A Bahama-szigetek vagy hivatalosan a Bahamai Közösség egy ország a Karib-térségben. A szigetcsoport 690 szigete és több mint 2000 korallszirtje Floridától délkeletre ívelődik az Atlanti-óceánban. A szigetek közül 29 lakott. A legnagyobb város: Nassau.

A hajóutazás az egyetlen módja annak, hogy néhány kisebb szigetet elérjünk. A nagy utasszállító hajók kikötőhelyei a Grand Bahama-szigeten és New Providence-ben találhatók. A freeport-i Lucayan Harbour és Nassau Prince George Wharf kikötője kifejezetten óceánjáró hajók fogadására épült.

A szigetek fő repülőterei:

- A New Providence-i Lynden Pindling nemzetközi repülőtér,
- A Grand Bahama-sziget Grand Bahama nevű nemzetközi repülőtere (GBIA),
- Az Abaco-szigeten található Leonard M. Thompson (régebben: Marsh Harbour) nemzetközi repülőtér.

Egyéb:
- Kötelező oltás, ha fertőzött országból érkezik/országon át utazik valaki: Sárgaláz. Javasolt még a Hepatitis A elleni oltóanyag.

Ahogy ABQ-be is, a Bahamákra is rohadt... ismétlem, ROHADT korán indult a gép, eszerint is kellett aludni és kelni is. Dakota alvókája valahogy (mellettem) még mindig ezerszer jobb volt, mint az enyém. Én talajtornáztam a matracon, igazából egész éjszaka félálomban voltam, de mégis úgy keltem fel, mint akit ágyúból lőttek - megint az ébresztő előtt. De leszartam, csináltam kávét, pöfékeltem, ahogy azt megkívántam, és már sokadjára úgy ébresztettem a mi amort, hogy engem kvázi le kellett volna lőni, ő meg kómázott. De legalább vittem kávét meg cigit az ágyba, minden cuccunk útrakész volt, én pörögtem, mert hát, mert hát... Szülinapunk lesz. Van. Tök mindegy.
Megint hívtam Ubert, mert nem fizetek a reptéri parkolásért, cipeltem mindent is, és ha kellett, hát még odaérve is ittam vele kávét és maxra nikotinoztam magam, mielőtt megkezdtük volna a nagy utazást.
- Vénlány leszel.
Ezzel baszogattam, amikor csak üresjárat volt a beszélgetésünkben vagy Ő gecizett velem, mert hát, neki esik a szülinapja előbb. Tudom, ó, bazmeg, tudom, hogy én mit kapok majd a sajátomon, de az még a jövő volt, épp a jelent élveztem. Arról nem is beszélve, hogy a hétköznapoktól és azok problémáitól elszakadva úgy álltam neki ennek az útnak, hogy vagy most, vagy soha... Vagy esetleg évtizedekkel később. Nem, ez most még tényleg nem számított.
Mivel minden átszállást is figyelembe véve ez az út sokkal hosszabb és macerásabb volt Alaszkából, mint Új-Mexikó, Dakota javaslatára hajlandó voltam felárat fizetni azért, hogy olyan első osztályon legyünk, ahol nem hogy a lábtér méretére kellett volna panaszkodnunk, de még alhattunk is út közben. Vagyis, hát... Alhattunk volna, ha nem fogom be a szép kis pofáját a sajátommal, miközben a hátra döntött üléseken feküdtünk, én pedig rossz voltam és olyan helyekre tévedt a kezem, aztán más is, ami igazán nem volt illendő, de ki nem szarja le.
- Kussoljál el...
Lihegve suttogtam a fülébe, miközben befogtam a száját, mert túl hangosan élvezte azt, amit a jegy mellé járó pokróc alatt kapott. Nem, nem akartam arra gondolni, hogy ez talán egy lehetséges kis Billy volt mérföldekkel a felhők felett. Most még nem. Még mindig nem. Hiába lapult a cuccaim közt valami, HA esetleg, még nem. Nem éreztem itt a magaménak a szokásos fellángoláson kívül, és ha mégis, akkor is faszság lett volna.

Mire minden átszállás után landoltunk Nassau repterén, és a mobilom életre kelt, csak elröhögtem magam. November 13. Az én kis szukám egy évvel öregebb lett, és bölcsebb is talán, de ezt csak azért mondom, mert ahelyett, hogy hagyta volna, hogy kiloccsantsam az agyam, mégis hazajött hozzám. És babát akar. És mindent is akar. A lényeg, hogy én, látszólag minden forgatókönyvében ott vagyok. Ahogy Ő is az enyémben.
Muszáj voltam húzni egy kicsit, de aztán le is kellett szállni, meg menni a csomagokért, és elérni a hajót, ami átvitt Eleuthera szigetére, oda, ahol a szállásunk volt. Értem én, hogy Ő hajós kapitány is, de én utáltam az egészet. Kibaszott hullámok, kibaszott minden is. Nekem a préri kellett volna, de itt ilyesmire aztán nem számíthattam. Csak az ölébe/vállára hajtottam a fejem, hogy előre is bocs, ha lehányom a cipőjét, ha nem is hozott másikat, talán tudok neki venni majd újat, ha azt hozza a szükség. Mire végre kikötöttünk, falfehéren, szédelegve, de még mindig igyekezve full menőnek lenni (nem ment), leballagtam vele az oldalamon, és egy taxival végül megérkeztünk a resortba, átvettük a szobakulcsot, és ahogy az apartmanba értünk, én csak annyit kértem, hogy
- Hagyj meghalni!
Eldőltem az ágyon, talán még el is bóbiskoltam egy kicsit, de nem sokkal később magamra leltem és megint minden úgy tűnt, hogy a rendes kerékvágás szerint működik. Eltekintve attól az apró részlettől, hogy ezúttal bordó inget vettem, és arra az öltönyt meg a nyakkendőt, a szép nacit és cipőt, meg minden lófaszt. Indulás előtt megborotvált rendesen, szóval úgy jöttem el, mint a fuckboy, ami a múltkor szóba került, és ezen a napon... A születése napján... Mindent meg akartam adni neki, amire vágyott és amire képes voltam. Nem, nem a pénzről szólt a dolog, persze, nyilván rendeltem hat előételt, meg extrában főételt is, meg a végén tortát, amit úgysem eszünk meg, de legalább van rajta gyertya, amit elfúj. Minden falatát, minden reakcióját úgy fogadtam, mintha nekem lenne ajándék holott... Holott kurvára nem csak nekem volt fun. Azt akartam, hogy éljen. Hogy megélje ezt a napot, bármi is csússzon ki belőlem itt a Bahamákon, meg akkor is, ha nem. Oké, talán a fél éves évfordulót nem tartottam számon, de ez más volt, ez közel volt hozzám, ráadásul... Egy újabb év volt, talán az első olyan, amit farkasként úgy tudott eltölteni, hogy boldog és nem csak valahol az út szélén zabál egy menyétből, vagy mit tudom én.
A kellő alkoholmennyiség és zabálás után-közben igazítottam egyet a fekete nyakkendőmön, mint valami kibaszott úriember, aztán nagy svunggal felkelve nyekegett mögöttem a szék, én pedig a kezemet nyújtottam Dakota felé. A nőstényem felé. Az egyetlen felé, aki arra kérés nélkül is rá tudott venni, hogy kiöltözzek neki, amikor olyan az alkalom, aki elvisel, aki támogat, aki.... Aki úgy akar a nem hivatalos-hivatalos nejem lenni, hogy közös kölkünk van. Még mindig igyekeztem mindezt elterelni a gondolataimból, és ha végül ráfogott a kezemre, csak türelemre intettem.
- Fél pill... - tudom, ennyit arról, hogy lovag vagyok leszarom, hiába az öltöny, meg minden, és azért hoztam magammal egy hátit, amit a szék támlájára akasztottam, és most előkerült belőle a HAPPY BIRTHDAY feliratos hajpánt csak neki, csak most - Nesze, csak hogy mindenki tudja, hogy ki lett ma öregebb, te kis szar.
Nagyon bénán a fejére tűztem, és már vittem is a táncparkettre andalogni, mert nem az számított, hogy felrobbantsuk a táncparkettet. Csak érezni akartam. Őt, a közelségét, mindent, amit jelentett számomra, és ezt sem én, sem a Szürke nem vettük el tőle.
- Hát boldog szülinapot, te... Szakadék.
Te minden. A nyakába csókoltam, és közelebb húztam magamhoz, és azon kívül, hogy igyekeztem ezt a pillanatot úgy megélni, hogy közben a gondolataim kétezerrel cikáztak, valahol bennem volt az is, hogy másfél hetük lesz szarrá lazulni és lustulni magunkat. Bármi is legyen, bármit is tegyek... mondjak, időnk van. Nyilván van, bazmeg, évszázadaink vannak. Most a lényeg az, hogy ma itt és most azt érezhesse, hogy a szülinapja nem csak egy dátum, hanem olyan, amit ha Ő nem is, de én fixre ünneplek. Mert ez a nap jelenti azt, hogy van, hogy él, és hogy az életem része lehet úgy, ahogy soha, a büdös életben nem képzeltem volna el sehogy és senki mást. Még őt sem. De hát, ez jutott. Na, nem mintha panaszkodnék...

Három átszállásos út, nagyobb táv, mindezzel pedig messze felülmúltuk az új-mexikói kiruccanásunkat, és hát ez azt is jelentette, hogy Henry háromszor olyan nyűgös volt, mint legutóbb. Mondjuk nem csodáltam, ha én keltem volna az ébresztő előtt, hogy leéljem a fél életemet, mielőtt a párom egyáltalán magához tér, én is morcos-nyűgös lettem volna a végére. De hát… Henry mellett a beauty sleepem új magaslatokban szárnyalt, és ha csak nem éreztem, hogy valami mocorgott benne, feszültebb volt, vagy az éjszaka közepén hagyott magamra, én biztos kurva élet, hogy a muszájnál előbb egy másodperccel se ébredtem fel.
Mert ha Ő ott van, kel, intézkedik, akkor én nyugodtan lehetek, semmi okom aggodalmaskodni. Legfeljebb látszat morculni azon, hogy a reptér előtti cigizés közben le-vénlányozott.
– Legalább már nem hiszik azt, hogy az unokád vagyok – Visszakapta, még szép, hogy visszakapta bazmeg! – Ráncospofa – grimaszoltam még hozzá, mert egy geci vagyok, igen, de utána mosolyogva megcsókoltam. És mert hát mégiscsak fuckboyra borotváltam és valahol mégiscsak szeretem egy icipicit: – Suhanc.
Messze magasan leszartam a ráncait, meg a köztünk lévő korkülönbséget, csak jól szórakoztam, amikor esetleg morgott a kicsit se komoly baszogatásom miatt, majd persze egyből kussoltam, ahogy „fenyegetni” kezdett.
Ahogy az várható volt, borasztóan nem bírta az utat, és mindezt úgy, hogy egyébként nem viszolygott vagy félt a repüléstől. De hát az egyhelyben megülés… A korábbi utazásból kiindulva ezekre fel voltam készülve, szóval a fokozás ellen bedobtam, hogy ágyas helyeket foglaljunk, mert ha a papa elüli a derekát a vége-hossza nincs úton, mindketten megőrülünk. Így legalább csak én kerültem ehhez közel, amikor nem bírt magával este, és a gép alig-félhomályos utasterében olyan dolgokat művelt velem a pléd alatt, amit tuti nem lett volna szabad valami hülye protokoll szerint. De én csak arra bírtam gondolni miközben a számat befogó kezét harapdáltam, hogy meghalok, ha abbahagyja. Kikészített, ahogy a fülembe zihált.

Leszállás után értetlenül pislogtam a röhögésére, aztán közölte, hogy ja, egy évvel vénebb lettem, hát szipp. Az orrom alatt somolyogva, néha-néha kicsit morogva hagytam, hogy szívja a vérem, elvégre így már… kortársak lettünk. Hah! Minden hülyéskedés közepén viszont egy pillanatra teljesen hihetetlennek tűnt, hogy tényleg itt és Vele ünnepelhettem mindkettőnk szülinapját.
Ezen nem sokat kattoghattam, mert jött a hajóút, amit bazmeg imádtam. Hát mert, hogy a picsába ne? Kék, kicsit bárányfelhős ég, gyönyörű víz, a hajó sebesen szelte a hullámokat, az idő jó volt. Nem olyan égető és fullasztó, mint Új-Mexikóban, hanem sokkal elviselhetőbb, és Henry is itt volt… nekem dőlve tengeribetegségtől szenvedve. Amikor a vállamra hajtotta a fejét, először nem is értettem, hogy mi baja volt, azt hittem, simán ennyire elfáradt, aztán kelletlenül, foghegyről odavetette a valóságot. Elmosolyodtam és a fejére hajtottam az enyém. Kis béna.
Mire partot értünk, Henryből a nyáron megszerzett minden szín elszállt, de se baj, a napszemcsi ápolt és eltakart. Ezúttal kifejezetten jól jött, hogy általában nem szimplán kézen fogva sétáltunk, hanem átkaroltuk egymást: ő a vállam, én a derekát.
A taxisnak azért meghagytam, hogy nyugisan vezessen és kerülje a kátyúkat, vagy nyakon lesz hányva és nem fogja tudni, hogy melyikünk által. Nem mintha nem lett volna egyértelmű.
A szállásra érve minden további nélkül hagytam, hogy Henry kidőljön és kiheverje az utazást, miközben élveztem, hogy akaratlanul is cseréltünk. Ő hulla volt, én pörögtem. Végigjártam mindent, benéztem az utolsó fiókba is, kimentem a teraszra, kiszórtam a táskákból pár mindennapi használatos cuccot, hogy ne kelljen érte turkálni, energiáimmal pedig végig szelíden cirógattam a pároméit. Pihenj csak, querido, rád fér.
Olykor letérdeltem az ágy mellé, a matracra könyököltem és mint valami szerelmes kamasz, néztem, ahogy aludt. Június, a sírlátogatás, a szolgálatba állás és a saját szarjaim lekezelése meg a próbautam után, így csupasz képpel olyan… fiatalnak tűnt, ha nem ismerném, talán kicsit még ártatlannak is. Mintha felrémlett volna az, aki lehetett volna még a sok szar előtt, azok nélkül. A meg-megránduló, sűrű, rémkifejező szemöldöke, a halványabb-feltűnőbb ráncok viszont szakáll nélkül is érdessé tették az arcát, a vonásai nyersek lettek tőle, mintha a benne lappangó agresszió és erőszakos múlt hagyott volna rajta nyomot így. Talán így volt. Tényleg szerettem volna egy simítással eltüntetni őket, pont, ahogy a „haramia” élét szerettem elvenni korábban. Közben meg akármilyen szörnyű is legyen, én így szeretem, ahogy van, és ja… ha tudnám, se simítanám ki ezeket a gyűrődéseket, mert ugyanúgy Ő mindegyik.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy megcirógassam az arcát, ezzel esetleg felébresztve, inkább kimentem a teraszra és a mobilomon ellenőriztem, hogy a korábban leadott rendelésem hogyan állt. Imádom az internetet! Főleg ilyenkor: Alaszkából megrendelem a meglepit a Bahamákra. Már csak át kell vennem holnap.
A másik meglepi nem volt meglepi. Most kivételesen én is tényleg készültem, és amíg Henry kelés-öltözködés után a nyakkendőjét igazgatta, addig én a pántos, ezüstszürke ruha alját, ami combközépig ért. Cipőnek maradt a félévfordulós magassarkú, mint az akkori szett egyetlen túlélője.
– Ezért megérte megszületni – mondtam, ahogy ráérősen végigmustráltam Henryt és kicsit beharaptam, az ajkam.
Amikor először és „csak” feleennyire öltözött ki nekem, hogy megszopasson, nem gondoltam, hogy ez valaha előfordulhat még. Pláne nem úgy, hogy önszántából csinálja, nekem. Nem mintha azt feltételeztem volna, hogy én valaha újra flancosabb göncökbe bújok azért, hogy… valakinek teszek, a kedvére tegyek. Igaz, nem akárkinek szólt ez, hanem Neki – kizárólag Neki. A képemen elterülő mosoly örökéletűnek tűnt, pláne, amikor jószerével mindent is rendelt, de eszembe se volt megállítani benne.
Fogalmam sincs, mikor csapott valaki ekkora felhajtást a szülinapom körül, de kurva jól esett. Ő tényleg ünnepelte, hogy annak idején megszülettem – mert így most itt lehettem vele, örülhetett nekem. Nem pityeredtem el, de bassza meg, meghatott, úgyhogy kellett pár pohár meg falat, hogy ezen túllendüljek és magamba igyam mindazt, amit Henrytől már eddig is kaptam. Képtelen voltam megszólalni, de minden az energiáimba és a tekintetembe volt írva. Az, amit minden egyes nap éreztem iránta – teljesen és tökéletesen függetlenül attól, hogy örökre ketten maradunk (és Pat), vagy egyszer esetleg másképp dönt.
Azóta se hoztam fel, az elszólásait, szétszórtságát pedig betudtam a sokk-kezelésnek. Elég nagy bomba volt, nem csodáltam, hogy olykor felsejlett és kicsúszott egy-egy „popsikenőcs” vagy „pelus” vagy hasonló, alapvetően kurvára nem a bevásárlólistánkra illő dolog.
Ahogy felkelt és elém lépett, minden tovább nélkül fogtam meg a kezét és hagytam, hogy felhúzzon – azért ilyen cipőben nem is volt ez hátrány… – majd újabb értetlen pillanatok következtek, ahogy vártam, hogy előtúrja a kibaszott hajpántomat!
Felnevettem, ahogy megláttam, a jókedvem, az örömöm körülöttem szikrázott, valamiféle gyerekes lelkesedéssel karöltve, miközben kicsit ügyetlenkedve „megkoronázott”.
– Kösz, hogy nem hoztál ősz festéket a hajamnak – vigyorogtam rá, majd követtem, mentem vele a parkettre.
A ruhám háta nyitott volt – mert nyilván ha nem volt szemérmetlenül rövid, csipkés vagy köldökig kivágott, kellett valami –, a hajam feltűzve, pont azért, hogy ha arrafelé vándorolt a keze, akkor egyből a bőrömön érezhessem az érintését. Alig fejezte be a felköszöntésemet, amikor a nyaka köré fonva a karomat megcsókoltam, kicsit hosszabban és mélyebben, mint eredetileg terveztem: mert az a csupasz áll… és az a minden, amit folyamatosan ad nekem. A törődése, az odaadása, a szerelme… talán meg se érdemlem, talán sose fogom, de ahhoz túlságosan jó és szép, hogy önmagamtól lemondjak róla, vagy hülye nagylelkűséggel „visszaadjam”. Nem. Az enyém, én pedig az övé.
– Még sose volt ilyen hajpántom – motyogtam hozzá bújva, ráérősen ringva a zenére, akár ritmusra volt, akár nem. A mi ritmusunk volt, a többi nem számított. – Nem jártam a Bahamákon. És olyan se volt, aki így és ennyire szeretett volna. – Sose vitattam Aiden szeretetét, de ez teljesen más volt. – Boldog vagyok, Henry – nevettem halkan, röviden, szinte hitetlenkedve, mert ez annyira… banális így kimondva, közben meg olyan kevesen mondhatják el magukról vagy sejtik egyáltalán, hogy mi az a boldogság.
Nekem ez itt, Vele. Nőként és nőstényként, a magam teljességében csak azzal, hogy Ő velem van, hogy átkarol, hogy érzem az illatát, a szürkét, hogy örömöt és elégedettséget láthatok azon a nyersen őszinte arcon. Ha ebben a pillanatban vége lenne a világnak, egy nagy, fényesen ragyogó boldogságként semmisülnék meg.
– Bőven-bőven elegebb vagy az elégnél.
Méghogy tehetne többet, vagy jobban ott lehetne a hétköznapokban… Akkor tényleg belehalnék a boldogságba.

A mi amor mindig oda üt, ahol a legjobban fáj, és nyilván megint a ráncaimon kezdett el (legalább nem szó szerint) rugózni, pedig tudja, hogy az összes létező baszogatás közül ezt utálom a legjobban. Igazából nem tudom, hogy azért-e, mert Pat már az első szarkalábaim óta szeret róluk megemlékezni, vagy pusztán hiúsági kérdés, de akkor is. Leszarom. Geci menő vagyok még így is. Az volt a szerencséje, hogy előbb mosolyodott el és csókolt meg, mintsem elküldhettem volna a picsába, szóval a filmes, repteres, szakítós nagyjelenet mégsem történt meg. Főleg, mert a suhanc megnevezésre már megint megcsillant a szemeimben az cinkos fény, amit annyira szeretett, és ami annyira én voltam mindig is. Azt, hogy az unokámnak nézték volna eddig esetleg, csípőből ignoráltam. Mert már indult a hetes gyors kombinálni, hogy hát persze, unokám, nekem? Pff. De amit mondott, azt elmondta, szóval végül is, ha igent mondanák valaha is, még az is előfordulhatna, hogy így alakul, és... Nem. Mondom, csípőből ignoráltam, mintha el sem hangzott volna, és ez így a jó, mielőtt esetleg valami olyasmi szaladna ki a számon, amit nem csak én bánok meg, de neki is fáj. Kurvára nem akartam ezzel indítani az utazást. Akkor inkább tényleg basztassa a ráncaimat.
Mondjuk hamarosan már egyik téma sem számított igazán. Amíg lekötött a telefonomon lévő, pár offline játék, addig még egész jól elvoltam, abban is örömömet leltem, hogy amikor Dakota az ölembe tette a lábait, fél kézzel nyomogattam, masszíroztam a talpait. De túl hosszú volt az egész szarság, minden hamar lett kényelmetlen. Nyöfögtem, puffogtam, vergődtem, aztán az egészet azzal próbáltam valahogy kompenzálni és levezetni, hogy a "lámpaoltás" után elkezdtem vele rosszalkodni, és azt hiszem, hogy az a halk, elfojtott de annál intenzívebb élmény a pléd alatt egy időre engem is helyretett, Dakota pedig talán könnyedebben viselt el a továbbiakban. A többi utas közelsége miatt sokkal izgalmasabb volt, mint mondjuk a próbafülkében.

Ahogy már a jeles napon sikerült végre újra és utoljára földet érni, mindenképpen felhívtam rá a figyelmét, hogy eljött az idő, hogy a száztizenhármasok klubbjában köszöntsem. Megfordult a fejemben, hogy elkezdem innentől én is a (nem létező) ráncait keresni-kutatni az arcán, de egyelőre letettem róla. Bár úgy tűnt, hogy már csak a gondolatért is lecsapott rám az instant karma, mert nem telt el öt perc teljes sebességben sem a tengeren, én már meg akartam halni. Hát a fasz kivan. Így nem hogy azt nem igazán élvezhettem, hogy amúgy Dakota mennyire kibaszott hepi, hanem arról is egy életre letettem, hogy majd valaha részegen, nettó faszkodásból majd Titanicosat fogunk játszani. Álló hajón az meg nem buli, szóval igen, ez a csörgés az összetört szívem hangja volt. Ráadásul, hót ciki is volt az egész magamra nézve, de olyan szinten forgott velem a világ, hogy tényleg hánytam volna, ha megmozdulok és megpróbálok úgy tenni, mintha ura lennék a helyzetnek. Úgyhogy kénytelen voltam benyelni mindezt és kurva hálás lenni Dakotának azért, hogy amennyire a helyzet engedte, velem volt és ápolgatott. Ha másra nem is, de arra büszke voltam, hogy végül nem hánytam le a cipőjét. Leszállás után pedig a vállaira karolva (támaszkodva) követtem a kocsi felé. Felrémlett pár élmény, amikor nagyon be voltam baszva és pont így éreztem magam, csak hát, a mókás részek a mai napból kimaradtak. Valahol azért kavargott bennem némi szar érzés, mert hiába érkeztünk meg az egyik földi paradicsomba, sem a tájat, sem a helyet, sem az érzést nem tapasztaltam meg, és mikor a szállásra értünk, még mindig nyugtalan gyomorral dőltem el anélkül, hogy akár az apartmanban körbe néztem volna. Bánom is én, akár egy uszadékfa is lehetett az ágy helyén, leszarom, majd ha túlélem mindezt és felépülök, akkor esetleg elmegyek a recepcióra asztalt verni.
Nem is elaludtam, inkább elájultam, azt hiszem, és Dakota létéből vagy mozgolódásából tudatosan semmit sem érzékeltem. Talán csak azt a tényt, hogy a Szürke folyamatosan a felszínen kavargott, még ha ebből sem fogtam fel semmit. De ahhoz elég volt, hogy érezze a Feketéjét és Dakotát a közelünkben, és emiatt minden kérdés vagy félsz nélkül tudtam pihenni egy teljesen új és idegen helyen. Oké, nélküle is megtettem volna, de az a teljes felelőtlenségemnek lett volna betudható, nem pedig annak, hogy nem csak a revolver csöve által, hanem így is Dakota kezébe tudom, merem és akarom adni az életemet és a biztonságomat.
Kicsit még ugyan morogva, de már teljesen új emberként keltem fel, és hamarosan készen álltam arra, hogy olyan embert faragjak magamból, amilyet tényleg ritkán szoktam, bár, mióta együtt vagyunk, bőven túlteljesítettem az ötven éves átlagot. De nem bántam. Ezt így, ilyen formán és mennyiségben nem éreztem tehernek, sőt, akartam, hogy lásson, akartam az arcán azt a tekintetet, amivel végigmustrált, a mozdulatot, amivel az ajkára harapott. A "válaszáról" nem is beszélve. Kérdés nélkül képes lettem volna ott és azonnal leszaggatni róla ruháját, amivel úgy öltözött "nekem", ahogy én "neki" a bordó ingemmel és a fekete zakómmal. Az engem elfogó vágyat nem tagadtam, fasznak tagadtam volna, de tudom, hogy sokkal hatásosabb lesz majd megint a végén bombát robbantani. Így csak kibaszott elégedetten mindkettőnkkel léptem oda hozzá, csak finom erővel nyomtam a csípőm az ölének, a jobb kezem pedig utat talált magának a kivágott ruhán át a háta bőréhez, amíg rövid, de sóvárgó morgással a homlokom is az övének nyomtam.
- Remélem, ezt ezen a héten még kibaszott sokszor fogom hallani...
Halkan fenyegettem meg, aztán egy rövid, de határozott csókkal ígértem neki még ennél is jobb pillanatokat, viszont azt nem bírtam megállni (mert mikor tudom?), hogy meg ne csapkodjam azt a formás seggét jelezve, hogy húzzunk a vérbe, éhesek is vagyunk és ünnepelnünk is kell. Őt. Csakis Őt

