Anne beváltotta a "fenyegetését" és mindenhova velem jött. Pontosabban: én teljesítettem az ő kérését és mindenhova vittem. Nem voltam elragadtatva, kétszer olyan paranoiásnak éreztem magam, mint alapjáraton, úti céljaim pedig lekorlátozódtak szép lassan az Orfeumra és a Hotelre. Hát, a kettő között ingázva nehéz is bármiféle bajba keverednem, bár magamat ismerve, megoldanám. Csakhogy a Tökmaggal mellettem... nem kockáztatnék. Annyira utáltam, hogy így kiismert! De nem tudtam rá haragudni, hogyan is tehettem volna? Az az este és az a pofon azt hiszem jó ideig fog még mindkettőnket kísérteni. Megint feltűnően sokat hallgatott, nevetni is jóval ritkábban szokott, átállt a csendes szemlélődésre, s ha azt érezte rajtam, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, például mikor Nori kérését teljesítve szamárfüllel, meg azzal a hülye táblával a nyakamban flangáltam, közelebb húzódott és/vagy megfogta a kezem. Mintha behúzta volna nálam a kéziféket. Most is, mikor flangáltam fel-alá az épületben, jött velem, így nem csak én lepődtem meg, mikor hirtelen Ems kinyújt a folyosóra és berántott a maga páholyába. - Hűha! - szaladt ki a számon, ahogy felfogtam az öltözékét, és ezt egyfajta bóknak is felfoghatta, többet úgyse várhatott tőlem. - Buonasera! - mondtam magam mögött hagyva csodálkozásom. - Szia Emi néni! - köszönt csendesen, szemlesütve Anne, majd a páholy mellvédjéhez sétát, felállt az egyik székre és onnan nézte a műsort. Nem hagy magamra, de nem is akar zavarni. - Igenis - sóhajtottam és leültem, ahova csak parancsolta. Basszus... most először állt rangban fölöttem! Ha akarnék, se tiltakozhatnék. - Gondolom nem azért rántottál be, hogy lecsekkoljam, megfelelő lesz-e a szerelésed a következő Caleb-randihoz. Bár a randizáson asszem már túl jutottak.
Még kitartóan markoltam Duncan felsőjének nyakrészét határozott, erős fogással, nem eresztve a hímet futásnak, mikor is felcsendült a csilingelő hangocska, én pedig lefagytam minden további mozdulatban. - Öhm... szia. - Nyögtem ki meglepetten elkerekedő tekintettel és igen, meglepően kedvesen az eddigi érdeklődések és interakciók fényében, amivel a kölyköt illettem. Pillantásom követte Bigyóka mozdulatait egészen a páholy széléig. Alig foglalt helyet a kis szőkeség, fagyosan kék pillantásomból a kedvesség minden szikrája tovaszökött, ahogyan Duncanre tekintettem és elengedtem, határozott szavakkal intve rá, hogy jobban teszi, ha ő is leül. Ha nem tenné, a következő pillanatban lekevert pofon majd segít neki a dologban. Nem, azt hiszem, a múltkori után már Anne jelenléte sem tud érdekelni a tekintetben, hogy mit és hogyan mondok vagy teszek figyelő tekintetének kereszttüzében. Neki már mindegy, azt hiszem, no de teher alatt nő a pálma is. Ha valaki, akkor én ezt igazán tudom tanúsítani. A beharapóm nevelési stílusának lényege abban állt, hogy aki fájdalmat akar másoknak okozni, maga is ismerje meg ugyan azokat a fájdalmakat... tanulja meg őket kontrollálni és elviselni. Uralni. De ez most nem rólam szól. Duncan és Matt ég és föld, én pedig nem tudom, mikor lettem a kölykök szószólója, de való igaz: ritkán szólalok fel az érdekeikben. Ha nem tudja megvédeni magát, megérdemli a megaláztatást. És lám, most mégis fagyos, karcos szavakat vágok Duncanhez kapásból. Vágnék, ha nem sikerülne neki kissé összezavarnia. Végigpillantok magamon sietve szavai hallatán, majd némileg megütközve, értetlenül tekintek fel arcára. - Mi soha nem randiztunk... - Vajon ez probléma lehet egy kapcsolatban? Ehh, picsába veled Duncan, hogy terelsz a tárgyról! Szusszanva, kissé morcosabb pillantást küldve felé igyekszem visszazökkenni az előbbi lendületbe... de végül csak csendesen, szinte suttogón szólalok meg. Szavaim hűvösen szaladtak felé a levegőben, fokozatosan, sietve, mint a rianás a Chena vizén, mikor tavaszodott. - Egyik kölyöknek sem kellene megütnie a teremtőjét. Ha idősebb lenne, már esélyed sem lenne a tiszteletét kivívni... és ő teljesen jogosan vetne meg, hisz ki akarna egy olyanhoz tartozni, aki nem a sajátját helyezi első helyre? És nem a falkáról beszélek Corvin, csak erről a kölyökről! - mutatok Anne felé, ahogy kissé megemelkedik a hangom.
Anne meglepte Emst, amin más esetben talán még jót is mosolyogtam volna, most viszont csal elhúztam a szám és ujjaim hegyével alig érezhetően megsimítottam a kis szőke fejet, mikor eltipegett előttem. Ez van, a kicsi lány szériatartozékom bizonytalan időre. Látom Emilyn, hogy most nagy fejmosást kapok, amin más helyzetben megint csak jót vidulnék azt hiszem. Ez egy ilyen este lesz "más helyzetben" címmel. Na, mindegy, lecsüccsentem, ahogy szófogadó testő... falkataghoz illik és vártam volna a hegyibeszédet, csakhogy a randi említése kizökkentette egy pillanatra a nőt. Más helyzetben... jó, nem, ez most is némi elégedettséggel töltött el. A fejtágítást azonban se így, se úgy nem úszom meg, szemmel láthatóan Anne jelenléte se tudja ebben meggátolni, amit csak azért sajnáltam, mert oké, hogy nagy marha voltam, kolompot a nyakamba, de világéletemben szörnyen viseltem a verbális regulázást, kioktatást és társait. Tudom, hogy néha nem alakítom túl meggyőzően, de felnőtt vagyok, nem egy vakarcs. De befogtam, kussban ültem, már csak azért is, mert eddig semmit nem vágott a fejemhez, szóval magamban készültem a jégviharra. - Nuku randi? - vontam fel szenvtelenül a szemöldököm. - Talán jobb is... - motyogtam elmélázva. Baszki! Mondom, hogy a verbális fenyítést rosszabbul tűröm! Mereven álltam Ems pillantását, még az állkapcsom is megfeszült, fojtott indulat lappangott bennem. Jah, mert hiába a múltkori csetepaté, az lehűtött, de mint mondják, egy kóstolótól nem csappan, hanem megjön az étvágy. Én pedig még mindig farkaséhes vagyok. - Köszönöm szépen, Emily, ez eddig meg se fordult a fejemben - dőltem kissé előrébb beszéd közben, és én is egész halkan beszéltem, de annál gúnyosabban. - De hadd mondjak valamit, addig a pontig Tara is az enyéim közé tartozott, nekem számított. Ne akard a nyakamba varrni, hogy felelőtlen vagyok csak azért mert egy barát seggét kihúztam a szarból! - Még mindig ugyanolyan halkan beszéltem, csak jóval kevesebb gúnnyal és... én mikor álltam fel? - De senkinek semmi oka nem lesz rá többet, hogy miattam fájjon a feje. - Elhúztam a szám és visszahuppantam. - Jó kis farkas leszek és maradok a seggemen... - Fújtam egyet. Még a gondolat ellen is tiltakozott minden egyes sejtem.
- Miért? - pislogok megilletődötten, hogy aztán megrázzam kissé a fejemet. - Ki ne fejtsd! - Zárom le ennyivel a dolgot, majd ugye jön a véleménynyilvánítás, ami úgy fest, nem megy át Duncannek teljes egészében. Pedig azt hittem, pár pofon csak nem fog rontani a felfogóképességén. - Egy szóval sem mondtam, hogy ezért lennél felelőtlen! - És tényleg. Hol emlegettem én Tarát? Sehol. Na ugye. - Adott helyzetben én magam is megtenném azért, aki számít nekem, de lehetett volna annyi sütnivalód, hogy valahogyan ne Castor előtt intézd! Tudtad nagyon jól, milyen zabos arra a szukára. - Zabos? Az nem kifejezés! Ékes példája annak, amiért én köszönöm, de nem nagyon akartam kérni a szerelemből. Ha Caleb így belegajdulna bármibe is, előbb fojtanám meg, minthogy hagyjam kifordulni önmagából miattam. Talán még meg is köszönné. Hangom fojtottan csendül, szinte csak hangos suttogásnak hat csupán, de éppen ezért és a benne rejtező hűvös él miatt oly hidegrázós azok számára, akik nem töltöttek már el jópár évet a társaságomban. De talán még azoknak is végigfut a hátán a hideg, akik ismernek. - Nagyon helyes. Nem akarok senkinek a pótszülője lenni. - Ezekben a szavakban azonban kimondatlanul benne van, hogy megtenném, megtettem volna Duncanért, ha Castor nem hagyta volna hirtelen felindultságában életben a testőrt. - És amúgy sem ezért rángattalak be ide, hanem a szívességért. - huppanok le elegáns mozdulattal egy odahúzott székre és keresztbe fonom a lábaimat finoman. - És előre bocsátom, hogy ebben te, kishölgy, nem vehetsz részt, akármennyire is azt ígérted, mindenhová követed apádat. - Jegyzem meg Anne felé intézve a szavaimat, szinte már kedvesen, hogy aztán Duncanre pillantva tovatűnjön ez és csak a kimért ridegség maradjon. - Neked bizonyítanod kell, nekem egy bizonyos hegyi. Nem ellenfél igazán, másodmagával se mert nekem jönni, mikor totál egyedül voltam, szóval csak a szája nagy, deee... szeretném bemutatni neki, hogyan is védjük meg mi, chicago-iak a területünket, ha érted, mire gondolok. - Húzódik gonosz mosoly ajkaimra. - A neve Daniel Morton.
