A falkabuli napja volt, én viszont - milyen meglepő! - cseppet sem éreztem magam bulis hangulatban. Liu arcát átszabták, engem megfenyegettek, Anne az őrzőknél, nekem meg perkálnom kell, ráadásul egy olyan vérfarkas került az ellenséglista élére, aki még mágiát is tud használni. Mindebbe még belegondolni is gusztustalan, de muszáj volt ezen túráztatnom az agyam, különben nem lesz megoldás. Nos, hiába minden agytekervény mozgatás, folyton ugyanoda lyukadtam ki: segítség kell, mert ezt egyedül ha aranyat szarok is, akkor se fogom tudni megoldani. Hogy én ezt mennyire utáltam! Mivel este buli, amire az itteni alkalmazottak zöme is hivatalos, így evidens, hogy este nem nyitunk ki. Ez azonban nem zárja ki, hogy napközben ne legyünk nyitva, szóval kicsit rendhagyó ma minden. Sokan nem is találják elsőre a helyüket, a pincérek asztalt tévesztenek, és mindenkinek furcsa, hogy be kell húzni minden függönyt, elsötétíteni, ahogy csak lehet, hogy a hangulat meglegyen. Én sem az irodában gubbasztok, de még csak nem is lent az asztalok körül vagy a bárpultnál, hanem fent az egyik páholyban. Magaslati les, hm? Valójában ott nyugi volt, amit jelenleg kifejezetten értékeltem, és az is biztos, hogy hívatlanul kevésbé zavarnak meg itt egy beszélgetést, mint lent. Kivettem a mobilom a zsebemből és pötyögtem egy gyors SMS-t - amit egyébként rühelltem -: "Ha van egy kis időd, ugorj be az Orfeumba! Fent vagyok a páholyban, beszélnünk kéne." Aztán vártam, és üres tekintettel figyeltem az épp színpadon folyó műsort.
Még jó, hogy a múltkor elintéztük Tarával a ruhavásárlást. Ha most kellene még beszereznem valami göncöt, tuti, hogy ideg összeroppanást kapnék. Ha már lúd, akkor legyen kövér. Sajnos be kell lássam, hogy amióta itt Fair-istenhátamögött-banksben dekkolunk, kissé elslamposodtam. Odakint vagy hó van, vagy sár van, vagy rohadt hideg. Már ébredés után kikészítettem a ruhát, amit viselni fogok este. De nem, még nem akartam felvenni, mert amekkora pancser tudok lenni, tuti leönteném, összegyűrném, és társai. A hiúságommal kapcsolatos agóniából a telefonom csörömpölés ugrasztott ki. Megállt bennem az ütő, hogy Tara az, és a következő variációk közül az egyiket írta:
- Kigyulladt az Upper! Buli lefújva! - - Nem lesz kaja, de pár zsíros kenyeret be tudok dobni. - - Mindenki lemondta a bulit, de gyere ha akarsz, szexelhetünk az irodában. -
Jó, mondjuk az irodában szex nem hangzott volna olyan rosszul, de akarom ezt a bulit, és pont. De nem, Duncan írt, és ha egy kicsit is érdekel, hogy mi van vele, akkor most el kell mennem az Orfeuma. Hmm... Nem is tudom... Öt perc múlva már a kocsim motorját indítottam egy kék pólóban, és a fekete bőrdzsekimben. Az egyedüli dolog, ami aggasztott, hogy nem marad időm visszajönni és rendesen elkészülni, de legfeljebb majd elegánsan kések egy kicsit. Az Orfeumba érve intettem pár szembe jövő tagnak, és egyenesen célba vettem a páholyt. Már egész messziről éreztem, hogy Duncanből megint valamiféle három hete mosatlan zokni energiái lötyögnek kifelé. Mély levegőt vettem, mielőtt a páholyba léptem volna. Mit csinált már megint? Nem, nem kezdek el elméleteket gyártani... - Hali. Köszöntem, és lehuppantam mellé. Hagytam neki néhány hosszú pillanatnyi csendet, közben pedig lefelé kémleltem. - Miért van olyan érzésem, hogy megint nyakig vagy valamiben, ami nem fog tetszeni? Ajánlom, hogy ne akarj lelépni, mert kénytelen leszek a te lábaidat is szolidan amputálni. Jegyeztem meg kissé gúnyosan, ahogy eszembe jutott Katharina a saját vérében fekve, miután megszabadítottam a tappancsaitól. Nem akarom Duncannel is ezt játszani. Nagyon nem... De ha mégis... Még jó, hogy nem öltöztem át.
Amíg Castorra vártam, felhozattam egy üveg whiskyt meg két - igen, KÉT - poharat. Idegileg zilált? Ki, én!? Ugyan... én csak élvezem az élet adta gyönyöröket. Castor nem váratott sokáig, hamar megérkezett, és már a parkolóból lehetett érezni a erejét. Valahol megnyugtatott, amolyan "megjött a felmentő sereg" érzés töltött el, aztán viszont eszembe jutott, hogy mit készültem tálalni, és hogy annak valószínűleg nem fog örülni. Nagyon nem. De tudnia kellett róla, ha mindenki mást hazugságokkal is etettem, vele többet ezt nem akartam eljátszani. - Hello! - köszöntem vissza, de továbbra is a színpadot figyeltem, csak akkor fordultam felé, amikor arról firtatott, hogy megint lelépek-e. - Ha le akarnék, már megtettem volna, és legfeljebb utólag tudnál róla. Automatikusan töltöttem mindkét pohárba, az egyiket neki adtam - aztán eldönthette, hogy iszik, vagy sem -, a másik félig öntött poharat pedig magamhoz vettem, de még nem ittam. Lassan négy éve nulla alkohol, ám most szerintem elértem az aszketizmusom határát. - Kéne még pár énekes, mielőtt a mostani egy-kettő rekedtre kornyikálj magát - mondtam vetve egy pillantást a színpadra, és szóban felszínes csevegésbe kezdtem vele. ~ Eltaláltad, de már a fejem búbjánál van a szar szerintem. Igyál egy kicsit, nem fogsz örülni... - Egy jobb zongorista is kéne. ~ Amikor szó nélkül leléptem, azért volt, hogy Anne-t elrejtsem mind a vérfarkasok, mint az őrzők elől. A vér szerinti nagynénjénél hagytam, aki költözött, így én sem tudtam volna, hol lesz a gyerek, azt hittem, így lesz a legjobb. ~ Micsoda önhittség! ~ Pár hete ide jöttek volna kirándulni, valószínűleg ebben Anne keze is benne volt. A város határában megtámadta őket egy kóbor vérfarkas, és csak a kislány élte túl. Mortimer magukhoz vette, a hivatalos verzió szerint pedig halott. ~ Soknak tűnhetett a körítés, de sajnos ez is kellett. ~ Kiderült, hogy a farkas, aki megtámadta őket, egy olyan falkának a tagja, amivel még Chicagóban volt egy kis ügyem. ~ Elregéltem a balul elsült fegyvervásárlási bizniszt, és hogy mindez a véres zűr körül volt. ~ Bosszúból megölték már az öcsémet, most pedig Anne lett volna soron. Amberrel is befenyegettek, szóval aki valamilyen úton-módon egy kicsit is közel áll hozzám, az célpont. Hajnalban találkozom az egyik taggal, hogy fizessem a tartozást, de addig úgyse lesz nyugtom, amíg élnek. Mortimer azt mondta, hogy ők is vadásznak a falkára, engem viszont nem kizárt, hogy figyelnek. Inkább nem kísérletezném ki, hogy mi lesz akkor, ha személyesen szólok az őrzőknek. Eljött az ideje az ivásnak. A whisky évek óta először perzselte végig a torkom, egy pillanatra bűntudatom lett, de hamar elnyomtam. A fenébe mindennel! ~ Ezt... nem tudom önerőből megoldani ~ ismertem be úgy, mint akinek érzéstelenítés nélkül és brutálisan tépték ki a fogát. ~ De az egész falkát sem akarom belerángatni, mert ez az én mocskom, nem az egész társaságé. Fogalmam sincs, mennyire volt érthető és összeszedett a monológom, de valamelyest megkönnyebbültem, hogy egy az egyben elmondhattam mindent és sehol sem kellett hazudnom.
