Furcsa úgy palacsintát sütni, hogy már nem kell többszörös adagot csináljak... Merre jártok? Skype, telefon valamikor?
Tettem félre a telefonomat a konyhapultra, hogy újabb palacsintát tömjek magamba. Hiányzott, basszus, rohadtul hiányzott és fogalmam sincsen, mennyit fog segíteni a helyzeten a hamarosan beköltöző két hím. Szar volt, legszívesebben ezt újságoltam volna el neki, de mivel már kóbor volt, ez pedig eléggé falkaügynek minősült, nem igazán tudtam, elmesélhetem-e neki. Nyilván nem tartottam attól, hogy bárkinek is továbbadná, de nah, nem tudom, mennyire esünk a kivétel kategóriába, létezik-e egyáltalán kivétel ebben az egészben. Úgyhogy maradt a semleges téma, aztán ha épp nem autókáznak valamerre, akkor talán telefonálni, vagy skype-olni is tudunk.
- Szia!- köszöntöttem nagy lelkesen, amint létrejött a videókapcsolat. Jobban szerettem így beszélni, mint telefonon keresztül, mert ugyan nem olyan volt, mint személyesen, de mégiscsak többet hallottam, láttam belőle, mint telefonon keresztül. - Azt a képet komolyan te fényképezted? - kérdeztem rá, mert hát valljuk be, nehéz volt elképzelnem, hogy tényleg ilyen helyen járnak. - És az ott Yetta rajta? - fűztem még hozzá, próbálva uralkodni magamon, bár fogalmam sincsen, mennyire szűrte ki a hangomból a halovány irigységet. Én is úszkálnék ott, basszus!
Túl régen nem beszéltünk már, úgyhogy ideje volt, hogy valami életjelet adjon magéról. Azok után pláne, hogy áprilisban, azon a bizonyos éjszakán hogyan, milyen szavakkal váltunk el. Nagyon sok minden történt azóta falkaszinten, gondolom felé is zajlottak az események és habár én még nem igazán mesélhetek a történtekről, bíztam benne, hogy tud valami kapaszkodót adni nekem. - Szia! Tudsz most beszélni? - köszöntem, ha felvette. Hangomból hiányzott a megszokott lelkesedés, habár különösebb baljós árnyalat sem színezte szavaimat. Egyszerűen csak elveszettnek éreztem magam kissé. - Mi lesz most, Darren? - csaptam bele egyből a közepébe, mellőzve minden sallangtól a nyitást. Nem akartam húzni az időt, tényleg tudni szerettem volna, hogyan tovább, meddig kell még várjak.
Épp kiléptem a zuhany alól, amikor megszólalt a telefonom. Sebtében csavartam derekam köré egy fürdőlepedőt, törölközőt kaptam kezem ügyébe, hogy aztán kicsörtessek a konyhapulton hagyott készülékhez. Egyetlen pillantást vetettem a kijelzőre, mielőtt fogadtam a hívást. - Szia! Persze, mondd csak. - Kihangosítottam őt, egyrészt, mert Yetta előtt nem volt titkom, így nem vettem a szívemre, ha esetleg meghallja, mit beszélünk, másrészt nehéz lett volna úgy törölközni, hogy közben fél kézzel a mobilomat tartogatom. - Ezt hogy érted? - vontam fel szemöldököm, a hajam dörgölve. - Mi történt? Oké, voltak infóim a falkát illetően, de nem a globális kép érdekelt, hanem az ő szemszöge. Türelmetlensége átszivárgott a vonalon, ami egyéb kérdéseket és aggályokat is felvetett bennem, ám azokat biztos, hogy nem telefonon keresztül fogjuk megbeszélni.