Pénz, felelősség, semmi nem számított. A fél étlapot megrendeltem, és amit annak idején a kádban mondtam neki, itt is, a mai napig tartottam. Van. Bőséggel. És leszarom, ha valamibe kettőt beletúr és utána ott hagyja, de komolyan. Tányér, pohár üresen ma este nem marad, ezt remélem, hogy nem csak Dakota, de a személyzet is hamar felfogta.
El-elkalandoztam néha és egyszerűen csak megéltem és éreztem az örömét, a meghatottságát. Rábambultam az arcára, amikor épp tele volt a pofazacskója vagy amikor épp Ő is úgy nézett rám, ahogyan én rá. És nem csak annak örültem és azt ünnepeltem, hogy száztizenhárom évvel ezelőtt felsírt Sao Paolóban, hanem azt is, hogy azért... Hogy hozzám vezessék a lábai. Ahogy hamarosan százhatvannégy évvel ezelőtt én is ugyanezért megtettem New York egyik nyomornegyedében. És persze természetesen a köztes pillanatokban a telefonom is elöl volt, hiszen annyi képet és videót akartam erről az estéről, hogy megteljen majd az iClouds fiókom.
Egy ponton, amikor már lassan úgy tűnt, hogy (egy darabig) egyikünk sem nyúl semmihez felkeltem, és a kezem felé nyújtva segítettem fel ültéből. Mondjuk elbasztam a sorrendet, mert előbb kellett volna a hajpánt, aztán Ő, de ez van. Egyrészt, kicsit azért megütött a tequila, másrészt pedig ez van, ez vagyok én, néha még a legnagyobb tervezés és jó szándék mellett is egy hatalmas adag, akaratlan fejetlenség. De nem izéltem ezen túl sokat, főleg, ahogy az öröme szikráit megéreztem, már én is csak idiótán vigyorogni tudtam. Azon meg harsányan felröhögni, hogy nem hoztam neki ősz hajfestéket.
- Parókára gondoltam, de az pakolás közben feltűnt volna.
Oké, hazudok, de valamivel muszáj voltam reagálni, és ha nagyon belemennék, kicsit bosszantott, hogy nekem nem jutott eszembe a dolog, de emiatt csak nem lesz örihari, ugye? Ugye. Mondjuk, a még-nem-fix-ajcsi-ajcsi is külön kihívás volt, de (eddig) még nem szúrta ki, szóval kurva jó vagyok.
A táncparkettre vezettem a magunk fura és igazából szokatlanul nyugis tempójában, de ezt sem bántam. Nem akartam lealázni egyik másik párt sem, nem akartam szétizzadni magam. Csak tenni, ami mindkettőnknek jól esik és ebben a közös burokban létezni vele és mellette, amivel magába rántott, amikor a köszöntésem után megcsókolt. Mindkét kezem újra a háta bőrén, majd lassan lent, a derekán. Minden létező módon és létsíkon teljesen belegabalyodva voltam vele boldog, igazából kimondania sem kellett neki sem, tudtam. Éreztem a csontjaimban mindent. A farkasaink számára ez a nap pontosan olyan volt, mint a többi, ők nem éreztek semmi különlegeset a helyzetben, csak a maguk megszokott módján voltak ott egymással és egymásért. A két dög.
Fogtam, nem eresztettem a csók után, az állam a feje búbjára támaszottam és révetegen néztem bele a "semmibe", amíg beszélt, miközben "mindent" a karomban tartottam. Nem, én sem bőgtem vagy éreztem késztetést rá, de azt hiszem, hogyha Ő egy ragyogó boldogsággóc volt, akkor én egy ragyogó egógombóc voltam, hiszen még egy dolog, amit nem basztam el. Amit érte, miatta tettem magam szerint, a saját szájízemmel fűszerezve az "ünneplést", egy gyűszűnyit nem változtattam vagy csináltam másként csak azért, hogy "neki jó legyen". És mégis az volt. És mégsem tudta Őt még más így és ennyire szeretni. Igen, azt hiszem, hogy tényleg ezért jöttem vissza. Hogy minden szarból, ami én vagyok, mégis a legjobbat adjam valakinek. Neki. Amíg Tupilek úgy nem dönt, hogy akkor ennyi volt, de talán még nem fog, mert még... Nem fejeztem be.
- Cöh, hát nyilván nem... - vágtam vissza foghegyről, de az érdes hangomból szinte undorítóan csöpögött a szeretet - Nem igazán vagy egy jól szerethető típus. - mindenféle meggondolás nélkül bukott ki belőlem, de a korábbi tónussal, aztán egy hosszabb puszit nyomtam a feje búbjára - De milyen jó, hogy én sem. Az életben nem hittem, hogy majd leszel, vagy bárki, aki ilyen jól műkődik a defektjeimmel, de hát, itt vagyunk. Hajpánttal a Bahamákon, kibaszott boldogan.
És hogy teljesen-e? Fasz tudja. Jelen helyzetben igen, full teljesen, boldogan. Mindketten. És az elmúlt hónapok után úgy tűnt, hogy egy olyan életet megalapozva közösen, önerőből, amit senki sem nézett volna ki belőlünk. Azt pedig még mindig nem itt akartam eldönteni, hogy lehet-e ennek a teljességnek egy tágabb határa. Egy még teljesebb teljesség.
Rajtam volt a sor, hogy miután az orromat az övének nyomtam, megcsókoljam. Szerettem, kellett, sok okból szükségem volt arra, hogy azt halljam, hogy elég vagyok. Itt is, tegnap is, az összes repülős nyavalyámmal együtt is, a holnapi másnapossággal is, férjként, rendőrként, talán apaként... Neki. Érte. Miatta. Vele. Mellette.
A csókot csak az zavarta meg, hogy a nadrágzsebemben lévő telefon makacsul rezgett, és hiába próbáltam meg leszarni, nagyon úgy tűnt, hogy valakinek tényleg kellek, mert újra hívott egy apró szünet után, bennem pedig egy pillanat alatt ment fel a pumpa a tök nyugis, ellazult zenből. Mi a fasz?!
- Bárki is legyél, a faszért nem tudsz megdögleni... - morogtam, ahogy elléptem Dakotától, és kivettem a zsebemből a telefont, de amint megláttam a hívót, a haragom nagyja rögtön elszállt - Jó, te ne dögölj meg, légyszi.
Elvigyorodtam és újra visszaléptem Dakotához, bal kézzel kapva el a derekát ezúttal, a jobban a telefont kissé magunk felett tartva fogadtam a Facetime-ot.
- Héééééééééééééj!!! Na, mi a fasz van?! Befagyott már a segged, amíg mi itt partyzunk a kibaszott Bahamákon?
Röhögtem és úgy igazgattam a telefont, hogy mindketten látványosan benne legyünk a képben ott a táncparkett kellős közepén.
- Hát neked megint hova lett a szakállad, William? - a döbbent Pat olyan Facebook-nyuggeres stílusban hajolt bele a saját mobiljába, mintha azzal jobban láthatná, hogy meg vagyok borotválva - Nem veled akarok beszélni add a menyemet!
Felröhögtem a döbbenetén, a reakcióján és a parancsán is, de minden szívfájdalom nélkül nyomtam Dakota kizárólagos kis kezébe a telefont.
- Hallottad, én le vagyok szarva, nesze!
- Dakota! Szervusz! Azt a mindenit, nagyon csinos vagy! Már amennyit látok rendesen... - kezdett bele, miután mosolyogva felmérte, hogy ma csinis este van - A világért sem szeretnélek zavarni benneteket, de Isten éltessen még nagyon sokáig! - isten ide vagy oda, Pat a világi gesztusok rabja volt mindig is - Érezzétek nagyon jól magatokat, csináljatok sok fényképet és kívánok még tízszer ennyit boldogságban! Na, csak ennyit szerettem volna személyesen, nyugodtan leteheted. Vigyázzatok egymásra! Puszi!
És nem, Pat tényleg nem viccelt, ha Dakota úgy döntött, hogy tényleg leteszi, nekem még csak annyit se mondott búcsúzóul, hogy dögöljek meg vagy valami. Hát ezt érdemlem? Ezt?! Na, mindegy, ezt is betudtam a sok apró faszsága egyikének, és egyáltalán nem duzzogtam, sőt, röhögve tettem zsebre a telefont.
- A vén fasz...
Mondtam volna, hogy amúgy szerintem kibaszott jó nagyfater lenne, de inkább nem mondtam. Inkább csak megpróbáltam visszahelyezkedni a megzavart, de kényelmes és egymásba fonódó helyzetbe, amikor a zene elhalkult hirtelen, az étterem fényei megváltoztak és így... Baszki! Lassan felfogtam, hogy csóri személyzet ott nyomorgott készenlétben a korábban megrendelt tortával, amíg be nem fejeztük a Facetime-ozást, aztán erre... Megint vehettem elő a telefont, hogy indítsam a videózást, amikor a kissé beállt csendből hirtelen felcsendült a Happy Birthday, megint rajtunk a világ szeme.
- Na, mi van? Menjél, az a torta nem a szomszéd asztalhoz megy!
Nevetve utasítottam Dakotát, hogy engedjen és mozduljon, miközben már mindent is vettem. A pincér az amúgy majdnem teli asztalunkra tette a tortát, aminek a közepéből egy ilyen tüzijátékos izé okozott szinte tűzveszelyt, a számos gyertyák pedig alattomos módon 13-at formáztak. A személyzetnek azt mondtam, hogy igazából 31, csak jópofa lenne megcserélni a dolgot, mert hát, mégis nő, ugyebár. De közben én tudtam, Ő tudhatta, hogy igazából kurvára semmit sem kellett volna megcserélni, csak egy százassal megtoldani az egészet.
- Kívánj valamit!
Adtam ki ezt is parancsba megint, aztán annak ellenére, hogy a fél étterem énekelt meg tapsolt, csak az arcát figyeltem a kamerán keresztül, és néha fölé nézve is. Úgy éreztem magam, mintha egy rendes, normális ember és férj lennék, nem pedig úgy, mintha egy olyan évszázados farkas, aki már nem is számolja, mert minek. Számoltam. Mert volt okom rá. Mellette minden napot van okom számon tartani.

Eszem ágában sem volt tagadni, miután kicsíptük magunkat, hogy megint mennyire tetszett, amit láttam. A gesztusaim, a pillantásom, az energiáim, a szavaimban meghúzódó vágy is mind ezt támasztották alá, fellobbanó elégedettségében pedig szinte megfürödtem. Egyikünknek sem esett volna nehezére itt helyben minden "programtervet" borítva a másiknak esni, mintha nem lenne holnap és legalább egy hónapja nem élveztük volna egymás társaságát. Ehelyett maradt a nehezen visszafogott, ölemnek feszülő sóvárgás, amikor Henry odalépett hozzám és finom határozottsággal, halkan morogva nekem nyomta magát. Nagy, vágyakozó sóhaj lett a válaszom, a hátamat cirógató érintésétől pedig kellemesen megborzongtam.
– Remélni mindig szabad – pimaszkodtam kicsit, de egyből jött a "bosszú" csók, tele ígéretekkel, amiktől egy pillanatra köd borult az agyamra és meg kellett kapaszkodnom a tarkójában, különben egyszerűen összecsuklok. Vagy térdre vetem magam előtte. Vagy felkínálkozok. Volt pár opcióm, na.
Mindezek helyett türtőztettem magam, és a piszkos fantáziáim kiélése helyett jókedvűen kuncogtam, ahogy a fenekemet csapkodva unszolt indulásra. Fene a türelmetlen formáját!

Újabb hely, újabb sokkolásra váró pincérek – és konyha. Őszintén: mindketten néztünk inkább ki úgy, mint akik számolják a kalóriákat, semmint a feneketlen bendő két földi helytartója, de hát ezért nem szabad látszat alapján ítélni. Egy kicsit azért még rosszul éreztem magam, ha kvázi finnyásan csak belekóstoltam valamibe, és ha nem ízlett, vagy épp nem kívántam, egyszerűen otthagytam. De ahogy az alkohol is egyre jobban fogyott, úgy engedtem el minden lényegtelen aggályomat, és adtam át magam az estének, Henry figyelmének, a "megtehetjük" örömének.
Néha rajta kaptam Henryt, hogy csak bámult – ez különösen akkor lehetett élmény, amikor még kérdeztem is, hogy "mi van", és félig rágott kajadarabokkal szenteltem fel az asztalt –, máskor nekem sikerült őt figyelve elrévednem, mintha még mindig nem hinném el, hogy létezik. Hogy két, egymáshoz képest ennyire geci messziről induló szerencsétlenség a fagyos semmi közepén egyszer csak összetalálkozik – kurva messze mindkettejük születési helyétől és idejétől. A világnak pedig hirtelen értelme lett.
Miután eleget ettünk-ittunk, szülinapos hajpánt is került a fejemre, én pedig lassan tényleg nem tudtam, hogy ad1: mi a faszommal érdemeltem ezt és Henryt ki; ad2: hova tudja még fokozni a boldogságom? Már így se tudtam rendesen kifejezni azt, az energiáim beszéltek helyettem, nekem csak bugyuta hülyeségre futotta az ősz hajfestékkel. A vigyorából erre nevetés lett, meg némi kamuzás, amire röhögtem és mehettünk... hát nem táncolni, mert az aktívabb mozgást feltételez, mint amit mi produkáltunk ott nyugdíjasan lötyögve.
De nem zavart. Telezabáltam magam – ő is – ittas voltam – ő is –, nem hiányzott, hogy valami nagy rongyrázás közben valamelyikünk elhányja magát, esetleg le a másikat. Meg egyébként is... jól esett ilyen kis nyugisan, csendesen bújni, kicsit hosszabban csókolni. Kicsit szorosabban karoltam, amikor megéreztem mindkét tenyerét a hátamon. A Farkas igazából a tőle megszokott módon simult a Szürkéhez, ez az egész inkább emberként vágott fejbe, hiába éreztem és szerettem minden részemmel a párom odafigyelését és kényeztetését. Fogalmam sincs, hogy voltam-e valaha ennyire boldog – valószínűleg nem. Ez csalt elő belőlem megint random vallomást, érzelmesen, kicsit akadozó nyelvvel a tequilától, de teljesen őszintén. Engem így még nem szerettek, és ehhez Henrynek egy hajszálnyit se kellett változnia: tényleg az kellett, amit Ő tudott adni, ami Ő maga.
A fennhéjázó visszaszólásra elmosolyodtam a rá következőre viszont fogást váltottam és a fenekébe csíptem.
– Kapjad be! De amúgy igaz... – dünnyögtem a mellkasába, aztán megint mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát. – Egy csoda vagyok – mondtam a folytatásra, némi túljátszott önelégültséggel, ami lényegében megintcsak Henrynek volt köszönhető.
Ezt pedig sose esett nehezemre kifejezni, ahogy azt is bármikor megmondtam, hogy Ő nekem kurvára elég. Több, mint elég, és finoman belemosolyogva a csókba vettem tudomásul, hogy szüksége volt arra, hogy ezt hallja tőlem. Hogy is mondhattam volna bármi mást?
– A kurvák faszát... – oké, ezt mondhattam még, amikor a telefonja nem akart békén hagyni minket, és kelletlenül hagytam, hogy ellépve tőlem megnézze, ki nemképes nélküle létezni. Rajtam kívül ugye.
A Henry hangulatában beálló változás már sejtette, hogy ki volt a vonal túlsó végén, és amikor visszajött, átkarolta a derekam, majd felénk fordítva a telót fogadta a facetime-ot, az én képemre is vigyor szökött.
– Szia Pat! – mondtam Henry elnyújtott "héééj"-je alatt.
Felröhögtem az azonnali, kardinális kérdésre, és amíg az öreg farkas belehajolt a mobiljába, szőrtelen állon pusziltam a párom.
– Elloptam. – Én, az enyves kezű. Bár akkor inkább beretva kezű voltam.
A "menyem"-re kicsit melegebb lett az arcom érzésre, de azért Henry röhögésétől kísérve átvettem tőle a telefont, vigyorogva csóválva a fejem. Aztán a kicsit melegebb archoz határozott zavar is társult Pat dicséretét hallva.
– Köszönöm – mondtam szinte szemérmesen, de boldogan mosolyogva, mert hát az egy dolog volt, hogy Henrynek, magunknak, az ünneplésnek kiöltöztem, viszont valamiért az eddig kiesett, hogy amúgy ezt mások is látják.
Persze, hogy kiesett, nem nekik szólt, szakadjanak le rólam és tartsák meg a véleményüket. Patnek viszont ezt nem mondhattam, vagyis de, de nem akartam, ettől viszont még az egész helyzet hirtelen rám borított valamiféle röhejes lányos zavart. És annak is kurvára örültem, hogy tényleg nem valami köldökig vágott rucit hoztam. Oké, vadásztunk már együtt, mert volt oda-vissza váltás, meg farkasok vagyunk és ha valami, hát szégyellős-szemérmes biztos kurva élet nem voltam, de… azt hiszem, az a "menyem" akaratlanul is benyomott egy hülye-gombot bennem, és fejben gyorsan végigfutottam magamon – amennyire betequilázva tudtam –, hogy ugye minden rendesen áll rajtam! Pat előtt... Tényleg sok volt a pia.
– Köszönöm! – mondtam megint, kicsit talán meglepetten, mert hát én ilyenre végképp nem számítottam. A párom is, meg az apja is... sok lesz ez a jóból, nem?
Kicsit szúrni kezdett a szemem. Utána már csak bólogatni tudtam a számat rágva, majd visszaadtam a telefont Henrynek - a már lerakott Facetime-mal. Ezen felnevettem, és már azt hittem, minden zápor-veszély elhárult, mehetünk tovább a lötyögős, delíriumos éjszakába, amikor hirtelen elhalkult a zene, a fények változtak – elsőre azt hittem, hogy tényleg ennyire bebasztam –, aztán némi forgolódás után megláttam a tortát.
Reflexből fordultam vissza Henryhez és már emeltem volna a karomat, hogy tovább andalogjunk, mert hát az már aztán végképp nem lehetett az enyém – aztán kiderült, hogy de. Ő pedig már videózott is. Először a leesett állam, aztán a furcsán értetlen-csodálkozó zavarom, majd a menthetetlenül könnybe lábadó szemem, és azt, ahogy a torta felé fordultam megint, mint egy nyomi gyerek. Egyszerre volt minden túl könnyű és kurva nehéz.
Kicsit kábán és már homályosan látva botorkáltam az asztalunkhoz, bámultam a tűzijátékos izét, a rengeteg szikrát, amik mintha egyenesen az energiáimből szöktek volna ki... A tizenhármas láttán erőtlenül, boldogan és röviden nevettem fel, ennyi pedig elég volt, hogy az első cseppek legördüljenek az arcomon, aztán jöhetett a többi is. A számra tapasztott kézzel álltam, néztem, ahogy a szikrák lassan elfogytak és túl sok mindent éreztem ahhoz egyszerre, hogy bármit is meg tudjak ezek közül ragadni.
– Mit, bazmeg? – esett ki belőlem, még mindig kicsit sírós-vékony hangon, de legalább már elmúlt a zápor, maradt a törölgetés, meg Henry bámulása. Kicsit széttártam a karom. – Mit kívánhatnék még? – kérdeztem újra, halkabban, miközben a telefonnal némileg kitakart vonásait figyeltem.
Talán egy teljes percig is nézhettem Őt, a fejemben egymást kergették a szavai: azok, amiket kimondott, azok, amiket üzenetben írt...
– Szeretlek, te kis szar.
"Várok még. Faszom, bár tudnám, hogy meddig kell... Hogy érdemes-e. De ha valami mégis lesz velem, az nem a te hibád. Remélem, megtalálod, amit keresel..... De nekem még a végén is te voltál a mindenem."
– Kívánj valamit!
"Kérlek, gyere haza.... Nem akarok meghalni."
– Mi amor...
A tizenhármas fölé hajoltam, kívántam és elfújtam a gyertyákat. Fogalmam sem volt, hogy a körülöttünk lévők mit reagáltak, ha csináltak egyáltalán bármit, a pincérek udvarias tapsát sem hallottam, mert ahogy vissza kiegyenesedtem, egyből Henryt kerestem a tekintetemmel, hívtam a felé nyújtott kezemmel. Gyere, mert kezdem úgy érezni, hogy ez az egész nem valóság és félek, mi lesz, ha felébredek. Nem akarok. Nélküled nem.
Ha jött, megérkezett, azonnal megcsókoltam, fél kézzel egyből a zakója hajtását markolva-kapaszkodva. Kellett pár másodperc, hogy megnyugodjak, hogy visszataláljak, hogy elhiggyem, mindez tényleg igaz, megtörténik.
– Köcsög dolog megríkatni a szülinapomon – mondtam kissé még mindig érzelmektől rekedten, amikor megbírtam szólalni, majd oda se nézve belemártottam a tortakrémbe a mutatóujjam és az egészet Henry szájára kentem, aztán elnevettem magam.
Nem kezdtem szép illedelmesen felvágni a tortát, mi faszért tettem volna? Fogtam egy villát és azzal túrtam bele a szélébe, nagy falatot faragva le róla, ha pedig nem az a nagyon édes fajta volt, amit Henry nem szeretett, akkor rendesen is megkínáltam belőle. Mindenki más meg max csorgathatta a nyálát - enyém. A torta, meg a pasi is, lehet húzni a picsába.
– Határozottan megérte megszületni – bólogattam két falat között. – Tizenhárom évvel ezelőtt – tettem hozzá kuncogva. – Te mennyi is leszel így? Negyvenhat? – hunyorogtam rá kicsit. – Szexi. Bár nem egy tizenháromévessel, de majd rámondjuk, hogy Alabamából jöttünk. Ott a kamaszok korán érnek, és a negyvenhat a tinikor küszöbje.
Megint faszságokat beszéltem, de most muszáj volt, mert bazmeg... ha belegondolok az egészbe, a kívánságba, a lehetséges közös öregkorba, lehet megint elbőgném magam, és egy szülinapra egy sírás jár. Egyébként sem akartam, hogy a bőgéstől vörös és püffedt pofámat legyen kénytelen az este hátralevő részében bámulni, bőven elég, hogy fél kézzel továbbra se bírtam Henryt elereszteni. Nem ment. Vagy a zakóját, vagy a kezét fogtam, amit hagyott, vagy ahogy nem volt útban, mert ha elengedem, ha köddé válik, ha kiderül, hogy ez az egész nem igaz, abba én már tényleg belepusztulok.

Már a kissé felajzott csókban benne volt, hogy az az emlegetett "remény" igazából csak álszerény módja volt annak, hogy a tudtára adjam: ez még lófasz. És ez alatt nem csak azt értettem, hogy megint végtelen mennyiségű döglés, luxus, hedonizmus és kufirc vár ránk, hanem már mondjuk rögtön a ma esti merényleteimet is, de erről előre nyilván nem fogok neki beszámolni. Az egész már csak azért is lesz ezerszer jobb, mint ABQ volt, mert ide tényleg kikapcsolódni jöttünk, nem várt ránk semmi kötelező. Semmi olyan, ami sötét felhőként ült volna felettünk, egyetlen dologtól eltekintve, de az az én "nyomorom", eddig is kibaszott jól kezeltem. Azt tehettünk, amit csak akarunk, akkor, amikor és ahogyan azt épp megkívántuk. Ennél több pedig nem kell, ennél kevesebbet pedig egyikünk sem érdemel és kész.