Nem is látom az italos üveget, csak a whisky illata csapja meg az orromat. Igazán kedves tőle, hogy a kedvemben aka... He? Duncan iszik?! Nos, akkor tényleg baj van... Inkább átveszem tőle a nekem szánt poharat és minden további nélkül magamba döntöm a tartalmát. Az nem foglalkoztat túlzottan, hogy miről hadovál az énekesek és a zenészek kapcsán. Kedvem lenne megrángatni, hogy bökje már ki, hogy mi van, de gondoltam, megadom neki azt az örömöt, hogy tereljen, amíg tud. Végül is, a fejemben szólal meg, és egy egészen hosszú mese kerekedik ki belőle. Az Anne-es témával már nem tudok, de nem is akarok foglalkozni. Annyira azért nem nőtt hozzám, de végül is kiderült, hogy Mortimer és a bandája megkapta, amit hónapokkal ezelőtt akart. Ennek viszont annyira nem szabad örülni. Sose jó, ha valaki másnak olyan adu van a kezébe, amivel alkalomadtán visszaélhet. Engem nem érdekel, de nem akarom, hogy Duncant bármikor a jövőben a tökeinél fogva rángassa azért, mert ott a gyerek. De jön egy érdekesebb rész is. Lázasan igyekszem kutatni az emlékeim között, hogy milyen idegen farkasokról lehet szó, akik érdekeltek voltak Chicagóban. Én már a város megalapítása előtt azokon a földeken éltem, kevés olyan dolog van, amiről nem tudok, de úgy tűnik, hogy ez pont egy ilyen ügy lehet. Még a homlokomat is megdörzsölöm, ahogy gondolkozok, és a történetet hallgatom. Mikor Duncan befejezi a mondókáját, átnyúlok felette, hogy magamhoz vegyem az üveget. Franc se aprózza el a töltögetéssel, amikor meg is húzhatom... Így is teszek, aztán nagyot sóhajtok. Megtehetném, hogy ráhagyom, hogy oldja meg, nem érdekel, de... De Duncan más. - Pénz kell? - böktem ki végül - Vagy azt akarod, hogy én közvetítsek az Őrzők felé? Ekkor fordítom csak felé a tekintetem, és láthatja rajtam, hogy az utolsó verzióhoz baromira nem füllik a fogam. Így is van az a bizonyos személyes ügy, ami feléjük hajt, de... Ami sok, az sok. Egyébként is, Mortimerék rohadtul bénák, szerencsétlenek és, és... Nem is tudok rájuk jó szót. Szónokol itt nekem a mindenféle szankciókról, ezen felül arra meg nem képes ő meg a pereputtya, hogy egy mini-falkával leszámoljanak, akik velünk ellentétben (!!!) civileket vadásznak le. Hát menjen a kva anyjába... Szónokolni, meg világi elveket a levegőbe dobálni, azt bezzeg tud. Én meg maradjak a seggemen, mert különben húúúú, jön a gonosz és erős Őrző bagázs és a körmömre csap. Kapja be. - Hányan vannak? És mennyire veszélyesek? Mert lehet, hogy jobb lenne nekünk leszámolni velük, ha már az Őrzők csak bennünket képesek sorozatosan baszogatni meg láncra verni, mint valami bolhás korcsot. A beszéd végére a hangom már utálatos és megvető morgás kíséretében csendül fel. Persze, az egy sarkalatos pontja az egésznek, hogy varázsló farkasokról beszélünk. De ez különben is micsoda?! Mi az, hogy varázsló farkasok? Hát akkor nagyon gyorsan mi is át kell, hogy váltsunk valami Jedi-képzéses rendszerbe, ha ez lehetséges. Illetve, aki erre fogékony, az majd bűvészkedik, meg előrántja a nyulat a kalapból, mert hogy én nem fogok ilyet csinálni, az is fix. A hallottak alapján mély megvetéssel tekintek arra, aki farkas, egy állat, egy bestia, és ezzel a nyers erővel és az ösztöneivel nem képes boldogulni. A tudat dühít, de legalább tudjuk, hogy ilyen is létezik. - A Végrehajtók egyébként is be vannak sózva, és szerintem a fél életüket odaadnák, ha végre kibelezhetnének valakit. Csak azt kellene tudni, hogy azt a kurva mágiát hogy védjük ki... Ahhh, mennyivel egyszerűbb volt Chicagóban. Ott csak elmetszettél egy torkot, kitéptél egy szívet, és már rendben is voltak a dolgok.
Halál szánalmasnak éreztem magam. Egy testőr, akinek az alfájától kell segítséget kérni... Rém ciki. Megráztam a fejem. - Az anyagiakkal nincs gond - forgattam a poharam. Bólintani akartam a közvetítésre, de az a hangszín, amivel az őrzőkről beszélt, meggyőzött, hogy továbbra sem a szíve csücske az a grupp. Én pedig már annak is örültem, hogy nem küldött el egyből a jó büdös anyámba a szarral együtt,a mit a fejemre hoztam, nemhogy olyanra kérjem, amihez ennyire nem fűlik a foga. Éreztem a belőle áradó haragot és ellenszenvet, s őszintén örültem, hogy nem nekem szólt. - Tízen-tizenöten lehetnek - feleltem, és figyeltem, ahogy Cas nagyot húzott az üvegből. Aprót kortyoltam a saját adagomból. - Óvatosak, mert vadásznak rájuk, de mivel az életükön kívül nincs különösebben veszíteni valójuk ezért azt hiszem, nagyon is veszélyesek. Fanyar mosolyra húztam a szám arra, hogy láncra vernek minket az őrzők. Hát igen, az én nyakamban tagadhatatlanul ott a lánc, a másik végén pedig Anne áll az őrzők között. Nagyon remélem, hogy már nem sokáig. ~ Tudtommal "csak" egyikük mágiahasználó: William Geertz. Ha őt valahogy ki lehetne vonni a forgalomból, a többi már csak mészárlás kérdése. Afelől pedig nem voltak kétségeim, hogy a falka erősebb tagjai a hozzánk szegődött tankokkal kiegészítve meglehetősen gyorsan és hatékonyan el tudná tüntetni azt a flepnis bandát. ~ Liut meg engem ma hajnalban gond nélkül elintézett, de nagyobb, erősebb farkasok ellen nem hiszem, hogy olyan sokáig és hatékonyan fenn tudná tartani a bénítást, vagy a bezártságot. De ez csak spekuláció, vajmi keveset értek ezekhez a hókuszpókuszokhoz. Elhúztam a szám és megint ittam. Szinte már el is felejtettem, milyen finom tud lenni egy jófajta whisky. - Holnap lesz vele randim. - Vidámnak távolról se nevezhető mosolyra húztam a szám. - Alig várom, hogy lássam, mivel akar meglepni! - Féltem. Komolyan mondom, előre rettegtem, hogy megjelenik majd valaki számomra fontossal, és tök mindegy lesz, hogy mit teszek, akkor is meghal, akit a mancsi között tart.