Hallottam, hogy kihangosított, egészen más a hangzása így a beszélgetésnek, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak. Valószínűleg csak Yetta hallhatja a beszélgetést, az pedig ezúttal sem zavart túlzottan. - Nem tudom, mennyit hallottál a falka helyzetéről, a változásokról, de..- félbehagyom a mondatot, mert olyanba sikerült belekezdenem, amiről nem beszélhetek neki, bármennyire is szeretnék. Idegesítő és bosszantó még mindig ez a helyzet, mert kivel mással osztanám meg a mondandómat, ha nem vele? És pont vele nem tehetem meg, mert a falkához tartozom. Szar egy helyzet. - Azt mondtad legutóbb, hogy várnom kell még egy kicsit, hogy itt a legbiztonságosabb. Semmi sem olyan már, mint régen... - szép szavakba csomagolva az igazság, miszerint már nem érzem annyira otthonomnak a Lakot, mint anno, amikor rajongásig imádtam minden egyes centiméterét, a nyüzsgő energiákat, a pörgést. - Meddig kell még várjak? - bököm ki végül a bennem zakatoló kérdést. Menni akarok, egyértelmű, ahogyan az is, türelmetlen vagyok. Phil sincs itt, Madison eltűnt, egyedül érzem magam ennyi rengeteg ember közt és Darren is rettentően hiányzik. Ezen pedig ha akarnék se tudnék szépíteni, az meg már más kérdés, hogy előtte nem is igazán szeretnék.
Elmosolyodtam óvatosságán és azon, miképp vágta ki magát a kötelező hallgatásból úgy, hogy ne lehessen kérdőre vonható, mégis megértesse velem a lényeget. Tudom, egyáltalán nem egyszerű a helyzete. Majdnem felnevettem a türelmetlenségre, ami egyértelműen ott vibrált hangjában. - A napokban elhívom egy találkozóra Nessát. - Félelmetes belegondolni, hogy egyetlen, egyszerű mondat mennyi mindent elárulhat a kimondójáról. Igen, tudom, hogy a nőstény él és virul, igen, azt is, hogy hozzá kell fordulnom, ha az egész falkát érintő diplomáciai csevejre vágyom, s igen, mivel nem lettem gondolatolvasó se semmi egyéb, így gyanítható, hogy "spicli" van a sorok közt. Pontosabban: volt. - Legyenek rajra készek a cuccaid, egy héten belül jöhetsz. Nem terveztem tovább nyújtani az egészet, ugyanakkor egy Kölyök mégiscsak kevésbé mozoghat, hagyhatja el a falkát, mint az idősebbek. Teljesen jogosan amúgy. Így míg a többiek kilépése és ügyintézése a saját reszortjuk, addig ez a "kikérés" az enyém. Kétlem, hogy a nőstény akadékoskodni fog, mégiscsak a saját Kölykömről van szó, és a legutóbb is felnőtt módjára tudtuk ezt megbeszélni. Ezúttal se vártam magunktól kevesebbet. - De egyelőre csak egy matracod lesz - tettem hozzá nevetős hangon.
- Ó - bukik ki belőlem az őszinte meglepettség, amivel azt hiszem mindent összefoglalok. Ha már Nessával akar randizni, akkor többet tud, mint gondoltam volna és kétlem, hogy az erdőben sétálgatva csípte el a kósza beszélgetés foszlányt. - Azt hiszem jobb, ha nem kérdezek semmit - zárom ennyivel a beszélgetésnek ezen részét, mert ebbe lehet tényleg jobb, ha nem megyünk jobban bele. - Szerinted hogyan fog téged fogadni? - igazság szerint azt sem tudom, konkrétan mit szeretne tőle, de majd csak kiderül. Arra meg azért kíváncsi vagyok, miként fog reagálni a nőstény a "fekete bárány visszatértére". - Ó - ismét egy őszinte rácsodálkozás, mert ha valamire, hát erre egészen biztosan nem számítottam. Egy héten belül már mehetek? Amennyire menni akartam a hívás elején, most olyan sokként csapódik le a dolog, hiszen ha mehetek, akkor jó időre lehet itt hagyom ezt a helyet, a Lakot és a falkát valószínűleg mindenképpen, ez pedig hirtelen kicsit ijesztő, amellett, hogy felszabadító érzés is egyszerre. - Egy pokrócon is elalszom, ha ennyin múlik. Vagy az autóban - úgyis olyan kis kényelmes a csodajárgányom. Bár kétlem, hogy csak ennyin múlna, vagy múlt volna eddig a dolog.
