farewell

Hannah hívott ijedt hangon: Connor összeesett a pult mögött. Azonnal indultam, hívtam Jane-t is, hátha szükség lesz varázslatra. Zach már úton volt, és őket ismerve, Pascal is elszakadt a világuralmi terveitől. Fel se fogom szinte, hogy vörösen izzik felettünk a Hold.
Kisebb csoportosulás gyűlt köré, elhessegettem a zömét, még a végén nem kap elég levegőt szerencsétlen! Levisszük az irodámba, ahol nyugalom és csend van, nem egy rakás bámészkodó idióta a vendégek képében. De hamarosan ők lesznek a legkisebb probléma...
Vér ömlött a mellkasából, egyre több és több. A kölykeim felszisszennek, a félelem körbejár, de amennyire lehet kizárom, ahogy a vérembe tóduló szagot is. A gyomrom görcsbe rándult, a legutóbbi hasonló seb ugrott be azonnal, és amikor valaki "basszameg"-et sziszeg mögöttem - talán épp Olivier -, szólok Hannah-nak, hogy hívja Harley-t meg Roxanne-t de gyorsan, kérem Jane-t hogy tegye meg, amit lehet, Olivier-re pedig szinte rászólok, hogy menjen ki és hívja a fairbanksi ismerőseit, jelezze, hogy gond van, talán valakinek pont ezen múlik majd az élete. Szétszórom őket, mindegyiket elküldöm az irodából, legalább egyetlen jelentéktelen feladattal - Pascalt a pultosokhoz küldöm, hogy nyugtassa meg őket, majd a fiam segít, ha egyedül nem boldogul az introvertáltságával.
Tudom, hogy mellette lennének. Azt is, hogy úgysem tehetnek semmit. Egyikünk sem.
A kanapé háttámláját markolom, amire Connort fektettük. Jane gondolom, ha tud, még próbálkozik, de a vérszag mindent elborít és látom, ahogy egyre sápad, fakul, foszlik szét az élet, amit Anyánktól kapott. Amit... tőlünk kapott. A karmaim a bőrhuzatba vájnak, de egyenletesen lélegzem, miközben ő egyre felületesebben. Némán biztatom, hogy küzdjön.
- Gyertek be - mondtam halkan, de nem vártam, hogy hallják, így a pajzsomat ledobva nyúltam értük. Az itt maradt kölykeimért, az unokámért... Anatole is megállt az ajtóban. ~ Ne mondj semmit ~ vetettem vén Teremtőm felé, ő pedig néma fejhajtással fordult sarkon, hogy ki tudja, mit intézzen. Gondolom, a városiakat telefonálja körbe - helyettem.
Mert most nem a város számított, hanem a családom. Nem vonhattam meg tőlük, hogy Connorral legyenek, sose bocsátották volna meg nekem, ha elveszem tőlük az utolsó perceket. Mert azok voltak. Egy Troll ismerje fel, mikor kevés a világ összes regenerációja is. Fogalmam sincs, mitől lett a seb, de menthetetlen volt.
Nyeltem egyet, a háttámlára könyököltem, majd egyik kezemet a homlokára tettem, mintha lázas gyerek hőjét mérném. Hideg volt. Egyre hidegebb. Vajon a te hányattatott sorsod, vagy a mi kizökkent időnk az, ami elragad?
- Családunk új ága, Fogadott. - Negyedik a sorban, kerek farkaséveimen kívüli, minden hagyománnyal szemben álló. - Sura, az Új Élet vezessen tovább. - Add át neki üdvözletünk, és ne kószálj el messzire tőle, ha már tőlünk így elkeveredsz.
De már nem hallod.
Elveszem a kezem, az érzések a mélybe zuhannak, és mintha egy hosszú, édes álom ért volna véget öt év után. Örülök, hogy velünk töltötted, fáj, hogy csak ennyit.
A fiúkra nézek. Velük élt együtt, hozzájuk állt így a legközelebb óhatatlanul is. Látom Olivier szemében azt a régi veszteséget, ami soha el nem múlón ott ült a mai napig a tekintetében, legfeljebb hosszabb-rövidebb időre megfeledkezett róla. Ha rám nézett, épphogy bólintottam. Értettem, tudtam.
Magukra hagytam őket, ennyi gyász juthatott nekem. Fel kellett hívnom az Atanerket.

[The PIT, Anchorage - team Connor]

Habár a kapcsolatunk a jó irányba változott Hannahval az elmúlt években, gyengeséget velem szemben igencsak ritkán mutatott, miképp én sem őt hajtogattam a fejem alá lelkizős kispárnaként, ha arról volt szó. - Éppen ezért, már a hangjából tudtam, nagy lehet a baj, mikor felhívott. A házból kilépve aztán a vöröslő Hold látványa megerősítette ezt az érzést. Nem csak az én hátamon futkosott a hideg, de bennem a fenevad is kellemetlen, sürgető türelmetlenséggel "adózott" a látványnak.
Percek alatt a PIT-be értünk Pascallal.
Segítettem lejuttatni a fiatal farkast, nyitottam az ajtót apám előtt készséggel, ahogy a testét cipelte, s szerintem csak azért nem estem látványosan kétségbe Connor ájult vonásait elnézve, ahogy a kanapéra fektették, mert érzékeltem magam mellett kölyköm riadt, zaklatott energiáit.
- Nem kellene keríteni egy... ? - Kezdte, idegesen markolászva a billiárdasztal szélét, aminek dőlve vártunk.
- Pascal, ne most. - Zártam rövidre egy esetlegesen kezdődő okfejtést, bár a beálló, várakozással teli csend közepette, melyet harapni lehetett szinte köröttünk, meg is bántam gyorsan ezt. Bármi... minden hasznosabbnak tűnt volna most, mint ez a tehetetlen várakozás!  
A kanapén fekvő vére fájdalmasan gyorsan színezi vörösre ruházatát és tölti meg fémes ízével a teret. Állkapcsom megfeszül, önkéntelenül is kiszalad egy "basszameg", ahogy felé lépek. Ébredj fel, Connor, szólalj meg, a rohadt életbe is...!
Apám közben feladatokat oszt sorra ki mindenkinek, s noha hallom a rám bízott hívásokat is, tekintetem nem szakad el az ifjú farkasról. Ez túl sok vér... - Némi habozást érzem húgom és a Próbát Álltam felől, talán ugyan az a gondolat futott át az ő elméjükön is, mint nekem az imént. Nem hibáztatom őket érte, ugyanakkor valóban nem segít itt most a sopánkodás.
- Mi a faszomat vártok még? Hallottátok, dologra! - Emelem pillantásom határozottan feléjük, majd mikor végre mozdulnak riadt kábulatukból, nagyot nyelek, mielőtt apám felé emelném pillantásomat egy megerősítő biccentés keretében. Megyek én is, hiába maradnék szívem szerint.