Idő közben leteszem az üveget, hogy Dunnak is jusson, de előtte még alaposan meghúzom, aztán a kezembe törlöm meg a számat. Elég szarul időzített Duncan, mit ne mondjak. Nekem most otthon kéne lennem, és azon idegeskedni, hogy melyik nyakkendőmet vegyem fel, nem pedig azon agyalni, hogy miként fogok majd kiiktatni egy tíz fős falkát, élükön egy herri potterrel... Francokat. Arra nem reagálok különösebben, hogy már túl vannak egy randin, és Liut sem sajnálom különösebben. Nem, nem azért, mert nem szeretem, de a lasagne-s eset óta megint vállrándítással állok hozzá meg az életfilozófiájához. - Akkor jól vagytok. Őszintén szólva örülök neki, hogy kissé elkapta Liut. Legalább látja, hogy a valódi farkasok cseppet sem úgy működnek, mint ahogyan ő azt elképzeli. Adtam hangot flegmán a gondolataimnak. De persze az is lehet, hogy a kölyök majd szépen sorban minden ilyen farkast eredendően gonosz embernek fog tekinteni, ahelyett, hogy rájönne arra, hogy ebben a társadalomban a kicsik és a gyengék nem érnek túl sokat. - Arra van még idő, hogy nap közben intézkedjek? A buliról nem fogok lemaradni, ezt most közlöm. Neked sem ártana, ha csak egy estére elfelejtenéd, hogy mekkora szarban úszkálsz. Ezt olyan hangsúllyal mondom, mint aki maga is pontosan erre készül. Mert így is volt. Az a Tara és Todd balhé nem múlt ám el nyomtalanul, de megígértem, hogy majd a buli után térek vissza a dologra. Holnap ez pont esedékes, szóval, ha Mortimer kész fogadni, akkor egy füst alatt lerendezek mindent. Már előre rettegek, hogy mi lesz az ára... De ha túl sokat kér, akkor megmondom neki, hogy csináljon amit akar, amíg ennek a falkának szabad embert ölnie, addig én is kieresztem a kopóimat, hogy minden perverziójukat kiélhessék.
Kissé meglepett, hogy ennyivel elintézte a Lius dolgot, elvégre mégiscsak a kölyke volt -most már. Viszont ha azt veszem, hogy Casnél tulajdonképpen alkalom szüli, kihez hogyan viszonyul, akkor nincs ebben semmi megdöbbentő. Örülök, hogy jelenleg biztonságban vagyok, és olyan státuszban nála, hogy hajlandó segíteni. - Időd, mint a tenger, de mondom, nem falka szintű balhé, max én veszek rajta. - Meg esetleg olyanok, akik közel állnak hozzám. Deeee jóóóó... - Ne hülyéskedj, eszembe sincs arra kérni, hogy maradj ki a falkabuliból! Pofám lesülne! - Már félig így is megtörtént. Áh, inkább töltöttem még, és ittam, közben pedig megfogadtam, hogy ez egyszeri alkalom volt, többet nem lesz! Sem segítség kérés, sem ivászat. Előbbit ha mással nem, fokozott óvatossággal, utóbbit meg az előbbi jótékony hatásával és némi tartással fogom elkerülni. Kényszeredetten felnevettem. - Én leszek az est party-arca! - mondtam egy jó nagy adag öniróniával, s megráztam a fejem. - Nagyon nem akartalak belerángatni - horgasztottam le a fejem és a piámba bámultam. - De... nincs más, akihez ezzel fordulhatnék. - Mert hiába számoltam volna be töviről hegyire Tarának, vagy Amynek, Gabe-nek, vagy bárkinek a falkából, ők... nem Castor. Ezen egyikük sem tudott volna segíteni. - Gondolom, hogy van nélkülem is épp elég gondod, sajnálom, hogy plusz kellemetlenséget okozok... megint. Full koloncnak éreztem magam jelenleg, és mi tagadás: az is voltam. Ha kutya lennék, hálásan csóválnám a farkam és nyalogatnám a gazdám kezét. Úr isten, mennyivel fogok neki tartozni ezek után! Nem baj, inkább százszor neki, mint egyszer egy Geertznek.
- Én vagyok az Alfád, az én segítségemet kérted, úgyhogy innentől én fogom eldönteni, hogy kik és mennyire veszik ki a részüket a balhéból. - És pont. - Egyébként én vagyok öreg és paranoiás, vagy tényleg Miss Warren szaga mászott bele a tiedbe? Teszem fel a kérdést csak úgy mellékesen. Bevallom őszintén, hogy ez eddig elkerülte a figyelmem. Először a whisky, aztán a dúló harag. De most, hogy úgy tűnik, pontot tettünk egyelőre az ügy végére, én pedig nyugodt szívvel elmerülhettem a környezetet meghatározó egyéb tényezőkben. Mint például, hogy milyen kényelmes ez az ülés, vagy hogy mennyire nem tetszik az énekes hangja odalent. - Tényleg hasonlítotok. Mindkettőtöknek jól megy a szó nélküli lelépés. - megvonom a vállam - Tudod, Duncan... - fonom össze az ujjaimat, és az alkarommal a combomra támaszkodok - Már annyiszor kegyelmeztem meg neki a rád való tekintettel. De ez a múlt. Kifogytam a jóindulatból. A segítségért cserébe én is kérek valamit. Azt hiszem, hogy most jött el az idő, hogy kivegyem a dzsekimből a cigarettát, és mindenféle dohányzási tilalomra (már ha van) fittyet hányva meggyújtsak magamnak egy szálat. De a buliba csak szivart viszek. - Mostantól nem ismerem el Ambert a falkám tagjának. Több okból sem, de szerintem ha a szerelmedet félretéve gondolkodsz egy kicsit, akkor te is tudni fogod, hogy miért. Innentől kezdve neki nincs hozzánk köze, ha van még cucca a hotelben, vidd el neki. És nem mondhatsz neki innentől semmit, ami a falkaügy. Ha átáll a Hegylakókhoz, le fogom vadásztatni. Ha kóbor marad, én nem fogom bántani. És mivel ismerem, és tudom, hogy felesleges lenne olyat kérnem, hogy bizonyítson, így nem teszek ajánlatot a visszafogadásra. Ezzel egyáltalán nem Duncan alá akarok tenni, vagy növelni a terhei súlyát. Örülhet, hogy nem öletem meg zsigerből... Egyébként meg, valóban semmi energiám arra, hogy eltűrjem a hisztijeit, hallgassam a kioktatását, vagy hogy a felesleges fegyelmezésbe öljek bele egy rakás energiát. Csak egy kölyök, gyakorlatilag nulla, és az egyetlen szerencséje csak az, hogy Duncant fogta ki magának.
