A tervezettel ellentétben jóval hamarabb letudtam az egész huzavonát Anne körül. Ez részben jó volt, mert hamarabb véget vethettem annak, amibe belekezdeni se lett volna szabad, de rossz, mert a fene egye meg, rohadtul fog hiányozni a kicsi lány. Már most hiányzott... Hazacuccoltam - nehogy Tara túlságosan egyedül érezze magát... amúgy kíváncsi leszek erre az együttlakósdira -, és hogy eltereljem erről az egész kulimászból a figyelmem, a GoldenWolfba mentem. Az Orfeum végül megnyitott, mondjuk a fejújítás már a távozásom előtt befejeződött, csak ugye csúsztak a dolgok. Arra a részre egyelőre nem voltam kíváncsi, eleget láttam már, és ha minden igaz, még bőven lesz időm, hogy ott csámborogjak. Helyette a játékterembe mentem. A kaszinó is vonzott, de nem hiányzott a chicagói feeling. Amint beléptem, már éreztem is, hogy nem voltam egyedül. Egy másik farkas is volt ott, de vagy az alatt érkezett a falkába, amíg nem volt itthon, vagy a hegyiek csapatában játszott. A levegőbe szimatoltam. A mi falkánk szagának írmagját se éreztem. Őslakos... jó buli lesz!
Túl hosszú nap volt. És ha figyelembe vesszük, hogy még csak délután felé jártunk, be kell látni, hogy még van hátra jó pár óra. A hetek is fárasztóan nyúltak egymásba, folytonos pörgés vette körbe, főként munkája végett. Mára viszont elég volt belőle. A hírek szerint, legalábbis amiket képes volt még ép ésszel felfogni, úgy hallotta, hogy megnyitott a nem régiben beharangozott GoldenWolf. És hát végül is nem volt veszteni valója, így a szórakozó hely felé vette az irányt. Viszonylag hamar meg is érkezett, még önmagát is meglepte vele, amint belépett az épület gyomrába. Halk sóhajt hallatva vágódott be a játékterem ajtaján, ledobva magát az egyik félkarú elé. Egy ideig flegmán felhúzott szemöldökkel vizslatta végig a ketyere formáját, alakjának vonalait, majd egy hanyag mozdulattal megmarkolta annak fogantyúját. - Ja hogy valami pénz szerű se ártana, vágom. - morogta az orra alá, fejét alig láthatóan megrázva. Nem, fáradtnak nem lehetne nevezni, csupán nem sűrűn járt ilyen helyekre, ha járt is, inkább csak bámulta a sok lelkes, csillogó szemű figurát, akikről sütött a meggyőződés, hogy aznap nyerni fognak. A gondolat során szája sarkába egy apró mosoly szaladt fel, ám az a következő pillanatba le is fagyott onnan. Hirtelen csapta meg egy ismerős szag, mely minden porcikájába végig táncolt. Egy másik farkas is erre tévedt. Ám nem. Nem az ő falkájának példánya volt. Tekintete az emberek sűrűjébe csapódott, szemhéjai némileg összeszűkültek, amint pillanatok töredéke alatt megpillantotta a játékterem túlvégében álló férfit. - Chicago-i. - morrant fel, alig hallhatóan. Nem volt ma szájízére való a találkozó, de hát a sors már csak ilyen. Mindig jó kedvében találja. Csak fürkészte a másikat, miközben elzárta tudata egy részét, persze csak mértékkel. Elvégre adott esetben nem árt ha információt nyer a férfiból. Ha csak ösztöneit vette volna figyelembe, minden bizonnyal gyakorlott hadba rohanás címszó alatt vetődött volna a másik farkasra, de ennél jóval megfontoltabb volt. Csupán pár lépést tett előre felé, majd fejét kissé megdöntve meredt továbbra is az érkezőre. Nem akart bonyodalmat gerjeszteni, kíváncsi volt a férfi reakcióira.