A hátsó teraszos részen intézem el az egyetlen hívást, mit érdemesnek találtam megejteni, nem lévén már igazán más a falkában azokból az időkből, mikor én is közéjük tartoztam. Shanenek meghagyom azt is, apám majd keresi az atanerket természetesen, amint ideje engedi, noha a falka második emberének szavaiból ítélve, nekik sem volt épp békés estéjük.
A Hold röhögve borított vörösbe mindent köröttem, s ezzel együtt a pincebeli látvány évszázados sebeket tépett fel bennem. - Nem volt jó kombó. Ordítani szerettem volna, üvölteni az égitestre, míg az meg nem remeg hangomtól, s alá nem zuhan örökre.
Ám helyette elnyomva a nem-számolom-már hányadik cigarettát, csupán néma fohász közepette igyekszem megacélozni magamat, bármi is jöjjön.
~ Ha engem érdemesnek találtál rá, hogy megmentsd az életemet, akkor a kölyködnél ez rohadtul alapnak kell, hogy legyen! Csinálj valamit, a fenébe is! Tegyél csodát... Kérlek. ~ - Bármennyire is rettegek tőle, hogy kimondjam, beismerjem, ezzel pedig valósággá tegyem, de agyam rejtett zugában érzem, itt már csak az segíthet.

Anatole-ba futni a pincébe vezető lépcsőn nem sok jóval kecsegtet, elvégre, ha már ő is itt van akkor... de nem firtatok semmit, csupán hagyom, hogy maga elé tereljen a többiekkel együtt, mikor apám beinvitál bennünket a dolgozóba. Tarkómon hűvös érzés ül meg, keserű méregként csorogva le gerincem mentén, ahogy belépve felmérem a helyzetet a szobában. És én barom, még egy pillanatig tényleg elhittem odafent, hogy ha már annyi mindenki más részesülhetett már csodában, akkor az is megkaphatja majd, ki igazán megérdemelné...
Az ajtó mellett állapodok meg, Pascal vállára fogva és húzva vissza a fiút, mikor a döbbent felismeréstől automatikusan vinnék közelebb lábai a lakótársa sápadt teste felé. Több volt számára lakótársnál, neki testvére volt, cinkostársa és talán az első olyan illető a városban, aki nem csak megpróbálta folyamatosan kirángatni a komfortzónájából, de mellette megértették egymást a tudományos blablában is.
Mindannyiunknak sokkal több voltál, Connor.
- ...let vezessen tovább. - Formálja szám némán a szavakat együtt apámmal, s egy pillanat törtrészéig valóban megkörnyékez múltamnak idecsengő árnya, ám visszaránt a jelenbe a szorításomból magát kiszakító Pascal, ki nemes egyszerűséggel kirohan a helyiségből.
- Hagyd... - Súgtam, bár nem is igazán érzékeltem, ki volt az, ki mozdult utána. Talán Hannah, talán Eli.
Apám bólintására hasonlóval reagáltam. Ne miattam aggódj, ne ezzel foglalkozz most...
Ahogy elhagyja a helyiséget, nem marad más nekem, csak a feldolgozhatatlan és két nőszemély kérdő, könnyes pillantása, s mintha még védőszellemem is akképpen fészkelődött volna: és most? Merre tovább?

Hé tes', amikor azt mondtad, ne várjunk rád, mert úgyis későn jössz, rohadtul nem erről volt szó...

<3

Senki sem tudta, hogy hol van Dario, cserébe mindenki futott valakihez, vagy keresett valakit. A konyhában ketten is összeestek - kissé ízléstelen dolog, ha engem kérdeznek, de szerencsére nem kérdeztek -, mások álmukból vertek fel, s már csak a helyzet miatt is reméltem, hogy valakiket épp rajtakaptak. Mindez viszont egyre kevésbé érdekelt, ahogy mentem, és nyomát se leltem honfitársamnak. Se illat, se hang... Mindkettőnknek megvolt a maga hozzáállása a dolgokhoz, ám a jelen helyzetből egyikünk se húzta volna ki magát, így nem hittem, hogy puszta érdektelenség miatt vált köddé. Főleg úgy, hogy bárkit kérdeztem, senki se tudott pontosan válaszolni - mintha futni ment volna -, de sietve visszakérdeztek, hogy én hogy vagyok.
Nem látszott? Makulátlanul! Haladjunk...
Felkaptam fekete szövetkabátomat, magamhoz vettem Dario egyik viselt pólóját, és közöltem a bétával, hogy elindultam Darioért. Ha valaki segítséget ajánlott, elfogadtam, magamban pedig anyanyelvemen némán hálát adtam a vérvonalamért. Kint is többen tettek-vettek, mások hozzám/hozzánk hasonlóan indultak a kimaradókat összeszedni, megkeresni. Az arcomhoz emeltem a pólót és mélyen belélegeztem a jól ismert illatot. Kellett a frissítő, így jobban el tudtam különíteni a többi zavaró aromától. Az érzékeim kiélesedtek a fókuszom leszűkült a szagára, ahogy felemeltem a fejem és ragadozóként szimatoltam az éjszakai levegőbe. Fürkész vagyok, mierda, előlem egy kurafi nem fog csak úgy eltűnni! Az pedig nem elég, hogy "mintha futni ment volna". Bármikor változtathatott útvonalat, a szokás után menés pedig tévútra vihet és talán értékes időt rabol el tőlem. Ahogy mindig: most is magamban és a saját képességeimben bíztam.

Nagy volt a falkaterület, de kétszázötven fölött, Chulyin ajándékával kevés lehetetlen maradt, ha nyomkövetésre került sor. A halvány illat fonal kötellé vastagodott rövidesen és teljesen egyértelmű volt, merre siessek. Mert rohantam. Vérszag keveredett az övéhez - sok vér. Mielőtt egyáltalán végiggondolhattam volna, futásnak eredtem, és ha jött velem valaki, esetleg fiatalabb, lehetséges, hogy lehagytam, legfeljebb annyit dobva neki, hogy kövesse a nyomaimat.
A kilátó közelében már émelyítő a szag, halvány égett aroma keveredik a vérhez és a sajátjához.
- Hijo de puta! - szitkozódtam meglátva a földön fekvő alakot. - Qué demonios has hecho? - hadartam továbbra is spanyolul, ahogy térdre vetettem magam mellette - esélyesen egy vértócsában. Kivételesen nem érdekelt.
A combja és az oldala. A com felől éreztem azt a maró szagot: az ezüstös égetést. Fogtam a továbbra is szorongatott pólóját, téptem rajta és rögtönzött szorítókötést tettem a sérülésére. Az oldala se volt szép, de ha tényleg ezüstöt kapott... Visszhangzott bennem az ezüsthegyű lándzsa csattanása. Mierda!
- Ezt be fogom vasalni rajtad, remélem, tudod - morogtam, akár eszméleténél volt, akár nem. - A visszafizetésről nem beszélve!
Mert egy pillanatra képes volt megrémíteni. Nem áltattam magam azzal, hogy nem vette észre, ha magánál volt. A magunk fajta akkor is észrevesz mindent, ha a belei az ölében lógnak.
Ha jött velem valaki, visszaszalajtottam a Lakba: Dario megvan, él, megmaradt, de ellátás kell neki. Felmertem a földről, egyik karját átvetettem a vállamon és hazatámogattam.
Joder.

