Csokilikőrt kortyolgatva néztem ki az alattam elsuhanó tájra. Fehér... fehér... és még több unalmas fehér... Nah nem mintha nem szeretném a fehéret, épp ellenkezőleg, az egyik kedvenc színem, de néha jóból is megért a sok. Nah persze a vér és a csokoládét kivéve, ezek a "soha nem elég belőle" dobozkában pilledtek a fejemben. Erről eszembe jutott a tegnap éjszaka.. Elmosolyodtam és mint egy lusta macska úgy dőltem hátra. Miután végeztem a mesével annak a nyomoréknak, még eljátszogattam vele. Kezdetnek hoztam még pár gyertyát, mert azt láthatóan nagyon kedvelte a kis mocsadék... Aztán mivel mostanában túlteng bennem a kreativitás szembél szebb billogokat égettem a bőrébe. De amikor rájöttem, hogy mégsem áll neki olyan jól, hát mit tehettem, kénytelen voltam szépen egyesével kivágni az összeset... Éppen itt tartottam gondolatban, amikor a magángép szolid puffanással földet ért. Előkaptam a mobilom, amit amúgy nem kedveltem annyira, még szoknom kellett, de mivel jelentősen megkönnyítette az életem, így hát akarva akaratlanul beletanultam a használatába. Általában elég gyorsan tanultam így a kis fémdarabka sem foghatott ki rajtam túl sokáig. Tegnap este használtam végre normálisan, egy gyönyörű hosszú üzenetet írtam Castornak, először is megszereztem hová kell jönnöm, aztán megírtam mikor indul a gépem, amit persze én dönthettem el. Azért elég kellemes dolog, ha magángépe van a farkas lányának... Igazából fel is hívhattam volna a Führert, talán még értékelte is volna a "háttérzajt", ellenben engem idegesített volna, hogy a kis mocsokláda folyton belesikongat a szavamba. Így maradt az sms, habár a modern technika egy újabb csodáját felfedezve, azért küldtem neki néhány képet a végén.... Most pedig itt voltam. Gyorsan belebújtam a fehér bundakabátomba, amit a poén kedvéért úgy választottam, hogy pont olyan hófehér legyen, mint a farkasbundám. Aztán mélyen a szőrmébe süllyesztve a kezeimet kiszálltam, ahogy nyílt az ajtó. Pakolással, vagy a cuccaim szállításával nem törődtem, majd az alantas kis senkik megcsinálják... De ha valamelyik játékomnak baja esik, az tuti, hogy kerékbe töröm őket, igen, az a minimum... Ahogy kiléptem a gépből a hópihék szolid függönye leereszkedett a világra. A kis kristályok lágyan landoltak az aranyszínű tincseimen. Utáltam a havat, teljesen begöndörödött tőle a hajam... a vértől bezzeg nem, annak megvolt a súlya hogy lehúzza, nem úgy, mint ennek. Sóhajtva néztem körül, beletörődve a helyzetbe. Mindenhol csak az az unalmas fehérség... Aztán megláttam a Főnök kocsiját. A fekete autó úgy elütött az unalmas monoton tájtól, ahogy ő az unalmas monoton emberektől. Ha száz kocsi állt volna ott, akkor is arra tippeltem volna, ez az övé. - Áh gut. - mosolyodtam el, majd megindultam abba az irányba. Az arcomon elégedett mosoly ült. Fene idő ide, unalmas táj ode, ha itt a Führer, érzem, nem fogok unatkozni.
Persze, tudom én, hogy a légi közlekedés roppantul megbízhatatlan, de így is úgy éreztem, hogy késik a gép. Na még mindig jobb volt fél órával többet várakozni, mint évek alatt áthajózni az óceánon. Igen, ahogy felötlött bennem az Újvilágba érkezésem körülménye, kissé megnyugodtam. Bekapcsoltam az autó rádióját. Lágy, kellemes és nyugtató zene szólt, én pedig belesüppedtem a bőrülésbe. Lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy cirógassanak a dallamok. Rám fért. Eljöttem Chicagóból Alaszkába a stressz elől, de rohadt makacs a dög, mert nem akar lekopni rólam. Az meg külön vicc, hogy pont Castor de Luca sík ideg két nőstény miatt. Nem. Összeráncoltam a homlokom, és eldöntöttem, hogy nem gondolok most ilyesmikre. Bár, Katharinát is kellemes élmény lesz bemutatni a békés családi körben. Papa, mama, kicsi lány és egy szadista szuka, aki némely dologban pontosan olyan, mint én. Azzal a különbséggel, hogy nekem meg kellett tanulnom féken tartani a sötétséget odabent. Ez nem fog tetszeni Katharinának, de majd városon kívül keres magának más játékszereket. Tegnap, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért az üzenete. De valahol azért jó volt, hogy érkezik mellém legalább egy olyan nőstény, aki nem vált ki belőlem semmilyen férfias érzelmet. Persze, gyönyörű szőke nő volt, nem tagadhatja le senki sem. De akkor is. Egy kis levegőváltozás. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a napokban átruccanunk valamelyik másik városba szórakozni... Arra eszméltem, hogy a gép landolt, és már láttam is a nőstényt felém lépkedni. Akár egy díva, úgy festett ebbena fehérségben világos hajával, és szemkápráztatóan fehér szőrmekabátjában. Ettől egy kissé megborzongtam. Sose tudnék leölt állatot viselni magamon, épp elég nekem a saját sűrű, éjfekete bundám. Kiszálltam a kocsiból, hogy kissé elé tudjak sietni. Arcomra sötét és elégedett mosoly kúszott. - Üdvözöllek a hófehér Fairbanksben, ami csak arra vár, hogy vörösre fessük! Köszöntöttem kalandosan, majd felnyitottam a csomagtartót az érkező bőröndök számára. A londinerek siettek a pakolással. Gondolom fáztak. Én nem annyira. Amikor végeztek, előkaptam egy zöldhasút, majd az egyik pakolóember kezébe nyomtam. Milyen kib@aszott nagyvonalú vagyok, ugye? - Azt javaslom, beszélgessünk, mielőtt a hotelbe megyünk. Vannak dolgok, amik nem fognak tetszeni. Készítettem elő a témát, majd ajtót nyitottam neki, ha hagyta, és ha beszállt, magam is sietve elfoglaltam a vezetőülést, de előtte még megigazítottam magamon az öltönyt. Szótlanul figyeltem az arcvonásait. Semmit sem változott, sütött az energiáiból az a kegyetlenség, amivel útjára indítottam. Vártam, hogy kérdezzen. Azt hiszem, hogy a kötelező köröket lefutottuk már, ami a gáláns udvariasságot illeti. Ideje volt a tárgyra térni.
