzenettel:
"Tudom, hogy az volt a kedvenc pulcsid, és bocsi érte, de amikor mosodába vittem, hogy kimossam, nekem jött egy kutya és szétcsócsálta. A nacidat épphogy meg tudtam menteni. Szóval még egyszer bocsi, itt van helyette egy új - igen, kifizettem.
Dakota"

we went from nothing to something, liking to loving
(nincs lyrics vid, szóval tess XD)

[Péntek, február 17.]

Épp néhány akta közt molyolok, mert ezt osztották ki. Számomra ismeretlen és jelentéktelen emberek életével foglalkoztam a sajátom helyett, pedig hát, lett volna mivel, de a szőnyeg alá söpréshez még mindig jobban értettem, mint a valósággal való szembenézéshez.
Az egyik kolléga ütöget vállon, miközben az asztalomnál ülve épp valaki más életéről olvasok, hogy csomagom jött, lent vár a pultnál. Mi a fasz? Semmiféle csomagra nem számítottam, nem rendeltem semmit sem, de nagy lendülettel becsapom az aktát és a földszintre robogva próbálom kitalálni, hogy mégis mi a fenéről lehet szó. A FedExes futár az idióta egyenruhájában türelmetlenül vár, és a már előzőleg pultra rakott dobozt kicsit közelebb tolja. Megerősítem, hogy én vagyok én, ha esetleg ne tudná leolvasni a mellkasomon fityegő névtábláról a kilétemet. Papír odatart, én aláírom, ő lelép. Édes. Gyanakvó kíváncsisággal tépem fel a dobozt még azelőtt, hogy bármit elolvasnék a feladó kilétéről vagy legalább a városról, ha az rá volt biggyesztve.
A cuccaim.
A pult mögött ülő Angela óvatosan kérdezte meg, hogy minden rendben van-e, amikor belefagytam a mozdulataimba, és a kurva textilekre bámultam. Szerencsétlen, hiszen a reakciómat elnézve minimum egy levágott fejet kaptam, nem hibáztatom, de nem is válaszolok, csak legyintek. Ezt most nem mondod komolyan?! Gyakorlatilag remegő kézzel tartottam a cetlit, amit Dakota írt, és ami megerősítette, hogy a pulcsi nem az eredeti, hanem egy másik. Az indok, amit írt, rohadt szar volt, az én fejemben pedig olyan képek játszódtak le, amiben valaki random fasz leszaggatta róla, mielőtt meghágta volna, mert ez sokkal hihetőbbnek tűnt, mint az, hogy egy kutya szétcsócsálta. Baszd meg!
A szívem már kétszázzal vert, mire képes voltam megmozdulni, a telefonomhoz nyúlni, és azonnal Dakotát tárcsázni. Hát persze, hogy nem vette fel! Tárcsáztam megint... ugyanez.
- Hogy baszódnál meg!
Felkiáltottam és egy meggondolatlan mozdulattal vágtam földhöz a készüléket olyan elemi haraggal, amit már rég éreztem. Kismillió apró szilánkra tört, én pedig csak a SIM-kártyáért hajoltam le, amit a zsebembe dugtam, és miközben rágyújtottam egy cigire, tempósan útnak indultam. Úgy öt perc sétára innen volt egy placc, ahol vehettem új telefont, de mindez automatikus, zombi-üzemmódban jutott az eszembe, mert a lelkem egészen máshol járt.
Most komolyan? Tényleg? Ezt érdemlem? EZT? Mindazok után, amit neked adtam, és amit te elvettél tőlem? Pat is egy hülye fasz, még hogy nekem ezzel a szukával kellene foglalkoznom helyette és az életem helyett...
Megvesztem érte. Ha nem toltam volna a tudatom legmélyére, akár minden nap minden percét is átbőgtem volna a hiánya miatt a farkasommal együtt. De ez nem volt így. Ez nem én vagyok, sosem voltam és talán soha (?) nem is leszek. Hirtelen a majd dumálunkból egy doboz ruha lett, az én gönceim és ez felért azzal, mintha előttem állva a szemeim közé köpött volna. Erre a gondolatra ököllel belevertem a ház falába, ami mellett éppen elhaladtam - a bőröm felszakadt, a csontom fájt. De nem fájt jobban annál, amit ez az üzenet jelentett.
Még nem voltam olyan állapotban, hogy higgadtan és logikusan végig tudjam gondolni a miérteket. Új telefont vettem, vártam a soromra, és amint a birtokomba került, nagy nehezen belebűvészkedtem a SIM kártyát. Újra tárcsáztam. Semmi. Hát persze, hogy semmi. Idegesen fújtatva indulok vissza az őrs felé. Ha már Dakotát nem tudom elérni, Patet próbálom, és ahogy felveszi, elhadarom neki, hogy mi történt. Hogy van-e jó tanácsa? Tedd azt, amit te is várnál magaddal szemben... Hát kösz, ez kurva sokat segített.
A melóba visszaérve a hónom alá kapom a pulton hagyott dobozt, visszarobogok az asztalomhoz, beteszem a lábaim mellé, egy kicsit bele is rúgok, mert azért na, és azonnal a netre vetem magam a számítógépen.
A faszom sem fog hat órát elpazarolni, amikor egy is elég lehet. Kikeresem a legkorábbi járatot holnapra és az adataimat legalább hat elgépeléssel megadva fél óra után sikerül kifizetnem és lefoglalnom a repjegyet, bérelt kocsit is kérve a jegy mellé, ha már ennyire all inclusive az oldal. Most már csak az okot kellett megtalálnom, amivel távol töltöm a hétvégét, és a baba-mama klubgyűlésen kívül az egyetlen, amit találtam, az egy TEDx rendezvény volt. Arra is vettem jegyet. Megvan az alibi, lőttem egy screenshotot a jegyemről és elküldtem Mike-nak, hogy jegyem van, mennék, és legkésbőbb vasárnap éjszaka visszaérek. Ilyen rövid idővel nem lehetett bajom sem itt, sem ott, szóval egy pillanatig sem éreztem magam pácban. Még csak nem is kellett hazudnom, hogy jegyem van, mert tényleg volt. Az más kérdés, hogy nem kívántam felhasználni, de ugye ez egyik vallatás kérdése sem lehetett.
Tedd azt, amit te is várnál magaddal szemben... Patricktől tanulva most egy igazán istenes szembesítésre lenne szükségem, és a csomag átvétele után erre teljesen felkészültem. De ezúttal nem én leszek a fogadó fél. Ezúttal... ha tetszik, ha nem, a Teremtőm helyébe lépek egy bizonyos szerepben, és nem azért, mert ettől királynak érzem magam, nem.
Hanem, mert... ne már. Ha nem beszélünk, azt kibírom. Kibírtam, látod? Nem kerestelek, békén hagytalak, hogy benned is leüljön ez az egész őrület, de amíg én vártam Rád, te úgy döntöttél, hogy nem csak titkolod vagy leplezed, hanem el is dobod az egészet a picsába. Ezt már képtelen vagyok benyelni, ez már nem áll össze... Pat komolyan vesz. Talán ez a jel, hogy komolyan kell vennem saját magamat is, és ezzel együtt téged is. Akkor is, ha egy egész várost képes lennék most kiirtani miattad, azért, amit ezzel a gesztussal üzentél, amit kurvára nem érdemlek meg.
Most nem várok rád. Én megyek utánad, megkereslek, levadászlak és a fejedhez vágom, hogy mekkora egy hülye vagy. Tudni fogod, hogy bár a nyakunkig ér a szartenger, én még mindig úszom, és hozom a mentőövet is. A felismerést, hogy mindkettőnk élete fenekestül felfordult ugyan, de ha valaha értelmet akarsz találni az életednek, nálam jobb esélyed nem lesz soha.
Szeretlek. De nem úgy, mint valami drámai hős. Tudom, azt mondtam, hogy nem akarom megváltani a világodat, és nem is akarom, de baszki... Ha velem, mellettem nem válsz kedvesebbé önmagadhoz, soha sem fogsz. Érted? Mert én igen, és hiába nem ismerjük egymást gyakorlatilag egyáltalán, ez az egy dolog kurva biztos. Hogy bármit mondhatunk egymásnak, az nem hogy eltaszít majd, de közelebb hoz.

