Nem hittem volna, hogy ennyi minden fog történni az elmúlt hónapok alatt. Ryder tudta, hogy elmegyek és nem, nem akartam, hogy velünk tartson. Szükségem volt egy kis időre az áprilisban történteket követően. Azt hiszem kicsit életemben először most igazán menekülni akartam minden elől. Meg kellett volna halnom, de mégis éltem, míg akinek annyi mindent köszönhetek nem volt többé, vagyis ő már odaát volt. Tudtam, hogy mindig velünk lesz és vigyázni fog a sajátjaira, ahogyan én is igyekszem, emiatt pedig ideje volt szép lassan nekem is összeszedni magam. Darim már hetekkel korábban visszatért, mi még kitartottunk a „kölyökkel”, de még se leltük Madison nyomát. Mintha csak azért történt volna ez is, hogy bebizonyítsa az élet nem csak Alignak szörnyeteg ebben a világban, hanem vannak mások is. Remélem, hogy jól van, vagy legalábbis él és egyszer hazajuthat. Philnek se volt könnyű, azt hiszem részben talán jobb is volt így, hogy távol voltunk és volt ideje neki is megemésztenie azt, ami történt. Próbáltam lelket önteni belé, mellette lenni, ahogyan egy nővér tenné az öccsével. Tudom, hogy milyen fájdalmas tud lenni a szerelmünk elvesztése, még ha ő nem is biztos, hogy véglegesen veszítette el, addig én egykoron igen. Egy gyermeket, egy társat is, akiről azt hittem, hogy újra fogom látni, de még se történt meg. Ry próbált beszélni, tudtam, hogy valami fontosat akarna mondani, de sose adtam neki lehetőséget. Rövidre fogtam mindig a beszélgetést, amennyire csak lehetséges volt. Részben a magányt választottam és próbáltam szép lassan minden apró darabkát még ilyen vén fejjel is a helyére rakni. Tudom, hogy egy falkában is állandóan zajlik az élet, de ami várt otthon, az még engem is meglepett. Nem volt kérdés, hogy én se maradok, ha Ryder nem maradt. Sietve pakoltam össze a maradék pár dolgomat, hogy utána elbúcsúzzak bizonyos emberektől. Még Philhez is benéztem és biztosítottam róla, ha bármikor szeretne beszélni, akkor nyugodtan keressen és összehozzuk a találkát. Végül pedig nem volt más, mint neki vágni újra az „ismeretlennek”. Talán már éjfél is elmúlt, mire áthaladtam a városhatáron, sietve öltöttem ismét emberi alakot még az erdőben és öltöztem fel. Lassú léptekkel indultam el a megadott cím alapján, amit kaptam és sikerült kideríteni. Tudom, hogy szólhattam volna előre is, de még se tudtam megtenni. Nem beszélhetek, de vele talán mégis meg akarom beszélni azt, ami részben történt, nem tudom, mi lenne a helyes. Pajzsom fel volt húzni, nem rohamoztam meg az energiáimmal, inkább csak figyeltem az ajtót, majd végül beengedtem magam, hiszen ennyi idő alatt az ember megtanul zárakat feltörni. Szerencsére elég kihalt volt az utca, hogy ne szúrjon senkinek se szemet. Lassú léptekkel haladtam befelé, a táskámat leraktam a kanapéra, majd egyenesen a szoba felé vettem az irányt. Ha csukva volt az ajtó, akkor óvatosan nyitottam. Rövid ideig figyeltem, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy majd inkább reggel érkezem, de végül lassan sétáltam oda hozzá, és egy apró puszit nyomtam az arcára, ahogyan az ágy másik felére leültem. Ujjammal hajába túrtam, vagy éppen a takaró alól kilátszó vállán, hátán simítottam végig. Nem lepődnék meg azon, ha nem hinne először a szemének, pláne azok után, hogy miként is zártam én rövidre a hívásokat… abból akár lett volna olyan is, aki egyből arra gondolt volna, hogy ez már inkább valaminek a vége lesz. Amikor mocorogni kezdett, akkor újra közelebb hajoltam és újabb puszit nyomtam az arcára. - Szia… - suttogtam csak ennyit hirtelen, mert úgy éreztem, hogy semmi szó se lenne igazán helyes ebben a helyzetben, majd a pajzsomon is engedtem, hogy érezhesse, hogy ez nem igazán álom, se nem képzelődés.
Ahogy teltek a napok, később a hetek, majdan a hónapok, úgy éreztem magamat egyre magányosabbnak. Ott voltak nekem ugyan a lányaim, Jo, vagy még egy-két igazán közeli barátom, de ő velük sem tudtam minden nap találkozni, és akármennyire is próbáltuk, a beszélgetés sem minden áldott nap sikerült. Szóval az időm nagy részét vagy a műhelyemben, vagy pedig az erdőben töltöttem, legfőképpen a farkasaimmal kalandozva. Vadásztunk, birkóztunk egymással, vagy csak rohangáltunk, lényegtelen volt, csak ne kelljen újra és újra visszatérnem szerény kis hajlékomba, ami valami eszméletlen csendes volt. Egyszerűen hátborzongató volt visszamenni oda, szóval nem is voltam mindig ott esténként. Néha kint aludtam a farkasaimmal, de volt már rá példa, hogy túlhajszoltam magam a munkában, és reggel meg nem kellett sokat utaznom… A fénypontjai ezen borús napjaimnak az volt, mikor tudtam a szeretteimmel beszélni, de akkor meg főként, mikor Corinával. Viszont ahogy a beszélgetéseink egyre rövidebbek lettek, azzal arányosan romlott az én hangulatom is. Nem akartam megint átélni azt, hogy esetleg elveszítem őt. Tudom, hogy szeret engem, efelől kétségem sincs, de… szerintem érthető az aggodalmam. Mintha nem is lett volna már rám kíváncsi, amilyen gyorsan lerakta a hívásokat. Abban reménykedtem, hogy ha ilyesmi is lesz végül a döntése, akkor legalább elém állva mondja el, nem telefonon keresztül. Az tenné fel az i-re pontot és adná meg a kezdőlökést a szakadékba.