Mindkettőnket simán betehetnének illusztrációnak amellé a frázis mellé, hogy ne a borítóról ítéljük meg a könyveket, mert hát... Ebben ma este (is) éllovasok voltunk. Két kinyalt, full elegáns valakinek tűnhettünk bárki számára egy fél kiló felesleg nélkül, mindeközben mindkettőnknek meg voltak a maga proli dolgai, pillanatai. Az én székem támlájáról hátizsák lógott, és még mindig inkább ültem úgy, mint egy kocsmában szokás. Dakota meg úgy zabált, ahogy nem szégyelt, amit imádtam, és amibe alkalom adtán még egy böfögéssel én is betársultam, függetlenül attól, hogy épp mennyi tequila csúszott le. Laszartam, ha bárki is furán nézett ránk. Én egyedül Dakotát láttam, amikor jobban rá-rábambultam, felröhögtem, ahogy teleköpködte az asztalt, és csak azért nem nyújtottam neki szalvétát, mert... Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy kéne, plusz előbb töröltem volna le az arcát a kezemmel, ha már egyszer úgy adódott volna, dehát... Nyilván nem adódott úgy.
Tényleg teljesen felszabadultan úsztam nem csak a saját érzéseinkben, hanem az elteltségében is, finoman bódított el az alkohol is. Kurvára jól esett csak úgy lötyögni és összekapaszkodni, és olyan dolgokat hallani tőle, amitől nem csak itt és most voltam elégedett magammal, de semmit sem bántam meg, amit vele, érte, miatta valaha is tettem. Nem, még azt sem, amit a Falkával műveltem, és azt sem, hogy hozzábasztam a FedExes dobozt a tónál. Talán ha bármit máshogy teszek, most nem lettünk volna itt így, és nem kaparná a lelkem az "ajánlat" sem, amivel megkörnyékezett, mert vagy meg sem tette volna vagy képes lennék csak úgy lerázni magamról, mint olyan sok mással tettem már az életben. Ahogy nyilván azt sem szívtam volna vissza, hogy kurvára nem könnyű Őt szeretni, és nem, igazából még most sem annyira, ha csak abba gondolok bele, hogy kvázi egy hónappal ezelőtt pillanatokra voltam attól, hogy a fairbanksi őrs slozija után a loft nappaliját fessem újra az agyvelőmmel. Faszság lenne tagadni, hogy nem jut eszembe néha a gondolat, hogy vajon mi lesz a következő, de ahogy mást is, ezt is képes voltam elzárni és nem tudomást venni róla. Elég volt csak arra a pillanatra gondolnom, ahogy hazajött, felém rohant és nem eresztettük egymást.
- Na! - kicsit nyilván megugrottam, amikor belecsípett a seggembe, egy pillanatra még fel is baszott, mert kizökkentett az andalgó chillből, de a dühöm ahogy jött, úgy el is szállt - Be fogom, ne aggódj.
Mondjuk az más kérdés hogy konkrétan a piercingjére gondoltam, és mivel megint újra a csöcseimhez bújva létezett, így a sokat mondó mosolyomról sajna lemaradt. A Fekete viszont az ezzel együtt járó érzésről biztosan nem. Mondjuk, mára, mostanra, így... nem igazán voltak vad, falhoz baszós, torokszorítós fantáziáim. A jelenlegi hangulatba inkább azt láttam bele, hogy hajnalig elhúzva, szinte végtelenül és kurvára ragaszkodva teszem boldoggá, dehát... Ma Ő a főnök, ha vadulni akar, vadulni is fogunk. Csak nehogy aztán megint napokig ne tudjon rendesen leülni.
- Egy kis szar vagy.
Aki csoda. De nyilván nem fogom lerendezni annyival, hogy "igen, az vagy", mert még a látszat ellenére sem voltam sem romi filmek sem könyvek nyálgép hősszerelmese, hiába aggatták rám a Rómeóságot, hát a faszt. De egy kicsit mégis erősebben húztam a mellkasomhoz, és még mindig ott volt a tónusomban az a végtelen odaadás, amivel kis szarnak hívtam, már az elejétől kezdve. Nem hiszek a csodákban úgy igazán, ennél én a magam módján sokkal racionálisabb vagyok. De abban viszont kérdés nélkül hiszek, hogy tényleg oka van és volt az összes kibaszott évtizednek, évszázadnak, az összes szarnak, amin átmentünk. Hogy Ő a végén kellően elvaduljon hozzám, én pedig kellően eleget érjek és szelídüljek, hogy ne trappoljak át rajta is, mint akármelyik másik nőn tettem valaha egy gondolat nélkül. Olyan sok mindenre voltam vak, és olyan kibaszottul örülök, hogy rá már egy pillanatig sem, mert hiába győzködtem magam az elején, hogy nem számít: számított. Aki nem számít, annak nem baszogatom 5-6 óra ismeretség után a haját, miközben hagyom, hogy rajtam aludjon. Ez csak az egyik apróság a sok kisebb-nagyobb szar közt, ami végül ide juttatott minket, engem pedig oda, hogy megcsókoljam, mert kibaszott elég voltam, vagyok és talán leszek is, nem tudom. Remélem. Ha minden így marad, akkor biztos, ha háromról négy főre nőne a családom, félnék a buktatóktól. Magamtól. Hogy annak nem tudok elég lenni, hogy talán nem is akarok elég lenni, mert Marynek sem akartam, amikor mindez szóba került, de... Akkor már az adott napon tudtam, hogy ezt semmiképpen se, de itt, most, vele... Mintha csak le akarnám beszélni magam arról, amit egyébként minden kibaszott sejtemmel akarok. Csak azért, mert... Mert, miért ne tenném. Mert valahol igaza volt az ösvényen is. Azt sem hittem el, hogy belőlem majd társ, partner és férj lesz minden különösebb gond nélkül, mert Ő ezt hozza ki belőlem. És azt hiszem, hogy az Apát is pont így tudná kihozni, de ezzel a címmel tényleg sokkal több felelősség jár. Mondjuk sem ezen, sem máson nem volt (végül is, szerencsére) túl sok időm agyalni, mert úgy tűnt, hogy a telefonom nem fog megszűnni rezegni, és ez elsőre nyilván felcseszett, de ahogy megláttam, hogy Pat "zaklat", rögtön sokkal jobb kedvem lett. El is kaptam a mi amor derekát, hogy úgy vehessem fel, hogy mindketten benne vagyunk a képben éppen úgy, hogy tényleg kurvára önfeledtek és boldogok vagyunk. A közös, ezerwattos vigyorunk és a beköszönéseink szerintem kurvára megtették a hatásukat.
Tényleg egy fél rossz szó vagy gondolat nélkül adtam oda Dakotának a telefonom. Inkább csak kurva izgatott és kíváncsi voltam. Szóval, hiába nem másztam bele én is a képbe és mondhatnám, hogy hallgatóznom sem kellett volna a szürke hallásával, de nem mondom, mert igenis hallani akartam az öregemet is, és a nejemet is. Az érzéseit talán a szó megfogható értelmében el tudta Pat elől rejteni, de az arckifejezését biztosan nem. Én pedig helyette is megfürödtem mindabban, amit ez a hívás Dakotából kiváltott. Le se szartam, hogy nem velem akart beszélni! Hanem a menyével! Amikor Dakota harapható zavara a tetőfokára hágott, még valahol a háttérben el is nevettem magam, és olyan kibaszott büszke voltam, hogy el sem tudom mondani. És amíg beszélt, meg a kamerába nézett, én önkéntelenül is azzal a hülye vigyorral meredtem rá, mert hát, baszki. Baszki! Mégis hogy ne lenne hülye vigyorom, amikor az életem két értelme így beszél egymással, amikor Dakota olyan kibaszott szép és cuki nyomorék, és amikor újra és újra felfogom, hogy igen, ez az én életem, és ez is lesz mostantól. Azért, amikor átvettem a telefont a már kioffolt hívással, nyilván el kellett küldenem Patet is a picsába így utólag, mert nem én lennék, ha nem teszem.
Dakotával közösen merültem volna újra bele abba, amit ez a galád, ez az álnok csak úgy félbe szakított, de most a személyzet tette ugyanezt. Nem, emiatt nem voltam morcos, mert hát én akartam, ugye. Az más kérdés, hogy kurvára elfelejtettem. Nekem már akkor megrázkódtak a vállaim, amikor láttam, hogy a kis szar felfogta a dolgokat, csak azt nem rakta össze, hogy nem ám a szomszédnak megy a torta, hanem igen is neki az övé és már kapaszkodott is volna újra a nyakamba. Nem, az kurvára nem úgy van! Még a levegőben ráfogtam mindkét csuklójára, amikor a karjaival megint a nyakam felé nyúlt, még rá is segítettem arra, hogy irányba állítsam és igen.... Megint mindenki előtt, nyilvánosan (ki nem szarja le, part sok) a seggére vertem, miközben szóban is megküldtem, mert úgy éreztem, hogy most ez a szimpla mozdulat nem lenne elég hatásos. És ahogy megindult, én már vettem is elő a telefont, hogy a lehető legtöbbet örökítsek meg magamnak, neki, Patnek... Talán majd a kis faszosnak is egyszer.
Hiába nem sírt még, az arra való hajlandóság, és a megindult könnyek aromája minden étel fűszerezésénél erősebben kúszott be az orromba, és ahogy ezt vele együtt én is megéltem, kibaszottul túlcsordultam. Megint jött a hülye vigyor, az elégedett fej, a szeretet, amit iránta éreztem, és a siker, hogy gecire betalált ez a merényletem is. Sokkal jobban, mint hittem. Sokkal inkább, mint amennyire még az apartmanban adott csókban ígértem, hogy sokszor fogja még azt mondani, hogy megérte megszületnie, és nem csak azért, mert magamra kaptam egy kurva inget.
Őszintén felnevettem, amikor szinte vádlóan hozzám vágta, hogy basszam meg, mégis mi a faszt kívánjon mindezek után. Imádtam, de hát közben a kamera is forgott, szóval kellett valami olyasmi, ami majd évek múlva is jól fog hangozni.
- Én tudjam, bazmeg? - kiabáltam rá nevetős hangon - Házat jacuzzival, az még nincs...
Vagy csak jacuzzit a loft teraszára (amekkora, elférne, ha be lehetne rendesen köttetni). Tényleg nem tudom. Én például tuti azt kívánnám, hogy tudjam az összes jó választ az életem minden kérdésére, talán neki is vannak ilyen rejtett "kis" vágyai.
Folyamatosan vettem, egészen addig, amíg el nem fújta a 13-ast, amíg tapsoltak a pincérek és néhány jófejebb asztaltársaság is. Csak akkor álltam meg vele, amikor felém nyújtotta a kezét, és mire odaértem hozzá, a teló már a zsebemben volt. Azzal ellentétben én, a testem, a ruháim és igazából mindenem terítéken Dakota számára készen. Semmibe sem telt itt és most sem megtartani alatta a talajt. Megint magamhoz húztam, ahogy Ő a csók közben belém kapaszkodott, csak hogy tényleg érezze, itt vagyok, nem megyek sehova és hiába érzi azt, hogy Ő most kicsit a valóság felett jár, én szilárdan állok két lábbal a földön, és Őt is itt tartom magam mellett. A lebaszására pedig csak reflexből nevettem fel ércesen - ma már sokadjára.
- Egy címeres köcsöghöz mentél hozzá, most komolyan, mit vártál?
Nyilván nem az volt a célom, hogy bőgjön, azt ennél sokkal kevesebb körítéssel és jóval olcsóbban is meg tudtam volna oldani. De már a Valentintól kezdve élveztem minden pillanatot, amikor olyasmit adhatok neki, ami letaglózza, ami sarokba szorítja, amire nem számít. És nyilván, ehhez ma már az nem elég, hogy virágot kap vagy csinibe öltözök. Szinten kellett tartanom az eszközeimet, az pedig nem az én "hibám", hogy most már az a vége, hogy pityereg. Tegye csak, engem aztán kurvára nem zavar, nem látom Őt ettől semmivel sem gyengébbnek.
- Héj! Ne már... - háborogtam és motyogtam végül nevetősen, ahogy összekent, de cserébe én meg voltam olyan geci, hogy azonnal meg is csókoltam, aztán hát... az kenődött rá rólam, ami - Én akartam elsütni az arcodba tortát szart, ha már lagzis tortánk nem volt!
Igen, ez volt a "lenagyobb" bajom, mert így már aztán semmi értelme nem lett volna csak úgy belemarkolni a tortába és a szép kis pofájába nyomni belőle egy adaggal. Pedig a fejemben már egy egész éttermet betöltő kajacsata képei is megjelentek a dolgot illetően, de most már baszhatom.
Talán csak itt és ezzel kapcsolatban gondoltam úgy egy kicsit tényleg igazán magamra, hogy olyan csokitortát választottam, aminek a nagyja étcsoki volt, szóval nekem is volt esélyem belőle mondjuk úgy... Öt falatnyit megenni. Mert azt a világért sem hagytam volna ki, hogy megint Ő etessen és adja a számba a falatokat, mert ebben volt valami pajzánul kurva jó, szóval amikor adagolt, én csak csillogó szemekkel néztem rá, aztán még utána is, amikor az adott falatot rágtam. Azt mondanom sem kellett, hogyha a korábbi krémet nem törölte le vagy kért meg rá, akkor még mindig maszatosan léteztem, mert part sok... ki nem szarja le.
- Nyilván meg, ez a torta olyan kibaszott jó, hogy még én is meg tudom enni. - tudom, hogy nem erre gondolt, meg én sem, de hát, ezek vagyunk mi - Nem, én így nem leszek semennyi, mert mindkét verzió gáz, és ha nálam megcseréled, az nem lesz kábé majdnem pontos, csak max felvágom az ereimet, hogy máris negyvenhatnak nézek ki.
Dakota etetett, én a kispoharakat töltöttem közben folyamatosan csurig tequilával, és néha-néha koccintásra hívással vagy anélkül döntöttem magamba a következőt. Főleg most, hogy amúgy kurvára nem kéne egyébként negyvenhatnak kinéznem, amikor ilyen Grandmore-ok az ötszáz küszöbén tűnnek annyinak. És megint eszembe jutott a stressz, meg a ráncaim, Pat szarjai, meg az életem és nem, sem hisztizni, sem ezen agyalni nem akartam. Inkább csak röhögtem az alabamai faszságain. Hagytam, hadd legyen fasz. Tökre megértem, hogyha ennyi túltöltés után kellett neki valami totál random szar, hogy magára találjon. Persze közben sem magamat vagy a kezemet nem mozdítottam mellőle, úgy kapaszkodhatott belém, ahogy akart. Mondtam, itt vagyok, itt leszek. És ha emiatt a következő korty piámat az üvegből kell innom, leszarom.
- Az illegális házasság is pipa, mert nem hagyta jóvá senki, de ugye, ez is ki a faszt érdekel. - engem biztos nem, Őt sem, de témába illett és még kuncogtam is - Csak ne csináljunk húsz gyereket a végére, mert nekem is vannak határaim..
Megint totál filter nélkül jött ki belőlem, és mire észbe kaptam így, jelen állapotomban, már kurvára késő volt. Egy pillanatra azért belém állt az ideg, hogy vajon akkor ezt most hogy veszi? Hogy igazából kimondatlanul is igent mondtam az elsőre? Mert kurvára nem! Vagyis, nem így akartam volna, ha eljutottam volna odáig... Vagy úgy, hogy nem is akarok egyet sem? Faszom! Megint jött a reflex krákogás, megint jött a vágy, hogy ki kéne menni bagózni. De csak két dolgot csináltam. Amíg rá nem jöttem, hogy csinálom, idegesen kezdtem dobolni a jobb lábammal, a másik pedig az volt, hogy közben az arcommal mindent megtettem azért, hogy fenntartsam azt a látszatot, hogy márpedig semmi olyat nem mondtam, semmire sem utaltam, nem történt semmi se.
- Megyek pisálni, mindjárt jövök.
Oké, ez volt a harmadik dolog, amit csináltam. Valami olyan, amit talán akaratlanul is átvettem tőle, ha szorult a hurok, úgyhogy felkeltem és egy (talán még) maszatos csókot nyomtam a homlokára. A mosdóban tényleg kierőszakoltam magamból egy eresztést, és a tükör előtt letisztogattam magamról a maradék csokikrémet. A tett ugyanaz volt, a metódus nem. Én nem bőgtem, nem haltam bele ezekbe a magányos pillanatokba, csak összeraktam a saját romjaimat és igazából kettő rákészülő szusszanás után úgy tudtam visszamenni, mintha tényleg semmit sem mondtam volna korábban. Rögvest a keze után nyúlva ültem vissza, és elkapattam magam annyira, hogy még csókra is húzzam. Egyrészt, mert kellett. Másrészt, meg miért ne, ugyebár. Megtehetem. És nem abban az értelemben, amiben általában beszélni szoktunk róla.
Az álla alá nyúltam, ha volt szabad kezem, hosszú volt, hagytam, hogy hadd élvezze kis a csupaszságot egy kicsit megint, hadd érezzük mindketten az alkoholos-csokis ízt egymásban. Aztán azzal léptem, amit tudtam, amiben jó voltam, amiben nem volt kérdésem, és amit minden dolog mellett sorrendben talán mindketten a legelőször akartunk úgy igazán.
- Ma este te vagy a főnök... - suttogtam az ajkai közé, mielőtt folytattam volna az éttermi helyzethez mérten igen csak illetlen csókot - Azt, és ahogy akarod... Oké?
Ha azt mondja, hogy itt és most a WC-n, vagy az apartmanban ájulásig, vagy valami random parton a kibaszott vízben, megkapta. Ha azt mondja, hogy semmit (bár ezt kétlem), akkor azt. Ez is sokkal kisebb erőfeszítésembe került, mint végre elhatározni magam és megnyílni ebben a témában, még magam felé is, nem hogy felé. Tereltem megint, terelni mindig is tudtam. Itt és most nem akartam, de muszáj volt. Úgy éreztem, hogy az.

Egy kis szar vagyok. Ez nagyjából mindenki más szájából nettó sértés lenne, mert annak szánnák, mert annak venném, de nem Tőle. Tőle soha. Hogyan is vehetném, amikor minden szeretete és odaadása pontosan úgy rezeg a hangjában, mint amikor azt mondja, hogy szeret? Úgy tart és ölel, hogy egyáltalán fel se merül bennem, hogy valaha elhagyna – sose tette. Kettőnk közül sosem ő volt az, aki akár még az elején tagadásból, vagy hetekkel ezelőtt próbából lelépett, hanem én. És még így is újra meg újra a szívét-lelkét nekem adta, semmit sem tagadva meg vagy zárva-rejtve el előlem, őszintén, nyíltan.
Nem. Engem még tényleg soha senki nem szeretett így: feltétel nélkül, nyersen tisztán, húsbavágóan, birtokolva, miközben teljesen odavetette magát nekem. Tépjem, szaggassam, nem számít, itt van, itt lesz. Most pedig rajtam volt a sor, hogy megmutassam neki, hogy bebizonyítsam: ugyanígy itt vagyok már. Nem bizonygattam, nem ismételgettem, nem is fogom, beszélnek majd a tetteim, és akkor talán előbb-utóbb a próbaköröm is csak egy távoli, megkopott, addigra szinte jelentéktelen emlékké halványul.
Bezzeg Pat Facetime-ja! Na, azt esélyesen még ééééévekig hallgatni fogom. Az öreg hím nem érezhette a köszöntés fölötti kezdeti, majd a bókkal kiteljesedő zavaromat, de Henry nagyon is! Láttam, hogy így volt, az az idióta vigyora, az a boldog feje mindent elárult. Minimális szóhasználatra szorítkoztam, mert féltem, hogy egyszerűen bedadogok, az meg tényleg kurva ciki lett volna. Nem sokat adok a magam menőség-faktorára – úgy is mondhatjuk, hogy leszarom –, de full nyomoréknak se akartam tűnni. Nos, az talán nem lettem, de pironkodó fiatalasszony igen. Aki azon kattogott, hogy ugye az após nem lát rajta semmi kivetnivalót – eskü nem hiszem el, hogy itt tartottam. Közben meg valahol jónak gondoltam, mer azt jelentette, hogy számított. Az, hogy ne hozzak Henryre szégyent, az, hogy Patnek mi a véleménye… És nem éreztem tehernek – mert pontosan tudták, ki vagyok.
Közben meg Henry öröme és elégedettsége puhán cirógatott. Még ha lehetetlen is volt az élet hétköznapi szarjai miatt, akkor is örökké ilyennek akartam látni, és valahol kicsit belehalni, megsemmisülni a pillanatba.
Miután letettük, Henry pedig az éternek mondva a magáét elküldte a picsába Patet – a maguk szokott módján és szeretve –, vissza akartam bújni, elrejtőzni a korábbi zavar emléke elől, de hát, álmodj királylány! Jött egy torta. Az én tortám, mint kiderült, ami miatt Henry nem hagyta, hogy újból átkaroljam a nyakát, hanem megállított, irányba fordított és megint a fenekemre csapott, a korábbi szertelenkedő öröm helyett viszont most ledöbbentem.
Kábán mentem az asztalhoz, minden megtett lépésemet a Szürkém energiái kísérték, benne megint azzal a kurva elégedettséggel a végtelennek tűnő szeretettel. Legszívesebben rászóltam volna, hogy hagyja abba, mert én ezt biztosan nem érdemlem meg. Közben viszont minden pillanatot mohón magamba ittam, a tortához érve megint Őt kerestem, a telefon mögött azt az arcrepesztő vigyort, ami minden más mellett a legnagyobb ajándék volt Tőle ma este. Elsírtam magam, ahogy a helyzet túlnőtt rajtam, az érzések – amiket felőle éreztem, amiket én magam éreztem – túlcsordultak. Nem számított, hányan látták, lássák csak: ennyire szeret a férjem, ennyit jelent nekem egy kibaszott torta tőle, az odafigyelése, minden kis szar, apróság vagy bármi, amit tőle kapok. Mit tudtok ti mind erről? Álmodni se tudok róla. De én ismerem és az enyém…
A gyertya elfújás és a kívánság körül kialakult kis szóváltásunk belőlem is pillanatnyi nevetést rántott ki, mert annyira tipikus mi. Az arcomat törölgetve kaffogtam vissza még.
– Ha igényem lesz rá, emlékezz vissza a pillanatra, amikor megástad a saját vermed. – Mert nyilván ő lenne, aki fizeti. Ha már ilyen nagypofájú baszki!
Egy darabig csak néztem őt, a kívánságom pedig másodpercről másodpercre formálódott bennem, a múltból a jövő reménye lett, majd a kis lángokhoz hajoltam – sikerült nem felgyújtanom maga – és elfújtam őket. Huszonhárom évesen is így. Harminchárom évesen is… aztán, amikor eljött az időnk, hadd aludjunk el úgy egymás mellett, mint bármelyik másik alkalommal. Boldogan, otthonra lelve, a világot teljesnek érezve a magunk számára. Talán sokat kértem, lehet, hogy egyenesen a lehetetlent, de nem volt más, amit kívánhattam volna.
A beharapásom utántól úgy éltem az életemet, hogy szentül meg voltam róla győződve, hogy hamar véget fog érni, farkasok közt fiatalon harapok fűbe, és ez oké volt. Neki rég, már emberként halottnak kellett volna lennie. Vagy évekkel ezelőtt nem visszajönnie. Mégis itt voltunk épen, egymásra találva, olyasmit élve meg, amiről egyikünk se hitte, hogy lehetséges. Akkor talán ez is sikerül, talán mégsem olyan vad-vakmerő ez a kívánság. Ugye, Henry?
Felé nyújtottam a kezem, Ő pedig jött, mintha eleve nem is tehetne mást, ha hívom. Eltette a telefont, úgy hajolt a csókomba, mintha ez lenne a világon a legegyértelműbb reakció, és nekünk az is volt. Én elvesztem a percekben, Ő határozottan megvetett lábbal állt, szikla volt a váratlan viharban, én pedig belekapaszkodtam. Segített visszatalálni. Hálám jeleképp jól lebasztam a magam morcos zseb-tigris módján.
– Kedvességet, cukiskodást, könnyes szerelmi vallomást… – soroltam csípőből, hogy mit vártam, és mindketten tudtuk, hogy ez kurvára nem volt így, de nyilván ezekkel felelek, miközben megujjaztam kicsit a tortámat.
Az étcsokitortámat. Aminek a krémje jól mutatott az arcán, a bosszúságával együtt. Felnevettem, de szinte azonnal elhallgattatott egy újabb csókkal – meg persze összekent. A fejemet forgatva próbáltam kiszabadulni, amivel persze csak még jobban összemaszatoltam mindkettőnket, ami nyilván nem érdekelt, csak kacagtam és lenyaltam a szája sarkából egy foltot, mintha senki se lett volna jelen rajtunk kívül.
– Koszorúslányok se voltak, meg giga ruhám, amiben nem lehet közlekedni, de cserébe mindent is leverek vele – húztam fel kicsit az orrom megjátszott sértettséggel. – Combfixem se, amit leszedhettél volna rólam.
Nem mintha a vetkőztetést ne tudtuk volna enélkül is megoldani és ne lett volna elég galád. Az emlékre finoman felpezsdültek energiáim, és miközben szedtem egy falatot Henrynek, kezdtem egyre inkább visszatalálni a korábbi mederbe. Már nem lányos zavarban vagy meghatottságtól letaglózva néztem a páromra, inkább… elbűvölten, végtelenül szerelmesen. Nem foglalkoztam a maszattal az arcán, vagy a magamén, egyszerűen vak voltam rá a kizárólag nekem szóló pillantása mellett, ami kívül-belül égetett, sokkal intimebb és csalogatóbb volt, mint az nyilvános helyen elviselhető lenne. És hiába nem volt édesszájú – az étcsokis dolgok mondjuk kellemesen kompromisszumos megoldásnak tűntek –, tőlem elfogadta, ette, élvezte. Nem annyira a tortát, semmint inkább az aktust.
Megint jött részemről a „megérte” duma, mire azonnal lecsapott, a folytatás viszont annyira már nem tetszett neki, a feltámadt hiúságára pedig kibukott belőlem a nevetés. Elképesztő, de tényleg!
– Nekem bejön, hogy kicsit idősebbnek nézel ki – vontam vállat könnyedén, még mindig mosolyogva és újabb falattal kínáltam, addig se sírt az „öregségén”. – Mi a szart kezdenék egy babyface-szel? Hogyan vennék komolyan bármi fontosat is? Haramia, pff, persze, és mit kötöttél el, cirkuszi pónilovat? – Azért ezt most elképzeltem és horkanva felröhögtem. – Pultnál elindul felém valami vasaltképű kisgyerek és halálba röhögöm magam, nem vágytól remegve, csataknedvesen várom, hogy végre elkapj. – Megráztam a fejem és rámosolyogtam. – Így szeretlek, te épp-most-suhanc.
Én etettem, Ő itatott, tökéletesen összedolgozva, olykor koccintva, teljes nyugiban. És talán mindettől, meg mert a magam részéről semmi eldurrantanivaló bombám nem maradt, azt hittem, hogy aknamentes övezetben vagyunk végre fullosan, így dobtam be Alabamát. Henry pedig az illegális házasságot, aztán a húsz gyereket, és talán mert Ő is olyan hirtelen mondta, átgondolatlanul, talán mert eléggé ittas voltam eddigre, az én reakcióm annyi volt, hogy:
– Nyugi, féléve megmondtam, hogy hatkölykös családi idill.
A vonatunk pedig semmi perc alatt kisiklott. Nekem leesett, hogy Henry mit pofázott, meg az is, hogy én mit vágtam rá, és a jelek szerint neki is. Mindketten mélyen kussoltunk, én mellé alig mozdultam, neki bezzeg voltak ideges pótcselekvései meg krákogása. El voltam foglalva azzal a minipánikkal, hogy bazmeg ugye nem hiszi, hogy nekem kell az a kép, amit annak idején a váratlan reggeli közben bedobtam a lelépés ellentétpárjaként! És ezért mondtam a gyerekvállalási utat.
– Hen… - kezdtem volna valamiféle magyarázkodásba, de beelőzött és „megszökött”.
Nekem meg ezzel együtt beugrott, hogy mit is mondott, és az, hogy fogalmam sincs, hogy ez valami beleegyezés vagy teljes elvetés lenne. Tippelhetném, hogy bele se gondolt, de ha akkor nem is, utána biztosan, már ha csak az ideges lábjárására gondoltam. Meg amúgy az összes többi korábbi megcsúszására, amik tisztán mutatták, hogy igenis foglalkoztatta a téma, csak azt nem sikerült még kiböknie, hogy milyen irányba billeg a mérleg nyelve. Megfogadtam, hogy nem fogok ezen izélni, és igazából én el is tettem a gyerek-témát azzal, hogy hetekig nem lett válasz. De közben meg… egy Alabamától eljutunk idáig.
Majd úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Ha nem tartanék attól, hogy csak azért mond A-t vagy B-t, hogy „tudjuk le” a témát, rákérdeznék. Egyelőre viszont még mindig úgy éreztem, hogy egy ilyennel inkább belehajszolnám egy döntésbe, tök mindegy, mi legyen a kimenetel. Vagy fél, hogy mit szólnék, ha nemet mondana? Olyan döntést raktam rá, ami túl sok?
Talán igen, és azzal tennék jót, ha levenném ezt róla, véget vetve a kanapén ülős estéinek, az elszólások okozta zavarnak, meg egyáltalán az elszólásoknak. Lehet, hogy egyszerűen csak túl korai volt.
Mire visszajött, letöröltem az arcom pár kelletlen mozdulattal és egy szalvétával, ami így az étcsokinak hála, úgy nézett ki, mintha szaros lenne. Nem érdekelt. Csak kicsit fáradtan, tequliától elnehezülten követtem a tekintetemmel Henryt, a mozdulatot, amivel leült, ahogy aztán az kezem után nyúlt és megcsókolt – mintha mi sem történt volna. Hosszan, szenvedéllyel, elrabolva a lélegzetemet is, a megszokottba, jól működőbe menekülve, ott keresve szilárd talajt. Engedtem neki, mentem vele, ahogy az állam alá nyúlt, én az arcára simítottam a kezem, a korábbi kisiklás helyett pedig az ajka ízére, a bőre puhaságára, a szája „védtelenségére” koncentráltam, hiába kapart ott az agyam hátsó zugában most már nekem is, méghozzá szüntelenül valami.
Halkan mordultam a számba suttogott szavaira, utána pedig már két kezem közé fogva az arcát folytattam a csókot, amíg újból el nem húzódott annyira, hogy még folytatni tudja az ajándékosztást. Ha ezt követően újra jött volna folytatásért, picit hátrébb húzódtam, de nem engedtem el. Hüvelykujjammal cirógattam arca sima bőrét, mialatt hagytam magam elveszni a tekintetében, az iránta érzett mindenben.
– Menjünk vissza a szállásra – kértem elsőre, még egyszer, puhán csókolva.
Figyeltem, ahogy rendezte a számlát, elrakatta a tortát, majd egyik markában a kezemmel, másikban a bedobozolt tortával, a vállán a hátival leléptünk.
Nem foglalkoztam azzal, hogy mindketten nyilvánvalóan túl sokat ittunk a vezetéshez, ahogy eddig, úgy most is maximálisan bíztam benne és a megszokott módon nyugtattam a combján – vagy a kezében – a tenyerem, olykor egy-egy erősebb simító-masszírozó mozdulatot téve. Nem túl hevesen, inkább várva-vágyakozva.
Lámpa nem kellett a resortba lépve, és nem is sürgettem, hogy dobjon már el csapot-papot-tortát. Nem támadtam vagy tepertem le, az étteremben történt minden után a vad hév helyett az egyenletesen izzó parázsé volt a főszerep, fellángolás helyett folyamatosan, melengető égés, amiben egyikünk sem hamvad el.
– Lassabban szeretném – mondtam halkan, mialatt kibújtattam a zakóból. – Bújósabban, ráérősen, mintha többet semmi dolgunk sem lenne. A szád, a kezed, a szíved… – végigsimítottam az ágyékán –, a legendád – mosolyodtam el, majd az arcomat az övéhez dörgöltem. – Mind kell, mert egy kibaszottul önző szukát sikerült elvenned, aki ezzel együtt is Téged szeret a világon a legjobban. Mindennél és mindenkinél jobban – bújtam a nyakához, hogy kicsit megharapjam a bőrét, majd hátráltam tőle fél lépést és letoltam a vállamról a pántot, a laza ruha pedig engedelmesen ezüstszürke tócsaként omlott a padlóra a lábam köré. Megint elfelejtettem fehérneműt venni, de ennek már semmi jelentősége sem volt.
– Szeretkezz velem, Henry – kértem, mert ahova a vacsorával, a tortával, minden gesztusával, figyelmességével és osztatlan figyelmével lökött, ott már nem tudtam parancsolni vagy utasítani és nem is akartam.
Nem voltam eszevesztetten tüzelő szuka, vagy kizárólag érte létező, bármikor kitárulkozó kurva, csak… én. És hiába kaptam már így is végtelenül sokat tőle, még kellett. Feneketlennek tűnő kút voltam, ami szeretetre vágyott, törődésre a lepedők között, a matracba préselve, láb közé adott csókoktól önkívületben vergődve. Minden értelemben lecsupaszítva álltam előtte, sebezhetőn, pontosan tudva, hogy egy karcolás nem sok, annyit sem fog ejteni rajtam – olyat semmiképp, amit nem a szenvedélye szült.
Ahogy mozdult, mozdultam vele, vetkőztettem, segítettem, hogy mielőbb megszabaduljon mindentől, hogy minél hamarabb érezhessem a bőrét az enyémen. Halk nyüszítés hagyta el a szám két csók közötti lélegzetvételnyi szünetben, mert kellett, szükségem volt rá. Szeress… ha Te nem szeretsz, abba belehalok. És utána… utána képes leszek feloldozni, megszabadítani az elmédet lángra lobbantó, nyugtot nem hagyó gondoktól és gondolatoktól. Csend lesz, béke és otthon: kettőnkkel.

