A bázisra viszonylagos gond nélkül behajtottunk, túl sokat nem kellett a posztossal sem beszélgetnem a hozzátartozóiról. Nem, mintha nem szívesen tenném, de most valahogy sokkal szívesebben beszélgettem Bellsszel, mint másokkal. Udvariatlan viszont nem szerettem volna lenni, így a bolygók szerencsés együttállásának tekintettem azt, hogy most kivételesen nem volt túl közlékeny McCartney tizedes. Első utunkat a házam felé vezettem, hogy én magam is át tudjak öltözni. Bellsnek előkerestem a régi gyakorló uniformisomat (a tizedesi és egyéb jelzés-plecsniket már leszedtem róla, így csak a bakancs-zubbony-póló-nadrág kombinációt tártam elő) én magam pedig felvettem egy másik bakancsomat, melyhez laza, hamis-lencsemintás nadrágot, beletűrt khaki pólót és a szabadidőnadrághoz illő zipzáras felsőt öltöttem. Katonaszerű volt így a kinézetem, de mégsem mondhatta rám senki, hogy olyan ranggal villogok, mellyel már nem bírok. Hajamat egyszerű, hánya-veti lófarokba fogtam, s úgy ítéltem meg, hogy már menetkészek is vagyunk. Magamhoz vettem mér a régi fegyveremet – Derek megtartatta velem, mert abban hitt, hogy jó, ha van mivel megvédenem magam – és ha nem kellett már időt hagynom Bellsnek az átöltözésre, akkor irányt mutattam vissza a kocsi felé, s elkormányoztam magunkat a lőtérre.
Az autóból kiszállva biccentek a lőtér bejáratánál posztoló közlegénynek, s röviden vázolom neki jövetelünk célját. Nem nagyon kötekedik, nincs oka rá, elvégre a civilek is tanulhatnak lőni, nincs neki ezzel semmi baja. Engem pedig ráadásul ismer is, a felesége az én FRG csoportomnak egyik tagja, s gyakran látogatom meg őket akkor is, hogyha Paul – a közlegény – nincs bevetésen. - Köszönöm! - engedek meg felé egy könnyed mosolyt, majd beljebb tessékelem Bellst a lőtérre. Kerítek magunknak egy-egy zajvédő fülvédőt, az egyiket átnyújtom neki. Hogyha eddig még mindig nem került elő a fegyvere, akkor itt ragadom meg az alkalmat, hogy rákérdezzek egyre s másra. (Jobban belegondolva a kérdéseim akkor is relevánsak, hogyha láttam már a fegyvert.) - Lőttél már, vagy kezdjük az alapoktól? - kérdezem. Míg válaszát várom, kérek magunknak repeszálló-védőszemüveget is. Nem szeretek felkészületlenül, durr-bele-bumm módjára nekikezdeni a dolgoknak, s ha a lőtéren akadnak is olyanok, akik a szemüveget felesleges flancnak tartják – rebellisek a szenteim – hát én nem tartozom közéjük.
- Hú, még jó, hogy nem áll szándékomban tetszeni senkinek, különben elmenne ettől a gönctől a maradék életkedvem is. Jegyeztem meg gondolkodás nélkül, mert hát, csak a hülye nem látta, mennyire nem illik hozzám ez a gönc. Nem voltam épp katonának való, vagy egyáltalán harcosnak. Egy gyenge nő voltam, farkasnak sem épp egy izomkolosszus, nem véletlenül tartoztam a gyógyítók közé, ahhoz értettem, a többi pedig nagyon nem volt az én műfajom. - Nem is tudtam, hogy itt külön háza van a embereknek. Tök jó. Jobb, mint egy hotelszoba. Mondjuk, nekem mostanság lett csak büdös ott lakni, azt is csak azért, mert a szobám túlzottan emlékeztet Rayre, meg mert mindenáron el akarom kerülni az Alfámat. Legalábbis addig biztosan, amíg az az első gondolatom, hogy milyen szívesen felképelném. Nagyjából egy időben készülök el Hattievel, úgyhogy nem kell rám várnia, ma egyébként úgy tűnik, rekordot fogok dönteni az átöltözéseim számával. S annak dacára, hogy nő vagyok, mégsem ment el rá a fél napom. - Szép napot! Köszönök a lőtér bejáratánál posztolónak, előrántva magamból a kedves és engedelmes leányzót, jó mélyen volt, meg kell hagyni, de azért itt nem fogom lejáratni Hattiet, úgyhogy megemberelem magam. Hagyom, hogy terelgessen, elvégre, ez az ő terepe, én is hasonlóképpen viselkednék a kórházban, de azért az egész más tészta, oda akkor jön az ember, ha ott dolgozik, ha beviszik, mert baja van, vagy ha beteget látogat. Hattie nem orvos, a többi meg inkább ne kerüljön képbe nála. Ha baja lenne, úgyis a Hotelben látnánk el, ahol nem szúr senkinek szemet a szokatlan gyógyulási sebessége. - Ha a paintball számít, akkor lőttem. Nézek rá nagy komolyan nagyjából öt másodpercig, majd felsóhajtok egy enyhe mosoly kíséretében, és megtoldom a szavaimat. - Csak viccelek… természetesen kezdjük az alapoknál. Taníts mester! Nem gúnyolódtam, viszont egy fokkal jobban éreztem már magam, határozottan pozitív volt, hogy itt az égvilágon semmi sem emlékeztet a történtekre, és nyugiban lehetek, nem kell fölösleges és megváltoztathatatlan dolgokon agyalnom. Ha megkapom, felveszem a szemüveget és a fülvédőt, de utóbbit csak akkor, ha már nem akar semmit magyarázni, ellenkező esetben addig nem veszem fel, mert bár kicsit talán vicces lenne, ha ordibálnánk egymásnak, inkább kihagynám.