Érzéketlen - Akaratos - Forrófejű - Paranoiás - Szadista -

Dublinban, 1789-ben születtem. Édesanyám nemsokkal később meghalt, a három bátyámmal maradtunk apám nyakán. A családom többi tagja innen-onnani rokonságból verődött össze, így sosem álltak hozzám közel. Azt sem lehet elmondani, hogy a szeretet bármelyikük erősége lett volna... Igazából ezt a közeget nem is lehetett családnak nevezni, a vérengző farkasok gyülekezete jobb jelző lehetett volna helyette. A híres és hirhedt O’Sullivan falka atyám vezetésével megalapította a kiképző tábort, egy harcosneveldét. A farkasok kegyetlen sorvasztóját - én csak így hívtam magamban az egykori otthonom. Számtalan farkas költözött be, és a nagy vezető örömmel kínozta őket. Kemény és kegyetlen személyiség hírében állt, és ez tökéletesen igaz is volt rá. Már születésem pillanatában eldöntötte sorsomat. Nő létemre nem bánt velem kegyesebben a többieknél. Sőt. A vezér lánya nem engedhetett meg egyetlen hibát sem. Vézna lányka voltam, de kitartásom az volt bőven. Rossz helyen, rossz időben születtem, ez volt az egyetlen bűnöm. Húsz éves koromig nap mint nap belémsúlykolta a tényt, mik a céljai velem szemben, én pedig más választásom nem lévén felkészültem a beharapásra. Hát nem édes? Nem, nem volt az... Végig kellett járnom az utat, nem volt más választásom. Kemény kiképzést kaptam. Törések, zúzódások tömkelegéből tanultam meg, hogy az életem csak egy cérnaszálon lóg. A beharapás utáni időkben számtalanszor megerőszakoltak, halálra vertek, újra és újra lerombolták bennem azt a csekélyke önbizalmmat is ami megmaradt, de mindig talpra álltam. A bosszú volt ami éltetett. Apám elvárásai szerint szépen lassan minden érzelem meghalt bennem. A kíméletlenséghez már nem a satnya kislány ereje párosult és eljött az idő, amikor már egyetlen ujjal sem tudtak hozzám érni. Csak a saját túlélésem érdekelt, más nem számított.

Életem ötvenedik évében atyám kiképzővé léptetett. Büszkének kellett volna lennem, hiszen ez volt a legnagyobb elismerés amit tőle kaphattam. De nekem mindez csak kiutat és előkészületet jelentett. Előkészületet arra, hogy megöljem őt azért, amivé tett, és azért, ahogyan a nőkkel bánt. Ó igen, az én édes jó apám több asszonyt is tartott a táborban, de egyet királynőként istenített. A szajha meg sem állt a bétaságig, minden szavát, minden óhaját teljesítették, atyám nem vette észre, közben hogyan hálózza be a nő és veszi át az irányítást. Nem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténhet. A nagy alfa, a hatalmas harcos nem volt más, mint egy puhány idióta. Mivel a bizalmába fogadott, nem kellett sokáig szövögetnem a nagy tervet...
Az egyik éjjelen az őrségváltást kihasználva belopóztam a hálóterembe. Atyám és a szajhája a rengeteg italtól mély álomba zuhanva egymás mellett feküdtek az ágyon, mely egykoron az anyámmal közös ágya volt. Tudtam, eljött az én pillanatom. Kezemben a tőrömmel az ágy elé sétáltam. Elhúztam a szám amikor a pengén megcsillant az ablakon beszűrődő holdvilág lágy fénye. Kemény tekintetem az alvó párra emeltem, s undorral néztem végig rajtuk. -Megérte atyám? Ezért a nőért dobtál el magadtól? Hogy lehet az, hogy egy idegent jobban szeretsz, mint a saját véred szeretted valaha is? -a szavak beleégtek az agyamba, keserűen felsóhajtottam, majd megkerültem az ágyat és a békésen alvó szajha mellé léptem. Fejem kissé oldalra döntve figyeltem egy ideig, mialatt éreztem hogyan borít el a harag hatalmas ereje. A mellkasa egyenletesen járt, mégis dühített a látványa. A szuszogása halk volt, de hatására úgy éreztem, apró tűk hada kínozza a fülem. Az arca szép volt, szimmetrikus és tiszta, nekem mégis ökölbe szorultak tőle a kezeim. A magasba emeltem a tört, majd egyenesen a nő szívébe döftem. Fel sem ébredt... Utólag visszagondolva túl kegyes előkészület volt ez a számára. Ezután atyám térfele elé sétáltam, könnyeim apadhatatlanul csorogtak közben. A penge megremegett a kezemben, pont úgy, mint régen az első gyilkosságom pillanatában. Miért? Egy pillanatig szánalmat éreztem és talán... talán szeretetet. Nem! Képtelenség lett volna bármit is érezni iránta. Soha nem kaptam tőle egy jó szót sem, csak fájdalmat... Soha nem voltam a lánya, csak egy eszköz. Egy tárgy. A kegyetlen emlékek eltorzították az arcom. A kezem már nem remegett amikor a kés hegye mélyen a nyakába fúródott. Nem számítottam rá, hogy meglátom a tekintetét. Hirtelen tért magához, felocsúdott az álomból, de már késő volt. Elkapta a tőrt szorító kezem mely éppen akkor vágta át az ütőeret, s vele együtt minden ínt és idegszálat. Véres hörgés tört fel belőle, még a haláltusája közben is volt benne annyi erő, hogy csontomat törje. Mindhiába hadakozott. Teljes erőmből szorítottam a pengét, míg a szíve az utolsót nem ütötte. Nem volt sok időm a folytatásra. Mindkét hitványt megszabadítottam a fejétől, még épp időben, mielőtt az őrség újabb kerülőt nem tett volna.