Impossible way to love you
Incredible love I show

[Február 23-24, késő éjjel]


Magányos volt a Lak. Mi a fasz, nélküle magányos volt minden kurva perc és pillanat, rutinként szemeztem az aktákkal a melóban, rutinként mentem bevásárolni, meg a random motorozásaimra is, pont úgy, ahogyan vele is találkoztam a kurva kútnál. Megint meg kellett állnom tankolni és láttam magam előtt a történetünk kezdetét: egy félig bebaszott, félcsizmás nőstényt, akit a nejemmé tettem az álca és a poén miatt, akire haragudtam, és akivel közöltem, hogy csak mert kurva jól néz ki, engem aztán nem fog meg pusztán ezzel. És nem, nem a szép szemével fogott meg, hanem a benne rejlő, hozzám hasonló lelkével. De mit fejtegessem, már az egész világ tudja, hogy egymáséi vagyunk. És pont.
A max hangerőn zenézős, fejkiszellőztetős motorút után visszaérve a Lakba sem találtam a helyem és ledobva magam az ágyamra, megint végigpörgettem a közös képeinket. Már javában készen álltam testileg és lelkileg a folytatásra, amikor semmibe sem belegondolva tárcsáztam, ha kellett, hát többször is. Gondolatban a loftban jártam, és elhittem, hogy éppen zuhanyzik basszus, vagy elkalandozott a Flix mellett annyira, hogy leszarja a telefonját. Én is lehetnék a helyében, egy szavam sem lehetett. De aztán csak sikerült elérnem.
- Héj! Már majdnem megint azt hittem, meghaltál... - nevetek bele a vonalba, de a szavakkal ellentétben az elmém teljesen máshol jár - Épp átfutottam a közös képeinket, és tudod, mindenféle dolog megfordult közben a fejemben...
Ha tudná, hogy pontosan miféle, talán minden hajszála égnek állna, így csak sejtettem egyelőre ércesen, hogy miről is lehet szó. Persze ez alatt már lassan elvoltam magammal anélkül, hogy bármit is válaszolt volna.
- Itt sem vagy, de bármit is mondasz, megöl.
És közben hallgatom és elképzelem, hogy mindeközben Ő is velem élvezi a helyzetet. Elmondom neki, hogy mit is csinálnék vele, ha épp itt lenne. Lassan, részletesen fejtem ki a gondolataimat és minden válasza Villámként ragyog bele az ágyékomba. Megkap minden sóhajt, ahogy én is a részéről, hiába csak a plafon van a szemeim előtt, mégis csak őt látom és hallom magam előtt. Előbb érek a dolgok végére, mint Ő, de kitartok, és a szavaimmal, sóhajaimmal teszem kellemesebbé mindazt, amit nem tudok neki épp élőben átadni. És nem állom meg addig, amíg Ő is felszabadul a vonal másik végén.
- Feljössz a hétvégére?
Ezzel a kérdéssel kezdtem, miután mindketten kilihegtük magunkat, mert ez fontos volt, olyasmi, amit egyikünk sem állhatott meg biztos válasz nélkül.

Épp kikecmeregtem a kádból és törölközőt csavartam magamra, amikor megszólalt a nappaliban széthányt mobilom. Nem mondom, hogy úgy ugrottam meg, mint egy kibaszott zerge, de... majdnem. A nagy sietségben félig megszárítkorva megcsúsztam és elvágódtam a parkettán, mire kiesett belőlem egy:
- Apád faszát!
...aztán mentem tovább, hogy az egyre szaporodó ruhaneműk közül - amiket nyilván nem pakolok el shopping után, csak fotelbe-kanapéra dobom őket -, eltúrjam a telefont. És így kivételesen Henrynek nem kellett vagy hatszor csörgetnie, üzennie, vagy bármi egyébbel megpróbálni felhívni magára a figyelmem.
- Á, dehogy, csak a földhöz csaptam a seggem örömömben, hogy hívsz. - Kis költői túlzás, de ennyi asszem belefér.
Ahogy folytatta, ledobtam magam a kanapéra és kényelmesen elnyúltam rajta, úgy hallgattam őt. Beharaptam az alsó ajkam, amikor hangja vágytól rekedtes lett. Én csak élesen beszívtam a levegőt.
- Mi minden? - firtattam, mert hát kíváncsi természet voltam, a loft nagy, az este magányos, és a ruhák között csak egy szál törcsiben vagyok.
Lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak a hangjára figyelni, és úgy tenni, mintha nem csak szavakkal érintene, hanem tényleg itt lenne megint. Egyre jobban zihálok, nehezebben találom a szavakat, azok közé is egyre többször ékelem be a nevét, miközben hátra hajtom a fejem és elfúló hangon követelem, hogy mondja még. Mintha szüksége lenne bármiféle biztatásra... Az övé minden kéjsóvár gondolatom, egyet se tartok meg magamnak, életre hívom a képeket, amikkel esténként igyekszem tompítani a hiányát. Minden nyögésére van válaszom, már tompítani se próbálom őket, a hangja a testemen cikázik, és rekedten kuncogok, amikor hallom, hogy végzett. Szinte látom az elégedettséget a tekintetében, hogyne látnám, az utóbbi hetekben annyiszor a szemtanúja voltam... Az emlékek, a szavai, a puszta hangja, ami mintha távolról, precízen irányítaná a kezem, megteszik a hatásukat. De a kielégülés elmarad a megszokottól, apró tűzoltás ahhoz képest, amire szükségem lenne, így inkább meghozza az étvágyam.
És ezek után jön a kérdésre, amire először csak felnevetek.
- Ezek után még kérdés? Péntek eset ott leszek.
Ha Henry nem hozta volna fel a hétvégét, akkor biztos én tettem volna. Hétfőn láttam utoljára, csütörtök éjjel volt... kurvára türelmes voltam. De ezek után, ha csak valami nem történik, képtelenség lesz, hogy én valaha kivárjam azt a maximumnak kijelölt tíz napot. Bár az még a lassítás visszavonása előtt volt, szóval... bassza meg a türelem.

god's gonna cut u down

[Február 27, hétfő este, WhatsApp, tequilázgatás közben talán]


