A parkot körülvevő kerítésnek ez az egy be- és kijárata van. Egy fabódé áll útjába a befelé érkezőknek, az üveg mögött pedig általában fiatal hölgyek adják ki a belépésre jogosító karszalagot. A karszalag ára 20 dollár, de ennek birtokában korlátlanul használható minden játék, kivéve a nyereményes játékok (pl.: céllövölde).
Innen belépve a parkba, elsőként a büférészlegbe botlik bele minden látogató.
Csikorognak a kerekek. Állatként nyomulnak előre, nyílik ki a pillangószelep, ahogy rátaposok a gázra. Kezem a kéziféken, éles a kanyar. Szívem a torkomban dobog. Dübörög. Ki akar törni. Fejemet hátradöntöm, egy pillanatra becsukom a szemeimet. Annyira jó! Annyira észvesztően jó! Az adrenalin olyan eksztázist tud adni, mint semmi más. Csak élvezni kell. Nagyon. Már sötétben indultam útnak, most pedig még inkább félelmetes feketeség telepedik autóm fényszóróira. Elmosódnak a fények, újabb kanyar következik. Ujjaim ritmusosan dobolnak a kormányon. Szőke hajam, csípőmmel együtt ring ide-oda, a hangszórókból dübörgő zene dallamára. Fehér fogaim megvillannak, ahogy beleharapok alsó ajkamba. Itt vagyok. Sikítanék örömömben! Olyan vagyok, mint egy kislány, akinek elvették a nyalókáját, hát…azt hiszem itt az ideje szétrúgni a fiúcska homokvárát! A motor szíve egy utolsót dobban, majd elhalkul. A vidámpark felöl érkező édes kavalkád, amúgy is elnyomta dorombolását. Nyílik az ajtó, világos farmerba, bélelt tornacipőbe bújtatott lábaimat világítja meg először a neonfény. Fázósan húzom össze fekete kabátomat, még a kocsiban. Hajamat hátradobom és kiszállok. Hűvös szél fúj az arcomba. Talán még ki is pirosodik a bőröm. Azért vagyok ma éjszaka itt, mert játszani szeretnék. Tétet tenni, nyerni, mindent megnyerni, ha kell, akkor pedig fájdalmasan veszíteni. Tudom, hogy kit keresek. Hetek óta figyelem. Legszívesebben szétrúgnám a csinos fenekét, de nem most. Bár előfordulhat még ezen az estén. Sok a meglepetés. Érzem. Lábaim visznek előre, farkasa illata egyre közelebb vonzz. Csukott szemmel is megtalálnám. Érez. Tudom. Egyre inkább akarom, hogy tudja, itt vagyok, jövök, felé tartok. Hozzá érjek? Túl nagy a kísértés. Érintésem éget, mint a tüzes billog. Benne van az egész falka iránt érzett megvetésem, a haragom, a gyűlöletem. A dominanciám. - Ki itt belépsz… Túl sallangos. Folytatja? Hátranéz? A hangom rekedtes, valahonnan a repertoáromból halásztam elő. Ujjaim ráfeszülnek a vállára. Körmeim a kulcscsontjába mélyednek. Elégedetten mordulok fel, akár az előbb a motor, amikor a gázra tapostam. - Játsszunk! Mosolygok. Túl lát az álcámon. Szinte érzem, ahogy láthatatlanul tapogatózik. A férfiak, mint már sokszor említettem, egyszerűek. Csak ajánlani kell valamit azért cserébe, amit én akarok. És nekem most mi kell? Információ. Felteszek mindent egyetlen lapra. Mert nem hiszek a bukásban. Felszegett fejjel, igézve pillantok rá. - Versenyezni akarok veled! A hideg is kiráz, ahogy közelebb hajolok. Bőre illata a hajamba telepszik. - Tudom, ki vagy! Ellépek mögüle és széttárom a karjaimat. Játszani akarok. Vele, most!
Követnek, tudom, azaz próbálnak, és kurva rendes vagyok, mert amikor kicsit lemarad, akkor lassítok, hogy beérhessen, nincs drift sem egyéb, kivárok, mert ha a gázra lépek, akkor elveszít, és az nem lenne jó. Mert ezt akarom, nem mást, holott lassú, nem versenyző, tisztán látszik, de most nem érdekel, pont leszarom, majd utolér a vidámparknál. Olyan sebességgel teszem meg az utolsó métereket, hogy a csiga is elrepeszt mellettem, ha akar, de én nem fogok elrohanni. Betáraztam, felkészültem, ha bérgyilkost küldtek a nyakamba, hát istenem, de őt elméletben nem kellene tudnom, hogy követ. Mindegy is, meglátjuk mit akar a hegyi. Kiszállok a kocsiból, lustán zárom be az ajtót, hát még nem ért ide az árnyékom, nem tehetek róla, ezért kurva lovagiasan, lassan indulok befelé, hogy legyen rá ideje. A dobócsillagom és minden egyebem kéznél, ha kell, használni fogom, de előbb lássuk a medvét, játsszunk. Tudom, hogy megérkezett, azt is, hogy utánam jön, érzem, meg sem kell fordulnom, de minden mozdulatát figyelem, és félreesőbb helyet választok, nem kell a tömeg. Késsel jön, vagy sem? A dobócsillag már a kezemben pihen, hagyom, hogy közelebb jöjjön, és amikor a vállam felé nyúl, majd megszólal ezzel egy időben... -...hagyj fel minden reménnyel. Sziszegem hallhatóan, és egy pillanat alatt kapom el a kezét, fordulok meg... a csontok reccsenését, a szalagok, inak szakadását hallom, törtem és téptem. Az én vállamat nem markolja meg senki csak úgy, mert játékszernek néz. Másik kezemben a csillag már a mellkasánál pihen. Játszani akart, megkapta. Állat vagyok, igen, soha nem tagadtam, és nem érdekel, hogy nőstény, nem hozzánk tartozik. A nyakának szántam a fegyvert, mégis lejjebb vittem, hát nem vagyok kibaszott rendes? -Versenyezni? Mégis miben? Gokart, autó? Vagy azt hiszed, a két melled levesz a lábamról? Örülök, tudom, én kivagyok, ez nem titok. Nőstény, aki azt hiszi, minden hím egyforma, és nem gondolkodik egyik sem. Tévedés. Lételemem a taktika, a stratégia, de ezt nem kötöm az orrára, hiszen miért tenném? A csillagom még mindig a mellkasánál, nem veszem el, egyelőre nem. Megölhetném? Lehet, de nem teszem meg, és nem azért, mert kurva nagyra vagyok magammal, mert bármikor becsúszhat valami, és én nyiffanok ki, de nem fogom kinyírni rögtön. Egyszer még hálás lesz érte.