Említettem az imént, hogy a fehér az egyik kedvenc színem? Nos valóban, de a valódi a vörös volt.... Castor szavaira az én arcomra is hasonló kifejezés ült ki. Azt hiszem, ha valaki abban a pillanatban lát minket, hát talán hívja az ördögűzőt, az a minimum. Azért tiszteltem az alfát, és kedveltem a stílusát is. Semmi teketóriázás nyaktekerő intrikába burkolt félrevezetés, csak a tények. - Csak szólj, és a rendelkezésedre bocsátom festői készségeim. - mondtam végül. Egy jó ideje nem láttam, de megnyugodtam, hogy nem változott. Igazából már a gépen felmerült bennem, hogy talán ez a hely megváltoztatta, hogy direkt választotta ezt az unalmas helyet, hogy végül az ő szíve is megenyhült az idővel. De most mintha a jeges szél fújta volna el a kételyeim, minden rendben volt. Figyeltem, ahogy a vacogó mocsoklakók bedobálják a bőröndjeim a csomagtartóba. Legszívesebben rájuk morogtam volna, olyan óvatlanul bántak a táskáimmal, legalábbis nekem úgy tűnt nem mutattak elég tiszteletet, hogy egyáltalán megérinthetik egy hozzám hasonló cuccait. Ráadásul ha tudták volna mi van azokban a táskákban... azt hiszem az árulkodó dudorodások sejtettek valamit, de meg se mukkantak, csak nagyban vacogtak. Én igazából már meg is szoktam az időt. A hajam dühített, de amúgy megvoltam. ~ Warm oder kalt, das ist mir egal.... ~ Aztán amikor végeztek Castor egy kis pénzt nyújtott át nekik. Én részemről egy torokharapást adtam csak volna, habár belátom, egy vezérnek nem csak büntetni kell tudni... ezért is nem vagyok vezér, én az ostor vagyok ami lecsap, nem a kéz, ami mozgatja. Amikor meghallatom a második mondatát is az egyik aranyszínű szemöldököm a magasba szökött. A farkas gyanakvóan figyelt a lényem mélyén. Az éppen az előbb elvetett aggodalmak felütötték azt a mocskos kis fejüket, de gyorsan lenyakaztam őket. Nincs hiba, nincs baj, a Führer a Führer, nem kétkedünk benne. A rendszer alapja az engedelmesség a feljebbvalódnak, ha megérdemli a hatalmat. Vetettem rá még egy pillantást, de a réginek tűnt. Végül csak biccentettem és beszálltam a kocsiba. Amikor beült előre én hátradőltem. Könnyeden összefontam a karjaim a mellem előtt és felvont szemöldökkel néztem rá. Aztán nyugodtan, mint akit nem is érdekel a válasz megszólaltam. - Nos had halljam Führer, nem vagyok már kleine Kinder... kisgyerek. - Az angol szó nehezebben jött a nyelvemre, de tudtam, hogy nem beszéli az anyanyelvem és azt akartam értsen. - el tudom viselni a dolgokat, ne aggódj a liliomlelkem miatt. - mondtam gunyoros sötét mosollyal. Aztán szemforgatva kisöpörtem a száradó és göndörödő arany tincseket az arcomból, mielőtt még hozzátettem volna. - Remélem nem azt akarod mondani, hogy besoroztál egy csapat francia pasit a falkába, mert akkor megyek is haza Berlinbe... Az arcom a szokott gunyoros-sötét volt, de belül feszült figyelemmel vártam. Csöndesen, akár a hallgatásba dermedt ragadozó.
Ami azt illeti, de. Pontosan az ő liliomlelke miatt aggódtam, ráadásul több dolog miatt is. Esélyes, hogy addig kellene közös nevezőre jutnunk, amíg van lehetősége hazamenni, ha nem felelnek meg neki a jelenlegi állapotok. Tudtam, hogy mennyire elkötelezett, már-már fanatikusan is engedelmes, egyedül csak szerény személyemnek. De a dolgok változtak. Van, ami azért, mert én így akartam, más azért, mert pacifista társaság diktálja a szabályokat. De ez úgysem lesz így. Ha Mortimert meg találna halni, bármikor szétverhetjük az Őrző csoportosulást. Ezen még sosem gondolkoztam komolyabban. Én tudok várni tíz, vagy akár húsz évet is, de ez Őrző szempontból már elég hosszú idő. Nem arról van szó, hogy tartok Mortimertől, egyszerűen csak korrektnek tűnt, és amíg nem állunk sziklaszilárd lábakon Fairbanksben, jobb lesz, ha együttműködök vele. A felszínen legalább is. - Nem, kedves, nem újítottam be francia pasikat a falkába. De most, hogy szóba hoztad, egy francia nőstényt igen. Patrisha Bennett, ismertebb nevén Anne Henriette de France. Ő a Béta. Feltűnt, hogy a zene még mindig szól, és egy kicsit halkabbra vettem, hogy értsük egymást. Egyébként meg kissé bántotta a büszkeségemet, hogy csupa hercegnőkkel vagyok körülvéve, én meg egy szutykos kereskedő fia vagyok. Hivatalosan... Persze ezen nem éri meg bosszankodni, de ilyenkor általában néhány pillanatig sértett a gondolat, de gyorsan el is hessegettem. - Jelen állapotunkban köztünk nem megy minden simán, de attól még ő a Béta, és ezt el kell fogadnod. Akár francia, akár feletted álló nőstény. Most nem érdekes. Azt akarom, hogy úgy szolgáld, ahogy engem szolgálsz, de ha nem megy, akkor legalább ne legyél vele tiszteletlen. Ha tőle is bemutatót akarsz, szerintem megoldható... Erős és roppant tapasztalt nőstény, és szükségünk van rá. ~És egyébként is szeretem...~ Tettem hozzá gondolatban, de jól elzártam a nőstény elől. Nem volt szükség most erre, még véletlenül sem akartam megingatni a belém fektetett hitében. Voltak még más fontos információk is, amiket tudatni szerettem volna vele indulás előtt, de úgy gondoltam, első körben ennyi elég lesz.