Wish I could, I could’ve said goodbye
I would’ve said what I wanted to
Maybe even cried for you
If I knew, it would be the last time
I would’ve broke my heart in two
Tryin’ to save a part of you

Don’t wanna feel another touch
Don’t wanna start another fire
Don’t wanna know another kiss
No other name falling off my lips
Don’t wanna to give my heart away
To another stranger
Or let another day begin
Won’t even let the sunlight in
No, I’ll never love again
I’ll never love again

When we first met
I never thought that I would fall
I never thought that I’d find myself
Lying in your arms
And I want to pretend that it’s not true
Oh baby, that you’re gone
‘Cause my world keeps turning, and turning, and turning
And I’m not moving on

A lándzsa csattanását az ordító televízió vette át, és magamhoz térve majdnem szívinfarktust kaptam tőle, el kellett telnie bő két percnek, mire ocsúdtam. Nem a tv. Nem az. Hiába kapcsoltam ki, hiába nem hallom már, a szívem heves dobbanásai nem lankadtak. Nem kellett sokáig keresnem magamban, hamarabb tudta a szívem, mint az eszem tudhatta volna, hogy valami eltűnt a világból, ami számára mérhetetlenül fontos volt.
Ujjaim a szív alakú nyakláncra futottak, éreztem, hogy minden tagom remeg. Kérlek, kérlek, csak most az egyszer ne működj jól. Tévedni akarok, nem lehet, ezt nem… csak ezt ne. Remegő tagjaimból először kiesett a telefonom, puhán koppant a szőnyegen. Nem tudom, mikor kezdtek előbuggyanni az első könnycseppjeim, de láttam, ahogy pár rögtön a telefon után hullik, amikor lehajolok érte.
Tárcsáztam. Egyszer. Kétszer… Tizenötször.
Amikor végül meghallottam a vonal másik végén egy ismerős, de nem a vágyott hangot, már az eszem is elhitte, amiben a szívem teljesen biztos volt. Eliana csendes, szelíd, együtt érző hangja biztosan életem végéig a fülemben cseng majd. Connor meghalt. Hívj segítséget, Kedvesem…
Egyszerűen kinyomtam. Nem akartam segítséget, nem akartam senkit. Senki mást, csak Őt akartam. Lehunytam a szemem, mert nem láttam már semmit a néma könnyeimből, mikor újra kinyitottam, tekintetem az asztalon pihenő bögrére futott, amin a közös képünk volt, mindig abból ittam a teát. Egyszerűen nem hittem el, hogy többé nem láthatom, hogy nincs többé… hogy már sosem érezhetem magam otthon mellette, és hihetem el, hogy ez a világ lehet jó hely, és nem csak azért születtem rá, hogy végig szenvedjem az egészet.
A tenyerembe temettem az arcomat, próbáltam volna valamibe kapaszkodni, de most egyszerűen magával ragadott a kétségbeesés, a fájdalom, nagyon-nagyon hasonló volt az érzés ahhoz, amikor Mayát a szülés után elvitték. Csakhogy ő nem halt meg, csupán nem láthattam, de valahol időközben ő boldog volt. Viszont Connor nem csak elhagyott, ő örökre eltávozott az élők sorából… Őt már nem lesz esélyem visszakapni, ezt nem tudom megoldani. Ez ellen a világon semmit nem tehetek.
Semmi bajom nem esett, míg nem voltam magamnál, az életem mehetne tovább a normális kerékvágásban, és kénytelen is lesz így tenni, de odabenn… teljesen megsemmisültem.
Nem fair. Kurvára nem. És én sosem káromkodom…
- Csak… csak gyere vissza kérlek…
Zokogtam fel, és megcsóváltam a fejem. Nem, nekem ez nem megy nélküled. Annyit küzdöttünk egymásért, és… azért… hogy elmenj? Ez így nem jó. Ez nem igazságos. Mindketten végigszenvedtük az ifjonti éveinket, és mikor azt hittük minden rendben, és boldogok voltunk, akkor megtörténik a legrosszabb… Nyeltem egyet, bár egy részem kívánta volna, hogy haltam volna meg én is, de nem tehettem, nekem ott volt Maya. Az egyetlen, aki képes volt arra, hogy túlélni akarjam ezt a pokoli kínt.
Bementem a szobámba, előtúrtam az ágyamból a múltkor elcsórt pólóját, és magamhoz szorítva feküdtem be az ágyamba, az arcomat belefúrva. Most ez volt az egyetlen, ami képes volt legalább annyira megnyugtatni, hogy a lelkemet feszítő fájdalom elől az álmok közé menekülhessek… remélve, hogy sosem ébredek fel…

[Anchorage - Darren]

A rögtönzött bevásárlás eredményét a konyhapultra pakoltam ráérősen, mikor visszatértem üzletből, érzékelve ugyan a teraszon üldögélőt, elsőre de nem tulajdonítva különösebb jelentőséget annak, miért is a földön foglalt helyet, mi lelte... Hanem, mikor másodjára sem válaszolt szólításomra, hiába van félig nyitva az ajtó mellette, némileg aggódón nyúltak energiáim kellemes civódással feléje. Merre jársz gondolataid közt, kedves?
Fáradtsága, kimerültsége tapintható volt, így kiléptem mellé az erkélyre egy könnyeden érdeklődő, játékosan csipkelődő megjegyzéssel.
Még csak felém se sandított, hát leguggoltam mellé, vállára téve kezemet, nyakán simítva fel. Nyirkos volt az izzadságtól teste, az idegen, újkeletű seb, az odaszáradt vér láttán riadt fénnyel villant tekintetem. Mi a franc ez?! - Míg én magam azonnal telefonért rohantam volna szívem szerint, hogy ha mást nem, legalább Jamest elérjem pár okos, nyugtató szóért, hisz mégiscsak orvos, addig a bennem élő ösztönlény leplezetlen védelmezéssel fonódott párja energiáiba, mintegy kapaszkodóként a realitás talaja felé.
- Darren...? - súgtam felé kérdő éllel hangomban, ám reakció nem érkezett. Szívverésem megugrott, megráztam kicsit erőteljesebben. - Darren! - szűrődött ki ideges, határozott éllel fogaim körül ismét neve.
Pillantásom is hasonlóan feszült aggodalomról árulkodott, ahogy találkozott a hím tekintetével végre, legalább ennyi reakciót elérve nála. Ajkaim szóra nyíltak, ám ezúttal én vagyok, ki nem váltja valóra a kikívánkozót, csupán kivárok, monitorozva folyamatosan a másikat kék lélektükreimmel. Vállát nem eresztik finoman markoló ujjaim mindeközben.
Bizonytalan mosolya ahelyett, hogy megnyugtatna, őszintén megrémiszt. Idejét nem tudom, mikor láttam ennyire... elveszettnek.
Még úgy is, hogy szava ellenébe ment megállapításomnak. Szemöldököm finom ráncba szaladt hallatán, belőlem ezernyi kérdés szakadt fel:
- H-hogy érted? Mégis mi? Darren, te reszketsz. Menjünk be és... - Kezdtem volna bele, de elakadt minden szó, ahogy a könnyei utat találtak maguknak. Gondolkodás nélkül ültem mellé le és vontam karjaim közé, nyakamat nyakának ép feléhez fúrva, nem törődve a kinti hideggel, testének nyirkosságával. S bár szívem a torkomban dobogott továbbra is, agyam lázasan keresett válaszok után a gesztusokból, ki nem mondott szavakból, mégis hagytam elsüppedni magunkat a pillanatban, hogy bármi is volt feszültésgének oka, megélhesse, s távozhasson széles vállairól, mellkasáról.
A nőstényfarkas a maga természetességével tekeredett párja köré, beborítva a megfáradt hímet a nyár melegségével. - Hisz akármilyen csatát vívott is, itt van, épen. És ez a lényeg, nem igaz? Hát rohadtul nem, ha engem kérdeznek!
De egy jó ideje már nem magamat helyezem előre.

