A sütővel szerencsétlenkedek. Tudok főzni, szeretek is, de ez a fostalicska megátkozódott abban már most biztos vagyok. Lehet, hogy ehhez van annak bármi köze, hogy az ipse, akitől vettem nem mosolygott rám éppen őszintén, amiért sok laikus kérdéssel árasztottam el. Szerinte az ócskásnál ne akarjak olyat találni, ami működik is, szerintem meg a rusztikus az új divat, szóval nem ijedtem meg akkor, amikor homályos célzást tett arra, hogy a nagyanyja is ezt használta már. A történelemtanár szunnyadva maradt bennem, nem számoltam utána, ahogy szellemet sem álltam meg idézni mindenféle alul öltözött rítustánccal egybekötve eleddig, de most, hogy a második adag piskótám is olyan fekete lett, hogy azt hasfogónak kéne árulni a gyógyszertárakban, kétségbeesett lépésre szánom el magam. Lótuszülésbe helyezkedem a konyhakövön, hüvelykujjaimat összecsókoltatom középső ujjaimmal, oldalra tartom ki mindkét kezem, enyhén hajlított könyökkel zárva a felkaromat törzsem mellé, s onnan fordítva ki alkarjaimat. A szükséges ommm is már majdnem elhagyja a számat, mikor megszólal a felhúzott konyhai óra, aminek lehet valamennyi köze ahhoz, hogy elégett a süteményem, hiszen duplájára tekertem az időt rajta a jelek szerint. Ijedtemben hirtelen akarnék felpattanni, hogy elhallgattassam a ketyerét, mielőtt az összes szomszédunkat fellármázza, de a lótuszülésben összefont lábaim nem engedelmeskednek a cselekedetnek. Arccal zuhanok előre, fenekem az égnek - a farkas meg röhög és szégyelli is magát bennem - térdeimen támaszkodott kúszó léptekkel próbálok eljutni a célhoz - mely a konyhaasztal, azon hagytam a csörgő szörnyeteget (aminek egyébként édes vámpírformája van) - úgy, hogy közben gyors is vagyok, ki is bogozom a gordiuszi lábcsomómat és lehetőleg arccal fel se törlöm az egész követ. Mondanom sem kell, hogy mekkora a sikerem - és megszégyenülésem - amikor az asztal lábába kapaszkodón, éppen azt ölelve sikerül felpillantanom az időközben előkerülő feleségem bejövetelére. - Khm.. magányos volt szegény. Úgy véltem, hogy jár neki is egy ölelés! - célzok ezzel az asztal lábára, aminek segedelmével csak-csak sikerül állásba tornásznom magam, s ennek örömére úgy, ahogy vagyok - talpig kötényben és itthoni melegítőnaciban (szexi férfiállat, férjek gyöngye.. ég a pofámról a bőr) - lépjek Siennához közelebb egy üdvözlő csókra. - Merre jártál, Szépszeműm? - térek a kérdezgetés mezejére. Addig jó, amíg a nadrágot én hordom én kérdezek, mert így később kerül terítékre a konyhai kokszhadműveletem. Nem is én lennék. Úgy amúgy.