Öregem, hihetetlen, hogy mennyivel másképp viszonyul az ember... pardon, farkas fia egy-egy helyzethez, ha nincs egy gyámoltalan tökmag az életében, aki miatt aggódni kéne. Annyiból mindenképp örültem a másik farkasnak, hogy megtapasztaltam a lányom eltávolításának előnyét. Sokkal könnyebbnek éreztem magam, s ennél fogva több lehetőséget is láttam a balhé és az eloldalgás közötti hosszú skálán. Na már most: nem vagyok el eloldalgó fajta. De talán nem a saját bizniszünket kéne rombolni, és rossz hírét kelteni, úgyhogy amíg nem provokálja ki, én se kezdeményezek verekedést. Viszonylag távol volt tőlem, de ő is felfigyelt rám, s ugyanolyan gyanakvón méregetett, mint én őt. Letekertem magam, az erőmből kevesebbet mutattam, közben pedig próbáltam felmérni, hogy ő nagyjából mennyi idős és milyen erős lehetett. Azért egy buldózerbe én se kötök bele, ha nem muszáj. De minden atrocitás nélkül kiengedni a mi területünkről... Hm, na majd meglátjuk. Zsebre tett kézzel indultam el felé, olyan könnyed léptekkel, mintha egy régi cimbora felé közelednék. Az embereknek nem kellet tudni, hogy mi folyik a felszín alatt a csatornavízen kívül. - Tetszik a hely? - kérdeztem, amikor a közelébe értem, és leültem az egyik félkarúhoz, majd játszani kezdtem. nem voltam nagy szerencsejátékos típus, itt sem arra koncentráltam. A hegyi farkasra hegyeztem ki az érzékeim. - Reklámozhatnád a barátaidnak. - Ziher, hogy nem mondok falkát ennyi ember között! - Imádnám, ha nálunk gatyásodnátok le! - engedtem meg egy pimasz vigyort.
Nem abszolút nem lett volna érdemes balhét generálni. Ez nem ide és nem mostanra való. Mindenesetre továbbra is követte a másik mozdulatait, tevékenységét. Semmiképp sem vette készpénznek azon információkat, amiket addig vélt felmérni a férfin. Ám amikor az hirtelen, egészen egyértelműen felé kezdett közeledni, fejtartásán, és egész kiállásán változtatott. Hanyagabb, lezserebb tartást vett fel. Biztos volt benne, hogy egyelőre a másiknak sem állt szándékába semmiféle olyan cselekvés, ami felborítaná a helység melankolikus játékgép csattogását, a foszlányos ember hangok dallamát. Lassú, végigvonszolt pillantással figyelte az akkorra már elé érkező farkast, majd amint az játékba kezdett a mellette lévő masinán. - Nem mondhatnám. Épp olyan, mint a többi játékterem. - jegyezte meg egyhangúan. - Tudod ha nem egymás hegyén-hátán vergődnének a gépek, és el lehetne férni, talán több vendég lenne. Így örülök, ha a következő pillanatban nem mászik a szomszéd széken tornyosuló fószer a számba. - karjával apróbb gesztusokat ejtett, némi cinizmust adva szavainak. Persze a legkevésbé sem érdekelte a helység felosztása, és annak bárminemű elrendezése. - A barátaim pedig... - ezt kifejezetten kihangsúlyozta. - ...mindenkinek jobb, ha nem itt pucolják le csontszárazra a gépeket. - a lényeg nyilván nem a mindenki volt, még csak a mondat konkrét értelme sem. De talán elég egyértelmű volt a férfinak, hogy ő maga a két falka frontális meeting-jére gondolt. - Mindettől eltekintve... Azért remélem ügyeltek a "kártevőkre"... - utalt a chicago-i farkasokra. - ...sajnálatos lenne, ha végül drasztikus intézkedéseket kellene tenni miattuk. - vágott egy flegma vigyort, miközben visszadobta magát a gép elé, ő maga is játékba kezdve. Értelemszerűen ő sem a forgó kis mintákra figyelt, sokkal inkább érdekelte a másik. Tudta ő jól, hogy sem a férfi, sem az ő részéről nem túl elegáns ilyen féle célzásokat tenni, de ezek mindkét oldalról egyelőre "ártatlannak" tűntek. - Mondd csak... - próbált közben még több információt előbányászni a másik ködös függönye mögül, annak valódi erejére fény deríteni, de nem csak ő maga, hanem a férfi is kellően elzárta magát. Érezte, hogy a másiknak sem tegnap esett le a tojáshéj az alfeléről, de a konkrét korát sajnos nem tudta felmérni. - Szóval mondd csak... hogy profitál egy ilyen hely? Ha már mezei játékosokat kérsz fel a reklámra? - sandított a farkasra szeme sarkából, halkan nevetve egyet. Dehogy érdekelte. Csak minél tovább beszéltette, annál jobban tudta feltérképezni a mozdulatait, s minden hozzájáruló tevékenységet, gondolatmenetet, látószöget, stílust és miegyebet.