[Team Aaron - Chena part - 1 JK ŐRZŐ kerestetik, kedv szerint]


Nem tudom, hogy csinálják ezek az őrzők, de a múltkor Naominak kurvára igaza volt a cukiban. Azt mondta, hogy gyanúsan nagy a nyugi, én nem foglalkoztam vele, erre bazmeg, mi van! Épp szolgálatban vagyok, a rendőrautóban ülve játszom a telefonomon a város szélén, csak hogy gyorsabban teljenek az órák, és hogy ne gondoljak a tegnapi eseményekre, amikor olyan vörös fény szökik be a szélvédőn, mintha a pirosnál állnék a kocsival. De kurvára nem! Bassza meg... A szívem szélsebesen kalapál, hogy most mi fog történni, bár az, hogy magamnál vagyok jót kell, hogy jelentsen. Ennek ellenére ijedten rezdülök össze a kocsiban, még a telefon is kiesik a kezemből, ahogy végig tapogatom a testem. Itt vagyok, meg vagyok, élek. Zaklatottan nézek farkasszemet magammal a visszapillantóban, csak a telefon csörgése ránt vissza a valóságba.
Kapkodva nyúlok és hajolok le a pedálok közé, hogy felvegyem a mobilt, de nagy hévvel lefejelem a kormányt.
- Hogy baszódnál meg!
Szisszenek fel idegesen és fájdalmasan, közben pedig végre elértem a jobb kezemmel a telefont. Felveszem.
- Igen... Igen... Oké... Meglesz!
Ennyit voltam képes reagálni a parancsokra, ami pedig abból állt, hogy jól vagyok, mozgósítható vagyok, menjek áldozatokat keresni és vigyek be mindenkit, akit megtalálok vagy az Egyetemre vagy a Lakba. Ezt még tudom vállalni.
Borzasztóan szeretnék pár telefont megejteni, de egyszerre két dolog nem megy, és most az a fontos, hogy lehetőleg senki se dögöljön bele a ma estébe. A rendőrautó motorja felbrummog, és ezzel párhuzamosan vetem le teljesen a pajzsom, hogy minden inger elérjen, minden szag áramoljon szabadon, és ezért még az ablakokat is lehúzom, a hideget szerintem az adrenalin miatt nem érzem.
Fogalmam sincs, hogy kötöttem ki a Chena partján, de egy ponton ismerős szagok nyomai csapják meg az orromat, és satufékkel állítom meg az autót. Kiszállok, még az ajtóval sem foglalkozom, csak mélyet szippantok a levegőből. A szag ugyan halovány, de amint rájövök, kihez tartozik, felkiáltok.
- Ronny! RONNY! Aaaaaaaron!!!
Az isten bassza meg, hát annyira örültem, hogy végre visszaette a fene, erre talán benne van a pakliban, hogy esetleg baja esett. Újabb emlékeztető, hogy miért ne szerezzek barátokat.
A folyó felé kocogok, látni egyelőre nem látok semmit, de próbálom a szagokat követve közelebb juttatni magam hozzá. Ezen a ponton még bízom abban, hogy talán csak vadászni jött, és ha itt is van a környéken, épp röhögve gyilkol le egy szarvast.
Lefutok közvetlenül a folyó mellé, ahol a szűz hóban a sajátjaim mellett újabb lábnyomokra leszek figyelmes. Jobb ötletem nem lévén követni kezdem őket, és ahogy egyre nagyobb távot futottam le, Aaron szaga is egyre intenzívebbé válik. Félek. Valahol. De az a tudat kicsit megnyugtat, hogy ezúttal nem a saját, hanem valaki más életéért futok.
Hagyom, hogy a farkasom átvegye az irányítást. Ő nem pánikol annyira, miközben valaha volt falkatársa nyomait követi. És úgy nagyjából három perc múlva a szürke farkas meglát egy foltot a távolban, a földön, vérszag keveredik az esti, fagyos levegőbe. Sprintre kapcsolok.
Mint valami elbaszott focista gólszerzés után, úgy vágódom térdre és csúszok a teste mellé a hóban, az utolsó centiket már négykézláb, a hím teste felé kapkodva teszem meg. Túl sok a vér, bassza meg...
- Héj! Héj! Aaron! Semmi gond haver, itt vagyok, itt vagyok... - kapkodva nézek végig rajta, hogy felmérjem a sérüléseit, bár túl sokat időznöm nincs értelme, mert nem vagyok orvos, úgysem tudnék vele mit kezdeni. De él, és még ha szarul is fest, még van esélyünk és minden csak azon múlik, hogy milyen gyorsan juttatom el egy gyógyítóhoz.
- Na, gyere, most szépen hazaviszlek! Rá se ránts, egy kurva kalóznak ez meg se kottyan...
Próbálom elviccelni a helyzetet, akár hallja, akár nem. A karjánál fogva húzom fel a földről, és bármennyire nevetséges, romantikusan, arámként kapom ölbe és olyan gyorsan igyekszem vele vissza a kocsihoz, amilyen gyorsan csak lehet.
- Meg ne haljál nekem, hallod? Ne merészeld!
Tudom, én és a biztatás két külön világ vagyunk, de őszintén aggódtam. Már láttam a kocsit, tudtam, hogy nincs sok hátra, és amíg odaértünk, folyamatosan beszéltem a hímhez, mindenféle zagyvaságokat - főként a magam nyugtatására, és remélve, hogy ezzel meg tudom akadályozni az ájulását.
Zihálva érkezek meg, kissé berogyasztva a térdeimet megpróbálva úgy kinyitni a hátsó ajtót, hogy ne kelljen letennem Ronnyt. Miután egy sor bősz anyázás és a harmadik próbálkozás után sikerül, óvatosan fektetem le a megtermett hímet, és tövig nyomott gázpedállal, még a szirénát is bekapcsolva vezetek a város felé.
Az Egyetem közelebb esik, mint a Lak a hegy tetején, így oda tartok.
- Már csak pár perc haver, mindjárt ott vagyunk!
Lehet, hogy jobb lett volna, ha valakit felhívok, de erről a részletről teljesen elfeledkeztem. Meg mégis, minek? Mindenki teljes készültségben kell, hogy legyen, csak nem fognak meglepődni, ha beállítok valakivel...
Olyan élesen kanyarodok be az egyetem parkolójába, hogy egy driftversenyző is megirigyelhetné, ámbár szarok a külsőségekre. Olyan közel megyek a bejárathoz, amennyire csak lehet, és azzal sem fárasztom magam, hogy kikapcsoljam a szirénát.
Nem vagyok egyedül, szervezett zúgolódás és mozgolódás fogad, ami megnyugtat, így keresgélnem sem kell, hogy találjak valakit, aki hajlandó segíteni.
- Kóbor farkas, Aaron Holloway, elég erősen vérzett és lehet, hogy már magánál sincs...
Összefoglalom, amit tudni érdemes, és felajánlom, hogy majd én beviszem a hímet oda, ahova mondják. Nem nézném ki például egy gyógyítóból, hogy olyan könnyen zsonglőrködne egy megtermett férfi testével, mint én.
Aggodalmas tekintettel figyelem, ahogy megkezdik az ellátását. Szívesen maradnék, de nekem itt semmi hasznom sincs és lehet, hogy vannak odakint mások is. Néhány hosszú pillanatig azért még elnézem, ahogy sündörögni kezdenek Aaron körül.
Ne csináld ezt velem, hallod?! Hiszen még csak most jöttél vissza és még telefonon is basztál felhívni, hogy menjünk el berúgni... Ezzel még tartozol, érted? De ne aggódj, jó fej leszek és türelmesen megvárom, amíg teljesen fel nem épülsz...
Valaki közli, hogy útban vagyok. Megrázom a fejem és hirtelen hátraarcot vágva masírozok kifelé az egyetemről. Menet közben telefonálok. Patrick jól van, odafent a Lakban segédkezik.
Dakota nem veszi fel.
Ronny nincs túl jól. Kezeimen és rendőrkabátomon a vérével szállok be a kocsiba, hogy folytassam a keresést és a néma fohászkodást.
És az estének még nincs vége.