Azt hiszem már gyanúsan hosszú ideig ücsörögtem csendben. A hallgatás nem volt jellemző rám, habár néha tudtam élvezni a csendet is... nah jó, ez hazugság, sokkal jobban szerettem hallgatni az emberek fültépő sikolyait. Elvégre az mennyivel békésebb, mint a csend? Hát nem? Csak amikor már kezdtem tisztán gondolkozni, a zavar elültével, akkor vettem észre, hogy mit csinálok. A csokoládéillat, ami szinte édes parfümként vett körbe, összekeveredett a halovány vérszaggal. Nos igen... az utóbbi időben rászoktam egy új játékra, persze csak bizonyos keretek között. Rájöttem, hogyha bántanak, úgy hogy utána nem is érzem már semmimet, az majdnem olyan megnyugtató és ellazító, mintha én bántok másokat. Van valami borzongatóan izgalmas abban, hogy úgy érzed az életed egy hajszálon függ, még ha nincs is teljesen így. Elvettem tehát a kezem az alkaromról, ahol a szépen manikűrözött körmeim skarlát félholdakat véstek a halovány bőrömbe. A kezemmel elővettem egy zsebkendőt, először persze szép lassan lenyaltam a vér az ujjaimról, aztán a sebre szorítottam a zsebkendőt. Ez egy kis időre elterelte a figyelmem, így nem is néztem Castor felé, most felnéztem rá. Az arcomról eltűnt a mosoly, már csak hűvös volt. Az igazi helyett elővettem a diplomáciai és politikai arcom, amit otthon olyan sokat viseltem, főleg amikor emberek között jártam. Castor ismerte az igazi énem, de most mégis el akartam rejteni előle. Nem tetszett a dolog, méghozzá nagyon nem, de egyenlőre nem mutattam ki a bosszúságom. Nem, előbb mérlegeltem. Amikor megszólaltam a hangom is hűvös volt, tökéletesen érzelemmentes, de nem monoton, a másik abból a kincsestárból, amit az embereknek szántam. Hűvös, de akár a jégcsengettyű. Furcsamód a halandókat könnyű volt elbűvölni. - Szóval a Béta? Nos sok boldogságot nektek. ~ Soha nem engedném, hogy egy francia még egyszer hozzám érjen... soha, de soha, amíg van kezem, amivel, karmoljak, foga, amivel tépjek és lábam amivel rúgjak... soha az életben... ~ Orrot ráncolni, fintorogni, de minimum rosszul lenni lett volna kedvem, de továbbra is tartottam a maszkot. - Ha neked kell, legyen. De azt soha nem ismerem el, hogy felettem állna. Azért mondom ki az igazat Castor, mert ismersz, és megérdemled, hogy ne hazudjak neked. Bármit is fog tenni, soha nem fogom elismerni neki, hogy fölöttem állna, mert nem áll fölöttem, egy francia soha. Ha úgy akarod elviselem, de nem tudok kedves lenni vele, szolgálni pedig végképp nem vagyok hajlandó. Nem fogom bántani, se szóval, se cselekedettel, ha mindenképp ezt szeretnéd, de ennél többet nem ígérhetek. Kis ideig csak nyugodtan ültem, vártam, hogy megeméssze a dolgokat. Tudtam, hogy nehezemre fog esni, de képes vagyok elviselni a francia nőstényt, ha muszáj... A táborban is azok között a mocsadékok között jártam, mégis túléltem. Ennyire képes vagyok, a fegyelem a fontos. - Ennyi, vagy van még valami? /Mostmár nem voltam olyan viccelődő kedvemben, hűvösen és lényegre törően kérdeztem./
A válasza nem lep meg, sőt, még egy kicsit el is mosolyodok, hogy megint mennyire igazam volt. De nem baj, nekem az épp elég Katharinától, hogy nem fogja direkt szítani a tüzet, ez az ígéret az ő szájából már éppen elég nagy, és tisztában vagyok azzal, hogy emellett mennyire nehezére esik a dolog. - Rendben van, ez nekem elég így. És igen, van még "jó" hírem, de azokban tudtommal nem szerepel egyetlen francia sem. Kissé piszkálom, de rámosolygok. Én nem félek tőle. Észre se vettem eddig, hogy mit csinál, de a vérszag egyre erőteljesebben terjed szét a kocsiban. Tekintetemmel végigpásztázom, majd megállapodok a kezénél. Édes jó... - Látom találtál magadnak egy új hobbit. Szép. De igazán kár lenne a bundádért, ha összevéreznéd. Megróttam egy kicsit, mert én ennek az egésznek nem láttam értelmét. Felőlem azt csinál a testével, amit akar, csak lehetőleg ne előttem tegye. Amit én szeretek, az mások sanyargatása alkalomadtán, nem pedig a saját testünk kismértékű csonkítása. Reménytelenül felsóhajtottam, aztán úgy határoztam, hogy folytatom a beavatást. - Van pár szabály, ami eltér Chicagótól. Egyelőre. Embereket nem bántunk, és a másik falkából is csak a száz év felettiekkel lehet játszadozni... Vezetem be a dolgokba. De még mielőtt kifejezhetné a nem tetszését, felemelem a kezem, hogy maradjon csendben, mert most én beszélek. - Minden háborúnak megvannak a taktikai előkészületei. Mi most még itt tartunk. De ne aggódj, megígérem, hogy rövidesen minden tilalmat és ultimátumot elsöprünk. Úgy már könnyebb, hogy rád is számíthatok. Bókoltam neki, hátha ettől kissé kitüntetve érzi magát, és ha már fontolgatná a hazautazást, elgondolkozik. Persze nem hazudtam, mert egyelőre túlerőben voltak a hegyiek, és az ő jelenléte a mi javunkra szól, elég erősen. Ha így haladunk, akkor hamarosan egálban leszünk, és akkor már a Őrzők sem lesznek olyan nagy szájúak. Szegény Mortimer, remélem, hogy már nem fogja megérni az itteni észárlást...m
Viccelődésére halovány, elég sápadt, de azért egy mosoly ül ki az arcomra. Értékelem, hogy oldani akarja a feszültséget, de nekem még emésztenem kell a dolgot, hogy szeretett vezérem egy francia szerencsétlent választott Bétának, sőt, talán még... ~ Nem, a csigazabálók és az ágy kapcsolatán nem elmélkedek, mert akkor nem vérrel, hanem valami másik kevésbé illatos testből származó anyaggal kenném össze a kocsiját... ~ - Ne aggódj, a bundámnak nem lesz semmi baja. - válaszolok neki csak hogy megszólaljak végre. - És az "új hobbim" sem fogom itt gyakorolni. Nincs hozzá megfelelő környezet... Nem mondtam ki, de neki például nem engedném meg hogy bántson, mármint úgy, ahogy szeretem. Annak a lényege az volt, hogy látszólag veszélyben vagy, de igazából tudod, hogy bármikor abbahagyhatod az egészet, ha már tényleg eldurvul a helyzet... Talán ő az egyetlen, akiben nem lennék biztos, hogy visszafordulna az utolsó pillanatban... De pont ezért tiszteltem, tehát nem volt gond vele. Furcsa és kicsavart gondolat tudom, de az én fejemben tökéletesen megvan az értelme. Tisztelem, de tudom mi a tisztelet, az imádat és az öngyilkosság között a határ. Amikor a következőket is meghallgattam, jól tette hogy jelezte folytatná még, mielőtt hangot adtam volna a döbbenetemnek. ~ Nem bántjuk őket?? Tessék?? A kicsiket és gyengéket nem??? Micsoda?? ~ Aztán amikor a háborús taktikákról kezdett beszélni megnyugodtam. Ez a szó tökéletesen ismerős volt, és kellemes emlékeket idézett föl bennem. Éreztem, ahogy az arcom semleges maszkja alól kibújik a szörnyeteg, a sátáni mosoly, ahogy morbid pillangó kel ki a bábjából. Eszembe jutott egy másik háború, és egy másik taktikánk... - Tehát háború... miért nem ezzel kezdted? Tudtam hogy beteges fénnyel ragyognak aranyszínű szemeim, talán kiolvashatta belőle mire gondolok. Még Chicagoban, miután megmutatta miért is kéne maradnom, én is meséltem neki. Meséltem Bełżec-ről, arról hogy milyen kreatív ötletekre képes a farkas, ha 600 ezer embert kell eltennie láb alól... Így minden más volt. A háború szent volt és sérthetetlen. Majdnem jobb, mint a vér és a csokoládé... Már a gondolatától is elégedettség töltött el.Vágytam a sikert és a győzelmet, aztán a bosszút a veszteseken... ~ Oh igen, ismét háborút viselni egy Früher oldalán... Megérte idejönni ebbe a nyomorult havas porfészekbe... ~