Hát akkor nem fejtettem, amúgy se szerettem magyarázni, nem véletlenül ráztam le eddig is az összes olyan kölyköt, aki valamilyen őrült megfontolásból mentorféléjének akart. Bőségesen elég nekem Anne. Ems viszont kicsit magyarázósabb, legalábbis szereti, ha azt veszem le a mondandójából, amit akar, és nem egy utolsó dolog, legalább nem értjük félre egymást. - Tudom - bólintottam végül, mert igaza volt, sült bolondnak vagy vadonatúj tagnak kéne lenni ahhoz, hogy ez valakinek a falkából ne legyen nyilvánvaló. Az akkori félholtságomra hivatkozni pedig üres kifogás, és ha ezt én is tudom, Emsnek is nyilvánvaló lenne, úgyhogy meg se említettem, plusz köröktől kíméltem magunkat. - Azét jó tudni, hogy megtennéd - ingattam a fejem, az előbb fellobban haragom nélkül, s hiába nem mosolyogtam mellé, vagy vetette szét energiáimat az öröm, valahol megnyugtató volt, hogy a Tökmag akkor se maradna egyedül, ha feldobnám a talpam. Mellesleg nem terveztem! A szívesség említésére enyhén felvontam a szemöldököm, s már abszolút a kíváncsiság munkált bennem. Már csak ő és Caleb volt hátra ilyen téren, hogy teljes legyen a kívánságlistám és meglegyen az egész nyaras elfoglaltságom. Milyen megható, hogy így gondoskodnak a farkas szórakozásáról! Esküvő, szamárfülek, rózsaszínre festett haj, táncosruciban táncolás... De komolyan, mire sikerül visszamásznom testőrnek, oda a falatnyi tekintélyem is. Mindegy, a munkámat attól még el tudom végezni, úgyis én lennék a legkisebb muskétás. - Nem? - nézett Emilyre nagy szemekkel Anne, tekintetében szomorúság és féltés csillant, majd eljött a mellvédtől és az Emshez legközelebbi székbe ült át. - Akkor majd nálad lehetek Emi néni? - Se lelkesedés, se vidámság nem volt a hangjában, csupán kérdőn tekintett a nőre, s türelemmel várta a választ. Fájt, hogy megint ilyen kis csöndes. Én viszont picit türelmetlenebb voltam, ez a kívánság ígéretesnek tűnt, és nem is kellett csalódnom Emilyben. Ha egy mondaton belül valaki megemlíti Chicagót, ott már száz százalék, hogy vér fog folyni, ha meg védelemről, akkor pláne. A farkasom megélénkülve járkált bennem, mint egy szagot fogott kopó. - Daniel Morton - ismételtem ízlelgetve a nevét. - Mit tudsz még róla azon kívül, hogy egy szájhős? Mert így névről nem ugrik be, hogy ki-mi lehet, nem futottam vele össze. - Nekem minden hegyi egyre megy: darálóba való ellenség. Csak akkor jegyzek meg nevet-arcot együtt, ha már volt is valami afférom egyikkel-másikkal. - És gondolom élve szeretnéd. Ez a pont pedig cseppet azért megnehezíti a dolgom. Hiába, az élőkkel csak a baj van.
Pillanatnyi zavaromat a ki nem mondott "köszönöm" és úgy egyáltalán a nyílt vélemény/érzelemnyilvánításomnak hála pajzsomnak kell felfognia, de még így is lesütöm a tekintetem pár pillanatra, míg összekaparom a gondolataimat. Hol is tartottam? Ó igen... Kiosztom, anélkül, hogy behatóan ismerném a történteket, de nem érdekel. Nem szoktam én ilyen lenni! Azt hiszem, jobban járunk, ha elkerül a kölykével együtt mostanság. Vagy úgy minden kölyök elkerül, de jó messzire! Erre Bigyóka meg átteszi a székhelyét mellém. Nagyszerű... De tényleg. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha közölném, hogy amennyiben záros időn belül a temetőbe akar költözni, nyugodtan jöjjön. Mert szívem szerint ezt mondanám, hisz fogalmam sincs, meddig bírom még ezt az ingadozó, folyton túlcsöpögős vackot, amit kivált belőlem a jelenléte. Lehet, el kellene ugranom kicsit Chicago-ba, meglátogatni a húgomat, akire annyira emlékeztet régről. Ha látnám a nyolcvan feletti, alzheimeres vénlányt, tuti helyrerázódnék! Mindezek ellenére mosolyt erőltetek a képemre, ahogy felé fordulok. - Ezt majd még megbeszéljük akkor, oké? - Zárom rövidre a témát adva magamnak némi haladékot, inkább arra koncentrálva, amiért itt vagyok, vagyunk. - A Síparadicsomban valami party-felelős vagy mi a rák. - Húzódik komolytalan mosolyra ajkam. Ilyen foglalkozás szerintem nincs is. Hihetetlen, manapság mi mindenért fizetnek az emberek... - A farkasa leginkább egy megtermett husky-ra hasonlít. Ha gondolod, mutathatok róla mentálisan képet, viszont a neten van egy-két kép róla emberalakban is. Ahogy láttam, nem veti meg az italt. - Apró, kimért a mosolyom. Nem szoktam én semmilyen közösségi oldalt nézegetni, most is csak a pasas miatt tettem meg, mint valami rossz tini. Az, hogy Castor mit fog szólni a dologhoz, nem érdekel perpillanat. Egy szívességet ajánlott, amit Duncan teljesít. Hülye lennék valami megalázó baromságra pazarolni... - Ez minden. - Szusszanok aprót és hacsak nincs más, jelzés értékűen emelkedek fel a kényelmes székből.
Anne-t tulajdonképpen lerázta, mi őt ismerve nem meglepő, sőt! Ezt még szépen és finoman kezelte, pedig aztán ő meg a gyerekek két külön világ. Oké, én is így vagyok velük, a kivétel Anne. Nem véletlenül nem csaptam fel mentornak a kicsi lány után sem. Figyelek Emily minden szavára, mintha a megváltást suttogná, s ha azt nézem, nekem valamilyen szinten az is. Abba nagyon bele se gondoltam, hogy otthagyhatom a fogam, járulékos veszteség mindig akad, egy-két fog nem a világ! Na jó, kissé zabos lennék, ha egy party-face buli-ficsúr tenne el láb alól, majdnem a "halálosan ciki" kategória lenne, amitől csak az menthet meg, ha a tag jóval korosabb nálam. - Mutasd a farkast, kérlek! - Milyen kis udvariasan kérek! Ennek ellenére a hangsúly inkább parancsoló, követelőző. Bocsánatos bűn, célpontot kaptam, vadászni megyek, a vadat akarom! A farkasom szinte teljesen fel van tüzelve, energiáim táncot járnak körülöttem, de nem gyerekdalra, ez a tánc nem sok nevetést és örömöt ígér. Miután láttam a husky-szerű farkast - még kinézetre is inkább kutya, hová korcsosulnak ezek? - megdörzsöltem a szám a tenyeremmel. Lepleztem egy halvány mosolyt, ami híven tükrözte volna, mennyire kedvemre van ez az egész. - Milyen idős körülbelül, azt is be tudod lőni? Érdekelt, hogyne érdekelt volna! Más kell egy százas suhanc és egy háromszázas tank ellen, mindegyik kinyiffantható, elkapni viszont ég és föld a kettőt. Van amihez elég a nyers, fizikai erő, máshoz annál jóval több kell. Lássuk be, nem árt, ha a farkasnak van sütnivalója, kérdés, hogy nekem volt-e elég. Szeretném hinni, hogy igen, még ha a barom húzásaim másra is engednek következtetni, de tegyük hozzá, hogy nem véletlenül maradtam eddig ezen a világ az életvitelem ellenére is. - És mikorra szeretnéd az ajándékod? Vagy van egyéb kikötésed? - Tisztázzuk még most az extra igényeket, ne később legyen reklamáció, a pénztár elhagyását követően. Bár ha valaki, akkor Ems aztán nem egy reklamátor!
Aprót biccentek, s felé nyújtom a kezem könnyed, finom mozdulattal, kimérten engedve lejjebb vállaimat, hogy elméjének közvetítsem az erdőben látott szájhőst Isabelle farkasának oldalán. Tényleg olyan, mint valami szelídített házieb. - Valószínűleg jóval kétszáz felett lehet. - Nem igazán rejtette el az erejét, így saccra pontosan meg is tudom mondani Dunnak, ha ez esetleg nem lenne elég. Lelkesedése szinte már betegesen megértő mosolyt csalt képemre, mely minden volt, csak nem bűbájos. A vadászat izgalmát én magam is ismertem, így teljességgel át tudtam érezni azt, hogy mit kapott most kézhez Duncan. Ám én helyette is észnél voltam, hisz nem lett volna szerencsés, hogy egy puszta kis szívesség miatt otthagyja valahol a fogát. - Nincs időbeli kikötésem, viszont, ha segítség kell... én itt vagyok. Nem éri meg annyira, hogy ott hagyd a fogadat. - Szusszanok, majd ugye ténylegesen felállok és utolsó kérdésére elmosolyodva tekintek Anne felé, majd vissza Duncanre. - Ha már hízelegni akarsz: Szeretem az ezüst csomagolást. - Főleg, ha "kötözőanyag" formájában van jelen a farkas testé(be)n. Amilyen hirtelen berántottam a pasast ide, olyannyira nyugodt és csendes léptekkel távozom a páholyból, s talán az orfeumból is, akármennyire szimpatikus az atmoszféra. Tényleg Calebbel találkozom, bár hogy randinak lehet e nevezni a dolgot... erősen kétlem. Minden esetre nem szívesen rónám fel Dunnak azt, hogy miatta várakoztattam meg a kedvest. Cal még szívatná az ő kis kívánságában szerencsétlent.