A válaszai kapóra jöttek, és már most megtudtam annyit, hogy nem egy vadbarom, aki ész nélkül provokál, és kezdeményez bunyókat. Valamint igen szépen csomagolja a nyers dolgokat is. Na igen, a farkasnak meg kell tanulnia burkoltan fogalmazni, máskülönben már rég tudna rólunk az emberiség. Az pedig rohadtul nem hiányzott szerintem. Csak a kártevőknél szólalta meg én is, miután ledobta magát mellém. - Ó igen, kiváló rovar- és féregirtóink vannak, külön a hegyi-csótányokra és a síelő-svábbogarakra specializálódtak - mondtam kedélyesen, miközben magamban morogtam, mert még mindig nem tudtam rendesen "bemérni", hogy milyen erős lehetett. Korban... talán a környékemen... nem, idősebb lehet... Igen, álljunk inkább úgy hozzá, akkor kevesebb kellemetlen meglepetés érhet. Érdeklődő volt, figyelmes, legalább annyira kutakodott, mint én, s roppant óvatosnak tűnt. Márpedig így nem fogok sokra jutni. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképp ő nem is feltétlen az ellenségem. A testtartásom megváltozott, kissé begörnyedtem az elmúlt napok súlya alatt. - Sajnálom, ez nem volt szép tőlem. - Tényleg nem. Körbenéztem, azt lestem, hogy volt-e a falkából még valaki a teremben. Szerencsére senki. - Az a helyzet, hogy igazság szerint a ti falkátokban lenne a helyem. - Ezt már nem tudtam olyan könnyen kijelenteni, mert így volt. - Vincent d'Arc a... "nagyapám". - Biztos voltam benne, hogy értette, mire céloztam. - Ez pedig nem vet rám valami jó fényt a falkában, főleg az alfa szemében. Már nem bízik bennem. - Fú de szar volt ezt ki is mondani! - Azon gondolkodtam mostanában, hogy... lehet, hogy jobban tenném, ha a megfelelő csapatban rúgnám a labdát - néztem rá komolyan, majd érdektelenül meghúztam a kart. Naná, hogy nem nyertem, a szerencse valahogy nem akart közösködni velem. - Elég groteszk helyzet! - húztam el a szám.
Kifejezetten élvezte, hogy a másik fél is igen pimasz modorral volt megáldva. És mindemellett nem is az ostobábbik fajta, akinek csak a szája nagy, egyéb területeken pedig fülét farkát behúzza. Ez nyilvánvaló volt, hiszen nem csak látszódott, de érezte is. Továbbra is ki volt hegyeződve minden mozzanatra, szóra, egy apró hangfoszlányra is, ami a férfitől származott, ám még mindig képtelen volt beljebb hatolni. Ebből pedig ha csak részlet információkra is tett szert, egyértelmű volt számára, hogy erős farkasba akadt. Nem feltétlen erősebbe, vagy gyengébbe, de az biztos volt, hogy szilárd, erőteljes példány. Elvégre, a fiatalabb, gyengébb sarjak még nem képesek ennyire eltitkolni kilétüket, ennyire erősen bezárkózni, még ha csak félig-meddig is. Amint a másik beszélni kezdett, megemelte fejét, ajkaira pengeéles mosoly futott fel. Cinikus szavak egymásutánja, amik dobhártyájába szűrődtek, melyeket akarva-akaratlanul is csípett. - Érdekes módon... mégsem olyan extra frankó ez a biztonsági rendszer... - utalt önmagára, szemöldökét megrántva, miközben továbbra is ott lapult szája szegletében pimasz mosolya. Ám a következő szavakra visszaengedte vonásaira márványos vonalait, bár ezúttal mindösszesen rezzenéstelen, kifejezetlen arcot vágott. Nem feltétlen hatotta meg a másik monológja, mégis valahol elgondolkoztatta. Pláne mikor Vincent neve szűrődött át a levegő páratartalmán. A régi Atanerk... Pontosan tudta kiről van szó. Szívdobbanásnyi percig időzött el a mondat súlyán, hogy az valóban valós-e, ám érezte