Többen indultak meg az éjszakába, hogy felkutassák azokat, akiket senki nem tudott elérni, én az összes olyan falkatagot, aki a lakban ájult el, bevitettem az orvosi szobába, hogy amint felébrednek, elkezdődhessen az ellátásuk. Addig, a korábbi protokoll szerint senkihez sem nyúltunk, nehogy komolyabb bajuk legyen végül.
Közben valaki lóhalálában rohanvást érkezett vissza valahonnan, és jelezte, hogy Dariot hozza Daniela, ellátás kell neki, így hát rögvest elkezdtem készülődni, hogy mihamarabb gondoskodhassak majd a hímről. A többieknél egyelőre nem érzékeltem, hogy bármiféle beavatkozás szükségeltetik, reméltem, hogy így fog maradni…
Akárki lábatlankodott itt, azt azon nyomban elzavartam, csak a tatkretekre volt szükség, és mivel szemlátomást más nem akarta a kezében tartani a dolgokat, hát megtettem én. Korban talán nem voltam a legidősebb, de kórházban dolgoztam, tökéletesen fel tudtam mérni, hogy kinek sürgetőbb az ellátása, és ki az, akinek tulajdonképpen a pihenésnél többre nincs szüksége, a szervezete majd megoldja.
- Tedd le arra az ágyra.
Mutattam Danielának, már előkészítettem mindent, így amint Dario az ágyra került, sorra vettem a sérüléseit, és a legsúlyosabbat előre véve megkezdtem az ellátását. Ahogy nézem, a farkasfog tépte oldala a legcsúnyább, és mivel szanaszét van tépve, szükségesnek látom, hogy összevarrjam.
- Jól van, Nagyfiú, most kapsz egy kis lónyugtatót… Pihenj.
Meglehetősen esélytelennek látom, hogy ebből bármi megmaradt benne, de ettől függetlenül szeretem, ha a megnyugtató hangom eljut hozzájuk, a betegeimnek sokat szokott jelenteni. Nyilván neki most tök mindegy… Miután leszedáltam, nekikezdtem a sebei leápolásának, és mikor végeztem, mindenre került egy csinos kis kötés, aztán összehúztam körülötte a függönyöket, hogy viszonylagosan nyugiban legyen, amíg nem csendesedik el itt minden.
Egyébként a további napokban igyekeztem kicsit megkönnyíteni az itt létét, mert tudtam, hogy egy farkasnak ez a fajta tehetetlenség minden, csak nem kellemes. Ha úgy alakult, csak kedvesen beszéltem hozzá, mindenféléről, ami eszembe jutott, ha nem akart ő maga beszélni, ha kért valamit, gondoskodtam róla, hogy megkapja, de szerencsére viszonylag hamar elbocsátható állapotba került, nem kell hónapikig a regenerálódással bajlódnia.

[Aaron & Henry - már az egyetemnél]

Legalább hét nem fogadott hívásom volt a telefonomon, mikor felocsúdtam a kórház parkolójában. Négy Abigailtől, kettő Sherwoodtól, egy pedig... mindegy is!
Az autómban található elsősegély csomagból előrángatott kötszerrel igyekszem az alkaromat csúfító sérülést ellátni legalább annyira, hogy az egyetemig be tudjak menni. Majd ott keríttetek rá rendeset is, de most fontosabb, hogy hírt adjak magamról egy "Abigail, nem fogod elhinni, mi a pokol történt...!" felütéssel. Milyen kár, hogy a könnyednek induló szavakat idejekorán belém fojtja a vezetőm, tudatva, nagy a baj és minden épkézláb gyógyítóra szükség van odabent. Nem késlekedhetek hát.