Nem feszegettem tovább a dolgot, csak bólintottam. Segítséget kértem, segít, a mikéntjébe pedig nincs jogom ezek után beleszólni. - Öreg vagy és paranoiás - bólogattam nagy komolyan -, de tényleg Ambert érzed. - Hatalmas baromság lett volna tagadnom, így meg se próbálkoztam vele, inkább kissé feszülten vártam, hogy erre mit fog reagálni. Hát, sokkal rosszabb is lehetett volna. A szó nélküli lelépésre tett megjegyzésére csak elhúztam a szám. Ezt még megkapom egy párszor, az fix, főleg ha morcos lesz. A "legszebb", hogy semmi alapom ágálni ellene, vagy haragudni miatta. Legfeljebb egyszer majd kifakadok, hogy oké, felfogtam, szar húzás volt, nem kell ezen lovagolni folyamatosan. De ez még jóóóval arrébb volt. - Csupa fül vagyok... Ez nem lesz jó, éreztem előre, és pár másodpercig levegőt se nagyon vettem. A levadászásnál görcsbe rándult a gyomrom. - Köszönöm, hogy nem ölted meg - mondtam egy perces hallgatást követően, miután Castor befejezte a mondandóját. Amy kölyök volt, de ha nem is lett volna az, akiket elküldenek a falkából, azokat általában nem szélnek eresztik. Ha valakinek több kárát, mint hasznát látja az alfa, azt egyszerűen megöli. Ez általában így van a falkáknál, anno nálam is rezgett a léc, és az, hogy Cas csak úgy "kirúgta" Ambert valahol megkönnyebbüléssel töltött el. Ne beszéljek falkaügyekről? Nem gond. Nem bántja, amíg kóbor? Imádlak, öregem!!! De ha beáll a helyiekhez... - Ez nem ellened szól, de ha csatlakozik a másik falkához, és elrendeled a kivégzését, akkor számíts rá, hogy megpróbálom majd megvédeni. - Nem volt a hangomban semmi fenyegető él, vagy hasonló, csak ezt szerettem volna előre tisztázni. - Értem, hogy miért öletnéd meg, azt is, hogy micsoda kiváltság volt, hogy annyi zűr után se görbült haja szála sem - szögeztem le gyorsan, mielőtt azt hinné, hogy hálátlan vagyok, vagy totál tudatlan. - Azt viszont sose tudnám ölbe tett kézzel hagyni, hogy levadásszák - néztem Castorra, félig-meddig bocsánatkérőn. Azért ez vicces, hogy azért nézek így, mert valakit védeni akarok. Úgy viszont már korántsem az, hogy tudom, Cas mennyire nincs kibékülve Amberrel. Sőt!
Hát persze. Mi másra is számíthatnék, mint arra, hogy újfent áldozatot akar csinálni magából, ha Amberről van szó. Legyen hát. Mivel az érzelmeinek nem tudok, és nem is akarok parancsolni, így a továbbiakban csak és kizárólag Amber döntésén múlik Duncan sora. Megint. Egyet azonban megígérhetek: szép temetést kap majd a Testőr. Én állom. - Az a baj, hogy bármennyire is szívós vagy, záros határidőn belül félre lennél állítva. Én mindig elérem, amit akarok. Mintegy végszóra felkelek, és zsebre vágom a kezem. Nem szemétkedni akarok vele, nem akarok rajta átgázolni sem, egész egyszerűen nem fogom hagyni, hogy Amber bajba sodorjon minket. - De ha egy nap arra ébredsz, hogy a biztonsági rendszert deaktiválják, a gyengéknek éjjel kitépik a szívét és a hotel lángokban áll, majd tudod, hogy kinek köszönd. Ja, nem. Téged biztos figyelmeztet majd... Na igen, ez már megvetően hangzott. Sőt, még talán bántóan is. De Amberből én már tényleg bármit kinézek, és elhiszem, hogy marha jó lehet vele a szex, és hogy milyen gyengéd tud lenni egy átsuttogott éjszakán... Duncannel. De mindenhez, amihez nekem közöm van, úgy áll hozzá, hogy süt róla az indokolatlan utálat. Az nem az én bajom, hogy képtelen farkashoz méltóan viselkedni, és megérteni, hogy ez ugyan nem egy kisegítő iskola, ahol még a fenekét is az óvóbácsi törli ki. - Akkor holnap intézkedem. Van még valami? Teszem fel a kérdést, és ha nemleges választ kapok, akkor felebarátian megpaskolom Duncan vállát, és elhagyom a páholyt. Aztán pedig visszakocsikázok a hotelbe tollászkodni.
- Tudom - bólintottam. - Nem is számítanék ennél kevesebbre. Castor nem véletlenül volt már annyi ideje alfa: szívbaj nélkül megölte vagy éppen megölette, aki bekavart, vagy bekavarhatott neki, mindezt attól függetlenül, mennyire állt hozzá közel az illető. Ezen néhányan szörnyülködnek, mások a logikus lépés számlájára írják, mag ment mások addig nem foglalkoznak ezzel, amíg nem ők kerülnek terítékre. A magam részéről potyautas vagyok, hol ebbe- hol a gruppba tartozom, aktuális ízlésem és hangulatom válogatja. - Amber nem olyan, mint mi, ő nem gyilkos. - Ezt az elfogultságom nélkül mondtam, mert egyszerűen így volt. Sok galibába keveredett akarva-akaratlan, de azt mindig is nehezen viselte, ha miatta sérültek meg, vagy valakit megöltek a közelében. Emlékszem, hogyan reagált, amikor Chicagóban azt mondtam neki, hogy megölöm Anne nagynénjét, ha tovább pattog. - Tudom, hogy nálad elásta magát, de én még bízom benne - én is felálltam, így a paskolás már ebben a helyzetben ért. Jól esett, a fenébe is! - Ha pedig mégis elárul minket - igen, mert a falkával engem is elárulna -, akkor én ölöm meg - mondtam hűvösen, de határozottan a bizonytalanság szikrája nélkül. A falka a családom, aki árt neki, megölöm, és onnantól nem nézem, hogy milyen kapcsolatom volt az ármánykodóval. Ez alól Amber sem kivétel, mert lehet, hogy utána roncs leszek, de egy ilyen kaliberű árulást sose tudnék neki megbocsátani. És életben sem tudnám hagyni. Az én vak szerelmemnek is volt határa, még ha ezt olykor nehéz is volt elhinni. Nyakon ragadtam a whiskys üveget, és már most láttam, hogy holnapra egy gyenge kis féregnek fogom tekinteni magam, a tükörképem pedig ziher, hogy arcul köpöm - mert ezt üveget benyakalom. Van még valami? Heh! De van ám, ezt kapd ki öregem! Odaléptem hozzá és megöleltem. (Lehet, hogy az a két pohár pia tette, biztos nagyon elszoktam tőle és most hamar a fejembe szállt, vérfarkas lét ide vagy oda.) Nem volt hosszas buzis ölelés, csak azt mondtam el vele, amit ő szóval is ki tudott fejezni anno a könyvtárszobában. Túl sokat köszönhettem neki, és ez egyszerre zavart és töltött el valamiféle jó érzéssel. nem pénzzel lógtam neki, még csak nem is fegyverrel, vagy valami elbaltázott üzlet árujával. Ez az a fajta törődés volt, amit annyira nem tudtam hova tenni. Emiatt is tudtam azt ezer százalékos bizonyossággal kijelenteni, hogyha Amber elárul minket, akkor képes leszek megölni. De ha nem ad ki belső infókat és "csak" beáll a hegyiekhez, akkor megteszem érte, amit tudok, amíg ez nem megy Castor és a falka rovására. - Találkozunk a bulin! - köszöntem el tőle már-már kedélyesen, és még előtte elhagytam a páholyt, hogy visszavonuljak az irodába és whisky végére járjak.