Igazán jó kislány voltam – szerintem -, és viszonylag nyugisan megültem a popsimon, hogy ne csak bosszúság forrása legyek, pedig ha tehettem volna, eskü mindennap bekopogok Castor ajtaján, hogy boldogítsam valamivel. De… nem olyan típus vagyok, aki akkor is megy, ha a kutya se kíváncsi rá, jó, tudtam, hogy bírja a búrám, de azért annyira csak nem, hogy mindennap látni akarja. Szóval, kivártam, míg ideje és szüksége van arra, hogy lazítson egy kicsit. Annyira kértem, hogy öltözzön kényelmesen, meg lehetőleg melegen, mert nem valami sablonos kis vacsira akarom elrángatni, azt megteheti bárkivel, nem kell hozzá az ügyeletes kedélyfelelős. Ja, a templom meg eszembe sem jutott, mert a jó istenke biztos nem nézné jó szemmel, hogy egy magamfajta oda betegye a lábát, és szerintem Castor bűnlajstroma hosszabb az enyémnél, tekintve a korát. Szóval, lenn vártam a garázsba, mert mióta visszakaptam a kicsikémet, nem győztem járni vele, és mivel meglepit akartam, én fogok vezetni. Ide nekem az előítéleteket a női sofőrökről, köszi, bepakolom a többi közé. - Szia! Rossz hírem van, egy időre meg kell szabadítsalak a látásodtól. Lengetek meg előtte egy selyemsálat, ami mily meglepő, az enyém, tele a csodás kis illatommal, és ha már a szeme világától megfosztom egy kis időre, addig legalább az orrát kényeztetem. Vagy mi… A füldugón is elgondolkodtam, mert a hallása sajnos még lebuktathat, de az még mindig sokkal később, mintha látná, merre megyünk. - Szabad? Pislogtam rá bűbájosan, mintha semmit sem akarnék jobban a világon, minthogy egy kis ideig valóban én uralhassam a helyzetet, ami tulajdonképpen így is volt, mert mellette egyébként erre abszolút nem volt esélyem, maximum határozottan nem fair eszközökkel, amit egyszer úgyis kipróbálok… csak azért is, de most nem ilyesmiről volt szó. Szóval, ha megengedte, akkor bekötöttem a szemét, aztán be is ültettem az anyósülésre, ha nem, akkor… maximum leeresztem a pajzsom, hogy láthassa, semmi kellemetlenre nem készülök, elég hülyének kellene lennem hozzá szerintem. Meg aztán, még bekötött szemmel is röhögve intézne el, ha úgy adódik. Aztán én is beszállok, és indulok is. - Castor… meg kell mondjam, elég nagy csalódással tölt el ez a közös fürdőszoba dolog, úgyhogy kénytelen vagyok kampányolni némi bővítés mellett. Vaaaagy, használni fogom a tiedet, mert holt biztos, hogy neked van sajátod. Jegyzem meg, és persze hogy érezheti a hangomból az ajkaim szegletében bujkáló mosolyt. Mondjuk, viccelni nem viccelek, csak hozom a formám, de ez a fürdés dolog számomra szent és sérthetetlen, és utálom, hogy amióta itt vagyok, nem áztathattam magam kádban legalább egy órán keresztül. Ez határozottan frusztrál. Beszélhettem volna neki komolyabb dolgokról is, mondjuk arról, hogy Mark itt van a városban, de most nem akartam, mert közel sem voltam biztos, hogy ez hozzájárulna a lelki fejlődéséhez jó hangulatához. Úgyhogy, irány a vidámpark, de nyilvánvalóan nem volt olyan egyszerű mindezt összehoznom, mert már zárva tart, de összebratyiztam egy gépkezelővel Halloweenkor, és némi mellékes fejében hajlandó volt a rendelkezésünkre állni egy kis időre. Azt viszont senki sem mondhatja, hogy nem vagyok egyedi, elvégre melyik hülye szervez randit alfafelvidító missziót télen a vidámparkba. Bár, az sem állítanám, hogy normális vagyok, de kettőnk közül még mindig én bírom rosszabbul ezt a mocskos hideget. - Megjöttünk… bár, bevallom, nem decemberre terveztem ezt az egészet, de hát… így jött össze. Nyilván nem miattam, de ezt csak nem róhatom fel neki, szóval most majd befagy a seggünk az óriáskeréken, vagy tudomisén…
Amikor emma már egy jó ideje a falkához csapódott, elígérkeztem neki egy "randira". Pár napja a saját szemével is láthatta, hogy voltaképpen mi az idegbajaim forrása, szóval nekem sem kell külön köröket futnom a magyarázattal kapcsolatban és neki sem feltétlenül kell kérdeznie semmit. A kényelmes öltözet, amire felhívta a figyelmem, nálam annyiban másabb az átlagos legánsnál, hogy lazán vagyok elegáns. A pólóm lényegében nem is látszik, eltakarja egy fekete garbó, és a combközépig érő, fekete szövetkabát. A hosszú, vékony sötétkék-fehér csíkozású sálam nincs felkötve, csak hetykén lóg le kétfelé a nyakamról. Alul pedig szintén sötétkék farmert viselek, cipő tekintetében nem változtattam semmin. Azt tudom, hogy a vezetés élménye már hiányzik. Nem mondom, hogy Emma autója előtt nem emelem meg a nem létező kalapom, mert az fix, hogy jó ízlése van, azonban számomra egyelőre még nem otthonos. Azon is túl tudom tenni magam, hogy nem én vezetek, bár be kell vallanom, kicsit nehezen. És nem, nem azért, mert a női sofőrökről szeretnék a férfitársaimhoz hasonlóan "ódákat zengeni", egész egyszerűen ez egy életérzés. Szeretek az életemben mindent én irányítani, és ez az autóvezetésben is megnyilvánul. - Felesleges lenne elkezdenem ragozni, hogy mennyire szemtelen vagy... - közlöm vele egyszerűen, mégis mosolyogva, aztán jó katona módjára hátat fordítok neki és kissé berogyasztom a térdeimet - Bár nem tudom, hogy mennyit ér, ha a kezeimet szabadon hagyod. Ó, hát aljasul szemtelenkedni én is tudok. Ha már elkezdi bekötni a szemeimet, akkor nem látom, hogy legalább elvigyorodik-e a dolgon vagy valami, de azért bízom benne, hogy ma este is elemében van, és érti a néha sajátos humoromat. Beszállok, majd ő is és indulunk. Baromi fura így autózni, lehet, hogyha többet raboltak volna el a huszadik században, akkor hozzá tudtam volna szokni a dologhoz. A farkasom meg csak röhög rajtam. Kedves. Emma hangja, akármilyen halkan beszél is, kétszer olyan éles most, hogy nem látok. Nem tudok mit csinálni, felnevetek. Micsoda problémák! - Ne aggódj - egyelőre nem akarok neki mondani semmit a csatlakozással kapcsolatban - Egyébként is terveztem bővítést, hamarosan akár még jacuzzid is lehet, ezt megígérem. Addig is nyugodtan használhatod az enyémet. Már persze csak akkor, ha utána kiszeded a hajszálakat a lefolyóból. Elképzelem, mennyire idétlenül nézhet ki, ahogy bekötött szemmel és széles vigyorral nyelvet öltök arrafelé, ahol Emmának elvileg lennie kell, de franc tudja, lehet, hogy a sebváltót fogom megnyalni pillanatokon belül.
Amikor az autó lassít, majd végül megáll, nem hallok semmit, csak valamiféle halk zúgást. Talán áram lehet, minden esetre távol vagyunk az emberektől, nem érzek se tömegenergiát, se zajokat. - Vízicsúszda-park? Koktélszürcsölős napozás? Tippelgetek, elsőre nyilván olyan dolgokra, amik az ember eszébe jutnak hasraütésszerűen, amikor valaki egy nyári programról beszél. De úgy látszik, hogy a templomról legalább letett, kétlem, hogy az az időjárás függvénye volna. Be vagyok már sózva kissé, talán érezheti is, hiszen a pajzsom nincs teljesen fent. Ha kijövök a hotelből, általában mindig hagyok rajta magamnak egy kémlelő nyílást, csak hogy véletlenül se érhessenek meglepetések. - Levehetem? Még a hangomban is a várakozás jelei csendülnek meg. Nem igazán szoktak engem ilyesmivel meglepni, szóval érthető, hogy minél előbb szeretném tudni, hogy Emma miféle "merényletre" készül ellenem.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 12, 2013 12:28 am-kor.