Papírmunka után édes a pihenés. Valójában ez a kurva nagy papírmunka sokkal inkább untatott, mint fárasztott, így pihenés helyett azért mentem fel az egyik páholyba, nagy pohár, hideg narancslé társaságában, hogy némiképp felébredjek. Még van pár óra zárásig, kínos lenne előtte bealudni. Amíg üres tekintettel a színpadon vonagló műsort néztem, addig gondolatban teljesen máshol jártam. "Rakd rendbe a fejed, kölyök!" Az intelem óta szinte csak nagytakarítok, hogy végre stabil rend legyen a káoszból. A farkasomat ilyen-olyan helyzetekben tesztelgetem - rém "lelkes" a vizsgáztatástól, így szinte folyton elégedetlenül morgolódunk mindketten -, Anne-nel a pár perces összefutásokon túl szinte minden kapcsolatot felfüggesztettem, sokszor inkább Emstől informálódok a kicsi lány hogyléte felől. A dolog úgy tűnik, használ mindkettőnknek: a Tökmag nyugodtabb és ilyen téren én is. Az edzések alatt pedig teljesen ráálltam a vérvonal- és állóképességre. Az, hogy ilyen intenzíven nyúztam a Fenevadat, határozottan jót tett, bár nem egyszer úgy éreztem magam, mint aki csak fut vakon, egy végeláthatatlan alagútban. Semmi bajom nem lenne, ha fejben-lélekben elérném a zent, a nihilt, vagy tudomisénmit, de tartósan. Ó, és akkor mindezen habcsókként ott csücsül az öcsém. Nem akarok rajta gondolkodni, mégis újra meg újra végigpörgetem az összes elhangzott szót egymás között, mióta itt, az orfeumban felfedte magát. Csak ne csináljon semmi hülyeséget, és akkor én se fogok, ez biztos. Tűnődésemből Sofia energiái zökkentettek ki kissé. Lepillantottam, hogy a tekintetemmel megkeressem, de utána vissza is dőltem a kényelmes székben. A betévedő idősebb, erősebb farkasokra mindig vetek egy pillantás, legyen akár a falka tagja, akár kóbor. Tudtam, hogy megint a mi köreinkben mozog, de ezen túl nagyobb figyelmet nem szenteltem neki, volt elég más dolog, ami lefoglalt.
Terepfelmérés. Elengedhetetlen, ha valaki tisztában akar lenni a viszonyokkal és a lehetőségeivel. Jó, persze.. ott az internet ma már, de én szeretek mindennek utána járni, és a saját tapasztalataimra hagyatkozva véleményt alkotni. A GoldenWolf-ról már azelőtt hallottam, hogy betettem volna a lábam Fairbanks-be. Megmosolyogtatott az elnevezése. Úgy látszik azért mindent mégse hagyott maga mögött a falka, amikor ideköltöztek. Nem vagyok az a tv előtt döglős típus, ezért a mai estémen is az aktív pihenés mellett tettem le a voksot. Nehogy bárki is azt gondolja, hogy egy táncosnak csak a tánchoz kell értenie. Sokat le kell ám tenni az asztalra, mire egy komplett stáb pattog kénye kedvére. Az utóbbi években már ott állt mögöttem, de előtte magamnak kellett a sminkemről is, és a hajamról is gondoskodnom. A Cirque du Soleilnél is erre „neveltük” a művészeinket, hiszen képtelenség lenne annyi sminkest, és fodrászt alkalmazni ugyebár. Kicsíptem magam. Még ha a világ végén vagyok, akkor is ugyanúgy adok az alkalmi megjelenésre, mintha Los Angelesben lennék. Egy fekete mini mindig tökéletes választást jelent, s bőröm kellemes… tejeskávé tónusa miatt nekem a fekete egyénként is jól áll. Hosszú hajamat gondosan kivasaltam, frizurámat hajlakkal rögzítettem, aztán kisminkeltem magam. Nem vittem túlzásba, főként a szemeimet emeltem ki sötét kontúrral, és egy kis füstös hatással. Ékszerként a jobb csuklómra vettem fel egy fehérarany karperecet, ami színben passzolt ezüstszínű magassarkúimmal. Taxival hozattam el magam a mulatóhoz. Kezemben fekete borítéktáskámmal léptem be a GoldenWolf ajtaján, még csak a legkisebb erőfeszítést se véve, hogy álcázzam magam. Egy hónapja vagyok Fairbanks-ben, de már belefutottam néhány cikkbe a helyi újságban, meg a neten is… amiben azt találgatták az újságírók, vajon mit keresek Alaszkában. Szárnyra keltek találgatások. A kedvencem közülük minden kétséget kizáróan az, miszerint „Sofia titkon gyermeket vár, akit ebben az eldugott városban akar a világra hozni.” – micsoda bájos elgondolás… És mennyire össze fogom törni az illúziókat azzal a ténnyel, hogy itt vagyok, és a pultot irányzom meg lépteimmel. Inni fogok, bizony! - Hello! Dupla vodkanarancsot kérek. – Felülök az egyik bárszékre, keresztbe vetem a lábaimat, majd kifordulok félig a színpad felé, hogy szemügyre vegyem az épp futó műsor táncosait. Mondhatnám, hogy lenyűgöz amit látok, de hazudnék. Azt meg nem szokásom. Orromban érzem saját, egyedi jázminparfümöm illatát, ami keveredik a vendégek szagával. A pajzsomat megnyitom kissé, kikémlelek alóla, s pont ez az a pillanat, amikor valami ismerős energiába ütközök. Tarkómon felborzolódnak az aprócska szőrpihék, majd ösztönösen felpillantok a páholyok irányába.. de már csak egy árnyat látok visszahúzódni. Megkapom az italomat, a pultra csúsztatom az árát borravaló kíséretében, aztán felállok… és kecses léptekkel elindulok a vendégek között a páholyokhoz vezető feljárót keresve. Ha úgy tetszik, az orrom után megyek. Elég magabiztosak a lépteim ahhoz, hogy feltehetőleg ne ütközzek semmilyen akadályba a felfelé való úton. Ha mégis megtörténne, akkor se esek kétségbe… van bennem kurázsi, hogy kivágjam magam. Castor mondta, hogy Corvin is itt van, de hogy őszinte legyek abban a pillanatban hirtelen nem raktam össze a képet, kiről is van szó, de most beugrott. Nem túlzottan ismertem akkortájt, túlságosan labilisnak gondoltam a Chicago-i időkben, hogy időt pazaroljak rá... Ő még csak akkor kezdett ismerkedni a farkas léttel, én meg már fél lábbal kifelé voltam a falkából. A döntésemre Laerke távozása tette fel a pontot.. de még úgy is időbe telt, hogy Todd elé álljak a kérésemmel. Nem bántam meg, hiszen ha akkor maradok… sose sikerült volna megvalósítanom az álmaimat. Néha el kell keverednünk a nagyvilágba, hogy aztán újra megtalálhassuk az otthonunkat. Felérve Corvin páholyához megálltam a bejáratánál, vállammal a falnak dőltem.. bal kezem a csípőmre helyeztem, s a jobbomban tartott pohárból kortyoltam egyet. - Nahát nahát… kiből lett a cserebogár… - Húzódik hamiskás félmosoly az arcomra. - Kipihésedtél Corvin… - Állapítom meg vigyorogva a magam módján, hogy „megnőtt”, mióta utoljára találkoztunk.
Nem szenteltem különösebb figyelmet Sofiának, oda megy, ahova akar, amíg nem kezd randalírozni. Mindamellett a páholyokban is gond nélkül lehetett jönni-menni, a VIP-t kellett csak előre foglalni. A meze páholy annyival volt "csak" megkülönböztetve a lenti helyektől, hogy egyrészt jobb volt a kilátás, másrészt pont emiatt az itt fogyasztott ételér-italér is majdnem dupla annyit kértünk, mintha lent egy boxban gubbasztana a delikvens. Szóval a nőstény nyugodtan grasszálhatott. Grasszált is, mégpedig felém. Ittam pár kortyot a narancslevemből. Eszem ágában se volt elé sietni, vagy előzékenységi rohamot kapva hajbókolni, udvariaskodni. Farkasom megrázta magát, de több jelét nem adta annak, hogy tudomást venne a közelgőről. Hangjára egy kissé arra fordítom a fejem, de nem nézek rá, ahhoz ki kéne csavarodnom, ami kényelmetlen, vagy felállnom, amihez meg túl jól ülök. Egyelőre be kell érnie azzal, hogy ennyi kis fejmozgással a tudtára adtam, vettem, hogy itt van és hozzám beszél. Viszont ha szemkontaktust akar, hát kénytelen lesz beljebb jönni. A közelemben székhez kinyújtottam a lábam és egy finom mozdulattal pár centit Sofia felé fordítottam rajta. Leülhet, ha akar. A kipihésedésre már nagyot sóhajtottam. - Kíváncsi vagyok, mikor fogsz valamiféle emlősre vagy halra is utalni, esetleg hüllőre. - Én és a szívélyes üdvözlés. A hanglejtésemből mindenesetre ordított, hogy az ilyen jellegű hasonlításokat örülnék, ha mellőzné. Túl anyáskodó felhangja van nekem, arról pedig órákat tudnék elmélkedni, hogy ezt miért nem szeretem. - Te meg celeb lettél - bökök fejemmel a mai Daily száma felé. Már nem egész címlapot beterítő cikk és kép szólt róla, de a jobb alsó sarokban még mindig ott volt. - A valóra vált amerikai álom - dünnyögtem, talán enyhe gúnnyal a hangomban. - Hallom, Castor visszafogadott, bár a nagyvilági életed után csodálom, hogy egy porfészekbe jöttél. Szívem szerint még mindig azt várom, hogy Cas egyik reggel felkel, kihirdeti, hogy unja a várost, húzunk a picsába és megrohamozunk valami jóval nagyobb települést - ahol van normális alvilági élet, meg úgy egyáltalán élet. Sose voltam vidéki bugris, nem igazán megy a "klímaváltás" még úgyse, hogy három és fél éve porosodunk itt. Mintha jófajta borok lennénk, várjuk, hogy érlelődjünk, csak a kutya nem fog minket ebből a fridzsiderből kienni. Megint a színpadra kúszott a tekintetem. Egy falatnyi Chicago ez a hely nekem - satnya hiánypótlás.