Annyit megtettem magamért, hogy az irodából távozva a fürdő felé menjek és legalább az alvadt vért lemossam a pofámról. A tükörbe nézve tettem egy kísérletet arra, hogy a helyére ütögessem az orromat, bár még ezután is pont olyan szarul festettem, mint előtte. Na mindegy. Masszív anyázások hagyják el a számat a művelet közben, de ez még mindig ideálisabb volt, mint kasztrálva létezni. Nehéz teherként ült meg a vállamon az irodai jelenet, ahogy a szobámba vonulva felbontottam egy üveg whiskyt, és az életemen gondolkozva szívtam el fél doboz cigit, miközben az Airpodsokat makacsul a fülembe dugva hallgattam a kedvenc listám dalait. Az orrom még mindig fájt, de az lófasz sem volt ahhoz képest, amit a Dakotától való eltiltás lehetősége jelentett.
Patnek rögtön megírtam, hogy "Megvolt.", de Dakotának órákba, egy fél üveg whiskybe és egy fél doboz cigibe telt, amíg nekiálltam. Csak megnyitottam a WhatsAppot, és írtam. Nem akartam beszélni, addig tán nem is fogok, amíg a hangom kicsit helyre nem áll a törött orrom gyógyulása után.
- Na, hát ez is megvolt. Ne aggódj, nem haltam meg.... lol.
Üzenet egy.
- Csak betört az orrom, semmi gáz. Volt már rosszabb :DDDDD
Üzenet kettő. És most jön a dolgok nehezebb része. Újabb slukk, de a whisky vezeti az ujjaimat.
- Hivatalosan is meg vagy hívva beszélgetni. Én most valszeg nem tudok majd hozzád menni egy darabig, mert 9 hétig hetente 9 feladatot kell villantanom kimenőért, és hát... Ismersz, nyilván nem fog összejönni...... :/
Tudom, hogy nem fog zsinórban menni a kilenc hét, szóval már előre is próbálok ehhez hozzászokni, még úgy is, hogy tudom, hogy mindent meg fogok tenni, hogy sikerüljön.
- A héten Talkeetnába kell mennem felügyelni két KURVA uncsi falkatagot, az egyik a Béta neje, baszki. Na mindegy. Ha meg akarsz menteni az öngyilkosságtól, esetleg átugorhatsz oda. Imádnám, feldobnád a napjaim. Te kis szar <3
Következő üzenet, és felnevetek rajta, mielőtt újabb kortyot húzok az üvegből. De nem érzem úgy, hogy ez elég lenne zárásnak, szóval ahogy személyesen sem tudom befogni, még most is ráteszek egy lapáttal egy jelenleg utolsónak szánt üzenettel.
- Remélem, jól vagy. Kibaszottul szeretlek, és már most hiányzol, remélem, tudod És ja, azt is tudd, hogy a kasztrálásom volt terítéken, de azt megúsztuk, szóval... Ne nézz az arcomra, csak élvezd, amit kapsz <3 Ha jössz... Remélem, jössz. Jó éjt, te izé <3
Elégedetten nyomom meg a küldés gombot megint, utoljára. De hiába szólt a zene és kábított az alkohol, meg a füst, úgy néztem a telefonomra állandóan, mintha a megváltást várnám tőle. Bíztam benne, hogy ezúttal nem kell napokat várnom.

[Február 27 este és 28 reggel]

Tökéletesen dekoncentrált voltam egész nap. Semmi hír nem érkezett Henrytől, és oké, jó, felfogtam, megértettem, megtapasztaltam, mennyire fos nem hírt kapni, amikor tudod, hogy szar van a palacsintában. Nem fogok ilyet csinálni, esküszöm, csak... legyen már valami! Lehetőleg valami pozitív. Tudom, kurvára telhetetlen vagyok.
A nap végével megint a Pitben kötöttem ki, de ezúttal nem maradtam, mint előző este. Úgy voltam vele, hogyha szar híreket kapok, véletlen se nagy nyilvánosság előtt boruljak/akadjak ki. Elég lesz két plüssmaci társaságában. Vagy épp tök egyedül az erkélyen bagózva, egy üveg tequilával, lelki támasz gyanánt. A felét nagyából húsz perc alatt eltüntettem, ezért is voltam kint. Ciki lenne nem felfogni az eredményt, ha Henry végre ír vagy hív. Esetleg írva hív vagy hívva ír, leszarom, csak csinálja már!
Percenként néztem a telefonomra most már, sőt, leinkább e se vettem a kijelzőről a tekintetem, mintha ez bármit segítene bármin. Lassan kezdtem rá haragudni, amiért a hülye stiklijeivel ilyen helyzetbe hozta magát, de hát már tök mindegy volt. A fejemben egymást kergették a különféle kínzási módok és halálozási nemek, amikkel ezért fizethetett. Nem, az eszembe se jutott, hogy egy törött orr-ral úszná meg az egészet.
Már ott tartottam, hogy nem érdekel, felhívom én őt. Vagy Patricket, ha már megadta az elérhetőségét. Mondjuk ő meg elég optimista volt, de láttunk már disznót kacagva menni a vágóhídra, nem? Azt hiszem nem. Azt hiszem, berúgtam.
Meglötyköltem az üveget. Már csak egy ujjnyi pia volt benne úgy, hogy egyébként a második szál cigimnél tartottam. Hát ez gyors volt... A korlátra támaszkodtam, kilengetve a járda fölé üveget, telefont.
- Billyyyyyyyyyyyyyy - nyígtam az éjszakába, mert mi faszt tudtam volna ezen kívül tenni. - A kurva életbe, me chame, pelo amor de Deus!
Nem, nem tűnt fel, hogy portugálra váltottam.
De meglett az eredmény, mert ebben a pillanatban pittyent a telefonom. Megugrottam, a mobil kicsúszott a kezemből, mire két kézzel kaptam utána, feláldozva a tequilás üveget és benne a maradékot.
- Merda! - sikítottam az üveg után, és kihajoltam, hogy csekkoljam, kit nyírtam ki. Senkit, de néhányan felpillantottak, mert hát mégsem megszokott, hogy random üvegek potyognak a gyanútlan esti sétálók elé. - Desculpa!
Jah, játsszuk el, hogy hülye turista vagyok, vagy még rosszabb: bevándorló.
Nem halt meg, hát azt kurvára mertem remélni baszki, hogy nem halsz bele! Orrtörés. Hjó, azt túléljük. A következő üzenet viszont komplexebb volt, és bevallom, kurvára nem fogtam fel második olvasásra sem, főleg, hogy az elején minden áron portugálul akartam értelmezni, és nem fogtam fel, hogy miért nincs így értelme.
- Isso é uma droga, querido...
Nem passzolt valami, és végre leesett, hogy mi!
- Szívás, drágám. - Igen, drágám. Fél óra plusz egy üveg tequila egyenlő drágám. A meghívó rész fölött nemes egyszerűséggel elsiklottam.
Talkeetna, öngyilkosság... miafaszom?
Tárcsáztam. És amíg kicsengett, és vártam, hogy felvegye vagy hangpostára váltson, a korláton pihenő alkaromra hajtottam a homlokom, próbálva nagyjából stabilan megállni.
- Seggrészeg vagyok, baszki - ismertem be kezdésképp. - Szarrá aggódtam magam. - A rövid mondatok a barátaim. - Holnapra felfogom. Szeretlek, baszd meg...

Másnap reggel a kávém mellett már jóval alkalmasabb voltam értelmezni a dolgokat, de bazmeg... Eltűnődtem azon, hogy öntök egy kis whiskyt a kávémhoz.
- Szóval. Állok a beszélgetés elébe, és megnézzük, nekem mim törik. Vagy mennyivel leszek ügyesebb nálad. A 9 hét józanul is szívás, lécci, ne baszd el nagyon, mert hisztis leszek, és oké, jól áll, amikor szukás-mérges vagyok, de tanga is jól áll, mégse bírom, amiért bevág a valagamba.
Küldtem neki egy barack emojit.
- Talkeetnában találkozunk, te drámakirálynő. :DDDD
Még a végén tényleg folyóba ugrik, vagy addig basztatja a másik kettőt unalmában, amíg azok meg nem teszik maguknak a szívességet és elhallgattatják - örökre. Egyiket se kockáztatnám meg.
- Hát nem is tudom... ha ennyire bajosan tudunk majd csak találkozni, és mind tudjuk milyen vagy, szóval eleve bukásra ítélted magad... lehet meg se éreznénk a legenda hiányát. Én legalábbis. Szomorú. Úgy tűnik, ki kell használni a kiruccanásodat a KURVA uncsi társaiddal, utána úgyis petrezselyem lesz meg végtelen maszti és telefonszex.
Felnevettem a lehetséges helyzetre. Ja, még könnyen poénkodtam vele, aztán majd a 2. hét aszály után már igen csak próbára lesz téve minden azt hiszem.
- Tudom, hogy geci sokat kérek, de vigyázz magadra. <3 Szeretlek, a loft üres nélküled, az ágy meg hideg, szóval baszd meg, erről is te tehetsz... Hiányzol. Ne töresd be az orrod megint. Legyen elviselhető napod, életem rohadékja. <3
Ösztönösen simítottam a kezem a harapása nyomára, és ahogy visszaolvastam, amit írt, akaratlanul is elmosolyodtam. Azon pedig próbáltam nem előre rugózni és befeszülni, hogy milyen lesz az a beszélgetés, amire meginvitáltak.