a férfin, a vérerek áramlásán, hogy azok nem úgy, és nem olyan formában gyorsulnak fel, mintha hazudna. Értette ő, hogy valahol a másikat ez talán mélyen érinti, hisz a hallottak alapján is elég lett volna erre következtetni. - Nem csak hogy groteszk, de kissé meglepő is. Más muzsikát játszani, mint azt a véred megkívánja. - némileg már kezdte érdekelni a másik farkas. Nem feltétlen a kiléte, arról mostanra már eleget tudott. Legalábbis, amire szüksége volt. Kikívánkozott volna belőle a kérdés... "Mégis mi a francot parádézol a chicagoiak között, a saját véred ellen fordulva?" Hogy egyáltalán, hogy történhetett ez. Ám a kérdést tudta, hogy nem teheti fel, és nem is szándékozott. Lélegzetvételnyi ideig kapcsolta össze pillantását a másikéval, majd visszafordítva azt a gép felé, meghúzva a kart. Ő sem nyert, de hát nem is foglalkoztatta. Kitöltő cselekvésnek épp megfelelt. - Nem csodálom, hogy bizalmatlanok feléd. Pláne, ha gondolatban valahol áttáncolnál a valódi... saját csapatodhoz. - nem nézett rá, csupán maga elé morzsolta el szavait. Ismét eltöprengett. Nem feltétlen gondolta, hogy efféle információkat meg fog vele osztani a férfi, és mindemellett... nem tudta még önmagában sem eldönteni, hogy ő mit tenne. Vagyis dehogynem. Visszatérne. Ám ez sem volna célravezető, elvégre a hegyi farkasok sem látnák jó szemmel. Hacsak a magyarázat nem volna megfelelő, és persze... ha minden rezdülése azt árulná el, hogy komolyak a szándékai. Ám végül elroppantva a gondolatfoszlányokat emelte fel füstszín íriszeit a másikra. - És mit szeretnél valójában? Nem minden az, hogy mi lenne jobb. - furcsán érezte magát. Nem voltak barátok, de valahol így kettejük között... még csak ellenségnek sem feltétlen érezte. Legalábbis egyelőre.
Láttam és éreztem a beálló változást, amit a vérvonalam említése idézett elő- Egyáltalán nem csodáltam, hogy meglepte, amikor megtudtam, az én államat is az alagsorból kellett összekaparni. Továbbra sem nyílt meg, óvatos maradt, de az ellenségeskedés ha nem is tűnt el, de alább hagyott. Mókás volt ez összehasonlítani Castor "nem érdekel a véred" hozzáállásával. (Bár szerintem őt jelenleg az se izgatta volna, ha holtan feküdnék egy árokparton egy nekrofil alatt.) - Hogy mit szeretnék? - kérdeztem lassan, s a válasz tálcán kínálta magát. - A saját muzsikámat játszani - éltem a az általa felhozott hasonlattal. Egy leheletnyit megnyíltam. Az erőmet még mindig nem hagytam, hogy rendesen letapogassa, de az érzelmi katyvaszba beláthatott. - Van egy olyan érzésem - húztam keserű mosolyra a szám -, hogy a főnökötök se várna tárt karokkal, ha odaállnék elé ezzel a csatlakozásos dologgal. Talán még bizalmatlanabb lenne, mint a sajátjaim. - Vállat vontam, mintha ugyan ez az egész nem bolygatta volna fel még jobban életem amúgy sem nyugodt vizét. - De megérteném. Egy próbát viszont lehet, hogy nem ártana majd tennem, veszítenivalóm, az életemen kívül, jelenleg nem akadt. Az meg annyi ért, amennyit éppen akartam, hogy érjen. Na persze, nem fűtött semmilyen barom halálvágy! Nagy fenéket! Élni izgalmasabb! Kedvetlenül megpöcköltem a kart. Kezdeti kedélyes jókedvem mintha elpárolgott volna. Chicagóban bezzeg mennyi minden egyszerűbb volt! - Találkozót szeretnék kérni az alf... főnökötöktől. Megoldható valahogy? - Ha kell, én felmegyek hozzájuk, azon ne múljon. De ezt le akartam végre tisztázni, legalább magamban.
