Részeg éjszaka
Grelir abban a pillanatban tudta, hogy baj lesz, amikor érezte, hogy az asztal megdől alatta. Próbálta ellensúlyozni magát, de aztán rájött, hogy a söröskorsó tartalmát a kezében már amúgy is kifizette, eldobni meg nagy kár lenne, és mire kitalálhatott volna bármit is, hogy meg mentse magát meg az italt, addigra már elterült a padlón.
Föltápászkodott, és szomorúan konstatálta, hogy a sörnek bizony búcsút mondhat. Dühösen szitkozódni kezdett és kereste a csapost a szemével. Későn vette észre, hogy a lábai nem lesznek képesek tovább megtartani, így másodszorra is összeesett, ezúttal nem a padlóra, hanem egy szakasznyi katona által körülült asztalra.
- Bocsi fiúk – nyögte, miközben próbálta eltolni magát az asztaltól. Amikor sikerült a levegőbe emelnie a felsőtestét, egyik karja fölmondta a szolgálatot, így aztán a másik oldalára hemperedett, maga alá temetve a csapat egyik – és határozottan erősebb – felének ételét. Italaikat még éppen sikerült fölkapniuk előle.
- Maga az ötödik szakaszból van, nem? – kérdezte az egyik katona.
- Ha az Heh… Heha…. Basszus, fiúk nem tudom kimondani az őrmesterem nevét. Hát nem poén? – Azzal, mintha tényleg ez volna a világ legviccesebb dolga, röhögésben tört ki. Az asztaltársaság felvont szemöldökkel méregette, láthatóan ők még nem voltak elég részegek ahhoz, hogy értékeljék a viccet.
Az egyik nagydarab fickó átnyúlt fölötte. Grelir felé ütött az öklével, de csúnyán mellétrafált és a söröskorsót találta el. Amellett, hogy sikerült levernie az asztalról, a keze is irgalmatlanul fájni kezdett.
- Hé, öreg van itt valami – mondta és Grelir mellényének zsebébe nyúlt. – Őrmester, elolvasná?
- Persze, add csak ide – az őrmester átvette a papírlapot, és miközben Grelir az asztal széléhez fordítva magát hányni kezdett, hangosan felolvasta a katonáinak. – „A nevem Lieer Garme, ez itt az idióta barátom, Grelir. Ha megtalálja részegen, esetleg a saját hányásában fetrengve, akkor kérem, engem keressen föl még a rendészeti tisztek előtt.” Marken, megtennéd, hogy elfutsz az itteni címre?
- Persze, őrmester – felelte a fiatal katona, majd fölpattant és rohanni kezdett.
- Te pedig, öreg, meséld el nekünk, hogy mégis hogyan kötöttél ki az asztalunkon.
Grelir nagy levegőt vett és megpróbált felülni. Kétszer kellett nekifutnia a dolognak, de végre sikerült. Először visszabukott az asztalra és kis híján ismét hánynia kellett. A katonák körülötte dőltek a röhögéstől.
- Hát Uram, az úgy kezdődött, hogy voltam én, meg ugyebár a hadsereg. Aztán jött a csata, túléltem, megnyertük, én meg idejöttem ünnepelni. Körülbelül ennyi volna a nagy történet…
- Meglehetősen érdekes és részletes, fiú. Le kellene írnod.
- Tiszteltetem, őrmester úr, de jelen pillanatban mindent tudok, csak írni nem. Meg felállni. Meg járni. – Elhallgatott egy rövid időre, azután fölemelte a fejét. – Tudja mit, felejtsük el a „mindent” kifejezést, rendben?
Az őrmester fölnevetett, majd a fiú vállára csapott. A teremben közben sem állt meg az élet, a zene szólt, részeg és józan férfiak és nők táncoltak, az igazán szemrevaló lánykák pedig italokat hordtak ki a megfáradt munkások vagy az éppen itt megszálló katonák számára. Csak néhány katona volt annyira részeg, hogy magáról elfeledkezve fogdosni kezdje a lánykákat, de arra is megvolt a csinos teremtések válasza. Amikor át akarták nyújtani a férfinak az italát, az pedig fogdosni kezdte őket „véletlenül” elejtették a korsót, majd sűrű bocsánatkérések közepette távoztak.
Persze, ha valakik nem voltak ennyire szemérmesek, azoknak ott voltak az emeleti szobák a maguk papírvékony falaival. Grelir minden ötödik percben látott legalább egy, egymást tapogató párocskát fölfelé iszkolni. Némelyik katonát még ismerte is.
