Nem szerepelt a terveim között, hogy ilyen hamar ismét Fairbanksbe látogatok, de hát az élet már csak ilyen – kifürkészhetetlen események sorozata, a legkevésbé sem számít, egy szempillantás alatt felülírja. Igaz, ez utóbbi nem feltétlenül ilyen rövid múltra tekint vissza, lévén Mr. Berglanddal volt szerencsém üzletelni az elmúlt hónapokban. Eleinte minden a legnagyobb rendben ment, aztán „csak” haladékot kért a fizetéshez... mígnem a legutóbbi „szállítmányt” teljességgel el is felejtette kifizetni, sőt mi több, amikor emlékeztettem rá, hogy a türelmem véges, és nem vagyok hajlandó tovább várni, mit kell megtudnom? Hogy a városból is lelépett, de még csak arra sem volt képe, hogy elém álljon, és férfi módjára vállalja a felelősséget – helyette fogta az asszonyt, szó nélkül lelép a városból, nekem pedig a magánnyomozómtól kell megtudnom, hogy valószínűleg hónapokig nem is fogom viszont látni, hacsak nem eredek a nyomába. Nos, az végképp nem jutott az eszembe, behajtom én másképp a tartozásokat. Felkerekedtem, és egy késői időpontban a már korábban említett városba utaztam. Szerencsére nem a belvárosban húzódott a lakás, így ilyen késői órán jóval kihaltabb volt a környék, ahogy talpig feketében, az arcomon maszkban egészen közel lopózok a házhoz, folyamatosan fülelve, az itt hagyott „házörző” vajon ébren van-e még, vagy már az igazak álmát alussza? Remélhetőleg az utóbbi, vagy itthon sincs, még egyszerűbb lenne. Csak pár perc kell hozzá, hogy a riasztó berendezést hatástalanítsam, majd miután ezzel végeztem, a hátsó ajtóban lévő zárat vettem kezelésbe. Ez már egy fokkal bonyolultabb művelet volt, de nem lehetetlen, pláne, ha az ember vérfarkas, és bőven van ideje ilyen apróságokat elsajátítani. Márpedig én az ilyesmi kikapcsolódásokban mindig is kedvemet leltem. Szép, nagy ház, azt meg kell hagyni, kívűlről sem semmi, de belülről aztán igazán impozáns látványt nyújt, így ha nem is épp a szívem csücske jelenleg Mr. Bergland, de azt el kell ismerni, hogy jó ízlése van. Vagy a feleségének. Lámpát oltani semmiképp sem akartam, túlságosan is veszélyes vállalkozás lenne, így csupán az íriszeim változtak meg, a sápadt kék emberi tekintet helyett hamarosan fekete, állatias szemeken keresztül szemléltem a világot. A farkasom mégiscsak jobban lát a sötétben, ahogy a szaglása, hallása, és ösztönei is előbb figyelmeztetnek a lehetséges veszélyekre keresgélés közben, mintsem azt emberként érzékelném. Nos... akkor lássunk neki! Akad-e itt bármi olyan, ami fedezni Bergland tartozását, vagy csupán egy üzenetet hagyjak neki, figyelmeztetésnek szánva, hogy nem felejtek, és menekülni sem sok értelme van?