[2023. Március 2-3, csütörtök, péntek]


- És olyat lehet, hogy azt írjuk a feladóhoz, hogy ne küldd vissza?
Nagyon szép szemekkel pislogok a FedExes nénire, ahogy a pultra támaszkodom, és végül nagy sóhajjal rábólint, és közli velem, hogy ha esetleg mégis ez lenne a helyzet, akkor ide, az irodába jön vissza, de ha megvan a csomagszám, akkor azt az online trackerrel nyomon tudom követni.
- Arra nem lesz szükség.
Biztosítom róla, ő pedig eszméltlen lassan, de tovább pötyög, meg nyomtat és vonalkódot olvas. Miegymás. Nem mintha most erre lenne időm, de ennyit még muszáj voltam belepréselni a hétfő kora reggelbe.
A Cicafiú segítségét kértem a kivitelezésben. Tudom, hogy mostanság nekem kellene a falka számára hasznos dolgokat tennem, de azt nem mondta Dario, hogy én nem kuncsoroghatok baráti szívességkért. Dobozok kellettek.
Az első cipősdobozt már magamtól is megtaláltam a kacatjaim közt, de a kihívás nem ez volt. Minél több, a cipősbe passzoló és egymásba férő doboz kellett, a végére a lehető legkisebb, bársonyos ékszeres dobozzal, amit Lynx tartalékjaiból fel tudtunk túrni. És amíg az egészen ügyködtünk, volt a tekintetében valami kurva zavaróan mustráló, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Nem az én dolgom, nem az ő dolga. Asszem.
Minden dobozt egymásba csomagoltunk, mint egy kortárs Matrjoska-babát, így összesen 5+1-et sikerült összehozni, amiből az utolsó lett maga az ékszeres doboz. Fantasztikus. Abba belepréseltem még a lényeget, becsuktam, jó vastagon körbezártunk ragasztószalaggal mindent, hadd kapjon csak idegbajt a kedves, úgy a harmadik doboz után. Én már előre röhögtem.

A net nekem is a barátom volt, szóval a légitaxis iroda címére ment a csomag, másnapi szállítással, így kedden munka közben biztosan megkapja. A sok, idegesítően egymásba épített dobozon kívül nem volt benne más, csak az ékszeres doboz és benne egy kis semmiség, ami sok szempontból többet mondott minden macskakaparásnál.

Amikor csak tudtam, ránéztem a trackerre, és onnantól, hogy azt mutatta, "Kiszállítva", csak arra vártam, mikor ír vagy hív fel. A kulcs nálam, a tartó az övé, ketten együtt kitettünk egy egészet, és emellett abban is biztos voltam, hogy a mai napig képtelen volt beszerezni saját magának egy király kulcstartót a kulcshoz, ami a király loftját nyitotta. És amit megérdemelt. Plusz, a macik már örökre velünk maradnak. Ez most egy nyilvánosabban vállalható, nem nyálasan cuki verzió volt, azt meg legfelejebb majd legközelebb veszi észre, hogy magamnak is vettem egy ugyanilyet, csak lila helyett pirosban, mert az volt kellően punk a lelkivilágomnak.

[2023. március 3.]

Elkezdtem betanulni a "túraútvonalakat". Városnéző, hegységnéző, medvenéző, ilyesmik... A településre szállítás volt a könnyebb, már csak annyiból is, hogy viszonylag nehéz elbaszni, hogy A pontból elrepülj B-be. Jó esetben. A turik látványosságokkal való szédítése viszont más tészta, madártávlatból is ismerned kell a terepet, hogy tudd, honnan érdemes valamit megközelíteni, melyik szögből a leginkább Instagram-kompatibilis meg ilyen szarságok. De élveztem. Ha kell, hát egész nap röpködök és csak üzemanyagért szállok le, a felhők között mindig sokkal egyszerűbb az élet, mintha repülés közben nem kéne azzal foglalkoznom, ami lent létezett. Csak egy hangyaboly az egész, a saját életem meg valami sorozat, amit még éppenséggel nem untam meg.
Az egész fokmérőjét az jelentette a leginkább részemről, hogyha nem szólna rám, simán kihagyom az ebédet. Igen, ennyire szerettem repülni. Persze elég volt említeni a kaját, máris megkordult a gyomrom.
Az irodában a munka igazi hőse, az ügyfélszolgálatis kolléga szólt, hogy csomagom jött, amíg repkedtem. Mi a picsa?
- Nem ketyegett, ugye? - kérdeztem, de csak félig szántam viccnek.
Lassan kéthónapja voltam egyhelyben. Méghozzá úgy, hogy állandó lakhelyem ÉS munkám van, túl könnyű rám akadni basszameg. Legalább változatosabb utakon közlekedhetnék a lakóépület meg az iroda között. Nem csak a múltam, hanem a jelenem miatt is - a héten megint körbe akartam szaglászni a kikötő környékén. Tényleg kéne pár moteles este, csak a biztonság kedvéért.
Ebéd után nekiestem a "Ne Küldd Vissza"-tól jött csominak. Volt egy kurva jó tippem! Elég jól le volt ragasztva, de az olló jó szolgálatot tett, és nem is tudom, mire számítottam, mit fogok találni a dobozban... Egy rakás pulcsit? Vagy pár összegecizett nacit? Undi voltam, hogy azt, amit lenyúltam tőle még mindig nem mostam ki? Na mindegy. Bontogattam tovább, hogy aztán következzen még egy, valamivel kisebb, és ha lehetett még jobban összeragasztószalagozott doboz.
- Te most szopatsz? - mormoltam az orrom alatt, viszonylag szolidan és nőiesen magamhoz képest.
Boncolgattam volna volna tovább, de mennem kellett vissza röpködni. Hát jó... akkor otthon belezlek ki bazmeg!

Már az első doboz kinyitása után sejtettem, hogy nem fogunk kettőnél megállni, de amikora harmadik után jött egy negyedik is, ott már elfutott a kibaszott pulykaméreg. A nappaliba már így szanaszét hevertek a ragasztószalag- és dobozcafatok, mert nyilván a második doboz után a fasz se bajlódott ollóval-késsel, a karmaimmal téptem a kurva csomagolást. És közben ittam, mert hát nyilván. Oké, csak sört.
A mobilom ott hevert mellettem a parkettán, miközben én törökülésben próbáltam hozzájutni a cuccomhoz. Mondjuk lazán kinéztem volna belőle, ha a végtermék is egy üres kis doboz, de akkor szétrúgom a seggét, amikor legközelebb találkozunk!
- Apád faszával szórakozz Billy, bazmeg, azzal! - küldtem neki a hangüzenetet, amikor előkerült az ötödik doboz. Agyfaszt kapok baszki...
- Te és a kurva dobozaid. Kartont fogok etetni veled, hogy egy hónapig szorulásod legyen! - pörögtem tovább az újabb hangüzenetben, mert semmi türelmem nem maradt pötyögni, és egyébként sem tudta volna az írott szó átadni megfelelően az indulatot. - Filho da puta!
Ezt már legalább fixen tudta a legutóbbi rögtönzött nyelvleckének hála.
Aztán ahogy előkerült az ékszeresdoboz, sokkot kaptam. Mi a fasz? MI A FÉSZKES FASZ? Nem nyúltam hozzá, nem nyitottam ki egyelőre, csak a nagylábujjammal bökdöstem meg, mintha nem tudom mi lenne. Oké bazmeg, hogy azt mondtam, hogy felejtse el a lassítást, meg én a tiéd, te az enyém, de azért fékezzük a vadlovakat! Az volt az első csomagolásra írva, hogy ne küldjem vissza. Hát... legalább nem az, hogy "mi a válaszod"? Lehet csak egy nyaklánc, vagy fülbevaló, vagy punci-piercing, annyi minden lehet egy ékszeresdobozban, nem kéne egyből befosnom.
Elszívtam két szál cigit az erkélyen azért, mielőtt rávettem volna magam, hogy kinyissam a célt.
Az összes aggodalmam egy pillanat alatt elszállt, ahogy megláttam a macis kulcstartót. Hát úr isten! Úristen! Halálosan cuki volt és kurva jól nézett ki, azonnal felpattantam vele, a bejárat mellett, a földre dobott dzsekimhez kocogtam és kitúrtam a belső zsebéből a loft kulcsát, hogy rátegyem. Mindezt gyerekes lelkesedéssel és széles vigyorral. Pedig igazából semmi extra nem volt, de mégis... annyi mindent elmondott és adott az ilyen húzásaival. Már csak azzal, hogy tudtam, hogy random eszébe jutottam, aztán ennyi erőfeszítést tett, amikor simán elküldhette volna. A szivatásom mellett ott volt az odafigyelése is.
Miután elkészültem, a telefonommal befészkeltem magam a kanapé egyik sarkába és elindítottam valamit random a Netflixen. De nem érdekelt, mert bár már késő este volt - igen, tartottam szüneteket két boncolás között, különben felrobbanok -, Henryt tárcsáztam.
- Halálosan cuki a macigyűjteményem legújabbja! - mondtam minden bevezető nélkül. - De attól még baszd meg a dobozaidat - nevettem el magam.