- Valóban az lenne. A kezeiddel meg azt csinálsz, amit akarsz, persze azon kívül, hogy leszeded a sálam. Mosolyodtam el, és igazából, inkább abban bíztam, hogy nem akarja elrontani magának a meglepit, és erre a kevés időre elviseli azt, hogy nincs feltétlenül nyeregben. Néha ő is megengedheti magának, hogy egy kicsit lazítson, és nem kell minden helyzetet tökéletesen uralnia. Velem legalábbis nem, mert én eleve nem tűröm túl jól, ha valaki mindig felém akar kerekedni. Bizonyos értelemben csak nyugodtan, de ilyesmiről nem igazán volt szó ugyebár. - Jacuzzim? Uhh, ez egészen jól hangzik. Vigyorodom el, bár inkább a második felén, mert ha már így belement a dologba, akkor én holt biztos, hogy élni fogok a lehetőséggel, noha lehet ahhoz tudnom kellene, hogy mikor randiznak éppen Duncannal, és mikor van egyedül. Mondjuk, igazából nem vagyok szívbajos, engem nem zavarna az sem, csak hát… meglehet, nem érném el azt a hatást, amit szeretnék. - Ígérem, nem lesz hajszál a lefolyóban. Kacsintanom jelenleg fölösleges, úgysem látja, de azon határozottan jót mulatok, hogy kinyújtja felém a nyelvét. Jól van, kicsit azért bennem volt némi félsz, hogy túl nagy volt a pofám a múltkori kis falkagyűlésen, de igazából, nem csodálkozhatott nagyon rajta, ennyire már azért ismer. - Azért, olyan elvetemült még én sem vagyok, hogy vízicsúszda-parkba vigyelek télen, bár a napozást még meg is oldhatnám, maximum homokvár helyett hóangyalkát csinálnánk, de ez nem jutott eszembe, bocs. Most én öltök nyelvet felé, mondjuk, az elsővel egészen közel járt, majd észben tartom, hogy nyáron menjünk el csúszdázni, biztos azt sem csinálta még életében… Mondjuk, franc tudja, hol leszek én akkor. Nem tagadom, tetszik, hogy kíváncsi, és a jelek szerint várja is a dolgot. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a helyzeten mennyit dob szerény személyem, bár, ha annyira nagyon vágyna a társaságomra, nem hiszem, hogy várt volna ennyit. Ez azonban nem érdekel, mert ha már a csatlakozásomkor kijelentettem, hogy el akarom vinni valahová, nem fogok segget csinálni a számból. Azt nem mondom, hogy egy pillanatig sem voltam csalódott a dolog miatt, de most Mark kellőképpen eltereli a figyelmem a helyzetről. - Persze, persze. Nem segítek, elvégre nagyjából két pillanat alatt megoldja a dolgot, inkább csak elé lépek, mert sejtéseim szerit az arckifejezése elég érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, volt-e valaha vidámparkban, vagy hogy mennyire tartja nevetségesnek az egészet, de az eddigiek alapján úgy saccolom, hogy mellettem igenis képes elengedni magát, és belefeledkezni a pillanatba. Bárhogy is reagáljon, a tenyerébe simítom az enyémet, hogy magam után húzzam befelé. Nincs minden kivilágítva, nyilván árusok sincsenek, mint ahogy a céllövölde sem működik, de pár gép igen, és annyi nekünk most bőven elég lesz. Talán szerencsésebb is a mostani időpont, így legalább nem láthatja senki, hogy bizony őt ilyen helyre is el lehet cipelni. Azért, vigyorgok én elég rendesen az orrom alatt, de tényleg azért csinálom, hogy kicsit elfelejtse azt, ami egyébként körülötte zajlik, legyen szó bármilyen abszurd helyzetről is. - Szóóóval… dodzsem, hullámvasút, óriáskerék, elvarázsolt kastély a választék. Mivel kezdjük? Egy édes, csintalan kölyök lelkesedése az enyém, ugyanakkor remélem, hogy nem fogtam nagyon mellé, de ha már Anchorageban elvitt bowlingozni, szerintem nem rugaszkodtam el túlságosan a talajtól.
Már megint csúnya dolgok futnak át az agyamon. Mégis milyen dolgok fussanak, amikor azt csinálok a kezeimmel, amit akarok...? Na mindegy, ezt ne ragozzuk, nem látok, így azt sem fogom látni, hogy mennyire feltűnő a lelkesedésem. Gondoljunk az adóbevallásokra. Vagy jacuzzi. Igen. Gondoljunk arra, hogy mekkora lesz majd a territórium, és próbáljuk meg kimatekozni, vajon hány jacuzzi lenne képes lefedni az egészet. De azért mosolygok, nekem sem lenne ellenemre egy olyan privát kütyü, a hotelét nem használom, képtelen vagyok bármin is osztozni a vendégekkel. Meg amúgy is, milyen lenne, ha a hotel igazgatója csak úgy behuppanna egy andalgó szerelmespár mellé, hogy akkor ő most jött kiáztatni magát? És Emmával ellentétben ők nem ígérhetnék, hogy nem lesz hajszálas a perem vagy a víz. Újabb érv amellett, hogy átmenetileg megkapja a fürdőmet. Nem túl nagy cucc bekötött szemmel kikászálódni az autóból - gyanítom, hogy ha látnék, attól kevésbé lennék magas, és ugyanúgy nagy eséllyel beverném a térdem a kesztyűtartóba, mint ahogy most teszem. Amint engedélyt kapok, még kicsit habozok, de aztán jobb kézzel felnyúlok, és a nyakam irányába lehúzom a szemeim elől a kendőt. Néhány pillanatig homályos a kép, pislogok is teljes gőzzel, amíg helyreáll, de a jellegzetes színkavalkád, ami a Vidámparkok sajátja, az még így is összetéveszthetetlen. - Te jóóóóó ég. Csúszik ki a számon vontatottan, és erős a gyanúm, hogy ez most inkább tűnhet lehangolónak, mint túlzottan lelkesnek. Pár lélegzetvételnyi idő után megrázom a fejem, és ha már Emma úgyis szemben áll velem, reflexből ráteszem a kezeimet a vállára,nem tudom, miért. Igazából azt se tudom, hogy mit mondjak. Valami azt súgja belül, hogy őrüljek meg, és rohanjak be széles vigyorral a kapukon, de... Még hezitálok. - Ezt... Ezt nekem intézted el? Kérdezem, és már mosolygok. Persze látszik, milyen fából faragtak. Tudom, hogy ilyenkor már zárva van a vidámpark, és hogy biztos volt valami kiskapu, amit megtalált, hogy működhessen. Ez valahol lenyűgöz, mint racionális érték, és aztán persze az is bekúszik a tudatomba, hogy nekem intézte el. Ha csak nem húzódik el, a vállfogásból hamar ölelés lesz, az államat a fejének támasztom és leírhatatlanul megfoghatatlan vigyorral bámulom a park bejárata feletti neon cégért. - Őszintén szólva fogalmam sincs, hol kezdjük. - mormogom kissé halkan, és bár elvileg nem látja, de a mosolyom fanyarrá és lemondóvá válik - Gondolom nem hiszed el, de soha nem voltam még vidámparkban. Mert tényleg nem. Amikor még lett volna lehetőségem, nyilván éltem volna vele, de aztán lényegében a vidámpark egyáltalán nem kapott létjogosultságot az életemben, el is feledkeztem róla, hogy létezik ilyesmi. Hacsak nem röhög ki nagyon, akkor eleresztem, de egyből szeretném megfogni a kezét, hogy együtt elindulhassunk befelé. Közben persze nézelődöm és próbálok megbarátkozni a látvánnyal, szemre eldönteni, hogy melyik játék lehet az, amelyik jó lenne kezdésnek. - Nyugtass meg, hogy a kastélyt nem az Őrzők varázsolták el, és akkor talán kezdhetünk ott. Kezdek feloldódni, vagy inkább felocsúdni ebből a kábulatból, aminek a zavar, az újdonság öröme és a szomorúság, hogy be kellett vallanom egy hiányosságomat - adnak szivárványos egyveleget.