Hiába fogtam, tartottam stabilan két kézzel a telefont, egy pillanatra sem hagytam magára. Az örömöm, az elégedett egóm, minden, amit iránta és épp most miatta éreztem, a Szürkével együtt talált utat hozzá a tömegen keresztül, és ült ki az arcomra egy széles, idióta vigyor formájában. És még ebben a helyzetben is képesek voltunk a magunk módján egymásnak esni, és úgy meg tudtam Őt nevettetni, hogy az egész pofája könnyektől volt maszatos. Hát, tényleg kibaszott jó vagyok. De csak azért, mert Ő ezt hozza ki belőlem.
Aúcs. Hiába akartam valami menővel visszavágni, balul sült el a ház és a jacuzzi kapcsán, mert hát...
- Hát, már elbasztam, mert veszi a kamera...
Nevetve adtam be a derekam, hogy ebből már nem lesz visszatáncolás, évek múlva sem. Mert nincs az az isten, hogy én ezt a videót valaha "véletlenül" kitöröljem. Akkor inkább fizetem a házat is, meg a kurva jacuzzit is. Neki, érte, miatta egyébként is az utolsómat is odaadnám, ha ezen múlna. Persze tudom, hogy nem ezen és sosem ezen múlt. Hiába ragadtam meg minden alkalommal (akár teljesen feleslegesen is) a dolgok anyagi oldalát a telefonnal, a falkának fizetéssel, a mindent is megvevéssel, az utakkal, ezzel... De ezek csak reflexből jöttek, sosem lekenyerezni akartam, megvásárolni pedig végképp nem. Különben is, sokkal szívesebben laknék házban, mint egy loftban a belváros közepén, szóval... Legfeljebb a jacuzzira húznám a számat, mert mi a fasznak, a Lakban sem igazán vonzott a dolog, a régi idők dézsában fürdése jutott róla eszembe, de bassza meg... Ha neki kell, lesz. Bár itt és most inkább az kellett neki, hogy fizikailag is ott legyek mellette, hogy belém kapaszkodhasson, mint az egyetlen olyan dologba, amitől érzi, hogy mindez márpedig megtörténik. Én pedig habozás nélkül megadtam neki mindent. És nyilván, az egész élmény lezáráshoz (mint eddig mindig) az is hozzátartozott, hogy végső ugródeszkaként valami faszságot dobtunk be, ami tényleg elterelte a figyelmet arról a sok érzelemről, amihez egyikünk sem volt (igazából még most sem) hozzászokva, amiben nem feltétlenül éreztük jól és otthon magunkat minden pillanatban, de együtt meg tudtuk élni annyira, amennyire még kényelmes volt. A válaszára csak röfögve felhorkantam.
- Aha, ja, meg egy lófaszt is, extrának, he?
Még volt időm "bosszúból" gyorsan orcán harapni, hát tudja már, miket kér(ne) és kitől! Na, nem mintha a hétköznapokban egyébként ne lettem volna minden tudatosság nélkül a normális emberek nyelvén kedves és cuki vele (igen, még az is, de ezeket a démonokat nem nevezzük nevén), és mintha nem bőgtem volna már előtte térden állva arról regélve, hogy nélküle meg akarok halni, vagy hogy bocsásson meg vagy hogy ne hagyjon el. Ezekről nem beszélünk. Nem is kell. Minek? Az összes kisebb-nagyobb szar oda vezet mindkettőnk részéről, hogy minden nap egymás mellett alszunk el és ébredünk reggelente. Hogy most azért, mert Ő vacsorával vár vagy mert én főzök kávét, esetleg, mert megtörtént már, hogy taknyom-nyálam kutyába kúsztam előtte, igazából kurvára nem számított.
Talán kicsinyes bosszúból, talán csak olyan Dakotás passziból, de összekrémezett, én pedig szinte azonnal gondoskodtam róla, hogy Ő se ússza meg, és amilyen kis gyökér volt, a ficergésével még segített is a dologban, függetlenül attól, hogy ezzel az én arcomon is nagyobb lett a káosz, de ezt az árat hajlandó voltam megfizetni. Az jobban fájt, hogy így már nem tudom a tortás terveimet másodikként elsütni, annak ellenére sem, hogy a "lagzinkon" is lemaradtam róla. Hiába nyalogatott olyan pofátlanul, ez akkor is benyomta a durci-gombot.
- Azt leszarom, az nem móka, ez meg igen. Csak azt ne mondd, hogy hiányzott! - tudom, hogy nem, hiszen az, amit a szalonban átéltünk, bárki sima esküvőjén túlmutatott (számunkra) - Combfixet meg már szaggattam le rólad, szóval azt bepótoltuk.
A dráma tagozatos kiselőadásnak hamar vége szakadt, ahogy végül sikerült egymástól nem elszakadva leülnünk, és nekiállni tovább enni-inni. A tortánál tényleg sokkal jobban élveztem, ahogy etetett, és ez minden leplezés nélkül kiült az arcomra, ahogy a vonásait fürkésztem. Tényleg volt ebben számomra valami megfoghatatlan elégedettség, Dakota pedig ezzel látszólag tisztában is volt. A világért sem adagolt olyan gigafalatokat, mint amiket mondjuk egy szaftos darab sültnél tett volna és tett is, ha éppen az került elénk. Olyan kibaszott tökéletes... Volt, amíg megint téma nem lett az én korom és kinézetem, amin megint felkaptam a vizet, ahogy az várható volt. A duzzogásomra rátett egy lapáttal, hogy még ki is röhögött a kis kurva, aztán bekussoltatott egy újabb falattal. Na jó. Nagy kegyesen hajlandó voltam kiélvezni ezt is. Hátmár.
Persze, aztán próbált megpuhítani. Mintha olyan nagyon kellett volna tepernie. Pontosan tudom, hogy mennyire tetszik neki, amit lát és igazából fasz mindegy, hogy kinézek-e negyvenhatnak vagy sem. Ez már akkor nyilvánvaló volt, amikor a kúton azt hitte, hogy majd ott hagy lógva azzal, hogy klassz a bőrdzsekim. De az nekem fontos volt, hogy a magamról gondosan felépített kép (illúziója) ne remegjen meg azzal, hogy olyan dolgok kerülnek szóba, amik bizonyos szempontból az érme szarabbik oldalára estek. Hamar feloldódtam, mert mire bedobta a pónilovat, már én is vele röttyentem egyet, holott...
- Azért, azt ne felejtsd el, hogy tizenhat voltam, amikor először... - öltem, és onnantól kezdve a következő öt év alatt tettem meg számtalanszor és fosták tőlem össze magukat az emberek - Hidd el, hogy komolyan tudtál volna venni akkor is, ha én azt akarom.
A világért sem "fenyegettem" vagy ilyesmi, sosem tettem volna. De abban halálbiztos voltam, hogy akkor is és most is el tudtam volna érni, hogy csataknedvesen várja, hogy végre elkapjam. Az mondjuk nyilván kurva jól esett, hogy így is. Meg így belegondolva az is, hogy annak ellenére, hogy kis híján elbőgte magát, amikor először látott borotváltan, azóta kifejezetten vágyott rá néha-néha, ahogy éppen most is, a szülinapjára, az ünnepekre.
- Ajánlom is.
Megszorítottam a kezét, amivel még mindig belém kapaszkodott, halkan morrantam az orrom alatt, az energiáim elégedetten vettek körbe mindkettőnket. Megint olyan buzis lett volna azt mondani, hogy én is szeretem, de minek, tudja azt jól, most meg éppen van olyan oldott a hangulat, hogy én se akarjak elcsöppenni éppen, bár ezt leszámítva azért az egész beszélgetés jócskán hozzáadott az azóta bennem ébredező vágyhoz, mióta megláttam ebben a ruhában.
Alabama felemlegetése elsőre jó ötletnek tűnt, mindketten hozzáadtunk a magunk faszságaival, amiken még röhögtünk is, aztán belőlem kiszaladt, hogy csak a végére ne legyen húsz kölykünk, belőle meg az, hogy no para, csak (csak???) hattal számol tavasz óta. Bazmeg.
Igen, mondjuk az ilyen irdatlan érzelmi kilengések sem biztos, hogy jót tettek a ráncaimnak. De ez más fajta stressz volt. Ez a lelkemet, a lényemet kaparta, ezt nekem kellene feloldani vagy eltemetni örökre, ezen nem segítene az sem, ha az összes asztalt felborogatnám az étteremben, akkor is ott maradna velem, amíg egyszer ki nem nyitom számat és el nem mondom, hogy egyébként mi amor, félek. Ha nem is úgy, nem is olyan látványosan, mint akkor, amikor az ösvényen leseggeltem, de akkor is. Mint a rák, úgy rágta a sejtjeimet napról-napra az egész. És nem, kurvára nem segített, hogy míg én látványosan nem tudtam mihez kezdeni, krákogtam és a lábdob is beindult, Ő pedig teljesen lefagyott, mint valami kurva őz a fényszórok előtt. Faszom. Faszom, faszom, faszom!
Láttam, hogy levegőt vett ahhoz, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit és nem, nem akartam hallani sem magyarázkodást, sem győzködést, sem semmit, mert az azt jelentette volna, hogy így vagy úgy, de majd valamit reagálnom kell, erre pedig nem álltam készen. Szóval, ahogy kiejtette a nevem első szótagját, én már pattantam is fel, hogy mentem brunyálni, és ott hagytam Őt a kétségeivel, míg a magaméit kivittem a budiba. Tudom, rohadjak meg, mondjak le az év férje díjról, de akár még az év hapsija díjról is, de ez van, leszarom. Az, hogy én döntést hozzak valamiről, az sosem volt ennyire szabad opció. Valami mindig megrengette a világomat előtte, térdre kényszerített, de ez... Mégis hogy omolhatnék össze boldogság ekkora mértékű ígéretétől? Nem tudok. Legfeljebb attól a nyomástól, ami rajtam van, és a saját faszkodásaimtól, ami pedig bennem. De idáig még mindig nem jutottam el. És ez perpill abban is látszott, hogy lényegében egy erőltetett húgyozás, arcmosás meg két nagy levegő után úgy mentem vissza, mintha meg sem történt volna az egész beszélgetés.
Azonnal Dakota után nyúltam, megcsókoltam, magamhoz húzva adtam neki oda megint mindent magamból olyan módon, ami biztos pont volt. Most így, percekkel később nekem volt szükségem horgonyra, ami visszaránt a valóságba a félelmek és a fantáziák világából. Már nem úgy és nem olyan mohón, mint az ösvény után a kocsiban, de kellett. Szükségem volt rá, és a Feketémre. A belső dolgok helyett kívül, a bőrömön és a testemen akartam érezni, ebben helytállni. Mert ezt jobban tudom irányítani, akkor is, ha éppen most adtam Dakota kezébe a kormányt, hogy ma este azt csinálunk, amit Ő akar. De attól még az én döntésem volt ezt megadni neki, és ettől meg jobban éreztem magam. És a forró tenyereitől is az arcomon.
Haza akart menni. Vettem. Ő puha csókkal tett pontot a kérése végére, én pedig mélyen beszívtam a levegőt és egy gyors, rövid, határozott puszival okéztam le, mielőtt bármit is tettem vagy mondtam volna.
- Hát, akkor vámonos!
Nagy sóhajjal néztem végig az asztalon, minden (fél)maradékon, a tortán, miközben szinte csak elkezdtem felemelni a pincért hívó kezem, a pingvin már pattant is. Hát, nyilván, ha már egy napi átlagbevételüket fogom itt hagyni, nyilván ugorjon is, bassza meg... Úgy ítéltem meg, hogy fellengzős köcsög leszek, és igazából nem kell semmi. A torta is csak az érzelmi értéke miatt, és kiadtam, hogy még egy üveg tequilát és akármilyen, nem alsó polcos whiskyt csapjanak mellé. Meg sem néztem a számlát, csak kártyával fizettem, magamra pakoltam a hátit, fogtam a szatyrot és Dakotát, és már mentünk is a kocsihoz, igaz, néhány lépésenként kicsit megdőltem, de sebaj, még simán tudok vezetni. Nem akartam húzni az időnket, szóval letekertem az ablakot, a bal kezemből lógott ki a bagó, a jobb a kormányon, szóval Dakotának csak a combom jutott. Nem kapcsoltam rádiót, a végén még megszólalt volna a Sweet Home, Alabama, én meg életemben először tekeredtem volna fel egy út menti fára. Kösz, de nem. Ellenben tudtam, hogy mi vár ránk, ha végre visszaértünk, és már előre Dakota érintéséből és energiáiból lopva még vágyat, arra gondoltam, hogy hamarosan... Mindent megadhatok neki. Előtte azonban "szinte" átlagos jelleggel bebasztam a hűtőbe a tortát, asztalra tettem az üvegeket, és megbontottam a whiskyt. Csak mert simán szomjas voltam, a víz meg picsáknak való. Mire kikerült a kezemből, a Minden már a zakómat hámozta le rólam.

Nem parancsolt, kért. És mégis olyan mély aláfestő morgással muzsikáltam végig a szavait és a vallomását, mintha azt kérte volna, hogy büntessem meg. Mire az ágyékomra simított, már készen álltam, arcának dörgölése erőteljesebb választ kapott, és ahogy finoman a nyakamba harapott, szűkölés színezte a hangosabb morranást. Hagytam ellépni, és már a lámpák helyett is szinte világító ezüst tekintettel meredtem rá, ahogy levetkőzött, és ahogy pillanatokkal később ott állt előttem teljesen meztelenül, ahogy nekem megteremtetett. A bevezetője, a húzása és a szavai megugrasztották a pulzusomat, de a kérése mégis nyugalomra intett. Nem bántam. Mindenhogyan szerettem, mindenhogyan működtünk és ha ma azt akarja, hogy minden gondolat nélkül szeressem, hát kurvára ezt fogom tenni.
- Mondtam már, mi amor... - hörögtem bele a sötét csendbe - Amit csak akarsz...
A kérésétől függetlenül az első mozdulataim gyorsabbak és hevesebbek voltak. Minél előbb meg akartam szabadulni a gönceimtől, minél többet érezni belőle itt és most. Vetkőztem, vetkőztetett, a csókot is csak akkor szakítottuk meg, amikor muszáj volt, és amikor Ő nyüszített, én türelmetlenül morrantam. Ahogy végül rólam is lekerült minden, a combjai és a feneke alá nyúltam, Ő pedig tudta, mit kell tennie: ugrott.
Először csak a csókomat adtam neki, a bőrömet, miközben az övét elvettem és megfürödtem benne, aztán így, ahogy voltunk, döntöttem hanyatt az ágyon. Nem dobtam, mentem vele, az első igazi szeretkezésünk jutott eszembe a loftban, amikor végre belátta, hogy szeret. Lassan haladtam lefelé a testén, elhúzódva az ajkaitól. Nem húztam, nem játszottam vele, egyszerűen csak szerettem mindenét, az utam pedig az öléhez vezetett, és mielőtt a saját desszertemre vetettem volna magam, még a combjait is szerettem. Utána már csak a húsát markoló ujjaimmal úgy és addig, amíg bele nem remegett abba, amit műveltem vele, amíg meg nem könnyebbült, mielőtt feltornáztam volna magam hozzá pontosan azon az úton amit lefelé is megjártam. Az Ő ízével csókoltam és nyomtam hozzá magam, aztán végül én sem tudom, hogy hogyan és mikor, de végre én is otthonra találtam benne.
Nem siettem az első lökés után, nem tudtam. Csak kellemesen pihentem meg benne, élvezve a feszítését, a csókját, és a nyakára is ritkásabban szakadtam el tőle. Már rég tudtam, hogy mindene az enyém, itt és most nem hajtott a vágy, hogy harapjam is, a csókja sokkal többet adott, talán mindkettőnknek.
Lassan, de mélyen és határozottan kezdtem mozogni. Azt akarta, hogy szeretkezzek vele, és azt is tettem. Hiába élveztem, míg egyik kezemmel támaszkodtam, a másikkal a fejét, a haját cirógattam, és aztán jött egy pillanat, amikor teljesen elgyengülve szűköltem fel, hiába nem hagytam abba a mozgást.
Amit csak akarsz...
Ezt mondtam neki nem sokkal korábban, és nem hazudtam, mert ez már kurva rég így volt. Menekültem volna a testiségbe megint, de egyszerűen... A mai este után nem ment úgy, mint eddig. Az kellett, hogy az élet térdre kényszerítsen? Hát, most vágott sípcsonton, szóval kicsit megrogytam.
Visszajöttél hozzám.
Ebbe a kettőnk közös egészébe. Elég vagyok. Pat zavarba hoz, és tudom, hogy nem csak engem, hanem őt is szereted, és nem csak elfogadod, mert muszáj. És sírsz értem, nekem, miattam... Elérted, hogy méltó legyek a véremhez, és olyat adjak a világnak, amit egyedül sosem lettem volna képes. Többet, jobban önmagamnál. Téged. Minket. Már sajgó sípcsonttal térdeltem, de még kitartottam.
- Akarlak...
Nyögtem ellentmondást nem tűrően az ajkai közé, mielőtt az alsóra ráharaptam volna és szinte fájdalmasan nyögtem megint, ahogy mozdultam, és a homlokomat az övének nyomtam. Már izzadtam, az ezüstös ragyogást pedig elvettem tőle, képtelen voltam nem összeszorítani a szemeim, hiszen nem csak a szívem és a lelkem akart helyben felrobbanni, hanem lassan az ölem is.
Nem tudom kihordani...
Az élet még tarkón is baszott, szóval már négykézláb támaszkodtam a lelkem gyepén. Az önvád és a szomorúság visszhangzott a szavai közt, és ez fájt. Valahol nekem is. Eddig meggondolatlanul csináltuk bele, a világba, holott... Akár öntudatlanul is újabb "áldozatokat" véstem fel az egyébként is hosszú listámra, vele olyanokat is, amiket nem kellett volna, amiről, ha tudok, inkább bazmeg gumit húzok, csak ezt ne.
- Akarom...
Az élet már lendítette volna a kezét, hogy újra lecsapjon, de végre megszólaltam, beszéltem, megadtam magam, csak ne csinálja, ne folytassa, hagyjon és hagyja abba az egészet. Pontosan úgy és annyira akartam, ahogy Őt, már jóval azelőtt, hogy Ő ezt belátta és elfogadta volna. Hosszú, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy ez az egy szó elhagyta a szám, lendületet kaptam tőle, úgy éreztem, hogy lassan közel a vég mindkettőnk számára, de... Mit is akartam igazán?
Egy zöldesbarna szemű, pelenkás, dagi kölyök kinyújtott nyelve és széles, fogatlan vigyora villant fel, és ahelyett, hogy elraktam volna úgy, ahogy eddig, most hagytam, hogy eluralja a lelki szemeimet. Hagytam, hogy a mosolyában, az orrában meglássam a sajátom, random képeket arról, hogy Dakota fél karján ül, amíg Ő a konyhában sertepertél, hogy brofistezzek vele, mielőtt felül az első kis bicajára a kis bakancsában meg AC/DC-s pólójában, mert hát, a mocira fel kell készülni. És Billynek hívják, és tizenhat évesen legfeljebb engem kerget majd ki a világból, mert egy kis köcsög, nem pedig ló/autótolvaj, megélhetési bűnöző, rabló, gyilkos, haramia. Azt, aki mindig is lenni akartam, de nem volt rá lehetőségem.
Ezen a ponton már tényleg szenvedve nyögtem fel és nem is mozogtam tovább. Tudom, mi amor, azt mondtam, hogy megkapsz mindent, amit akarsz, de ezt most nem tudom megadni. Nem tudlak tovább éppen így szeretni, helyette adok mást, a tényleg mindent is, amit talán akarsz.
Csak lihegve néztem a szemeibe és rajtam volt a sor, hogy a sötét szobában elöntse a könny a szemeimet, miután újra képes voltam őket kinyitni, és ha látni nem is látta, talán a sós aromát megérezte.
- Akarom, bassza meg...
Kegyelmet kaptam, az élet nem ütött és vert tovább, cserébe már meggyalázott pinataként éreztem magam, elesetten, gyengén, mégis... A megviseltség mögött valahol tényleg határozottan. Végre... végre lerakva az elmúlt hetek terheinek nagyját. A szívem megint kétszázzal vert, egész egyszerűen rádőltem, és hiába feküdt a hátán, mindkét kezemet a háta és a matrac közé préseltem és úgy kapaszkodtam bele, mintha máskülönben a mélybe zuhannék. Holott egyébként szálltam volna a megkönnyebbüléstől, és nem, nem kapott el rossz érzés még ezek után sem, csak... A félelmem ennek ellenére sem múlt el, még akkor sem, ha kijött a lényeg.
Ha kérdezett is, nem feleltem, csak nagyokat sóhajtva próbáltam túltenni magam a saját bőgésemen, és szinte a semmiből és a semmiért pattantam fel, toltam el magam, szálltam ki belőle és nyargaltam a bőröndömhöz, miközben egy adag taknyot meg könnyet az alkaromba töröltem. Lámpát kapcsoltam. Aztán egy tenyérnyinél épp csak nagyobb cipősdobozzal a kezeimben visszaültem mellé az ágyra.
Egy kurva szót sem szóltam. Csak felé nyújtottam a dobozt, amiben egy bébi méretű, kis bőrbakancs lapult. Amit valamikor a múlt héten vettem meg, másfél hete talán, amikor először jutott napi szinten többször eszembe, hogy micsoda menő kis rockszárt hozhatnánk össze. Az eladónak azt mondtam, hogy nem az enyémnek lesz, ajándékba viszem. Hazudtam. Leszarom. Az enyémnek lesz.
Csak végtelenül elesetten és idiótán néztem Dakotára, egy szó sem jött ki belőlem, és nem csak amiatt féltem, amiért eddig is, hanem, hogy akkor most, mi lesz. Hogy mit szól. Hogy mit érez, mit reagál. Húsz kölyök, hat kölyök, leszarom, itt most csak egyetlen egyről volt szó. Arról, aki belőlünk lehet, akit igazából tényleg képes lennék úgy szeretni, mint őt, aki nem lenne jelentéktelen, ahogy az összes többi baleset, mert nem baleset lenne, hanem... Mi. Dakota és Én. Azt pedig még ezek után/mellett is be kell lássam, hogy hiába van benne még így is bőven az elbaszás faktor, de... Ő nem Mary. Őt sosem tudnám elhagyni. A kölykünket sem tudnám soha elhagyni. És még ha sok dolgot el is baszok majd út közben, én mindig kibaszottul csak a legjobbat fogom akarni, ahogy neki is, amióta csak ismerem. Hogy a Billy, a Kölyök név végre tényleg kölyköt jelenthessen anélkül, hogy túl fiatalon és egyedül kelljen túlélnie a világban.
Nem lesz csend, nem lesz béke otthon. Ricsaj lesz és káosz. Hármunkkal.