- Gondoltam, hogy így már egész más lesz a véleményed... Feleltem neki halvány mosollyal,majd a kezeimet a kormányra tettem. Nem akartam még elindulni, egyszerűen csak untam már, hogy ott lógnak az ölemben, kellett egy kis testhelyzet változtatás. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy hol is kezdjem a történetet. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha az elején fogom. Katharina jó ideje távol volt már, az egész Chicagói balhéból kimaradt. - Az Őrzők azért hívtak ide bennünket, mert a helyi falka elég problémás volt. És most azt akarják, hogy lekössük őket, hogy ne embereket öljenek meg hanem velünk arcoskodjanak... Az már más kérdés, hogy én nem leszek senki energialevezetője, ezért döntöttem úgy, hogyha már verekedni kell, verekedjünk a területért és a hatalomért. Remélem, hogy ezzel a felfogásommal egyet ért. Az Őrzők tálcán kínáltak nekünk egy falkát, és annak minden előnyét és hátrányát. De persze nem jöhettünk ide úgy, hogy egyből mindent lerombolunk... De már jól haladunk. A hotelt kisajátítottuk, az orfeumunk hamarosan megnyílik, és a kaszinó tervei is jól haladnak. - Egyelőre puhatolózunk. Kapcsolatok kell építenünk, és minél nagyobb anyagi befolyásra szert tennünk. Ez a folyamat már el is kezdődött. A gond az, hogy jelenleg még túlerőben vannak, de elég sok kóbor jár errefelé. Ők elég öregek és erősek már, és csak arra várnak, hogy a lehető legjobb üzleti ajánlatot kapják, és már jönnek is az oldalunkra. Most éppen Nikora gondoltam. Jelenleg a lányom is egy a kóborok közül, de így már nem maradhat itt sokáig. Ahogy Niko sem. Ha nem döntenek, akkor ki kell ebrudálnunk őket a területünkről. De ez nem azért van, mert szemetek vagyunk, hanem azért, mert a farkas ösztön nem tűri meg a külsős konkurenciát. Ennyi az egész. Mosolyogva emelem a tekintetem az arany-nőstényre, és érdeklődve kérdezem: - Mi a véleményed?
Az hogy bárki indulatlevezetőként hívjon egy idegen falkát számomra teljesen őrült ötletnek tűnt. Persze úgy tűnik az örzők a Divide et impera elvén uralkodnak... ezért is utálom annyira a kis mocskokat... Nem voltam kibékülve a sok csiribával, meg az egyéb hülyeségekkel. Én azt szerettem, amit darabokra lehetett szedni, amit láttam, tapintottam és elpusztíthattam. Ez a spirituális őrültségek teljesen idegenek voltak... a szőr felállt tőlük a hátamon, még akkor is, hacsak kölcsönbundába voltam éppen. Arra hogy a hatalomért harcoljunk elégedetten bólintok. Közben már máshol járok, a gondolataim a hadi taktikák és régi ötletek körül mocorognak. Régen nem gondolkoztam már háborún, maximum édes álmaimban tör elő az emléke, de most elégedetten üdvözöltem a régi tudást. Az anyagi befolyás megszerzésével teljességgel egyet értettem. A pénz hatalom, akinek több van, az a nagyobb fejes. - Ha bármiben tudok segíteni az üzleti dolgokban szólj csak. Mert igen, mocskos beteges állat voltam, de emellett évszázadok óta gyarapítgattam a vagyonomat, meglepő ügyességgel. Talán csak mázlim volt, de szerintem egyszerűen zseniális vagyok, a felsőbbrendűek egyik tagja, ilyen egyszerű a képlet. Most is jelentős vagyonom volt itt-ott lekötve vagy befektetve. Igazán nem esett nehezemre, hogyha kellett itt is befektessek valamibe, ha Castor szerint az jót tenne a helyzetünknek. Az idegenek toborzásával azonban nem értettem teljesen egyet. - Természetesen jó megszerezni a falkánkívülieket... - itt eszembe jutott, hogy én is így kerültem hozzájuk, így elmosolyodtam. - Ellenben nagyon oda kell figyelni, mert láttam már olyan csatákat, amik a zsoldosok árulása miatt buktak el. Természetesen hozzánk tartoznának, de ha nem értenek teljes mértékben egyet az Ügyünkkel, veszélyesebbek lehetnek, mint amennyi hasznot jelentenek. - fejtettem ki a véleményem a kérdésére. - Fontos, hogy elkötelezettek legyenek, hogy adjunk nekik valamit, amiért magukénak érzik az egészet. Ha számukra ez csak buta civakodás, nem fognak hallgatni rád. Találkoztam ilyenekkel. Akiket beosztottak a koncentrációs táborokba, aztán kiderül róluk, hogy mégsem olyan elkötelezettek, mint amilyennek hangoztatták magukat... - megkeményedett a tekintetem, ahogy a mocsok árulókra gondoltam. ~ Hogyan árulhatja el valaki a saját fajtáját az alsóbbrendűek kedvéért? ~ - Tehát alapvetően jó ötletnek tartom, de a zsoldon vett, főleg erős újakkal érdemes vigyázni. - összegeztem a dolgot.
Örültem annak, hogy tetszett neki a hadiállapot, még akkor is, ha ez számára némileg kedvezőtlen korlátokat jelentett. De hát azért annyi eszem nekem is van, hogy az üzletben úgy tálaljam a dolgokat a partneremnek, hogy a neki tetsző oldalról közelítem meg a problémát. És úgy tűnt, hogy sikerült. Természetesen egyet értek minden szavával, amit a "zsoldosokról" mondd. De azért kissé fel is horkanok meglepettségemben. - Ugye nem hitted, hogy én erre nem gondoltam? A kérdés nem volt annyira komoly, hiszen még álmomban sem mertem feltételezni, hogy Katharina akár csak egy percre is hülyének néz. De azért eszébe juttattam, hogy miért én vagyok a "Führer" és miért nem más. Persze mostanában egy kicsit elbizonytalanodtam magammal kapcsolatban, de az a magánéletem botrányos kezelése miatt volt, nem pedig az üzlet miatt. Az üzlet az más, abban mindig jó vagyok. A magánéletben annyira már nem, mert nekem igazából olyanom sosem volt. Csak amióta Patrisha belépett az életembe, és ahogy látom, elég lassan alakulnak a dolgaim, nem tanulok túl gyorsan. - Nem tudom, hogy a háborús érdekek miatt mennyi elvedet és vágyadat tudod a háttérbe szorítani. De én úgy vélem, hogy ha menni fog, akkor te is megkörnyékezhetsz majd néhány kóbort. Akivel jelenleg üzletelek, talán még nálam is erősebb. Neki is megmondtam, hogyha csatlakozik hozzánk, akkor addig nem élvez teljes bizalmat, amíg nem bizonyította be a hozzám való hűségét. Azt hiszem, hogy maradni fog, a magángépét nem kell újra megtankolni. Így ezzel a magabiztossággal indítottam be a kocsi motorját. Úgy hangzott fel, mint egy nagymacska alattomos morgása, mielőtt lecsapna az áldozatára. Imádtam, ezt is. - Nos, a szobád fogadásra kész. Szeretném, ha most egy darabig velünk laknál a hotelben, aztán ha megszoktad itt a dolgokat, felőlem kiköltözhetsz saját házba. De nem akarom, hogy bomoljon az egységünk. Még nem indultam el az autóval, vártam az utolsó megerősítésre, de nekem más semmi kétségem nem volt afelől, hogy szíves örömest velem tart, és elfuvarozhatom a Holiday Innbe.