Mai napon nem én voltam soron és igazából sokkal inkább a szabad levegőre vágytam, így munkahely helyett az erdőnek vettem az irányt a farkasaimmal. Levadásztunk egy őzet, később pedig még egyet, amiből bőségesen jól tudtunk lakni. Végül viszont úgy éreztem, hogy akármennyire is rossz hazamennem, de most muszáj leszek. Fogalmam sem volt, mi hívott annyira most vissza a házamba, de nem is kezdtem el fejtegetni. Lehet csak a lakás jó melege, ami itt nincs a vadonban. Jött velem Lealia is, míg Icarus és Quacey mentek a saját útjukra. Nem vártam el a hófehér farkastól, hogy velem jöjjön, de örültem neki és nem is ellenkeztem. Lezuhanyoztam, felkaptam egy boxert és egy nadrágot magamra, meg egy trikót, majd ahogy voltam, szinte beájultam az ágyba, olyan fáradt voltam már. Lealia hasonlóan tett, csak ő valahol a ház másik szegletében. Fogalmam sincs, hol, és nem is különösebben zavart. Így legalább nem érzem magam teljesen egyedül, hogy tudom, van még valaki más a házban.
Nem érzékeltem az előszobában történtekből semmit, mert teljesen nyugodtan aludtam. De mikor megérkezett Corina, nagy csendesen, Lealia kérdőn lépett elé, mikor a szobám felé vette az irányt, elállva az utat. Egy ideig szemezett vele a farkasom, majd pedig egész egyszerűen félreállt, és elvonult a ház egy másik szegletébe. Tudja jól, hogy kicsoda ő, és ezért sem bántja. De ha valaki más jött volna, akit nem ismer, lett volna reggel mit takarítanom… Végül megébredek, de még semmit nem fogok fel a külvilágból. Csak azt érzem, hogy valakinek ujjai a hajamban vannak, és hogy ad egy csókot az arcomra. Ez már kicsit segít az ébredésben, a hangról pedig nem is beszélve. Még mindig elmondhatatlanul álmosan ültem fel, és nyomtam fel az éjjeli lámpát, hogy megnézhessem, ez tényleg ő-e. Végigsimítottam az arcán, tekintetemmel végig követtem az egész arcát, majd pedig a homlokának támasztottam az enyémet. – Corina… - ennyit tudok csak kimondani. Érezheti rajtam, hogy mintha valami mázsás súlyt dobtak volna le rólam, annyira megkönnyebbültem a jelenléte miatt. Minden további nélkül ölelem őt magamhoz, jó szorosan, és nagyon hosszú ideig. Alig tudom elhinni, hogy tényleg itt van, és nem csak álmodom. Az ölelés után pedig nem húzódok el tőle, hanem ajkaihoz hajolok, és megcsókolom őt. Gyengéden, lágyan, mégis hosszasan. Amint ennek vége, akkor szólalok csak meg. – Annyira hiányzott már ez… annyira hiányoztál te… - mondom neki halkan, mintha valami államtitkot árultam volna el neki. Most már kicsit elhúzódok tőle, ha nem tart vissza valahogyan. Még mindig arcán simítok végig, és úgy nézek rá. – Miért nem szóltál, hogy jössz? Mi van a küldetéssel? A falkával? Mesélj, mert most annyi kérdésem van, azt se tudom, hol kezdjek bele…
Nem számítottam arra, hogy még egy másik farkassal is most szembe kell néznem. Viszonoztam Lealia kérdőpillantását, mire az energiáimmal is könnyedén öleltem körbe. Habozott, de ismert már, ahogyan eléggé meggyőző is tudtam lenni, ha akartam. Végül szerencsére bebocsájtást nyertem általa is a szobába. Nem, még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez volt-e a legjobb ötlet, vagy éppen mit kellene mondani, tenni. Tudom, megannyi évszázad van a hátam mögött, de őszintén még az is megfordult a fejemben, hogy vajon nem temetett-e el már magában, hiszen a viselkedésem alapján simán vehette volna úgyis, hogy szép lassan elillanok, mint egykoron tettem, még ha nem is szó nélkül. Egyre rövidebb és rövidebb beszélgetések. Annak viszont örültem, hogy nem a világ másik felére ment, mert az talán még számomra is túl nagy változás lett volna, még akkor is, ha még mindig nem voltam abban biztos, hogy ez a hely biztonságos lehet számunkra. Muszáj lesz valakivel beszélnem, aki ott volt azon az estén. Hiába ennyi évszázad, tapasztalat és megannyi dolog, amiről mások csak azt hiszik legenda, de én tudtam, hogy nem az… hirtelen mégis úgy éreztem, hogy még mindig nem sikerült teljesen helyre raknom a dolgokat. Jobb lesz, és én se futhatok örökké. A tetteim automatikus cselekedetek voltak, hiszen egy részem inkább csak ült volna és nézte volna őt, de ha eddig nem akar megenni, akkor azért már tuti megevett volna, hogy miért nem ébresztettem fel. Pláne, hogy legutóbb amikor nem tettem, akkor éppen meghalni mentem. Ironikus mi? Aludt, amikor úgy volt többé nem látjuk egymást és most is alszik, mert képtelen voltam most is előre üzenni, szólni, amikor visszatoppanok…végleg. Az mindig is tele volt fura fordulatokkal, vagy éppen megannyiszor megmutatkozott az, hogy miként is tudja ismételni önmagát a tetteink mégis totálisan más helyzetben. A fény hirtelen elvakított, így kicsit hunyorogni kezdtem, hiszen farkasként jól látok sötétben is, így nem zavart a sötétség, inkább kicsit megnyugtató volt az, hogy milyen békesség is lappangott ebben az estében, miközben belül még mindig káosz tombolt. – Igen, visszajöttem Ryder. – érintésére csak elmosolyodom, ahogyan arra is, hogy miként dönti össze homlokunkat. Kezem arcára siklik. – Sajnálom. – suttogok még ennyit a némaságba, a sötétségbe, mielőtt még túlzottan is magához ölelhetne. Nem hibáztatom érte, így inkább csak én is viszonozom. – Ha így folytatod, akkor lassan összeroppantasz. – próbálok egy kis vidámságot csempészni ebbe a fura helyzetbe is. Csókban elveszem és kicsit még bele is mosolygom, hiszen szinte biztos voltam az utána következő szavaiban. – Szóval elsőként a csókom hiányzott volna? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, majd hajamat kisimítom az arcomból, hogy utána kezemmel arcának élén simítsak végig. – Te is hiányoztál, de most már itt vagyok és vélhetően már nem szabadulsz olyan könnyedén tőlem. – hangom komolyan csendül, de ez az igazság. Végül neki dőlök a falnak, vagy az ágytáblának és megrántom a vállaimat. – Nem jártunk sikerrel. Darim már hamarabb visszajött, mi még Phillel kicsit maradtunk, de nem találtuk meg. Nem is sejtjük, hogy merre lehet, vagy él-e még, de élnie kell, igaz? Nem halhat meg egy olyan ártatlan teremtés, mint amilyen ő volt. Ritka a jámbor farkas. – mondom kicsit szomorúan, majd felhúzom a lábamat és átölelem. – Hallottam, hogy eljöttél, amikor dönthetett mindenki. Ezt szeretted volna elmondani? – pillantok rá kérdőn, mert hirtelen jobb ötletem nem lenne arra, hogy mi is lett volna az a fontos dolog, amire sose jutott idő, mert túl rövidre zártam a beszélgetést. – Miért? Hiszen a családod tagjai ott vannak, nem? – Nessa miatt tette volna? Azt meg ő is sejthette, hogy bármennyire is szeretem falkát, attól még kitartok mellette, és ha ő jött, akkor én is jövök. Különben is kivigyázna az idióta fejére, formás fenekére?