Alabama volt ezúttal a „jelszó” a pillanatnyi kvázi-katasztrófához, és emitt rágódtam azon, amíg Henry a mosdóban válságkezelt, hogy lefújom én az egészet. Mert ez nem olyasmi volt, aminél tudtuk, tudtam, hogy van egy-két hívószó, ami begyújtja a zsinórt, nem valaminek a konkrét felemlegetése kellett az ilyen szitukhoz. Bármi előránthatta, mert elég volt egy halványabb, vagy direktebb asszociáció és borult minden. Fos úgy páros lábban rongyolni a hangulatba, hogy azt se tudtad, épp azt csinálod, vagy fogod csinálni, mert észrevétlenül, egyik pillanatról a másikra aknamezőre tévedtél.
Attól meg mindezek után azért féltem, hogy ha most bedobom konkrétan kimondva a gyerek-témát, akkor az este hátralevő részének abszolút lőttek. Ennyire azért nem voltam a magam ellensége, főleg azok után, hogy Henry a szokott strucc-politikával jött vissza, ami nem fenntartható, de pár óráig még meghagyom mindkettőnket benne.
Megint menekült, kapaszkodott, de most „csak” a hevesebb csókba, amit nyilván nem tagadtam meg tőle, csak az arcát cirógatva adtam ki az útirányt, ha már olyan nagylelkűen átadta a gyeplőt. A vezényszóra rámosolyogtam, mert imádtam, ahogy pusztán ennyiben, még nyugis helyzetben is annyira jellegzetesen és letagadhatatlanul jelen volt a lendülete. Az intézkedéséről nem is beszélve.
Kifelé kicsit dülöngéltünk, de eszünkbe se jutott taxit vagy ubert vagy bármit hívni, menni fog ez így is. És ment is! Annyira, hogy közben Henry fél kézzel bagózott, fél kéz a kormányon, az enyém meg a combján, mert hiába voltunk együtt hónapok óta, a tapizása utáni vágy sose csökkent. Tudva pedig, hogy mire készültünk – mondjuk mikor nem? –, olykor gyúró-masszírozó mozdulattal fogtam rá, közelebb araszolva az öléhez. A sóvárgásom incselkedve táncolta körbe őt.
Miután megérkeztünk, ez a tánc még határozottabb lett, ahogy Henry elrendezte a tortát, én pedig előálltam a kéréseimmel. A whisky pihenőt kapott, a zakótól beszéd közben szabadítottam meg, nem olyan heves türelmetlenséggel, de jól érezhetően mielőbb szerettem volna eljutni a rétegek alá, hogy semmi se maradjon közöttünk. A morgásától libabőrös lettem, a kezem az ágyékára „tévedt”, ha már az autóban sikerült jól viselkednem, ez volt a minimum, miközben nehezebben vettem levegőt, mert minden alkalommal mélyen magamba ittam Henry vágyának illatát. Mintha az energiái, a morgása, az ezüst pillantás és a kezemnek feszülő legenda nem lettek volna elegek.
Emberi fogakkal haraptam meg, mintegy ízelítőt adva és incselkedve: mindketten tudjuk, hogy az enyém vagy, hogy ezt mennyire élvezzük, hogy ez mekkora boldogság – és fordítva is így van. Ezért tudtam minden alkalommal, akár vad, állatias ösztöntől vezérelve, akár bújósabban, a kis szűkölésétől kísérve felkínálni magam.
Az volt a „baj”, hogy vacsoránál annyi mindent adott, és hiába a pia, Alabama vagy bármi, kicsit ott ragadtam a torta fölé hajolva, a gyertyákat fújva, egy olyan jövő ígéretével, amire évtizedekig esélyem se lehetett: mert Ő sehol sem volt az életemben. Megrészegített, a szívembe mart, nem eresztett, hát tessék, fejezd be a nagy művet.
Az ígérete megerősítésére megfeszült a combom belső oldala, a pillantásomba éhség költözött, ahogy a sietős mozdulatait figyeltem, amikkel igyekezett megszabadulni a gönceitől. Visszaléptem hozzá, hogy segítsek, hogy közben csókoljam, megint kicsit elveszve az olyan részletekben, mint sima bőre a szája fölött, az államnak nyomódó csupasz álla, a tequila, az étcsoki és a whisky keveredő íze némi füstös zöngével. Halkan nyüszítettem, vágyakozva mordult, és amint ő is meztelen lett, a fenekem alá nyúlt, ugrottam, hogy vigyen, miközben bemozdítottam a csípőm, megérezve a kívánalmát. A körmöm a vállába vájt kapaszkodás közben, és majdnem félrelöktem a lassabb-ráérősebb-szeretkezősebb kéréseimet.
Eldőlt velem az ágyon, végigcsókolta a testem, minden mozdulatával egyre hangosabban és felületesebben kapkodtam levegő után. Az első hangosabb sóhajt a combom kényeztetésével nyerte el, az első elhaló „Henry”-t az ölemre való áttérésre, aminek hála a lepedő helyett a haját markoltam. A hátam el-elemelkedett a matracról, a csípőm meg-megrándult, egy ponton túl pedig le kellett fognia, hogy ne mocorogjak olyan sokat, amivel még inkább lökött rajtam egyet az őrület felé. Hangos voltam, a nyögéseim, a kis sikolyaim voltak a jutalma, felforrósodott energiáim, a hozzám hasonlóan felhevült nőstényem. A szabad kezemmel a mellem markoltam, amikor a nevével a számon elmentem.
A mellkasom még mindig nyugtalanul hullámzott, amikor a korábbi úton visszajött hozzám, fölém támaszkodott a csókjában megízlelhettem magam. Úgy túrtam a hajába a tarkójánál, mintha nem lenne holnap, miközben önkéntelenül is feltódult bennem minden olyan pillanat, amikor ráébredtem, hogy valójában mennyivel jobban szeretem, mint hittem. Vagy egyszerűen csak egyre jobban és jobban beleszerettem.
Jólesően nyögtem, amikor végre bennem volt, fordítottam úgy fejem, hogy jobban a nyakamhoz férjen, egyszerre élvezve a csókját, az elnyújtott mozgást és a cirógatását. Átöleltem a vállát a szűkőlését hallva, a támaszkodó karján simítottam végig, a térdemet jobban felhúzva adtam át neki még jobban magam.
– A tiéd vagyok – feleltem egyből, mert így volt, és régen amennyire kifutottam volna ilyesmitől a világból, most annyira jólesőn süppedtem bele ebbe a megmásíthatatlan bizonyosságba.
Nyüsszentve fogadtam a csókot, a kis harapást, körmeim végigfutottak a hátán, ahogy a homlokomnak nyomta az övét és lehunyta a szemét. Verejték keveredett az illatába, a lökéseivel együtt mozdultam, ringtam én is, az „akarom”-ra a fenekébe markoltam, mert mit tudtam én, hol járt épp fejben, miközben érzésre itt volt velem…
Aztán egyszer csak szenvedve nyögve megállt. Pár másodpercig hihettem azt, hogy ez is része a „ráérősebben”-nek, de ahogy kicsit felemelte a fejét, rám nézett, és a félhomályban megcsillant a szeme, a sós aroma közénk lopakodott, én pedig nem értettem, hogy mi történt.
– Henry? – Teljesen tanácstalan voltam, így konkrét kérdésem se volt, mert a sírása valahogy nem akartam összepasszolni az újabb, nyersebb „akarom”-mal, ami úgy hangzott, mint egy régóta érlelt, csak visszanyomott beismerés. – A tiéd… – Akármiről legyen szó. Bármiről.
Átölelt, rám nehezedett, nem mozgott tovább, én pedig még mindig értetlenül, de odaadón viszonoztam az ölelést.
– Mi történt, querido? Én csináltam valamit? – faggattam óvatosan, mert hát ki tudja, miféle hülyeséget mondtam vagy tettem, ami a pillanat hevében fel se tűnt, de így is szorosan tartottam, a halántékába csókoltam, a fejéhez nyomtam az enyém.
Pont úgy igyekeztem itt lenni neki, ahogy Ő volt a tortánál, meg előtte is, mindig, minden helyzetben. Többet viszont nem kérdezősködtem, főleg, ha ezekre sem válaszolt, csak öleltem, energiáimmal cirógattam.
A tanácstalanságomból jószerével ijedtség lett, amikor Henry csillapodva hirtelen kinyomta magát, kihúzódott belőlem, a következő pillanatban pedig leszállt rólam és az ágyról. Megnyikkanni se tudtam, forró bőre után a szoba levegője hidegnek tűnt, és semmit se tudva, riadtan ültem fel, mert ilyen még a büdös életben nem fordult elő. A villanykapcsoló bántóan hangosnak tűnően kattant, a meghitt félhomályból világos lett, én pedig mindettől túl csupasznak és védtelennek éreztem magam, a légzésem már nem a szextől volt felszínes.
Henry szótlansága csak még jobban megrémített, fogalmam sem volt, mit kereshetett a táskájában, majd, amikor a tőle szokott lendületességgel visszajött mellém, a kezében a dobozzal, zavarodottan pislogtam rá. Feszülten, mert továbbra sem értettem semmit, néhány végtelennek tűnő másodpercig pedig megpróbáltam valamit – akármit! – kiolvasni a tekintetéből. Elesettnek tűnt és végtelenül sebezhetőnek. Darabosan, bizonytalanul jutott el a pillantásom a dobozig. Cipősdobozig.
Igazából nem fogtam fel a mozdulatot, amivel elvettem tőle a dobozt, kettőnk közé tettem és felnyitottam.
Éreztem, ahogy lassan megnyúlt az arcom, a szám kissé elnyílt, az ajkaim megremegtek vagy szavakat formáltak, passz. Két kezem a doboz két oldalán pihent, az ujjaim enyhén remegtek és pislogás nélkül meredtem a pici bakancsokra. Óvatosan, halkan mertem csak lélegezni, mintha egy nagyobb szusszanás elfújhatna… mindent. Nem mertem kivenni és megfogni, csak reszketegen végighúztam az egyiken az ujjam hegyét. Azt hittem… nekem úgy tűnt…
Rengeteg ostoba kérdés és mondat futott át rajtam, ahogy lassan újra Henry szemébe néztem, kezdve azzal, hogy „ez mi?”, egészen odáig, hogy „ez nem a te méreted”. De minden szó a torkomra forrt, még az értelmes megszólalások is, már ha épp volt olyanom a döbbenettől. Ugye tényleg tudod, hogy nem muszáj, hogy nem elvárás, hogy sose bocsájtanám meg magamnak, ha akaratlanul is, de belehajszolnálak valamibe, amit kurvára nem akarsz.
„Akarom…”
Az ujjaim hegye még mindig a kicsi lábbelin pihent, miközben próbáltam nagy nehezen felfogni mindazt, amit ez jelentett.
– Biztos? – kérdeztem végül óvatosan, halkan, elszorult torokkal, több tonnával a mellkasomon.
De mi más lehetne a válasz? Mi a faszért vett volna babacipőt? Nem most tette, még Alaszkában, ez fix, hiszen mióta otthon felkeltünk, a mosdó-szessönön kívül nem töltöttünk egymás nélkül egy percet sem. Ez nem valami hirtelen bekattanás volt, de mégis… Nekem hirtelen jött, és valahol mélyen nevetősen csiklandozott a gondolat, hogy ha nem is volt szándékos, de visszakaptam a túraösvényes meglepi-bombát.
Bizonytalan kis mosolyra rándult a szám.
– Tényleg… – belevágunk? Kérdeztem volna, ha be tudom fejezni a mondatot, de megint a sírás kerülgetett, ahogy kezdtem felfogni, hogy ez most megtörténik. – Henry…
Egyszer biztos képes leszek újra teljes mondatokban beszélni, jelenleg az egyszavasok is sikerszámba mentek. Ami viszont egyre határozottabbá vált, az a kezdeti mosolyrándulásom. Szélesebb lett, boldog, és lassan az egész arcom felragyogott tőle, halk kis nevetés szökött ki a számon, és a bal kezemet, amivel nem a bakancs valóságosságáról győződtem meg, a férjem arcára simítottam, hozzá hajoltam, a homlokának döntöttem az enyém. Még mindig reszkettem kicsit.
– Remélem… remélem kisfiú lesz. Egy kis bandita.
Mindegy volt. Kurvára mindegy, amíg egészséges, de… kívánni szabad. Főleg úgy, hogy egyazon este már másodjára ríkatott meg, de nem érdekelt, csak megcsókoltam, félretettem kicsit a dobozt és megöleltem Henryt, próbálva elmondani azt, amire nem voltak szavak. Hogy mennyire szeretem, hogy mennyire… mindennek tartom, hogy mer, akar, belevág velem.
Családot alapítunk, bassza meg! MI! Két, külön-külön végtelenül elbaszott alak, akik együtt valahogy mégis többek tudnak lenni, és ennek talán semmiféle logika alapján nem kéne működnie, de faszom, működik, jó, szép és a világ összes kincséért – vagy Rolexéért – sem mondanék le róla. Csak csókoltam, hozzá bújtam, a hajába túrtam és öleltem, de olyan kevésnek tűnt ez is, annyira nem ért fel semmi sem ahhoz, amit épp adott nekem, nekünk. Sejtettem, hogy mindeközben kurva ijesztő is lehetett az egész, és bennem is fellobbant egy egészséges félsz-fűszerezte izgatottság, de együtt… együtt nem lesz gond. Együtt tudunk majd adni, helyrehozni, ha valamit a másik elbénázik, építeni, alkotni, viharból teremteni.
Veled mindenre képes vagyok, és semmitől se félek igazán.
Kivéve arra, hogy ezt a szülinapot bármilyen szinten is megugorjam, vagy egyáltalán a közelébe érjek tíz nap múlva. Vagy előbb, hogy ne utolsó nap, szinte kutyafuttában köszöntsem fel. Egyelőre viszont elég volt a feltörő örömömmel elárasztani, kicsit hasonlóan, mint amikor június után végre örülhettem annak, hogy együtt fogunk, tudunk élni. A különbség annyi volt, hogy most nem kellett hetekig elfojtanom semmit sem, hanem amint átment rajtam a döbbenet, a nyomában szökőárként jött a boldogság. Bele fogok halni. Tuti. De kurvára megéri.

Látszólag "könnyedén", minden probléma nélkül túltettem magam a hat-húsz-nulla kölyök témakörén, amikor visszatértem a mosdóból, és megint a jelenben, a mostban és a saját erősségeimbe kapaszkodva leltem kapaszkodót. A számlát és a pakolnivalót is úgy tudtam rendezni, mint egyébként bármikor tettem volna. Határozottan, céltudatosan és lehetőleg hatékonyan. Azt sem figyeltem, hogy hány és milyen címletet vágtam le az asztalra borravaló címszóval. Lehet, hogy 3, lehet, hogy 300 dollárt, de amúgy is, ki a faszomat érdekelt pont ez. Most csak az volt a lényeg, hogy vissza tudjak vezetni a szállásra, és közben mindent is visszapréselni a maga helyére, és az ebből keletkező űrt lassan mindkettőnk másfajta éhségével feltölteni. Ebben pedig Dakota minden érintése, kissé célzottabb, erőteljesebb érintése a segítségemre volt, és ami a sokat ígérő energiáimat illette, semmit nem tartottam belőlük magamban. De még így sem csordult túl annyira, hogy ne tudjam a tortát hűtőbe tenni vagy szomjat oltani a whiskyből. Hiába toporogtunk nagyon a küszöbén annak, hogy egyszerűen csak felrobbanjunk mindketten, nem tettük. De az tagadhatatlan volt, hogy a kurva erdőtűz kurva parazsa már szikrákat szórt magából, ahogy megfosztott zakómtól, kért, (szinte) kérlelt úgy, hogy közben tudtam, és éreztem, hogy akart. Talán épp ezért, vagy a kérései ellenére sem tudtam nem a Holdjaival nézni rá, és nem a Szürke hangján szólni hozzá, énekelni neki, mert belőle is csak a nyers vágy áradt, amit ezúttal még több és még erősebb szeretet és ragaszkodás színezett, mint általában. Mondjuk, nm csodálom. Én hiába nem bőgtem eddig, attól még az egész vacsora túltolta bennem az érzelmeket, az igazán mélyeket, azokat, amik igazán számítanak és amiket soha, senki másnak nem adtam még. Talán emiatt is voltam hevesebb a vetkőzésnél, mint annak helye lett volna, talán ezért is feszült benne is túl majdnem a húr, ahogy a körmei a vállaimba mélyedtek, mint amikor a Loftban aznap este gyakorlatilag kivágta az ablakon a "lassítást", amit néhány órával korábban kért.
Nem tértem rögtön a lényegre. Azt akarta, hogy szeressem, én pedig így is tettem, ahogy lassanként újra felfedeztem a testét. Minden sóhaja, minden alkalom, amikor kiejtette a nevemet, csak ezt a vágyat éltették, én pedig végül úgy kóstoltam igazán bele, hogy már úgy várt rám, mintha hetek óta nem jártam volna az öle környékén. Nem húztam, csak szerettem tovább, fel-felpillantva nézve végig elégedetten az égbe feszülő testén, lefogva, határozottan a matracba nyomva, amikor kellett. Ahogy az Ő hangja lett egyre hangosabb, úgy az én fogásom erősebb, az ölét rezegtető morgásom hangosabb, és aprón nevettem a húsába, miután sikeresen elejtettem, Ő pedig a nevemet mondta megint. És hát, ha már ennyiszer szólított, ideje volt, hogy tényleg jöjjek is. És mentem.
És magamnál sokkal jobban szerettem, ezt pedig sosem voltam képes igazán szavakkal kifejezni, úgyhogy minden bennem viharzó érzésemet ráküldtem. Minden tekintetben meztelenül, minden szégyen vagy korlát nélkül, ahogy elvettem megint, de most tényleg nem az a vágy hajtott, hogy akár harapással is elvegyem újra, hanem azt akartam, hogy ne csak élvezze, de komolyan érezze is, hogy mi vagyok vele, hogy tudja, hogy semmi nem lennék nélküle.
Akartam. Ez nem volt újdonság, nem volt üres, pornós frázis, ez most más volt. Mert azzal, hogy a ma este után, az elmúlt hetek után ez itt és most megtörtént, valami eltört bennem. Valami, amit már gyenge voltam megint, itt és ebben a helyzetben láncra verni. Az enyém. Tudom, bazmeg, hogy az vagy, hát nem érzed?! Lófaszt nem érzed... De arról fogalmad sincs, hogy itt és most min megyek keresztül, hogy miként adom meg magam mindannak, ami ellen hetekig harcolni próbáltam. Nem bírtam. Itt és most vége volt a színháznak, megbotlottam a függönyökben, minden létező leplet lerántottam magamról még úgy is, ha neki erről nem volt fogalma. Ha meg tudtam volna szólalni, akkor biztos igyekszem megnyugtatni, hogy Ő aztán kurvára nem csinált semmit, de a szavai és az ijedtsége olyan aprók és "jelentéktelenek" ahhoz képest, hogy épp most ismertem be (inkább magamnak), hogy családot akarok tőle és vele, hogy nem tudtam megszólalni. Csak még szorosabban öleltem és kicsit megmozgattam a fejem a mellkasán. Csak ezt tudja, ebből az apró mozdulatból vegye már le a kedvemért, hogy egyébként "minden oké". És amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy felkeljek és a bőröndhöz menve a mini cipősdobozzal térjek vissza, akkor jött az igazi megmérettetés, holott... Igazából voltam már annyira romon, hogy ezek után azt sem vettem volna a lelkemre, ha csak úgy leüvölti a fejemet és hozzám vágja az egészet (hogy épp miért, az kurvára lényegtelen). Csak... csak valamit mondjon, vagy csináljon!
Hát, elég sokáig nem csinált, én meg csak könnymaszatos pofával bámultam rá, a pulzusom megint kétszáz környékén járt, és valahol megint ébredezett bennem a félelem, bár... Azt leuralta az, hogy a reakciójára vártam. Merten figyeltem az apró, óvatos és bizonytalan mozdulataira, és ahogy először kérdezett... Egy kicsit csak visszabámultam rá. Aztán szinte láthatatlan aprósággal bólogatni kezdtem.
Igen, biztos. Biztos, hogy akarom, és ha valaha megtörténik, az csak veled lesz, és nem adoptálással vagy zabigyerekkel. Ez kurvára biztos volt. De mindeddig az is biztos volt, hogy ez belőlünk soha nem valósulhat meg, erre tessék.
Másodszor kérdezett. Tényleg? Az eddig szüntelen, apró bólogatássorozatom egyre határozottabb lett, és még mindig nem tudtam semmit sem kinyögni, mert most, amikor megint a nevemet hallottam, nem a vágy fogott el, hanem a kurva bőgés megint. Csak mindkét kezemmel az Ő jobbja felé nyúltam, rászorítottam, belekapaszkodtam, és ahogy az Ő öröme lassan elkezdte benne átvenni az irányítást, úgy én egyre inkább megkönnyebbültem a reakciójától, de közben pedig... A hetek óta magamba zárt sok szar, agyalás, strucc-politika is épp most érezte azt, hogy itt az ideje kibontakozni, és ahogy a homlokát az enyémnek nyomta, én csak visszanyomtam a sajátom és hatalmas sóhajjal éreztem az egész helyzetet, ami sokkal nagyobb volt nálam, mint hogy irányítani tudjam, szóval, megadtam magam, és bőgtem megint.
Ott ültünk az ágyon, egymással szemben, seggpucéran, összekapaszkodva, egy lófasz kis bakanccsal kettőnk közt, mint két szerencsétlen, és közben meg... Micsoda kibaszott jó hely lenne ez a világ, ha a mi mostani szerencsétlenségünk lenne a legnagyobb probléma.
Sírós hangon nevettem fel a kívánságára úgy, mintha azzal egy újabb gát szakadt volna át, megint megmozgattam a fejem a homlokunknál, aztán tovább mentem az arcára, majd végül megcsókoltam. Rövidebben, felszínesebben, mint azt a helyzet diktálta volna, de az orromon már nem kaptam levegőt. Aztán visszatértem a homlokára.
- Ha fiú lesz, nem Ryannek fogják hívni...
Megint felkuncogtam, mert hát, mindketten tudjuk, hogy Billy lesz. Gondolom... Remélem... Vagy legalább a középső neve lehet William. Attól még kurvára messze voltam, hogy azon parázzak, hogy mi a faszhoz fogok én kezdeni esetleg egy lánnyal, szóval nem is futott át az agyamon. De ha olyan lenne, mint Dakota, egy percet nem panaszkodnék.
Elengedtem a jobbját, amit eddig szorongattam, egy nagy sóhajjal beletúrtam a hajába, aztán le, a tarkójára, a vállain át egészen a karjaiig simítottam, mielőtt megcsóváltam volna a fejem, még mindig neki támaszkodva.
- Gecire félek, mi amor... - megint visszataláltam a kezéhez, és úgy tűnt, hogy ezt is humorosan tálalom, de a valóság már attól a pillanattól kezdve jelen volt, hogy leseggeltem az ösvényen - Ezt nem baszhatom el. És rettegek, hogy el fogom...
Valahogy úgy képzeltem, hogyha ez lenne a helyzet, Ő majd ott lesz és a kellő pillanatban seggbe rúg, ahogyan Pat is szokott (a kurva életbe, PAT!), de hiába ez volt a fantázia, ez volt a második legnagyobb olyan, aminek ki kellett belőlem jönnie, és amit rajta kívül soha senkinek sem mondtam volna a szemébe hangosan. Ő ezt a maga módján, ha nem is tökéletesen, de megélte. Elkezdte megélni. Én meg? Mi a faszt tudok a gyereknevelésről? Hát arra sem vagyok képes, hogy a melléhúgyozásomat feltöröljem, ha csak Dakota nem basz le érte. Vajon ez is úgy fog változni majd, mint minden más, amivé érte és miatta váltam? Ha már ugye megint fogtam legalább az egyik kezét, azt a számhoz emeltem, ott tartottam és abba beszéltem, mint egy idióta. Olyan kérdésekre adva talán (akaratlanul is) választ, amiket az ösvény óta magában hordhatott.
- Azt már Lincolnban elengedtem, hogy családom legyen, hiába akartam. Aztán, aki akart volna, attól csak belőve akartam volna én is. De az, hogy mégis lehet valaki... még így is... Aki tényleg Te és én... Hogy a picsába mondhatnék nemet erre?! - mert tényleg, amúgy mégis hogy, főleg, mert sokkal jobban szerettem a fellobbant vágyaimnak élni, mint a felelősségteljes gondolatoknak - De meg kell ígérned, hogy előbb hagysz el, mint hogy tönkre tegyem. Ha így lenne, ne várd meg... Meg tudod ezt ígérni nekem?
Itt és most (meg az elmúlt hetekben is) roppantul tisztában voltam a dolog súlyával, de hiába sodort ide az élt és az este körülményei, azt még mindig nem lettem volna képes kimondani, hogy én erre készen állok, és igazából itt és most ez volt a legnagyobb bajom. Abba bele sem gondoltam, hogy akár a normális emberek is érezhetik magukat felkészületlennek. Nekem kellett a tudat, hogy mindig van alattam védőháló, csak hát... Most igazából a kölykünknek volt rá szüksége... És úgy éreztem, hogy miattam.

A gyors, heves mozdulatokkal elintézett vetkőzés nem zavart, hát alig vártam, hogy végre tetőtől talpig pucéran érhessünk egymáshoz! Amikor nem szexeltünk, "csak" elmerültünk kicsit egymásban, akkor is szerettem legalább félmeztelen lenni, hogy jobban érezhessem, hogy a bőre az enyémhez tapadhasson, az illata menthetetlenül rajtam maradjon. Ilyenkor pedig nyilván sürgető volt a dolog, minden későbbi ráérősség és kérés ellenére is.
A morgása zene volt, a szeméből a Hold nézett vissza rám, amire akaratlanul is rubinnal válaszoltam. Úgy fogadtam és öleltem, miután az ölébe ugrottam, hogy vigyen, mintha először és utoljára csinálhattam volna ezt.
Nem, tényleg nem könnyű engem szeretni - Neki mégis ment, olyan magától értetődően, mintha tényleg egész életében erre, rám készült volna. Az ágyban és azon kívül is. Most az előbbit bizonyította sokadjára, hogy reszketve sóhajtozzak, a nevét ismételjem egyre hangosabban, mert mást nem tudtam, másra gondolni se bírtam. A szorítása erősebb lett, miközben az ölemet csókolta én pedig vonaglottam a csupasz álla alatt. Az a szemérmetlen szája, az!
Megváltás volt, amikor engedett nekem, amikor megkegyelmezett, majd jött, hogy tovább kínozzon, hogy ő is megkaphassa a maga enyhülését. Cirógattam, ahol értem, a behatolását karmolással és nyögéssel fogadtam, a fejemet ösztönösen fordítottam arrébb, amikor csókolva arra járt - de nem harapott. Az energiái belém kaptak, az érzései mélyre vájtak, viharosak voltak, én pedig mindet magba ittam, miközben bennem mozgott, csókolt és szeretett.
Az első "akarlak"-nál, de még az "akarom"-nál se fogtam gyanút, a kezem bejárta a testét, a fenekébe markoltam, a hátát karmoltam, halkan nyüszítettem alatta élvezettől és szerelemtől. Itt volt velem, nekem, mellettem. Mi mást kívánhattam volna? Mi mást akarhattam volna?
Aztán megállt, szorosan átölelt, bennem pedig ijedtség kúszott fel mélyről, és hiába kérdeztem, hiába öleltem, nem volt válasza, csak az engem szorító karjai és a könnyei. A mozdulat, amit a fejével tett kicsit megnyugtatott, de ezt a hirtelen felkelése úgy fújta el, mintha sose lett volna. A lámpa, a ruhátlanság, Henry váratlan hiánya mind csupasszá tettek, miközben le se mertem venni a tekintetemet a férjemről, aki épp a táskájából szedett elő egy dobozt.
Mire visszatért vele, már ültem, a lazán feltűzött hajam rég kibomlott és zilált volt, de energiáinknál nem ziláltabb. A cipősdoboz volt az oka. Az az egy pár, apró bakancs, ami benne lapult, ami pár másodpercig egyszerűen nem tűnt valóságosnak, ezért hozzá kellett érnem. Igazi volt. Ez az egész igaz volt.
Mégis muszáj voltam megkérdezni, hogy ez most... ez most komoly? A finom bólogatását hiába láttam, mintha nem fogtam volna fel, hát újra kérdeztem, a bólogatás pedig látványosabb lett. Ezzel együtt kezdett a felszínre kúszni az ijedtségemet felvált öröm. Akarja. Akarja!
A jobb kezemért nyúlt, megfogta, én nem tudtam különösebben mozdulni, csak dőlni kicsit - felé, mindig csak felé. A homlokomat az övéhez érintettem, amit finom, toló mozdulattal viszonzott. Megkönnyebbült sóhaja az arcomat cirógatta, és ahogy ki tudja, mennyi minden lehullott róla ebben a percben, megint elsírta magát. Kicsit jobban bújtam, energiáimat szorosabbra fontam körülötte, mintha így is ölelném, sőt, elrejthetném a világ elől, mert épp ennyire védtelen és sebezhető.
Halkan szólaltam csak meg, de arra nem számítottam, hogy egyből nevetést csalok elő belőle. Kicsit még sírósat és elcsuklót, de nevetést. Viszonoztam a rövid csókot, miután bújva megkereste a számat. Aztán én voltam, aki felnevetett a kikötését hallva.
- Legutóbb már Billy volt - mondtam könnyedén, majd beharaptam a szám, mert anno, amikor említettem poén volt, és nyilván jobban tetszett neki, mint a Ryan, de... már nem kurvára túlléptünk a poén szinten.
És egy kicsit jobban belegondolva nekem már lett volna fullos név javaslatom, de nem akartam vele letarolni, mert épphogy kimondta, még mindig remegett, és hát... egyelőre még csírakezdemény se volt a gyerekünk, nemhogy a nemét fixen meg lehessen mondani! Bár talán mert eddig fiúként utaltunk rá a másokkal való faszkodás közben én is elsősorban fiúként tudtam elképzelni. Meg mert az csúszott ki az ő száján is, a loftban, miután futás közben robbantottam a hírbombát.
Lehunytam a szemem, ahogy a hajamba túrt, majd végig, a karjaimig lesimított rajtam. Megszorítottam a kezét, amikor beismerte, hogy félt.
- Gondolom, querido - mondtam halkan. - Egy kicsit én is, hogy megint katasztrófa lesz a vége - ismertem be, mert terápia ide, lezárás oda, akkor is ott duruzsolt a koponyám hátulját kaparászva a gondolat, hogy egyet már elvesztettem, egy már miattam halott.
Persze, nem volt rá garancia, hogy ezúttal is tragédiába torkollik az egész, és tényleg úgy éreztem, hogy tanultam az akkorból, mégis... arra se volt semmi garancia, hogy nem követem el ugyanazt. A szándék sziklaszilárdan megvolt, hogy ne így legyen. A remény szintén, hogy Henryvel ezt is megugrom, hogy Vele sikerülni fog, mert vele... akarom. Eldöntötten, átgondoltan, határozottan: akarom.
Halvány mosolyogva hallgattam az eddigi lehetőségeit a gyerekre, hogy mennyire nem gondolt rá vagy épp mennyire nem akarta - eddig. És tudtam, hogy tudja, mégis:
- Egyszerűen, következmény nélkül. - Az orrának dörgöltem kicsit az enyém. - Nem gyerek kell, nincsenek bedurrant anyai ösztöneim, amik most kielégülés után sikítanak, ha azt mondtad volna, hogy nem megy, nem akarod... én akkor is ugyanúgy akarlak, a tiéd vagyok és sehova se megyek. De igen... túl szép lehetőség veled egy család ahhoz, hogy csak úgy hátat fordítsak neki, főleg úgy, hogy te is szeretnéd. - Az arcomat az övéhez simítottam. - Annyi minden tűnt lehetetlennek egymás előtt, és most nézz ránk baszki! Együtt ez is menni fog. Nem basszuk el.
A kérése szíven ütött. Elhajoltam tőle és az arcát vizslattam, miközben próbáltam elképzelni, hogy egy gyerekkel a karomon elhagyom őt, mert Henry tönkreteszi. Már pusztán attól zsigeri tiltakozás kapott el, hogy lelépjek tőle - hát rohantam vissza egy hónapja, mintha nem lenne holnap.
- Szerintem jó apa leszel, Henry - mondtam a szemébe nézve csendesen, de határozottan. - Különben fel se hozom a dolgot. De ha tévedek - folytattam gyorsan, mielőtt közbevághatott volna -, megígérem, hogy fogom, viszem.
Sikerült végre levennem a kezem a kis bakancsról, de csak azért, hogy Henry arcára simíthassak, és megcsókolhassam, mintha ezzel pecsételném le az ígéretemet. De sokkal inkább azt, hogy szerintem jó apa lesz.
- Olyan tempóban haladunk, ahogy szeretnél, oké? - Megcirógattam az állát. - Akkor kezdjük, amikor azt mondod, semmit sem fogok erőltetni, és ha meggondolod magad... csak szólj. Ugyanúgy foglak akkor is szeretni és veled maradok, hidd el, de nem akarom, hogy bármire is azért bólints, mert azt hiszed, hogy máskülönben elveszítesz. Nem fogok útra kelni, hogy valami spermadonort keressek. Vagy veled, vagy senkivel, sehogy.
Sose akarnám ezt tenni vele, és azt akartam, hogy ezt pontosan értse, lássa. Hogy hagyja... nem is tudom, ülepedni az egészet? Én nagyjából tudtam, mibe vágunk bele, és még így is csak reméltem, hogy tényleg készen állok rá, hogy a magabiztosság, ami velem volt, nem csak illúzió, ami az első ultrahangkor elpárolog, mintha sose lett volna.
Félretettem a dobozt, benne a mini bakancsokkal, közelebb húzódtam Henryhez és addig helyezkedtem, amíg a lába közé nem ültem, a saját virgácsaim pedig a combjain átvetve. Amolyan... félig-meddig az ölébe ülve szemből, de mégsem vettem két kezem közé az arcát és csókoltam meg újra, kicsit hosszabban, remélhetőleg megnyugtatóan, átcsempészve egy keveset a saját kis bizonyosságaimból.
- Minden rendben lesz, querido. Ha meg mégsem... kitaláljuk úgyis, mi legyen.
Mert veled nekem nincs olyan, hogy lehetetlen.