Azokon kis ideig gondolkozom, amiket mond. ~ Hogy mennyi elvemről és vágyamról tudnék, vagy vagyok hajlandó lemondani? Nos a második nevem a Kaméleon, csak senki nem él elég sokáig, hogy terjessze... ~ - Remekül alkalmazkodok, és nagyon ügyesen tudok szerepeket eljátszani. Ha megmondod kinek mi kell rövid ideig bármilyen játékot szívesen véghez viszek, azt hiszem még élvezném is... - vigyorodtam el. Aztán még félig farkasugatásnak hangzó kacagással hozzátettem. - És ismersz Castor, nincsenek elveim... - vigyorodtam el. Persze valamiféle dolgok voltak, például franciáknak a közelébe se szerettem menni, de amire az elveket hagyományos értelemben értették, hogy nem fekszünk le fűvel fával, nem gyilkolászunk, nem kívánjuk mások ingóságait, vagy ilyesmi megkötések, azokkal valóban nem volt bajom. Ha a magasabb érdek úgy kívánta öltem, csaltam, csábítottam, attól függ mire volt szükség. És a magasabb érdek jelen pillanatban a Führer volt, még akkor is, ha egy pillanatra elbizonytalanított a dolog azzal a francia nővel... Amikor arról kezd el beszállni, hogy olyannal tárgyal, aki talán még nála is erősebb őszinte kíváncsisággal vonom fel a szemöldököm. - Valakivel, aki erősebb nálad? No de kérlek, hol van az önbecsülés? - kérdeztem szemforgatva. Aztán nem bírva a kíváncsiságommal még megkérdeztem. - Ki ez? És mi lenne az, amivel bizonyítaná a hűségét? - terült el farkasvigyor az arcomon. Aztán hallottam, ahogy felmordul a motor. Mintha a csontjaimban rezgett volna. Elégedetten dőltem hátra, belesimulva az ülésbe. Megnyugodtam, elégedett voltam. A zavaró gondolatokat pedig tudatosan száműztem. Például tökéletes volt nekem a hely, ahol a többiek éltek, viszont az idegesítő kis gondolat gyökeret vert a tudatomban, hogy vajon a francia szuka is ott lakik-e? Ha valami francos hercegnő, hátha nem... Habár én is francos hercegnő voltam... ~ Áh a fenébe az egésszel! ~ - Tökéletesen jó lesz a hotel. Ahol elfér a cuccom, és van elég hely a fegyvereimnek megvagyok. Ráadásul halálra unnám magam egy saját házba ezen a nyamvadt környéken... - néztem ki méla undorral az egyhangú tájra. Semmi élet, semmi pörgés... - És különben is fontos az egység... szóval ha akarsz sem tudsz kidobni abból a hotelből egy saját unalmas házba. - vigyorogtam még rá, majd nyugodtan elhelyezkedtem, jelezve, hogy részemről indulhatunk is.
Bólintok, és ezzel tudomásul veszem, hogy képes lenne megtéveszteni bárkit, és nincs ellenére a szerepjátékozás. Talán majd az orfeumban lesz egy-két olyan arc, akikkel érdemes lesz ilyen szempontból foglalkozni, de én sem tudhatom, ez még a jövő zenéje... Amikor a betolakodó farkasról kérdez, és kissé szemrehányást tesz, akkor megint elnevetem magam. - Jaj, kedvesem, hidd el, az önbecsülésemmel nincs semmi gond. De ha elvakult lennék, már rég elbuktam volna. Egyébként is, ritkán tisztelem az ellenfelem, de az a farkas más. Egy orosz férfi, majdnem annyi idős, mint én. Még nem döntötte el, hogy csatlakozik-e hozzánk, de az izgalomért jött a városba. Ha jó oka van, szerintem simán ölne. Épp ezért még nem gondolkoztam azon, hogy mivel bizonyíthatna. Elég lesz akkor, ha csatlakozik hozzánk. Most abba kár lenne belemenni, hogy egyébként szerintem rendes farkas. Mármint, úgy érzem, hogy elég hamar megtaláltuk a közös nevezőt, és kellemes szócsatákat, játékokat bonyolítottunk le. Nem hiszem, hogy Katharina túlságosan értékelné az ilyesfajta megmérettetéseket, ahol már nem az erőszak a bizonyító erejű. Egyébként én is bárkit szívesen nyakon csapok, de Ray más volt. Persze nagy dicsőség lenne legyőzni egy harc során, de az is elég mulattató volt, ahogy a kedves kis játékainkat végigvezettük. - Még jó, hogy lesz elég helyed. Ha akarod, akkor vehetsz magadnak új berendezést. Én a saját kis "készletemet" a tornatermünkben tartom, biztonságban. Ha akarod, a cuccaid egy része elfér az enyém mellett. Ajánlottam fel nagyvonalúan. Mondjuk abban szinte biztos voltam, hogy nem akar majd megválni az összes kincsétől, de szerintem neki is vannak olyan darabjai, amiket nem használ minden nap. - Dehogy akarlak kidobni... Mondtam fennhangon, majd széles mosollyal sebességbe tettem az autót, és megindultunk kifelé a reptérről a hotelhez. Hamar ott leszünk. Itt nincsenek nagy távolságok, ráadásul még mindig nem szeretem betartani a sebességkorlátozást.
//Ha akarsz, még beszélgethetünk út közben, ha úgy gondolod, hogy lenne miről //
Furcsa volt ennyi idő után megint Chicagóban lenni. Az ottaniak nem is láttak szívesen az igazat megvallva. Nem mondták ki, de éreztem felőlük az idegenkedést... A lenéző élről nem is beszélve, mely úgy pergett le rólam, mint impregnált táskáról az esővíz. Már nem tartoztam közéjük és nem is vágytam vissza - egyetlen dolog vonzott csak vissza, az pedig a helyi őrzőkhöz köthető. Szükségem volt egykori beharapóm segítségére ahhoz, hogy a józan eszem és a higgadtságomat megőrizzem jelen helyzetben a falkában. Túl sok volt a túlkapásom mostanában és ezt nem csak Castor, de már én magam is éreztem. Szóval kaptam egy védőszellemet és egy hétvégét a városban, hogy megbarátkozzunk egymással. Én ezt az időt arra használtam ki, hogy meglátogassam a szanatóriumban a húgomat, akinek a létezéséről még Caleb sem tudott, azt hiszem. Nem lepődtem meg, hogy a testvérem nem ismert meg, de megnyugtató volt a tudat, hogy az állapota nem romlott már vagy egy éve. Az orvosok nem jósoltak sok időt már neki, ereje fogytán van...