Ugyan nem kezdődött teljesen zökkenőmentesen ez a mostani munkám, de azért nem adtam fel, bíztam a javulásban. Amúgy sem volt szokásom csak úgy megfutamodni, ráadásul fizettek nekem a megbízóim annyi pénzt, hogy ez a lehetőség még csak eszembe se jusson. Azt éppenséggel nem mondanám, hogy teljesen sikerült már berendezkednem, de igyekeztem megszokni a helyet. Szerencsére ez nekem nem okozott nagy gondot soha, máskülönben nem ezt a „hivatást” választottam volna magamnak. Még jó, hogy könnyen alkalmazkodtam világéletemben, talán a családom életmódja miatt. A mai napon sajnos nem sikerült olyan jól haladnom a könyvemmel, mint szerettem volna, ennek ellenére megjutalmaztam magam némi filmnézéssel. Elég nagy gyűjteménye volt ennek a Mr. Berglandnek, úgyhogy bőven volt miből válogatnom. Kettőt is megnéztem, egy nagy tál popcorn társaságában, aminek természetesen a felét a család kutyája, Mozart falta be. Sajnos képtelen voltam neki nemet mondani, de az dobja rám az első követ, aki képes lenne semmibe venni egy hatalmas, könyörgő szempárt. Végül vele együtt, a kanapén nyomott el az álom. Annyira nem aludtam mélyen, mintha egy puha ágyban kellett volna pihennem, viszont kényelmetlen sem volt, különben felvonultam volna a rendelkezésemre bocsátott vendégszobába. Éppen egyik oldalamról a másikra fordultam át a puha takaró alatt, lábaimon a hortyogó ebbel, amikor megütötte a fülem a zaj. Először azt hittem, hogy csupán képzelődöm, mert a megnézett film a frászt hozta rám. Lassan már süllyedtem is vissza az álomba, engedve a húzó erőnek, de az az ajtó mintha csak nyílt volna, még ha borzasztóan halkan is. Mozdulatlanul feküdtem pár másodpercig, hallgatózva, abban bízva, hogy csupán hallucináltam, ám valaki határozottan volt még rajtam kívül a házban, és ez egyáltalán nem tetszett. Néha ostobaságokat szoktam művelni, meggondolatlanul. Ez a mostani eset sem volt másként, mert egy normális ember valószínűleg úgy tett volna, mintha ott sem lenne, én ellenben nagyon óvatosan lenyúltam a földre. Nem azért volt odakészítve a puska, mert betöréstől tartottam – bár volt már ezen a téren egy rossz tapasztalatom -, hanem azért, mert a háziak figyelmeztettek az időnként felbukkanó medvékre. Nem állt szándékomban bántani egyetlen állatot sem, de elijesztésnek tökéletes volt, és én is nagyobb biztonságban éreztem magam tőle. Úgy látszik, hogy most mégsem volt olyan ostobaság az előrelátásom, még ha majdnem magam alá csináltam is a lehetőségtől, hogy egy megtermett férfi majd leterít, mint legutóbb. Azóta sok dolgot megtanultam az önvédelem terén, de nem szerettem volna élesben is kipróbálni, hogy megfelelő tanítást kaptam-e. Megpróbáltam a lehető leghalkabban felülni, kilesve a kanapé támlája felett. Egy kutyával a lábamon ez nem volt egyszerű feladat, de sikerült némi szenvedés árán kihúznom a lábaimat alóla. Ugyan elég sötét volt bent, ám a kinti lámpák, és a hold gyér fényének hála megláttam a csendesen mozgó alakot, nem túlzottan messze tőlem. Most, vagy soha! - Ha most azonnal megfordul, és kisétál ott, ahol bejött, akkor nem hívom ki a rendőröket! – közöltem vele, és csak most esett le, hogy nem is olyan nagydarab ez a fickó, mint amire számítottam. Sőt, még csak nem is tűnt fickónak, amitől olyan érzésem lett, mintha lenne esélyem a nő ellen egy összecsapásban. Azért a puska maradt tovább a kezemben, hiába kezdett izzadni a tenyerem.