Nem sikerül eldöntenem, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent, de mielőtt elővehetném az ásd el magad felszerelésemet, szerencsére kiderül, hogy tulajdonképpen nem lőttem annyira mellé. Legalábbis úgy tűnik, elvégre, mosolyog. Azt meg azért nem csinálja olyan gyakran. Mondjuk, velem igen, de amilyen szemtelen kis hülye tudok lenni, ez nem akkora csoda. - Ühüm. Bólintok mosolyogva, bár igazából nem volt túl nagy kunszt, úgy értem, ezt bárkinek megtették volna pénzért szerintem, ha meg nem, akkor lehet, hogy a gépkezelő bírja a búrám. Nekem aztán teljesen mindegy. Aztán, rajtam van a meghökkenés sora, mert ölelésre arra nem számítottam, de… jól esik. Örülök neki, mert azt jelenti, hogy elnyerte a tetszését a dolog, és talán elértem ama célom is, hogy egy kis ideig ne gondoljon a gondokra. Azok úgyis lesznek mindig, nem kell alájuk temetkezni. Haha, életvezetési tanácsok egy alfának. Szerintem könyvet kellene írnom róla. - Pontosan azért jöttünk ide, mert úgy gondoltam, hogy soha nem voltál még vidámparkban. Jegyzem meg halkan, de… nincs a hangomban sajnálkozás, mert ez nem feltétlenül olyan dolog, ami nélkül nem lehet élni, viszont az tuti, hogy lehet ijedezni, sikoltozni, felszabadultan nevetni, egyénfüggő, ki miként reagálja le a különböző helyzeteket. Aztán, nem csak én fognám meg az ő kezét, hanem ő is az enyémet, nos, akkor kéz a kézben mehetünk befelé, én meg, bár sosem mondanám ki kerek-perec, de nagyon is örülök, hogy most csak az enyém. Már persze képletesen. Nem kell másra figyelnie, vagy fegyelmezni a falkát… és ez… hiányzott. - Fogalmam sincs, ki varázsolta el a kastélyt, de ha az Őrzők tették volna, akkor csak izgisebb lehetne, nem? Nincs sok tapasztalatom az Őrzőkkel, de a múltkor Adam tök rendes volt velem, segített regenerálódni, miután elcsaptak kocsival. Szóval, még akár jó fejek is lehetnek összességében, franc tudja. - Imádom a vidámparkokat, bár ez elég kicsi, de azért nem Disneylanddel kell kezdeni. Főleg a hullámvasutakért vagyok oda, eszméletlen jókat tudnak csinálni, pláne mostanában. Mondjuk, én is elég rég voltam már vidámparkban… Egyébként, nem értem ezt a szomorúságot, ami az érzései közé vegyül, elvégre, nem olyan tragédia ez, biztos ő is csinált már olyan dolgokat, amiket meg én nem. Most majd szerez ilyen tapasztalatot is, és kész. Szóval, inkább csacsogok, hogy eltereljem róla a figyelmét, és már mehetünk is be az elvarázsolt kastélyba. Kíváncsi vagyok, milyen ilyen kicsiben. - Hú, remélem, van tükörterem, az tök poén. Mindenféle hanghatások már vannak az elején is, de egyelőre még semmi extra, néhol egy kis füst fúj el az arcunk előtt, vagy a padló mozdul meg. Én szeretem, nem feltétlenül félelmetes, inkább érdekes.
Szóval ennyire látszik? Pazar, hiába nincs semmiféle sajnálkozás a hangjában, azért ez a vallomás nem könnyíti meg a dolgomat. Igen, persze, nyilván vannak olyan dolgok, amikben meg ő nem vett részt az életében, de mondjuk egy 10 emberes szex utáni tömegmészárlás esetében az ember tanúsíthat megértést valaki olyan felé, aki életében akkor lát ilyet először. A vidámpark egy kicsit azért más tészta. A velencei lagúna-halászat meg egy cseppet sem menő. Felesleges lenne hozzátennem, hogy hát ebbe nagyon okosan beletrafált,mert úgyis tudja. Szóval inkább elmegyek a téma tovább ragozása mellett, mert csak rosszabbul fogom érezni magam. Inkább perspektívát váltok az estre megközelítését illetően. Mert hát, se az ölelés, sem pedig a kézfogás nem tűnt túlságosan kellemetlennek egyikünknek sem, sőt, a maga természetességében egészen pazar volt, úgyhogy azt hiszem, hogy ebbe kapaszkodni talán sokkal jobb, mint tovább picsogni. - Neked... Nem tudom, hogy te láttad-e már valaha, hogy mire képesek. Képzeld el, mi lenne, ha belépnénk a kastélyba, és egyből elfelejtenénk mindent egymásról? Vagy az egész életünkről... Most először képes vagyok úgy beszélni erről az igen csak fájó pontról, hogy nem társul hozzá a világon semmilyen lehangoltság. Talán fejlődök, és ez mindenképpen siker. Vagy nem, de legalább azt sikerült belátnom, hogy sokkal jobb dolgokkal is foglalkozhatok a múltamnál. - Mivel te vagy az idegenvezető, úgyis arra ülünk fel, amire feltessékelsz, szóval szerintem hamarosan a hullámvasút is sorra fog kerülni. De ha hányok, arról hallgatnod kell. Okés, hogy Alfa vagyok, érfarkas meg minden, de arról nincs semmi elképzelésem, hogy egy hullámvasutas kaland mennyire csinálná ki a gyomromat. Bármi megtörténhet, és ez az ismeretlenség ijesztőbb, mint amilyennek a kastély tűnik. - Mi poénos egy tükrökből álló szobában? Kérdezem suttogva, mert valamiért ösztönösen lehalkítom a hangom, ahogy megérkezünk a kastélyba. A farkasommal együtt érdeklődve tekintgetünk körbe a mindenféle füstös díszletbe, próbáljuk megfejteni, hogy a hülye hangok pontosan honnan jönnek, és mivel ez egy elvarázsolt kastély, teljes harckészültségben próbáljuk felmérni, hogy hol is bujkál az a varázslat. Valami kattanást hallok a fejünk felett, de ennek ellenére - ki ha én nem alapon - teljesen nyugodtan sétálok bele a csapdába, hiszen engem ugyebár nem lehet megijeszteni, én nem félek semmitől. Vagy tíz darab gumipók hullik a fejemre (fejünkre), damilról lógnak. Ez igazából elsőre csak felbosszant, úgyhogy reflexből le is tépem az egyiket. Fura, de elszégyenlem magam, ahogy nézegetem a tenyérnyi műanyag állatot, amiért így túlreagáltam, de ez van. - Hm látod, máris vadásztam neked. Elteszed emlékbe? Nyújtom Emma felé a pókot, bármennyire is evidens, hogy ilyen ocsmányságokat nem adunk nőknek, mégis azt hiszem, hogy Emma nem fog elkezdeni sikítozva pattogni a dologtól. Persze nem vagyok egy szakavatott zseni, de mintha nem sokkal előttünk gyanúsan visszaverődnének a fények, ami talán azt jelenti, hogy valóban van tükörteremben ebben a... valamiben.