A gépen ülve is ezen merengek és a pillanaton, amikor izmaim kissé megfeszültek, s muszáj volt megálljt parancsolnom magamnak. Képes lettem volna átsegíteni a túlvilágra a húgomat, azt hiszem... de ki vagyok én, hogy eldöntsem mikor és hogyan haljon meg? Egyébként is többet érdemel annál, minthogy mások vérétől áztatott kezek segítsék át a túlvilágra. Ahogy közeledtünk Fairbanks városához, farkasomat várakozással teli nyugtalanság kerítette a hatalmába. Furcsa volt viszont "érezni" teremtőm közelségét, most, hogy már nem mint az egykori páromra tekintettem rá. Furcsa, de megnyugtató. Ugyan akkor pont ez taszított kétségek közé is, hiszen fogalmam sem volt róla, mit fog szólni Calebhez. És hogy Caleb hogyan reagál majd a dologra, hiába biztosítottam nem egyszer róla, hogy ténylegesen továbbléptem, magam mögött hagytam a múltam azon részét. Már hozzá tartozom.
A gép jellegzetes hangja elhal, ahogy megérkezünk, de a kiszállást nem kell elkapkodnom. Kissé fázósan tekerem nyakam köré a kötött sálat, itt már elkél az is. Apró sóhajjal lépdelek kifelé a gépből, s le merem fogadni, hogy a fogadóbizottságra várnom kell majd, hiába mondtam meg tegnap telefonon keresztül Calebnek, hogy mikor érkezem körülbelül...
...Mert mindig én vigyem el a szaros munkát mi?! Mindig... A kérdés már csak az, hogy mennyire füllik az egészhez a fogam. - Semennyire. - Persze, pofám lapos, én mindig mindent megcsinálok. Meg egy nagy faszt! Rohadtul elegem van már, rohadtul elegem van abból is, hogy nincs rajtam kívül egy épkézláb farkas ebben a kibaszott falkában! Na jó... ez így nem igaz, elvégre számos jólfésült beduint meg tudok számolni a kezemen; de minek firtassam?! Mindenesetre ezt a melót is, mint az összes többit véghez vittem, megcsináltam, megoldottam, és még életben is maradtam! Viszont... kellett egy kis magán akció, kellett egy kis tűz, ami felpörköli a véremet. Szóval, nem mentem vissza a hotelbe, és minek után Hart sincs ott, nem igazán éreztem úgy, hogy jelen pillanatban lenne ott keresni valóm. Tudom, tudom: Castor megmondta. Castor elrendelte; hogy ne mászkáljunk egyedül. Na de... egy szóval se mondtam, hogy mindenképp betartom! Így esett meg, hogy célba vettem a légi támaszpontot. Gondolván: hogy kicsit felpezsdítem Fairbanks szaros hullámvölgyeit. Aztán max Castor leharapja a fél arcomat, mit bánom én?!
Az idő sötétedésbe fordult, legalábbis a nap jócskán alázuhant az égboltnak, ahogy fekete csomagba öltöztetve magam surrantam át egyik raktártól a másikig. Még a szívem is kissé gyorsabb ütemre kezdett, ahogy egyre közeledtem, ahogy egyre jobban éreztem azt a fullasztó vérszomjat, ami a torkomra ült, ami a farkasomat is felrázta. Egy gépet kerestem. Pontosabban szólva: egy gépet, amit majd rohadt jópofán szétkapok, és amit holnap reggel az első adandó alkalommal használatra bírnak. Könnyű munka, és bár fergeteges magánakciónak indult, mertem remélni, hogy nem cseszem el sehol. Elvégre... ha Castor rájön, hogy önerőből, önfejűen bekavarok az őslakosoknak, lehet még a fejemet se hagyja a nyakamon! Mindenesetre, mertem remélni, hogy inkább vállon vereget, mint sem pofán ver.
Újabb perceket nyelt el a hűvös esti óra, ahogy végre rátaláltam a repülők vaskos testére. - Ecc-pecc-kimehetsz... - dörmögtem az orrom alatt, ahogy a három szárnyas jószág közül kiválasztottam az egyiket. Aztán több sem kellett; kevesebb meg végképp nem. Éreztem, ahogy a vér feláramlik az agyamig, ahogy elfojtja a létezést is az ujjperceimből, miközben a fagyos szellő át kívánja magát rágni az arcomon. Még ez is tetszett... Szinte érzékelhetetlenül "suhantam" át a gép háta mögé, ahol könnyed, ámbár kissé hosszasabb mozdulatok után, sikerült leválasztanom a borító lapot a mechanikus drótok, és kütyük fölül. Egyik szemöldököm ezzel együtt egész magasra ugrott, ahogy lassacskán leesett: kurvára nem értek én ehhez! Bánja a faszom... Kesztyűben zizegő ujjaim a drótok után nyúltak, bennük tartva a következő - alkalmatos - szerszámot, mikor doromboló gép zaja ütötte meg a fülemet. Eleinte csak magam előtt kapkodtam a tekintetemet, majd óvatosan kihajoltam a repülő fara mögül. Semmi... Csak hallom, baszki, de nem látom! Kicsit előrébb sétáltam, újra és újra keresve a hanghoz tartozó szilárd anyagot, ami lassacskán letette magát a támaszpont betonzatára. - Kurva jó... - vágtam zsebre a szerszámokat, visszaslisszolva a gép mögé, hogy mihamarabb elvágjak pár drótot, és leakasszak néhány fontos alapanyagot is a repcsiből. Ám, mielőtt még sikerült volna eljutnom a végcélig, ismerős, szinte már borzongató illat futott az orromba, még a manduláimat is megkerülte. Forrongó gyomorgóc rándult meg a hasamban, megindítva bennem egy kiadós epét is, ahogy az agyam felfogni kényszerült az illat gazdáját. - Hogyazakurvaisten! - nem, ennél ildomosabban, szebben is tudnék reagálni életem nőjére, főként, hogy jó ideje nem láttam, viszont...: egy; kurvára nem mentem ki érte. Kettő; kurvára nem vártam, hogy ide fog megérkezni! Jól van öcsém, patt helyzet, remek.
Végül egy mély sóhajra volt szükségem, hiszen bizonyára már ő is megérzett engem... Szóval, mintha mi sem történt volna - hogy is történhetett volna! - megindultam kifelé, lealkotva magamról a megannyi árulkodó dolgot, mint például: a kesztyűmet, a szerszámaimat, és végezetül - ámbár nem utolsó sorban - jól esően rápippantottam egy cigarettára.
- A szemem káprázik tán, vagy hazaért az utazó? - vigyorodtam el sármosan, lezseren ingó járásban, tompa, már-már halk léptekkel közeledve Ems felé. Átvágva a gomolygó sötétségen, előre a lámpák fénye alá. Mertem remélni, hogy nem fogja úgy érezni: valami bűzlik a hátam mögött; mert bűzlött - és nem a tegnapi rothadó sajt volt az, amit a szobánkba hagytam, esti meglepi gyanánt.