Árnyék vetült rá, ő pedig – még mindig fekvő testhelyzetből – fölnézett az alakra. Egy pillanatra majdnem összecsinálta magát, amikor meglátta az alakot.
Lieer általában kedves nő volt. Most, hogy a lámpások fénye megvilágította arcának egyik oldalát, másikat pedig árnyak közé rejtette igazán félelmetes behatást keltett. Vörös haja mintha mozgott volna, bár a férfi betudta ezt annak, hogy az egész világ forgott körülötte.
- Könyörgöm, mondják, hogy nem hányt össze semmit! – nézett a csoportnyi katonára.
- Hát, ami azt illeti, éppen abban állsz – segítette ki a dermedt csöndben ülő férfiakat Grelir.
- Fúj! – lépett arrébb Lieer. Előbb a katonák felé fordult. – Köszönöm, hogy értesítettek. Nem örültem volna, ha az éjszaka közepén akasztást kell végignéznem, csak azért, mert befeküdt a császárnő mellé…
- Hékás, hányszor hánytorgatod még föl, hogy elismertem az ülepének formásságát…?
- Kuss! – förmedt rá a lány. – Veled még számolunk.
Azzal fölnyalábolta az asztaltól és elindult vele kifelé. Grelir nyugtalanul fészkelődött, többször megpróbált elfutni, de ilyenkor a lány csak átkarolta a derekát, ujjait a bordái közé bökve, Grelir pedig azonnal megadta magát.
Az arcába csapó friss levegőtől egy kicsit jobban lett, de nem javított sokat a helyzetén. Lieer még megtett pár lépést, majd befordult az első sötét sikátorba és óvatosan a földre eresztette barátját a fal mellett.
- Ez meleg helyzet volt, ugye tudod?
- Miért is? – nézett föl rá Grelir.
- Azért, te emeletes marha, mert minden egyes asztal közül, amire rádőlhettél volna, te pont a császárnőét találtad meg – mondta Lieer, bár arcán látszott, hogy nem haragszik igazán. Valójában alig bírta visszatartani a nevetést, de mégsem mutathatta ki, hogy mennyire szórakoztatja az eset.
- Ó! – horkant föl Grelir. – Az bizony kellemetlen…
- Főleg a hátsójára vonatkozó megjegyzésed után – tette hozzá a lány, és nem tudta megállni, hogy ne kuncogjon. – Mindenesetre, nagy szerencsénk, hogy a drága uralkodónk abban az időszakban van, hogy éppenséggel csak nevet a dolgon. Az apjával jobban ráfáztál volna.
- Szerencse, hogy már alulról szagolja az ibolyát.
- Na, a helyedben pont ezt nem hangoztatnám soha. Eléggé érzékenyen érintette az apja halála. – A lány megrázta a fejét, mintha csak el akarná hessegetni magától ezeket a gondolatokat. – Tudsz járni?
- Nem valószínű. Sőt, ami azt illeti, azt hiszem magam alá csináltam – jelentette be a férfi fülig érő vigyorral.
Lieer úgy nevetett, hogy a falnak tántorodott és lecsúszott annak mentén. A férfi kérdő tekintettel nézett rá, azután oldalra dőlt és elterült a földön. A lány ettől annyira nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor végre képes volt föltápászkodni odalépett Grelirhez és a kezét nyújtotta felé. A férfi megragadta, és hagyta, hogy a lány talpra rántsa.
Az utcák sötétek voltak, és a hangulatukon az sem segített, hogy tudták: alig nyolc órával korábban itt még brutális öldöklés zajlott. Valahová erre a környékre vonultak vissza a királyi gárda utolsó életben maradt osztagai, hogy megkíséreljenek kitartani. Egyikük sem volt hajlandó letenni a fegyvert, a város utolsó négyzetmétereiért a megszállóknak drágán kellett megfizetniük.
Ahogy körülnéztek még mindig láthattak néhány kicsorbult, vérfoltos kardot, esetleg ujjakat vagy karokat, lábakat az utca szélén. Haissar valaha a világ legnagyobb, leghíresebb városainak egyike volt, melynek szépsége messze földön is legendákat keltett szárnyra. Ma már, még ily véres küzdelem árán is, de a Dalorián Impérium része lett.
- Mire mennél nélkülem, de úgy őszintén? – kérdezte Lieer, mikor végre kiértek egy különösen rossz emlékeket őrizgető utcáról.