A kis harapós… Nem sok humorérzék szorult belé, vagy szimplán szar a kedve. Az én szempontomból ez teljesen mindegy, mert nem vagyok az a fajta, aki a lelkére venné az ilyet. Az ő baja, ha nem vette a lapot. A „kedves” invitálásra beljebb lépek. Elsétálok a páholy erkélyének a széléhez, vetek egy pillantást a műsorra, aztán szembe fordulok Duncannel. Vagyok olyan pofátlan, hogy elállom előle a kilátást… vagyis én magam lettem a kilátás, ha így jobban tetszik. - Mindig is többrétű volt a tehetségem. Csak annyi változott, hogy most szeretnek is azért, amit csinálok… – Vigyorgok a poharamba, mielőtt kortyolnék a vodkanarancsból. Nem tudom mennyire emlékszik még azokra az időkre, amikor Chicagoban engem küldtek előre rablásoknál. Én másztam be a lehetetlenül szűknek tetsző kamrák ablakán, vagy az erkélyekre, hogy a nyitva felejtett ablakokon beugorva kinyissam nekik az ajtót. Azok a régi szép idők… Szerettem Chicago-t.. egyáltalán nem azért hagytam ott a falkát, mert ne szerettem volna. Ha úgy lett volna, nem jövök vissza. Fejleszteni akartam magam, mert tudtam, hogy több minden rejlik bennem, amit vétek lenne elfecsérelni, és igazság szerint még most is úgy érzem, hogy tudok még hova fejlődni… bár most épp nem a táncra gondolok, mert amit ma egy táncos elérhet a világban, azt én maximálisan elértem. A farkasomnak is vannak igényei, és nem hagyhatom büntetlenül őt se figyelmen kívül, hiszen ketten osztozunk ezen a testen. Eddig jól megvoltunk, jól megfértünk a bőrünkben, és szeretném, ha ez a továbbiakban is így maradna. - Nagyon lekicsinylően beszélsz az új otthonodról… bár… - Fordulok oldalvást a hímnek, újabb pillantást vetve a műsorra. - …amilyen tehetségtelen a táncosaid többsége, én is bedepiznék, ha egész este őket kéne bámulnom. – Ami a szívemen, az bizony a számon. Nem kell hosszan néznem őket, hogy azonnal kiszúrjam, ki az, aki nem való oda a színpadra. - És ezt most nem basztatásból mondom…. tudod.. értek hozzá valamicskét. – Visszafordulva Duncan felé az újsága felé bökök, majd bocsánatkérés mentes mosolyt villantok rá. - Hiányoztatok nekem is, meg a szőrösnek is… - Ülök le végül a korábban felkínált székre, keresztbe vetve a lábaimat, majd kortyolok a vodkanarancsból. - …de valamiért úgy érzem, hogy részedről ez az öröm nem kölcsönös… pedig ha jól emlékszem… - Gondolkodok el egy pillanatra. - …veled nem is volt konfliktusom. – Vontam meg kecses mozdulattal a vállaimat. A vonásait figyelem leplezetlenül. Nem sokat, de változott ő is, mint mindenki, akit Chicago-ból ismertem, és most ismét találkoztam velük Fairbanksben. Az élet nem állt meg attól, hogy én felvettem az úti batyut, és nekiindultam a nagyvilágnak.
Elém áll, amivel a köldöke és az ágyéka kerül a látóterembe. - Bocs, ma nem vagyok rá vevő - közlöm ugyanolyan pofátlan érdektelenséggel, mint eddig. - A többrétűséged a hálószobából maradt meg, arról sokat hallottam. - Lustán felvezettem az arcára a tekintetem. Más körökben mozogtunk, én balhéztam, verekedtem, öltem, zsaroltam, megfélemlítettem, a tolvajlást mások végezték. A közreműködésem maximum mészárlásba fullasztott volna egy-egy olyan akciót. Szűk ötven év van köztünk, az akkori falka kegyetlenül nagy volt, mi pedig nem elég nagy halak ahhoz, hogy az érdemeink széltébe-hosszába bejárják a brancsot. Én a Testőr kölyke meggyilkolása kapcsán kaptam egy hangyaszarnyi rivaldafényt, de az is pár óráig ha élt. A jó fekvésű nőstényekről viszont sokat lehetett hallani, főleg ilyen téren, mert mégis biztonságosabb fajtánkbélivel kefélni. De akkor már legyen az is jó! - Ez nem otthon - mondom, most először némi ingerültséggel a hangomban. Rühellem a várost, ez pedig aligha fog változni. Ennek ellenére akkor is a színpadról a nőstényre vándorol a pillantásom, amikor becsmérlő megjegyzést tesz. - Bármikor egész nyugodtan megmutathatod, mit tudsz produkálni estéről estére - húzom el a szám, s szinte nagyvonalúnak vagyok mondható. - Én se basztatásból mondom: felőlem bármikor bizonyíthatsz, ha tudsz. Az újság meg semmit nem jelent. Egy rakás celeb érdemtelenül kerül címlapra, a saját szememnek hiszek. - Én nem mosolygok. Minek, ha nem gondolnám komolyan? Belekezd a fogadtatásom fejtegetésébe, mire szusszanok egyet és iszok pár korty narancslevet, amit jól körbejáratok a számba, s csak aztán nyelem le. Cseppnyi időhúzás, ezen a helyen némileg szeretem megválogatni a szavaimat. - Sose voltam egy közönség kedvence és nem véletlen - kezdem szárazon, ahogy a szemébe nézek. - Ha jobban örülnél üres és udvarias bájvigyornak, éljenzésnek, fanfároknak meg miegymásnak, rossz helyre jöttél. Se stílusom, se kötelességem. Nem zördültünk még össze, de barátok se vagyunk - olyanom amúgy is van összesen... egy szem. - Csak azért, mert kevesebben vagyunk, még nem vetkőzök ki önmagamból. Bocs - biggyesztem a végére, habár így se lett szelídebb színezete a mondandómnak. Senki sem a modoromért vagy a közvetlenségemért kedvelt, ha kedvelt, a plusz pontjaimat nem ezek miatt kaptam. El kell viselni, van ilyen bájolgásra képtelen seggfej is a falkában. - Teszem a dolgom, Sofia és ha kérnek, segítek, de nem a kedvesség tartott életben eddig sem.
Eleresztem a füleim mellett a megjegyzését. A hálószobával kapcsolatos dolgaimra meg csak megvonom a vállam. – Pedig a hálón kívül mindig is jobban szerettem… - Sose voltam az a fajta, akit ilyennel zavarba, vagy kínos pillanatokba lehetne sodorni. Vállalom, amit szeretek. És a szexet marhára szeretem. Doppingol. - Ha te mondod… - Hagyom rá. Az otthon mindenkinek mást jelent. Sok helyen megfordultam már, és ahol hosszabban maradtam, azt az otthonomnak tekintettem. Ha itt szarul érzi magát, az az ő baja. - Itt? Na ne viccelj… nem tudnál annyit fizetni, hogy fellépjek. De egyezkedhetsz a managerem-el, ha gondolod, megadom a számát… - Gondolom nem. Cseppet se érdekli a managerem, se az ő engedélye, ahogy egyébként engem se… őt csak a látszat fenntartása kedvéért tartom. Az viszont biztos, hogy ilyen színvonalon aluli táncosokkal együtt, után… vagy előtt, én fel nem lépek. Sértené az önérzetem, mert az bizony van nekem is.. méghozzá elég nagy! - Egyébként pedig nem érzem úgy, hogy bármit is bizonyítanom kéne Neked. – Vonom fel egy pillanatra a szemöldököm, ahogy egyenesen a szemei közé nézek. Ahogy Duncannak jelenleg egy senki vagyok, csak egy nőstény a falkából… úgy nekem se jelent többet: egy hím a falkából, aki kölyök volt még, amikor én eljöttem Todd engedélyével. - Ellenben szívesen, és mondjuk úgy az első öt alkalomig ingyen és bérmentve edzem a lánykáidat, és meglátod te magad, hogy mennyit fejlődnek ezután. Bárki is a koreográfusuk és a tanáruk, én kivágnám, mint macskát szarni…. ahogy azt… azt, és azt a lányt is… - mutatok rá konkrétan arra a három lányra, akit kapásból kiszúrtam, mikor a produkciót figyeltem - mert nem színpadra valók. Semmi tehetségük nincs, csak az összképet rontják le… Nem is a ritmusérzékük az, ami förtelmes… hanem a tartásuktól fog el mindjárt a sírhatnék. Ennél púposabb már csak az öreganyjuk lehetett 90 évesen… - Én se mosolygok, halálosan komolyan mondom, amit gondolok. - Semmi ilyesmit nem vártam el tőled… ebből kapok eleget máshol. – Vonom meg a vállam könnyed vigyorral. Csak kíváncsi voltam Duncan-re, hiszen már eléggé rég láttam. Nem hiába kérdeztem meg Castortól, hogy kik vannak Fairbanksben a régiek közül. Duncant ki is pipálhatom, és képzeletbeli noteszembe a neve mellé odafirkantom zárójelben a „megkeseredett” szót. Jelenleg ez rí le róla. Megkeseredett. Olyan, mint egy öreg tata a fotelben ülve, aki a régi szép időkre gondolva nosztalgiázgat, de az élete jelenleg sivár, és unalmas. Felkönyökölök a székem karfájára, majd a tenyerembe ejtem az államat, és úgy pillantok lustán a hímre. - Azért mesélhetnél, mert engem érdekel, hogy mit csináltál az elmúlt évszázadban… - Nem… nem voltunk barátok, de egy falkához tartozunk, és szeretem ismerni azokat akikkel „egy fedél alatt” vagyok… még ha ő úgy tűnik érdektelen is irányomba.