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Miért mondod? - vonom fel a szemöldököm. Először hitetlenség pettyezi hangomat színesre, aztán vidámság veszi át a helyét, s egy szemernyi cinkosság mindezek fűszere. - A férfiak szeretik az egyenruhás nőket! Én már csak tudom, voltam katona. - kacsintok rá. Emlékszem, amint bevallottam valakinek, hogy az amerikai hadsereg kötelékében állok, azonnal látni akarták a szerelésemet. Persze eszemben nem volt megmutatni senkinek, de ez már más lapra tartozik. Nem mindenki olyan, mint én vagyok. Nem feszegetem tovább a témát, természetes számomra, hogy nem mindenki van oda a katonai viseletért. Rátérek inkább a következő napirendi pontunkra, nevezetesen a bázis felépítésének emlegetésére. - Tudod, ezek a támaszpontok olyanok, mint egy-egy mini város. Egyesek nem is olyan minik, mint amilyennek képzelik őket. Mindenkinek megvan a maga lakása, háza, a hadsereg mindenre figyel. A katonák csak akkor laknak kollégium-szerű szállásokon, ha még nem házasok. Amint bekerül a képbe egy házastárs, a hadsereg lakást utal ki nekik. Ehhez figyelembe veszik a katona rangját, fizetését, egyéb tulajdonait. Minden szabályos rendben történik, hogyha bővül a család, akkor be kell nyújtani az igényt egy másik lakásra, s a hadsereg elbírálja, majd újabb ingatlant utal ki, ha úgy látja szükségességét. Ez a sok szabály és megkötés elég embertelennek tűnik, de meg lehet szokni, s észre lehet venni benne a jót. - magyarázom. Abba most nem megyek bele, hogy mennyire kellemetlen egy család számára, amikor a nő mondjuk elvetél, s emiatt visszaveszik tőlük a nagyobb házukat, amiben már épp berendezkedtek. Nem kell Bellsnek tudnia a hadsereg sötét oldaláról. Most legalábbis biztosan nem. Nem akarom lelombozni, vagy ilyenek. - Mi ide úgy érkeztünk, hogy egy ezredes felesége voltam, azért kaptuk ezt a házat, amit látsz. Egy ezredes az magas rangú személy, s bár nem a legmagasabb, de az anyagi helyzete miatt a járandóságai is nagyobbak. Lásd, ház. Nem lakunk mi palotában, de ahhoz képest, hogy csak egy nevelt fiunk van, a házunk elég méretes. Imádok itt lakni, nagyon takaros kis hely, minden négyzetcentimétere az én kezem nyomát hordozza, s ettől lesz olyan otthonos a számomra. A lőtéren, amikor a paintball szóba kerül, nem bírom ki, hogy el ne nevessem magam. - Nos, meg fogsz lepődni! Sokat számít. Legalább tisztában vagy azzal, hogy mennyire tudsz célozni, vagy mennyire nem. - mondom, miközben odakísérem egy lőálláshoz. Ezek kicsit olyanok itt nálunk, mint a lóversenyen a boxok. A napnak ebben a szakában nem túl népes a gyakorlótér, a katonák terepgyakorlaton vannak, így tulajdonképpen miénk a terep. Megnyomok egy gombot, s közelebb „invitálom” magunkhoz a papírembert. Én csak így nevezem magamban azt a célt, aminek ember formája van, s egy nagy kartonra van kiragasztva. Erre lövünk, ezen tanulhatjuk meg a fő célzónákat. Leszedem a kilyukasztott papírt, s felcsatolok egy frisset, majd a gomb újdonsült megnyomásával visszaküldöm a helyére kilyuggatni kívánt barátunkat. - A hadseregben az első dolog, amit a lövésről megtanulhatsz az az, hogy úgy bánj még a seprűnyéllel is, mintha bármikor elsülhetne. Ez elsőre viccesen hangzik, de valójában így igaz. Sose lehet tudni, hogy milyen fegyver kerül az ember kezébe, jó ha ismeri hát a részeit. Eddigre már biztos, hogy észrevettem a fegyverét, megkérem hát rá, hogy vegye elő. - Mit tudsz elmondani róla? - kérdezem. Nem, nem vizsgáztatni szeretném, de fontos tudnom, hogy mennyit tud a saját lőfegyveréről. Típus, részek, tárkapacitás.. bármi érdekes lehet.
- Tényleg? Pedig szerintem nem túl esztétikus, bár nem is nekem kell szeretnem az egyenruhás nőket. Rántom meg a vállam egy aprócska mosoly kíséretében, remélem, nem veszi magára, nem azzal van bajom, ahogy ő fest egyenruhában, hanem ama ténnyel, hogy mindez mennyire nem illik hozzám. Mondjuk, manapság már nem is tudom, hogy tulajdonképpen mi illik hozzám, szóval részletkérdés. - Ez fura… tudtommal Ray is katona, bár tény, hogy jó eséllyel nem volt aktív szolgálatban, mert nem nagyon járt erre. Most valahogy egész könnyedén beszélek róla, noha ez közel sincs így, elvégre, valakit majdnem egész életemben szeretni, reménykedve, majd megkapni, s örökre elveszíteni közel sem egyszerű művelet. Ha tudnám, kitépném a lelkemből az érzést, az egészet, hogy ily szemét módon fizessek meg neki azért, amiért elhagyott. - A rangokkal nagyjából tisztában vagyok. Bólintottam, és