Így még soha nem "csődöltem" be szex közben, de hát, nem is lett volna eddig okom rá. Most viszont megtörtént, mert ahogy tényleg szeretkeztem vele, úgy az egész este gyűlő vágy mellett feltolultak az érzéseim is, ami nem lett volna amúgy para, de ilyen körülmények közt... Az volt. De annyira leszartam ezt a részét, komolyan... Hiszen arra is épp alig volt erőm, hogy legalább egy hangyafasznyit megrázzam a fejem, mielőtt Dakota azt hihette volna, hogy Ő csinált éppen valamit. És ha már tényleg ennyire, könyékig benne voltam az egészben, akkor nyilván, adjunk is neki és toljuk túl az egészet, tudjuk le egyszerre, jöjjön bazmeg, aminek jönnie kell, aztán majd meglátjuk.
Aha, ja. A bébibaki jött, látott, és... Nekem óráknak tűnő pillanatokig úgy tűnt, hogy nem jön semmi, és már azzal is kibékültem volna tényleg, ha elküld a picsába, csak valamit reagáljon! Mert ez így nem oké, ez nem tartozott bele abba, hogy mindenre készen állok. Mindenre, kivéve a látszólag semmire. Aztán (legalább) az ebből fakadó plusz feszkó lassan párologni kezdett, ahogy halkan megszólalt, de válaszolni nem tudtam, úgyhogy csak egyre erősödő bólogatásokkal jeleztem, hogy igen, biztos. Igen, tényleg. Akarlak Téged is, akarom a szarost is, és mindent, ami belőlünk válhat. Annak ellenére is, hogy ezzel még nem ért véget a rémálmom, mert tonnányi félelmem maradt még mindig kimondatlanul. Vagy megoldatlanul. De ez ezekben a percekben nem számított. Úgy kapaszkodtam a benne éledező boldogságba, mint a jobb kezébe, ha nem jobban. Felszakadt belőlem most már aztán szinte tényleg minden eddigi gyötrődés, ahogy a homlokunkat is egymásnak támasztottuk, és lassan elkezdtem felfogni, hogy mi van. Előtte már rég nem féltem nyíltan gyengének lenni, mert már megtapasztaltam, hogy még ha az is vagyok, az Ő szemében ez semmit nem változtat a megítélésemen. Ráadásul azt is pontosan tudhatja, hogy ez csak akkor történik meg, amikor arra kurva nyomós okom van. Ennél nyomósabb pedig nem hiszem, hogy valaha is volt.
Akaratlanul is felnevettem arra, hogy Dakota is fiúban reménykedik, hát, én aztán meg pláne, hiszen ezen a ponton egy lány hajfonást, körömlakkozást meg balettelőadásokat jelentett volna, és minden olyasmit, amit utáltam és ami Dakotából is hiányzik, szóval ezért (is) szeretem. A ragaszkodásomat kifejezve nem egyenesen a szájához igyekeztem, előtte még felfedeztem az arcát is, aztán nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam valahogy "oldani" a hangulatot. Nem lesz Ryan, az biztos volt, de jól esett visszagondolni arra a napra ezáltal is, amikor minden megváltozott. Ahonnan elértünk ide. Megint felkuncogtam a válaszára, és tróger mód szipogva próbáltam helyet csinálni az orromban némi levegőnek, mert hát... Tán nem most kellene mondjuk megfulladni, meg ilyen apróságok.
- Tudom, te kis szar, csak szopatlak... - nyilván nem ez volt az eddigi legütősebb merényletem, de most ennyire futotta - Billy...
Rekedten, szinte suttogva ismételtem el a nevemet, a leendő fiam nevét, és már most kicsit más íze volt, mint eddig. A Kölyök, aki nem arról lesz híres, hogy huszonegy éves korára (legalább) huszonegy embert mészárolt le, hanem arról, hogy olyan szülei vannak, akikből a büdös életben azt sem nézték volna ki, hogy megmaradnak valaki mellett. De már hogy a picsába ne maradnék meg mellette... És ez a gondolat arra késztetett, hogy ahol csak éppen értem, megérintsem Dakotát. Az pedig, hogy először, nyíltan, minden elnyomás nélkül gondoltam bele a gyerekbe arra, hogy kimondjam azt, ami ezek után a legfontosabb volt. Az, hogy mennyire féltem saját magamtól. Hiába adtam neki még mindig nevetős élt, ez sokkal inkább volt ironikus kárörvendés a saját nyomoromon, mint valódi öröm. És tudom, hogy ezt Dakota is tudta.
Nyilván segített, hogy velem együtt érzett, és megértett és elmondta, hogy ezzel igazából nem vagyok egyedül. Csak mindkettőnknek más okai voltak rá. Viszont az, amit mondott, berúgta a motort a bronzérmes kétségemnél, mert hát... Az egy dolog, hogy nekem mindig lesz egy lőfegyver a közelemben, de az, hogy lelép, ott hagy egy gyerekkel, ahogy annak idején tette... És hogy akár emiatt is én sodorhatom akaratlanul is katasztrófába az egészet... Na, az aggasztott. Igen, valahol akkor is, ha a legutóbb hazajött hozzám, dehát... Nála sosem lehet tudni, Ő sokkal kiszámíthatatlanabb típus, mint én.
- Nem lesz az... - próbáltam némileg nyugtatni bizonytalan hangon, de nyilván ennyinél nem tudtam megállni, mert a filterezés még mindig nem ment, főleg nem úgy, hogy már kint volt a picsában minden - Ha még úgy, ezek után húsz évig hazajössz hozzám, akkor nem lesz az.
Nem akartam, hogy megígérje. Ha elkezdte volna, csak megráztam a fejem: még csak be se fejezze. Ígéretekkel kurvára tele volt a padlás a részéről, és igen, még mindig korai minden, és nem vagyok túl a dolgon. De ez van, nem kell mondjon semmit, nekem elég (lesz) az, hogy tényleg minden nap közös ágyban alszunk el, aztán idővel... Sokkal kevésbé fogok arra gondolni én is, hogy talán egy nap felpattan és meglép. Megélni akarom vele mindezt, nem pedig előre beleélni magam.
Egy kicsit megpróbáltam megosztani vele azt, hogy én hányadán állok végső soron a dologgal, már nem úgy, bele a világba, mint amikor az ösvényen "kellett" erről nyilatkoznom, hanem tényleg. Mert akárhogy is legyen, akármilyen szinten csúszhat félre az egész, csak vele tudtam már látni azt az egészet. A családot. Azt, amiért a kivégzésem előtti, "utolsó" vacsora alkalmával Patnek bőgtem. Ahogy válaszolt és az orrát az enyémhez dörgölte, csak lesütöttem a szemem, mert... Tudom. Tudom, hogy nem elvárás, tudom, hogy nem csak simán megőrült, mint a gyerektelen, harmincas pinák szoktak általában. Nem is ezt mondtam, nem is erre utaltam. És nem is értettem vele egyet.
- Nem. - közöltem elhalóan a szavakra, amikkel nyugtatni próbált - Ez kurvára nem lenne sem egyszerű, sem következmények nélküli, mi amor. - egy kicsit elhúzódva felemeltem a fejem, és úgy néztem rá, a hangomat most düh színezte és tette élesebbé, de ez nem neki szólt, sokkal inkább saját magamnak - Kibaszottul unom már, hogy amióta csak felhoztad a dolgot, ezzel kelek, ezzel fekszek, és közben meg úgy csinálok, mint egy retardált fasz, akinek igazából van élete a saját fején kívül is. - igen, azt hiszem, hogy most és ezzel kell levezetnem úgy igazán az elmúlt heteket - Ha azt mondom, hogy nem, csak mert fosok, azzal szerinted mi lenne egyszerűbb? Egy lehetséges kölyök helyett azzal a gondolattal szarni reggelente, hogy azért nincs, mert megint elfutottam? - igazából sokkal jobb lett volna, ha ezt az egészet a saját magam fejére olvasom a tükör előtt, de ezt dobta a gép, Dakota hozta ki belőlem, hiába akart jót - A kurva életbe, már...
Szólt ez újfent magamnak, némi halovány elkeseredéssel, főleg azért, amiket utoljára mondott. Tényleg, a narratíva és az eddigi gyakorlat szerint együtt sem kellene lennünk, max néha összejárni kefélni és ennyi, de ennek ellenére nem hogy eljöttünk a Bahamákra, de ott vannak a kurva gyűrűk az ujjainkon, mindezt úgy, hogy egyikünk sem tervezett sosem újraházasodni. Felsóhajtottam megint, és tényleg csak azért nem pattantam fel eddig sem, mert Dakota kezét fogtam, és erre a kapocsra azért is szükségem volt, hogy ez kijöjjön. Egy kicsit olyan volt, mintha egy szót sem tudtam volna szólni enélkül. Ezzel együtt viszont... Jött minden.
- Igazad van, én... Sajnálom ezt... ezt az egészet, meg a helyzetet, meg azt, hogy képtelen voltam egyáltalán beszélni róla, én...
Ezek után már csak azt akarom kérni, hogyha ez tendencia marad, ha így és ennyire faszkalap leszek a jövőben, akkor fogja a kölyköt és vigye. A korábbiakkal ellentétben, amikor legalább két évtized maradásra bíztattam, most arra kértem, hogy inkább hagyjon el, mintsem tönkre tegyem a gyerek életét így vagy úgy. Ha egy nap Ő nem jönne haza, kétlem, hogy én képes lennék lelépni, egyszerűen csak az Ő felügyelete nélkül vezetném tragédiába az életét. Abban jobban hittem, hogy együtt nem lesz baj, vagy legalább is, kevesebb az esély arra, hogy baj legyen, de közben láttam magamat is, hogy miközben Ő odaadó Anya, én csak egy kibaszott seggfej vagyok. Még, ha nem is megyek sehova. Mary mellől sem mentem igazán, csak elértem, hogy Ő menjen el, még akkor is, ha elég... szomorú módját választotta a távozásnak. Dakota pedig eleget tett a kérésemnek, és megígérte, hogy elviszi tőlem, ha okot adok rá. Ennek örültem, erre szükségem volt. De mondott mást is.
Így Billy, úgy a fiam, de az, hogy a nevemet halljam egy mondatban azzal, hogy apa leszek, teljesen lesokkolt. Egy szó sem jött ki belőlem, csak mentem a csókjával, és még utána is kissé kábán hallgattam a szavait. Apa leszek. Én. Ha szerinte még jó is, az csak hab volt a tortán, valami olyasmi, amit én is akartam, de nem tudtam, hogy tényleg képes leszek-e rá. Eszembe jutott a JayGuta, és az az este, amikor készen lettem volna a Szürkével apának lenni, de az az egész egy átbaszás volt. Ez nem az, ugye? Ez nem lehet az. De ennek ellenére is, ahhoz a helyzethez és érzéshez visszanyúlva találtam rá a kallódó eltökéltségre, hogy valahol, még ha ismeretlen is... Megvan bennem a vágy és az elhatározás, hogy Apa legyek.
- Akkor kezdjük, ha hazamegyünk és letudtuk a Hálaadást. - nem, én már nem fogok itt fingot reszelni, korábban meg is mondtam neki, hogy miért - Vagy veled, vagy senkivel sem, vagy most vagy soha, amit aztán egy életre bánni fogok.
A spermadonoros meg többi dologra hajlandó sem voltam reagálni, hiszen megmondtam ebben a témában a magamét nem sokkal ezelőtt. Ahogy az ölembe mászott félig-meddig, én még mindig ott fogtam, ahol csak értem, a csókját pedig már jóval határozottabban és szenvedélyesebben fogadtam, mint az eddigieket. A karjaim ketrecébe zártam megint, hasonlóképp, mint korábban az ágyban fekve. Minden rendben lesz. Nincs semmi baj. Tudom. Érzem, basszameg. Így, hogy a leendő kölyköm Anyja ennyire közel van hozzám fizikailag és lelkileg is, ezekben a percekben tényleg elhittem, hogy bármi is lesz, úgyis megoldjuk. Mondjuk, esélyesen lesz ez még így sem.
- Ha mégsem, majd felhívjuk Patricket. - jelentettem ki, ha már egyszer megvádolt azzal, hogy mindig hozzá szaladok, ha beüt a szar, és egy puszit nyomtam a feje búbjára - De még nem akarom, hogy tudja. Majd én intézem.
Azt hiszem, hogy ez volt a leghatározottabb mondatom azóta, hogy kimondtam szex közben, hogy akarom. Tudom, hogy megesett, hogy Ők is beszélnek egymással, bár főként olyankor, amikor helyzet van, nem is bántam. Meg nem is arra utaltam, hogy esetleg a hátam mögött intézkedne. De a jelenlétemben sem akartam semmilyen elszólást, feszengést, összekacsintást... Semmit. Csak teljes hírzárlatot.
- Éééééés nekem most kell a whisky meg egy bláz. Vagy három. Kimegyünk?
Rajtam volt a sor, hogy megbökjem az orrommal. Kijött minden, ami talán most ki tudott, egy kicsit jobban együtt is tudtam élni magammal, azt hiszem. Rengeteg dolgot nem beszéltünk meg, azt sem tudtam, hogy a "belevágunk, ha hazamegyünk" pontosan hogy fog kinézni, de nem is volt fontos. Majd kinéz, ahogy. Egyik veremből a másikba esve ezeket most valahogy megpróbáltam volna elpakolni, ha már egyszer van még másfél hetünk a kibaszott Bahamákon. Ahol eldőlt, hogy Apa leszek.

Az örömöm úgy lett egyre határozottabb, ahogy Henry bólogatása, miközben egymásba kapaszkodtunk és próbáltunk újra lélegzethez jutni az eddigiek hatása után. Igaza volt, a világon semmit sem változott a szememben attól, hogy összeomlott az eddigiek súlya alatt, hogy sírt, hogy épp rám rám támaszkodott. Én is alig mertem elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, hogy nemcsak egyszerűen belement, hanem akarta.
A gyereket, akit első körben egyikünk ezért, másikunk azért, de mindketten fiúnak képzeltünk. Az elnevezés "problémát" hamar letudtuk, csak játékos bosszúsággal ciccentettem arra, hogy - nyilván - megint szopatni akart. Ahogy kimondta, hogy Billy... az már nem bemutatkozásnak tűnt. Inkább valami vágyottnak, szinte ígéretnek, amitől energiáim nagyot lobbantak és minden porcikámmal szeretve bújtam, dörgöltem a fejemet az övéhez, rövid, halk nyüsszentést hallatva.
Sután belesimultam az érintéseibe, nehezen szakadva el akár csak tekintettel is a kis bakancstól. Egyedül azért tudtam megtenni, mert némi öniróniával fűszerezve ugyan, de Henry bevallotta a maga félelmeit az egész gyerek-téma kapcsán. Pontosabba azt, hogy ő lesz az egésznek a lerombolója. Nem tudtam csak úgy félresöpörni, már csak azért sem, mert nekem is megvolt a félelmem, meg hát... tudtam, ismertem, amiből a félelme táplálkozott. Ő nem szimplán mondjuk lótolvaj volt, hanem rablógyilkos, rengeteg vér tapadt a kezéhez - amit nem voltam hajlandó még ettől a gondolattól sem elengedni, vagy az érintésétől elhúzódni. De igen, ezt a félelmét ugyanúgy nem tudtam szavakkal elhessegetni, mint azt, hogy nem lépek vagy sem. Az idő lesz erre a gyógymód és a bizonyíték.
- Még tovább is haza fogo... - elhallgattam, amikor elkezdte rázni a fejét és ezzel belém fojtotta a szót, a nőstény füle pedig kissé lekonyult.
Nem erősködtem, mert... igaza volt. És mert ezt nem szép ígéretekkel fogom tudni helyrehozni. Igen, ezt a részét, ha nem is helyrehozhatatlanul és végzetesen, de elbasztam azzal, ahogy, amekkora sebet ejtettem rajta a saját gyógyulásom közben.
Ennek ellenére próbáltam megnyugtatni legalább egy-egy rész felől, és kicsit elvenni ezt a "mindent vagy semmit" élt, mert hát... ez volt az igazság. Reméltem, hogy ő is tudja, hogy véletlenül sem valami hülye megfelelésből bólogatott és vett baba bakancsot. A magam szemszögéből a világon semmi sem változott volna, ha nemet mond, nem szeretem kevésbé vagy máshogy, így nem is lett volna részemről következménye az elutasításnak. Az már más kérdés volt, hogy Henry hogyan éreztem volna magát mindettől, de ezt se hallgatta el, és ennek örültem.
Még akkor is, ha elsőre meglepetten pislogtam a benne felhorgadó haragra, és halványan megfeszültem, amikor elhúzódott, hogy úgy beszéljen. Az elején úgy hangzott, mintha engem hibáztatott és okolt volna, mire magasba szaladt a szemöldököm, de folytatta, belőlem pedig elszállt a félsz. Nem rám mondta, hanem nekem. És ahogy a loftban hagytam, hogy kitombolja magát, miután megtudta, hogy Rodriguez figyeltet minket, úgy most sem álltam a hirtelen jött áradat útjába. Miféle vihar az, ami nem képes megérteni a hurrikánt?
Kicsit felszegtem az állam, szemembe halvány, vörös árnyalat kúszott.
- Oké. Gyerekünk lesz, mert igent mondtál rá te is és nem leszünk gyávák.
Sőt! Életünkben talán először igazán bátrak leszünk - vagy vakmerőek, attól függ, kit kérdezünk vagy honnan nézzük. Talán tényleg azok voltunk, plusz elbizakodottak csak azért, mert sikerült a jelek szerint megállapodnunk és kísértés sincs félrelépni vagy bármi. Ettől pedig egyből azt hisszük, hogy léphetünk is a következő lépcsőfokra, alulról sem súrolva a kétszázat, kóborokként. De basszameg... tudtam, hogy menni fog. Annyi mindent megoldottunk eddig is, annyi szarból mertük ki magunkat és egymást, közben pedig nem létezett olyan, hogy a másik nélkül. Rég voltam utoljára ennyire biztos a dolgomban. Pontosabban abban, hogy ha Henryvel sem menne, akkor tényleg senkivel.
Akartam, hogy menjen, hogy működjön, hogy együtt valami szépet és jót hozzunk létre, ami belőlünk van, de a mocskunk nem éri el, mert közösen képesek vagyunk megvédeni tőle. Ezért tudtam olyan magabiztosan beszélni erről Henrynek, a sajnálkozására pedig csak elmosolyodtam és visszabújtam, hozzá döntöttem a homlokom, pár pillanatra lehunytam a szemem.
- Semmi baj, querido - mondtam halkan, kicsit rászorítva a kezére. - Elég komoly sokkot kaptál, számoltam vele, hogy amíg meg nem emészted vagy túl nem csordulsz, addig egy struccal élek együtt - mosolyodtam el a végére.
Az eddig ismert reakciói és a múltja miatt sem ért váratlanul a hetekig tartó hallgatása. Ezzel együtt is tartottam, ami már a nagy hír napján is egyértelműen a gondolataim közé lopta magát - sőt, már jóval korábban -, és most hangosan is kimondtam. Jó apa lenne. Ezzel pedig újabb, de a korábbinál kisebb sokkot okoztam. Szeretetteljesen cirógattam az energiáimmal, a mosolyom letörölhetetlen volt, miközben őt figyeltem. Ne nőj fel teljesen, nem nőttél fel teljesen. Én sem. De épp eléggé mindketten. Azért meg bedobtam, hogy elhatározás ide vagy oda, haladhatunk az ő tempójában, amikor-amire késznek érzi magát. Mondjuk nem tudom, hova gondoltam... Henrynek általában az azonnal is későn van.
- Oké-oké, Hálaadás után megyünk Harleyhoz. Azt azért előre mondom, hogy akár tetszik akár nem, minimum kilenc hónapot fixen kénytelen leszel várni. De nyugi, tuti találunk valamit, amivel lefoglalhatod magad, ha a SWAT nem lenne elég.
Egyelőre viszont nem akartam konkrétan tervezgetni, mégiscsak egy szülinapi ereszd-el-a-hajam másfél hét elején voltunk! Utána meg a pulyka-ünnepet is le akarta tolni. Apropó:
- Még sose ünnepeltem Hálaadást... - mondtam kicsit elmerengve, de ennél volt jobb dolgom is: Henry ölébe mászni félig-meddig.
Megcsókoltam, hosszabban és határozottabban, mint korábban, többet adva bele, miközben jól esően szusszantam az ölelésére. Jól esett így lenni azok után, amiken megint keresztülrágtuk magunkat és kicsit megpihenni. Bújva-szeretve nyugtattam afelől, hogy minden fasza lesz, mire azonnal eszembe juttatta a biztonsági hálót - ami már alattam is ott feszült, és ettől egy picit azt hiszem, megint zavarba jöttem. Közben meg tagadhatatlanul jól esett.
Pat ott van, ott lesz, és ketten vagyunk, de nem egyedül. Némán bólintottam, olyan nehezéktől szabadulva meg, amiről azt se tudtam, hogy létezett.
- Jó - biccentettem arra, hogy ő akarja intézni Pat beavatását -, én se tervezem híresztelni - vontam vállat. - Nem azért, mert izé vagy titkolni akarom, nem fogom, csak.. - megint vállat vontam.
Ez is olyasmi volt azt hiszem, mint az összes többi magánügy, ami csak ránk tartozott. Persze, az eredményét nyilván látni fogják, nem fogom valami kibaszott toronyban rejtegetni a gyerekünket az erdő közepén! De belőlünk is a felszínt látták: boldogok vagyunk együtt. És ennyi elég volt. Akire még tartozott - Pat -, az pedig úgyis többet tudott, amikor, amiről kellett.
Azt meg továbbra is kizártnak tartottam, hogy Henry kifejezett kérése ellen menve kifecsegjek valamit. Június, Új-Mexikó, kicsiBilly. A harmadik nyilván félig az én "ügyem" is volt, de teljesen egyértelmű, hogy nem árulom el se Patnek, se másnak, amikor erre kér.
Könnyű szívvel nevettem fel a fellobbant igényeire.
- Naná! Te hozod a piát, én a cigit - és már mozdultam is, hogy levergődjek az ágyról.
A mutatvány közben felmarkoltam a cipősdobozt, és pár másodpercig megint csak néztem a pici lábbeliket, a szám pedig akaratlan mosolyra húzódott. Éreztem a bőr illatot. Istenem, hát mi vagány lesz! Mielőtt megint totálisan elérzékenyültem volna, óvatosan letettem az egyik fotelbe, de nem volt szívem visszacsukni a tetejét.
Mentem feltúrni inkább cigit-gyújtót, aztán Henry után siettem a tengerre néző teraszra, ki a széltől susogó pálmafák és a holdfény alá.
Azonnal az oldalához simultam, aztán addig furakodtam, amíg bejutottam a teste és a korlát közé - nem mintha nagy ellenállásra számítottam volna -, hogy a mellkasának döntve a hátam nagyot lélegezzek az éjszakai levegőből. Aztán mindkettőnknek gyújtottam egy-egy szálat, és amíg ő az első slukkot intézte, "elcsentem" a whiskyt és legurítottam egy nagyobb kortyot.
- Majd átmehetnénk egyik este Nassau-ra szétverni a szigetet. Mármint bulizni - vigyorogtam fel rá, hátrafeszítve a fejem. - Meg építhatünk homokvárat és elmagyarázhatod, hogyan kell szakszerű SWAT-osként túszmenteni, menekülő drogdílert elkapni... Pancsolás közben meg eljátsszuk, hogyan mentesz ki koronatanút elméleti helikopterrel a Cook-öböl vizéből. Nem tudom, mit keresne ott, de hát minden helyzetre fel kell készülni. Aztán néha megdicsérlek a jó válaszokért, mert mégiscsak szülinapozunk. Jó lesz így?