Hogy is mondjam... Nem számítottam rá, hogy társaságom akad. Bejutva a házba egyből megcsapta az orrom a kutya jellegzetes, domináns szaga, azonban talán ennek a számlájára írható az is, hogy a közvetlen közelében pihenő nő illatát már nem érzékelte az orrom. Mégiscsak morf lennék, nem pedig fürkész, talán megbocsátható bűn, mindettől függetlenül azonban roppant bosszantó és kellemetlen. A hangjára nem rezzenek össze, csupán lefagyok egy pillanatra, azonban nem tettem eleget a kérésének, legalábbis nem minden pontban, hiába, nem szerettem, ha mások utasítgatnak, olyanok, akik rangban jócskán alattam állnak. Csupán azért fordultam meg, mert hülye lennék hátat fordítani az ellenfélnek, pláne akkor, ha még fegyvere is van! Ellenben nem mozdultam egy tapodtat sem, ahogy egyelőre megszólalni sem állt szándékomban, szépen meghúzódtam a sötétben. Lehet, hogy van fegyvere, de én sem üres kézzel érkeztem, ráadásul a farkasom adta képességek is az én oldalamra billentették azt a bizonyos képzeletbeli mérleget. Nő. Fiatal. Ember, legalábbis nem érzek vérfarkas energiákat felőle, azt pedig kétlem, hogy pont egy idős, tapasztalt, Eska vérvonalút fogtam volna ki, nincsenek ők olyan sokan ezen a vidéken. Fegyvere van... Mr. Bergland meg csessze meg! Nem mert akkora fenyegetést éreztem volna a nő felől, ó, dehogy! Sokkal inkább, mert nem elég, hogy gyáva mód megfutamodott, még nehezíti is a dolgomat. Vajon sejtette, hogy felkeresem a házát? Tudta, hogy milyen veszélynek teszi ki ezt a lányt, azzal, hogy elém veti? Kétlem, hisz azt ő sem tudhatja, hogy mi vagyok valójában. Tettem egy lépést, majd egy újabbat az ajtó felé, ahol belopóztam, abba a hitbe ringatva a fegyveres házőrzőmet, mint ha engedelmes bárányka módjára épp készülnék, hogy kisétáljak innen, de ahelyett, hogy eltűntem volna az ajtó takarásában, egy szempillantást alatt rántottam pisztolyt, egyenesen rá szegezve. - Tegye le, és megkímélem az életét. Háromig számolok. - mélyítettem el a hangomat, ahogy rezzenéstelen tekintettel irányítottam rá a pisztolyomat, igaz, nem puska, mint az övé, de talán épp ezért könnyebb is célozni vele, és tekintve, milyen korkülönbség lehet köztünk, kétlem, hogy tapasztaltabb lenne nálam fegyverhasználatban. Hacsak nem valami profi mesterlövész, de akkor meg nem Berglandék házát őrizgetni a kanapéról filmet nézve, hanem valami elit katonai szervezetben kamatoztatná a tudását. Rezzenéstelen tekintettel figyeltem minden mozdulatát, érzelmi rezdülését, hogy ha esetleg támadásra adná a fejét, akkor időben léphessek, és elugorhassak a golyó elől... ha azonban lett volna annyi esze, hogy ne cselekedjen ilyen ostobaságot, úgy a három másodperc elteltével, ha még mindig a kezében volt a puska, én voltam az, aki meghúzta a ravaszt – azonban nem rá célozva, hanem a kutyát lőve le, figyelmeztetés gyanánt. A következőt viszont már neki szánom, ha sokat akadékoskodik.
Amikor megkötöttem a munkaszerződésemet, egyáltalán nem számítottam arra, hogy nekem majd betörőkkel kell viaskodnom az éjszaka közepén. Már csak azért sem, mert kutya ugyan volt, ha nem is éppen házőrző típus, a riasztó viszont annál hasznosabbnak bizonyult. Bizonyulhatott volna, ha nem vagyok ennyire szerencsétlen, a betörő meg profi. Vagy elfelejtettem volna bekapcsolni a biztonsági rendszert? Kitelhetett akár ez is tőlem, de a mai világban már sohasem lehet tudni. A technika éppen annyira meg is könnyíthette valaki dolgát, amennyire megnehezítette. Mindenesetre hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg. Épeszű ember vagyok, képes vagyok felfogni a valós veszélyt, márpedig ez most az volt. Nem volt halálvágyam, mégis úgy éreztem, hogy meg kell védelmeznem azt, ami jelenleg az enyém volt. Pontosan ezért szerződtettek, hogy vigyázzak a házra, erre