Érzékelte, amint a falak lejjebb omlottak a másikról, bejutást engedve némileg az érzelmei közé. Talán még jobban fel is tudta volna azt törni, ám ezúttal már a legkevésbé sem érezte a rivalizálást, így megelégedett annyival, amennyit kapott. Őszintének tűnt, s mit tűnt? Hiszen minden rezdüléséből ez áradt, nem csak a szavak glédájából. - Furcsa a sors fintora. Nem gondolod? - naná hogy az. Elvégre ő maga csak azért jött a játékterembe, hogy ha csak pár órára is, de elszakadjon a valóság nyirkos aszfaltjáról, aztán tessék. A fene se gondolta, hogy egyrészt chicagoival találkozik, nem hogy olyan félével, amelyik inkább húz a hegyi agyarasok irányába, mint sem oda, ahol jelenleg lézeng. Meglepte, ez kétségtelen, bár érzelmeket semmiképp nem váltott ki belőle. De mivel ő maga sem egy darab fa, és bár empátia hiányában elég sokszor szorongott, most mégis újra és újra megszállták a gondolatok, felpörgetve elméje zsibbadó idegeit. Homlokát haloványan összeráncolva hallgatta a férfi szavait, beszívva a másikban bugyogó tanácstalanságot vagy még inkább zavarodottságot. - Mondanám, hogy nem hat meg a nyomorod... És hát nem is. Mégis azt hiszem, ennyit megtehetek. Az alfff... - itt ő is majdnem olyan szavakat ejtett ki, amiket nem lett volna túl tanácsos az emberek között. - ...a főnököm dönt úgyis. És nyilván, ha efféle hírt viszek neki, és rábólint a találkozóra, kellően fel fog rá készülni. - sem bizalmas, sem bizalmatlan nem volt. Meghagyta az egyszerű kézenfekvő tényt, hogy semmi sem lehetetlen. És hát ebben az ügyben így sem, úgy sem az ő szava számít. Sedna pedig úgyis tudni fogja, miként rendezze el ezeket a dolgokat. Talán szüksége lesz a farkasra, talán nem. Az meg hogy találkozóba kíván hanyatlani, már a maga "ostoba" döntése. Persze ezzel világos volt, hogy ő is tisztában van. Nem lehet ilyen szituációban gyaloggaloppra számítani. De még mindig nem tudta hova tenni a jelenséget, hogy hogyan is alakulhatott valami ennyire másképpen, mint ahogy kellett volna. De bármennyire is mozgolódott ez benne, nem tette továbbra sem szóvá, nem is tervezte. - De valóban nem fog tárt karokkal várni. - tűzdelte meg végül szavai végét, nyomatékosítva az amúgy is nyilvánvaló tényt, mint ahogy azt a másik is jól felmérte. Nem is volt nehéz, még egy őrült is pontosan tudja, hogy olyan falnak nem megyünk neki, amit egy tank se szakít át. Bár ezek a falak nem feltétlen ilyen típusúak. - A bizalmat pedig... Majd meglátja, hogy érdemes vagy-e rá. - zárta le végül a gondolatmenetet, lábával némileg hátrább tolva magát, elszakadva a közvetlen kontakttól közte és a játékgép között. - Mi a neved? - vetette oda egyszerűen a kérdést, amint tekintetét ráfagyasztotta a másikra. Számára nem igazán volt ez fontos kitöltő objektum, de a felhúzott pajzsokat és a jelenleg fennálló tényt, miszerint kapcsolatba akar kerülni alfájával, ez mindenképp alap, kiegészítő információ volt.