bár szerettem volna megkérdezni, hogy nem veszik-e el majd tőle a házat, most, hogy a férje meghalt, vagyis, fogalmam sincs, mikor halt meg, de ez azért némileg érdekelt, ha már a család növekedésével nagyobb jár, ki tudja, fordítva mi a helyzet. Ennyire faragatlan viszont biztosan nem leszek. Nevelt fiúról én mit sem tudtam. - Marha jól tudok célozni. Jelentem ki szerénytelenül, ami tulajdonképpen így is van, sosem voltam egy kétbalkezes valaki, a szakmámhoz elengedhetetlen a kézügyesség, a pontosság és precizitás, valamint a hideg fej, úgy voltam vele, hogy ez mind hasznomra fog válni akkor is, ha majd elkezdek lőni tanulni. Noha nem pont Hattievel terveztem, de az életem mostanság nem úgy zajlik, ahogy én szeretném. - Rendben. Ne aggódj, nem foglak lábon lőni véletlenül. Meg direkt sem. Humorkodok egy kicsit, határozottan jót tesz nekem egy régi ismerős társasága, valaki, aki nem csak egy haszontalan, cuki, szerelmes nőstényt lát bennem. - Ha jól emlékszem, Beretta M9-es, Ray azt állította, hogy az Egyesült Államok legtöbb haderőneménél rendszeresített oldalfegyver. Túlzás lenne azt állítanom, hogy utánanéztem a dolognak, vagy hogy azóta volt akár egyszer is a kezemben… szóval ennél többet nem tudok mondani róla. Részemről ennyi is volt a mese, én ehhez nem értettem, úgyhogy az esetleges fejtágítás rá vár.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Ha megkérdezné, amit nem tesz végül, akkor elmondanám neki a tényeket. Jólesne beszélni a félelmeimről ez ügyben, de nem kérdez, így nem is részletezhetek semmit. Én magam is féltem tőle, hogy elveszik a házat, de jobban félek attól, hogy kitesznek a bázisról is. Derek fia az egyetlen mentsváram, s az, hogy egy ezredes felesége voltam, így talán nem raknak ki, ha letelt a gyászév. Mindegy, messze van még, addig majd kitalálok valamit. Ha mást nem, hát újra belépek a hadseregbe. Bár ahhoz kell majd némi utánajárás, hogy ne helyezzenek át másik támaszpontra. - Valószínűleg nem. Legalábbis nem találkoztam a nevével, bár én sem ismerek mindenkit. - mosolyodom el. Tény, hogy nem tudom minden katona nevét, bár a magasabb rangban levőkével azért gyakran találkoztam, főképp egy-egy társasági esemény kapcsán. Derek igen szűkszavú volt, hogyha a munkájáról kellett beszélnie, így tőle sok információ nem áramlott hozzám, de Cruz tábornok nem ilyen óvatos, s a feleségével jó viszonyt ápolok, Gloria tehát sok mindent elmesélt nekem. Nem hivatalosan. - Egy sebész tudjon is bánni a kezével! - kacsintok kedélyesen. Bár azt hozzáteszem magamban, hogy szerintem a sebészet és a célzás nem feltétlenül állnak összhangban egymással, de nem zárja ki ez azt, hogy Bellsről kétségkívül el tudjam képzelni, hogy mindkettőhöz ért. Sőt, kábé bármihez. Számomra Bells olyan nő, akiről csak rébuszokban tudok nyilatkozni. - Ez megnyugtató! - nevettem fel, majd elhallgattam, s csak a szavaira figyeltem. Számomra nagyon fontos volt, hogy ismerje az ember a fegyvert, amivel lő. A hadseregben a fegyvered az életed, úgy kell dédelgetned, mint a legkedvesebb szeretődet, különben miatta halsz. Bells szavainak hatására tehát előbújik belőlem a tanító. Végigpörgetem magamban mindazt, amit a Berettájáról tudok, s mintha csak könyvből olvasnám, már sorolom is a fontos tudnivalókat. Hiszek benne, hogyha lövésre kerül a sor, éles helyzetben ezek életet is tudnak menteni. Jó, nem egy farkasnál, elvégre nekünk vannak mások is a tarsolyunkban, de na. Megszoktam már, hogy emberek közt vagyok, előbb jut eszembe az ő önvédelmük, mint a miénk. - Ray nem állított igaztalanságot. 1985 óta valóban ez az a fegyver, amit az amerikai hadseregben a leggyakrabban használnak. Amit fontos tudnod, hogy a a fegyver 9x19 mm parabellum lőszer kilövésére alkalmas. Félautomata, ami azt jelenti, hogyha meghúzod az elsütő billentyűt.. a ravaszt, hogy ilyen pórias legyek.. - jegyzem meg mosolyogva. Nem vagyok én katonák között, hogy annyira ragaszkodjam a szakzsargonhoz. Amiről beszélek, azt igyekszem a legérthetőbben átadni. Jó, a parabellumra nincs jobb szavam, de azért a többire akad köznyelvibb kifejezés is, amit átadhatok. -.. akkor lő egyet, s újra csőre tölt, de az újabb lövéshez el kell engedned az elsütő billentyűt, s újra meghúznod. Hivatalosan a fegyver effektív lőtávolsága 50 méter. Az alapvető tára 15 lőszer befogadására alkalmas. Ha ezeket tudod, nagy meglepetés már nem érhet. Kivárok, hátha van valami kérdése, mielőtt elkezdenénk a gyakorlatban is használni a leírt fegyvert. Hogyha viszont nem kérdez, akkor rátérek a konkrétan a lövéshez kapcsolódó tudnivalókra.