tessék, már az első héten ez történik. Még sohasem volt ilyesmire példa a pályafutásom során, akárhogy nézzem is, és ez rossz ómen. Míg a fegyvert ráfoghattam a behatolóra, addig sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Még akkor is, amikor a testem kezdett cserben hagyni, és a szívem kihagyott egy ütemet, amikor felém fordult. Oké, most már láttam, hogy határozottan nem férfi az illető, hanem egy törékenynek látszó, ám annál határozottabb nő. Már-már kezdtem reménykedni, hogy tényleg elmegy, én pedig legyőztem egy akadályt, amikor váratlanul immár felém is pisztoly szegeződött. Fel sem fogtam szinte, olyan gyorsan történt, és egyáltalán nem éreztem most már magam biztonságban. Sőt, nagyon rossz érzés kerített hatalmába, ám teret nem voltam hajlandó engedni neki. - Ugyanez igaz fordítva is! Úgy nézem, hogy elég kiegyenlítettek az esélyeink! – állapítottam meg, dacára annak, hogy a szívem a torkomban dobogott. El sem hittem, hogy egyáltalán sikerült megtalálnom a hangomat. Én azonban nem fogom csak úgy feladni, nem olyan fából faragtak. Nem voltam ostoba, nem lendültem támadásba, hiszen nem vagyok mészáros, sem agresszív. Nem kenyerem az erőszak sem, csupán magamat szerettem volna megvédeni, így aztán ostobaság lett volna megsebesíteni őt. Eleve nem ez volt a célom, csupán a ráijesztés. - Miből gondolja, hogy ha maga le akarna lőni engem, akkor én nem tenném ezt? – kockáztattam talán azzal, hogy beszélni akartam vele, de az időhúzás jó ötletnek tűnt. – Figyeljen… mit szólna ahhoz, ha inkább mind a ketten letennénk a fegyvert? – ajánlottam fel, hátha együttműködőnek bizonyul. – Egyszerre! Én nem hívom a rendőröket, maga meg nem lő le. Szerintem méltányos üzlet! – magamban máris elkezdtem azért imádkozni, hogy ő is így gondolja, és kapható legyen némi megegyezésre. - Nem tűnik tipikus betörőnek… - jegyeztem meg, habár nem láttam belőle valami sokat, és csak remélni tudtam, hogy támadás és lövés helyett, inkább szóba áll velem, és sem nekem, sem a kutyának nem esik bántódása. – Bár igazából még soha nem törtek be hozzám. – gondolkoztam el hangosan, így aztán nem is tudhattam, hogy milyen egy tipikus betörő. Csak fecsegtem össze-vissza, mint mindig, amikor zavarban voltam. Most az életem múlt ezen, így aztán a tét még soha nem volt ekkora.
Nos, nem számítottam társaságra, de hát arra sem, hogy Mr. Bergland a négylábúja mellé felvegy egy kétlábú házőrzőt is – vagy elnézve a kis duót, pont ezért vette fel, ha már a kutya inkább volt nagyra termett öleb. Ilyen könnyen azonban nem hátrálok meg, így mielőtt még eltűnnék az ajtón keresztül, amin bejutottam, fegyvert rántok, magabiztos tartással tartva az idegen nőre. - Valóban úgy gondolja? A hangja alapján nem úgy tűnik, hogy sokszor kellett használnia. - a fegyvert, nyilván valóan. Mert elhiszem, hogy a hétköznapi halandók többsége már attól megrémül, hogy egy fegyver csövével kénytelen farkasszemet nézni, ahogy azt is, hogy megnyugtató érzés lehet szintúgy szorongatni egyet, még ha azt se tudja az illető, hogyan is használja... De nem voltam egyszerű halandó. Vérfarkas voltam, és sokkal rosszabbakat is túléltem már, mint ez itt, így aztán csak magabiztos elszántsággal tartottam a fegyvert, rezzenéstelenül. - Kipróbáljuk, sikerül-e? - vontam fel a szemöldökömet a bugyuta kérdése hallatán, attól függetlenül, hogy a sötétben és az álarctól valószínűleg nem túl sokat érzékelt belőle. Kar, fej, törzs... Elég megtalálni a megfelelő pontot, és garantáltan nem fogja többé meghúzni a ravaszt. És gondolkozás nélkül meg is tettem volna, ha valahol az erdő mélyén találkozunk, és nem a városon belül, mert a legutóbbi őrzős incidensem után kétlem, hogy Solomon méltányolná, ha a rendőrök is a nyakamra szállnának gyilkosság vádjával. Elsőre eszem ágában sem volt