Nem vártam sem szánalmat, sem sajnálatot. Igaz, hogy farkasévekben mérve nem voltam egy vénség, de ehhez azért már öregnek éreztem magam. Ha siránkozásra szorulok, majd elmegyek egy esti lelkisegélyes csoportba kibeszélni életem nagy drámáit. - Egyedi humora van, inkább úgy mondanám. Felálltam, mert már rohadtul elegem volt a masina előtti üldögélésből. Nem foglaltam a helyet, én aztán senkit sem akarok meggátolni abban, hogy baromságra költse a pénzét. - Nem számítok családi összeborulásra - vontam vállat. - De minden lehetőséget ki kell aknázni. Örülnék, ha alkalom adtán fogadna, igazán érdekes dolgokról is tudnánk beszélgetni... ha úgy adódik. Hogy ebből kiveszi-e, hogy betolakodóként elég sok mindent tudok a falkám ügyeiről, vagy sem, az rajta múlik. És hogy hajlandó lennék-e ezeket megosztani Sednával? Az már a nőstényen áll. Jelenleg nyitott voltam mindenre. - A nevem Duncan Corvin - mondtam némi büszkeséggel a hangomban. Nem tudom miért, vagy mire voltam büszke, tekintve, hogy nem egy idilli családból jöttem, így még csak azt se mondhatom, hogy miattuk viselem büszkén a nevem. Egyszerűen csak... szerettem. Talán ezért is kerültem az álneveket. Igaz, hogy az évek alatt változtam én is, de a nevem állandó volt, és ez mutatta, hogy én még mindig én vagyok, és történjen bármi, ez így is marad. - Na és a tiéd? Azért én se akarok tudatlanságba maradni, de ha titkolózik, egye fene, majd máskor, máshonnan kiderítem.
Ő maga továbbra sem állt fel, csupán megtartotta a nem rég felállított távolságot a masina és közte. Lapos pillantással követte a másik mozdulatait, miközben hátrább dőlt a székben, némileg talán lejjebb is csúszva azon. A legkevésbé sem érdekelte, ha valaki épp a vele szemközt lévő géppel szimpatizált, volt még hasonló és kellő mennyiség ezen az egyen kívül is. Habár játékra már abszolút nem szánta el magát. Egyszerűen csak foglalta a helyet, mint akinek nincs jobb dolga. És hát ha azt vesszük, nem is igen volt. Leszámítva persze, hogy az adott beszélgetést figyelembe véve, lassan akkor indulnia kellene. Lassan. Nyilván nem fog homlok-hanyatt rohanni Sednáig, mikor egyrészt az isten tudja hirtelen hogy hol van, másfelől pedig eleget talpalt már a hetekben. De mindenképp előkeríti az alfát, a dolgok maga ütemében. - Nézd, rajtam ne múljék. A kérést csomagolva elszállítom, a többi a címzetten múlik. - ekkor már ő is megemelkedett az elült szék simára nyalt lapjáról, egyrészt mert mégiscsak feszélyezte, hogy a férfi ott magasodik, másfelől pedig igazán le kéne szoknia erről a félvállról vett, lusta baromságról. - Gondolom, hogy volna miről eszmét cserélnetek, ha a helyzet úgy kívánja. - persze hogy értette a célzást. Ki más is tudhatna többet a betolakodókról, ha nem egy betolakodó? És bár önmagába, legbelül még valahol mókásnak is tartotta, arcának vonásai nem változtak. "Duncan Corvin". A lehető legmélyebbre süllyesztette a kapott választ, elraktározva elméje egyik hátsó, eldugott pontjába. - Olen. Olen Nacrosh. - ejtette ki saját nevét, nem túl harsányan, de kellő tekintéllyel. Nem kölcsönzött különféle impulzusokat mellé, habár szerette a szavak csengését, meg volt elégedve a kapott megnevezéssel. - Feltételezem, itt megtalállak, ha úgy alakulna. - vetette oda egyszerűen, habár kivételesen cinizmust és minden ehhez hasonlót elkerülve. Nem azért, mert nem lett volna ínyére való. Pusztán csak, sem a helyzet nem kívánta úgy, sem ő maga. - Hogy örültem, Duncan, az egyelőre nem állt helyt. De mindenképp meglepően bár, de díjazom, hogy ha már össze kellett itt futnom egy... egy ilyen figurával, mint te vagy, szóval díjazom, hogy az tényleg te voltál. - kissé megcsavarta a mondatot. Na de mégsem vághatta oda, ennyi ember között, hogy egy betolakodó farkassal... A lényeget tekintve pedig valóban megkönnyebbülésére szólt, hogy épp Duncan-ba botlott, ha már a sors így rendezte. - Egyéb? - szegezte füstszín íriszeit a másikra. Részéről itt lezáródott a beszélgetésük, legalábbis nyilvánvaló volt, hogy sem traccspartit nem kell tartaniuk, sem jó pofizniuk egymással. Már az is kész főnyeremény, hogy normálisak tudtak maradni. Ritka manapság...