Alig bírom elhinni, hogy újra itt van. Akármennyire is próbálnék rá haragudni, hogy legalább egy üzenetet írhatott volna nekem és akkor én is készülök neki valami meglepetéssel, egyszerűen nem tudok. De én mindig is ilyen voltam – az új farkasomtól számítva -, hogy képtelen vagyok haragudni bárkire, és igazán komoly indok kell, hogy ez másképpen legyen. Corina pedig olyasvalaki, akire nem tudok. Szeretem őt, egyszerűen megveszek érte és bármit megtennék, hogy boldoggá tehessem őt, és az életünket is egyaránt. Ezekkel a meglepetéseivel viszont jó lenne, ha leállna. Egyszer tényleg szívrohamot fogok kapni, ha ilyesmivel próbál meglepni máskor is. Az áprilisban történtekkor is minden előzetes nélkül rohant a majdnem-halálba, és most is mindenféle helyzetjelentés nélkül került ide hozzám vissza. Bár jelentősen jobban örülök ennek az utóbbinak, mintsem a korábbinak… - Maradj csendben, asszony, hónapok öleléseit kell pótolnunk… - mondom neki viccelődve, miközben egy pillanatra sem eresztem őt a karjaimból, csak még szorosabban húzom magamhoz. Elmondhatatlanul jó érzés érezni újra testének melegét, magamba szívni az illatát, és látni őt. Nem válaszolok következő kérdésére, csak lágyan mosolygok rá, kicsit félredöntve a fejemet és úgy nézve őrá. Boldogan, szerelmesen. Jól tudja, hogy nem hiányzott semmi sem jobban, mint ő maga teljes egészében és pompájában. Kínzás volt ez a néhány hónap, de végre úgy érzem, hogy ennek hamarosan vége fog szakadni. Vagy már véget is ért. Ugye véget ért? - Többet nem fogom hagyni, hogy így eltűnj, ne aggódj miatta… - az ő komolyságát az én mosolyom és kicsit viccesre vett stílusom rontja meg teljesen. A szavaim akármennyire is inkább humorosnak próbálnak hatni, bőségesen van benne igazság. Nem akarom őt elengedni, mert ha az a húsz év nem lett volna elég, hogy nem tudok róla semmit, ez a maradék néhány hónap rendesen kimaxolta nálam a dolgokat. Most viszont nagyobbak voltak a félelmeim és kicsit nyugodtabb is voltam egyszerre, mint az évtizedekkel előtt történtekkor. Tisztában voltam részleteiben, mi történt ápriliskor és ezért féltem, hogy nehogy valami butaságot csináljon. Viszont könnyebb volt, mert legalább hallottam a hangját, és tudtam, minden rendben van. Ha nem is pontosan így, de legalább nincs semmi baja. - Fogalmam sincs, Corina… veszélyes világban élünk. De reménykedjünk, hogy egyszer visszatalál. Vagy ha nem is, akkor jól van. Többet nem tudunk tenni – nem hiszem, hogy ilyen válaszra számított volna, de nem akarom hamis dolgokkal csábítgatni őt. Én nem olyan vagyok, hanem kimondom a gondolataimat, és megmaradok a realitás talaján. Figyelem, ahogy átöleli a lábát, én pedig csak közelebb húzódok hozzá, mellé, és magamhoz ölelem őt. – Igen, ezt akartam. Sajnálom, hogy nem tudtam végül szólni, csak mindig olyan hamar leraktad a telefont, és ezt pedig nem tudtam volna két percbe bele sűríteni… - vallom meg neki az őszintén. Kérdésére csak sóhajtok egyet, és nyomok egy csókot a feje búbjára. – Ott vannak, igen, de… hát nem tudom. Már egy ideje nem érzem úgy, mintha ez az a falka lenne, amibe mi anno belekerültünk. Az a Nessás dolog is, amivel a hatalomra tört… ezt már kiveséztük rendesen szerintem. És úgy véltem, hogy neked sem lenne olyan sok ellenvetésed az ellen, hogy eljöjjünk onnan, mert mikor erről beszéltünk korábban, ez jött le nekem. Baj? – kérdezem tőle kíváncsian, remélve, hogy nem fogja bánni a döntésemet. Hogy helyette is döntöttem, pedig lehet nem kellett volna. Viszont nem akartam már annyira ahhoz a falkához tartozni, amivé ez vált… - Illetve a várost is el akartam hagyni. Láttam, mit tett veled az április és… nem akarom, hogy többé bármi ilyesmit is kelljen átélned. Ezért döntöttem így, hogy ha nem is túl messze, de elköltözöm. Aztán pedig reménykedtem benne, hogy ha eljön az ideje a hazatérésednek, majd te is követni fogsz engem és megérted a döntésemet – zárom le a gondolatmenetemet, miközben lágyan simogatni kezdem a karját. Annyira hiányzott már a közelsége, hogy végre érinthetem őt és nem csak a gondolataimban van jelen, mint anno olyan sok ideig…
- Te most tényleg azt mondtad, hogy asszony? Lehet túl sokáig voltam távol és agyadra ment a magány. – hecceltem tovább és ha most kicsit hosszabb haja volt, akkor könnyedén kócoltam össze neki játékosan. Hiányzott, kár lenne tagadni, hiszen régóta boldogítottuk egymást. Megfordult-e a fejemben az, hogy jobb lenne e nélkülem neki? Meg, még szép. Pláne azok után, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül és majdnem eljött az a pillanat is, amikor nem látott volna többé, maximum évtizedekkel később, vagy ha netán őt is utolérte volna a vég. Könnyedén vesztem el az ölelésében, még akkor is, ha az én hangulatom feleennyire se volt jókedvű, vagy éppen könnyed, mint neki amiatt, hogy láthatott engem. Nem vele volt a baj, hiszen jó volt újra látni őt, inkább velem, hogy hónapok óta nem tudtam mindent a helyére pakolni. Még egy ilyen véncsontot is ki lehet billenteni úgy néz ki a lelkivilágából és ehhez nem kell más, mint egy ősi bosszús szellem. Mosolyát viszonozom és egy rövidke csókot adok ajkaira, majd pedig kényelembe helyezem magam az ágyon. Részben árulónak érzem magam, olyannak, aki a felbukkanásával csak még több bonyodalmat hozott az életébe. Pedig nem ezt érdemelne, ahogyan a legtöbb farkas se, hogy rettegjen az áprilistól. Vajon vége lesz valaha? Elértünk valamit, vagy csak látszólagos ez a béke? - Tudom, de azt is, ha nagyon el akarnék tűnni, akkor