- Nem is tudom, vannak dolgok, amiket szívesen elfelejtenék. Mondjuk, téged nem, de nem is ismerlek túl rég… Nem mondom, hogy könnyű lenne bepótolni, mert van, amit nem lehet, és azt hiszem, elértem már nála, hogy velem kicsit felengedjen, ami azért szerintem nem egyszerű az én szemszögemből sem, és az övét nem is ismerem. Igyekszem nem azokra a dolgokra gondolni, amiket jobb lenne elfelejteni… de elsőként persze, hogy Todd ugrik be. Néha mocskosul szégyellem magam azért, mert ennyire megvetem a saját teremtőmet, máskor pedig teljesen normálisnak tartom a reakciómat arra, ahogy bánt velem. - Oké. Ne aggódj, nem fogja tudni senki, mert életem hátralévő részét röhögéssel fogom tölteni, amiért tuti diliházba zárnának. Nem, nem bírnám ki a dolgot nevetés nélkül, ugyanakkor csodálkoznék, ha tényleg elhányná magát, de ahogy eddig néztem, ez viszonylag szolid hullámvasút, ezen tutira nem lesz rosszul. Elképzelni mondjuk vicces. - Majd meglátod. Remélem, nem valami egyszerű kis teremtől van szó, voltam én már olyanban, amiből alig tudtam kiverekedni magam, de az a legviccesebb, amikor valaki megtalálja azt a pontot, ahonnan mindenfelé visszaverődik a képmása. Persze, ez nem jelenti azt, hogy Castornak tetszeni fog, de majd maximum idiótát csinálok magamból szokás szerint, hogy legalább egy vigyort csaljak a képére. A gumipókoktól végigfut a hátamon a hideg, nem vagyok oda értük az életben, de azért nem is vagyok épp ijedős bige, szóval csak elmosolyodom, aztán meg pislogok, mint hal a szatyorba Castor reakciójára. - Azt hiszem, ügyelnem kell a kastély testi épségére. A pókot meg köszönöm, igazán romantikus. Berakom a kabátom zsebébe, mert hát na, ez olyan… aranyos, vagy nem is tudom. Emléknek tökéletes. - Juuuj, ott is van. Előre szaladok, mert abban tényleg nincs semmi poén, hogy együtt menjünk át rajta, az már érdekesebb, hogy vajon mennyire csapja be a látását a dolog, az enyém mellett persze, de én már találkoztam ilyesmivel, ő pedig még nem. Én gondolkodás nélkül elindulok a tükrök közt, és nem is nagyon gondolkodom, merre megyek, de mulattat, hogy minden oldalról látom magam. - Kíváncsi vagyok, mennyi idődbe kerül, hogy megtalálj… Játszom, persze, a hangomból nem maradhat el a szokásos szemtelen él sem, de ugyanakkor aligha lehet komolyan felvenni, jó kedvem van, ez a lényeg, és szeretném, ha neki is maradéktalanul az lenne. Persze, csalhat is, mert hát, az orrát is követheti, vagy a hallását, de itt-ott még így is könnyedén ütközhet tükrökbe...
Nem, valóban nem ismer túl rég. Bár, ha azt vesszük, akkor mégis sokkal messzebbre nyúlik vissza kettőnk története, mint az a pillanat, hogy először leültem mellé a hotel bárjában. Tényleg. Toddról is szót kellene ejtenünk hamarosan... Na de,úgy volt, hogy ma nem foglalkozok semmilyen ostobasággal, hiszen ha már ilyen különleges meglepetésben lehet részem, akkor meg kell próbálnom kiélvezni minden percét, és nem ilyen "toddokkal" rombolni a hangulatot. A diliházas megjegyzésére próbálok nagyon csúnyán nézni rá, de nem sikerül. Túlságosan hamar görbül cinkos vigyorra a szám. - Tudod, hogy azt úgyse hagynám. Ha valaki bezárhatja Emmát, az csak én lehetek, és talán meg is fogom tenni egyszer, ha tényleg fel szeretne jönni hozzám fürdeni. A tükrös kérdést akkor nem forszírozom, ha majd meglátom, akkor majd meglátom. Mondjuk kellemetlen lenne, ha pont egy tükrökkel teli szobában nem látnék semmit. Van ennek értelme...? Kétlem. Persze a lezuhanó pókoknak sincs értelme, azzal viszont tisztában vagyok, hogy valahogy kezelni kellene a helyzetet, szóval ezért is adom oda Emmának. Teljesen romantikus, a nagy fekete hím vadászik a kis fekete nősténynek. Egy hős vagyok, nem is értem, miért nem szerepelek még egy filmben sem. Kíváncsian kapom fel a fejemet, ahogy Emma elkezd szaladni. Utoljára a tengerparton láttam őt szaladni, bár akkor kissé más volt a status quo, azt hiszem. Utána megyek. Egy darabig csak a léptei neszét tudom követni, ahhoz túl kicsi a helyiség, hogy az illatára figyeljek, hiszen szinte az egész megtelik vele. Egy darabig csak megyek, aztán egy "kereszteződésnél" megállok, és most veszem csak észre, hogy mennyire bizarr, hogy tényleg minden oldalról látom magam. Meg kell állapítanom, hogy elég lestrapált fejem van. De szerencsére nincs sok lehetőségem ezen mélázni, hiszen Emma hangja szemtelenül hasít bele a feszült csendbe, én pedig vadászkutyaként fordítom a fejem a hang irányába. Elindulok, és rájövök, hogy ez így nem lesz jó. Lehajolok, leveszem a cipőimet, és a kezembe fogva viszem őket. Játszani akarsz? Hát legyen. A Bestiám rettentően jól szórakozik ebben a cserkészésben, és ugye, mint tudjuk, ő sosem vall kudarcot. Egy pillanatra, mintha látnám Emma haját az egyik tükörben, szemben magammal, de állj! Mivel ez tükör, biztos, hogy nem ott van. Megfordulok, és igyekszem az ellenkező irányba tovább haladni. - Aljas vagy... Megint. Közlöm vidáman és játékosan, hátha sikerül belőle kicsikarnom valamilyen választ. A baj az, hogy érzem őt, nagyjából be tudom tájolni, hogy merre lehet, az üveglabirintus azonban mindig akadályokba ütköztet. De doppingol a helyzet, a vadászösztönöm hajt előre, úgyhogy Emma jobban teszi, ha elkezd rettegni. Kedvem lenne millió apró darabra törni az összeset, de azt hiszem, hogy az túlságosan sértő lenne. Mintha beleköpnék a saját szülinapi tortámba. Hangtalanul, lopakodva közlekedek, és csak a tapasztalataimnak köszönhetem, hogy nem szusszanok fel, leleplezve saját magamat, amikor az egyik fordulóban Emma alakja áll nekem háttal. Csak elmosolyodom, annyira közel megyek hozzá, amennyire lehet. Eleresztem a cipőmet, hogy hangos csattanással érjen földet, aztán még mielőtt bármit is tehetne, a jobb kezemet hátulról a szájára tapasztom, a ballal pedig a mellkasát fogom át, mintha éppen el akarnám rabolni. - Meglepetés... Dorombolom, egészen közel a füléhez. Nyertem. És ez tetszik. Miért is ne tetszene, vagy egyáltalán miért is vártam mást? Csak annyira eresztem el, hogy meg tudjam fordítani, aztán komiszan forgatom a fejem kissé körülöttünk, amíg bele nem nézek az egyik mellettünk álló tükörbe. - Majdnem tökéletes. Bár lehetnél egy kicsit magasabb. Szemétkedem, miért ne tenném, egy köcsög vagyok. De legalább általában öltönyös. Ugyan a száját már nem fogom, a kezem mégis ott ragadt az állkapcsa vonalán, és mert... Mert én vagyok az Alfa, és mert én megtehetem, és mert ma egyébként is csak a szórakozással foglalkozunk, és mert... Mert akarom, egész egyszerűen megcsókolom Emmát.