Megvonom a vállam, többé már nem kell, hogy érdekeljen, mit és hogyan csinál Ray. Egy életre elintézte, hogy inkább el akarjam felejteni, nemhogy valaha még találkozni vele. Még szerettem, épp ezért fájt annyira ez az egész, viszont most már akkor sem engedném ismét közel magamhoz, ha újra látnám. Ez a vonat már elment, ahogy mondani szokták. S noha tudom, hogy a bennem élő kölyök sosem fog másképp érezni iránta, a felnőtt nő, aki lettem, talán képes lesz feledni. - Csúnya lenne, ha nem tudnék. Bólintottam a dologra, azzal persze én is tisztában voltam, hogy a kettőnek köze sincs egymáshoz, viszont a hozzájuk kellő kézségek elég hasonlatosak. - Örülök. A világért sem akarnám, hogy ilyesmi miatt aggódj. Egész szerencsés helyzet az, hogy nem vagyok egy ügyetlen személy, naív és viráglelkű igen, de a fizikai adottságaimmal sosem volt baj. Valamint rendkívül gyorsan tanulok, így nem igazán aggódtam amiatt, hogy esetleg nem fog menni a dolog. Nem lesz gond, igaz, az sem valószínű, hogy két perc alatt ráérzek az ízére, de úgy voltam vele, hogy vannak még csodák. Hallgatom Hattiet, és bár arról lövésem sincs, mi a hóhér az a parabellum, de a szövegkörnyezetet figyelembe véve annyira talán nem lényeges. A többit úgyis értem. - Megjegyeztem. Bólintottam, mást erre nem tudtam mondani, annyira nem érdekelnek jelenleg a száraz tényeg, egyszer hallottam, vélhetőleg megjegyzem, aztán ha kell, majd előhívom a tudatomból… Most jobban érdekel a dolgok gyakorlati része, de azt hiszem, ezért aligha lehet hibáztatni. - Akkor, most jöhet a dolgok érdekesebb része. A tábla felé pillantottam, majd vissza Hattiere, s vártam, hogy a használatáról kezdjen beszélni, ha pedig nem tette, akkor úgyis rá fogok kérdezni, de kétlem, hogy ennyire felületes lenne.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Az biztos! - hagyom ennyiben egy mosolygó kacsintás kíséretében. A katonai orvosokból kiindulva sajnos van szerencsém tudni, hogy milyen az, amikor egy sebész többé nem ura a mozdulatainak, s igen, valóban csúnya dolog. Bár Bells nyilván nem így értette, éppen ezért nem is megyek bele, hogy nekilássak ecsetelni a kellemetlen példát. Vannak betegségek, melyek elől az orvosok sem menekülhetnek, s elszomorít, hogyha arra kell gondolnom: mily szörnyű lehet, hogyha valaki elveszíti az adottságát egy ostoba kór miatt. Bólintok, jelezve ezzel, hogyha megjegyezte, annak csak örülni tudok. Valójában az is feldob, hogy nem látom Bellsen a nyilvános unatkozás jeleit. Nem egy olyan tanítványom volt már, aki csak a szemét forgatta minden olyan alkalommal, amikor csak beszéltünk a lövésről, de nem adtam a kezébe azonnal fegyvert. Aztán persze, amikor berágtam, s valamit nem voltam hajlandó megosztani vele, mondván hadd tanuljon a saját kárán.. na akkor volt nagy felháborodás. Megmosolyogtat, amit hallok, ez már inkább közelebb áll ahhoz a képhez, amit a fejemben őrzök mindazokról, kik először jönnek el a lőtérre, hogy tanuljanak. Igen, lőni érdekes. Érdekesebb, mint a fegyverről tanulni. De nem fontosabb. Ám ezt itt és most nem részletezem. Inkább csak magamon hagyom mosolyom, s mint egy türelmes tanár, belefogok abba, amit már Bells várhat. Vagyis legalább úgy teszek, mintha abba fognék bele, amit szerintem vár. Valójában sejtem, hogy nem erre kíváncsi, de sajnos azelőtt, hogy először lőne ezzel a fegyverrel, még jön némi száraz információ. A parabellumnál kevésbé száraz, de azért még nem adrenalinnövelő. - Fogd meg a fegyvert, így.. - kérem el tőle ideiglenesen a Berettát, hogy megmutathassam, hová is tegye az ujjait. Azt hinné az ember, hogy egy fegyvert megfogni nem nagy kaland. Látszólag teljes mértékben adja magát az, hogy melyik ujjunkat tesszük a ravaszra, melyikkel fogunk rá a markolatra, s melyikkel tartunk alá. Valójában viszont mindennek megvan a maga helye, minden ujjnak a maga szerepe, s hogyha nem tartjuk be a szabályokat, akkor könnyen megsérülhetünk. Akár komolyabban is. Visszaadom Bells kezébe a Berettáját, hagyom, hogy elhelyezze rajta a kezét. - Arra vigyázz, hogy ne fogd túl magasan, mert ez a része.. - mutatom a fegyver hátuljánál a mozgó-alkatrészt. - ..visszaugrik a lövés után, s hogyha ott marad az ujjad, akkor csúnyán becsípheti. Közben Bells mögé lépek, s ráutaló magatartást gyakorolva rá megpróbálom lőhelyzetbe kényszeríteni. Direkt nem mondok hozzá semmit, csupán lábbal és testtel irányítom – ha hagyja – hogy felvegye a haránt terpeszállást, s a felsőtestét is úgy tartsa, ahogyan a fegyverkezeléshez a legbiztonságosabb, s a legmegfelelőbb. - Lőttél már, szóval gondolom nem kell mondjam, de azért csak megteszem. - jegyzem mosolyogva, mialatt ellépek mellőle, s a fülemre helyezem a fülvédőt. Hogyha ő is feltette a sajátját, akkor segítek visszaigazítani az ujjait a Berettára. - Tartsd erősen a kezed, mert a fegyver bizony visszarúg! Lövésre fel! - kacsintok a védőszemüveg mögött, s mellkasom előtt összefonom karjaimat. Várok. Kíváncsi vagyok, hogy a papírbábu melyik részét fogja Bells megcélozni majd. Sok minden kiderül ugyanis abból, hogy egy kezdő lövő mire fókuszál.