megválni a fegyveremtől, ám aztán tovább gondolva, ha eltalál véletlenül, az rohadtul fájni fog, az biztos. Nem tűnik gyakorlott fegyverhasználónak, de amilyen a kezdők szerencséje...! És úgy tűnik, ez nem az én napom, ha már sikerült belebotlanom ahelyett, hogy egy üresen álló házba toppantam volna be. Másfelől meg... valljuk be, fegyver nélkül egyértelmű, hogy melyikünknek jobbak az esélyei a túlélésre. - Nos, akkor egy úgy tűnik, nem a maga napja. Ha lelövöm, akkor sem fog rendőrt hívni, sőt, amíg a fegyvert szorongatja, addig sem tartom valószínűnek. - nevettem fel nem kevés cinizmussal a hangomban, hisz ha van is nála mobiltelefon, legalább egy kézre szüksége van, hogy elővegye, s ha ilyen hülyeségre adná a fejét, nos, akkor jön el az én időm. - Akkor ez úgy tűnik, nem a maga napja. De ha már alkut ajánlott, íme az enyém – leteszi a fegyvert, hagyja, hogy végezzem a dolgomat, és ha nem lábatlankodik vagy kellemetlenkedik túl sokat, akkor a végén életben hagyom. Nos? - bólintottam felé, ahogy érdeklődve váltam, mit választ. Mit szeretne, hogyan folytassuk? A békés megoldást, vagy a durvábbat?
- Hála istennek valóban nem! – szusszantam egyet, de azért még mindig ráfogtam a puskát, nem riadva vissza attól, hogy lebuktam. Egyébként cidriztem rendesen ettől az egész helyzettől, hiszen annyira filmbeillő volt. Velem még sohasem történt ilyen, és most próbáltam nagyon bátor lenni, és a lehető legkevesebb ostobaságot elkövetni, de hajlamos voltam követni az ösztöneimet is. Azok meg néha képesek tévútra vinni, ahogyan az most is észrevehető volt. Ha ezt túlélem, biztosan elmegyek a templomba. Pedig nem is vagyok megkeresztelve. – De ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnám használni. – fűztem azért hozzá, megpróbálva hozni a magabiztos, határozott nőt. Általában az szoktam lenni, de ez most nem általános helyzet volt, még csak távolról sem. - Nem szívesen tenném! – vallottam be őszintén, mert tényleg nem szerettem volna lelőni csak azért, hogy versengjünk egymással. – Lehet, hogy maga szemrebbenés nélkül képes lelőni bárkit, de én nem akarom, ha nem muszáj. Még egy bűnöző miatt is rosszul érezném magam… - mondjuk ezzel még mindig nem zártam ki azt, hogy megtenném, ha úgy hozná a szükség. Márpedig most egyre inkább úgy tűnt, hogy szükség lehet rá. Azt hittem, hogy valahogy majdcsak egyezségre sikerül jutnunk ebben a dologban, de csalódnom kellett. Nem hagyta magát, és ez elég nagy aggodalommal töltött el a jövőmet illetően. - De ha leteszem, akkor megtehetem, nem igaz? – mivel ugyebár ő is azt akarta, hogy tegyem le a fegyveremet. Pedig nem nagyon akaródzott tőle megválnom, amíg nála is ott volt. Maximum majd akkor, ha nem fogja rám a sajátját. Úgy egy kicsit nagyobb biztonságban érezném magam, még ha nem is teljesen. Közben figyelmesen hallgattam az ajánlatát, aztán bólintottam is egyet, bár valószínűleg nem sokat látott belőle. - Én is ezt javasoltam. Ezt értettem az alatt, hogy nem hívom a rendőröket. Viszont utólag kénytelen leszek, remélem megérti. És a fegyvert is csak akkor teszem le, ha maga sem fogja rám! – kötöttem még mindig az ebet a karóhoz. Azért nehogy már megváljak az egyetlen lehetőségemtől arra, hogy megússzam ezt, aztán meg könnyűszerrel lepuffantson. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy állni fogja a szavát, ezért is voltam ennyire óvatos és elővigyázatos. Már amennyire a jelenlegi helyzetben egyáltalán az lehetett az ember. Minden mozdulat kockázatosnak tűnt, még a levegővétel is. - Mit keres? – kérdeztem kíváncsian, mert úgy tűnt, hogy nem véletlenszerűen választotta ezt a házat. Ráadásul lehet, hogy azt is tudta, hogy üresnek kellene lennie. Elméletben legalábbis. Ha a dolgát akarta végezni, akkor egészen biztosra vettem, hogy valamit keres itt.