- Reméltem… Nem, eszemben sincs diliházba vonulni, mondjuk, nem is épp életbiztosítás kiröhögni Castort, de na… ezt azért már igazán megszokhatta a részemről. Nem én lennék, ha másként viselkednék, márpedig én senki kedvéért nem fogom megtagadni önmagam. A felszínre engedem a kis bolyhost, jó, nem olyan kicsi, szerintem, de ez is csak viszonyítás kérdése. Jól érzi magát, szimatol, körbeugrálja a nagy fekete farkast, hiányolta. Úgy csóválja a farkát, hogy félő, mindjárt lerepül a helyéről. Gondolkodás nélkül nyalja pofán, majd iszkol is el, nehogy kapjon érte. Játszik, mint egy gyerek, pedig nem az már, rég megtanulta, hogy nem tehet meg mindent gondolkodás nélkül. Most mégsem akar ilyesmivel foglalkozni, csak örülni, hogy az Alfája mellett lehet, hogy nem bántja, hogy bízik benne. Az én szemembe meg könnyek szöknek, és csak mosolygom, mert ha neki jó, nekem is jó. A kis szaros jól érzi magát, akkor nem döntöttünk rosszul, jól leszek. Én is… az emberi felem. Egyszer biztos. A tükörképemmel szemezek, látom, ahogy fénylenek a zöld szemeim, látom benne a farkast, ott fonódunk össze, ott vagyunk egyformák, csakis ott. Mintha két világ csodálatos egyesülése lenne. Figyelem a mosolyt ajkaim szegletében, és tudom, hogy sokszor nem őszinte, de most az. Ez megijeszt. Az is, hogy a bundásomnak ennyire tökéletes minden, én pedig el vagyok veszve. Hiányzott, most itt van, de ha ennek az estének vége… megint nem lesz, vagyis, nem így, nem csak nekem. Vajon miért keverem magam mindig olyan helyzetekbe, amikből képtelen vagyok kimászni? Önző vagyok, mindig is az voltam. Ami jó, abból többet szeretnék. Elég, tovább indulok, a magas sarkak halkan koppannak a poros padlón, fülelek, de nem hallom, egészen addig, amíg meg nem szólal, széles mosollyal intem csendre saját tükörképem, nem, nem könnyítem meg a dolgát, úgy kevésbé érdekes. Tudom, hogy most pillanatnyilag a préda vagyok, de az Alfám előtt azt hiszem ezt fel merem vállalni, ő már rég uralja a benne élőt, nem fog szétkapni, csak mert „futok” előle. Újabb tükör, lassan mindegyikben más arcomat látom, ezernyi maszkot, mik mintha ott ragadnának, lemeztelenítve az egykor volt valómra, arra az ijedt kislányra, akinek elrabolták, majd összezúzták a szívét, hogy többé ne legyen képes szeretni, mert túlságosan fél attól, hogy újra a földbe tapossák az érzéseit. A következő pillanatban elkerekednek a szemeim, és a szívem majd kiugrik a helyéről. Ilyet kismadárként feszítené szét a rácsait, de fura mód, ahogy megérzem a számon a kezét, s a mellkasomon az erőteljes fogást, máris nyugodtabb vagyok, másképp szökik feljebb a pulzusom. A tükörből nézek vissza rá, örülök, hogy… örül, elértem a célom, és ez a lényeg. Sikerült, ha csak rövid időre is, de elfeledtetnem a sok szart vele, ezért hoztam ide. Egészen ironikus, hogy közben én meg… ilyen furán vagyok. Nem rosszul, csak, talán tényleg a legjobb kifejezés rá a riadt kismadár. - Bocsi, mondanám, hogy panaszold el a bánatod anyukámnál, de hát… Mosolyodom el, nem nőttem nagyra, de sosem bántam igazán, és teljesen mindegy, mekkora vagyok, mellette mindig kicsinek érezném magam. A farkasom is, én is, és ezzel nincs is semmi baj, nőstény vagyok, s eleve sokkal fiatalabb. Aztán… megtalálja a gyenge pontomat, beszéltünk róla, kíváncsi volt rá, most pedig fogja, és telibe lövi, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Egyszerű, csak egy csók… másnak lehet. Én nem szoktam, nekem az ilyesmi már jelent valamit, iszonyatos nagy céda vagyok, és nem tagadom, rohadt sokszor széttettem már a lábaim, de egy kezemen meg tudom számolni, hány férfit csókoltam meg életemben. Elveszi a magabiztosságomat, mégsem tiltakozom. Persze, hogy nem, basszus… mert akarom. Még azt is, hogy felperzseljen, megégessen, csak egy kicsit elveszni benne, annyira szabad… nem? De… kell, akarom. Ő elveszi, én adom.
Megijedt. Helyes. Roppantul elégedett vigyor csúszik az arcomra, egy kicsit úgy érzem, hogy sikerült visszavágnom Emmának azért a szemtelenségért, amit ezzel a beszaladással és az igen csak csalásnak minősülő helyismereti előnyével produkált. Érzem a karjaim alatt, hogyan gyorsult fel a szívverése, de mégis, mintha én fognám le az apró ketyegőt, hogy ne akarjon kiszökni a helyéről. Aztán szép lassan megforgatom és kissé eleresztem, belenézek a tükörbe és a megjegyzésem természetesen nem marad válasz nélkül. Eszem ágában sincs panaszkodni. Szeretem, hogy pindúrka, csak még inkább előtérbe kerül az az érzés, hogy bármikor össze tudnám roppantani, hiszen hiába farkas ő is, hozzám képest olyan törékenynek tűnik, hogy szinte elhiszem róla, hogy ártatlan. Az én kezemben van a sorsa, legalább is lehetőségem lehet rá, és mégis tudom, hogy soha nem akarnám szánt szándékkal bántani. A hirtelen ötlettől vezérelt és abszolút spontán megtett csók olyan, mintha egy lavinát indítottam volna el, pusztán egyetlen apró hógolyóval. Nem húzódom el, nem hagyom abba, ha már megtettem, nem fogok zavart kamaszként kihátrálni a helyzetből. De van egy olyan érzésem, hogy ez betalált, ez a tett valami olyan dolgot mozgatott meg, amit talán senkinek nem lett volna illendő piszkálni, én pedig mégis beletapostam, ráadásul kérdés nélkül, páros lábbal. Egyszer emlegettünk valamit a gyenge pontokkal kapcsolatban. Mintha sikerült volna felfednem valamit, legalább is mélyen belül ilyen jellegű érzés kerít hatalmába, de egyáltalán nem érzem magam rosszul miatta, tekintettel arra, hogy újabb győzelem, újabb megvalósított ígéret. Én mondtam, hogy előbb vagy utóbb, de mindenkiét megtalálom. Ettől függetlenül nem ellenkezik, sőt, végigzongorázik a bőrömön még így, kabáton keresztül is az akarata, a vágya, és nekem most az a dolgom, hogy ezt megragadjam és a felszínen tartsam. Ne gondolkodjon. Én sem teszem, valószínűleg ha objektíven álltam volna ehhez az egészhez, ma este egy újjal sem érek hozzá. A másik kezemet is az arcához emelem, kehelyként fogva közre az orcáit, és kifejtek annyi erőt, hogy kissé elfordítsam, és a hátát nekinyomjam az egyik tükörnek. A testem mohón feszül neki az övének, és csak akkor eresztem el az arcát, amikor valamilyen spontán oknál fogva elkezdem legombolni magamról a kabátot, aztán hagyom, hogy a porba essen úgy, ahogy a cipőm. A kezeim birtoklóan csúsznak a derekára, és a csípőjére. Talán nem ártana majd egy beszélgetés... Meddig fogjuk ezt így csinálni? Meddig üldözzük egymást? Végre először hagyom el az ajkait, de csak annyira, hogy nyelhessek egy nagyobb adag levegőt, és a nyakát vehessem célba, felváltva harapva belé és csókolva az artériája pumpálását. Nem biztos, hogy meg akarom beszélni. Az már jelentene valamit, amire talán semmi szükségem nincs. A jobb kezem felkúszik a hátán, és igyekszem kellően határozottan a hajába markolni, satuba fogni, hogy csak akkor mozdulhasson el, amikor én akarom. Visszatérek az ajkaihoz, újra illetlenül szentségtelenítem meg őket, de már nem érdekel, ez már egy olyan folyamat, amiben nem fér meg a kétség vagy a gondolkodás, már csak azt teszem, ami jól esik. A szabad kezem végigsimítana a combján... Itt nincs mit megbeszélni, aki hozzáér rajtam kívül, az szenvedni fog. De ez azt hiszem, hogy egyedül az én titkom lesz...