Én nem vagyok az a fajta, akit csak a végeredmény érdekel, mindig is szerettem tanulni, rájönni a dolgok menetére, épp ezért anélkül nem is lőnék, hogy egy minimális tudásom ne legyen a folyamatról. Nekem ez így kényelmes. Az meg, hogy mások mennyire tahók tudnak lenni akkor, ha épp segítene nekik, az már egy egészen más kérdéskör, de felróható annak, hogy az emberek tulajdonságaikban merőben eltérnek egymástól. Sajnos. Jó párszor megittam már ennek a levét. Figyelem, mit csinál, hogy le tudjam majd utánozni a gondolatait, elvégre, ha már szivességet tesz nekem, ne kelljen kétszer megmutatnia. Mostanában mondjuk nem vagyok épp a tapintat és a jófejség mintapéldánya, de Hattie a kezdeti bunkózásom ellenére is kitartott, szóval tehetek vele kivételt. Vajon miért érzem úgy, hogy mindig csak kivételt teszek? Valahogy sokáig nem bírom azt a stílust, annak ellenére sem, hogy rengeteg tüske van bennem, lassan mindig utat tör a több mint másfél évszázad alatt kialakult személyiségem. - Ez szerintem menni fog. Vettem vissza a fegyverem, és gond nélkül fogtam meg helyesen, gondolom annak is nagy szerepe lehetett a dologban, hogy számtalanszor láttam már más kezében hasonló eszközt, így ez a mozdulat berögzült. Sok minden van, amit annak ellenére meg tudunk csinálni, hogy sosem éltünk meg ilyet. - Elég kellemetlennek hangzik. Borzongok kicsit bele a gondolatba, hogy becsípje az ujjam a visszarúgó rész, orvosként nem kifejezetten díjaznám még rövid időre sem a dolgot. Mindenesetre annyira nem aggódom eme lehetőség miatt, nem vagyok ügyetlen semmilyen téren, így erre is figyelni fogok, s akkor nem lesz gond. Kész szerencse, hogy nem vagyok domináns személyiség, különben lehet igencsak morcos lennék Hattie ténykedése nyomán, de jelen állapotomban sem érint olyan jól. Nem volt olyan rég, hogy más az akaratom ellenére ért hozzám, épp ezért az első pillanatokban belefeszülök a mozdulatba, ellenállok neki. Mindez addig tart, míg rájövök, hogy Hattie van mellettem, aki nem csupán a barátom, hanem a falkatársam is. Nagyon csúnya világot élnénk, ha ő akarna ártani nekem. Végül enged a görcsösségem, és vélhetőleg sikerül úgy beállítania, hogy felvegyem a helyes lőállást. Lőttem már? Ööö… említettem volna ilyesmit? Persze, paintballnál, de az szerintem egész más. Vagy lehetséges, hogy már magam sem vagyok tisztában vele, hogy mit mondok, és mit nem. Kicsit kusza a fejem, zavarodottságom könnyen lehet, maradandó, de azért bíztam benne, hogy helyreáll majd a rend körülöttem, s nem kevésbé bennem. Céloztam, nem volt nehéz odaképzelnem valakit, pontosabban, kettő ilyen személy is akadt, Rayt csak azért nem sorolnám ide, mert a történtek ellenére sem tudnék neki ártani. Végül kétségkívül a gyerekgyilkos pszichopata győzedelmeskedett, mert a másik görény csak nekem ártott, azon túl fogok lépni, de azon sosem, hogy kilenc gyermeket mészárolt le valaki. A szíve ideális célpontnak tűnik, a haragom fellángol, olyan intenzitással, amit tőlem még sosem érezhetett Hattie, de most sincs rá esélye, mert a pajzsom mögött terjed szét az egész, lecsapódva róla, mint valami búráról. Hosszú másodpercek telnek el, mire tökéletesen higgadtan, komoran, koncentrálva és fókuszálva meghúzom a ravaszt, mintha az isten is arra teremtett volna, hogy fegyvert adjanak később a kezembe. Találok, egészen közel az általam vágyott célhoz. S csak aztán fordulok Hattie felé, aki ha másképp nem is érzékelheti, de a tekintetemben láthatja a lelkemet mérgező gyűlöletet, mi épp annyira irányul önmagam felé, mint szóródik szét megannyi személy között.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nos, igen. Ez történik akkor, amikor az emberlánya összekeveri a szezont a fazonnal. Valahogy érzem, hogy ezzel a lőttél már dologgal mellényúltam, s bár Bells nem tesz megjegyzést, én a magam részéről elmém mélyén kezdek kotorászni, mert tudnom kell, mit néztem be. A kellemetlen érzés amúgy sem hagy nyugodni. Bells paintballt mondott én pedig airsoftra asszociáltam. Itt van az eb elföldelve! Kicsit kellemetlenül is érzem magam emiatt. Nem gondolhattam komolyan, hogy a paintball-fegyver visszarúg, elvégre az nem tud olyat. Mindegy, barátnőm nem észrevételezi a tévedésemet, így én sem lamentálok rajta sokat. Inkább visszatérek a száraz tényekhez. - Valóban az. - tárom szét kis araszomat, s mutatom Bells felé. A bőrömön apró, de mégis jól észrevehető hegek látszanak azokon a pontokon, ahol a fegyver nem egyszer csípte be a kezemet. Egy idő után aztán én is megtanultam, hogy jobban figyeljek oda arra, amit tanítanak nekem. Mondhatnám, hogy fiatal voltam és bohó, de hazudnék. Amikor beléptem a seregbe, már jócskán elmúltam 100 éves. Mégsem voltam képes elsőre beemelni mindazt, amit a kiképző próbált a fejembe verni. A tizedik sérülés után úgy voltam vele, hogy már nem is érdekelt. Aztán persze ügyesebb lettem, ráéreztem a pontra, ahol rá kell fonjam ujjaim a fegyverre, s ma már csak a kis hegek emlékeztetnek kezdeti kudarcaimra. - Nem halálos, de azért állati bosszantó! Nem káromkodom, nem szokásom, de egy „rohadtul” azért belefér gondolatban az állati helyett. Az a szó jobban fémjelezné, hogy mennyire voltam akkoriban szertelenségem miatt ideges. Mindegy, Bells tud bánni a kezeivel, nem gondolom, hogy fel fogja sérteni magát. Elvégre sebész, s nagyon tudatos nőnek ismerem. Fent van a pajzsa, így nem látok mögé, de ahogy a célra tartja a fegyvert, még egy laikus is képes lenne megmondani, hogy valami megváltozik benne. Nem kell ahhoz farkasnak lennem, hogy lássam ezt, de mivel az vagyok – s a barátnője is – mélyen megérint a vívódása. A gyűlölet annyira nem neki való, annyira nem esik jól látnom a tekintetében, hogy azt el nem tudom mondani. Egy nagyon régi dal jut eszembe, ki tudja honnan törve fel tudatmélyem jegét. Annak idején, amikor először vettem kezembe fegyvert, hogy lőjek is vele, nem tudtam eltűntetni a cél közepéről teremtőm fejét. Meg kellett tanulnom, hogy a gyűlöletemet kívül kell hagynom a lőtéren, különben sosem leszek jó lövő. S ekkor talált rám a film, melynek zenéje segített túl a képzelgéseimen. Könnyed kis II. világháború ideje alatt játszódó alkotás, a címe hirtelen nem is jut eszembe, de a mai napig elő-előveszem a zenét, s meghallgatom, hogyha úgy érzem, nehezemre esik viselnem a mosolykosztümömet. Ez az én mantrám, ha úgy tetszik.
...All the burning bridges that have fallen after me... All the lonly feelings and the burning memories Everyone I left behind each time I closed the door Burning bridges lost forevermore...