Több mint száz évnyi chicagói lét után az otthon fogalmának megcsúfolása lenne, ha ezt a települést is annak tartanám. Nem vagyok már kölyök, hogy csak úgy, mindenféle változás lelkesen érintsen, izgatott legyek tőle, de attól a kortól is messze állok még, hogy fásult érdektelenséggel váltogassam a lakóhelyeimet, mindet egyforma ürességgel szólítva otthonnak. A fizetésre negédes mosolyra húztam a szám, szemem enyhén összeszűkült. - Tényleg? - kérdeztem vissza szórakozottan. - Ki kell ábrándítsalak, még egy lyukas garas nélkül is fel kéne lépned, ha parancsba kapod. - Felálltam és a mellvédhez léptem, kezemben a poharammal, hogy csípőmmel nekitámaszkodva forduljak az ülő nőstény felé. - Sőt, ha azt mondom, bizonyítanod kell, akkor a hierarchiát tekintve kötelességed engedelmeskedni. Ezt csak a miheztartás végett mondom, mert a jelek szerint elfelejtettél pár alapvető dolgot, amíg távol voltál. És ha ezt most letagadod, akkor szimplán neveletlen vagy, esetleg nem felel meg a falkatag szerep. Ebben az esetben viselkedj farkasként, hívj ki, győzz le és tedd meg, hogy elhagyod a sztárallűröket legalább a falkában. Még mindig nem ez alapján mérünk. - Tartottam a szemkontaktust, ami részemről nem volt fenyegető jelenleg, mindössze nyomatékot adtam annak, hogy nem viselem el az alulról érkező fennhéjázást, pláne olyasvalakitől, aki épp csak visszapottyant a fészekbe. A fekete farkas meg pláne nem tűri. - Remélem, értjük egymást - tettem hozzá semleges hangon. Én se vagyok nagy barátja a rangsornak, de a cél szentesíti az eszközt alapon, egy ideje kétszer is megfontolom, kinek és mit szólok vissza. Már csak azért is, mert ez a farkasom véresen komolyan veszi a ki-méltó-tiszteletre-és-kit-utasítunk-magunk-mögé kört. Nála nincs olyan, mint a tarkánál volt annak idején, hogy csak szemtelenkedünk és beérjük ennyivel. A táncosokra és a tánc szakmai részére nem szóltam semmit elsőre, hagytam, hogy végigvigye az észrevételeit. Ebben mozog otthon, én ezt elismerem neki, kiváltképp, mert én meg nem értek hozzá. AZ más kérdés, hogy ezt hallva Evelyn szerintem egy anyatigris vérmességével esne Sofiának, de az meg az ő macskaharcuk lenne. - Rendben, öt alkalom elsőre. Ha beválik, állandósulhat. A hajbókolás mellőzhetőségére bólintok. Szeretem, amikor valami simán megy és nem kell a szükségesnél tovább lovagolni rajta. A mesélésre nem reagáltam azonnal, csupán néztem őt és magamban szelektálgattam, hogy mi az, amit elmondok neki, mi az, ami magánügy és miről kell esetleg mindenképp tudnia velem kapcsolatban, ha a falkával marad. Mindkettőnk életét megkönnyíti, ha tudja, pontosan mire számíthat tőlem. Vagy legalábbis nagy vonalakban. - Lett egy nevelt lányom. Anne, a hotelben találkozhatsz vele, kilenc éves kisgyerek, másfél éve vérfarkas. Absztinens lettem, még ötven évesen megöltem a beharapóm, nemrég átharaptak, pár éve már itt vagyunk és ugyanilyen idős ez a hely is. - Mutattam körbe hanyagul. - Munka annak, aki igényli és bevétel a falkának. - Ha lett volna még egy ilyen puccos hely a városban, az mondjuk gáz lett volna, mert egyet - a Goldent - még el tudja látni a helyi és turista sznob közönség, de kettőnél már komoly verseny és problémák létek volna fel. Így még éldegéltünk, mint hal a szatyorban. - És te? Merre jártál, miket csináltál? - kérdeztem, mert sose árt tudni, hogy kinek a részéről milyen városokból, vidékekről számíthatunk, ha többre nem is, hát helyismeretre.
Van köztünk vagy fél évszázadnyi korkülönbség. Én dominancia tekintetében semleges állásponton tengettem a mindennapjaim, de ez nem azt jelentette, hogy bárki rángathat úgy, ahogy neki tetszik. A semleges nem egyenlő a lábtörlővel, amibe mindenki kedvére törölgetheti a sáros lábát, és kedvére pakolgathatja egyik ajtó elő a másik elé… ahogy épp kedve, vagy érdeke tartja. Egy mosolyszerű fintor futott át az arcomon, megcseréltem keresztbe vetett lábaimat egymáson, és a hajamba túrva lustán elkezdtem feltekerni kis csigába az egyik hajtincsemet. - Ha a falkaérdek úgy kívánja, akkor megteszem, amire megkérsz. Talán a hierarchiában jelenleg magasabb szinten állsz, mint én… de parancsokat jelenleg csak egyetlen személytől fogadok el, és az Castor. – Közlöm, csak hogy világos legyen. Kétlem, hogy a falkaérdek jelenleg azt kívánná meg, hogy Duncan első szavára felpattanjak a színpadjára, és táncoljak az én szememben alulképzett, tehetségtelen táncosok gyűrűjében. Nem vagyok az a fajta, akit olyan könnyen meg lehet ijeszteni, és kicsit nevetségesnek is tartom, hogy Duncan ebbe az egészbe belekeveri a falkát, és a hierarchiát. - Ne takarózz a falkával, és a hierarchiával ha a saját érdekeidet akarod érvényesíteni. Tudod olyan ez, mintha felsülnél szex közben, és a farkad lekonyulását fejfájással próbálnád kimagyarázni. – Mosolygok rá édesen. - Én is remélem, hogy értjük egymást… - Ujjamat kihúzom a hajcsiga közepéből, s hagyom, hogy sötét tincsem lustán letekeredve visszatáncoljon a vállamra. Nem érkeztem azzal a céllal ma este, hogy összebalhézzak bárkivel is, és a magam részéről vastagon szarok a hierarchiára, meghagyom ezen meccseket azoknak, akiknek nincs jobb szórakozásuk, de ha kóstolgatnak, akkor én is visszaharapok, és nem ijedek meg Duncantől… csak azért mert hím, és csak azért, mert elfoglal egy pozíciót a hierarchiában. Nyilván megérdemelte, Castor annak idején bétaként is komolyan vette az ilyesmit, és a puhapöcsűeknek esélye se lenne feljebb kerülni… ha rajta múlik, márpedig rajta múlik. Tényleg érdekel, hogy mik történtek az elmúlt évtizedekben Duncannel, ezért amikor mesélni kezd, láthatja rajtam, hogy valóban a teljes figyelmem az övé. A kölyköket szeretem, általában jól kijövök velük. Ember, és farkas kölykökkel egyaránt. Széles mosollyal bólintok az információt hallva. Még nem találkoztam vele, de ha összefutunk, majd beszélgetek vele, attól függ mennyire nyitott az ismeretlenek felé. Koreográfusként mindenféle korosztályú táncosokkal… táncos növendékekkel volt már dolgom, nem okoz gondot a közös hang megtalálása velük. Arra, hogy absztinens lett, csak megugrik a szemöldököm. Ismerem a szó jelentését, s tekintetem egy pillanatra a poharára vándorol. Azért érdekelne, hogy ezt mi váltotta ki nála. Nem Duncan az első, akitől azt hallom, hogy megölte a beharapóját. Erre nem reagálok különösebben, csak eszembe jut Vittorio… első, és eddigi egyetlen kölyköm. Kétlem, hogyha egyszer távozok majd az örök vadászmezőkre, az általa történne meg, bár soha nem lehetünk semmiben biztosak, ugye? Saját teremtőmről azóta nem hallottam semmit, hogy annak idején elhagyta a falkát Chicagoban. Néha hiányzik, néha örülnék neki, ha ismét az életem részévé válna. Szeretem, és hálás vagyok neki, amiért annak idején megmentett, és megajándékozott ezzel az új élettel. - Délre mentem. Kubában, Brazíliában, Argentínában töltöttem a legtöbb időt. Azt csináltam, amire mindig is vágytam. – Sokszor hangoztattam annak idején Chicago-ban, hogy tanulni akarok. A show legjobb táncosa voltam, de soha nem voltam megelégedve önmagammal. Többet akartam tudni, fejlődni akartam, bővíteni a palettámat. - Ha jó akarsz lenni valamiben, akkor első kézből kell megtanulnod… ott, ahol megszületett, és olyanoktól, akiknek a zsigerből jön a tudás. Volt rá fél évszázadom, hogy a tökélyre fejlesszem a Samba, Rumba, Mambo, Cha-Cha-Cha, Paso Doble, Tango és a Jive tudásomat. Amikor már nem volt kit legyőznöm a parketten, és nem volt hova fejlődnöm… átköltöztem Európába. Itáliában éltem egy ideig… lett egy kölyköm… híres orgonaművész a kontinensen… Csatlakozott egy ottani falkához. Franciaországban Balettot tanultam, aztán belekóstoltam a Ritmikus Sportgimnasztika világába is… végül ismét itt kötöttem ki Amerikában… pontosabban Kanadában ragadtam. A frissen alapuló Cirque du Soleilhez szegődtem… – Itt csak féligazságot mondok, hiszen valójában én magam vagyok az egyik alapítója a ma már méltán világhírű cirkusznak. - …elkapott a nosztalgiázhatnék, mert emberként