Ne gondolkodj, ne gondolkodj, ne gondolkodj. Basszus, miért, miért, miért? Hülye vagy Emma, igazán nagyon hülye, lehetett volna elég az az egy, minek kísérteni a sorsot, nem igaz? Eddig teljesen jól megvoltál úgy, hogy azzal, és akkor érezted jól magad, akivel akartad, most meg nem vagy hajlandó mással hónapok óta. Miért? Utálom ezt a szót, fölösleges, és csak problémákat szül. Olyanokat, amiket én simán a szőnyeg alá söprök, mert nincs rájuk szükségem, mert nem akarok róluk tudomást venni. Kezdetnek, lehetne mondjuk egy fokkal rondább, vagy inkább kettővel, meeeg, nem kellene állandóan morcosnak lennie, hogy késztetést érezzek arra, hogy változtassak a dolgon. Esetleg lehetne kicsit kevésbé erős, szinte letarol minden alkalommal, és mégis vonz, mint fény az éjjeli lepkét. De az éjjeli lepke is mindig belehal… Szeretek veszélyesen élni, de a lelki gyötrelmek nagyon nem ezt a kategóriát jelentik nálam. Mondtam, hogy ne gondolkodj. Érzem a diadalt, és tudom, hogy tudja, és én haragszom rá ezért, igen, haragszom, mert ennek a közelébe se kellett volna kerülnünk. De még nincs semmi baj, csak egy csók, nem érzések, azokat nem eresztem ki, nem akarom, félek tőlük, tönkretesznek. Tudom, mi kell, hogy helyrehozzam, hogy ne gondolkozzak, és ha egy kicsit is rajtam múlik, nem lesz benne hiba. Csak sajnos úgy érzem, hogy esélyem sincs beleszólni, mert azt teszi, amit ő akar, azt veszi el, ami épp eszébe jut, és nem tűri, ha ebben meg akarják akadályozni. Amikor a tükörnek nyom, már kezd a felszínre törni az, aminek viszont igenis utat akarok engedni, és amit tudok kezelni. Érdekes módon megnyugtat, mert az nem érdekel, ha a testem uralja bárki, az csak egy eszköz. A kabátja lekerül, oké haladunk, a birtokló mozdulatba belefeszül a testem, aztán egy mély levegővel könnyebbülök meg. Zihálok, érzem, hallom, mintha minden sokkal intenzívebb lenne. Felnyögök, amikor a nyakam ostromolja, ez jó, ettől még inkább beindulok, elüldöz az aggodalom makacs felhőit a fejem fölül, nem kell mást csinálnom, mint meglovagolni az érzést, hagyni, hogy maga alá temessen, és minden rendben lesz. Oké, vettem, nem megyek sehová, amúgy sem állt szándékomban, és engem csak tovább hergel az, ha ilyen téren korlátoznak. A nyakam íve megfeszül, és nem kell túlzottan megerőltetnem a fantáziám, hogy el tudjam képzelni, mennyire könnyű lenne feltépnie úgy, hogy itt maradjak. Nem esek kétségbe az újabb csóknál, ez már része valaminek, amit ismerek, hagyom, hogy a vágyam pumpálja tovább, és ne jelentsen semmi mást. Igyekszem bejutni a garbó, majd a póló alá, hogy érezzem a forró bőrét a tenyereim alatt, már ha nem akarja a kezeimet is uralni, sosem lehet tudni, bár azt hiszem, annyi keze azért nincs, hogy megállítson, persze, még mindig rám parancsolhat, hogy legyek nyugton, de amíg nem teszi meg, addig bizony igyekezni fogok a ruhadarabok számának mihamarabbi csökkentésével…
Hogy haragszik? Hogy gyűlöl? Az nem baj. Egyáltalán nem zavar, sőt - valamelyest még jól is esik, hogy végre hitelesnek tartom az érzéseit. Na nem azért, mert valaha is kételkedtem volna abban, hogy remekül érezzük magunkat, ha néhanapján együtt töltünk egy kis időt. Nem... Ha valaki felől igaz, női szeretetet kaptam, annak még sosem volt jó vége. Haragudjon, hordjon el mindennek abban a tudatban, hogy ettől én nem fogom elszégyellni magam, otthonosan mozgok már mások irántam táplált dühének kereszttüzébe. Ez az én terepem. Az elégedetlenség és a ki nem mondott bírálat. Ennek a kezelésében jó vagyok. És az, hogy az egyre fokozódó akarás is felüti a fejét, már teljességgel biztossá teszi számomra, hogy mégis csak jó az az út, amin járok. Emma is felélénkül, bár kivételesen nem hiszem, hogy lehetne azzal illetni, hogy könnyedén adja oda magát, hiszen ha lett volna mersze vagy ha tényleg haragudott volna rám, egész egyszerűen felképel és magamra hagy a tükrök közt, hogy a teste helyett csak a saját megszégyenült arcomat nézhessem. Nem fogom le ennél is jobban, hagyom hát, hogy megszabadítson a felesleges ruhától, még segítek is neki, bár borzasztóan feleslegesnek tartom, hogy nem szaggatta inkább darabokra a textilt, hiszen így nyilvánvalóan el kell válnom tőle - ha csak pillanatokra is, de akkor is. Olyan hevülettel vetem magam újra a törékenynek tűnő testére, hogy a mögöttünk eddig kitartóan álldogáló tükör hangos robbanással ezerfelé törik. Gyors mozdulattal nyúlok a dereka után, hogy ne zuhanjon ő is a poros földre a szilánkokkal együtt. Miközben újra bekebelezni készülök a nyakát és a vállát, én nem finomkodok feleslegesen a ruháját illetően. Morogva tépem szét a testét elrejtő ruhát, szabad utat engedve ezzel a kezeimnek és a számnak. Persze, ha gondolkodnék, akkor biztosítanám őt arról, hogy majd kap helyette ezer másikat, ha kell, de most inkább csak azt érzem, hogy nem érdekel semmi, azt leszámítva, hogy valamelyest javítsak azon a képen, amit az Orfeumban lefestettem magamról.