Nézem, ahogyan lő, figyelem azt, hová céloz. Büszkeséggel tölt el – nem saját tanításomra vagyok büszke, hanem Bells megfontolt tehetségére – hogy nem fejre akar lőni, mint ahogyan a kezdők nagyon gyakran. Pedig nincs benne semmi logika! A fej arányaiban a legkisebb felület egy emberen, s a koponyacsontunk olyan kemény, hogy nem száz százalékos a halálozás. Főleg, ha azt vesszük, hogy a harctéren sisakot is viselnek a katonák. - Szép lövés! - dicsérem, de most nem mosolygok. Egyrészt, mert ő nem egy kisgyerek, akit mosollyal kell dicsérni, hogyha szépen leírta az a-betűt. Másrészt pedig annyira leköt az, hogy megpróbáljam megfejteni mindazt, mit tekintete üzen, hogy elfelejtem azt is, hogy levettem a mosolykosztümömet. - A mellkas a legjobb célzási pont. Ám egy lövésnél sosem szabad megállni, hogyha tényleg éles helyzetben arra kerül a sor. Sose tudhatod, hogy mennyire volt a dolog sikeres, s neked ugye az a célod, hogy mentsd magad. Ha persze csak lelassítani akarsz egy támadót, akkor elég a lábába lőni, ahogy a rendőrök teszik. De a háborúban az vajmi kevéssé elég. Nem tudom, hogy miért beszélek neki háborúról. Talán az ő belső háborúja indítja meg nyelvemet? Nem tudom. Nem érezhetem érzelmi viharát a pajzson át, de valami mégis ide terelte a nyelvemet. Mondom hát, ami eszembe jut. S közben magunkhoz hívom a papírcélt, hogy újat tegyek fel rá, levéve azt, amit Bells szívkörnyéken lőtt. Ezúttal messzebbre küldöm célemberünket, más távolságra más lőni. S hagyom, Bells hadd gyakoroljon, hogyha ugyan nincsenek kérdései.
- Nem is feltételeztem, hogy halálos volna. Mondjuk, nem tapasztaltam még, az tény, de a magunk fajtának kicsit többet kell szenvednie azért, hogy elpatkoljon. Nekem mondjuk sikerülhetett volna, mikor Rayt tesztelték, már ha nem csak egy teszt lett volna. Máig egészen élénken emlékszem, amikor az a barom a lábaim közé vágta az ezüst pengéjét, és azzal fenyegetőzött, hogy… khm. Még gondolatban sincs merszem emlegetni a dolgot. Szóval, azt hiszem, abba belehaltam volna, vagy inkább csak a szégyenbe, nem is tudom, melyik lett volna a rosszabb. Azt viszont elintézte az a hím, hogy többé ne akarjak férfi közelébe kerülni. Mégsem ő kerül ki győztesen a gyűlöletemért vívott harcból, mert a gyerekgyilkos műve sokkal inkább megviselt. Sosem jártam még közelebb ahhoz, hogy önként akarjak véget vetni az életemnek, mint azon eset után, szerintem sosem fogom kiheverni. - Köszönöm. Van valami kellemetlennek tetsző a hangomban, talán az a ridegség, amivel szemlélem a bábú vonalait, köszön vissza benne, az a bizonyosság, hogy szeretném, ha egyszer egy ezüstgolyó eltalálná ugyanezt a célt, nem, inkább legyen sokkal pontosabb. Halálos. Bosszúra vágynék? Elégtételt éreznék, ha megölném? Nem. De egy szeméttel kevesebb lenne a világon. - Nem állnék meg egy lövésnél, ha olyan helyzetbe kerülnék, ez teljesen bizonyos. Bólintok, és ha egyszer az életben úgy alakul, nem is fogok. Most körvonalazódott bennem, hogy azt akarom, sosem mészároltam ok nélkül, a kezdeti ballépések után csak annyit vettem el, amire szükségem volt. Jelenleg azonban vérre szomjazom, és célja is van az érzésnek. Ebből a szempontból talán nem a legnyerőbb, hogy ide jöttünk, de most már teljesen mindegy. Előbb-utóbb úgyis megfogalmazódott volna a fejemben eme tény. - Azt hiszem, ez egész jónak mondható. Nézek érzelemmentes tekintettel a papírra, majd lekövetem Hattie mozdulatait, hogy pillanatokon belül messzebb kezdjem el bemérni az újabb célt. A harag rossz tanácsadó, tudom jól, a bosszú sem vezet sehová, de nekem nem maradt semmim. Porig rombolták az önbecsülésem, a nőiségem, összetörték a szívem, tönkretették a mentsváramul szolgáló gyermekosztályt, falai még mindig hordozzák a gyászt. Ujjaim ismét a fegyverre szorulnak, megemelem, felveszem a lőállást. Csak a cél számít, hogy minél pontosabbak lehessünk. Egyetlen apró verejtékcsepp vagy remegés sem fut végig tagjaimon. Én ebben nőttem fel. Gyermekként ittam magamba a fegyverek ropogását, ezernyi történetet hallottam róla Raytől, aki akkor még Malcolm volt a számomra. S most jön elő mind. A legjobbkor, ez bizonyos. A szívem mintha kihagyna egy ütemet, mikor először elsütöm, majd Hattie korábbi instrukcióit követve elengedem az elsütő billentyűt, majd újra meghúzom. Tizenháromszor. Addig nem látok, és nem is hallok, olyan vagyok, akár egy gép, mintha sehol sem lenne bennem az egykor volt mosolygós gyermek, az optimista, élet igenlő felnőtt nő. Nincs is ott. Valahol messze jár. Most csak a bosszú tölti ki helyette a porhüvelyem.