semmit se tehetnél és ezt te is pontosan tudod. – emelem rá az íriszeimet komolyan. Nem feledheti ezt sose, hogy a látszat ellenére ő az én kölyköm, vélhetően a farkasa se lázadna fel az enyém ellene se, jobbik esetben, még ha Ry túlzottan is pipa lenne rám. Ha mégis, akkor is képes lennék gátat szabni neki, vagyis remélem, de nem is akarok ilyenekre gondolni. Nem akarok eltűnni, hiszen még csak most jöttem, de meg kell találnom Darrent is, viszont van sejtésem, hogy merre is találjam és ott van az itteni „vezető” is. Vele is beszélnem kell, vagy beszélnünk, ha még netán ő se tette meg. Jobb egy hely szokásait betartani, mint szembe menni velük. - Talán nem kellett volna még visszajönni. Még lehet keresni kellett volna őt, de láttam azt is, hogy mást miként visel meg. Ezt láttam egyszerre helyesnek és helytelennek is, mármint visszatérni. – nem volt sose szokásom feladni, ahogyan most se akartam, de mégis úgy éreztem, hogy jelenleg nem tehetünk többet. Nem tudjuk pontosan azt se, hogy kirabolta el, csak sejtésünk volt, de a fickó életéről semmit se tudunk, így azt se tudtuk, hogy merre induljunk el. Egy apró sóhaj bukik ki ajkaim között, majd szőke, de igazán kócos tincseimbe túrok. – Ne tedd, én vettem rövidre a beszélgetéseket, de időre volt szükségem és még talán kelleni is fog egy kis idő, de nem fogok eltűnni. Sok minden történt mostanság. – mondom egy kicsit nyúzottan, hiszen fáradt vagyok én is, megviselt kicsit a kutatás is, ahogyan bármennyire is menekültem volna attól a helytől, most mégis kicsit hiányzott a falka nyüzsgése. - Nem, majd megszokom, ahogyan visszaszoktam a falkába is. – mosolyodom el biztatóan, hiszen vagy megtanulunk alkalmazkodni, beolvadni, vagy pedig meghalunk. Ennyire egyszerű ez a képlet. Pláne ennyi idős fejjel muszáj, hogy olykor a múltunk egy részét és azt, akik vagyunk elfeledjük, vagy átformáljuk a modernvilágba valóra. - Megértem, de félek attól, hogy mindegy merre is megyünk, ő akkor is bárhol elérhet, ha szeretne. Talán ennek sose lesz vége, talán ez csak egy újabb gúny volt a részéről, hogy még élek, élünk, míg ők halottak. – nem, nem akartam beszélni arról, hogy mi történt ott pontosan. Hiába volt részese, még mindig nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet lenne. És még kicsit a hideg is kirázott, ahogyan Abigail babája eszembe jutott. – Beszélni kellene a helyiekkel? Mivel foglalkozol? Fel kellene keresni a vezetőt és lehet holnap kicsit kiruccannék a környékre. Szeretnék valakivel beszélni. – ne, ne aggódjon amiatt, hogy eltűntem. Csak szükségem van azt hiszem most Darrenre, hogy beszélgessek vele. Ő ott volt, a részese volt az egésznek. Öregebb volnék, de hirtelen nem éreztem magam eléggé bölcsnek.
Szavai őszintén megrémisztenek. Tényleg muszáj volt ezt most Corina, tényleg? Legalább egy kicsit próbálhatnál úgy tenni, mint aki örül annak, hogy újra itt van és az én kedvemet sem próbálnád szegni. Mert hallva, amit mond, a vigyorom egyből lekonyul a számról, és a kedvem is ennek megfelelően redukálódik. Nem szeretem, mikor ilyen. Mikor ezt csinálja, és nem képes viccelődni. Tudja, milyen vagyok, tudja mennyire szeretem, és tisztában van azzal is, mennyire megviselt engem az eltűnése még annyi évvel ezelőtt. A mostani néhány hónap szintén kurva nehéz volt nekem. Erre most még egy ilyet is bedob, hogy ha el akarna tűnni, könnyedén megtehetné és én pedig ez ellen semmit sem tudnék csinálni? Hát nagyon jól esik, köszönöm neki… Bár inkább megpróbálom arra fogni, hogy fáradt és nem gondolta teljesen komolyan. De attól még... - Ha ennyi minden történt, és ennyire fáradt vagy, akkor miért nem alszunk inkább egyet? Holnap reggel meg folytatjuk a beszélgetést – kérdezem tőle komolyan, de még hamar hozzáteszek néhány szót. – Félre ne érts, nem úgy értem, hogy nem akarok veled beszélni. Egész egyszerűen csak ha inkább erre vágysz, én nem fogok ellenkezni ellene. Mégiscsak… ez lenne a legnyugodtabb estém az elmúlt néhány hónapban – vallom be neki az egyértelműt. Nem voltam a helyzet magaslatán az elmúlt időkben. Eleinte még forma-forma jól tudtam aludni, de ahogy teltek a hetek, hónapok, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a hiánya. Hogy nem ölelhetem este magamhoz, nem érezhetem fejét a vállamra hajtani, lábát átvetve az enyémen, úgy hozzám simulva. Túlzottan szeretem őt, és túlzottan a részemmé vált már, főként azóta, mióta elmondtam, mit is érzek iránta. - Jól van akkor. A ház pedig remélem megfelelő választás volt. Bár gondolkoztam rajta rendesen, hogy vajon elnyeri-e majd a tetszésedet. De mindenképpen valami erdő-közelit akartam, érthető okokból szerintem. Elég csak Lealiára gondolnod, így nem nézik meg annyira az embert – főként azért, mert errefelé aligha jár ember. Ha pedig el is kél egy-kettő, azok sem velem fognak foglalkozni, meg hogy épp milyen állattal térek be a saját házamba. Na meg amúgy is, Alaszkában élünk… - Még mindig ezen kattog annyira az agyad? – kérdezem tőle egyáltalán nem bántón, sokkal inkább kíváncsian és féltőn. Nem lenne szabad még mindig ezen agyalnia annyit… - Hallani akarod a véleményem? Én őszintén úgy vélem, hogy vége van. Alignak megkapta, ami kellett neki, akik kellettek neki – sóhajtok fel, és szerintem ebből könnyen rájöhet, hogy nem szeretnék erről a témáról túl sokat beszélni. És hogy úgy gondolom, neki is el kellene végre felejtenie, vagy legalábbis elfogadnia a történteket. Vagy keresnie valakit, akivel tud beszélni erről, mert akármennyire is fáj, látszólag