- Igaz. - görbült a szám féloldalas mosolyra, igazat adva neki, elvégre a ravaszt bárki képes meghúzni, az meg más kérdés, hogy talál is vele, vagy sem. - Szar Szép dolog a lelkiismeret, mi? - magamban kimondottan jót derültem magam, hogy milyen kis érzelgős a szentem, bár még mindig jobban jártam vele mint egy olyan harcias amazonnal, aki szó nélkül ürítené belém a tárat, birtokháborítás meg önvédelem címszó alatt. A következő kérdését inkább válaszra sem méltattam, remélem ő sem gondolta komolyan a szavaimnak ezt a fajta kiforgatását. Majd ha már leléptem, felőlem telefonálhat, akinek akar, de addig biztosan nem. - Legyen. - egyeztem bele végül nagy kegyesen az ajánlatba, ha már so-so sikerült közös nevezőre jutnunk . Az eddigi rezzenéstelen fegyvertartásomon lazítottam is, majd ha láttam, hogy tényleg megindul, hogy letegye a fegyverét, akkor vele egy időben én is leengedtem a sajátom – még ha le nem is tettem, legalább már nem szegeztem rá. - Magam sem tudom még. A munkaadója - legalábbis gondolom, hogy az, és nem a szeretője, a lányát meg még inkább kizárnám, nem úgy néz ki, mint aki erről az éghajlatról származik - kifizetetlenül hagyott egy nagyobb megrendelés után, s mivel lejárt a határidő, úgy gondoltam ideje törleszteni. Gondolom ezt az apróságot elfelejtette említeni, mielőtt sietve távozott. Vagy tévednék? - kérdeztem vissza, majd ha letette a fegyvert, akkor én is megindultam előre, hogy körbenézzek a lakásban, folytatva a keresgélést, igaz, közben fél szememet a lányon tartottam, s a farkasom is lesben állt, ha újabb veszélyhelyzet lépne fel. - Maga jobban ismeri ezt a házat mint én. Mit ajánl? Készpénz? Ékszer? Antik relikvia? Ha segít, előbb szabadul tőlem. - ha meg nem... nos, én ráérek akár egész éjszaka a házat túrni, de azt hiszem, neki sokkal kellemetlenebb lenne ez a variáció, mint nekem. Amúgy meg nem ragaszkodtam a pénzhez, igazából bármilyen más értéktárgy, vagy bármi egyéb megfelelt, amiből aztán pénzt csinálhattam, a kapcsolataim megvoltak hozzá.