Épp lezárom a kocsit, realizálva, hogy vélhetőleg az oldalamat is beüthettem valahova csúnyán, mikor befarol mellém egy rendőrautó. Meglepetten pislogok, még megijedni is elfelejtek, oly hirtelen történik minden. A kivágódó ajtó, Henry sietős hangja... már nem gondolkozom, ösztönösen mozdulok felé, hagyva, hogy a rutin vezessen.
- Erre! - Szólok oda elhaladva mellette, s tartom az ajtót számára, mindig kicsit előtte haladva miközben hallgatom, amit mond. Egészen az egyik szabad szobáig megyünk, ahol végre leteheti "terhét" a hím.
- Most már jó kezekben van, ne aggódj. - Térdelek le nemes egyszerűséggel az ágy mellé, hogy tenyereimet az ájult hím nyakához érintsem két oldalt. Nem zavar, hogy vére szennyezi bőrömet, nem ezen gondolkozom jelen helyzetben, csupán azon vagyok, hogy a megfelelő energiákat hívjam segítségül, gyógyító igét mormolva nemlétező bajszom alatt, miközben igyekszem kizárni a külvilágot.
Hamarosan megérzem a kellemes, gyűlő melegséget tenyeremben, s bár maga a varázslat nem látványos, a sebek szépen lassan elkezdenek összehúzódni. Hangosabb a sóhaj, mi elhagyja ajkaim, csak ekkor realizálom a beérkező tanonc mellett elnézve, hogy még mindig itt téblábol az egyenruhás farkas a szobában.
- Rendben lesz, ígérem, de most menned kell Henry. Lehetnek még mások is odakint...! - Nem tudom melyik mondatom használ, talán ez utóbbi, mert ahogy elsiet, még látom, hogy zsebéből telefont vesz elő.
Ezzel együtt visszafordulok az ágyon fekvő felé. Oké, oké, oké... lássuk csak, mi van még itt! Míg a tanonc fájdalomcsillapítóval és nyugtatóval nyomja tele a szerencsétlenül jártat, én a további sérüléseit mérem fel és foltozom össze ott, ahol úgy ítélem meg, nem feltétlenül szükséges a mágiámat használni, - ki tudja, még mit hoz az este, nem akarok idő előtt kifulladni - megoldja azt majd a saját regenerációja egy kiadós pihenés közepette az elkövetkező két hét alatt, míg az egyetem vendégszeretetét élvezheti.

[Emily - Cantwell, Alaszka]


Ahogy máskor sem, most sem jelentett problémát magányosan megülni a hátsómon. Több éves tapasztalatom volt abban, hogyan tökéletesítsem az létezés eme formáját, szóval amikor Emily futni, némileg később az Ős pedig kajáért indult, én csak a kanapéra tespedve lapoztam fel egyet a rendelkezésemre álló magazinok közül. Még ennyi idő után sem hittem el, hogy talán évszázadaim lesznek majd bepótolni a sitten elvesztegetett éveket, így hát, ha valamit mindig kértem a boltban (mint egy hülyegyerek...), azok a lapok voltak. Szerettem az olvasást, a világhoz való felzárkózás ezen formáját. Ennél jobban csak az utazásainkat szerettem, de ez most nem volt opció.
Emily közeledésére és neszezésére azért lustán felpillantok, ahogy lehúzza magáról a mellény cipzárját, gyors kérdésére az Ős hollétét illetően pedig megszokástól átitatott hangon felelek.
- Azt mondta, kajáért megy.
Azt már majd esetleg ők ketten később leharcolják, hogy valamit esetleg elfelejtett. Kedveltem a civakodásaikat, szóval egy kicsit bíztam abban, hogy hamarosan újra átélhetem.
Abban viszont egy kicsit sem bíztam, hogy hirtelen majd valami olyasmi történik, mint ami a szemeim előtt lezajlik. A keresztes feketével együtt mozdulok, ahogy a nevemet hallom és ahogy Emily egész egyszerűen összezuhan a fal mellett.
Ahogy rám roppant kevés helyzet képes az ösztönös frászt hozni, úgy róla is roppant kevés helyzetben tudtam elképzelni, hogy ilyen határozatlan hangon fog megszólítani vagy egész egyszerűen tehetetlenül összerogyni. Kivételek azonban mindig akadnak, és ez most kurvára az volt. Reflexből pattanok, és ugrok a teste mellé, az arcára fogok, majd némileg (csupa szeretetből) pofozgatni kezdem.
- Emily? Emily! Mi a szar...
Nem reagál semmire. Elképzelésem sem volt, hogy ez egy vérfarkasnál mennyire lehet normális, hiszen rengeteg dolgot megtanultam, de mindig akadhattak kivételek, nem igaz? A szívem erőteljesebben kezdett verni, de ez még kevés volt ahhoz, hogy ne tudtam volna megőrizni a hidegvéremet. A hóna alá nyúltam, megfordultam és a kanapéra fektettem, és a telefonhoz kaptam, hogy felhívjam az Őst. De mivel már nem az újságot bambultam, hanem aktívan talpon voltam, a vöröses derengés is feltűnik, ahogy beúszott az ablaküvegen át. Kissé eltátottam a számat, és kemény léptekkel indultam meg az ablak felé. Arcomat a vörösen izzó Holdra fordítottam, ez már sok volt. Valami olyan újdonság, ami egészen biztosan nem jelentett jót, ami olyan lehetetlen volt, mint annak idején az Ős a kórházi szobában. Nem voltunk rá felkészülve. Összeroppan a telefon az öklömben, én pedig az ablak alatt vergődve változom át. A picsába már, a hívásnak ezennel meszeltek, és csak a Gyerek reménye marad, hogy az Apja hamar hazaér.
A kék szemek aggodalommal villannak Emily ájult teste felé, a többi már csak reflex, ahogyan az emberi mentőakció is volt. Két mellső mancsommal a kanapéra támaszkodom a nőstény mellett és ébresztgető mozdulatokkal kezdem böködni a testét, meg-megnyalni az arcát, de mind hiába. Ahogy ezt a farkas is felfogja, csak leülünk mellé a földre, és úgy nézünk rá, mintha csupán ezzel szuggerálnánk, hogy térjen már magához a picsába is. És valaki nagyon gyorsan csinálja vissza ezzel együtt a Holdat is, mert ez így egyáltalán nem jó poén.
Amikor aggodalmas energiáimba végül az Ősé is belemar, csak tehetetlen nyüsszentéssel kapom hátra a fejem, ahogy vélhetőleg berúgja az ajtót. Na végre már, baszki. Úgy ülök ott Emily mellett, mint egy házőrző, az izmos test még akkor sem mozdul, amikor Duncan közelebb lép, szóval neki kell odébb tolnia, ha jobban hozzá akar férni Emilyhez.
~ Nem én voltam, csak úgy... megtörtént. Mi a jó isten van? Meg fog halni? ~
Felmorranok, ahogy felteszem a kérdést, és minden idegszálammal a következő eseményekre fókuszálok. Csak történjen már valami...