velem képtelen erre. - Valószínűleg kellene, igen. De meg akartalak először várni téged, míg ezt megejtem. A munka meg ugyanaz, mint Fairbanksben. Annyi különbséggel, hogy most már én magam nyitottam egy műhelyet, amibe elég sok időmet beleöltem az elmúlt időszakban. Ennyiből még hasznomra is váltak a hónapok… - kicsit keserű szájízzel mondom ezt, de végül csak megrázom a fejemet. – Kivel akarsz beszélni? – kérdezem tőle kíváncsian, és remélem, hogy legalább egy nevet mond. Vagy ha még ennyire sem bízik meg bennem, pont bennem, akkor nem tudom, mit fogok csinálni. - Egyébként, ha szeretnél egy zuhanyt venni, akkor azt is nyugodtan megteheted, biztos hosszú út van most mögötted és egy jó meleg fürdő bármikor jól esik a hideg északon – vetek fel neki egy lehetőséget, amit az ő dolga eldönteni, hogy él-e vele vagy sem. Nincsen hátsó szándékom ezzel egy szál sem, egész egyszerűen csak szeretném, ha kicsit ellazulna, ez pedig egy egész jó módszer rá.
Látom miként fagy le a mosolya a szavaimnak köszönhetően, de azt is tudja, hogy kimondom amit gondolok. Még akkor is, ha az éppen nem kedvére való. Se erőm, se kedvem veszekedni se. Lehet jobb lett volna inkább mára még a régi helyen maradni, vagy meghúzni magam egy hotelben. Sok minden történt mostanság. Azt is tudom, hogy milyen, hogy én milyen voltam, de mindenki változik, ha részben átélte azt, hogy milyen a halál. Emlékszem milyen érzés volt az, amikor a levegő a tüdőmbe szökött, amikor hirtelen éreztem a rideg talajt a testemhez simulni még a ruhaanyagán keresztül is. Egyszerre volt hihetetlen és sokkoló. Szerintem nem létezik olyan, akit ne viselt volna meg, de míg valakik mélyen eltemetik, én nem tudom, mert valami miatt újra és újra felüti a fejét. Mintha csak képtelenség lenne örökre elfelejteni, de talán nem is akarom teljesen. - Sajnálom, nem akartalak megbántani. Olykor hamarabb mondom ki azt, amit gondolok, mint végiggondolnám. Ne haragudj. Főleg, ha el akartam volna tűnni, akkor most nem lennék itt. – próbálok javítani a helyzeten, de lehet tényleg aludni kellene, de abban se voltam biztos, hogy menne úgy, hogy nem alszom egyedül. Mostanság eléggé megszoktam, de inkább nem mondtam ki, hogy mit gondolok, mert szerintem ezzel vágnám tropára végleg a kedvét, a hangulatot. – Elhiszem, de azért most se kellett volna túlzottan aggódnod, csak jártam a kontinenseket, semmi extra nem történt soha se. Egészen megértőek voltak a legtöbb helyen és próbáltak segíteni. – nem kerestük a bajt, így pár napra a legtöbb helyen, városban eltűrtek, mert megértették, hogy mit is csinálunk. Keresünk valakit, aki eltűnt. Nem, nem balhét akarunk, csak hazavinni azt, aki Alaszkába tartozik már, nem pedig máshova, de mégis üres kézzel tértünk vissza. – Lehet tényleg az lesz a legjobb, ha inkább alszunk. – de volt egy olyan sejtésem, míg ő békésen fog aludni, addig én nem. Kicsit elnevetem magam, majd hajába túrok bolondozva és megrázom a fejemet. - Ne vedd zokon de hajnali egy-kettő játékán nem éppen a házat fedeztem fel. Csak beengedtem magam és követtem a nyomokat, hogy melyikszobába is kell betérnem. Közben meg azon voltam, hogy ne menjek neki semminek se, de biztosan szép lehet. – tényleg nem néztem meg jobban magamnak, nem jártam körbe se, mert majd nappal, világosban gondolom jobb lesz. Meg vélhetően annak se őrült volna, ha arra ébred fel, hogy valaki mászkál a lakásban és kapcsolgatja össze-vissza a lámpákat. Felvontam a szemöldökömet, de erősen kellett a nyelvemre harapni, hogy semmi csípőset ne mondjak és ne legyen egyből a visszatérésem örömére egy kisebb veszekedés. – Nem te haltál meg, vagy hitették el veled, hogy meghaltál, nem érzed többé azt, hogy a tüdődbe levegő nem szökik. – mondtam komolyan. – És nem hiszem, hogy ennyi lett volna, de persze hagyjuk a témát. Fáradt vagyok már ehhez. – dobtam még be az utolsó párszót menekülőnek, mielőtt tényleg összekapunk ezen az egészen, majd megoldom. - Akkor egy virágzó üzlet tulajdonosa lettél? Alkalmazottak is szeretnek? – kérdeztem kicsit játékosan, hogy közelebb hajolva hozzá megcsókoljam, miközben kezem arcára siklott. Hiányzott, kár lenne tagadni, de azt is tudtam, hogy nem fog tudni teljesen visszakapni, amíg meg nem küzdök a bennem zajló viharokkal, de majd ráérek aggódni ezen később. – Darrent akarom felkeresni, vagyis tudja, hogy szeretnék vele beszélni, mert már üzentem neki. – nem volt ebben semmi titok, az már más kérdés volt, hogy ő ennek mennyire őrül, vagy éppen nem. Biztosan fáj neki, hogy nem avatom be, de vannak dolgok, amik olykor jobb, hogy rejtve maradnak, mint az is, hogy pontosan mi történt ott. Ha el is mondanám, akkor se tudnék minden részletet. Mert védjük, akiket védeni kell és vannak olyan dolgok, amik jobb, ha titok marad. - Igen, az jót tenne. Merre találok egy pólót? – kérdezem meg kíváncsian, ha kaptam vagy megmutatta az irányt, akkor jött a törölköző és a fürdő kérdése is. Hamarosan pedig el is vesztem a fürdőben. Nem kapkodtam el, ahogyan nem is invitáltam most magammal. Legalább 15 percig is elvoltam, majd kiterítettem vizes textíliát, a ruháimat meg a többi szennyes közé raktam, hogy utána a pólóban visszasétáljak hozzá és ledőljek a korábbi helyemre. – Holnap meddig dolgozol? – pillantok rá kérdőn, lévén mondtam, hogy elmegyek, de azért jó lenne tudni, hogy ő mikorra is ér haza. Ha pedig kaptam a takaróból, akkor bebújtam alá, majd fejemet a mellkasára hajtottam, mint régebben. Ha pedig átölel, akkor ujjaimmal gyengéden cirógattam a karját.