cirkuszosok között nevelkedtem. Koreografáltam előadásokat, és magam is felléptem függönyakrobataként. Megrendeztem a halálom, aztán leléptem a színről, amikor ráuntam a dolgokra. – Ez se teljesen igaz. Nem untam rá voltaképp, de nem fogom részletekbe menően taglalni, hogy miért döntöttem a távozás mellett, és miért ilyen módon távoztam. - Visszajöttem az Egyesült Államokba. Élveztem a boldog semmittevést, és belekerültem az utcai táncosok világába. Nagyon megragadott a tánc ezen válfaja, a stílusszabadosság, és a végtelen kreativitás, aminek semmi se szabhat határokat. Mondhatni hippi életet éltem évekig. Aztán az ezredforduló után felfedeztek. – Nem én mentem oda, és vertem sorban a menedzserek ajtaját, hogy valaki legyen olyan kedves, és csináljon belőlem hírességet. Vérvonal képességemnek köszönhetően sokkal gyorsabban tanultam, és messze ügyesebb, tehetségesebb voltam mindenkinél. Az lett volna a furcsa, ha ez senkinek se szúr szemet. - Egyik munka jött a másik után, én meg élveztem a kitüntető figyelmet. Turnéztam énekesek háttértáncosaként, klipjeikben szerepeltem… felkért a Nike reklámarcnak, megkaptam egy táncos film főszerepét… szóval egyik dolog következett a másikból. Nem volt megállás, az évek meg egymás után repültek. – Legyintek a kezemmel. - Csak arra eszméltem fel, hogy a sok elfoglaltság mellett is üres az életem. Lehet, hogy nem hiszed el nekem, de sokkal boldogabb voltam abban az egy szobás kéróban, az utcai táncosok között, mint a Hollywood-i palotámban, ahol az utóbbi éveimet töltöttem. A reflektorfény, és az emberek, sajtó figyelmének kereszttüze nagyon sokat kivett belőlem. Tavaly munka kapcsán Chicago-ba utaztam, és a keresésetekre indultam. Találkoztam néhány társunkkal a régi falkából, ők mondták meg, hogy itt vagytok, és hogy mi lett Toddal. Tavaly még végigvittem a feladataimat, amikhez kötött a szerződésem, aztán bejelentettem, hogy egy időre visszavonulok. Az év első hónapjait inkognitóban töltöttem Európában, hogy eldöntsem mit kezdjek magammal. Annak idején azért mentem el, mert tanulni akartam. Szükségem volt a függetlenségre, arra… hogy megtapasztaljam a világot. Nem bántam meg, hogy akkor úgy döntöttem… végül is elértem, amit akartam. Nincs ma olyan táncstílus, amibe ne remekelnék. Amiről ma egy táncművész csak álmodhat, azt én mind elértem. Tudás, szakmai elismertség, rivaldafény. A nagy pörgésben viszont elfelejtkeztem róla, hogy nem csak én vagyok… nem csak táncos vagyok, hanem itt van a farkasom is… neki is vannak igényei. Úgy éreztem, haza kell mennem… és a haza már nem Itáliát, és nem Chicagot jelentette, vagy Hollywood-ot… a hazát az jelentette, ahol a családom van… és a családom jelenleg itt van. Annak idején megígértem Toddnak, hogyha megtalálom… és megszereztem azt, amit keresek, amiért elmegyek, akkor visszatérek. Todd ugyan már nem él, de az ígéretem mindig megtartom. – A sztárokkal mindenki előítéletes. Nem is szoktam emiatt felhúzni az agyam, ha rólam is olyan véleménnyel vannak, mint a sztárokról általában. Pont leszarom mások véleményét. - Castor akaratának megfelelően egy ideig a hotelben lakok, de idővel szeretnék venni a városban egy saját házat. Természetesen itt se fogok lemondani a táncról, a továbbiakban is ezen a pályán szeretnék maradni. Castor tud róla, hogy tánciskola nyitását tervezem. Amint meglesz a megfelelő hely, a lehető leggyorsabban megnyitom. – Már csak a nevem is garancia a biztos sikerre… hiszen ki ne akarna Sofia Saluccinál tanulni? - Eredetileg gondolkodtam szórakozóhely nyitásán is, de kétlem, hogy jót tenne az üzletednek a konkurencia megjelenése… és mindkettőnknek sokkal jövedelmezőbb hosszútávon az, ha inkább az utánpótlásról gondoskodom… már ami a táncosokat illeti, természetesen. – Emelem meg a poharam Duncan felé, és iszom ki a vodkanarancsom maradékát.
- Kinek képzeled magad? - kérdeztem élesen immár és a farkasom is megmoccant, talpon volt, elégedetlenül prüszkölve rázta meg magát. - Ezt egyedül Dante engedheti meg magának és talán a Vezető Testőrök. Szállj le a magas lóról. Ennyiben akarom hagyni, őszintén. A következő szavainál pedig úgy tenni, mintha meg se hallottam volna, de lüktet és feszít a belsőm, ahogy a fekete Fenevad felborzolja a szőrét, vérvörös szemének halvány vonalai feltűnnek kék íriszemben. Alig tart pár másodpercig az egész, a kitörés minden előjel nélküli. Lábam mozdult és talpammal megkínáltam a térdét, hogy törjön a csont. Tekintve, hogy keresztbe volt téve a lába, a taposó-rúgó mozdulat pedig elég pontos és erős lett, így hangos reccsenések kíséretében együtt zúztam szét mindkét térdkalácsát. Áucs. Mivel nem voltam rest használni a vérvonalképességem, így a gyorsaságom kényelmesen megvolt mindehhez. Gondolatban egyből üzentem Sebastiennek, hogy hangosítsanak a zenén, nem hiányzott, hogy a színpadi műsor helyett esetleg az itteni eseményekre figyeljen minden díszpinty. Két térd egy időben, kizárt, hogy nem üvöltött fel, ez mindenkinek fájna, de igazából leszartam, mije mennyire fájt. Miden további nélkül a vállamra vettem, mint egy krumplis zsákot, ha túl sokat ficánkolt, megszeretgettem még egy kicsit a törött részeit, hogy biztosan kilátszódjon pár csontszilánk. Ha túlzásba vitte, akkor az ajtón kifelé menet odacsaptam a fejét a kerethez. Tisztelem a nőstényeket... de felhúzott, nem is kicsit. Energiáim martak, szinte harapták körülöttem a levegőt, szemem vörösen izzott. Ügyelve, hogy ne lássanak meg minket, a személyzeti ajtón át távoztunk, kint betettem a kocsim csomagtartójába, onnan nem szökik meg, bár ha ki is jutna, legfeljebb kúszni-mászni tud. Egy perces kocsikázás következett, amíg visszaértünk a hotelhez, ott kivettem, mint egy csomagot, megint a vállamra dobtam és egyszerűen ignoráltam minden szavát - ő is jobban járt ezzel azt hiszem, a korábbiakat figyelembe véve. Nem érdekelt, mennyi farkas nézett meg minket, amíg beértünk a társalgóba, ahol aztán nemes egyszerűséggel ledobtam őt a helyiség egy olyan pontjára, ahol nem volt szőnyeg. Elég volt egyszer tisztítóba futni vele, köszi. - Lássuk csak... - dünnyögtem magam elé, majd leguggoltam hozzá, mindkét kezemet karmos manccsá változtattam és beletéptem velük mindkét vádlijába. Jófej voltam, az eleve sérült részét amortizáltam, nem mondjuk a csinos arcocskáját. Véres ujjaimmal írni kezdtem a parkettára, a nőstény meg ha jót akart magának, veszteg maradt.
"Nem találtam a helyem a falkában, de Duncan segített. Sofia"
- Utoljára mondom el - véstem tekintetemet az övébe, miközben teljesen leeresztettem a pajzsomat -, te_itt_egyelőre_kurvára_senki_vagy. - Minden szó megkapta a maga nyomatékát, hátha végre megérti, amit pofázok. - Ez nem csak arról szól, hogy nekem nem engedelmeskedsz, fölöttem még van egy rakás farkas, akiknek engedelmességgel tartozol, nem pusztán Castornak. A falkát pedig belekeverem, mivel ha nem tűnt volna fel, drága primadonnám, ugyanannak a csapatnak a tagjai vagyunk, aminek kibaszottul megvannak a szabályai, máskülönben rég lehúzhattuk volna a rolót és neked nem lett volna hova visszakuncsorognod magad. - Felálltam, az Alfától kapott éjfekete bestia energiái úgy kavarogtak körülöttem, mint valami sötét, fullasztó massza. Megvetően mértem végig Sofiát. - Ezt pedig jól jegyezd meg - intettem fejemmel a vérével írt szöveg felé -, mert más lehet nem lesz ilyen kedves. - Gondoltam én itt Dantéra, Oliverre, Calebre, a vének szövetségére, a harcihörcsögökre... szóval voltak még bőséggel, akiknek a tyúkszemére léphet ezzel a hozzáállással. - A közeljövőben nem szeretnélek az orfeum közelében látni, gondolom nem lesz nehéz ehhez tartanod magad - tettem még hozzá, aztán mint aki jól végezte dolgát, otthagytam. Hogy miképp vergődött fel a szobájába, vagy ki segített neki, ki nem, az már rohadtul nem az én dolgom volt. Castorhoz mindenesetre benéztem elújságolni, hogy megkíméltem a szőnyeget és soron kívül, egyszeri, soha vissza nem tére alkalom gyanánt mentorkodtam egy kétszázas nőstény épülésére.