Elhagytam Ír hont, nem tehettem mást. A testvéreim vérdíjat tűztek ki a fejemre, a falka a nyomomban volt. Ha a szülőföldemen maradok biztos pusztulás várt volna rám. Megtartottam a tőrt, s nem terveztem a visszatérésem. menekültem, egy régi szövetségest kerestem fel, viszont nem rágódhattam sokáig a történteken. A falka eljutott hozzám, csak a szerencsének tudhattam be a menekülést. Azt hittem kijátszhatom őket, de Daley-vel a sarkamban már közel sem voltam biztos benne, hogy túl fogom élni. Amíg a többiek szétszedték az elhagyott birtokot, a nyamvadék kiszagolta a nyomaimat és utánam eredt. Abban reménykedtem, hogy átváltozva el tudom kerülni, hogy szembeforduljak vele, de nyílt terepen Dal nagyon is jól tudta mit csinál. Tapasztaltabb volt nálam, elérte, hogy egy sziklákkal övezett részen beszorítson. Minden idegszálam megfeszült, úy rontott nekem akár egy hatalmas tank. A hatalmas súlyától csontjaim reccsentek, a vállamat hatalmas fájdalomhullám öntötte el, majd jött a többi. Kétségbeesésemben a torkához kaptam és kiharaptam egy hatalmas darabot belőle, ez volt az a pont, amikor megtántorodott és magam alá tudtam gyűrni. Túlságosan elvakított a harag ahhoz, hogy csak úgy ott hagyjam és elmeneküljek. Ösztönösen cselekedve martam bele újra és újra, hatalmas mancsaimmal szaggattam ahol értem, bensőmben elégedettség lett úrrá, de megijedtem az érzéstől. Meghátrálva néztem az emberré alakuló vérben úszó testet. Már nem volt visszaút.

Van, ami nem változik. Hogy mire gondolok? Mindig is gyilkos maradok. A véremben van, olyan ez nekem mint a levegő. Nélkülözhetetlen. Gyűlölöm magam, de a pokoli világot melyen tengődnöm kell méginkább megvetem. Átszeltem Európát, de nem csak a falka elől, talán önmagam elől is menekülve kóboroltam és kóborlok a mai napig. Ha kedvemre van egy város, hát megállok és megpihenek, talán munkát is keresek. A pillanatnyi hangulatomtól függ minden. Most léptem át Alaszka határát, nincs más dolgom, mint felmérni a terepet és eldönteni akad-e itt számomra valami...