A nyugtatásul szánt szavai jól kezdődnek, a végével már nem vagyok annyira megelégedve. De mindegy, nem fogok mélységékbe menően vájkálódni mindenben, amit mond, mert annak semmi értelme sincsen. Nem vagyok egy búval baszott személy, és inkább szoktam örülni mindennek, meglátni a dolgokban a jót. Ezekből a megszólalásokból meg fogalmam sincs, miért ilyet érzek… Talán azért, mert már egyszer lelépett tőlem és tudom az milyen módon hatott rám. Vagyis… kétszer, csak egyszer egy másik városba, máskor meg a halálába. Az elsőt valahogy elviseltem, a másodikat már egyre nehezebben, de ha még egyszer ilyesmi történne, abba szerintem véglegesen belerokkannék. Nagy a hátam, sok terhet el tudok rajta hordozni, sok megbocsátást, de van egy pont, ami után már képtelen vagyok rá. És ez akkor jönne el, ha az a szcenárió bekövetkezne, amiről itt beszélünk. Ez rémiszt meg. Ezért nem tudok ehhez a témához jól hozzáállni. - Még szerencse. Ki tudja, mikor láthattalak volna újra, ha nem segítenek az emberek… - mondom neki sóhajtva, és inkább megrázom a fejemet. Nem, ez is elég volt, sőt több, mint sok. Valahogy túlvészeltem volna, ebben biztos vagyok, de jelen pillanatban belegondolni is fáj, hogy nélkülöznöm kell őt. - Hogy ne menj neki semminek és senkinek, jól gondolom? Vagy Lealia végigaludta az egész érkezésedet? Ha így van, lesz vele egy kis beszélgetésem, mert ez sértő rám nézve – rázom meg a fejemet játékosan, miközben kicsit azért próbálom oldani a saját hangulatomat. Úgy beszélek a farkasomról, mintha a gyerekem lenne, akit meg kell dorgálni. És végül is így van. Bizonyos értelemben fiaim és lányaim a farkasok, akik mellém szegődnek, én vagyok az főként, aki vigyáz rájuk, de őket sem kell félteni, hasonlóan képesek lennének tűzbe menni értem. Ha csak átvitt értelemben. Legszívesebben nekimennék a falnak és csak verném bele a fejem, hogy megint valami rosszat mondtam. Jó, már egyre inkább kezdek azon gondolkozni, hogy meg se szólalok vagy neki tetszően reagálok az ő megszólalásaira. Végül nem azért húzódok el tőle, és hagyom abba az ölelését, mert besértődtem volna, egész egyszerűen csak nem éreztem helyén valónak, hogy most én itt ölelgessem őt, akármennyire is hiányzott. - Szerintem igen. De tudod, milyen vagyok. Én mindenkivel megpróbálok barátkozni. Az meg, hogy virágzó, majd hosszabb távon fog eldőlni, egyelőre igen – válaszolom neki egy kis vállfelhúzás mellett. Csókját nem tudom olyan boldogsággal és nyugodtsággal viszonozni, mint ahogy azt kapom. Szarul érzem magam kicsit az előbbiek miatt, hogy megint rosszat sikerült mondanom, és hogy újra fel kellett emlegetni ezt az egészet, hogy majdnem meghalt Corina… még mindig fájó emlék, és ez később sem lesz másképpen. Mikor azt hittem, hogy meghalt, éreztem, hogy vele együtt nekem is egy részem odalett vele. A visszatérésekor ez újra előkerült, de… közel sem ép állapotában. Reménykedtem, hogy az idő ezt gyógyítani fogja, de mint látjuk… Kérdésére csak rámutatok az egyik szekrényre, és utána meg visszadőlök az ágyra. Időközben bejött a farkasom, és leült mellém az ágyhoz, engem nézve. Mintha olvasott volna a gondolataimban, úgy tartott fogva a tekintetével. Sóhajtva simítottam végig a fején néhányszor, majd elmosolyodtam. Ekkor ő felállt, és kicsit arrébb tessékelve magát de a szobában maradva az egyik zugába lefeküdt. De éreztem, hogy figyel engem. Akármennyire sem volt nyitva a szeme. Ahogy az enyéim sem. Ébren voltam, csak pihentem kicsit, de mikor odajön Corina hozzám, rátekintek. Félrehúzom a takarót, hogy bújjon be, aztán pedig magamhoz ölelem őt. – Ömm… háromig, vagy négyig vagyok bent, ha jól emlékszem. De igazából lényegtelen, mégiscsak én vagyok a főnök – egy alkalomtól nem áll meg a világ. Rendszeresen ez így nagyon nem működne, de egy alkalomba senki sem rokkanna bele, annyit tudok. – Tudod, hogy szabadítok fel neked bármikor időt. Miért kérdezted? – pillantok rá kérdőn. Közben én is elkezdem lágyan simogatni az oldalát, és úgy várom a válaszát.