Felnevettem arra, hogy semmit sem kérdez inkább. Okos lány, efelől ismét nem hagy kétséget. - Fogalmam sincs, Payne - vallom meg az igazat. - Nem tudom, mi lesz annak a randinak a végre, de mindent meg fogok tenni, hogy valami jó süljön ki belőle. - Ennél többet aligha ígérhettem, s ami azt illeti... önmagam reakcióitól valamelyest jobban tartottam, mint Nessáéitól. Talán még mindig nem kéne vele találkoznom, de képtelen vagyok tovább húzni. - Több idő kell? - kérdeztem nyugodt, megértő hangon. Én se két nap alatt határoztam el magam anno. - Ennek örülök, mert még az is előfordulhat - mosolyodtam el a kocsiban alvásra. - Egyetlen ház van, véges számú fekvőalkalmatossággal, úgyhogy lehet nem árt barátkoznod a gondolattal. Minek kezdtem volna ipari építkezésbe? Hogy aztán unalmas óráimban egy szellemfalu "utcáit" rójam? Hogyne...
- Nem is várnék tőled mást - már ami azt illeti, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy valami jó süljön ki a dologból. Ez volna a cél amúgy is, nem? - Nem tudom... - vallottam be hirtelenjében, mert hiába csak néhány éve élek itt, nekem az még nagyon sok idő, rengeteg emlék, barát köt ide és így hirtelen belegondolva lehet nem fogom tudni egy hét alatt magam mögött hagyni mindezt. - Nem akarom sokáig nyújtani, ami azt illeti, szóval elég lesz egy hét - ha kimondom, akkor biztosabbá válik és nem őrlődöm rajta, hanem tényleg belevágok. Így lesz a legjobb. - Vigyem magammal az ágyamat is? - szökött nevetős él a hangomba. Legfeljebb akkor tudnám, ha felerősíteném a kocsi tetejére, vagy szereznék egy utánfutót. Amúgy meg kényelmes az autóm, simán elalszom benne, Yetta jól választott, már nem csak a kényelmét tekintve. Szeretem azt a kocsit, nagyon is, ami azt illeti. - Nem vagyok finnyás alkat, te is tudod - csak úgy mellékesen. Matrac, földre terített pokróc, autó, teljesen mindegy. - Amíg van egy kényelmes párnám, addig teljesen mindegy, hol alszom - továbbra is ott a nevetős él a hangomban, hiába gondolom komolyan ezt a párna-dolgot.
- Te döntesz, min datter - mondtam a pultnak támaszkodva, vállamon a törülközővel. Pár csepp víz a pultra hullt sötét tincseimről. - Nem én leszek az a Teremtő, aki erőnek erejével fogja magához láncolni a Kölykét, hidd el. Van választásod még mindig és később is lesz. - Belegondolva kurva röhejes lenne, ha pont én próbálnám korlátok közé szorítani! - De tényleg jobb nem nyújtani - értettem egyet vele. Ennyiből talán még áldás is volt, hogy anno Nessa nem engedélyezett nekem többet két kurta óránál a terület elhagyására. Mondjuk ennek - is - hála a cuccaim túlnyomó többsége még mindig a Lakban voltak... - És ha már itt tartunk... elhoznád az én motyómat is? - pillogtam tarkómat vakarva a kijelzőre, ahogy leesett a szomorú valóság, mintha ott állna velem szemben és láthatná szerencsétlen képemet. Jó, hát annyi minden történt, ki foglalkozott a szükségesnél több cuccal? Azokat is a házamból, nem a Lakbéli lakásomból hozta Sarah. Meg azt hiszem, még Anchorage-ben is van pár darab... Tök jó, más gyarmatokat szerez, úgy terjeszkedik, én alaszkaszerte elhagyom az alsógatyáimat. Végülis... ez is egy módszer. Felnevettem az ágyvitel lehetőségére. - Nem, azt azért nem kell. Mondjuk lehet hely se lenne már neki. - Szerintem lassan azt fogja hinni, hogy egy kis lyukban tengetjük nyomorúságos napjainkat. - Nyugi, lesz helyed, megoldjuk egyet se félj - mosolyodtam el, s valahol a mellkasom tájékán kellemes melegségként ült meg a tudat, hogy nem sokára újra napi szinten a közelemben lesz. - Egyébként meg mocsok gyorsan dolgozok, mire kettőt pislogsz, mindened lesz itt is. Aztán egy fincsi vacsora mellett leülünk mind és megbeszéljük a továbbiakat. Mint egy nagy, boldog, szőrös család.