[Emily - Cantwell, Alaszka]

Sajátos humorom van, és ettől sem Emilyt, sem Dolfot nem szerettem volna megfosztani, amikor rezdülésnyi mosollyal közöltem, hogy Cantwell-ben lesz az alaszkai szállásunk. Őszintén, hogy a picsába hagyhattam volna ki pont én egy ilyen nevű porfészket? Hogy gondoltam-e arra, hogy ezzel bármilyen formában bevonzzuk a bajt? Nem. Maga voltam a kétlábon járó Baj, egy kurva helyiségnév ezen már nem változtat.
Főleg, hogy eleinte minden pontosan ugyanolyan posvány unalomban ment minden, mint ahogy megszokhattuk, így jobb híján vagy vadásztam, vagy vásároltam, mint egy elbaszott háziasszony. Csak nem szedtem fel hatvan kilót és kötöttem kötényt meg babos fejkendőt, bár lassan mintha késztetést éreztem volna rá...
A kölyök is olyan szinten rendes-csendes volt, hogy egy tisztességes regulázásra se kellett energiát fordítanom, legfeljebb edzés közben kapott egy-egy maflást, de azok kivétel nélkül jól kiszámítottak, kellően visszafogottak és megfelelően célzottak voltak. Már a Villám-UNO se szórakoztatott, a hatodik, súrlódási sebességgel felgyújtott pakli után hagytam meguntam. Csoda, hogy a hatodikig kitartottam.
A két tőrt és a két pisztolyt puszta rutinból tisztítottam, éleztem és tartottam karban. Mintha ideje korán nyugállommányba vonultam volna.
Ilyen és ehhez hasonló lélekemelő gondolatokkal indultam újabb bevásárló körútra. Kurvára nem volt rá szükség mondjuk, de minden nappal egyre nehezebben ültem el a seggemen. Esküszöm, irigyeltem Dolfot - úgy is, hogy tudtam, minek köszönhető higgadtsága és önfegyelme. Ezt nem kötöttem az orrára, nem akartam azokra az időkre tök fölöslegesen emlékeztetni őt. Jah, tudom, ide nekem az év Teremtője díjat!
Emily futni volt, neki legalább az segített, én nem kísértettem a sorsot, főleg ezen a környéken. Még a végén puszta szórakozásból északnak venném az irányt és a régi idők emlékére összerúgnám valakivel a port. Ennek kicsi volt az esélye, de azért volt. Így tudva, hogy Ems úgyis nemsokára hazaért - nagyjából jól betippelhető ideig szokott futkosni -, elindultam fejszellőztetésre. Annyira semmi volt Cantwell, hogy minden paranoiám mellett is nyugodt szívvel hagytam magára Dolfot.

Gyalog mentem - mint mondtam: porfészek. De még így is hamar elértem a boltba, a szarakodás meg sose volt az én terepem, így minden igyekezetem ellenére gyorsan és hatékonyan vásároltam. Kicsi batyum volt, mert tényleg leginkább pótcselekvéssé vált - sok más mellett - a vásárlás. A helyzet súlyosságát fémjelezte, hogy cigit vettem. Anne örökbefogadása óta egy slukkot se szívtam...
Kassza, fizetés, csá.
Ééééés a tervezett, de rohadtul nem akart cigit azonnal keresztülhúzta a vörös derengés, amire kilépem a boltból.
- Picsába!
Félredobtam a szatyrot és futásnak eredtem, rövid körbenézés után pedig már a vérvonalam adta előnyöket is kihasználtam. Annyi körültekintés maradt bennem, hogy kellően sötét, néptelen helyeken vágtam át, de amúgy kurvára leszartam jelenleg, ha valaki meglátott. Nem sokat láthatott.
Az ajtót vállal löktem be, jószerével felökleltem teljes lendülettel, így az nagy robajjal kiszakadt a helyéről. Szarok rá bazmeg! Energiáim végigcikáztak rajtuk, ahogy először azzal mértem fel őket reflexszerűen, a látás szinte másodlagos volt, és biztosra vettem, hogy vörösben játszott a szemem. Ems a kanapén, Dolf mellette, mint egy házőrző, farkas alakban, hűségesen, odébb egy összeroppantott telefon.
- Tudom - vakkantam kurtán arra, hogy nem ő volt, és két öles lépéssel náluk voltam.
A tarkójánál ragadtam meg a keresztes kékszeműt, emeltem meg, mint egy kölyköt és tettem arrébb kicsit. Önkénytelen volt az egész: az, hogy ott és úgy ragadtam meg, ahol és ahogy kölyköket szokás, akár azért, hogy csihadjanak, akár azért, hogy megnyugodjanak, ne aggódjanak. Semmi vész, itt vagyok. Bár nem tudtam, mi a faszt tehetnék.
- Az baszna be - morogtam halkan a halálra vonatkozó kérdésre.
Nem voltam hajlandó belegondolni. Ennyi. Két ujjal kitapintottam a pulzusát, ami a jelek szerint rendben volt. Seb sehol rajta, mintha egyszerűen csak aludna, de már csak az engem "üdvözlő" neménvoltam is azonnal elárulta, hogy ez nem beauty szundi volt. Ha amúgy az a kurva vöröslő Hold nem lenne elég.
Energiáimmal Dolf felé nyúltam és visszanyomtam a farkast, hogy ott guggolhasson az ember. Kicsit durva voltam, de most ez van.
- Tedd vissza az ajtót és hozd az elsősegély dobozt - utasítottam rideg gyakorlatiassággal, bár pontosan tudtam, hogy ha baj lesz, kurvára vége. A két város közt voltunk félúton, se őrzők, se farkasok, ha Emilyn komoly sérülés jelenik meg, esélytelen volt időben segítséget szerezni.
Azt a szaros dobozt is azért kértem, hogy a kölyök úgy érezze, tesz valamit, hasznos és van értelme az egésznek azon túl, hogy már ketten szobrozunk a nőstény fölött. Emmát összeszedni annak idején szórakoztató volt, mert sem ő, sem Manech nem halt meg. És mert nem voltam ott, míg egymást csépelték. Ez a várakozás viszont...
Karba font kézzel álltam, és baromira kellett arra figyelnem, hogy ne járjon a lábam.
Életem talán leghosszabb pár perce volt az, amíg arra vártunk, hogy Ems magához térjen. Sértetlenül.
Basszameg.
Egy szót se bírtam szólni, az állkapcsom megfeszült, a számat összepréseltem. Leguggoltam mellé, megfogtam a kezét és némán rászorítottam kicsit. A szívbajt hoztad rám.

[Holiday Inn - egy kis retcon, majd Castor // + 1 mágiahasználó/gyógyító elraboltatik kerestetik]

Az egy dolog, hogy itt szállt meg a néhai alfa - mondhatni, nem volt kérdés senki számára, mikor felbukkant, még így, ennyi év távlatából sem - de jó képet legfeljebb azért voltam hajlandó vágni az egészhez, mert Mike felhívta a figyelmemet rá, hogy ha morcosabban tekintenék rá szép ívű szemöldökeim alól, félő, úgy maradnának vonásaim végleg.
Tudva, hogy minden az arcomra volt írva az esetek többségében, hagytam az ittenieknek, legyen nekik személyére gondjuk. S ne szenvedjen semmiben hiányt - nyilvánvalóan.