Hirtelen úgy érzem, hogy lehet most nagyon is bölcsebb lenne, ha hallgatnék. Ha nem mondanék semmit se, mert ha javítok a helyzeten, akkor is utána rontok csak rajta a szavaimmal, de legalább őszinte vagyok. Tudom, néha jobb nem annak lenni, vagy csak félig hallgatni, de most nem ment. Vannak olyan dolgok, amikről nem ő dönt. Tudtam, hogy mi fog rám várni, ahogyan azt is tudtam, hogy anyámnak szinte kérnie se kell, mert megtenném. Értük, érte és a sajátjainkért is. Azt pedig reméltem, hogy utána is képes lenne talpra állni, hiszen szerethetünk valakit, de attól még az élet nem ér véget, halad tovább, hiszen ha nekem is véget ért volna, amikor elveszítettem azt a személyt, akinek gyermekét is a szívem alatt hordtam rövid ideig, akkor ő nem kapott volna általam új esélyt, akkor sok minden másabb lenne. Én pedig hittem benne és reménykedek abban, hogy nem tévedtem hajdanán. - Nem rajtuk múlott. Ez a saját döntésem volt, igazából most is inkább keresném, mintsem üljek ölbe tett kézzel és csak reménykedjek! - lehet kicsit erőteljesebben csendült a hangom, de nem kisgyerek. Felnőtt férfi, már a farkasokat is tekintve. Elhiszem, hogy rossz volt neki, hogy újra távol kerültem tőle, de éltem és ő is megpróbálhatott volna. Nem értettem hirtelen, hogy miért kellett ennyire magát „depresszióba” kergetnie. Ha nem is mindennap, de elég gyakran beszéltünk is, még ha rövid ideig is. - Nem, az ajtód elé betoppant és nézett rám, mint aki azon gondolkozott, hogy jobb ha magától félre áll, vagy én pakolom arrébb. – próbálom kicsit poénosabbra venni. – Ugyanakkor egy farkast nem tarthatsz a házon belül, mint egy kutya. Mi lett volna, ha nem én érkezem? Akkor hogy számolsz el azzal, hogy egy embert széttépett? – pillantok rá kérdőn, mert nem tartottam helyesnek. A társaink, de attól még nem kell a házban is velünk élniük. Nekik szabadnak kellene lenniük, amikor nem velünk vannak. Lehet tényleg jobb lenne aludni, mielőtt még igazán a lehető legapróbbnak tűnő dolgokon is esetleg egymástorkának ugrunk. Nem akartam veszekedni, de most úgy éreztem még se tudom fékezni a nyelvemet. Sokáig időztem el, időre volt szükségem. Ismerős, de mégis hirtelen idegennek éreztem ezt az egész helyzetet, amikor pedig visszatértem a szobába és megláttam a farkast eléggé meglepődtem, de sietve haraptam rá a nyelvemre, mielőtt bármi olyat mondanék, amivel mind a kettőt netán vérig sérteném, de akkor se láttam ezt helyesnek. – Csak kíváncsi voltam, hogy miként is alakul a munkaidőd. Én nem tudom, hogy mikor térek vissza, így miattam holnap nem kell eljönnöd hamarabb. – mondtam, hogy kit fogok felkeresni, de egy beszélgetés is lehet rövid, vagy éppen hosszú. Ha hamarabb érnék haza, akkor is fel tudom találni magam, sose kellett félteni ilyen téren. – Hiányoznak? Hiányzik? – előbbinél biztosan érteni fogja, hogy a barátaira vagy a családjára gondolok, utóbbinál pedig a Teremtőmre. Legalábbis reméltem, hogy érteni fogja, ha éppen nem leharapja az orromat, hogy tényleg inkább aludjunk. Ő fog tudni, én előre tudtam, hogy nem, de majd kiderül. Hiába voltam fáradt, hiába éreztem egy kisebb nyugalmat az ölelésében, akkor se tudtam teljesen megnyugodni, elengedni magam, hogy az álom jöhessen. Fura volt ez a helyzet, túlzottan is.
Jól van, ennyi. Tényleg meg sem szólalok többet ilyesmiről. Nem fogom elmondani neki, mennyire hiányzott, hogy mennyire örülök, hogy újra itt van, mert folyva-folyvást csak belém köt és így felkapja a vizet. Lehet jobb lett volna, ha inkább előbb felvetem neki, hogy menjen el fürdeni, vagy egész egyszerűen csak nem aludtam volna itthon, mert ez így hulla fáradtan nekem kurvára nem működik. Érezheti az energiáimon is a változást, ki viszont nem mutatok semmit ebből, hogy milyen szarul esik a viselkedése. De igaza van, tök baromság, hogy örülök az életem egyik legfontosabb személyének és hiányzott már, hogy láthatom, érinthetem őt. Végül is nem csak ilyen rövid 5, vagy még kevesebb perces beszélgetésekkel tartottuk csak a kapcsolatot az elmúlt időszakban. Ja várjunk… - Őszintén, Corina, szerinted miért volt zárva az ajtó? Ha valaki más jött volna hozzám, egy betörő, akkor teljes jogom van megvédeni magamat és a területet ahol élek. És az átlagos emberek sem véletlenül tartanak kutyákat – felelem neki őszintén. Jól esik amúgy a feltételezés, hogy én zárattam be ide Lealiát. Mert én pont ilyen vagyok. – Mellékesen hozzáteszem, hogy semmivel sem szorgalmaztam őt, hogy maradjon. Nem ellenkeztem, az való igaz, de ő volt az aki magától jött velem és hozzám. Tisztában vagyok vele, hogy ők mennyire nem háziállatok, és nem is zárnám be őket akaratuk ellenére – sóhajtok a mondandóm végéhez érve és csak tenyerembe temetem az arcom. Szép kis süllyedés, hogy már komolyan ezt kell neki magyaráznom. Esküszöm, mintha kicserélték volna Corinát, olyan furán viselkedik most... szokatlanul. - Jól van, akkor nem fogok. De akkor lehet én is maradok bent tovább, a munka is halad, és legalább lefoglalom magamat. Te meg majd felhívsz, ha megvagytok Darrennel vagy eljöhetsz oda is és együtt jövünk haza – vetek fel neki több lehetőséget is, és teljes egészében rajta múlik, melyik mellett dönt. Én már nem fogok semmiről sem erősködni, mert kezdem azt érezni, hogy akármit csinálok vagy mondok, annak csak negatív visszhangja lesz. Nehéz lelombozni az én állandó jókedvemet és vidámságomat, de Corinának most rekordsebességgel sikerült. Hm, én meg még azt hittem, hogy boldog lesz a viszontlátás, de ehelyett inkább a keserédes jelzőt használnám, jobban illik rá… - Hogy a fenébe ne hiányoznának? Mind egy szálig hiányoznak, hogy nem láthatom őket naponta, de muszáj voltam meghozni ezt a döntést. Fel volt ajánlva egy ilyen lehetőség, amire már régóta vágyok és úgy éreztem most kell vele élnem, hogy békében válhassak el a falkától. Tartom a kapcsolatot mind a lányaimmal, mind Joval, de még sokakkal a kapcsolatot, legalább naponta próbálom megzaklatni mindnyájukat, vagy akár beszélni webkamerán keresztül. Ha olyan napom van és ők is tudnak időt szakítani rám, akkor meg átugrok valahova Fairbanks közelébe, ami semleges terület és találkozok valamelyikükkel – avatom be abba, hogyan tartom a kapcsolataimat a szeretteimmel. Tudom, hogy még rákérdezett Nagojutra is, de… már megtanultam az este alatt a leckémet, hogy inkább kussoljak, ha nem tudok olyat mondani, ami tetszene a fülének. Elegem van már abból, hogy állandóan szarul érzem magam az este folyamán, mikor örülnöm kéne a visszatértének. Mégsem tudok felhőtlenül így érezni, akármennyire is próbálok. - Fáradt vagyok, inkább aludjunk – ezzel zárom le a témát inkább, mielőtt még rákérdezne a teremtőjére. Nem akarok róla beszélni, a legkevésbé sem, viszont azt is tudom, hogy ettől az érzéstől, ami most kerülget, képtelen leszek aludni. Pedig muszáj vagyok, a munkában szükségem lesz az erőmre. És úgy néz ki, hogy a holnapi napom is ebből fog kiállni, hogy a műhelyben robotolok egész nap, de hát nincs mit tenni… ezeket a lapokat terítette ki az élet.