Nem akarom lerombolni a naiv kis illúzióit Amberrel kapcsolatban, inkább csak lemondóan megcsóválom a fejem, amikor azt mondja, hogy bízik benne. Én már nem. Azoknak az időknek vége, pedig voltak még olyan pillanatok, amikor én is így álltam hozzá. De a régi elv túl jól bevált már ahhoz, hogy most adjam fel. A megelőlegezett bizalom eljátszása után még egy stikli, és onnantól kezdve a "páciens" halott. Viszont amikor átszellemülve folytatta, akkor kissé felszaladt a szemöldököm. Éreztem, hogy komolyan gondolja a gyilkosságot, nem csak azért mondta, hogy hitegessen. Ennek ellenére nem voltam biztos abban, hogy szemrebbenés nélkül képes lenne ezt megtenni. Nem kívántam neki, hogy átéljen egy olyan helyzetet, mint amit én sokszor. Én is rengeteget csalódtam már olyanokban, akiket valamilyen sajátos módon, de szerettem, és sokukat meg is öltem. A falka felette áll az egyénnek, és van, hogy nincs más választás. És ezt azt hiszem, hogy Duncan is lassan elkezdi megérteni. - Sajnálom, Dun. Őszintén... Nem tudom folytatni, mert megzavar, hogy Duncan felkel ültéből, odalép hozzám és... és... megölel?! Néhány röpke pillanatig csak kikerekedett szemmel bámulok ki a fejemből, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Aztán egy belső ösztön arra sarkall, hogy én is szorítsam magamhoz, éppen csak egy pillanatra. És meg is tettem. Mikor eleresztjük egymást, belenézek a szemébe, és egy halovány mosollyal bólintok neki, aztán inkább kiviharzok tényleg. Ó, nem. Én nem idegenkedem a fizikai kontaktustól, de az évszázadok alatt a szeretőimen, na meg Patrishán és Tarán kívül valahogy senki sem akart ölelgetni. Úgyhogy, kissé fejbe is csapott a dolog. Már a nézőtérre érek, amikor felnézek a páholy felé, és ha sikerül elkapnom Dun tekintetét, akkor intek felé egyet. Te jó szagú... Valami motoszkál a szívemben, de nem akarom, hogy eluralkodjon rajtam, úgyhogy sietek kifelé a szabad levegőre. Aztán vissza a hotelbe. Remélem este, amikor már a sokadik üveg alját fogom nézni, nem bukok ki, és nem kezdek el zokogva szerelmet vallani Duncannek. Az nem lenne túl tekintélyt parancsoló...
Nem igazán tudtak sem nyolcvan évvel ez előtt sem pedig most lekötni a színpadon vonagló testek, amiket a páholyból figyeltem. Gondolataimat egyetlen "terv" kötötte le, ehhez pedig nélkülözhetetlen kellék híján aligha vághattam volna bele. Na, hol vagy már Corvin? Dugd elő azt a szerencsétlen képedet, mert percről percre fogy a türelmem és a saját egészségeddel játszol. Még jó, hogy a zene meg a kis színes-díszes társaságod a színpadon majd elnyomja a férfias sikolyaidat. Merthogy gondolatban kissé időt utaztam menten, megszaladtak elmém útjai, hogy talán kissé magam is megijedtem, mikor erre ráeszméltem. De csak egy egészen kicsit. Áldom Castor eszét, hogy múltkor kissé kitombolhattam magamat... a végén még istenesen becsavarodok és akkor tényleg csak úgy állíthatnak le, ha fejemet veszik. Apró mozdulattal igazítottam meg magamon a fekete, pántos kis ruhát, melynek hossza éppen a térdeim föl ért és melynek rejtekében biztos tokban az ezüst szike rejtezett. Irritált még a tokban is a közelsége, ugyan akkor megnyugtató is volt valahol a jelenléte. És láám! Előbukkant az est főszereplője, épp a páholyok egyikébe tarthat, ha jól látom. Milyen kár, hogy remek időzítéssel nyúlok ki és ragadom meg határozott mozdulattal ruhája nyakrészét, majd rántom be a saját páholyomba. - Buonasera, Duncan! - villantottam apró, kimért és egyben fagyos mosolyt felé, mikor végre elengedtem. - Foglalj helyet. - Ez már nem kínálás volt és nem is szívélyes üdvözlés, inkább egy erősen ajánlott dolog, mellyel ha visszakozik, fene tudja, mit művelek vele.
Anne beváltotta a "fenyegetését" és mindenhova velem jött. Pontosabban: én teljesítettem az ő kérését és mindenhova vittem. Nem voltam elragadtatva, kétszer olyan paranoiásnak éreztem magam, mint alapjáraton, úti céljaim pedig lekorlátozódtak szép lassan az Orfeumra és a Hotelre. Hát, a kettő között ingázva nehéz is bármiféle bajba keverednem, bár magamat ismerve, megoldanám. Csakhogy a Tökmaggal mellettem... nem kockáztatnék. Annyira utáltam, hogy így kiismert! De nem tudtam rá haragudni, hogyan is tehettem volna? Az az este és az a pofon azt hiszem jó ideig fog még mindkettőnket kísérteni. Megint feltűnően sokat hallgatott, nevetni is jóval ritkábban szokott, átállt a csendes szemlélődésre, s ha azt érezte rajtam, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, például mikor Nori kérését teljesítve szamárfüllel, meg azzal a hülye táblával a nyakamban flangáltam, közelebb húzódott és/vagy megfogta a kezem. Mintha behúzta volna nálam a kéziféket. Most is, mikor flangáltam fel-alá az épületben, jött velem, így nem csak én lepődtem meg, mikor hirtelen Ems kinyújt a folyosóra és berántott a maga páholyába. - Hűha! - szaladt ki a számon, ahogy felfogtam az öltözékét, és ezt egyfajta bóknak is felfoghatta, többet úgyse várhatott tőlem. - Buonasera! - mondtam magam mögött hagyva csodálkozásom. - Szia Emi néni! - köszönt csendesen, szemlesütve Anne, majd a páholy mellvédjéhez sétát, felállt az egyik székre és onnan nézte a műsort. Nem hagy magamra, de nem is akar zavarni. - Igenis - sóhajtottam és leültem, ahova csak parancsolta. Basszus... most először állt rangban fölöttem! Ha akarnék, se tiltakozhatnék. - Gondolom nem azért rántottál be, hogy lecsekkoljam, megfelelő lesz-e a szerelésed a következő Caleb-randihoz. Bár a randizáson asszem már túl jutottak.