Az utóbbi pár hónapom sokkalta nyugisabb volt, mint az elmúlt két évem bármely pillanata úgy egymagában, amire őszintén szólva rettentően nagy szükségem volt, hiszen kezdett meggyűlni a bajom a bundásommal, de idővel feltűnt, hogy minél többet vagyok Matt közelében, annál nyugodtabb. Furcsa volt megélni, és a szemeim előtt kibontakozni látni azt a visszavonhatatlanul erős, tökéletes ragaszkodást, ami elragadta a bundást, és ezáltal engem is. Olyan élmény volt sokszor, mintha a saját testemen kívül léteznék. Szépen fokozatosan visszaadta számomra az elveszettnek hitt reményemet, megtöltött élettel, pedig nem is erősködött soha, nem akart feltűnően kirángatni a gödörből, egyszerűen csak önmaga volt, és nekem pont ez kellett. Az egyetlen, amiről nem tudtam lemondani, az a vadászatok közepette történő aktuális prédám kikészítése. Mind fizikai, mind lelki terrorizálás értelmében. Élveztem. Olyan volt a szememben, mint amikor a macska játszik az egérrel, mielőtt felfalja. Azonban amióta lelkileg viszonylagosan rendbe jöttem, azóta beérte ennyivel, nem bántottam mást, bár példának okáért Maeve szeme elé azóta sem bírtam kerülni, holott nagyon is kedveltem, ám mélységesen szégyelltem magam a történtek okán. Nem volt különösebb dolgom ma, sem semelyik nap, maximum a konyhatündérkedéssel próbálkozgattam, ami egyébként nem ment olyan rosszul, csak olykor a türelmem hagyott cserben, mert az bizony csökkent a farkassá válásom óta. Ellenben levegőztem egy kicsit odakinn, mert szerettem ezt a hótömegekkel teli, tiszta időszakot. Szépnek találtam a hó rengetegen megcsillanó napsugarakat, a csend finoman lopakodott a lelkembe, jót tett, élveztem. Alig vertem le csizmáimról a havat két perce a bejáratnál, és vettem le immár a lakban nekünk jutott kis birodalmunk előtt, máris nevetésben törtem ki, amint megláttam Mattet a konyhában, meglehetősen aggályos helyzetben az asztallábbal. - Te bohóc. – Csóváltam meg a fejemet nevetve, azt már meg sem kérdem, hogy sikerült ezt az egészet abszolválnia, de abban készségesen segítek neki, hogy kikeveredjen ebből a szerencsétlen testhelyzetből. - Ha jól érzem, ez a süti nem jött össze. – Húzom fel az orrom, némileg zavar az égett szag, de majd kiszellőzik, nem tragédia. Mikor odalép hozzám, törleszkedve bújok hozzá, nem érve be pár röpke pillanattal, kicsit mélyebb csókra vágyom, s ha már így esett, elorozom magamnak, nem kell félteni. - Csak sétáltam egy kicsit, imádom ezt az időszakot. – Nem mintha bármelyik évszakkal bajom lenne, de röpke életem során ennyi havat soha, sehol nem láttam. - Szóval, ez meglepi süti szeretett volna lenni? Csináljunk egyet ketten? – Kérdezek rá, tudom, csúnya dolog elrontani a meglepit, de ennek már mindegy, nem gondoltam, hogy akadhat határidő, amíg jobb, ha nem érdek haza. - Vagy elvihetsz esetleg vacsizni. – Csücsörítek, nem is tudom, a négy fal közt egyre ritkábban szeretek csak úgy lenni, de nyilván azokat az estéket ugyanúgy szeretem, amikor összekuckózunk a kanapén valamilyen film előtt.
Kínos is lehetne, hogy életem nője segít fel az asztal lába mellől, de ennél sokkal cinkesebb helyzetekbe is keveredtem már az életben. Oda se neki. Az a szerencse, hogy nem egy börtönben sikerült felemeljem a sejehajom, mert a végén még rákapott volna valami szőrös hímállat, s mit ne mondjak, a puskacső óta tudom – előtte csak kapizsgáltam – hogy bizonyos lyukak határozottan egyirányú útnak számítanak az emberi testen. - A piros orromat keresem, jó is, hogy emlékeztetsz rá. Nem láttad valamerre? Olyan kis komisz, mindig lába nő. Már elgondolkodtam azon is, hogy talán nem egy szivacsorr, hanem egy csomó, egymást ölelgető, pöttytelen katicabogár, akiknek feltett szándéka a lakásunk hadi felderítése. Lehet, hogy be kéne szerezzünk néhány fegyvert, mert komoly támadásra számíthatunk. – fejtem ki neki teljes lelki nyugalommal, cseppet sem zavartatva magam amiatt, hogy mint mindig, megint fordítva vettem be a hashajtómat, s szájmenéses tüneteket produkálok. Derekára nyúlva rántom magamhoz a kedvest közelebb, s ajkaira cuppantok egy csókot, hogy aztán ezt a hangos üdvözlést is magyarázattal illessem annak rendje és módja szerint. - Brit tudósok kutatásai alapján a pöttytelen, felderítő-katicáknak rendkívül éles a hallásuk és a legkülönösebben a cuppogó ajkak hangjától irtóznak. Ez az a pont, amikor muszáj vagyok a sütis kérdéskörrel is foglalkozni, mert tovább nem odázhatom. Hajszínem árnyalatát veszi fel arcélem, miközben megköszörülöm a torkomat. - Nem kifejezetten vagyunk jóban a süteményekkel. De mondjuk nem is baj. Úgyse lehetne egyik sem édesebb, mint te vagy. Konkurenciát éreztek a levegőben és inkább spontán öngyulladtak szégyenükben. Továbbra sem eresztem el, a mélyebb és szenvedélyesebb csókot olyan hosszúra nyújtom, ameddig csak bírjuk levegővel, s közben olyannyira vonom magamhoz, amennyire csak lehet, hogy minél több testfelületét érezhessem és érinthessem így. - Meglepi, igen. De jól meglepődtél azon, hogy szénné vált, szóval sikert arattam, nem? – nevetem el magam. - Van valami konkrét hely, ahová menni szeretnél, vagy rám bízod magad? – kapok a vacsorázás kihelyezett helyszínének ötletén lelkesen. Fejemben már kergetik is magukat a lehetőségeink.