Épp a hó végi zárásban vagyunk benne, a számlákat, könyvelést tisztázzuk a Holiday Innben a hozzáértőbb kollégákkal. Estébe nyúlik a dolog, nehezen jutunk dűlőre egyik-másik elszámolással. Mondtam én, hogy tisztább lenne minden, ha egyvalaki fogná össze a dolgot és nem váltásban csinálnák...!
Megunva a könyvelői bla-blát némileg, fáradt sóhajjal hagyom őket az irodában, azzal a felcsattanással, hogy itt már csak a kávé segíthet! - Mert így is volt talán, szóval határozott léptekkel szeltem a gazdasági személyzet által bitorolt folyosót... legalábbis egy ideig.
A folyosói lámpák kellemes meleg fényébe vörös tónus keveredik, kitekintve a belső kertre néző ablakon át annak forrását is meglátom, egy pillanat erejéig megrettenve, lefagyva adózva "hatalmának". Mi a fene?! De hisz még csak... - Sietősen fordítom vissza lépteimet az iroda felé, hogy a Lakot hívjam, ám odabent azzal fogadnak, hogy nagy baj van - ÉN IS TUDOM, A P...ÓNIBA IS! - odalent a hotel bárjában összeesett a díszvendégünk.
A hírre önkéntelenül is égnek emelem tekintetemet és halk, rövid nyüszítést hallatok, hogy összenéz a két könyvelőnk önkéntelenül is tipródásomat látva. Mivel érdemeltem ezt most ki, de komolyan?

Meghagyom az itt dolgozó falkatársaknak, vigyék a legközelebbi üres szobába, az sem érdekel, ha az a dolgozói pihenő és fektessék le, nem kell szem előtt legyen a bárban tartózkodók számára. Rosszul lett, kicsit sok volt a pia... teljesen hihető szöveg, nem igaz?
Lépteimmel kettesével szedtem a fokokat a földszint irányába, nem vártam liftet mindeközben. Kezemben a mobil kijelzőjén a neveket pörgetve sietve nem a vezetőimet, hanem barátnőm számát kerestem, tőle remélve segítséget és némi megnyugvást is, ami azt illeti.
Fülemre tapasztott készülékkel nyitok be a helyiségbe - A fölszinti orvosi helyiség, bár annak is leginkább csúfolva van, mert egy ágy, egy asztal két székkel meg egy kisebb kanapé van bezsúfolva ide. Arra épp elég, ha valaki rosszul van és meg kell várnia a mentőt, de máskülönben az éjszakás biztiőrök szoktak megpihenni erre leginkább - ahol már két falkatárs feszülten figyeli az ájult, az ágyra fektetett hímet. Mintha csal aludna... de mindhárman tudjuk, hogy rohadtul nem így van, hát harapni lehet a feszültséget.
Önkéntelenül lehalkítom én is hangomat, ahogy beljebb lépve végigmérem a néhai alfát.
- ... nem, csak ő ájult el egyedül. Legalábbis eddig másról nem jelentettek... Biztos nem tudnál ide jönni? - Hallom, ahogy a vonal túlfelén Bells két mondat között koordinálja a Lakban uralkodó káoszt, mondva, minden ájultat vigyenek az orvosiba és nézzék át a lakásokat is. Sejtem hát válaszát a kérdésemre, de egy próbát megért. Az egyik itt levő farkasnak megkocogtatom a vállát, az ijedten rezzen össze, de nem foglalkozom a lelki világával jelenleg, kérem, álljon készen egy kocsi odakint, ha menni kell - a hegyre, az Egyetemre, az totál mindegy, de nem voltam hajlandó a véletlenre bízni semmit.
Aztán vártunk... az idegőrlő pillanatok feszült, nesztelen csendjébe csupán farkasaink riadt, fojtott energiái vegyültek, ahogy körbeültük a helyiségben, mint a dédszülő halálát váró rokonok a kórházi ágyat. Gondolatban erősen ajánlottam neki, ne így legyen, mert fogalmam sincs, hogy állok majd Mike vagy bármelyik egykori chicagoi elé, ha elpatkol itt nekem.
- B...Bells? - A vonal túlfelén szintén néma várakozás ült meg, melyet megtörök, amint megérzem a vér fémes ízét a levegőben, lassan kúszó vörös fonálként terjengeni. Tekintetem a forrást keresi a hím testén önkéntelenül is, de hamarosan már nem kell azon agyalni, hol sérülhetett meg... Mint egy rossz rémálomban vagy horrorfilmben, a semmiből jelennek meg rajta karmolás és harapásnyomok test szerte, én pedig szalajtom az előbbi hímet a kocsiért. Megyünk a hegyre, míg lehet, a fenébe is, én ezzel nem fogok rizikózni!
Ezzel köszönök el a másik nősténytől és süllyesztem zsebembe a telefont, van neki elég gondja nélkülem is, belátom a pillanat néma csendjében, hovatovább amilyen gyorsan kiviharzik a fiatal hím, hogy indítsa a kocsit, s emelnénk meg a másikkal Castor testét, hogy kivigyük a hátsó folyosón át oda, tenyerem alatt vér gyűlik, ahogy tarkójánál támasztom fejét az emelő mozdulatban. Rengeteg vér...
- Állj-állj-állj! Így nem mozgathatjuk... Engedjük vissza. - Csendül hangomban ismét kétségbeesett él, tenyeremet nyakának oldalára szorítom, mintha azzal képes lennék elállítani vérzését. Ne csináld ezt, baszki! Ne itt, ne most, ne velem. Kérlek...
Még tiszta kezemmel nyúltam a másik farkas felé, finoman lökve rajta az ajtó iránt, meghagyva neki, nem érdekel, kit és honnét kell elrángatniuk a társával, de szerezzenek mágiahasználót vagy gyógyítót minél előbb. Farkasom pedig ezzel együtt mozdul, energiáinak finom melegségével vonva körbe sérült társát. Ő jóval elemibb, ösztönösebb szinten létezett nálam, nem érdekelték oly mundén dolgok, mint a régmúlt sérelmei, hisz tudta, s általa én is elhittem, hogy okkal kaptuk atyánktól a hatalmat, mivel képesek voltunk enyhíteni más farkasok szenvedésén.
- Ezt még egyszer rohadtul behajtom rajtad... - Morrantam magam elé, hogy nemes egyszerűséggel leüljek az ágy mellé, az ájult hím teste mellé féloldalasan, finom eleganciával hajtogatva lábaimat magam alá. Még egy apró sóhaj, lehunyt szemhéj... összeszedettséget hazudó kis rituálé, melyet követően lassan enged nyomása tenyeremnek a nyakán, ahogy ott a tépett seb finoman húzódik összébb, belülről építkezvén épülve vissza szép lassan.
Édesen kulcsos íz tódul számba, vért köhögök fel - a sajátomat.
Éppen csak annyit és úgy veszek át sérüléséből, hogy azzal még elbírjon fiatalabb szervezetem, de egyúttal őt is elrángassam a túlvilág gödrének kellemetlenül közel került széléről.
Remélem, rohadt gyorsan találnak a srácok valami gyógyítót...!