//Köszönöm a játékot, és OC bocsi az eldurvulásért! o.o
Megjegyzés: azért nem dobtam arra, hogy esetlegesen kivéded-e a rúgást, mert Villámként, 155 évesen a másfeles szorzóval Duncan gyorsabb Sofiánál, plusz ott van még a korábbi Testőrsége és harci tapasztalatai.//
Nem számítottam a támadásra. Mire farkasom felismerte a veszélyt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a rúgás elől, aminek ereje mindkét térdemet összezúzta. A fájdalom végighasított egész testemen, én pedig felüvöltöttem. Nem érdekelt jelen helyzetben, hogy ki hallja meg, vagy ki nem… hány halandó, vagy hány vérfarkas van a közelben. Ujjaim a karfába martak, az erő, amivel megszorítottam, megroppantotta az anyagát. - Baszódjál meg! – Üvöltöttem, szemeim borostyánszín fénnyel izzottak. Jelen helyzetben nem volt nehéz dolga, könnyen felkaphatott a vállára, amit újabb üvöltéssel konstatáltam, hiszen kurvára fájt minden mozdulat, amivel törött lábaim is elmozdultak. - Be ne merj tenni a csomagtartóba, te fasz! – Úgy landoltam a kocsi csomagtartójában, hogy csak úgy nyekkentem. A benzin/gázolaj szagával megtelt a kocsi hátulja, ahogy beindította a motort. Ököllel ütöttem a kocsit, talán egy kicsit ki is kell kalapálnia majd, mert egyáltalán nem kíméltem abban a pár perces útban. Most az se zavart, hogy az ütlegeléstől még a kézfejemen is felszakadt a bőr, és vér serkent belőle. Némiképp elterelte a figyelmemet a lábaimról, és nem csak arra a fájdalomra fókuszáltam. Amikor megállt végre, és felnyitotta a csomagtartót, próbáltam hadakozni az ellen, hogy ismét hozzám érjen, de nem volt túl sok esélyem ellene. Egyszerűen nem voltam az a fajta, aki csak úgy elviseli, hogy így bánjanak vele. A harag egyre nagyobb méreteket öltött bennem, miközben befelé cipelt, s mielőtt ledobott volna a parkettára, kezeim mancsokká válva kaptak bele a hátára, és azzal az erővel, amivel ledobott, szabtam fel a húsát hosszan derekától egészen a válláig. Éreztem, ahogy karmaim szinte végigzongorázzák bordáit, és gerinccsigolyái egy részét… komoly, és ugyancsak fájdalmas sebeket okozva viszonzásként. Az se érdekelt jelenleg, ha ez az utolsó, amit életemben megtettem, és az örök vadászmező lesz a következő hely, ahol találom magam. - Hozzám ne merj érni! – Lehet, hogy ő valóban gyors vérvonal képessége miatt… de csak nemrégiben lett átharapva, én pedig már közel kétszáz éve csiszolom az ügyességem, szóval azért arra még ebben az állapotban is futja tőlem, hogy a kezei felé csapva félreüssem őket, amikor a vádliimba akarna marni. A lábaimat használni nem tudom, de a kezeimet egyelőre még igen, úgyhogy ha rajtam múlik, bizony nem lesz semmi se az én véremmel a parkettre vésve. Ha azt hiszi, hogy csak úgy hagyom magam, akkor téved. Ha egy pisztolygolyó elől el tudok hajolni, akkor az ő kezét is el tudom téríteni… ehhez még csak harci képzettségre sincs szükségem…
Hadakoztam egy darabig, de a sérülésem miatt az erőtartalékaim rohamosan csökkentek. Amikor mégis sikerült a vádliimba kapnia, újra felüvöltöttem. - Mi van baszod!? Nem ismered a golyóstollat? – Csaptam nyitott tenyérrel a földre mérgemben. Meg se néztem mi az amit ír, szartam rá vastagon. A düh vörös köde totál elöntötte az agyamat. Lábaimban remegtek az idegek, és egy kicsit én is fáztam. Felnyomtam magam ülésbe, egyik kezemmel hátra söpörtem az arcomból sötét tincseimet. Nem mondtam semmit, pedig tudtam volna mit hozzáfűzni a szavaihoz, de annyira kapkodtam a levegő után, hogy nem jött ki hang az ajkaimon. Facsarta orromat saját vérem fémes… édeskés szaga. Dacosan, felszegett állal pillantottam a hímre. - Szarok a putridra, Édes! – Préseltem ki ajkaimon, mikor már magamra hagyott. Remegő lábaimra pillantottam. A vádliimat leszartam. A térdeim jobban aggasztottak. Nem volt szép látvány, amilyen formát felvettek, és az érzés se volt túl jó, ami végighasított a csontjaimon, amikor megpróbáltam mozgatni őket. - A kurva életbe! – A hátamra feküdve bámultam pár percig a plafont, aztán amilyen hangosan csak tudtam, elkiáltottam magam. - HAHÓ! VALAKI!!!!! – Kézen állva ugyan el tudtam volna „sétálni” a szobámig, de jelenleg nem volt hozzá se kedvem, se erőm, hogy a hotelben akrobatikázzak. Szerintem ez egyáltalán nem meglepő.
// No gond, de ezt én se hagyhattam válasz nélkül, mert azzal szembe mennék a kari jellemével...
Saját megjegyzésem: nem vagyok profi a farkasok harca tekintetében, de még csak nemrég lettél átharapva az új vérvonalba, ráadásul IV. fokon... szóval lehet, hogy tévedek, de talán van olyan ügyes Fifi, hogy a karmolás is bevigye Dun ellen, és hárítsa azt is, ha felé kap... de ha rosszul gondolom, akkor szólj nyugodtan PM-ben //
Régóta halogatott tervünket váltottuk ma valóra Payne-nel azzal, hogy csinosba öltöztünk az éjszaka jöttére, s az Orfeumban vertünk tanyát. Azt már mondjuk nem tudom megmondani, honnét jött az ötlet, de újabb kört rendelek a tulaj kontójára koktéljainkból egy könnyed mozdulattal. Egyszerű, mégis szabásában fantáziát megmozgatóan izgalmas fekete kis ruhát viselek, hozzá illő cipővel és kiegészítőkkel. Hajam kiengedve pihen természetes hullámaiban vállamon, hűen követve minden egyes mozdulatát testemnek. Nincs ez másként akkor sem, mikor kissé helyezkedve ültemben Payne felé dőlök cinkos bizalommal. - De mesélj már, hogy keveredtetek ti össze Phillel? - Firtatom. - Azt vágod, hogy már emberként ismertem? Durva belegondolni, hogy nyamvadt kis óvodás koromtól van rólam emléke. Bár... nem csak ő volt így. - Nyelem el a mondat végét, mert az első, aki eszembe jut az Darren a sorban és bármennyire tűnjek olykor szívtelen dögnek. Az mondjuk elég kemény volt, mikor a képembe kaptam a hímtől, hogy sokkal aranyosabb voltam kicsinek. Durva belegondolni, mert nekik röpke idő, nekem meg szinte az Élet maga az a huszoniksz év, mit magam mögött tudhatok. Válaszát érdeklődve hallgatom - remélem kapok tőle effélét - s közben befut az újabb kör ital is, mit kacér mosollyal köszönök meg, s emelem poharamat szórakozottan tósztra. - Ezt akkor most Mr. Santorora, amiért a kontójára ihatunk, még ha nem is tud róla! Durva, hogy melléd költözik, majd mesélhetsz ám a pasasról... Egészségünkre! - Koccintok, majd kortyolok a színes szívószállal a derűt hozó italba. Meglepő mód nyugis farkasom odabent, szerintem rohadtul letaglózta a legutóbbi világvége állapotról szóló rémálmunk. Én meg? Próbálom kihasználni az időt, ami még hátra lehet, úgy, hogy erről igazából senkinek nem kell tudnia pluszban. Túl szép és fiatal vagyok még a halálhoz, annyi mindent meg kellene tennem... így hát tagadok, mert a maskarádé mindig is kedvemre való volt, családi hátterem el is várta egy idő után az effélét. Mondhatni, szerepet játszani születtem.
Csak akkor jöttem rá, mennyire szükségem volt már egy ilyen csajos, iszogatós estére, amikor az első pohár koktél lecsusszant és Dana kérte a következőt. Alapjáraton nem vagyok a túlzott kiöltözés híve, most mégis jól esett csinosba vágni magam, felhúzni a testhez simuló, elegánsan egyszerű, sötétkék színű ruhámat. Nagyjából az egyetlen használható darab a ruhatárban, ami szóba jöhetett. Széles mosolyra szaladnak ajkaim a kérdését hallva, fülem mögé simítom egyik arcomba hullott tincsemet, hogy mielőtt belekezdek a mesélésbe, még az ő elhangzott szavaira csapjak le. - Komolyan? Erről nem is tudtam. Mennyire durva már az ilyenekbe belegondolni? - borzongtam meg, mert nekik nyilván okés, de a másik oldalon állókkal már más a helyzet. - Na, ki volt még ilyen? - érdeklődöm kíváncsian, valószínűleg akadnak még páran, hiszen ő itt nőtt fel, nem olyan meglepő a dolog. - Ami pedig engem és Phil-t illeti.. Egy szaunában töltött délutánon kezdődött az egész, Darren hathatós közbejárásával, persze - nevettem fel röviden, miközben elkezdtem ecsetelni a történetet. - Képzeld el a szituációt, amikor kellemesen beszélgetsz egy fiúval, erre a drágalátos Teremtőd beront és közli Phil-lel, hogy szimpi neki, szóval szexelhetünk - most már széles mosolyt csal az arcomra az emlék, akkor és ott azonban rettentő kínos volt. - Gyerekes kis bosszúhadjáratot hirdettünk Darren ellen, a rosszban sántikálás pedig a legtöbb embert még közelebb hozza egymáshoz. Az első csókig azonban várnom kellett még egy kicsit, sárkányrepülőzni mentünk, csakhogy sikeresen felakadtunk az egyik fára - forgattam meg a szemeimet, nem is mi lettünk volna. - Sikeresen leverekedtük magunkat, ő volt olyan lovagias, hogy alám esett, így én nem ütöttem meg magam, aztán.. elcsattant az első csók - vontam meg a vállaimat, mintha nem is volna olyan érdekes a téma, holott szívesen meséltem. Jóformán bármiről ezer örömmel mesélnék, hiszen olyan régen csacsogtam már, ráadásul ez a téma még kedves is a számomra, azt leszámítva, hogy olykor visszasírom azokat az időket, amikor még mindig ennyire könnyű és egyszerű volt kettőnk között. - És arra, a továbbiakban se feltétlen szerezzen róla tudomást! Legalábbis egy ideig - emeltem én is a poharamat. Már most szépen bemutatkozom a leendő lakótársamnak, de most amúgy sem azért vagyunk itt, hogy ilyenek miatt aggodalmaskodjunk. - Tényleg, te talán jobban ismered őt, mint én. Milyen a fickó? - érdeklődöm az asztalra támaszkodva, kezem között forgatva a poharam szívószálát. Nem tudom, mennyire ismerik egymást, egy próbát mindenesetre megér, legfeljebb nem most fogok tájékozódni Dominic felől.