Hát, ezt a napot kurvára nem így képzeltem, és akkor még finoman is fogalmaztam. Pedig még csak szükség sem lett volna ilyesmire, hiszen ezúttal nem Besszel, hanem az apjával találtam szemben magam műszak után a nyílt, sötét utcán. Nem volt boldog. Hát bazmeg, én sem! De végül is bekövetkezett az, amire már az első kufircnál vártam. A dühös mexikói haragja, fantasztikus. Igazából fel sem fogtam, miket vág hozzám, de egy ponton kiszaladt belőlem, hogy "nem én akartam a Kölyköd fix dugipajtija lenni, bazmeg, tegyél rá pórázt legközelebb, meg a kurva bögréit is lakatold le", mivel hát, ez az egész kis affér egyáltalán nem az én fejemből pattant ki. Ugyebár. A visszapofázásom nem tetszett neki, így az egészen kiszámítható, déli habitusától vezérelve törölt karmaival képen, igen szép, mély árkokat hagyva az arcom bal oldalán. Fasza, épp hogy helyre jött az orrom! Persze ettől ahogy kell, el is borultam, mire a Muszkli gyorsan mellém is lépett, a torkomnál ragadott meg, ahogy én is tettem a lányával, és a korát, na meg persze vérvonalát cseppet sem meghazudtolva vágott neki egy ház falának. A büdös picsába már! A bal vállam repedésének hangja belülről visszhangzott a füleimben, én pedig csak dühödten üvöltöttem fel a fájdalomtól. A nyakam és a fejem is megütődött némileg, így legalább a pillanatnyi szédüléstől nem volt bennem annyi, hogy válogatott szitkozódások közt vegyek tőle könnyes búcsút, és mire képes lettem volna kerek mondatokban fogalmazni, már hűlt helye sem volt.
Hát bazmeg, én így nem tudok vezetni. És hát bazmeg part kettő, nyilván a reptérre kellene mennem hamarosan. Dakotáért. Nos, nem így képzeltem el az öt napos paradicsomot, hogy teljesen őszinte legyek.
Patet hívtam, hogy vigyen haza-haza. Hogy őszinte legyek, azon kívül, hogy kiröhögött, nem sok együttérzést mutatott irányomban. Gondolom számára ez is beletartozott a kötelezően bűnhődésbe a szarságaimért, szóval fixre nem volt opció, hogy majd most meg Ő megy dühödt apaként pattogni a kölyke miatt Achilles elé. Hova is gondoltam... Mivel tudtam, hogy ez a hét amúgy is ott töltős lesz, már a hétvégén feltöltöttem a készleteket. Egy rakás alkohol, cigi meg grillhús volt a hűtőben, én naiv. Bár... Az alkoholnak most nagyon örültem. Legalább járni tudtam, és volt egy használható kezem, amivel le tudtam majd inni magam.

Minden mozdulat fájt, mint a szar, de én csak a kanapén elég nehezen ülve ittam, zenét hallgattam a TV-ről és az órát kémlelve jónak találtam a pillanatot, hogy hangüzeneteket küldjek Dakotának. Meg fog ölni... De legalább is, egészen biztosan nem fog megdicsérni, főleg, ha az egész sztori napvilágot lát. Pedig kurvára nem lett volna kötelező erről is tudnia, mert minek? Valami olyanról, ami nem számít... Ahh, faszom. A megbeszéltek szerint most már a gépen volt, szóval mindezt majd egyben kapja meg akkor, amikor leszállt.
- Hát szia... - próbáltam minél inkább a háttérbe szorítani a kínjaimat a hangomban, mert hát, ne már, azért haldokolni mégsem haldoklom - Ez most nem lesz annyira lovagias, bocs, egy fasz vagyok, de az van, hogy nem tudok kimenni eléd a reptérre...
Már ettől az első hangüzenettől egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, mert mi az már, hogy nem ÉN várok rá a parkolóban, kapom fel, pörgetem és csókolom meg... Ugye?! Tudom basszus, én is tudom.
- De ne fossál, küldetek érted Ubert, mert ennyi jár. A többit majd itthon. Nincs semmi baj...
Nyugtatnám úgy, ahogy tettem a második közös reggelünkön, bár kötve hiszem, hogy ezúttal annyira hatásos lenne, mint akkor volt. Azóta már rengeteg minden változott és egészen más helyre került bennünk egymást illetően.
- Kurvára várom már, hogy ideérj...
Ezt még harmadik üzenetnek muszáj voltam elküldeni, és komolyan is gondoltam. Azt mondjuk sejtettem, hogy nem lesz egy egyszerű menet a magyarázat rész, de az emiatt érzett nyugtalanságomat lassan jó barátként hessegette el az alkohol, és ezért kurvára hálás voltam.
A leszállás utánra rendeltem meg a kocsit a reptérre. Egy kézzel pötyögve pár elgépeléssel ugyan, de teleírtam a komment-szekciót az "utasításaimmal" a sofőr felé. És mivel nem sok kedvem volt mindezt újra lepötyögni, csak egy képernyőfotót küldtem Dakotának a részletekről. Hogy pontosan hol és milyen rendszámú kocsi fogja várni, és ahol a sofőrnek meghagytam, hogy addig várjon, amíg csak kell, és nyugodtan kezdje el számolgatni az ezért járó várakozási díjat. Leszartam.
Az egyetlen dolog, amit jelen pill nem szartam le, az az én vörös szemű, kis feketém volt, aki öt napra az enyém lesz. És lassan már csak percek választottak el attól, hogy meghozza a viharját, amire szükségem volt most is, még akkor is, ha esetleg lesznek olyan pillanatok, ahol orkánként fog lecsapni rám.