- Valószínűleg meghaltam volna másfél éve – vonta meg a vállát Grelir. – És te nélkülem?
- Az első csata után leugrottam volna arról a szikláról – felelte a lány teljesen őszintén. – De hát itt vagyunk, és ezt nem lehet megváltoztatni, nem igaz? Úgy értem, hogy mi ketten még életünk utolsó pillanatában is vállat vállnak vetve állnánk.
- Az én kezemben azért ott lenne a kardom – felelte vigyorogva Grelir.
Lieer hátravetett fejjel nevetett. Hangja túlharsogta a közeli kocsma nyitott ajtajából kiszűrődő hangokat. Grelir már indult volna a nyitott, melegségével hívogató ajtó felé, de Lieer visszatartotta.
- Nana, még egyszer nem. Eleget ittál már amúgy is.
- Drága Lieer, hát nem tudtad, hogy piából sohasem elég? – nézett rá annyira ártatlan szemekkel a férfi, amennyire csak képes volt.
A lány arca elkomorodott. Grelir abban a pillanatban tudta, hogy bajban van, amikor a lány kinyújtotta a kezét. Általában sikerült kicseleznie, de nem most, ugyanis motorikus képességei teljesen, totálisan becsődöltek. Visítva ereszkedett fél térdre, miközben a lány a fölét csavarta.
- Jó, jó nem iszok ma már többet, csak engedj el, mielőtt még rád okádok! – kiáltotta.
- Ez a beszéd – mosolygott rá a lány. Fölsegítette barátját a földről, majd belekarolt, hogy támogathassa, miközben ismét elindultak. Grelir még mindig vészesen imbolygott.
Félórányi gyaloglásba telt, hogy megtalálják a saját osztaguk házát a város szélén. Szerencsére már mindenki aludt a házban, legalábbis egyetlen lámpás sem égett sehol sem, ahonnan az ablakokból látni lehetett volna. Grelirnek elég volt csak belegondolnia, hogy mit művelne vele Menila, a tizedesük, aki zsigerből utálta az első találkozásuk óta – jó, talán nem volt éppen a legjobb bemutatkozás, hogy a nyers halat a nő ágyára dobta – miket találna ki a számára, ha meglátná ilyen állapotban. A nő végtelenül szabálymániás volt, az őrmester meg átadta neki a stafétát a fegyelmezési kérdésekben, ha éppen távol volt. Márpedig ezen az estén ő sem volt még odahaza.
Lieer a férfi vállával lökte be az ajtót, de a saját, gyors kezével kapta el. Grelir nem tudott nem belegondolni, hogy mekkora hasznát vehetné néhány katona, aki még mindig a kocsmában pengette a pénzét ezeknek a gyors kezeknek. Kétrét görnyedt és fenhangú, visító röhögésbe kezdett. Lieer gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.
- Nem akarjuk felébreszteni a többieket, igaz? – kérdezte. Lassan az ágyához vezette Grelirt, aki hagyta magát vonszolni, mint valami csecsemő.
A nő leszedte a férfiről a páncélját és bebújtatta az ágyba. Már-már gyengéd mozdulatokkal, kedvesen bánt vele. Grelir persze közben olyan volt, mint egy nyűgös hároméves, akinek semmi kedve idő előtt ágyba menni.
- Meg is volnánk – mosolygott rá a nő. – Ne hugyozd vagy csináld össze magad reggelig, megegyeztünk?
- Ha azt mondom, hogy máris megtettem, hinnél nekem? – kérdezte vigyorogva Grelir.
- Nem – felelte Lieer habozás nélkül. – Nos, hacsak nem szeretnéd, hogy esti mesét is olvassak neked, akkor ideje lenne aludnunk. Én is fáradt vagyok, neked meg elég durva másnaposságod lesz reggel. A biztonság kedvéért idehozom azt a vödröt.
A férfi lomha mozgásától szokatlan gyorsasággal nyúlt és fogta meg a lány arcát. Lieer egy pillanatra levegőt sem kapott.
- Szeretlek – suttogta a férfi. – Már régóta szerettem volna elmondani.
- Én is – felelte a lány. – Viszont kár, hogy ebből egy büdös szóra sem fogsz emlékezni reggelre.
- Aha – bólintott Grelir, majd elfordult Lieertől, a fal felé és lehunyta a szemét.
Három perc múlva már horkolt, akár egy részeg öszvér.