Fogalmam sincs, hogy milyen úton-módon kerülhettünk végül a földre, és igazság szerint arra sem gondoltam, hogy egyenesen bele fogok tenyerelni néhány szilánkba, ezzel serkentve ki a saját véremet. Emma hátáról nem tudok nyilatkozni, de nem esne jól a lelkemnek, ha tényleg ilyen bagatell problémák miatt szakadna meg az ostromom. A Bestiát egyébként is csak felpörgeti a vér szaga, ennek köszönhetően a nadrág is gyorsabban kerül le rólam, mint az természetes lenne. Végigcsókolom a nyakától egészen az alhasáig, olykor bele-beleharapva a bőrébe, élvezve a puha hús megadását a fogaim között. A hevesnek mondható tempó ellenére játszom, szórakoztatom magunkat, bár hogy melyikünk az, aki ezt leginkább élvezi, az kétséges. A reakcióitól függ, hogy én mennyire hamar unok rá, és vágok inkább bele a dolgok közepébe.
Valamiért már az első mozdulataimban is egész máshogy érzem magam benne, mint a múltkor. A kezeim felcsúsznak a szilánkok közt, hogy ráfogjak a csuklóira, és a földhöz szegezzem. Már nem akarok bizonyítani semmit,sem neki, sem magamnak. Nincs meg az agát, mint az Orfeumban, ahol be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok megtenni, hogy a történtek ellenére még megállom a helyem férfiként. Most csak ő van és én, és természetesen a farkasaink - semmi megfelelni akarás. A puszta létezés és a tettek öröme. A szemem fel-felvillan a farkasom vörösében, ahogy a csípőm mozgatom, és egész egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen vagyok betelni ezzel az egésszel, pedig még csak most kezdtük el. És nem finomkodok, egyáltalán nem, az enyém, elvehetem és bekebelezhetem, mohón, ahogy csak tetszik, valahol pedig pontosan tudatában vagyok annak, hogy ez Emmának sincs ellenére.
Szeretem a macska-egér játékot, és azt sem bánom, ha én vagyok az utóbbi, amíg lelek némi élvezetet a történésekben. A szenvedély az olyan dolog, ami mindig is a részem volt, ismerem, szeretem, és megosztani is felettébb kedvemre való. Ebben az érzésben megéri elveszni, hiszen mi értelme az életnek akkor, ha nem élvezzük, csak szenvedünk önnön ostobaságunk rabságában, mert olyan álmokat dédelgetünk, amik sosem valósulhatnak meg? Nekem nincsenek megvalósíthatatlan álmaim, a reggeli kakaós csigám és az esti fürdőm nagyjából már boldoggá is tesznek. Jah igen, meg az itt és most is. Nem tudom, miért nem tépem… az sokkal jellemzőbb rám, minthogy alattomosan kússzak be valaki ruhája alá. Vagy pontosan azért, hogy az ajkai eltávolodjanak, és képes legyek másra is koncentrálni? Fogalmam sincs. Nem is érdekel. Csak az, hogy ujjaim alatt érzem bőre forróságát, úristen, ez így nem állapot, olyan vagyok, mint egy kiéhezett, tüzelő szuka. Már megint. Tegyük most félre ama tényt, hogy igencsak sok idő telt el az Orfeum óta. Én ehhez nagyon nem vagyok hozzászokva. A tükör darabjaira robban, mik csilingelve érnek le a földre, én pedig törleszkedő, hízelgő macskaként simulok Castor szorításába, valahol meglehetősen jóleső, hogy nem hagyott hanyatt vágódni, bár maximum magammal rántottam volna a poén kedvéért. Ujjaim máris felszántják a bőrét, nem sértem fel, csak erőteljesebben csapódik le bennem minden, ezért a mozdulataimat sem uralom tökéletesen. Kicsit visszás ez a helyzet, akkor úgy éreztem, hogy valami visszatartja, hogy túl sokat agyal, és fogalmam sem volt, miért, most pedig egy pillanatra sem inog meg, egyszerűen csak teszi, amit akar. Ez tetszik, nagyon is a kedvemre való, odabenn a gyönyörűségem is elégedetten morog, mivel dorombolni farkas lévén nem tud. A ruháim szégyentelenül gyorsan adják meg magukat recsegve, mintha eleve arra rendeltettek volna, hogy a hím letépje őket rólam. Legutóbb még erre sem vette a fáradtságot, de persze, ez nem jelenti azt, hogy azt a helyzetet nem élveztem, mert nagyon is. Érintések, futó csókok itt-ott, apró harapások, karcolatok a tökéletes bőrbe, aztán pillanatok múlva élesen hasító fájdalom mart belém, hogy kéjes sóhajt csaljon ajkaimra. Éreztem, ahogy megannyi szilánk vág a hátamba, felsértve azt, de nem érdekelt. Mit számít? A hátam bőre így sem makulátlan, halovány fehér sávok szolgálnak rajta örök mementóul egykori alfámtól, aki szerint nem vérfarkas a vérfarkas sebhelyek nélkül. A tükördarabok azonban maximum annyi bosszúságot fognak okozni, hogy mehetek majd Emilyhez, hogy kiszedje belőlem azokat, amiket körülnőtt a bőröm. Buja mosollyal markolok a hátsójába, amint lekerül a nadrág, de aztán eresztem útjára, és minden harapásba úgy feszülök bele, mintha kellemesebbet érezni sem érezhetnék. A vér szaga végképp elködösíti az elmémet, és csak sodródom egyik kéjes pillanatból a másikba. Már a farkasom néz rá, mikor erős karjaival a földhöz szegez, fénylő smaragd íriszeim mélyen magukba isszák a látványt, akarom… a francba is, már az első pillanatban is akartam, és annyira gyűlölöm az érzést, hogy képtelen vagyok a kezembe venni az irányítást, mert nem hagyja. Az őrületbe kerget. Vágytól terhes sóhaj szakad fel belőlem, amikor magamban érzem, és ugyan az első pár pillanatban ágálok a szorítása ellen, de nagyon jól tudom, hogy ha nem akarja, nem fogok tudni szabadulni. Megőrjít, hogy nem nyúlhatok hozzá, és biztosra veszem, hogy ő ezt is tudja. Hogyne tudná… elvégre, az Alfám. Igencsak nagy ütőkártyát engedtem ki a kezemből azzal, hogy csatlakoztam, de ez már annyira nem számít, nem bántam meg. Csupán a lábaimmal fonom körbe a csípőjét, mert azt hála az égnek nem tudja lefogni, s saját ölem is úgy mozgatom, ahogy kedvem tartja, de nem szórakozok, csupán a tökéletes összhangra törekszem. A kezem nem tudom kiszabadítani, így csak sodródok, de kezdenem kell magammal valamit, szóval most én vagyok az, aki csókot lop, bár ez nem lesz olyan finom, vad és követelődző, szenvedélytől fűtött, ha már lúd, legyen kövér, most már nem érdekel. A saját korlátaimon csak úgy emelkedhetek felül, ha szőröstül, bőröstül felfalom őket. Eztán pedig semmiféle isten, ős, szellem nem fogja megmenteni attól, hogy meztelenül parádézzak a fürdőszobájában minden áldott este, attól függetlenül, hogy épp ki őrzi testének épségét.
Kezdőlap