[2023. március 18.]

előzmény

Megint nem sikerült összehoznia a kimenőt... Én nem tudom bazmeg, hogy milyen lehetetlen küldetések elé állítja őt ez az istenverte falka, de arról nem volt szó, hogy ingázó feleség leszek. Jó, nyilván bevállaltam, meg röpködve kevesebb idő ment el az utazásra, ettől függetlenül, ahogy körbe néztem a rendetlenségemmel belakott loftban, az egész hirtelen megint kurva üresnek tűnt. A fotelben tespedő óriásplüss sem segített ezen. Igazából semmi sem, egy valami - pontosabban valaki - tudott volna, de minden jel szerint ezt már egy életre baszhatjuk.
Jó, túldramatizáltam, na és?
Ittam a megbontott sörből és céltalanul mászkáltam a lakásban. Popcorn illat terjengett. Konyhaművészetem csúcska baszd meg.
Mindig nekiláttam beírni üzenetben beírni egy kisebb litániát, rettenet hisztisen, aztán folyton visszatöröltem. Utána hangüzeneten agyaltam, de az is tök fölösleges lett volna. Ha belemegednénk, még a szememre vethetné, hogy én nem vagyok képes a falkához csatlakozni, és bár erre eddig árnyalatnyi célzást sem tett, féltem, hogy csak idő kérdése volt. Főleg ezekkel a kurva büntifeladatokkal, meg eredménytelenül telő hetekkel. És tudom, hogy még így is, hogy mindenek után is azonnal rávágnám, hogy eszemben sincs falkásodni. Még érte sem.
A hajamba túrtam. Hogy lehetek ilyen megátalkodott picsa?
Segíteni nem tudok, kompromisszumot kicsit vállaltam, egyébként meg nyafognék. Megráztam a fejem és végig néztem a szanaszét hagyott ruhákon. Lassan elkezdtem a nyárra gyúrni velük, vagy legalábbis a jobb időre. És egy csomó olyan volt, amit leginkább azért vettem, hogy Henrynek illegessem magam benne. Tényleg mint egy picsa, bazmeg...
De erről legalább beugrott, hogy miféle válaszom lehet, ami talán még segít is egy kicsit. Tiszta bolond vagyok, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Berongyoltam a fürdőbe a telefonommal és megálltam a tükör előtt. Nem volt akkora, mint a Hiltonban, de elég nagy volt és az ölemig így is látszódtam benne. Kicsit beharaptam az alsó ajkam, hogy ne legyen olyan széles a vigyorom, a hajam némileg borzas volt, de ez még sose zavarta, és sokkal jobban passzolt is a szerelésemhez. Sose voltam egy selyemcica, de ezt a pizsit nem tudtam otthagyni.
Figyelem, motivációs kép következik! - írtam előre, majd bedobtam neki a frissen lőtt szelfit. - Ha már semmi hasznos tippel nem tudlak ellátni, akkor tessék: Anchorage-exklúzív szett. <3 Szép álmokat! :*
Ó, abban teljesen biztos voltam, hogy ezek után szépeket fog álmodni. Abban is, hogy a keze sem fog tétlenkedni. Nagyon reméltem, hogy lassan lesz olyan hétvége, amikor nem nem csak a macimat bámulhatom az egyik fotelben és a saját illataom az övével keveredik a lakásban. Minden magányos estével jobban hiányzott, hogy itt legyen.

04.05. 1:35am

Felriadtam, a szívem ijedten kalapált, a lepedő a hideg verejtékemtől volt nedves, de nem emiatt pattantam ki azonnal az ágyból. Valami puha-szőrösre léptem, azonnal félreugrottam, és háttal nekiütköztem a falnak, a lapockám az ajtófélfának nyomódott és ahogy kézzel megéreztem, hogy nemhogy becsukva, de behajtva se volt az ajtó, azonnal szöktem - ki a tágas, holdfényes nappaliba. Egész testemben megfeszülve néztem körül, még mindig nem igazán értve, hogy mi van, hirtelen a rajtam lévő, kétrészes kis selyem pizsi is teljesen idegenül hatott.
Az erkélyajtóhoz siettem kissé imbolyogva és sarkig tártam. Anchorage. Anchorage éjszakai fényei terültek el alattam, ahogy február óta minden éjjel, de a hideg alaszkai levegő nem söpörte ki olyan könnyen az olcsó motel műanyagos, fertőtlenítős szagát az orromból.
Úgyhogy elkezdtem feltúrni a nappalit, majd a hálót, reflexből dobva vissza az óriás plüssmacit, amire korábban rátapostam. A torkom kapart, a szám kiszáradt, és hiába volt minden kézzelfogható, valós, az álom még mindig ott ült a mellkasomon. Vagy ezt álmodtam éppen most...
Szarok rá, hol a picsában van az a kurva telefon?!
Az egyik nagy párna alól került elő, becsúszva a matrac és a fejtámla közti résbe. Persze, pont megfelel az a kis hely mobiltárolásra! Még mindig kevesen voltak a névjegyzékben - és ez továbbra is tökéletesen megfelelt nekem -, főleg, hogy az elején ott tromfolt a "Billy..." névjegy. A plüsstigris pofit harapó selfie-vel, amit azután állítottam be neki, hozzá, hogy az öt napot követő hirtelen pokolból kimásztam és képes voltam a puszta létezésen túl többre is.
Azonnal tárcsáztam. Fogalmam sem volt, mennyi lehetett az idő, ennél kismillió dolog érdekelt sokkal jobban, legfeljebb később szégyellem el magam. Az ágy szélére ültem, a térdemre könyököltem és miközben egyik kezemmel a telefont a fülemhez tartottam, a másikkal a hajamba markoltam. Jobb lábam folyamatosan, idegesen járt. Kicsöngött, eddig jók voltunk.
Mióta megálltam, előfordult, hogy felriadtam. Akár puszta megszokásból, akár rémálom miatt, akár azért, mert valami kis nesz felvert és évtizedes reflexet nyomott be. A Hiltonban majd' mindenestét kis kellemetlenség volt, a loftba átköltözve egyre ritkábbá váltak az ilyenek, cserébe durvábban vágtak fejbe. És ha lehetett, ez csak fokozódott azok után, hogy öt napot Fairbanksben, Henryvel töltöttem.
Hetente legalább egyszer felvert az afölötti rettegésem, hogy semmi sem volt igaz. Hogy egyszerűen agyamra ment az átharapás, Aiden elérhetetlensége, vagy bármi, és hiánypótlás gyanánt megálmodtam a párom. Képzeletbeli pasi. És nem, ilyenkor vajmi keveset fogtam fel a hétévgén rendszeresen és módszeresen megújított harapásból a nyakam oldalán, ami után jól látható heg maradt napokig.
Mert nem volt itt. Mert egyedül ébredtem, mert legfeljebb egy plüssmedvét ölelhettem, ha csak le nem kevertem az ágyról. Mert nem voltam ott - vele. A hétvégék pedig valószerűtlen álomnak tűntek ilyenkor.
A lábam mozdulatlanná dermedt, a fejemet feljebb emeltem, ahogy megszűnt a kicsengés és motoszkálást hallottam a vonal túloldaláról.
- Henry?
Hülye kérdés volt! Ki más lehetne, komolyan... De azért... ugye tényleg más? És nem valami színész vagy celeb insta-képét állítottam be egy random számhoz, mint valami ostoba kiskamasz?
Utáltam a hangomban rezgő bizonytalanságot és enyhe félelmet. Közben pedig az összes eddigi megszólítás és becézés végigfutott rajtam, amit valaha hallottam, kaptam tőle. Nem, én ilyeneket fixen nem találok ki magamnak... de akkor is.