A gépből kiszállva ismerősként köszönt a hűvös északi szél, magával sodorva egy ismerős illatot, mely annyira a mindennapjaim és általuk az én részemmé is vált, hogy ezer másik közül is felismerném. Meglepetten szalad fel apró mozdulat keretében szemöldököm, ahogy tekintetemmel is azon irányba fordulok, melyről Caleb illatát hordja a szél. Mi a szösz... csak nem kiért valaki időben? Akaratlanul is kellemes elégedettség tölt el, s ajkaim szeglete mosolyra görbül, mikor meglátom közeledő, termetes alakját a kedvesemnek. Igen, most már visszavonhatatlanul is haza értem. - Kettőnk közül csak az én szemem káprázhat, mert ideértél időben! - Jegyzem meg kiszélesedő mosollyal, s mohón ragadom meg ujjaimmal ruhája gallérját, hogy közelebb lépjek hozzá és... És ekkor finom olajszag csapja meg az orromat, arcomra pedig odafagy pár pillanat erejéig a mosoly, majd mintha csak megnyomtak volna egy gombot rajtam, eltűnik. Feltekintek acélosan kék szemeimmel rá, majd leplezetlenül mérem végig a ruházatát, kissé hátrább lépve, de továbbra sem eresztve a felsőjének nyakrészét. - Te nem miattam vagy itt. - Pillantásom a régen látott, sötét íriszekbe forr. Tekintetem kérdő, míg a szavaim inkább kijelentésnek hatnak, ahogy hűvös selyemsálként tekerednek a másik nyaka köré.
Egyszerre örültem, és csóváltam is volna, mint valami idétlen kölyökkutya a boldogságtól, ahogy megpillantottam Ems-t. Viszont tisztában voltam vele, hogy rohadtul van vaj a képemen, és ez némiképp csökkentette a szívemben megugró baszott pillangókat, amik teljesen körül jártak, ahogy lépteit közeledni véltem, ahogy arcáról először pillanthattam meg az imádott mosoly vonalát. Megnyaltam a szám szélét, és kicsit még nyeltem is mellé, ahogy kissé elbillentett fejtartással érkeztem meg elé. Most is páratlanul gyönyörűnek találtam. Kicsit betegesen is, de nálam ez nem is kérdéses... Alsó ajkamba haraptam, kaján vigyorral szám szegletében, ahogy ujjai vadul kapaszkodtak bele a galléromba, és vontak hozzá közelebb. Noha reagálni már nem volt erőm... Sok mindenre képes vagyok, de ennek a nőnek képtelen vagyok hazudni. Így, jobbnak láttam csak csendben élvezni a közelségét, az illatát, ami körbe ölelt. Ámbár, a "felhőtlen" öröm hamar elúszott fölöttem, ahogy lassan érezni véltem a megingását, szinte hallottam a fogaskerekeket, ahogy csattognak a fejében. Francba... Noha, mit is vártam? Ems minden, csak nem hülye. Néha ezt hátrányos vonásának is érzem; mindenesetre már tudtam: tudja. Elpillantottam jeges tekintetéből egy röpke másodpercre, ahogy arcomon ezernyi vonás kezdett átalakulni, átrajzolódni. - Eeez így nem teljesen igaz... - fordítottam lassacskán vissza felé fejemet, ezzel együtt pedig sötét íriszeimet is, melyek azonnal tüzes táncba kezdtek az övéivel. Újra beharaptam az alsó ajkaimat, míg karjaim erősen ráfonódtak a karcsú derékra, majd rántottam is magamhoz egészen közel Ems-t. - De kétségtelen, hogy helytálló. A kérdés inkább az: mennyire haragszol? - a kérdésem komoly volt, valós érdeklődést bújtatott magam mögött. világos: megint elcsesztem, és bár simán megmagyaráznám a miérteket... ez most nem az a kör. Mindenesetre karjaim nem engedtek az ölelésből, nem engedtek... nem tudtam volna elengedni, hiszen olyan régen érezhettem őt ennyire közel. Aztán csak néztem őt... átszellemülten, belefagyva abba a megálló pillanatba, ameddig minden gondolat, minden kiszállt belőlem, és csak élveztem, hogy itt van. - Mondjuk, csak úgy egyébként: megcsókolhatnál... - szólaltam fel hirtelen, halovány vigyorba rántva bal szám sarkát. - Vagy... - hajoltam egész közel, hogy még a homlokom is az övének simult. - ...van bármi előírás, hogy ilyet nem lehet? - vontam fel egyik szemöldökömet pimaszul, még az orrnyergem is belerándult. - Nem mintha nagyon meghatna... - ráztam meg a fejemet szórakozottan, noha a visszatérés első csókját még mindig nem oroztam el. Kivételesen úgy éreztem, hogy csak akkor érdemlem meg, ha ő adja. É nem én veszem el... Mint általában...
Vigyora az én arcomon is kiszélesíti a mosolyt, miközben magamhoz húzom a kedvest. Egyszerre imádom és utálom azt az érzést, ami mindig átjár a közelében. Hatással van rám, kifordít önmagamból is kicsit talán... Megbabonáz. Ám a viszontlátás örömét kerozinszag keseríti meg, s lám, nem kell két pillanat, máris a megszokott hűvösség árad felőlem, mellyel általában a többséget illetem. Pedig ő kiváltságos - a kiváltságosak között is kitüntetett helye van. - Nem? Megmagyaráznád akkor, kérlek. - Vontam fel aprón szemöldökömet fagyosan, kérdőn, s bár vonásaim akkor sem változtak sokat, mikor magyarázat helyett közelebb vont a lehetetlennél is magához. A szívem viszont kétségtelenül hevesebben pumpálta az adrenalindús vért ereimbe, energiáim is játékos hévvel keveredtek a hímével, a farkasom izgágaságáról nem is szólva. Rohant volna homlokegyenest a párjához, ha engedem. Így azonban csak rajtra várva kerülgette az éjfekete bundás istenátkát. Kérdésére ajkaim elnyíltak, tekintetem ugyanis már nem a szemeit, sokkal inkább vonásait, ajkait "falták" fel. Régen láttam, mintha ez a három-négy napnyi idő valójában hónapok lettek volna. Mennyire haragszom? Ezt most komolyan van képe ebben a helyzetben megkérdezni?! Szeretnék haragudni rá, mocskosul. De sosem voltam az a kimondottan drámázós, ajtócsapkodós fajta - csak ha már minden kötél szakadt vagy olyanba tenyerelt, ami mélyen érintett. Kevés ilyen van. - Nagyon. - Felelem végül súgva, de nem igazán érezhet haragot irányomból. Csak egy dacosan bedobott, semmitmondóan szurkálódó, (ön)ironikus szó ez, melyet feledtet a kérdése. Felnevetek. Hűvösen, csengőn - mint amikor ezernyi gyöngy szalad szét a parkettán egy láncról leszakadva. - Nem azért utaztam Chicagoig, hogy utána megvonjam magamat attól, akire az életemet is rábíznám. - Tekintek végül újonnan rá, s tenyereim a vállairól arcára vándorolnak, körbeölelve azt. Gyors, szertelen csókot hintek ajkaira, s azon nyomban el is hajolok kissé a hirtelen eszembe ötlő megjegyzés miatt. - Mondjuk, ha Castor adná utasításba... - Cukkolom, noha fagyos tekintetem érzelmektől telítetten csillog. S mielőtt bármit is mondana, ajkaim újra meglelik az övéit, ezúttal nem kapkodva el a viszontlátás örömének csókban való kifejezését.