Mantrázhatod azt magadnak, hogy ne reagálj valamire, ha végül érzed, hogy nem fogod tudni megfogadni azt a bölcs mondást, hogy olykor bölcsebb inkább hallgatni, mint kimondani azt, amit gondolunk. Ha az arckifejezésem nem lett volna eléggé kifejező, hogy nem éppen értek vele egyet, vagy én nem így látom, ahogyan ő, úgy a szavaim eléggé kifejezték. – Nem ezt mondtam, hogy nem védheted meg, de egy farkas nagyobb kárt tud tenni, mint egy kutya… - csak ennyi hagyta el az ajkaimat, majd szőke fürtjeimbe tűrtem és egyre inkább úgy éreztem, hogy talán még se életem legjobb ötlete volt fáradtan, vagy az éjszaka közepén beállítani ide. Tényleg minden ennyire félresiklik, tényleg mindennek ennyire pazarul kell mennie? Lassan már csak az hiányzik, hogy valamelyikünk megfojtsa a másikat egy kanál vízben, de tényleg. Lehet a hangerő nem változott, az energiái akkor is beszéltek, vagy a kedvesebbnél kedvesebb szavak, amik felváltva hagyta el a szánkat. – Nem ezt mondtam, hogy te zártad be ide, de örülök, hogy máris erre tudsz gondolni, de vélhetően meg se próbáltad megakadályozni ebben! – majd nagyot nyelek és idegesen simítok végig az arcomon. Nekem ehhez se kedvem, se erőm, hogy egy vitába belekezdjek. Inkább hallgatok már, mert nem tartom akkor se helyesnek, hogy az egyik farkas, aki védelmezné őt itt él vele egy házban. Lehet más számára nem lenne fura, de hiába vagyok idomár, hiába tartozik hozzám is 4 farkas, amelyből egy anyámé volt, akkor se akarnám, hogy itt legyen velem bármelyik is, mert ez nem igazán otthon számukra. Maximum ha sebesült lenne valamelyik akkor igen a gyógyulásig, de amúgy? Házőrzőnek? Nem…. akár magától jönne, akár nem. - Lehet itthon megvárlak, nem ismerem igazán a várost, meg egyelőre még a helyiek figyelmét se hívnám fel még inkább, mint kellene. – pláne ha a koromat is nézzük. Szép évet megéltem, és sokan már csak emiatt is tartanának tőlem, hogy vajon mire lehetek képes. Pedig eléggé békés teremtésnek érzem magam, ugyanakkor azért a kegyetlenséget én se csak hírből ismerem, de soha nem esnék neki senkinek se. – Majd hívlak, vagy üzenek. – teszem még hozzá, hiszen tényleg nem tudom, hogy mikor térek haza, vagy éppen milyen kedvem lesz utána. Mintha hirtelen semmi se olyan lenne, mint amilyennek lenni e kellene, ez pedig egyszerre töltött el szomorúsággal és kételyekkel. Aprót bólintok, amikor a szeretteiről beszél, hogy értem és rendben van, ahogyan azt is sejtem, hogy a falka úgyse fogja sokáig nézni jó szemmel azt, ha az exfalkatagok és a falkatagok még találkozgatnak, de inkább hallgattam. Ezt szerintem ő is tudja, így mindegy is. Meg kellene lepődnöm, hogy Nagojuttal kapcsolatban nem reagál semmit se, de mégse teszem. Nem is számítottam szinte már másra se. Amit pedig még utána mond csak morgok alig hallhatóan az orrom alatt, majd sietve bújok ki az öleléséből, felkapva egy párnát. - Azt hiszem inkább a kanapét választom, úgyse vagyok igazán fáradt. – és mielőtt még akadályozhatna benne, már úton is vagyok. Az ajtót becsukom magam mögött és most igazán úgy érzem, hogy semmi sincs rendben. Ennél még bolyongani a világba is jobb lett volna. Sietve ültem le a hátizsákom mellé, amiből előhalásztam egy-két ruhadarabot, majd egy melegítőt is, amibe sietve bújtam bele, a szőke tincseimet meg összefontam, mert hirtelen még az is zavart, hogy túl hosszú, meg minden bajom volt. Próbáltam-e aludni? Igen, de nem ment, csak forgolódtam és szinte éreztem azt is, hogy egy-két rossz szó, s nem kizárt, hogy sírva fakadnék, még ha engem szökő évente is lehetett sírni látni. Talán két óra is eltelt, mire inkább felkeltem és a konyhába mentem, hogy csináljak magamnak egy teát. Miközben pedig vártam, hogy a víz felforrjon, addig neki dőltem a pultnak és csak bámultam ki az éjszakába.
Kezdőlap