Eléggé durva, valóban, bár azt hiszem, egészen jól fogadtam annak idején a tényt, hogy köröttem a legtöbben totál mások valójában, mint aminek, akinek tűnnek. Vagy csak az idő szépíti meg az emléket, ki tudja! Ami biztos, hogy kissé elakad a szavam hirtelen kérdése kapcsán. Pedig olyan magától értetődő kérdésfelvetés, s másnak halál lazán sorolnék neveket, Payne-nel viszont vagyunk olyan viszonyban úgy fest, hogy ne bökjem elé oly könnyelműen az első illető nevét, ki eszembe jut. - Nos... a Wainwrightok például. Meg Darren. - Sandítok felé, óvatosan fürkészve pillantásommal reakcióit és egyúttal a bennem lapuló kis nőstény energiái is a másikéit pásztázták. Mindössze akkor fújtam csupán visszavonulót, mikor a messzemenően "romkom"-ba illő történetet kezdte ecsetelni lelkesen. Aranyos volt az egész a maga módján, mégsem tudtam osztozni lelkesedésében. Érdekes mód irigy sem voltam, elvégre... ha őt ez teszi boldoggá, miért sajnálnám tőle? Csak mert én képtelen vagyok átérezni, mi a jó benne, ha csöpög a romantikus érzülettől valami...? Hagyjuk már! - Nagyon... törvényszerűnek és egyszerűnek hangzik. A jó értelemben, nehogy félre érts! Szerencsés vagy, Phil remek srác a maga módján. - Szélesedik mosolyom a másik kölyök felé, mielőtt beférkőzne társalgásunkba a következő környi koktél és annak szervírozója egy "Köszi!" erejéig. - Ámen! - Koccintottam nevetve arra, hogy a sokat emlegetett hím (csak nehogy hívásnak vegye mindezt és megjelenjen) vendégszeretetét élvezzük a tudta nélkül. Hogy pedig jobban ismerném őt, mint Payne, arra felhorkanok kétkedő kacajjal. - Hjajj, Payne... őt senki se ismeri igazán! Ettől olyan mocskosul izgalmas. - Szélesedik vigyorom, ahogy ajkaimhoz emelem a poharat újfent, ám mielőtt még belekortyolnék az italba, szabad kezem mutatóujja a másik kis nőstényre "céloz": - És pontosan ezért kértelek az elébb, hogy mindenképp mesélj róla majd! - Ittam bele a koktélba végül, s ábrándos sóhajjal dőltem vissza a szék támlájához, oldalt sandítva a kíváncsian helyezkedő Payne felé. - Sajnálom, nincsenek jó kilátásaid. Esélytelen, hogy felmérd, éppen milyen lábbal kelt fel reggel, ugyanakkor valószínűleg zsigerből szívni fogja a véred. Mert kölyök vagy és mert megteheti. Van egy sajátos stílusa, az már egyszer biztos... - Ám még mielőtt nagyon meglódulnának gondolataim, féket dobok rájuk, s kanyarítom akképp tovább a beszélgetést, hogy véletlenül se adjam ki a magam gondolatát igazán. - De nem lehetetlen meglenni mellette. Nem vagy reménytelen farkasnak, szóval nem lesz gáz szerintem! - Villantok bátorító mosolyt Payne felé.
- Komolyan? - pislogok ismét csak nagy szemekkel, ahogyan Darren neve is felmerül és hát.. ennél többet tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Nem mondanám, hogy féltékeny lennék rá, mert régebb óta ismerni Darrent, mint én, másrészről meg hozzászoktam a távozásához annyira, hogy nevének említése csupán a karistoló hiányérzet jelenlétére hívja fel a figyelmemet. Ezeknek a gondolatoknak viszont nem most fogok teret adni, hiszen nem azért jöttünk, hogy az orrom lógassam, hanem azért, hogy végre jólérezzük magunkat és sokkal inkább elfeledjem az egészet - ha csak egy rövidke időre is -, mint még inkább arra gondoljak. Éppen ezért vetem bele magam a lelkes fecsegésbe rólam és Phil-ről, valóban „romkom”-ba illő kis sztori, de soha nem éreztem úgy, hogy szégyenkeznem kellene emiatt, hiszen szeretem őt. - Igen, annak - szavaimmal ellentétben mégis keserű volt a hangom. - Legalábbis olyan volt - sóhajtok aprót és mielőtt újfent a borús gondolatoknak adnék teret, inkább kortyolok az italomból. Farkasom is mocorogni kezd odabent, mert hát a Phil-téma nálunk jelenleg elég macerás. - Ez az egész tőrös mizéria az őrületbe kerget! - fakadok ki hirtelen. - Emiatt simán lehet, hogy totálisan szétcsesztem a kapcsolatomat Phil-lel - annyit tudnék panaszkodni, mennyi mindenben szívtam a tőr miatt, de mivel Dana is ezt az oldalt erősíti, így inkább arról mesélek, amiben neki nem volt része. Robogunk is tovább a témákat illetően, szélesedő vigyorát látva Dominic kapcsán pedig az én szám is felfelé kunkorodik. - Nem felejtek majd el jegyzetelni - nyilván nem így működik a dolog, de arról biztosíthatom, hogy mesélni fogok majd róla. - Meg leszek én áldva azzal a két jómadárral, érzem én - sóhajtok aprót, mielőtt koktélomból kortyolnék, szavamimban azonban semmi negatív hangvétel nincsen. Kíváncsian állok az új felállás elé, végre valami változás és én sem leszek egyedül abban a nagy lakásban. Mondjuk lehet egy hét után visszasírom a magányos kis zugomat, de annyi baj legyen. - Nem tartok amúgy ettől az egésztől, sőt, most még igazándiból izgatott is vagyok miatta. Aztán persze meglátjuk, hogy egy hét után mit fogok szólni a dologhoz, lehet ott fogok ücsörögni a küszöböd előtt, hogy fogadj be - minden bizonnyal nem igazán jöhetne szóba, hogy én is a lakon kívül rendezkedjek be, no de majd talán később. - Remélem ezt ő is így látja majd - már ami a reménytelenséget illeti. Én sem tartottam magamat annak, bármennyire is nehezítette meg a mindennapokat ez a toll-tőr mizéria, de némi egészséges önbizalmam azért nekem is van. - Egyébként arról a másikról, Dario-ról tudsz valamit? Ha már ő csapott le a neked szánt szobámra - nem titok, hát nem is vagyok rest közölni vele, hogy simán el tudtam volna képzelni, ő cuccoljon be a másik szobába.
- Aham. Kijártunk az osztálytársakkal az illegális autóversenyekre olykor. Egyikőnk se volt távolról sem huszonegy, szóval gondolhatod, mennyire örültek nekünk. Pedig még hamis személyink is volt meg minden...! - Nevettem fel, fejemet ingatva, majd egy rutinos mozdulattal söpörtem előre hulló tincseimet hátra fülem mögé, miközben helyezkedtem kicsit ültemben, kényelmesen. Érdeklődve hallgatom, ami a másik fiatal farkas szerelmi életét illeti, s kissé feljebb szalad szemöldököm, megakadva a szón: - Volt? Mi történt? - Nem vagyok megmondóember, megoldónak még csak-csak tartom magamat, de azért, ha valaki fontos a számomra, a magam módján kimutatom törődésemet. Példának okáért eme hétköznapian együgyű érdeklődés formájában. A lakótársak témája könnyedebb téma, nevetve dőlök a székem támlájához, amikor közli Payne, hogy meg lesz áldva velük. - Ugyan már! Két erős, dögös hímmel fogsz együtt lakni... lefogadom nem egy illető akad a falkában, aki szívesen cserélne veled. De komolyan... legalább nem valami nyomi, túlbuzgó vének, akik minden áron a legjobb barátaid akarnak lenni és folyton atyáskodnak feletted. Szerintem ez elég király azért! Én csak szívok Niall miatt, bár el kell ismernem, kedves gesztus volt tőle, hogy nem rángatott vissza a falkához, ha már kiköltözött hozzám. - Vonok vállat apró mosollyal. Tényleg minden csupán nézőpont kérdése a lakhatási témában, úgy fest. A nevetés pedig valahol ott tör elő belőlem újfent, gurgulázva, mint a buborékok szaladnak felfelé az italunkban, a pohár belső oldalának üvegén, amikor elképzelem a küszöböm előtt ácsorgó Payne-t. Bár valamiért hozzá is inkább a feldűlt, dacos ábrázatot kötöm és nem az anyátlan, elárvult kölyökkutya képét. - Épp annyira hasonlítunk, mint amennyire Ég és Föld vagyunk mi ketten. - Ha ez számít, az ajtóm neked mindig nyitva áll. - Tekintek oldalt rá, kiszélesedő mosollyal a pillanat komolyságában, őszintén gondolva szavaimat. - Ó... hát azt az egyet biztosan, hogy ki kell csináljam picit, ha már elbitorolta a nekem szánt helyet! - Kaccanok a másik testőr kapcsán elejtett kérdésére, s italomba kortyolok, gondolataimat szedve össze az említett kapcsán, hogy felelni tudjak érdemben is. - Nem sokat, az a helyzet. Olyan tipikus tömeg-arca a falkán belül. Van, csinálja a feladatát, de semmi extra igazából. Állítólag kóbor volt és Mishával is kavartak, de én ugyan rá nem kérdeztem annál a nősténynél, hogy ebből mi igaz...! Még a végén már a puszta kérdésért kilógatna valahonnét. - Horkanok rosszallóan.
Kezdőlap
//