Tényleg nem akartam soha többet hallani semmiféle ígéretet ebben a témában. Mert ez sem olyan dolog volt, mint mondjuk... Azt megígérni, hogy leviszi reggel azt a kurva szemetet. Mert ha mégis megtörténik a legrosszabb, nem arra akarok emlékezni, hogy de hát, a Bahamákon megígérte, hogy még több mint húsz év után is haza fog jönni hozzám. Én pedig éppen ezért nem vetődtem a lábai elé és ígértem fűt-fát-virágot. Mert félek, hogy nem tudnám tartani magam hozzá. Bár erre látszólag Ő kevesebb esélyt látott, mint én, de ez megint lehet az Ő elfogultsága a részéről úgy, mint mondjuk a sajátomról az irracionálisan katasztrofális gondolatokba merítkezni. Úgyhogy igen, örültem annak, hogy elharapta a mondatot, még akkor is, ha éreztem, hogy nem esett jól így tegyen. Ez van, mi amor, de ami a szar érzéseket illetti, az enyémből is jutott a közös kis malacperselyünkbe.
Tök kedvesen igyekezett volna egy nagy adag felelősséget levenni a vállamról, erre leugattam. Vagyis, talán úgy tűnhetett, hogy leugatom, pedig igazából csak ugattam, és minden meggondolás nélkül olvastam a saját fejemre az elmúlt hetek szarságait, belátva, hogy hol, mit és hányféleképpen basztam el. Amin ha van merszem változtatni, akkor rengeteg felesleges fejfájástól kímélhettem volna meg mindkettőnket, de hát... Nyilván nem fordultam ki magamból miatta teljesen, rengeteg dologban (egyelőre?) javíthatatlanul el vagyok maradva. Ezen pedig nem akartam kifejezetten dolgozni. Nem akartam színlelni, más emberré válni miatta. Ha úgy hozza az élet, hogy magától megtörténik legyen, de akkor az legyen őszinte és ne valami tettetett szar. Ezért is kérdeztem tőle a kocsiban anno, hogy a hétköznapi dolgok tekintetben is megbízik-e bennem, nem csak abban, hogy nem fogom megütni vagy mit tudom én.
Mivel eléggé felspanoltam magam, sokkal könnyebb volt Dakotába marni, és kilopni a vöröseiből és az energiájából azt a hitet és magabiztosságot, amivel kész tényként közölte, hogy mi fog történni. Ez egyszerre szilárdított meg bennem valamit és egyszerre éreztem kicsit azt, hogy háh, ja. Szép álom is nem gyávának lenni. Bár, vele, érte eddig még semmitől sem futamodtam meg.
- Segítened kell.
Ezt hozzá hasonló szilárdsággal jelentettem ki, mert hát... Ezen a ponton nem csak azért éreztem gyávának magam, hogy esetleg a felelősség elől rohannék el. Vagy hogy ezzel a felelőtlenséggel tenném tönkre a gyereket, és hajszolnám olyasmibe, amitől elméletileg meg kellene védenem. Attól is féltem, hogy a "kis", mindennapi dolgokban nem fogok tudni helytállni. Pelenkázás, etetés, öltöztetés, mateklecke, mit tudom én. Helyzetkezelés. Mi az istent kezdek azzal, ha szerelmi bánata van? Vagy bántják az oviban? Azt nem mondhatom egy négyévesnek, hogy basszál le kettőt a köcsögnek... gondolom... Ugye? Ja.
És nyilván elkezdtem szarul érezni magam, hogy így kibuktam és ráömlesztettem mindent, aztán ráadásul még ki is jelentettem neki, hogy ha akarja, ha nem, segítenie kell. Még ha el is akartam mondani neki, hogy mi zajlott bennem, azt nem így kellett volna, egy fasz voltam megint, de legalább tényleg hajlandó voltam belátni. Beletemetkeztem az érintésébe megint, még jobban talán, mint eddig és közben pedig rohadt hálás voltam, hogy nem haragszik és hogy megérti. Hogy megért.
- Anyád a strucc... - morogtam komolytalan bosszúsággal, mert lassan egy egész állatkertet csinál belőlem - Ezért mentél el? Ezért próbáltál meg ott hagyni, ugye?
Mert amíg én strucc voltam feszkós helyzetben, addig Ő... Mit tudom én... Gólya? Mindig oda repked, ahol éppen Hawaii van, meg Hakunamatata, egy kurva telet nem bírna ki beledöglés nélkül. Igazából, így utólag már logikus volt az egész, akkor persze nyilván semmit nem értettem az egészből, de gyanítottam, hogy Ő sem közvetlenül a túraösvény előtt tudta meg a "jó" híreket és rohant hozzám egyből.
Arra mindkettőnknek szüksége volt, hogy a magunk módján megpróbáljuk feldolgozni az egészet, meghozni egy döntést, ami már rajtunk is túlmutat. De ha már ezen túljutottunk, akkor minek várni? Azért, hogy végül ne legyen belőle semmi, mert a szőnyeg alá seperjük? Vagy mert be akarjuk lőni a csillagjegyét? Hát nem kurvára mindegy?! Vágjunk bele, csináljuk, ugorjunk kézen fogva a szakadékba megint, ahogy annak idején a Kertben. Szóval ehhez mérten vágtam rá, hogy amint hazamegyünk, felőlem neki is állhatunk, bármit is jelentsen ez. Plusz, arra sem volt (gondolom) garancia, hogy majd tapsra, azonnal össze is jön. Bólintottam. Jól esett, hogy meg sem próbált vitatkozni vagy lebeszélni a dologról. Azt hiszem, hogy az most beütött volna. Az nem tetszett, hogy el kell mennünk ahhoz a faszkalaphoz, de tessék, még ezt is képes vagyok megtenni és talán majd még hálát is adni az ördög orvosának a lehetőségért.
- Héj, azt még én is vágom, hogy egy gyerek nem olyan, mint az instantleves. - forgattam meg kissé a szemeimet, amikor azonban a SWAT projektet felemlegette, rajtam volt a sor, hogy kicsit elkínlódva felsóhajtsak - Jaj, bazmeg, még az is...
Én tényleg próbáltam eddig is tanulni, meg úgy tenni, mint aki tanul, ide is elhoztam a könyvet, de... Hogy mindezek mellett mennyi maradt meg a dologból, arról igazából lövésem sincs. Mindegy. Nem tudok egyszerre két ekkora volumenű dologgal foglalkozni, szóval a SWAT-ot elengedtem, és eveztem tovább Dakota és a... gyerekünk körül. Egy kicsit felnevettem arra, hogy még sosem ünnepelt Hálaadást.
- Idén se kell. - nyugtattam meg foghegyről - Ilyenkor Patben bekattan valami, hagyni kell, hogy kiélvezze, cserébe geci jót főz. Aztán elfaszkodni az "ünneplést", általában én is olyasmikért szoktam hálás lenni, hogy "idén kijött az új iPhone", meg hogy "elmúltam száz és még mindig feláll", meg ilyenek. Bár... - elhalkultam kicsit, és hülye puppyface-szel stíröltem végig az arcát - Most először tényleg tudok olyat mondani majd, amiért nem csattan a tarkómon a merőkanál.
A sok szar ellenére Dakotáért tényleg hálát adtam. Az életnek, a Szellemeknek, akárkinek, és úgy gondolom, hogy az első, tradicionális faszkodásom után ezt majd el is fogom mondani. Hazudnom sem kell, és egy mondattal mindkettőt boldoggá teszem. Meg persze, magamat is.
Az is sokáig tartott, hogy magamnak beismerjem, hogy Dakota sokkal jobban érdekel, mint holmi baszás. De így, ahogy az ölemben volt, én pedig tartottam, és bele tudtam veszni a csókunkba, már tényleg hihetetlennek tűnt, hogy valaha is kételkedtem. És csak remélni merem, hogy évek múlva ugyanígy fogok visszagondolni erre az időszakra, amikor azzal a gondolattal álltam hadilábon, hogy gyereket vállaljunk. Abban is próbáltam hinni, hogy tényleg minden rendben lesz, ha pedig megbicsaklunk, akkor Pat még mindig ott lesz. Viszont egyelőre tényleg nem akartam rohanni hozzá a fejleményekkel, mert hát... Ha nekem kétségeim voltak, Ő minden bizonnyal, várhatóan egy egész kódexnyi felsorolást fog hozzám vágni, hogy már megint miért vagyok hülye. Tudom. És ahogy megkértem Dakotát, hogy ne beszéljen neki erről, néhány pillanatra megint feszült félelem járt át, mert nem lesz egyszerű. Csörte lesz, talán olyan, ami már nagyon rég volt közöttünk, de... Azzal nyugtattam magam, hogy azóta már én is idősebb vagyok. Egy hím, az Ő Kölyke, akit azért lökött bele a világba, hogy végre nélküle hozhassa meg a saját döntéseit. Hát, én így döntöttem. Ha pedig nem tetszik, akkor lehet benyelni ezt is, mert arról nem volt szó, hogy egyet is kell majd értenie azzal, hogyan élem az életet, amit nekem adott ezek után.
- Csak amíg... nem biztos. - én simán láttam magam, hogy még a kocsim szélvédőjére is rámatricázom, hogy APA LESZEK, basszátok meg, de amíg nem volt biztos... csak egy rakás felesleges vitát meg kérdést szült volna - Utána büszke akarok lenni rá.
Elmosolyodtam, mert hát... Dakota oldalán is úgy vonultam az utcán, mint egy indokolatlan félisten általában, pont a gyerekkel, a fiunkkal, Billyvel ne tenném ezt? Meg hát, ott vannak az olyan bürokratikus dolgok is, mint a melóban bejelenteni mindkettőnknek, meg ilyenek. Mondjuk a dagadó hasát nem kell majd rejtegetni, ez tény, de... Nem is ez volt a lényeg.
Úgy éreztem, hogy itt az ideje kicsit megmozdulni, kikecmeregni ebből az egyszerre... letargikus, csodás és egyszerazéletben élményből. Az adrenalin lassan elpárolgott belőlem, mintha kezdtem volna normalizálódni, ugyanakkor... Mégis többként éreztem magam. Már most. Már nem csak társ és férj voltam. Hanem Apa is. Egy igazi Teremtő. Még akkor is, ha a Kölyök pont annyira volt még fantom, mint a mi házassági papírjaink. De attól még semmivel sem volt kevésbé igaz.
- Na, mozduljál!
Még rá is vágtam a seggére megint, amint lemászott rólam, és ahogy megindult a bagóért, én mentem a piáért. A csapatmunka szépségei, ugyebár. Azt nem tudom, hogy mit pöcsölt még annyit, hogy én érjek ki előbb a teraszra, de az utolsó lépéseket már eleve úgy tettem meg, hogy a számra tapasztottam az üveget. Amikor pedig jött, nyilván hagytam, hogy úgy furakodjon, ahogy akart. A háta puhán és forrón égette a mellkasomat, ahogy cseréltünk. Megkapta a whiskyt, én elvettem a szálat, amit nekem gyújtott.
- Jé, bazmeg, tenger....
Igen, most esett le, hogy igazából még mindig nem néztem körbe a helyen rendesen, de most mégis sikerült. Még így az esti holdfényben is tetszetős volt a látvány, az pedig egészen földöntúli, ahogy a parti hullámok hozzánk is felhallatszódtak. Csak elégedetten fújtam ki a füstöt, az államat pedig Dakota fejéhez dörgöltem, a szabad kezemmel pedig a hasát átfogva jobban magamhoz szorítottam. A mi amor..., A mi vida... A gyerekem Anyja.
Ahogy Ő felnézett, én lepillantottam rá, és felnevettem a korrekcióján. A kis fasz.
- Hát, hogy a faszba ne! Csak intézzük már úgy, hogy kisrepülővel megyünk, mert a hajóknak a kurva anyját. - nevettem fel röviden - Bármit is szétverek veled... Amíg még lehet...
Mert hát... Megeshet, sőt, meg fog esni, hogy hamarosan tényleg meg kell majd üljünk a seggükön, de nem bántam. Ez a része az életemnek biztos nem fog hiányozni. Egy gyors, de erőteljes puszit nyomtam az ajkaira, aztán csak megcsóváltam a fejem, mert a többi már annyira nem tetszett...
- Ay, mi amor, hagyjál már.. - nyűglődtem kicsit - Ezen a héten nincs SWAT-talk. Oké, fogok olvasni meg minden faszom, de veled nem ezt akarom csinálni. - sajnos kellett, mert hát, szorított az idő, de inkább - Csak építsünk homokvárat, és tömjünk homokot egymás alsójába, szexeljünk a parton. Meg fürödjünk, és basszuk egymást a hullámoknak, én meg majd cápát játszom, aki megharapja azt a formás segged... Ja, és dugjunk a vízben is.
Nevettem el magam végül és most rajtam volt a sor, hogy hátulról, két slukk közt a nyakába harapjak. De csak egy kicsit. Finoman emlékeztetve arra, hogy mit hagytunk félbe, és most, hogy átment rajtam kissé a dolog első, nagy hevülete, képes lettem volna visszatérni a dologhoz.
Nem volt szükségem a három blázra sem, az első is elég volt, meg közben az ad hoc kortyok is, amikor el tudtam venni Dakotától az üveget. A csikket jó szokásom szerint csak eldobtam a picsába, ha felgyullad az egyik pálmafa, akkor nem én voltam. Fordítottam egyet Dakotán, és megcsókoltam.
Itt vagyok. Szeretlek. Akarlak. Akarom.
A füstös, ugyan nem tudta/értette, hogy pontosan miért kell, hogy megint a szemeimbe és a bőröm alá tülekedjen, de megtette és magához hívta a Fekete párját. Ahogy én hívtam Dakota saját lelkét. Készen álltam a folytatásra és a befejezésre, ahogy a feleségem hátát finoman a korlátba préseltem.
- Csináljunk egy kisbabát...
Lihegtem az ajkai közé, amikor csók közben megálltam, és tudom. Tudom, hogy ez mit jelentene, hogy itt és most ez biztos nem jönne össze vagy ha igen, nem úgy, mint ahogy az kellene. De már nem érdekelt. Nem fogom azért bannolni az együttléteket, mert a természetfeletti közbe szól. És azt akartam, hogy a ma gondolatban megszülető fiamat is az a szeretet vegye körbe, amit Dakotának adni tudtam. Amit mindig is adni akartam.
Azt kérte, hogy szeretkezzek vele. Szeretkeztem megint, újra, ám ezúttal úgy, hogy a végére is értem. Elvettem tőle mindent, odaadtam neki mindent. És ahogy Ő a nevemet mondta, úgy én az övét, és azt hiszem, hogy eddig, ezek után még sosem éreztem ennyire teljesnek magam.
- Olyan kibaszottul szeretlek... - húztam magamhoz már alváshoz készülődve - És boldog szülinapot, te puma. Ja, azt pedig felejtsd el, hogy ezt a mait valaha überelni fogom, mert az kurva élet, hogy nincs mivel.
Hát, azt hiszem, hogy tényleg nem volt. Bahamák, a vacsora, a torta, a gyerek... Nem tudom, talán jövőre veszek neki egy helikoptert, vagy tudja a fasz.
Meglepően könnyen merültem álomba, és hetek óta először, úgy igazán jót aludtam.
Sötétben, álmok, kérdések, gondolatok nélkül, amik felkeltettek volna az éjszaka közepén. Amennyire lehetett, megnyugodtam és biztos voltam magamban. Bennünk. Valami azt súgta, hogy hosszú távon ez így van jól. Egy hosszú, zajos, hiperkaktív, retardált, jóképű és nagypofájú távon.
Gyere csak, mijo. Mutasd meg, hogy mit hozol ki belőlem.

I won't leave You, I will catch You

Ha elsőre meg is lepett a hirtelen kirohanása, utána egész gyorsan a helyére tettem magamban a dolgot. Bő fél év együttlét van akiknek kevés, nekünk tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjuk kezelni a másikat. Vagy én őt, Henry pedig ösztönösen adja, ami jön, tök mindegy. A lényeg, hogy miután leesett, hogy magára volt mérges, nem vettem fel a zsörtölődését, már csak azért sem, mert ha nem is százszázalékig, de jóval biztosabb voltam a dolgunkban, mint ő. Lehet elfogultság miatt is bíztam benne ennyire, leszarom. Megingathatatlanul tudtam abból, amit tőle kaptam, hogy bőven elég, ha szereti a gyerekünket - akkor mindent meg fog tenni, hogy mindent megadjon neki. Ennél többre pedig tényleg nem volt szükség.
Az arcát cirógattam, miután konkrétan kijelentette, hogy segítenem kell neki.
- Oké - mondtam röviden, egyszerűen, kis bólintással, finoman elmosolyodva és semmit se ígérve, ha már leállított ezt illetően. De ebben talán biztosabb lehetett, mert hát... szarban még sose hagytam. Babaszarban sem fogom. Közben meg szentül hittem, hogy ha az elején bukdácsolni is fog - meg nyilván nekem is lesznek ingoványos terepeim -, attól még összességében kurva jól helyt fog állni.
Az, hogy rosszul érezte magát az előbbi miatt... hát rajtam karcolást sem ejtett vele, ezért is simogattam az arcát, öleltem energiáimmal, hogy efelől kétsége se lehessen. A magam kis rekedtességével nevettem a beszólásán. Hja, volt már tengeri csillag, páva, most épp strucc... De mit tegyek, ha nincs szüksége medvére meg hasonló nagy, erős, szőrös állatokra, ha egyszer ő maga az.
A kérdésére szólásra nyitottam a szám, majd szinte egyből be is csuktam. A tekintetem visszatalált a kis bakancsra és miközben a homlokának döntöttem az enyém, meg az arcát cirógattam, kicsit visszamentem az időben.
- Ezért is akartam megtudni, hogy el tudnálak-e hagyni - ismertem be halkan. - Egyébként is agyaltam azon, hogy le kéne tudni a szarjaimat, de az, hogy Harley elmondta, miféle lehetőségünk van amúgy, lökött ezen egyet. Úgy akartam ezzel előállni neked, hogy rendben vagyok. Hogy nincsenek olyan kérdőjeleim, amik a múltamhoz rángatnának vissza, és úgy érzem, hogy ezt sikerült is elérnem. - Hiszen meséltem is neki egy-egy alkalom után, és oké, hogy nem hitte el, hogy tényleg rendben vagyok, nekem is... hihetetlen volt igazából. - Harley mondta, hogy lehetnek visszaeséseim, elkaphat pár régi kérdés. De azt is, hogy ha ilyen van, ne szarjak be, plusz őt is kereshetem. - Nagyot szusszantam. - Megnyugtat, hogy ezt is elmondta, Henry, mert ha tényleg azt érzem, hogy... nem is tudom, valami kétségem van, vagy valami régi akar visszaköszönni, akkor az normális, és nem azt jelenti, hogy semmi sem használt, semmi sem változott, ugyanaz az értéktelen semmi vagyok. Csak azt, hogy szükségem van egy kis segítségre - néztem rá, már-már előre is bocsánatkérőn. - És így... így azt hiszem... remélem, hogy jobban tudom majd csinálni. Hogy jobb lehetek. Olyan, aki megérdemel Téged.
Mert még ha nem hiszi el, ha idő is kell, hogy el tudja hinni: tényleg érte, értük, értünk volt az egész. Azért, mert nem akartam tovább futni.
Ennél sokkal könnyebben jött és fogadtam el, hogy lényegében ahogy visszamentünk, már fejest is akart ugrani a baba-projektbe. Igen, Henry és a türelem még mindig külön dimenziókban léteztek, de ezt továbbra sem bántam, mert legalább az időhúzással fixen nem bizonytalanodhattunk el. Sokszor amúgy is a túlagyalás a dolgok halála, szóval... Azt azért a biztonság kedvéért megsúgtam neki, hogy így is kénytelen lesz több hónapot várni, a válaszára pedig felnevettem.
- Hát nem. Itt nem rakod be a petri-csészét a mikróba és tádááám, kilenc perc múlva ott az instant-újszülött. - A SWAT-ra adott reakciójára már tényleg felhőtlenül nevettem. - Nem kell úgy összeomlani, csak egy "kis" túlvállalás.
Igen, lehet nem egyszerre kellett volna a kettőt, vagy lehettem volna körültekintőbb, hogy megvárom a vizsgáját és utána dobom be a dolgot, de... Mondjuk úgy, hogy nem Ő az egyetlen, aki nem bír elmaradni a seggén, ha valami nagyon mocorog benne.
Cserébe miután kijött minden, aminek ki kellett, egy kicsit könnyedebb téma felé eveztem, és ahogy közölte, hogy idén se kell Hálaadásoznom, de Pat geci jót főz... nyilván megkordult a gyomrom a finom kaja ígéretére, akkor is, ha nem voltam éhes, mert az étteremben telezabáltuk magunkat. De az ízek! Meg az élmény! Meg a minden... sose fogom megérteni azokat, akik képesek valami udvarias és/vagy fittness adaggal beérni. Meg salátával...
- Száztíz fölött is hetyke cickóim vannak - szálltam be a hálaadásba, de aztán megcsókoltam, mert igen, pontosan tudtam, hogy mire gondolt, energiáim is ezzel együtt szikráztak fel, a nőstény pedig szeretve bújt a Szürkéhez. - Néha, de tényleg csak néha még mindig olyan, mintha egyszerűen felébredhetnék az egészből. Sokkal ritkábban, mint az elején, amikor még külön éltünk.
Azóta azért a nyár és a többi elég sokat tettek azért, hogy ez megváltozzon, és csak akkor csodálkozzak rá a jelenünkre, ha megálltam komolyabban belegondolni, vagy összehasonlítani azzal, ahol még január elején voltam. Félskizoid állapotban, a saját - nem kívánt - érzéseim elől menekülve, céltalanul, minden kilátás nélkül, újra a régi útra lépve. Összehasonlíthatatlanul a helyére kattant azóta minden.
Helyezkedtem kicsit, félig Henry ölébe ültem és megcsókoltam, alaposabban, mélyebben, mint eddig így, hogy kicsit mindketten megnyugodtunk és sikerült némi békére lelnünk. Teljesen mindegy volt, hányszor vesztünk el így egymásban, sose lett unalmas vagy kevés. Ugyanazzal a ragaszkodással kapaszkodtam belé és ugyanazt a kiolthatatlan szenvedélyt vittem a mozdulataimba, min bármikor máskor.
Kicsit még mindig belé veszve bólintottam arra, hogy csak addig akarja titokban tartani a gyerekünket, amíg biztos lesz.
- Hencegnél már, mi, hogy basszátok meg, neked mid lesz, mindenki bekaphatja - kuncogtam, ahogy elképzeltem, hogy Oroszlánkirályosan felemeli... az első ultrahangfotót. Basszameg...
További előre-elérzékenyülés helyett lekecmeregtünk az ágyról, hogy kihúzzunk piálva cigizni. Szuttyogtam, igen, mert nevetségesen hosszasan tudtam csak elszakadni a mini-bakancsoktól. Hihetetlen bazmeg. Ez is, Henry is...
Utána mentem a cigivel, majd nyilván addig nyomultam, amíg a nekem - nekünk - legkomfortosabb helyzetbe kerültünk. A mellkasának döntöttem a hátam, a neki gyújtott cigiért cserébe pedig elvettem a whiskyt tőle, hogy igyak egy nagy kortyot. Kuncogtam azon, ahogy felfedezte magának a tőlünk nem is olyan távol morajló tengert. Poénkodni akartam azzal, hogy ja, és a budi sem kerti pottyantós, megint nagyon luxi helyen vagyunk, de helyette csak nagyot szusszantam és lehunytam a szemem, amikor a férjem a fejemre tette az állát, a tenyerével pedig a hasamra simított. Békés és nyugodt lett minden, nekem pedig jól esett csak létezni ebben kicsit.
De persze, mivel én vagy én, így nem sokáig kussoltam, és muszáj voltam vele megosztani a felmerülő hülye ötleteimet.
- Oké, majd elkötünk egy repcsit - nevettem, ahogy beugrott, milyen szarul viselte a rövid, de pattogós hajóutat. - Lehetni meg utána is lehet, csak... - vállat vontam. - Nem hiszem, hogy bármelyikünk is akarja majd. Vagy lesz hozzá egyáltalán erőnk - ingattam kicsit a fejem, mert arra azért emlékeztem, hogy Teresa is milyen kurva energiaigényes volt. Eleinte azért, mert teljesen ránk volt utalva. Utána azért, mert úgy tűnt, sose fárad el vagy áll meg.
Őszintén? Most se számítottam "jobbra", és ez így volt jól.
Felvázoltam a további napok programját még, de ja, az övé csábítóbb volt. Azt itt megfogadtam, hogy hagyom olvasni, amikor ráveszi magát, vagyis hát... megpróbálok majd jól viselkedni. Nem lesz egyszerű, főleg, ha esetleg csak úgy, szórakozásból akkor is így fogja harapdálni a nyakam, vagy bármim.
- Mindenhol fogunk dugni - mondtam halk morgással a hangomban. - Elég falánk vagyok. Meg te is - nyomtam kicsit hozzá a fenekem, megérezve, hogy újból ébredezett.
Le se szartam a cigit, a pia se érdekelt már, amikor megfordított és megcsókolt. Hevesen viszonoztam, egyből a nyakába karoltam, hogy megint végig egymáshoz tapadhassunk. Az ezüstre egyből jött a rubin, vonzott, mint a Hold, és csak nyögtem, amikor a korlátnak nyomta a derekam. Kéjes morgásomba leheletnyi kis nyüszítés vegyült, arra, hogy csináljunk egy kisbabát.
- Pofa be... - kaptam a szája után, mert még néhány ilyen, és megint elsírom magam, hagyva, hogy maga alá temessen minden.
Mindketten tudtuk, hogy ez nem így működik, és azt hiszem, most először mindketten őszintén sajnáltuk. De nem tipródtam rajta, csak tárt karokkal fogadtam mindent, ami Henry adott, hogy ugyanezt, vagy ha lehetséges volt, még többet viszonozzak. Szeretkezett velem, és ugyanúgy imádtam, mint a heves együttléteket. Megrészegített, elcsavarta a fejem és ellenkezést nem tűrően sajátította ki minden figyelmemet - nem mintha maradt volna más számomra a kettőnk buborékján túl.
A neve reszketeg sóhaj volt az ajkamon, szinte égett a fülem, ahogy kiejtette az enyémet, és úgy öleltem magamhoz, mintha nemcsak holnap, de következő perc se lenne. Sokára, cirógatva fordult le rólam, majd helyezkedtünk el, egyre laposabbakat pislogva, még így is szorosan egymáshoz bújva.
A vallomására elmosolyodtam elsőre, folytatásra megrázkódott a testem a fojtott nevetéstől.
- A puma és strucc. Oké, lehetsz vérstrucc, az soookkal ijesztőbben hangzik. - Futó csókot nyomtam a szájára, mielőtt nagyon bemorcult volna. - Én is kibaszottul szeretlek téged, querido. Mucho-mucho.

.oO~Oo.

A következő napokban igyekeztem megmutatni Henrynek, hogy mennyire is mucho-mucho az a mucho-mucho. Igazából úgy éreztem, hogy magunkat - és főleg az Ő destruktív hajlamait - ismerve elég jól felkészültem erre a tíz napra, legalábbis reméltem. Az első bikini mondjuk így is meglepően gyors halált halt az első parton töltött nap végén, amikor már senki sem volt a közel és távol, Henry pedig úgy döntött, hogy ideje monokiniznem, majd hát... annyira belelendült, ahogy hangosabb lettem, hogy a monokinis karrierem is hamar cafatokban végezte. Hiába, ez ilyen öngerjesztő folyamat: én elkezdek hangos lenni, ő ettől jobban bemelegszik, amitől még hangosabb vagyok, és így tovább.
Nem voltak illúzióim, biztosra vettem, hogy kevesebb cuccal megyek haza, mint amennyivel ide jöttem.
Persze, akadtak lusta órák, amikor déltájt csak henyéltünk a teraszon, külön-külön fonott vessző fotelekben, vagy épp Henry ölében hesszelve. A lábam minden esetben kéz alatt volt, és külön élveztem, amikor épp úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat és olvas kicsit. A lábam jó támasz volt, ráadásul szabad kezével így tudta gyúrni a combom - ami mindig ártatlanul indult, olykor így is maradt, de hát... Én még mindig én vagyok, és jellemzőbb volt, hogy egy idő után közelebb pofátlankodtam, az energiáim már nem csak lágyan simultak, hanem kelletve parázslottak körülötte, hogy mellé húzódva az ágyékát kezdjem simogatni. Nem igazán szaggattam a magam részéről rövid- vagy fürdőnacikat, jobban szerettem némi játszadozás után a magam pimasz módján a gumírozott derék alá szökni és kezelésbe venni a legendát.
Sose fogok tudni betelni Henry rám adott reakcióival. Vagy erekcióival...
Azért meg nem hibáztathatott, hogy onnantól kezdve végképp alig bírtam magammal, hogy borostásodni kezdett. És őszintén: nem is igazán akartam visszafogni magam. Kikapcsolódni jöttünk, tényleg semmi egyéb nem volt - főleg így, hogy a kis bakancsok is előkerültek -, szóval... elengedtem magam.
Akkor a leginkább, amikor átmentünk Nassau-ra bulizni. Ilyesmiből kapott már ízelítőt ABQ-ban, amikor berongyoltunk egy szórakozóhelyre, de most úgy éreztem, hogy az egész sziget a szórakozóhelyünk. Miután - Henryre tekintettel - inkább repültünk, nem hajóztunk és leszálltunk, nevetve pördültem körbe a farmershortos-szandálos szerelésemben. Nem volt könnyű így elindulni, de némi térdeplés előre lendítette a dolgokat.
Az este pedig hamarosan színekre, dallamokra, izzadt testekre és éhes csókokra esett szét, hála az elfogyasztott alkoholmennyiségnek de főleg Henry jelenlétének. Leginkább pillanatok és benyomások maradtak meg. Amikor felváltva mentünk a pulthoz az egyik helyen piát kérni, attól függően, hogy pasi vagy csaj csapos volt, hogy ingyen piát szerezzünk - nem voltunk rászorulva, csak a poén kedvéért. Amikor falnak szorítva találtam magam: a zene lüktetett, az ágyékom is, ahogy nekem nyomta az ölét, miközben mohón félrehúzta a merészen kigombolt inget és a mellbimbópiercingemmel játszott a szájával. Amikor halvány pirkadati fényben a homokba rajzoltunk szívet a golden showerrel, mintegy hagyományként.
- Ez egyre jobban megy! - mondtam, vagy legalábbis akartam, de esélyesen a nyelvem ennél sokkal jobban összeakadt. Fogalmam sincs, mikor ittam utoljára egyszerre ennyit, de most jól esett.
Szerelmünk szent nyomától nem messzebb botorkálva estünk megint egymásnak, vagy legalábbis próbáltunk, de a részegség nagy úr volt. A pár napos borosta pirosra dörzsölte a szám.
Hangosan morogtam, szinte doromboltam. Az én pasim, az én férjem, az én párom, az én mindenem. Vére fémes íze egyszerre volt részegítő és józanító. Megbolondított, de közben az a remek ötletünk támadt, hogy mégiscsak visszahajózhatnánk Eleuthera szigetére.
Gőzöm nincs, hogyan jutottunk fel egy hajóra a kikötőben, hogy mi alapján választottunk és hogyan nem hallottak meg minket. Lehet, hogy kiütöttünk valakit, nem tudom. Azt se, hogy hogyan tudtam beindítani - és nem elsüllyeszteni - a ladikot. Hát, ezúttal nem volt kedvem Henry tengeribetegségén szórakozni, mert egyrészt: részegen a vízen hánykolódva én is kutyául voltam, másrészt: Henry is hánykolódott, méghozzá a lábamra. Ezt valamiért kurva viccesnek találtam.
Annyi még megmaradt, hogy napkeltekor közös rókázást tartottunk a Resort Terasz Kettes Bokorban, aztán kékhalál.
Alvás után a nap hátralevő részében használhatatlanok voltunk - én fixen. Nyöszörgésekkel és hümmögésekkel kommunikáltunk, egy-egy böfögéssel tarkítva.