Még kitartóan markoltam Duncan felsőjének nyakrészét határozott, erős fogással, nem eresztve a hímet futásnak, mikor is felcsendült a csilingelő hangocska, én pedig lefagytam minden további mozdulatban. - Öhm... szia. - Nyögtem ki meglepetten elkerekedő tekintettel és igen, meglepően kedvesen az eddigi érdeklődések és interakciók fényében, amivel a kölyköt illettem. Pillantásom követte Bigyóka mozdulatait egészen a páholy széléig. Alig foglalt helyet a kis szőkeség, fagyosan kék pillantásomból a kedvesség minden szikrája tovaszökött, ahogyan Duncanre tekintettem és elengedtem, határozott szavakkal intve rá, hogy jobban teszi, ha ő is leül. Ha nem tenné, a következő pillanatban lekevert pofon majd segít neki a dologban. Nem, azt hiszem, a múltkori után már Anne jelenléte sem tud érdekelni a tekintetben, hogy mit és hogyan mondok vagy teszek figyelő tekintetének kereszttüzében. Neki már mindegy, azt hiszem, no de teher alatt nő a pálma is. Ha valaki, akkor én ezt igazán tudom tanúsítani. A beharapóm nevelési stílusának lényege abban állt, hogy aki fájdalmat akar másoknak okozni, maga is ismerje meg ugyan azokat a fájdalmakat... tanulja meg őket kontrollálni és elviselni. Uralni. De ez most nem rólam szól. Duncan és Matt ég és föld, én pedig nem tudom, mikor lettem a kölykök szószólója, de való igaz: ritkán szólalok fel az érdekeikben. Ha nem tudja megvédeni magát, megérdemli a megaláztatást. És lám, most mégis fagyos, karcos szavakat vágok Duncanhez kapásból. Vágnék, ha nem sikerülne neki kissé összezavarnia. Végigpillantok magamon sietve szavai hallatán, majd némileg megütközve, értetlenül tekintek fel arcára. - Mi soha nem randiztunk... - Vajon ez probléma lehet egy kapcsolatban? Ehh, picsába veled Duncan, hogy terelsz a tárgyról! Szusszanva, kissé morcosabb pillantást küldve felé igyekszem visszazökkenni az előbbi lendületbe... de végül csak csendesen, szinte suttogón szólalok meg. Szavaim hűvösen szaladtak felé a levegőben, fokozatosan, sietve, mint a rianás a Chena vizén, mikor tavaszodott. - Egyik kölyöknek sem kellene megütnie a teremtőjét. Ha idősebb lenne, már esélyed sem lenne a tiszteletét kivívni... és ő teljesen jogosan vetne meg, hisz ki akarna egy olyanhoz tartozni, aki nem a sajátját helyezi első helyre? És nem a falkáról beszélek Corvin, csak erről a kölyökről! - mutatok Anne felé, ahogy kissé megemelkedik a hangom.
Anne meglepte Emst, amin más esetben talán még jót is mosolyogtam volna, most viszont csal elhúztam a szám és ujjaim hegyével alig érezhetően megsimítottam a kis szőke fejet, mikor eltipegett előttem. Ez van, a kicsi lány szériatartozékom bizonytalan időre. Látom Emilyn, hogy most nagy fejmosást kapok, amin más helyzetben megint csak jót vidulnék azt hiszem. Ez egy ilyen este lesz "más helyzetben" címmel. Na, mindegy, lecsüccsentem, ahogy szófogadó testő... falkataghoz illik és vártam volna a hegyibeszédet, csakhogy a randi említése kizökkentette egy pillanatra a nőt. Más helyzetben... jó, nem, ez most is némi elégedettséggel töltött el. A fejtágítást azonban se így, se úgy nem úszom meg, szemmel láthatóan Anne jelenléte se tudja ebben meggátolni, amit csak azért sajnáltam, mert oké, hogy nagy marha voltam, kolompot a nyakamba, de világéletemben szörnyen viseltem a verbális regulázást, kioktatást és társait. Tudom, hogy néha nem alakítom túl meggyőzően, de felnőtt vagyok, nem egy vakarcs. De befogtam, kussban ültem, már csak azért is, mert eddig semmit nem vágott a fejemhez, szóval magamban készültem a jégviharra. - Nuku randi? - vontam fel szenvtelenül a szemöldököm. - Talán jobb is... - motyogtam elmélázva. Baszki! Mondom, hogy a verbális fenyítést rosszabbul tűröm! Mereven álltam Ems pillantását, még az állkapcsom is megfeszült, fojtott indulat lappangott bennem. Jah, mert hiába a múltkori csetepaté, az lehűtött, de mint mondják, egy kóstolótól nem csappan, hanem megjön az étvágy. Én pedig még mindig farkaséhes vagyok. - Köszönöm szépen, Emily, ez eddig meg se fordult a fejemben - dőltem kissé előrébb beszéd közben, és én is egész halkan beszéltem, de annál gúnyosabban. - De hadd mondjak valamit, addig a pontig Tara is az enyéim közé tartozott, nekem számított. Ne akard a nyakamba varrni, hogy felelőtlen vagyok csak azért mert egy barát seggét kihúztam a szarból! - Még mindig ugyanolyan halkan beszéltem, csak jóval kevesebb gúnnyal és... én mikor álltam fel? - De senkinek semmi oka nem lesz rá többet, hogy miattam fájjon a feje. - Elhúztam a szám és visszahuppantam. - Jó kis farkas leszek és maradok a seggemen... - Fújtam egyet. Még a gondolat ellen is tiltakozott minden egyes sejtem.