- És nem én leszek az a Kölyök, aki vakon követi a Teremtője minden szavát - furcsán gyorsan és meglepő magabiztossággal érkezett a válasz, valamiért olyan érzés volt, mint pár hónapja, amikor a farkasom egyszerűen átvette az irányítást, csak sokkal enyhébb és kellemesebb formában. Ez a felismerés és a belőle fakadó érzés pedig hosszú-hosszú idő után először váltott ki mosolyt. - Elég lesz az egy hét - nyomatékosítottam ezzel a szükséges időt és azt is, hogy menni akarok. - Persze. Mindent, ami még itt van? - egy-két adagot küldtem utána Anchorage-be még a távozása után, de akadt még néhány doboz, amit összepakoltam és elhordtam a faházba. Lehet tényleg kell majd egy utánfutó? - Te jó ég, ha egy ágynak sincs már hely, akkor mekkora helyről van szó? - hirtelen egy barlang képe ugrott be előttem, de elég elvetemült egy dolog lenne, szóval gyorsan el is hessentem a gondolatot. - Szerintem el sem tudod képzelni, mennyire várom - őszinte színezete volt a szavaimnak, mert nagyon szükségem lett volna már egy ilyen kis nyugis, családias vacsira, együttlétre, akármire. Bár leginkább az hozott lázba, hogy végre ott lehetek, velük, vele.
- Vagy legalábbis a javát - mondtam a cuccokat illetően, majd röviden felnevettem hüledező kérdése hallatán. - Nyugi, nem olyan kicsi azért. - Én lennék az első, aki hanyatt-homlok menekülne egy kis lyukból. A nagy tereket szeretem, nem a kis zugokat. - Hamarosan itt lehetsz - biztosítottam róla, mert erőteljesen kételkedtem abban, hogy Nessa visszatartaná. - Addig pedig vigyázz magadra és csomagolj szépen. Hívni foglak még - ígértem, s ebben kimondatlanul is ott volt, hogy az bizony már a rajt-jelzésem lesz számára. Nem tudom, mi sül ki ebből az egészből, ha kisül egyáltalán bármi, de szeretném, ha ő is mellettem lenne. Az egyetlen Kölyköm, hm... Csak azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az utolsó is egyben. Ha csak olyat nem mondott vagy kérdezett még, akkor elköszöntem tőle, bontottam a vonalat és elmentem normálisan megszárítkozni. Várt még rám egy fontos hívás, pontosabban invitálás.
//Ha nincs más, akkor mint mindig, köszöntem szépen! //
Nem vártam túl nagy választ, de az, hogy semmi reakciót sem kapok az első szavaimra, kissé elkeserít, mintha az orromra koppintanának, hogy állj, ne tovább, tudd a helyed, még nem jött el a te időd. De ahelyett, hogy ebbe temetkeznék, inkább a holmija felől érdeklődöm, feljegyezve, hogy vigyek mindent, ami befér a kocsiba. Már előre látom, mennyire meg lesz pakolva az a szegény járgány. - Gondolom, hogy azért nem egy vadászházat pécéztél ki családi fészeknek - mókás elképzelni a kis lukat, de akkor ezek szerint nem erről van szó. - Nagyon kíváncsi vagyok már - szerettem olykor a műhelyében is lebzselni és nézni, milyen szép dolgok kerülnek ki a keze alól, a konyhapultért és az átalakított nappaliért is odáig voltam. - Azért a konyhapultot sajnálni fogom... - csendes-keserű a megjegyzés, mert ha valami, hát az tényleg mestermű volt. - Igeniss, apuci! - nevetős hangon érkezett a válaszom a "csomagolj szépen" részére a mondatnak. - Te is - lágy tónusa volt a hangomnak, kimondatlanul is belecsomagolva a szavakba a nem ismeretlen türelmetlenségem és izgatottságom.
Kezdőlap
//