A hétköznapok kurva nehezen teltek. Hosszúak voltak és fárasztóak, a munka mellett a falka feladatainak ellátása rohadtul kifacsart. Így nem csoda, hogy adott szerdára virradó hajnalban már rég úgy aludtam, mint a tejbetök, hiába volt fél kettő környéke, hiába beszéltem alvás előtt Vele, és számoltam be neki a napomról és az eddigi sikereimről.
De amikor nélküle voltam, sosem aludta úgy igazán mélyen. A faszom sem tudja, hogy ekkora távolságból mikor lesz szüksége rám, mi történhet, mikor kellene még a falkát újra arcon csapva lelépnem, mert Dakotának szüksége van rám. Persze, azért néhány kicsengésbe beletelt, mire felébredtem és magamhoz kaptam a készüléket, még akkor is, ha az mindenféle eldugott hely helyett épp minden este a fejem mellett volt töltőn.
Kétszer-háromszor kellett rányomnom a hívás fogadására és a kihangosításra, mielőtt készen álltam volna bármiféle beszélgetésre. Csak újra lehunytam a szemeimet és nagyot szusszantam, miután megnyugodva fogtam fel a nevemet. Nincs baj - legalább is nem akkora, ami miatt ki kellene pattannom az ágyból és utazni le, délre.
- Mi amor... - dünnyögtem bele rekedten a vonalba, és kicsit szorosabban öleltem magamhoz a takarót helyette - Megint nem tudsz rendesen aludni?
Tudtam eddig is, hogy néha nehezen birkózott meg velem, velünk, és mindennel, amibe gyakorlatilag én kényszerítettem bele, teljesen szembe állítva a múltjával. De egy percig sem bántam, még az éjszaka közepén megejtett hívásait sem, hiába voltam teljesen elhasznált, az mindig prioritást élvezett, hogy megnyugtassam, amikor arra volt szüksége.
A hátamra fordultam a sötétben és a mellkasomra tettem a telefont. Újabb sóhaj, és azt kívántam, bárcsak őt tudnám simogatni a kurva mobil helyett, de ez volt. Kinyitottam a szemeimet, és a sötétség helyett a plafont bámultam.
- Nincs semmi baj. - pontosan úgy közöltem vele, mint a második közös esténk utáni reggelen, amikor felkeltettem volna a mozgolódásommal, mielőtt elmentem neki megvenni a telefont - Itt vagyok. - és jelentettem ki úgy, ahogy annak idején a loftban biztosítottam arról, hogy megyek már, megyek. Itt vagyok, neki mindig itt leszek, még akkor is, ha több száz mérföldre vagyunk egymástól.
- Komolyan, lassan betelefonálok a melódba, és közlöm velük, hogy nem fárasztanak le eléggé a pénzedért, mert nem haldokolsz naphosszat...
Rekedten nevettem, és nem. Nyilván nem fogom a munkahelyét zaklatni, sem bemártani. Kibaszott nagy fasz lennék, ha megtenném, plusz, az elütés mellett teljes mértékben tisztában voltam azzal, honnan és miért erednek a hívásai az éjszaka közepén.
- Te is hiányzol, te kis szar.
Minden egyes létező pillanatban így éreztem. Hiába tettem túl magam a felszínen az öt napunk és az utána együtt töltött hétvégék elemésztő árnyékán, a jelenlegi megoldást és helyzetet a mai napig sem éreztem sem jónak, sem kielégítőnek.

Esküszöm, elég volt a "mi amor", és az a kíméletlen görcs, ami a gyomrom tájékán szorongatott, azonnal lazult. Lehunytam a szemem, fél kézzel még mindig a hajam markoltam és hallgattam a szeretetett, érdes, fáradtan rekedt hangot. Azzal párhuzamosan pedig, ahogy a szorongás egy tetemes része múlni kezdett, jött a hiány.
- Motelben voltam. Linóleum és fertőtlenítő szagú volt - motyogtam halkan, miközben még mindig kaparta a torkom a régi aroma.
Egyszerre féltem attól, hogy megint elveszítek mindent és attól, hogy túlságosan függtem mindattól, amim lett. Henrytől, a kényelmessé vált élettől, amit a vándorlások alatt unalmasnak és szürkének tartottam, most viszont az egysíkú hétköznapi rutin se taszított. Mert minden egyes napot feldobtak a hülye üzenetváltások, az esti facetime-ok, a tudat, hogy Ő van.
A tarkómat masszírozta az álmatag "nincs semmi baj", halványt mosoly csalt az arcomra, ahogy felidézi vele a második alkalmat, amikor vele aludtam. Pontosabban a reggelt. Elég volt ennyit mondania és teljes lelki nyugalommal aludtam vissza. Ezt pedig tetézte az első ittléte emlékével - ami egy pillanatra megkeseredett benne, mert az akkorral ellentétben most nem volt itt. Nem úgy.
- Tudom - mondtam mindannak ellenére, hogy megint a mellkasomra nehezedett hiányának súlya.
Kurvára nem vagyunk egy helyen. És ennek nem így kéne lennie.
Nagyot szusszanva keltem fel, magamhoz vettem az óriásmacit, majd visszamentem a nappaliba és becsuktam a teraszajtót. Leültem a széles ablakpárkányra és a plüsst ölelve magam mellé tettem kihangosítva a telefont, aztán megint lehunytam a szemem. Ha eléggé belefeledkezek, talán elhiszem erre a pár percre, hogy Henry itt van velem, a loftban.
- Akkora fasz vagy! - nevettem kicsit a betelefonálásra, és befogtam, megálltam, hogy közöljem, de igenis haldoklok, csak nem a kimerültségtől.
Hátra dőltem, fejemet a falnak döntöttem. Az öt nap előtt kibírhatóan hiányzott, nem ismertük a röpke hétvégéken kívüli érzést, ez pedig így volt jól. Így kellett volna maradnia. Mert most... minden egyes nappal mintha egyre több súlyt pakolt volna rám a két város közötti távolság, hogy csak idő kérdése legyen, mikor tör meg. Mert meg fog. Ebben már teljesen biztos voltam, ahogy abban is, hogy onnantól lesz egy felfelé ívelés, aztán menthetetlenül megindul minden a lejtőn - mert ismertem magam.
- Amikor lejár a kilenc heted vakációzunk egyet? - Akkor is, ha egy újabb ötnapos, vagy egyhetes turnus az öngyilkossággal érne fel. - Ha eléggé meghalok melóban, talán engednek elkötni egy gépet és oda viszlek, ahova csak akarod. Vagy befizetünk egy kétszemélyesre, azzal kurvajól lehet manőverezni, csak előtte ne egyél sok mindent. Konkrétan olyan, mintha tényleg te repülnél és gép se lenne...
El akartam repülni vele, a felhők fölé vinni, vagy bárhova, és olyan lelkes, gyerekes reakciókat kicsalni belőle, vagy még többet, mint első repüléskor. De ha kimerült krumpliszsákként ülne csak, az is elég lenne. Legyen velem és legyen némi plusz időnk, amivel kibírom a következő találkozásig... Vagy amíg fel nem adom.
- Vagy a szülinapodkor! Mikor van? Ha még számon tatod ilyen vénséges vénen...
Jó, utána nézhettem volna Billy, a Kölyöknek, de egyrészt, nekem ő a hús-vér párom volt, nem valami folklór bandita, akinek utána mentem törikönyvekben, vagy bármiben, másrészt ha rá is kerestem volna se biztos, hogy tényleg az igazi dátumot találom. Arról nem is beszélve, hogy kismilliószor jobb volt így megismerni, mert imádtam, ahogy újabb és újabb részletet osztott meg magáról - akármilyen jellegűek is legyenek.