- Miért? - pislogok megilletődötten, hogy aztán megrázzam kissé a fejemet. - Ki ne fejtsd! - Zárom le ennyivel a dolgot, majd ugye jön a véleménynyilvánítás, ami úgy fest, nem megy át Duncannek teljes egészében. Pedig azt hittem, pár pofon csak nem fog rontani a felfogóképességén. - Egy szóval sem mondtam, hogy ezért lennél felelőtlen! - És tényleg. Hol emlegettem én Tarát? Sehol. Na ugye. - Adott helyzetben én magam is megtenném azért, aki számít nekem, de lehetett volna annyi sütnivalód, hogy valahogyan ne Castor előtt intézd! Tudtad nagyon jól, milyen zabos arra a szukára. - Zabos? Az nem kifejezés! Ékes példája annak, amiért én köszönöm, de nem nagyon akartam kérni a szerelemből. Ha Caleb így belegajdulna bármibe is, előbb fojtanám meg, minthogy hagyjam kifordulni önmagából miattam. Talán még meg is köszönné. Hangom fojtottan csendül, szinte csak hangos suttogásnak hat csupán, de éppen ezért és a benne rejtező hűvös él miatt oly hidegrázós azok számára, akik nem töltöttek már el jópár évet a társaságomban. De talán még azoknak is végigfut a hátán a hideg, akik ismernek. - Nagyon helyes. Nem akarok senkinek a pótszülője lenni. - Ezekben a szavakban azonban kimondatlanul benne van, hogy megtenném, megtettem volna Duncanért, ha Castor nem hagyta volna hirtelen felindultságában életben a testőrt. - És amúgy sem ezért rángattalak be ide, hanem a szívességért. - huppanok le elegáns mozdulattal egy odahúzott székre és keresztbe fonom a lábaimat finoman. - És előre bocsátom, hogy ebben te, kishölgy, nem vehetsz részt, akármennyire is azt ígérted, mindenhová követed apádat. - Jegyzem meg Anne felé intézve a szavaimat, szinte már kedvesen, hogy aztán Duncanre pillantva tovatűnjön ez és csak a kimért ridegség maradjon. - Neked bizonyítanod kell, nekem egy bizonyos hegyi. Nem ellenfél igazán, másodmagával se mert nekem jönni, mikor totál egyedül voltam, szóval csak a szája nagy, deee... szeretném bemutatni neki, hogyan is védjük meg mi, chicago-iak a területünket, ha érted, mire gondolok. - Húzódik gonosz mosoly ajkaimra. - A neve Daniel Morton.
Hát akkor nem fejtettem, amúgy se szerettem magyarázni, nem véletlenül ráztam le eddig is az összes olyan kölyköt, aki valamilyen őrült megfontolásból mentorféléjének akart. Bőségesen elég nekem Anne. Ems viszont kicsit magyarázósabb, legalábbis szereti, ha azt veszem le a mondandójából, amit akar, és nem egy utolsó dolog, legalább nem értjük félre egymást. - Tudom - bólintottam végül, mert igaza volt, sült bolondnak vagy vadonatúj tagnak kéne lenni ahhoz, hogy ez valakinek a falkából ne legyen nyilvánvaló. Az akkori félholtságomra hivatkozni pedig üres kifogás, és ha ezt én is tudom, Emsnek is nyilvánvaló lenne, úgyhogy meg se említettem, plusz köröktől kíméltem magunkat. - Azét jó tudni, hogy megtennéd - ingattam a fejem, az előbb fellobban haragom nélkül, s hiába nem mosolyogtam mellé, vagy vetette szét energiáimat az öröm, valahol megnyugtató volt, hogy a Tökmag akkor se maradna egyedül, ha feldobnám a talpam. Mellesleg nem terveztem! A szívesség említésére enyhén felvontam a szemöldököm, s már abszolút a kíváncsiság munkált bennem. Már csak ő és Caleb volt hátra ilyen téren, hogy teljes legyen a kívánságlistám és meglegyen az egész nyaras elfoglaltságom. Milyen megható, hogy így gondoskodnak a farkas szórakozásáról! Esküvő, szamárfülek, rózsaszínre festett haj, táncosruciban táncolás... De komolyan, mire sikerül visszamásznom testőrnek, oda a falatnyi tekintélyem is. Mindegy, a munkámat attól még el tudom végezni, úgyis én lennék a legkisebb muskétás. - Nem? - nézett Emilyre nagy szemekkel Anne, tekintetében szomorúság és féltés csillant, majd eljött a mellvédtől és az Emshez legközelebbi székbe ült át. - Akkor majd nálad lehetek Emi néni? - Se lelkesedés, se vidámság nem volt a hangjában, csupán kérdőn tekintett a nőre, s türelemmel várta a választ. Fájt, hogy megint ilyen kis csöndes. Én viszont picit türelmetlenebb voltam, ez a kívánság ígéretesnek tűnt, és nem is kellett csalódnom Emilyben. Ha egy mondaton belül valaki megemlíti Chicagót, ott már száz százalék, hogy vér fog folyni, ha meg védelemről, akkor pláne. A farkasom megélénkülve járkált bennem, mint egy szagot fogott kopó. - Daniel Morton - ismételtem ízlelgetve a nevét. - Mit tudsz még róla azon kívül, hogy egy szájhős? Mert így névről nem ugrik be, hogy ki-mi lehet, nem futottam vele össze. - Nekem minden hegyi egyre megy: darálóba való ellenség. Csak akkor jegyzek meg nevet-arcot együtt, ha már volt is valami afférom egyikkel-másikkal. - És gondolom élve szeretnéd. Ez a pont pedig cseppet azért megnehezíti a dolgom. Hiába, az élőkkel csak a baj van.
Pillanatnyi zavaromat a ki nem mondott "köszönöm" és úgy egyáltalán a nyílt vélemény/érzelemnyilvánításomnak hála pajzsomnak kell felfognia, de még így is lesütöm a tekintetem pár pillanatra, míg összekaparom a gondolataimat. Hol is tartottam? Ó igen... Kiosztom, anélkül, hogy behatóan ismerném a történteket, de nem érdekel. Nem szoktam én ilyen lenni! Azt hiszem, jobban járunk, ha elkerül a kölykével együtt mostanság. Vagy úgy minden kölyök elkerül, de jó messzire! Erre Bigyóka meg átteszi a székhelyét mellém. Nagyszerű... De tényleg. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha közölném, hogy amennyiben záros időn belül a temetőbe akar költözni, nyugodtan jöjjön. Mert szívem szerint ezt mondanám, hisz fogalmam sincs, meddig bírom még ezt az ingadozó, folyton túlcsöpögős vackot, amit kivált belőlem a jelenléte. Lehet, el kellene ugranom kicsit Chicago-ba, meglátogatni a húgomat, akire annyira emlékeztet régről. Ha látnám a nyolcvan feletti, alzheimeres vénlányt, tuti helyrerázódnék! Mindezek ellenére mosolyt erőltetek a képemre, ahogy felé fordulok. - Ezt majd még megbeszéljük akkor, oké? - Zárom rövidre a témát adva magamnak némi haladékot, inkább arra koncentrálva, amiért itt vagyok, vagyunk. - A Síparadicsomban valami party-felelős vagy mi a rák. - Húzódik komolytalan mosolyra ajkam. Ilyen foglalkozás szerintem nincs is. Hihetetlen, manapság mi mindenért fizetnek az emberek... - A farkasa leginkább egy megtermett husky-ra hasonlít. Ha gondolod, mutathatok róla mentálisan képet, viszont a neten van egy-két kép róla emberalakban is. Ahogy láttam, nem veti meg az italt. - Apró, kimért a mosolyom. Nem szoktam én semmilyen közösségi oldalt nézegetni, most is csak a pasas miatt tettem meg, mint valami rossz tini. Az, hogy Castor mit fog szólni a dologhoz, nem érdekel perpillanat. Egy szívességet ajánlott, amit Duncan teljesít. Hülye lennék valami megalázó baromságra pazarolni... - Ez minden. - Szusszanok aprót és hacsak nincs más, jelzés értékűen emelkedek fel a kényelmes székből.