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Elnézegetem egy darabig, ahogy Bells egész lénye megváltozik. Nem csak megváltozni látszik, hanem érezhetően meg is változik, s szerintem ezt nem csak azért érzem így, mert farkas vagyok, ahogy ő is, hanem mert egyszerűen süt róla a düh és a gyűlölet. Egyáltalán nem tetszik, amit látok, de nem tehetek ellene semmit. Tudom, hogyha megállítanám, hogyha meggátolnám abban, hogy az egész tárat a papírba eressze, akkor csak még inkább emésztené belülről a dolog. Így legalább addig másra fókuszál, amíg céloz, s ennyiből jó ez a terápia. Miközben őt figyelem, a célzását, a fegyvertartását valamint azt, ahogyan mozdulnak az izmai a lövésekkor, megfogalmazódik bennem egy gondolat. Nem szólok neki, egyszerűen csak intek, hogyha felém néz egyáltalán, majd elindulok vissza arra a helyre, ahol a védőszemüveget és a fülest kaptuk. Az időközben őrségváltott tizedes helyén álló női közlegény elé lépek, s megkérem rá – mondjuk korrektebbül: utasítást adok neki – hogy szolgáltasson nekem egy doboznyi lőszert a Berettához. Természetesen kérdez, nekem pedig hivatalból válaszolnom kell, elvégre nem lehet csak úgy lőszerhegyekért folyamodni, még akkor sem, hogyha egy lőtéren vagyunk. Megkérdezi, hogy milyen nevet írjon az igénylőlapra. Nekem reflexből Derek Saint-Claire ezredes jut eszembe, de az ő nevét mégsem használhatom, elvégre egy sírhalom alatt fekszik teljes nyugalomban, s ezt a táborban mindenki tudja, nem csak én. Némi keserűséggel tölt el ez a felismerés – mint minden olyan dolog, ami Derekkel kapcsoltban, főleg a halálával kapcsolatosan eszembe jut – de azért hamar túlteszem magam rajta. - Harrietta Saint-Claire! – mondom be a nevem, a közlegény pedig írja, s nem kérdez egyebet. - Igenis, asszonyom! – szajkózza a protokollmondatot, majd átnyújtja nekem a kért lőszeresdobozt. Szerzeményemmel sétálok vissza Bellshez, s ha lő még, ha nem, leteszem a dobozt az előtte álló térelválasztásra használatos tákolmányra. Nem mondanám rá, még a legnagyobb jóindulattal sem, hogy asztal, inkább egy polcra hasonlít számomra. De persze az sem lenne a megfelelő kifejezés rá. Jelzem Bellsnek mutogatással, hogy vegye le a fülvédőjét, mert további szavaimat nem szeretném ordítva az egész Lőtér tudomására hozni. Amennyiben levette, csak akkor kezdek beszélni. - Ahogy látom, nagyon benne vagy a lövésben. – jegyzem meg könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha nem zavarna egy cseppet sem, hogy az én mindig jámbor, mindig kedves, kenyérre kenhető barátnőm – akitől mindenekfelett a vidámságot tanultam el – egy két lábon járó bosszú angyalára kezd hasonlítani. Ajkaimon mosoly játszik, mintha mi sem történt volna. Hogy bensőmben milyen lángok gyúlnak, ahhoz meg momentán a külvilágnak semmi, de semmi köze nincs. - Hoztam neked muníciót! – mutatom neki a dobozt, melyet letettem elé. Kézmozdulattal jelzem, hogy szeretném megkapni a fegyvert, majd ha odaadja, akkor én töltöm meg, s magyarázok közben a mikéntről, ha pedig nem akarja odaadni, akkor verbálisan irányítom a mozdulatait. A lényeg, hogy a Beretta töltött állapotba kerüljön. - Lőj! – szólok csendesen, minden éltől igyekezve megszabadítani a hangomat. Kicsit úgy érzem most magam, mintha egy feleséggel beszélnék a csoportból, akinek a férjéhez kell kvázi használati utasítást adbnom. Nem minden nő tudja, hogy hogyan kezelje a poszt traumatikus stressz tüneteit, melyek elő-előjönnek a hadszíntérről hazatérő katonáinknál a bevetések után. Első, és legfontosabb szabály: ne akard, hogy rögtön neked legyen igazad, még akkor sem, hogyha jobban tudod nála, hogy miként kéne viselkednie. Vagy jobban véled tudni. Igyekszem hát ezt alkalmazni én is, Dereken elég sokat kellett gyakoroljam annak idején. - Addig lőj, amíg el nem fáradnak az izmaid, el nem fárad az agyad, ki nem merül a haragod, meg nem unod.. vagy bármi is legyen az ok, ami miatt abbahagynád. Ha kell, hozok még lőszert, itt őrizem veled a nappalt és az éjszakát is. Csak lőj… - egy rövid időre elhallgatok, majd az előzőeknél jóval határozottabban hozzáteszem. - ..aztán majd beszélgetni fogunk!