Egy kicsit azért elégedett voltam, hogy végre egyetértett velem valamiben. Nem mellesleg tényleg tudtam, hogyan kell lőni, de ezt nem akartam nagy dobra verni. Az izgalmam nem annak szólt, hogy a fegyver idegesítene, hanem sokkal inkább amiatt volt, mert ember ellen még sohasem kellett használnom. És szívből reméltem, hogy erre most sem lesz szükség, de ha az én életem, vagy az övé a tét, akkor inkább magamra szavaznék. Bármilyen gyakorlatiasan hangzik is, ami rám egyébként nem feltétlenül jellemző. - Nekem nincs vele bajom, legalább vannak érzéseim, meg normális értékrendem. Viszonylag… - tettem hozzá, mintegy mellékesen, még fintorogtam is egyet mellé. Ebből a megnyilvánulásból egyébként egyértelmű lett számomra, hogy velem ellentétben neki nincs igazán lelkiismerete. Ez nem töltött el túl sok reménnyel, már ami a túlélési esélyeimet illeti, ha nem teszi le azt a fegyvert. De csak meg fogunk tudni egyezni, nem? Jól szokott nekem menni az ilyesmi, és egészen olyannak tűnt, mint aki hajlik rá. - Remek! – épp csak nem lélegeztem fel hallhatóan is arra, hogy végre tényleg sikerült megegyezni valamiben. Még nem voltam benne biztos, hogy tényleg tartja magát, de lassan elkezdtem leengedni a fegyvert. Csak akkor tettem meg végleg, amikor úgy láttam, hogy már ő sem fogja rám. Izzadt tenyereimet beletöröltem gyorsan a nadrágomba, miután leraktam a puskát. Még ez után is megölhetett, hogy ne hagyjon tanút, de szerettem volna bízni a szavában, ha már megkíméltem őt. De amint majdnem mondta, neki nem volt lelkiismerete, így a félelem újra végigfutott rajtam. Talán mégsem olyan jó ötlet messze hagyni a puskát. - Nem rakná le inkább valahová? – kérdeztem, mivel feltűnt, hogy még mindig a kezében van. – Nem igazán érzem így magam biztonságban. Bármikor meggondolhatja magát, remélem megérti az aggályaimat. – meg azt, hogy miért nem bíztam az adott szavában. – Nem, ezt tényleg nem mondta. – ráztam meg a fejemet rosszallóan. – És saját maga jött betörni, hogy törlessze a tartozását? – kérdeztem kissé meglepetten, amikor eljutott a tudatomig minden, amit mondott. – Ez fura… - állapítottam meg végül elgondolkozva, hogy aztán tekintetem újra felé kalandozzon. – Mr. Bergland valami illegálisba keveredett? – kérdeztem rá arra, ami egészen nyilvánvalónak tűnt. Hát, ez nem valami jó hír. Ki tudja, hogy hány ilyen hívatlan vendég lesz még éjszaka. Reméltem, hogy több nem. - Még sosem kérdeztek tőlem ilyet. – ráncoltam a homlokomat tanácstalanságomban. – Lehet, de semmihez nem fogok hozzányúlni, nem szeretném, hogy közöm legyen ehhez. Bűnrészességre meg végképp nincs szükségem, úgyhogy amennyire lehet, én ebből kimaradnék! – emeltem meg mind a két kezemet megadóan, ezzel is elzárkózva ettől az egész helyzettől. – Az ékszereket egyébként nem javasolnám. Nem igazán találkoztam Mr. Berglanddel, de a felesége szimpatikus nő, és nem szívesen ajánlgatnám azt, ami az övé. – válaszoltam végül elgondolkozva, önkéntelenül is követve a nőt. - Készpénz szerintem csak a széfben van, de festmények, meg antik tárgyak azok akadnak. Egyáltalán milyen összegben akar gyűjtögetni? – nem voltam túlzottan járatos ebben, csak egy kicsit. Otthon nekünk is voltak szép dolgaink, az apám értékelte a művészetet, és a régiségeket, műkincseket.