Sokszor "ébred" motelben. Igazából nem csodálkozom rajta. Engem még több mint száz évvel később is kísért az egykori halálfélelmem traumája amikor olyan van. A nyakamon mindig csak elképzelt, de valójában soha nem érzett kötél emléke minden túlfeszült helyzetben képes volt kiszorítani belőlem a levegőt. Igazából fogalmam sem volt, hogy miként nyugtathatnám meg, hogyan tudnám ezeket a dolgokat egy életre kiűzni a fejéből. Hogy tényleg elhiggye, hogy a mostani élte a valóság, nem pedig fordítva. Nagyot szusszantam a szavaira és igyekeztem a jelen helyzetben adott lehetőségeimhez képest a lgjobban megnyugtatni.
- Elég hányadéknak hangzik. - már a linóleumszag - Aztán mi lenne, ha kicsit átírnánk a sztorit? - rekedten tettem fel a kérdést, miközben azt hallgattam, ahogy a háttérben neszeszik-helyezkedik - Elviszlek egy retkes, utolsó, szakadék motelbe. Elleszünk, anyázunk, hogy nem működik a TV és ki van égetve az ágynemű, aztán, ha legközelebb erre ébredsz, gondolhatsz a hülye fejemre, miközben anyázva hívom a recepciót.
Kicsit fáradtan ugyan, de röviden felnevettem, miközben megdörzsöltem a szemeimet. Megtettem volna érte kérdés nélkül, ha kell, többször is. Egészen addig, amíg kiűzöm belőle a rossz beidegződéseket, ahogyan azt már (szerintem) a túlkajálásával kapcsolatban is sikerült.
Újra vele nevettem, ahogy fasznak hívott, mert hát, tényleg az voltam, másrészt mindig melengette az elfajzott lelkemet, amikor olyan szeretettel becézett profánul, ahogy csak ő tud.
- Most miért? Ha rajtam múlna, egy hétig bírnék aludni. Nyilván, féltékeny vagyok.
Próbáltam úgy előadni, hogy ez az egész tényleg biztosan csak azért van, mert nem eléggé kimerült, hogy nevessen, hogy belekapaszkodjon a létezésembe, abba, hogy amíg én lélegzem, tényleg nem bánthatja már senki és semmi, és ebben a köztünk lévő távolság sem akadályozhatott meg. Legalább is, kurvára reméltem. De ezen most nem akartam rugózni és a saját nyűgjeimet is belekeverni ebbe a hívásba. Most csak az számított, hogy őt kirángassam a mély vízből.
Féloldalasan elmosolyodtam a tervezgetésére, és arra, hogy belegondoltam, hogy egyszer tényleg vége lehet ennek a kilenc hetes rémálomnak. Jól esett célokat kitűzni akár az ünneplésre, akár az utána való életre.
- New Orleanst már beígérted, bár gondolom, az úgy az igazi, amikor karneválszezon van. - ami fasz se tudja, mikor van, én legalább is biztosan nem - Ajj már, mondtam, hogy csak részegen és/vagy másnaposan okádnám tele a repülőt, bár oké, minigépen még nem repültem, de csak nem kínoznál meg direktben! Vagy igen? Valld be nyugodtan, te picsa.
Most már kicsit hangosabban és tisztábban nevettem. Attól nem tartottam, hogy nem fogok tudni visszaaludni, ha majd letettük, de így, hogy egyre többet beszéltem, valamivel jobban fel is élénkültem egyúttal.
- Pfff... - a puffogásom egyszerre szólt a beszólásának, meg annak a ténynek, hogy nem biztos, hogy a szülinapomig szeretnék várni egy kis kiruccanással - Az még kurva messze van, szóval inkább menjünk a tiéden. Kivéve persze, ha a tiéd decemberben van. Amúgy november. Huszonhárom, ha még jól emlékszem a demenciám miatt.
Nem kevés játékos szarkazmussal a hangomban vágtam vissza, mert hát na. Nem elég, hogy papázott eddig, most már vénséges vénséggé avanzsáltam? Hát kapja be! Jó, perpill, ha ettől jobb kedve lett, annak nevezhetett, aminek csak akart.
- Különben is, hány óra van? Várj... - magam felé fordítottam a mellkasomon pihenő és eddig Dakota helyett birizgált telefonomat - Na jó, még adok fél órát, aztán alvás. Nem akarom, hogy kialvatlanul repülj. Tudod már a holnapi programodat? Vagyis a mait...
Mert hát, technikailag most már ma van, de ki a faszom tartja számon nem? Nekem onnan kezdődik a holnap, hogy reggel felkelek az ágyból. Valahol bíztam benne, hogyha már az éjszaka ilyen szarul alakult, legalább nem kell majd megerőltesse magát nap közben. És mindeközben próbáltam nagyon szigorú lenni az időbeosztással, de pontosan tudhatta, hogyha kellett, hát órákat elbeszélgettem volna vele, ha ettől jobb. Baszki, rohadtul nem egyszerű ám a racionalitás és a törődés közt megtalálni az egyensúlyt...

// 300 //

A leírt forgatókönyvre álmos-rekedten, de őszinte vidámsággal felnevettem. Imádtam, ahogy képes volt minden kiforgatni és másképp tálalni.
- De akkor már tudjunk le mindent és nyáron vagy valami melegebb koszfészekben motelezzünk.
Szívem szerint Arizónát mondtam volna, de tuti, hogy akkor már a kocsikázást is bedobom és arra múltkor se reagált túl jól, így ezt egyelőre hanyagoltam. Épp az éjszaka közepén keltettem fel, nem akartam még szar emlékeket is előhúzni belőle. Bár lehet ennyivel is sikerült.
Hagytam, hogy a kimerültség hányának számlájára legyen írva az álmatlanságom, mert mindketten tudtuk, hogy sajnos nem így van, de ezzel legalább le-faszozhattam.
- Oké, New Orleans egy muszáj-menni lett hivatalosan is. Majd kimegyünk mocsárba aligátorokkal birkózni ha uncsi lenne a város. Mondjuk ha szerencséd van, akár a szállás budijában is találhatsz kis kajmánt, azok mindenhova beszöknek. - Azt hiszem, nem én vagyok a legjobb arra, hogy eladjak az átlag népnek egy New Orleans-i utat. - Jaj, hát úgy ismersz, mint aki szándékosan kibaszna veled egy kicsit a saját szórakoztatására? - Minden gond nélkül.
Oké-oké, annyira azért nem, ha látnám, hogy rosszul van, leállnék, mert amekkora geci, képes lenne bosszúból az ölembe hányni. De attól még szívesen röptettem volna erre-arra, és ha már így keresgéltük az alkalmakat, meg ahogy hallottam, ő is jobban felébredt, rákanyarodtam a szülinapjára.
Épp az ablaknak döntöttem volna a fejem a párkányon ülve, amikor benyögte, hogy novemberi. A pontos dátum már szinte csak grátisz volt. Kacagtam, jóízűen, vidáman, mert igazán kitalálhattam volna legalább a hónapot az eddigiek alapján.
- Előbb van ne aggódj - közöltem vidoran, amikor már meg tudtam szólalni. - Kemény tíz nappal. November tizenhárom, te kis demens - nevettem megint, röviden. - Úúú, tarthatunk tíz napos hedonista züllést! Kaja, pia, szex, semmittevés... - Ábrándosan nagyot sóhajtottam.
Arra nem gondoltam, hogy utána a búcsú esélyesen kétszer olyan nehéz lesz, mint az öt nap után, csak az járt a fejemben, hogy ez bazmeg tényleg a földi Paradicsom lenne. Valami fasza helyen, tíz napig a párommal, távol a hétköznapok rohanó, bosszantó szarságaitól... Két hónappal ezelőtt még hozzátette volna legalább magamban, hogy már ha még akkor is keressük egymás társaságát. Mostanra ez totálisan irreleváns kérdéssé vált.
Az egész beszélgetésnek, meg annak hála, amilyen irányba kanyargott, plusz a munka-repülés említésére hirtelen meg se fordult a fejemben a válasznál az esti program - a kölyökmentés. Meg mert annyira nem beszéltem Henrynek a helyzet alakulásáról mert befagyott, ami alakulhatott és mesélhető lett volna.
- Nyugi, nem fogsz lezuhant légitaxiról hallani az esti hírekben pilóta-kialvatlanság miatt - nyugtattam mosolyogva. - Csak egy másfél órás gleccser kukkoló utam lesz, a többi gépellenőrzés, papírozás ilyenek... Neked van még vissza valami a heti szopóágból?
Vártam a hétvégét. Hónapokkal ezelőtt, meg életem javában azt se tudtam éppen, hogy milyen nap van, mert hát ki a faszomat érdekelte? Aztán február közepe óta minden kifordult a sarkaiból, és hiába voltak ilyen éjjel felriadós mellékhatásai ennek a hirtelen, gyökeres változásnak, egyetlen pillanatig se bántam. Csak rettenetesen furcsa volt olykor belegondolni, hogy ez tényleg az én életem.