- A katica hadseregtől? Jól van… mit szólnál mondjuk fehér festékszóróhoz. Biztos nagyon zavarná őket, ha átváltoznának a fekete pöttyeik, és a szép piros színűk. Nem mellesleg aligha adnák el magukat úgy, mint holmi bohócorr. – Azt gondolná bárki, hogy hajmeresztőbb ötletei már nincsenek egy idő után, de az ezirányú tévképzeteket el kell oszlassam, bizony akadnak bőven. Megmosolyogtató az egész, és épp úgy imádom érte, mint mikor legelőször láttam New Yorkban. Istenem, mennyire más volt akkor minden, mennyivel egyszerűbb volt az életem… ugyanakkor nem tudhatom, hogy Matt a részese lenne-e úgy is. Azt viszont feltételezem, hogy sokkal kevesebbet szenvedtem volna, mint így tettem, de visszaút nincsen, így abból kell kihoznom a legjobbat, ami van. S ehhez majdhogynem az egyetlen segítségem pontosan az előttem álló, szenes sütivel házaló szerelmem, aki már hónapok óta a férjem is. Még mindig fura, nem hittem volna, hogy harminc éves korom előtt férjhez megyek, nem volt tervben. Nem mintha a mostani életemből bármit eltervezhettem volna, de örülök neki, hogy így alakult. - Ez esetben félre a festékszórókkal, ha már brit tudósok jóval kellemesebb módját találták az eltávolításuknak. Ellenben rendkívüli módon izgatja a fantáziámat, vajon miként jöttek erre rá. – Csókolom vissza, a maga cuppanós, harsogó valójában, derűsen, kicsit belekacagva. - Kezdem azt hinni, hogy te a világon mindenre találnál olyan kifogást, amitől elolvadok. – Könnyed fejcsóválásra futja csupán a nagy derű közepette, mi tagadás, kivágta magát, noha abszolút nem nehezteltem az odaégett sütemény miatt, mindenkivel előfordul olykor, csak sokan abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy senki sem látja a katasztrófát. Egyébként meg tökéletesen sikerül elterelnie a figyelmem a csúf halált halt süteményről, olyannyira, hogy az ujjaim pár pillanat leforgása alatt beszemtelenkednek a pólója alá, hogy érezzem bőre forróságát. Ó az isten verje meg, olyan vagyok, mint egy kanos tini fiú… én totál nem értem, és az a legviccesebb az egészben, hogy nem csak én izzok ezer fokon Matt közelében, a farkasom valósággal kezes bárány, aki a hím figyelmére áhítozik, és mindenáron igyekszik azt kivívni magának. Ennek hála sokkal nyugodtabbak a napjaim, mióta együtt élünk. Miközben beszél, ajkaim a nyakát érintik, hogy a bőrére csókoljam a bennem szüntelen tomboló érzéseim felé irányuló kavalkádját. - Mindenképpen. - Lehelem halkan a fülébe. - Most éppen máshova mennék, de utána tökéletesen rád bízom magam.. – Már, ha nincs még elege belőlem ilyen téren, nekem néha igen, egyszerűen mintha valami azonnal bekapcsolna, mikor meglátom, vagy a közelembe kerül, vagy épp úgy csókol, mint az előbb. Annyira nem vagyok éhes, hogy ne tehessünk egy röpke kitérőt a háló felé, utána viszont kétségtelenül sokkalta éhesebb leszek…
Kezdőlap