Anne-t tulajdonképpen lerázta, mi őt ismerve nem meglepő, sőt! Ezt még szépen és finoman kezelte, pedig aztán ő meg a gyerekek két külön világ. Oké, én is így vagyok velük, a kivétel Anne. Nem véletlenül nem csaptam fel mentornak a kicsi lány után sem. Figyelek Emily minden szavára, mintha a megváltást suttogná, s ha azt nézem, nekem valamilyen szinten az is. Abba nagyon bele se gondoltam, hogy otthagyhatom a fogam, járulékos veszteség mindig akad, egy-két fog nem a világ! Na jó, kissé zabos lennék, ha egy party-face buli-ficsúr tenne el láb alól, majdnem a "halálosan ciki" kategória lenne, amitől csak az menthet meg, ha a tag jóval korosabb nálam. - Mutasd a farkast, kérlek! - Milyen kis udvariasan kérek! Ennek ellenére a hangsúly inkább parancsoló, követelőző. Bocsánatos bűn, célpontot kaptam, vadászni megyek, a vadat akarom! A farkasom szinte teljesen fel van tüzelve, energiáim táncot járnak körülöttem, de nem gyerekdalra, ez a tánc nem sok nevetést és örömöt ígér. Miután láttam a husky-szerű farkast - még kinézetre is inkább kutya, hová korcsosulnak ezek? - megdörzsöltem a szám a tenyeremmel. Lepleztem egy halvány mosolyt, ami híven tükrözte volna, mennyire kedvemre van ez az egész. - Milyen idős körülbelül, azt is be tudod lőni? Érdekelt, hogyne érdekelt volna! Más kell egy százas suhanc és egy háromszázas tank ellen, mindegyik kinyiffantható, elkapni viszont ég és föld a kettőt. Van amihez elég a nyers, fizikai erő, máshoz annál jóval több kell. Lássuk be, nem árt, ha a farkasnak van sütnivalója, kérdés, hogy nekem volt-e elég. Szeretném hinni, hogy igen, még ha a barom húzásaim másra is engednek következtetni, de tegyük hozzá, hogy nem véletlenül maradtam eddig ezen a világ az életvitelem ellenére is. - És mikorra szeretnéd az ajándékod? Vagy van egyéb kikötésed? - Tisztázzuk még most az extra igényeket, ne később legyen reklamáció, a pénztár elhagyását követően. Bár ha valaki, akkor Ems aztán nem egy reklamátor!
Aprót biccentek, s felé nyújtom a kezem könnyed, finom mozdulattal, kimérten engedve lejjebb vállaimat, hogy elméjének közvetítsem az erdőben látott szájhőst Isabelle farkasának oldalán. Tényleg olyan, mint valami szelídített házieb. - Valószínűleg jóval kétszáz felett lehet. - Nem igazán rejtette el az erejét, így saccra pontosan meg is tudom mondani Dunnak, ha ez esetleg nem lenne elég. Lelkesedése szinte már betegesen megértő mosolyt csalt képemre, mely minden volt, csak nem bűbájos. A vadászat izgalmát én magam is ismertem, így teljességgel át tudtam érezni azt, hogy mit kapott most kézhez Duncan. Ám én helyette is észnél voltam, hisz nem lett volna szerencsés, hogy egy puszta kis szívesség miatt otthagyja valahol a fogát. - Nincs időbeli kikötésem, viszont, ha segítség kell... én itt vagyok. Nem éri meg annyira, hogy ott hagyd a fogadat. - Szusszanok, majd ugye ténylegesen felállok és utolsó kérdésére elmosolyodva tekintek Anne felé, majd vissza Duncanre. - Ha már hízelegni akarsz: Szeretem az ezüst csomagolást. - Főleg, ha "kötözőanyag" formájában van jelen a farkas testé(be)n. Amilyen hirtelen berántottam a pasast ide, olyannyira nyugodt és csendes léptekkel távozom a páholyból, s talán az orfeumból is, akármennyire szimpatikus az atmoszféra. Tényleg Calebbel találkozom, bár hogy randinak lehet e nevezni a dolgot... erősen kétlem. Minden esetre nem szívesen rónám fel Dunnak azt, hogy miatta várakoztattam meg a kedvest. Cal még szívatná az ő kis kívánságában szerencsétlent.
Papírmunka után édes a pihenés. Valójában ez a kurva nagy papírmunka sokkal inkább untatott, mint fárasztott, így pihenés helyett azért mentem fel az egyik páholyba, nagy pohár, hideg narancslé társaságában, hogy némiképp felébredjek. Még van pár óra zárásig, kínos lenne előtte bealudni. Amíg üres tekintettel a színpadon vonagló műsort néztem, addig gondolatban teljesen máshol jártam. "Rakd rendbe a fejed, kölyök!" Az intelem óta szinte csak nagytakarítok, hogy végre stabil rend legyen a káoszból. A farkasomat ilyen-olyan helyzetekben tesztelgetem - rém "lelkes" a vizsgáztatástól, így szinte folyton elégedetlenül morgolódunk mindketten -, Anne-nel a pár perces összefutásokon túl szinte minden kapcsolatot felfüggesztettem, sokszor inkább Emstől informálódok a kicsi lány hogyléte felől. A dolog úgy tűnik, használ mindkettőnknek: a Tökmag nyugodtabb és ilyen téren én is. Az edzések alatt pedig teljesen ráálltam a vérvonal- és állóképességre. Az, hogy ilyen intenzíven nyúztam a Fenevadat, határozottan jót tett, bár nem egyszer úgy éreztem magam, mint aki csak fut vakon, egy végeláthatatlan alagútban. Semmi bajom nem lenne, ha fejben-lélekben elérném a zent, a nihilt, vagy tudomisénmit, de tartósan. Ó, és akkor mindezen habcsókként ott csücsül az öcsém. Nem akarok rajta gondolkodni, mégis újra meg újra végigpörgetem az összes elhangzott szót egymás között, mióta itt, az orfeumban felfedte magát. Csak ne csináljon semmi hülyeséget, és akkor én se fogok, ez biztos. Tűnődésemből Sofia energiái zökkentettek ki kissé. Lepillantottam, hogy a tekintetemmel megkeressem, de utána vissza is dőltem a kényelmes székben. A betévedő idősebb, erősebb farkasokra mindig vetek egy pillantás, legyen akár a falka tagja, akár kóbor. Tudtam, hogy megint a mi köreinkben mozog, de ezen túl nagyobb figyelmet nem szenteltem neki, volt elég más dolog, ami lefoglalt.
Kezdőlap
//
//