I know you will

A felköszöntését nem akartam a szülinapjáig tartogatni, már csak azért sem, mert nem bírtam magammal. Tudom, egyes helyen balszerencse előre ünnepelni, de szarom le egyes helyeket. Meg így legalább nagyobb meglepi volt! Akkorát mondjuk úgy se tudnák alakítani, mint ő nekem, de nem is ez volt a cél, meg hát ez nem verseny.
Nem is hagytam estére, inkább úgy intéztem, hogy egy lusta délután érkezzen a csomag az étteremből. Nem kapott közönséget, mint én, és reméltem, hogy ezt nem veszi zokon, meg azt, ha mégis, hát az ajándék kárpótolja.
A teraszra vittem ki hozz, akár "tanult", akár játszott a mobilján, kilibbentem hozzá a tortával, aminek egyetlen gyertyája volt, az is a "szakállba" szúrva, mintha féloldalasan szína épp cigit.
- Nyugi, nem baszok ki veled valami gejl tortával - mondtam, ha esetleg nem akart hinni az orrának. A szakáll BBQ-s szósz volt, a bevonat rizs, alatta pedig formára kanyarított, egymásra pakolt steak-szeletek. Kicsit véresen. - Boldog szülinapot... - adtam át Henrynek, vagy tettem le elé a tortát egy kis doboz társaságában.
Utóbbiban fekete fém karperec volt, mintegy párba a bőrhöz, amin anno a loft kulcsát kapta. Tartósabb, mégis arra emlékeztető. És belegravíroztattam egy ponton egy pici koronát, mert lehetett tengericsillag vagy akár bolhafing is, ha annyira geci voltam, nekem mindenhogyan ő a király. És annyi szopatás meg vérszívás után járt, hogy legalább szülinapja majdnem-alkalmából ezt is olyan nyíltan az arcába dörgöljem, mint a (vér)struccot.
Eredményes lehettem, mert rövi úton bikini2nek is annyi lett. Pedig előtte napon még képes volt szépen kioldani a masnit a felső elején a szájával...
Az ezek után aligha lephette meg, hogy a nap hátralevő részében extrán el lett kényeztetve, ha létezett olyan, hogy "szétmasszírozás", hát azt Henry most fixen megtapasztalta. Szerettem leküldeni alfába, látni és érezni, ahogy jószerével a lehetetlennél is jobban kisimult, ahogy ennek hatására bújt és szinte elbújt a világ elől. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy később, amikor pancsolni mentünk, a tengerben fejezze ki, milyen nagyon elégedett... úgy mindennel.
Főleg azzal, hogy bár viszonylag messze voltunk másokól, mégiscsak nyilvánosan csináltuk, és ezzel megint kiélvezhette, hogy azon szenvedtem, hogy ne legyek túl hangos.
- Egyszer ezzel fogsz megölni. - Galád módon csak kinevetett. - Haramia - húztam fel kicsit az orrom, és hosszan, a szakállra emlékeztető többnapos borosta dörzsölését élvezve csókoltam. Megőrjített...
És közben napi szinten képes lettem volna meghatódni a kis bakancsokon. Kicsit ide-oda vándoroltak a resortban, de ha rajtam múlt, mindig úgy, hogy viszonylag szem előtt legyenek, mert hát baszki, véletlenül sem akartam itt hagyni őket! A dobozra pedig nem kerülhetett vissza a fedele. Ezzel is úgy voltam, mint a nőstény "ébredésével": kibújt a szellem a palackból, nekem pedig eszem ágában sem volt akár csak hülye-jelkésesen visszaszuszakolni. Nem.
Volt este, amikor Henry még úszni akart egyet - vagy csak szimplán felforralni a vérem utána azzal, hogy meztelenül és vizesen ballagott vissza hozzám -, én pedig... Hát, úgy ültem kis a kicsi cipőkkel az ölemben az egyik fotelbe, mintha már a gyerekünkkel várnám Őt vissza. Hogy mikor jön apa.
Visszavittem a házba, mielőtt Henry elérte volna a teraszt. Nem azért, mert szégyelltem, vagy bajom lett volna, hanem mert mindent megbeszéltünk egyelőre. És a távolabbi jövőben könnyebb volt elvesznem, mint a közelebbi gyakorlati problémáit előrángatnom, főleg nyaraláson. Így is elkezdtek lassan, de egyre kitartóbban és hangosabban kopogtatni az agyam hátsó zugában, mind nagyobb figyelmet követelve.
Nem. Egyelőre még a közös döntés örömét akartam a lehető legteljesebben megélni, magamba inni, és ezzel a boldogsággal aludni el minden este Henry mellett. Vagy épp szórakozottan tapizni, cirógatni őt napközben, tök mindegy, hogy épp sziget-sétát tartottunk, a parton döglöttünk/napoztunk, vagy a teraszon hesszelve vedeltünk-zabáltunk.
Nem egyszer rajta felejtettem a tekintetemet, próbálva elképzelni, hogy milyen lesz tíz, ötven vagy száz év múlva. Azon tűnődve, hogy mi mindent szeretnék még neki adni, miközben reméltem, hogy legalább egy töredékét érezte annak a nyugalomnak és kiegyensúlyozottságnak, amit én. Ami olyan puha volt, otthonos, Henry-illatú nekem.
Az utolsó, Bahamákon töltött napunkon úgy ültem az ölébe, mintha másnaptól külön életet kéne élnünk, pedig kurvára nem. Csak egy kicsit mégis féltem, hogy északra érve mindez... a Billy-elhatározás semmivé lesz, itt marad a tenger mosta homokparton, a végére leamortizált, gyerekes lelkesedésünkben épített homokvárban. Hogy az egész csak ennyi: homokvár, amit a következő dagály, vagy esőzés elmos - rongyokban végzi, mint hármas számú bikini. Esetleg leamortizáltan, mint a resortban hátra hagyott ágy...
Nem tudom.
Az egyetlen teljesen biztos pontnak Henry keze tűnt, amit a megszokottnál kicsit erősebben szorongattam becsekkoláskor, mellőzve a szokásos: ő a vállam, én a derekát karolom át vonulást. A pici bakancspár pedig már az én táskámban lapult. Én akartam vinni. Annyi év után, minden jel szerint megint gyerekem lesz, a férfitól, akit teljes szívemből, az utolsó porcikámig szeretek.
Nem vagy egyedül a félelmeiddel, querido, egy kicsit sem, de amíg te nem tudod, hogy elég jó leszel-e, én tudom, mennyire rossz tudok lenni. És tudom, azt mondtad, hogy nekem kell segítenem neked, de... nekem is szükségem lesz a segítségedre. A türelmedre, a nyakasságodra, hogy hurrikán legyél, amikor a vihar el akar kapni.
Közben pedig... minden kis démon ellenére, ami fel-felüti a fejét, mert rohadt kis geci, random helyzetekben, látszólag ok nélkül mosolyodtam el a szülinapom óta, amikor a semmiből beugrott, hogy Henry is igent mondott. Hogy akarja. Ez pedig mindennél többet jelentett, erősebb és fontosabb volt.
Veled tényleg nem tudok már igazán félni.

Nem feleltem többet, nem igazán volt mit. Csak egy határozott bólintással vettem tudomásul, hogy készen áll segíteni. Nem tett ígéretet, de nem is kellett. A mostani szándéka elég volt, aztán... Aztán majd úgyis meglátjuk, mit dob a gép. Az mondjuk biztos, hogy egy-két ilyen "indokolatlan" kifakadást biztosan fog még, de ahogy most is, majd legközelebb is bocsánatot kérek érte. Remélhetőleg, akkor nem kell majd ilyen sebeket feszegető kérdéseket is a végére biggyesztenem. Azt hiszem, hogy felkészültem a válaszára, mert a lelkem mélyén már rég tudtam, mit fog mondani, szóval "teljes nyugalommal" simultam az arcommal a kezébe és nyomtam az övéhez a homlokom, ahogy beszélt. Mégis, kicsit elszorult a torkom attól, ahogy tényleg kimondta, hogy kíváncsi volt, el tudna-e hagyni. Gondolom, ha igen, akkor meg is tette volna és ez fáj, bár nem jobban, mint amikor ott és akkor a halántékomnak nyomtam a revolvert. Meg hát... Nem tudott. Ugye? Ez a lényeg... Győzködöm itt magam, faszom.
Megint zavaróan sokat és sok hálával színezve hallottam a doki nevét, de benyeltem. Attól, hogy valakire pikkelek, az nem feltétlen jelenti azt, hogy teljesen hülye, még akkor sem, ha nyilván nekem kurva kényelmes azt képzelni.
- Ja, gondoltam... - motyogtam arra, hogy magában teljesen biztosan akart elém állni, és minden fos körülmény ellenére ezt tényleg értékeltem - Örülök... Tényleg!
Kicsit erőtlenre sikerült az örülök, szóval gyorsan nyomatékosítottam is megint, mert a végeredmény tényleg fasza, de az a hullámvasút, amire közben engem is felrángatott... Nem tudom, talán lehettek volna rá ennél jobb módszerek is így 2023-ban, még akkor is, ha ez azt jelentette volna, hogy jobban elhúzódik. Arra viszont csak elhúztam a számat, hogy lehetnek visszaesései, hurrá, arra meg pláne, hogy vele is bármikor terápiázhat megint. Halkan, de elégedetlenül morrantam fel.
- Már alig várom a következő forradalmi ötletét.
Mert hát, volt neki pár, és az egyetlen, amivel igazán egyet értettem és nekem is csak jó dolgot hozott, a sebvakargatásos cucc volt.
- Jaj, menj már a faszomba, Dakota, por favor, ne rám fogd... Engem kurvára nem kell megérdemelned, a Tiéd vagyok és kész. - punktum, meg miegymás - Oké, aláírom, kurvára zavar, hogy ezekhez én kevés vagyok és nem tudok segíteni, de... A nap végén mégis az a legfontosabb, hogy te oké legyél, és ha neked ehhez nem rám van szükséged, akkor leszarom. Csak... Azt hittem, hogy már vége.
Ezt azért még hozzá kellett tennem, mert nekem... Nekem valahogy teljesen elképzelhetetlen dimenzió volt az ilyesmi. Én elég gyorsan rá tudtam vágni az ajtót a dolgokra, és ha csak valaki erővel ki nem feszegette, képes voltam minden gond nélkül élni tovább, nem... Azon merengeni, hogy mi történt X hónappal vagy évvel ezelőtt. Dakota... Nos, Ő nem ilyen. Ez van, ez is ugyanúgy a része, mint nekem a hurrikán. Emiatt nem fogom sosem lenézni vagy baszogatni. Ezt pedig mi sem mutatta jobban, mint az, hogy nem akartam húzni az időt, esetleg még ezek után, ennél is jobban szétrágni a kérdést. Hazamegyünk, csináljuk és ennyi. Ezzel is közelebb akarok kerülni a kölykömhöz. Akkor is, ha tudom, hogy legalább kilenc hónapba fog telni, hogy tényleg otthon lehessen. Gyökér vagyok, de azért nem ennyire. Azért már én is kissé vigyorogtam a bajszom alatt, ahogy Dakota egyre hangosabban kezdett nevetni rajtam meg a reakcióimon, de baszki, talán tényleg sok ez így egyszerre. Mondjuk, nem mintha valaha bármiben is a mértéktartásról lettem volna híres, szóval ez is beleillik a képbe.
Nem lepődtem meg, hogy kicsit megkordult a gyomra a Hálaadási gyors vázlatom kapcsán, tökre átéreztem. Sőt, a nyári étvágytalan, hányós, fogyásos letargia után zene volt füleimnek. És igazából Pat mellett nekem sem szólt másról egyik ünnep sem, mint a jó kajákról, a többit fedettpályásan távleszartam. Ebbe invitáltam Dakotát is, meghagyva azt, hogy talán idén egy kicsit másképp lesz.
- Imádom a cickóidat. - is - Hát, az a jó hírem van, hogy már nem fogunk külön élni. - ha rajtam múlik, akkor biztosan nem - Ne feszengj rajta, mi amor, még ennyit se, ezt már nem veszi el tőlünk senki.
Ebben biztos voltam, abban pedig magam szerint, hogy még ha álom is az egész, legalább kurva jó, nagyon hosszú és a legkevesebb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk kiélvezni az egészet. Akár úgy is mint a csókot. És ebbe az érzésbe sem akartam belerondítani azzal, hogy túl sokat rágódom azon, hogy Pattel majd mi és hogy lesz. Majd megtudja, ha itt lesz az ideje, amikor már biztos lesz - és ha rajtam múlik, akkor vele együtt a fél világ is.
- Amúgy is bekaphatja mindenki. - kuncogtam fel, és a gondolatra, a hírre, a bizonyosságra egy kicsit átforrósodott belülről  mellkasom - De... ja. A miénk lesz a legmenőbb kis kulagép a világon.
Gyereket csinálni a legtöbbeknek könnyebb volt, mint rántottát, szóval nem is az a nagy cucc, hanem, hogy... Milyen lesz. Nekünk kurva nehéz lesz megcsinálni, de cserébe tudtam, hogyha Ő és én beletesszük a (nem mikrós) petri-csészébe, amink van, akkor aztán reszkessen a világ. Na, ebben biztos voltam, és ezt nem kaphatja meg más soha. Ahogy azt az élményt sem, amit én a teraszon. Boldogan, Apaként gondolva magamra, az összes állam legjobb csaja férjeként cigivel és piával a Bahamákon... Van, aki tud élni, és van, aki sosem élt egy percet sem.
A repülő megnyugtatott, azzal pedig egyet értettem, hogy megtiltani senki sem fogja, hogy mit és mikor vandálkodunk, csak... Én nem hiszem, hogy kimondottan vágytam volna rá (igazából most sem, de partner mindig szívesen voltam), az pedig nyilván más kérdés, hogy esélyesen a kanapéról a hálóba bemászni is ezüstplatinát érő feladat lesz.
A SWAT-program nem tetszett, az már sokkal inkább késztetett széles és elégedett vigyorra, hogy mindenhol is fogunk dugni. Helyes. Merne egyszer is leállítani! Mondjuk, nyilván mert, meg szokott is, ha úgy van, de nem hiszem, hogy ezen a héten bármi különösebb oka lenne rá. Főleg úgy, hogy a megkönnyebbülés után nem csak az én vágyam ébredezett, hanem az övé is, és gyakorlatilag... Azt tehettem vele, amit akartam. Vihettem úgy és oda, ahova akartam, az pedig, hogy sóhajtva-nyögve fogadta a közeledésemet, csak még szabadabb utat engedett. De az egymásba kapaszkodást és a vágyainkat most a szokottnál jobban és mélyebben színezte a ragaszkodás és a szeretet. Szinte utolsó pecsétként követeltem, hogy csináljunk kisbabát, mire lekussoltatott, én pedig kussoltam. De azt hiszem, hogy sosem kussoltam még ennyire nagy örömömben, szóval jók voltunk. Annyira, hogy még így is nagyban hozzájárultunk az ágy leamortizálásához, hiszen hiába szerettem úgy, ahogy kérte és ahogy én is akartam, egyikünk sem tudta megtagadni önmagát. Más vadakként, egymást szeretve merültünk végül álomba, mucho-mucho teljesnek tűnt a világ. Ahogy az alvásom is így, hogy beleálltam. Hogy kimondtam, hogy akarom. Nem csak őt, hanem... A közös gyerekünket is.

Én tényleg betartottam a szavam, és a lusta pillanatokban igyekeztem elfoglalni magam a könyvemmel. Persze egy-egy koktél, vagy Dakota közelsége sokat segített. Amúgy sem vagyok az a napra kifekvős típus. Valamivel közben is el kell foglalnom magam. A figyelmem legtöbbször a könyv és Dakota lábai közt oszlott meg, de onnantól, hogy Ő került a közelembe, indult is a legfeljebb fél órás stopper, hogy ebben a helyzetben vajon melyikünk adja fel először. Nem vagyok kicsinyes, nem kezdtem el számolgatni, hogy végül melyikünknél szakad el többször elsőként a cérna. Nem is számított, mert mindketten ugyanúgy és ugyanazt akartuk épp több vagy kevesebb önuralommal. Egymást. Változatos helyeken és helyzetekben, és persze... Cuccban is, mert belőlem sem lett még így a 164 küszöbén sem úriember, belőle meg 113-ként sem kevésbé kívánatos jelenség.
- A felkészültséged valami zseniális.
Nem bírtam nem szóvá tenni, amikor a következő (fürdő)ruhában láttam meg, ezt nyilván megérdemelte, hogy Ő is pöffeszkedhessen kicsit, és hát... Ezzel együtt az akkor jelenlegit is temethette előre. És még csak kibaszni sem akart velem direkteben, hogy valami nagymamás, virágos egyrészesben vonszolta ki elém a formás seggét. Igen, kifejezetten hálás vagyok idén is, hogy száz felett még mindig feláll, és nem is csak naponta egyszer.
A Nassau-trip, hát... Az a Nassau-trip volt. Odafelé repültünk, geci szép volt a látvány felülről. Videóztam is egy csomót, amint lehetett, küldtem Patnek. Még sosem láttam így és ennyit a világból. Sosem láttam és éltem meg így az óceánt. Akkor is ki tudtam volna csattanni, ha az állandó rossz érzés helyett most nem az állandó jó és várakozó érzés kaparta volna az agyamat. Most sem beszéltem róla, most is csak elszólásaim voltak. Például, a sokadik helyen az is, miután fintorogva a földhöz vágtam egy szinte poharat, hogy Billynek nagyon hamar meg kell tanulnia, hol basszák át vizezett piával. Aztán kézen is fogtam Dakotát, hogy menjünk át a szemköztibe, mert itt csak lehúznak, és még csak meg sem érezzük.
A magunk módján szórakoztunk el a sötétben, a villódzó fények és a dübörgő basszusok közt, egyre homályosabban látva a világot, egyre csatakosabban, egyre... Kevésbé bírva magunkkal. Megvoltak a magam szemtelen pillanatai, amik már minden jó ízlés határán átmentek, kivéve Dakotáén, és ettől megint boldog voltam. Mert Ő ott volt velem, és még akkor is értem égett, amikor épp a bartender hapsinak gügyögött egy rakás szart vagy rezegtette a szempilláit az ingyen körért. Amit utána olyan boldogan hozott vissza hozzám, mintha minimum a maratont nyerte volna meg. Nos, legfeljebb a 18+ maratont velem, de azt mindenképp. Jó, én is ígértem mindent is a másik helyen a bartender csajnak, de azt hiszem, azt sikerült túltolnom, szóval gyorsan ledöntöttem a sajátomat, Dakotáét meg megitattam vele, annyira megküldve a poharat, hogy a fele a nyakán és a mellein kötött ki. Amit persze, muszáj voltam felnyalni.
- Húzzunk a faszomba, mielőtt kiszúr és Alaszkáig követ...
Lassan hajnalodott, mi pedig minden szaron is röhögve, dölöngélve csattogtunk a part felé Nassau utcáin. Akkor egy pillanatra jó bulinak tűnt csak úgy felkapni a földről egy ott kallódó sörösüveget, és egy "thai masszázs-szalon" kirakatába vágni azzal a kiáltással, hogy "utálom a thai kaját", aztán karon ragadva a mi amort rohanni a homokba úgy, hogy közben én még el is taknyoltam. Hát Bahamák, hát nincs pénzük rendes utakra, nyilván.
Nagyon örültem, hogy megdicsérte a fejlődő képességeinket. Büszke voltam, hogy már jobb szívet tudok húgyozni, mint hónapokkal ezelőtt, bár, ehhez azért az is sokat hozzá tett, hogy most több szufla is volt bennem, mint az első óta bármikor.
- Ötlet... Legközelebb... Megiszok két liter ételfestéket és utána vászonra csináljuk, és eladjuk.... nemtom... ötvencsilliárdezerkétszáz dollárért, na?
Kortárs művészet. Az gondolom, nagyot megy a többi random kör meg kocka meg vonal mellett. Hát hadd ne pont mi ne tudjunk érvényesülni! Legalább Patnek is fel tudnék mutatni valamit, amivel nyomot hagytam a művészetben, ha már a filmes karrier nem jött össze.
Valahol odébb igazán romantikus szándékkal akartam a homokba dönteni, mert végre ideje volt Nassaut is magunkévá tenni, de hát... Vagy rossz bejárat, vagy semmi közelébe sem, de csak röfögő röhögéssel közöltem vele, hogy bocs, egy kicsit be vagyok baszva (mintha nem tudta volna), és sokkal könnyebb volt először csak az arcát és az ajkait "tönkre tenni" a borostáimmal, mint tényleg akcióba is lendülni, de a végén azt is megoldottam. A végére igazából az volt a csoda, hogy fel tudtunk kelni a földről. A másik csoda meg az volt, hogy az elmúltak után ÉN voltam a fasz, akinek megtetszett az egyik kishajó a kikötőhöz érve, csak mert úgy hívták, hogy "Puszedli".
- Puszedlin akarok lovagolni...
Mondjuk én az igazi puszedlit képzeltem a helyére, bár, elég hamar kiderült, hogy a várakozás és a valóság közt mérföldes difi volt. Legalább egy hányásnyi biztos, mert valahol menet közben most végre tényleg sikerült rátalálnom Dakota cipőire.
Arról nekem sincs fogalmam, hogy végül hogy jutottunk haza a megfelelő szigetre, de arról még vannak képek a fejemben, mekkorát röhögtem, amikor Dakota belehányt a resort bokrába, és ha már a gyerek nem is lehetett instant, a karma megint az volt. Követtem én is, ahogy abba a tetszhalott döglésbe is, ami ezek után az ébredésünket követte. Azt a kurva...

Szobaszervízzel rendeltem magunknak kávét, meg pár péksütit, hogy Dakota is örülhessen még vacsi előtt valaminek, nekem a kávé elég volt. Annyira elvoltam mindennel, hogy csak félig-meddig tűnt fel, hogy nem sokkal később megint kopogtak, amit Dakota intézett. Tudja a faszom, talán megkívánt valamit, amire én nem gondoltam, szóval igazából fel sem néztem. Csak akkor, amikor gyanúsan közel vonult hozzám a teraszon.
Először csak néztem rá, mint a hülye, hogy mi van, de ahogy letette elém a nem-süti tortát, reflexből elröhögtem magam. Mert EZ mi? Ez MI?!
- Hogy te mekkora hülye vagy!
Még mindig röhögtem, és mint "biztonságban" az asztalra tette a tortát, fél kézzel már kaptam is felé, hogy az ölembe húzzam. Muszáj voltam lefotózni, mert ez a dekoráció és megvalósítás tényleg más világ.
- De nem is ma van a szülinapom!
Akadékoskodtam, bár végül is, így aztán még nagyobb meglepetés volt, mint egyébként. Még mindig a tortára bámulva fogadtam el a tényeket, hogy Ő is akart valami extrát úgy, hogy nem két ki- és becsekkolás közt vagyunk. Csak megnyaltam a szám, aztán megcsókoltam.
- Vagy ezer éve nem volt tortám.
Erről Patt is elég hamar leszoktattam, hiába tudott jól sütni is, engem nem igazán tudott édességgel elkapni. Ha meg a Falkától is kaptam, hát... Jó, nem ezer éve volt, de akkor sem tudnám itt felidézni az utolsót. Ennyit is ért. Meg amúgy sem láttam indokoltnak a saját szülinapomat ennyire megünnepelni, általában csak pajtikat szoktam hívni, hogy akinek kedv van, az jöjjön és basszon be velem. De valahogy... Most ez is más volt. Dakota mellett, Billy ígéretével karöltve én is más voltam.
- Gracias, mi amor... - hálásan paskoltam meg a combját a fogásom alatt, aztán egy kicsit rábambultam a cigiként lógó gyertyára - Na, most én kívánok! Hagyjál...
Csak egyet ér, mi? Gondolom. De nem lennék Billy, a Kölyök original, ha nem szarnám le az egészet.
Azt kívántam, hogy a következő legalább fele ilyen boldog legyen. Hogy megérjem, mert Dakota akkor is ott lesz velem. Hogy akkorra talán... Négyen lehessünk három helyett a családban. Hogy Pat sose haljon meg, mert bár, nem tudom, hogy a farkasoknak mikor van a lejárati idejük, Ő mégis csak 400, úgyhogy... Rizikós lehet. És azt, hogy legalább én is lehessek 400 Dakotával az oldalamon. Addigra akár hat kölyökkel, mit bánom én, ha majd az tesz igazán boldoggá.
- Tedd fel! - a jobbomat nyújtottam az orra alá, miután az ajándékával is foglalkozni tudtam - Bazmeg, a loft kulcs gyakorlati okokból lekerült rólam, de ez... Ezzel fognak temetni.
Az oldalán igazából tényleg leszartam, hogy amúgy "mekkora" király (nem) vagyok, de emiatt a gesztus miatt igazából abba haltam bele, hogy fasz mindegy, mit mond a világ, számára az vagyok és kész. Bármi is legyen. Pontosan úgy, ahogy Ő az én királynőm, főleg azóta, hogy az én vörös szemi, kis feketémmel is úgy egymásra találtak.
Megint nem voltam udvarias, gondolom, ennyit királyként megtehettem, mert hát, újabb fürdőruha végezte cafatokban. Bocs, de... Nem bocs. Aztán pedig még ahhoz is volt pofám, hogy megint teljes élvezettel megetettessem magam vele a steak-tortából, bár mondtam neki, hogy a rizsréteget ne tolja túl, nekem a hús kell igazán. A tortán lévő napszemcsit hanyagul (királyként, korona helyett) a homlokomra tűztem, és minden szégyen nélkül élveztem, ahogy etet. És minden szégyen nélkül simítottam meg hálából a testét, majd adtam át magam a kényeztetésének utána. Hiába zabáltam kurva sokat a husitortából, néha felsírtam egy újabb falatért, már csak az íze miatt is. Meg könyiztem egy korty italért, lehetőség szerint, a szájából. Ahh, egek, bár csak a hétköznapi meló mellett is minden nap így élvezhetném a masszírozását! És minden mást is, amivel boldoggá tesz, azon a puszta tényen túl, hogy létezik. A végén még úszni is elvittem megint, ha már itt voltunk. Aztán volt, hogy nélküle mentem és a magam pőreségében tértem vissza hozzá, ahogy a teraszon várt rám. Az egy dolog, hogy bennem valami megváltozott, de, azt hiszem, hogy benne is. Amikor igazán arra figyeltünk, akkor érezhettük, hogy mindkettőnk létezése túlmutat azon, hogy szeretjük egymást és bármikor egymásnak is tudunk esni. Nem, nem hiszem, hogy a nyilvános és halk kufirccal fogom megölni egyszer. Szerintem a kölyök miatt fogom. De ez is csak érzés volt, valami, amitől még messze voltunk, de pontosan úgy láttam magam előtt, mint februárban azt, hogy egymással kell lennünk.
Az biztos, hogy mindketten nem csak megint egy évvel öregebben és bölcsebben mentünk haza, hanem sokkal többel is, mint amit egy év adhat. Hagytam, hogy a saját cuccai közé pakolja a bakit. Igazából kurvára tetszett, hogy ennyire megérintette és hogy ennyire mindig szem előtt tartotta. Hiába nem "neki" vettem, mert Ő sosem fogja hordani, de... Az Ő ajándéka a döntésem volt. Ami igazából mindkettőnké.
Itt vagyok Veled. A Bahamákon lazulva, hülye homokvárat építve és a víz alatt a segged harapdálva. A ki tudja, hányadik (fürdő)ruhát leszaggatva rólad, mert ez vagyok én és mert ezt váltod ki belőlem. Ingben és öltönyben negyedévente egyszer, amúgy megy alhoholtól (fittyet)hányva a világra. A tetovált gyűrűvel az ujjamon. Készen arra, hogy veled az éltem új szakaszába lépjek. Valami olyanba, amit kurvára nem ismerek, de... A mostanit is te mutattad meg nekem. Mutasd meg a többit is...
- Minden faszom kis ajcsi megvan?
Kérdeztem még a security után, mert hát, kellett pár szart hazavinnünk Patnek, meg a haveroknak, meg tudja a picsa. A Duty-free volt az utolsó esélyünk. Gondolkodtam. A reptér minden órája és kijelzője mutatta, hogy elmúlt éjfél. November 23, hivatalosan is. Boldog szülinapot. Boldog Hálaadást.
- Szedd össze, ami kell, én hozok kávét, a cigizőben találkozunk.
Egy homlokpuszival hagytam magára, aztán mentem a magam útjára. Megint arra, ami mindig is a sajátom volt, de sosem magányos. Elbasztam. Ezt kellett volna kívánnom a steaktorta egyetlen gyertyájánál. Hogy a saját utamon maradhassak, de sosem magányosan. Bármit is jelentsen ez, de ahogy éppen szétnéztem az életemen... Az kurva élet, hogy semmi rosszat.