A név nem csengett ismerősen, de egyrészt nem ismerhetek még minden hegyit, másrészt amíg távol voltam, bárki érkezhetett hozzájuk a tudtomon kívül. Pótolnom kéne pár hiányosságom, mert ez így cinkes. A kijelentés-kérdésre biccentettem. - De inkább az Orfeumban keress. - Na igen, azzal a hellyel se ártana foglalkoznom, ha már egyszer sikerült megnyitni. Igazság szerint mindenképp fogok találkozni Sednával, csak akkor már ha elintézhető, nem török rá, vagy ugrok neki egy bokorból. Nem lenne nyerő nyitás, de ha máshogy nem megy... De menni fog. Jó gyerek vagyok, szépen randit is kértem, ha visszautasít egy ilyen lehetőséget, akkor az a nő bolond. - Én most határozottan örültem, Olen - halvány mosolyra húztam a szám. - Remélem a későbbiekben gyümölcsöző lesz ez a találkozó. Meg az is, ami ezt követi. Én már elértem valamit, pontosabban: egyelőre mindent, amit akartam, és amit el lehetett ennyi idő alatt. Ha ezt követően is sikerrel járok, igazán meg fogok érdemelni egy vállon veregetést. De ez még messze volt és a jövő homályába veszett. Belépett egy másik betolakodó is a játékterembe, így az egyéb kérdésre nem volt mit mást felelni: - Ha legközelebb is idejössz, nem úszod meg ennyivel. - Őrizzük a látszatot, amíg lehet. Részemről nem akadt több mondanivalóm, és a másik farkas jelenléte miatt már azt sem hallgattam meg, ha esetleg Olen hozzáfűzött volna még ezt-azt. Sarkon fordultam, és elindultam az Orfeum felé. A fejemben egymást kergették a gondolatok. Most ne cseszd el Dun...
Mondhatjuk úgyis, majd meglátjuk. Legalábbis egyéb hozzáfűznivaló nem igen akadt. Hogy megpendíti-e a sztorit Sednának, az nyilvánvaló volt. Bár bizalma nem igen akadt, és hát hogy is akadhatott volna? Az hogy nem érezte hazugságnak, még az is lehet, hogy a másik jól takarta, habár ez vitatható. Figyelembe véve, hogy ő sem mai csibe... jobban mondva farkas. De abból semmi baja nem származhatott, ha legalábbis a hírt elviszi. A többiről az alfa dönt. A gyanakvást meg mindenképp fenntartotta, mindentől függetlenül. - Meglesz. Aztán majd kiderül. - egy pillanatra feléledt benne a felismerés: "Mi a szar vagyok én, postás?!" De mivel ő került ebbe a helyzetbe, így hát neki kell tovább adnia. Úgyis megszokták már, hogy úgy cselekszik, ahogy neki tetszetős. És hát kivételesen még jól is viselkedett. Semmi dorgálni való nem volt abban, ahogy elrendezte a találkozót. Nem szított viszályt, nem balhézott. Igazán megérdemel egy buksi simit. - Az már a te dolgod Duncan. - még jó hogy örült. Vagy, mert tényleg komolyan gondolja, és ez a reálisabb, vagy mert akad némi hátsó szándéka, de abba még Castornak is volna beleszólása. A továbbiakban nem is agonizált a részlet kérdéseken, lesz ahogy lennie kell. - Valamelyik oldalra billenni fog a mérleg. Ha határozottan így akarod, azt a... a főnököm úgyis tudni fogja. - harapta el a mondat végét. Az indulás ideje pedig a nyakára ült, pláne mikor még egy chicago-i farkas jelenlétét vélte átszivárogni a puha este levegőjén. Nem rezelt be, ugyan. Csupán díjnyertes lépés volt ez esetben is a távozás. Ki tudja, hogy a másik farkas miként reagálna. - Már előre rettegek. - vetett egy holt vigyort a férfira, aki eközben már sarkon fordulva távozott. Érdekes kimenetele lesz ennek mindenképp. Akármelyik oldalt is emeli ki jobban. Végül fejét megrázva pillantott körbe a sokaság mélyébe, kezeit zsebébe csúsztatta, és lassan, komótosan maga mögött hagyta a játékterem nyüzsgő zaját...
Kezdőlap
/
/