Hát nem. Nem igazán akartam megmagyarázni neki, hogy mi ez az egész. De tudtam: ennek úgyis az lesz a vége, hogy vagy ki szedi belőlem - akár szikékkel is -, vagy én szépen mindent elmondok. Na... legalábbis nagy vonalakban! Mindenesetre köszörültem egyet a torkomon, ahogy pillantásom egy percre sem tévesztette el íriszeit. - Majd elmondom. - vágtam rá végül, amolyan nem törődöm módon, mintha semmi nagyszabású célom nem lett volna az imént. Pedig volt, hajjaj, de még mennyire! Mindenesetre ez is csúszik, úgy tűnik. Talán jobb is. Na nem nekem... Hanem úgy unblock, mindenkinek. Főleg ezeknek a nyüves korcsoknak... Persze, minden gondolatom már rég messze járt, ahogy dacos, mégis simogató hangja a fülembe kúszott. Ezzel együtt pedig az arcomra is felmázolódott egy kedélyes, kaján vigyorba torkolló mosoly. Csettintettem egyet a nyelvemmel, majd kicsit lejjebb hajolva hozzá, arasznyiról kísértve meg ajkait fűztem sötét tekintetem az övébe. - Akkor ezt bizony jóvá kell tenni... - suttogtam csupán, leheletem több ízben is megkóstolta ajkait. Tudtam én, hogy csak az agyamat húzza, hogy szavai tulajdonképpen nem hordoznak semmi komolyságot; tudtam, hogy nem haragszik. Még, ha lenne is oka rá. Túl jól ismer, azt hiszem... Tudja, hogy sosem azt csinálom, ami helyes volna. Mint például: célirányosan elé kijönni. Nem, én inkább szét akartam kapni egy gépet! Nem meglepő... - Mertem remélni, hogy nem csak egy tisztelet körre jöttél vissza. - és már készült is felkarcolódni a képemre egy idétlen vigyor, amikor hirtelen, sietős, mégis vággyal teli csókkal ragadta meg ajkaimat. És, hogy rest lettem volna viszonozni? Ugyan... Épp olyan hévvel kaptam az ajkai után, ahogyan ő tette. Habár, ahogy sietősen elhajolt, sikerült belerágnom a rohadt nagy semmibe, de oda se neki. Újabb szavai hamar feledtették is velem a dolgot. Épp készültem volna lereagálni a csipkelődő, kevésbé sem hízelgő, mégis vigyorgásra okot adó kijelentést, mikor végre nem csak ízelítőt kaptam a csókjából. Két karom szorosabban ölelte át, ahogy ajkaim lecsaptak az övére, ahogy ostromlón kívántam belőlük még és még többet. Elvégre... olyan régen éreztem már őt... Kezdtem jóformán be is csavarodni nélküle. Pedig hát... nem évekről volt szó. Talán ez már beteges? Pont leszarom... A következő pillanatban már kaptam is fel őt, elemelve lábait a betontól, hogy karjaim derekánál tartva meg, szorítsák magamhoz egész testét. Az energiák felcsaptak körülöttünk, szinte égettek, olyan intenzíven korbácsolták fel az egész lényemet, hogy majdnem bele is fulladtam. Hiányzott... ez az érzés rohadtul! Ám ekkor... vagy kicsit megkésve, de valami furcsa érzés keltett gyanakvást a szívemben, a testemben. Így, a hosszabb, lázas csókot megszakítva hajoltam el tőle, noha egyelőre még nem engedtem őt vissza a talajra. - Mintha kicsit más lennél... - vontam fel egyik szemöldökömet kétkedőn. Csak egy érzés volt... halvány, parányi... de mintha az energiái változtak volna. Legalábbis amit éreztem belőlük. Nem tudtam volna megmondani, mi ez. Ahogy azt sem, hogy lehet szimplán tök hülye vagyok...
Aprót biccentek a szavaira. Hanghordozásából azt szűröm le - az energiáit elvakítja a felőle áradó "szerelmetes" szikrázás - hogy nem igazán nagy dolog, szóval talán még el is fogom felejteni az egészet, mire a hotelhez érünk. Elvégre tényleg nem tűnik fontos dolognak, ezt mutatja az is, hogy inkább itt van és engem ölel a lehetetlennél is szorosabban magához, ahelyett, hogy a tevékenységét végezné, engem pedig itt hagyna egy "Heló!"-val. - Bizony. Jóvá... - duruzsoltam viszont, ahogy ajkaimmal cirógattam az övéit, s akarva-akaratlanul sikerült egyfajta árnyalatnyi "Rossz fiú voltál."-érzetet is belecsempészni a hangsúlyommal a szavak közé. Ujjaim tarkójánál simítottak fel a rövidre nyírt tincsek közé. Aztán megcsókoltam. Hagytam magamat elveszni karjai közt, fürdeni csókjában és energiáinak pezsgő közelségében. Istenem, de hiányzott már ez az érzés, még akkor is, ha nehezen tudok túllépni a dolgon, hogy ez a megátalkodott hím képes a gyenge nőt kihozni belőlem, akinek a büszkesége újra és újra "elesik" vele szemben. Ugyanakkor tudom, míg ő a párom, nincs mitől tartanom. Ez pedig egyébként is egészséges mértékű önbizalmamat alapjaiban támogatja meg. Bármit elérhetek... Ahogy elemel a betontól, lábaim, combjaim ösztönösen kulcsolódnak kapaszkodóan a dereka köré, miközben játékosan figyelmeztető morgás szalad fel torkomon két mohó csók közepette. Továbbra sem rajongok érte, hogy pakolgat, mint egy legóbábut, akármennyire is kedvelt szórakozása ez. Valószínűleg pont azért, mert tudja, hogy bosszanthat vele. Idióta. Ahogy a csók véget ér, veszettül kapkodom a levegőt és el is felejtek válaszolni a megjegyzésére. Pedig kellene. Ó, de még mennyire! Elvarázsoltságomból a gerincemen végigcsorgó hűvös-fagyos érzés zökkent ki, melyet a megjegyzése vált ki. Úgy fest, ő is túlságosan ismer már ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki ilyen apróság. - Nem akartam telefonon keresztül elmondani, mert nem oda való téma, de... azért mentem Chicago-ba, hogy meglátogassam a húgomat. Nem farkas, még mielőtt azt gondolnád... Mellette pedig felkerestem az őrzőket, de végül nem sikerült megegyeznem velük semmiről. - Sárgán villan a pillantásom, ahogy a másikra tekintek, s pontosan tudhatja, minek szól ez: utálom a vereséget, legyen szó bármilyen hétköznapi dologról is. Azok az őrzők örülhetnek, hogy nem vittem magammal pár társukat a túlvilágra ott helyben... Nem, ne kérdezze senki, mikor lettem ilyen kis agresszív.
Kezdőlap
//