Megszűnik körülöttem a külvilág, valahogy nem számít semmi, magamra maradok a parttalannak tetsző dühömmel, a farkasom odabenn idegesen borzolja a bundáját, azt hiszi, valami baj van, hogy fenyegetnek minket. Erről azonban szó sincs, a probléma belül van. A fejemben, a lelkemben, a szívemben. Csak a dörrenéseket hallom, a célt látom, a szívem dobogása is eltörpül, a gondolatok elsikkadnak, a fájdalom elillan. Még… Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, vagy mikor megy el, aztán jön vissza Hattie, nem érzékelem, mert tulajdonképpen nem érdekel. Vajmi kevés dolog van, ami jelen időkben számít, mert ha számít, úgyis elveszik, vagy elhagy, vagy megölik. Nem bírok megnyugodni, nem megy, mintha a negatív érzések ott örvénylenének körülöttem, és képtelen vagyok kievickélni a partra. Így is van. Mikor aztán észreveszem, s rájövök, mit akar jelezni, leveszem a fülvédőmet, és kérdő tekintettel fürkészem a vonásait. Ismerem. Ismertem előtte, mielőtt megtanítottam arra, milyen is az életet a pozitív oldaláról szemlélni. Tudom melyik a hamis és melyik a valódi mosolya. Engem nem ver át. Mégis hagyom, hogy a saját fegyverem fordítsa ellenem, mert nem látom értelmét a szemére vetni, hogy ez most nem az igazi. Nem is kell annak lennie, ha így lát engem. - Úgy gondolod, szükségem van rá? Ezüstre lenne leginkább szükségem, de talán jobb is, hogy még nincs, nem állok készen arra, hogy képes legyek megtenni, azt hiszem, sem lelkileg, sem fizikailag. Sokkal erősebb nálam, esélyem sem lenne, maximum akkor, ha meg tudom lepni, de az sem biztos, hogy sikerülne. Odanyújtom neki a fegyvert, hagy cseréljen tárat, közben figyelem, hogyan csinálja, és bólogatok a magyarázatára. Aztán visszaveszem a fegyvert, és némileg értetlenül nézek rá, a csendessége zavar, ostobának érzem magam tőle, holott nem kellene. Ki mondja, hogy nekem nincs jogom a haragra? Hogy nem csinálhatok őrültséget? Hogy nem lehetek egy ideig másmilyen? Senkinek sincs erre joga, senkinek. - Nem akarok beszélgetni. Azzal a fülembe is húztam a zajforrásoktól védeni hivatott eszközt, és nem is érdekelt, mond-e még valamit. Lehet, hogy jelen pillanatban nagyon bunkó voltam, és nem így kellett volna, de nem voltam még erre képes. Egyszerűen túl sok volt bennem az indulat, forrongtam, le kellett vezetnem. Utána? Talán, nem tudom. Nem biztos, hogy bármin változtat, ha kicsit kiadom a fáradt gőzt. Mindenesetre lövök. Egyiket a másik után, lassan, igyekezvén pontosan célozni, bár az is egyértelműnek tetszik, hogy a harag nem jó tanácsadó. A percek mégis túl gyorsan suhannak el, a fejem megfájdul, a szívem zakatol, és lassan remegni kezd minden porcikám. Tudom, mi jön ilyenkor, és nem akarom. Itt és így nem. Leteszem a fegyvert, meg minden felszerelést, amit kaptam, majd Hattiere pillantok, fájdalomittas tekintetem nem lehet ismerős neki, sosem láthatott ilyennek, de lám, mindennek eljön az ideje. - Kivinnél innen? Kérdezem, mert… menni akarok. Rohanni, az erdőbe, a farkasom kaparja belülről a gyönge emberi testet, szeretne rohanni, megnyugodni, elkergetni a viharfelhőket, harcolni a láthatatlan démonainkkal. Önmagunkkal.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Sejtettem, hogy így lesz. Minden ízemben éreztem, hogy keményen hárítja majd el a közeledésemet, s kifejezi majd nemtetszését. Nem is vártam, hogy akarjon beszélgetni. Én mégis úgy gondolom, hogy ezt kell majd tennie, ha nem akar egy idegronccsá válni. Ám nem tehetem meg, hogy itt és most erőszakoskodom vele. A helyzetében – a szindrómájában, ahogyan kategorizáltam őt magamban jelen állapotában, s nem hiszem, hogy tévednék – azzal nem segítenék. Marad nekem a tűrés, a várakozás. Lesz, ami lesz, elviselem a szavait, s nem mutatok sértődést. Nem először csinálom, épp csak az a furcsa, hogy most éppen Bells, a mindig napfényes, mindig derűs Bells az alanyom. - Azt sem gondoltam, hogy az előző tizenötre szükséged lenne. – jegyzem meg csendesen. - Ettől eltekintve mégis lőttél, hát az a véleményem, hogy momentán teljesen irreleváns az, hogy én mit gondolok. Nem sértő a hangom, nem akarom bántani, vagy kioktatni. Ha akar, akkor lő, ha nem akar, akkor pedig nem. Egy az egyben az ő dolga, hogy eldöntse, mit szeretne, itt én csak a lehetőségek tárházát tudom eléje tárni. Elzárja előlem a füleit a zajvédővel, így nem is fecsérlem az időt arra, hogy tovább beszéljek. Majd’ szétvet az ereimben tovaszaladó csalódottsággal keveredő méreg, s úgy érzem, hogy farkasom is nyugtalanná válik belül, mintha neki sem tetszene az, amit lát, vagy az, amit átél. Legalább annyira gyűlöli ezt a szituációt, mint emberi tenmagam, de igyekszem nem törődni vele. Nem akarom, hogy még ő is bosszankodjon. Semmire sem vezetne minket, főleg nem a jó cél felé. Figyelem, ahogyan lő, hol őt nézve, hol a golyók ütötte lyukakat a papíron. A fülvédőt én is visszatettem, így nem bánt a zaj, de valahogy úgy vagyok vele, bár bántana. Így nem jó. Nagyon nem az. Keveset hallok a külvilágból, de többet a magam szívének zakatolásából, s nagyon nem tetszik a helyzet nekem. Dühít, hogy Bellst ilyennek kell lássam, szomorú vagyok miatta, a keserűség rossz szájízét nyelem amióta csak visszatette a fülvédőt. Mégis, amikor lepakol mindent, s rám néz – mint egy idegen, mert sosem láttam még így, ilyen összeesve, ilyen kétségek között -, összeszorul a szívem. Nem szólok semmit, csak leteszem a fülvédőmet, kurtán odaintek a posztosnak, jelezve ezzel, hogy majd elrendezzük a dolgainkat a szokásos módon, majd minden figyelmemet Bellsre összpontosítom. Felesleges lenne beszélni, nem is teszem. Kedélyes mosolyt rittyentek ajkaimra, majd belekarolok barátnőmbe. Remélem, hogy nem húzódik el, mert nem lenne nagyon kellemes az álcának, hogyha hirtelen igencsak megváltozna a katonafeleség és barátnője típusú lövészetünk képe a jelenlevő közlegény előtt. Jó, hogy csak egy közlegény, de megrongálná a renomémat, ha most itt nekiállnék huzakodni Bellsszel, hogy karoljon belém, de izibe’. Ha nem vevő a színpadias, irányomból feléje csevegést imitáló távozásra, hát csak kisétálok vele, mellette haladva. Mivel kocsival jöttünk ide, nem kérdés, hogy beszálljunk-e. Vannak dolgok, amikre a bázis területe nem alkalmas. Hív az erdő, s nem csak őt, engem is. Amilyen gyorsan csak tudok – a szabályok betartásával – a gázba taposok, s mihamarabb kívül igyekszem lenni Fort Wainwright határain. Magamban pedig minden erőmmel igyekszem elnyomni a „mi lesz most?” kezdetű kérdéseket. Majd megtudom, ha eljön az ideje.
Kezdőlap