- Viszonylag? - kíváncsi voltam, mégis hogyan is gondolja azt, amit mondott. Érzéseim és értékrendem nekem is van, jól vannak mindketten, köszönik szépen, de valószínűleg már csak a köztünk lévő korkülönbség miatt is igencsak eltérő kettőnk esetében az említett. Látom, hogy valóban betartja a szavát, így én is leengedem a pisztolyom, majd nagyjából azzal egyidőben, amikor rákérdez, vissza is kerül az övemen lógó tartójába. Részben, mert fegyver nélkül még mindig nekem jobbak a túlélési esélyeim, ide vagy oda, másrészt pedig elég macerás lenne úgy végigtúrni a házat, hogy az egyik kezem végig foglalt közben. - Lássa, kivel van dolga. Előkarácsonyi ajándék. Vagy utó, nézőpont kérdése. - tettem hozzá, miközben lassan visszatértem a nézelődéshez és a ház felfedezéséhez, és Bergland kétlábú házőrzőjét is beavattam abba, milyen üzletekbe keveredett a kedves főnöke, vagy mije. - Ha valamit biztosra akarsz, csináld magad. Nem fogom hagyni, hogy pont egy ilyen tetű alak rövidítsen meg, ha egy megpróbálja és semmit se teszek ellene, onnantól kezdve mindenki azt hiszi, hogy neki is szabad. - ha valamit, hát akkor ezt végképp nem akarom, így is elég rizikót vállaltam Bergland miatt, már annak is örülök, ha sikerül nullszaldósra kihozni az üzletet, nem hogy még én nyerjek rajta. - Határozottan. Csupán annyi, hogy nem most keveredett bele, hanem már évekkel ezelőtt. - erősítettem meg a lány gyanúját, ugyanis jó irányba tapogatózott. Kíváncsi voltam, vajon azt is ki akarja-e deríteni, hogy a ház ura pontosan milyen területen tevékenykedett, amivel a nyakára hozott? - Aranyom, köze már így is van hozzá, akár akarja, akár nem. Már attól bűnrészes válik magából, ha elárulom, hogy a főnöke drogokkal üzérkedik a hatóságok háta mögött, paga pedig tudott róla, de nem jelentette. - húzódik féloldalas mosolyra a szám, amolyan „na, erre mit lépsz?” módon. - Az ékszerek amúgy sem jók, túl könnyen azonosíthatóak és feltűnést keltenek, nehéz túladni rajtuk. Örülhet, a gazdasszonya csecsebecséi megmenekültek. - mesélek szórakozottan, miközben szép lassan leírok egy kört a nappaliban, közelebbről is szemre véve egyik, másik tárgyat, festményt, végigtapogatva a bútorok oldalát rejtett kapcsolók után keresve. - Megmutatná, merre találom a széfet? Először arra vetnék egy pillantást, aztán majd meglátjuk. - emeltem ismét a nőre a tekintetem, várva, hogy elvezessen odáig, mert egy dolog a fegyverszünet, meg az, hogy amint leléptem, rendőrt hív, de inkább nem kockáztatok, hogy meggondolja magát, és addig tegye ezt meg, amíg itt vagyok. Nem vagyok nagy műértő, így a régiségeket inkább meghagynám B verziónak, amennyiben a széffel nem boldogulnék, vagy nem rejtene eleget.
- Kinek mi a normális… - tettem hozzá, megvonva a vállaimat. Nem kellett ám nagyon félreérteni azt, amit mondtam. Hozzá képest egészen biztos, hogy határozottan normálisnak számított az én értékrendem. Azért nem voltam olyan elrugaszkodott ahhoz képest, amit a társadalom általánosságban elfogadott. Szerettem ám feszegetni a határokat, ez tény, de a végletekig sohasem mentem el, így bizonyára az is rosszul érintett volna, ha valakiben kárt kell tennem. Még akkor is, ha ez önvédelemből történik. - Igazán rendes, de ha nem haragszik, nem kezdek el hálálkodni érte. Nem sűrűn fogtak még rám fegyvert így sem. – tehát nem voltam túlzottan tapasztalt ezen a téren. Nem annyira, mint esetleg ő lehetett, úgyhogy én mindenképpen biztosabbnak éreztem úgy a testi épségem megtartását, hogyha nincs a kezében a fegyvere. Vagy talán eleve nem kellett volna az enyémet sem leengedni? Valószínűleg ő ügyesebb volt nálam, tanítás ide vagy oda. Jobb lesz így, ezzel biztattam magam, több-kevesebb sikerrel. - Értem! Bár ebben a helyzetben azt hiszem, hogy nem teljesen, de rendben. – bólintottam a magyarázata hallatán. Én is hittem abban, hogy magunknak kell csinálni, ha jót akarunk, de a pénz behajtása nem tűnt túl kézenfekvőnek a nők esetében. Ilyesmire biztosan felvettem volna valakit, hacsak nem élvezem. Márpedig, ha ő élvezte, akár akkor is eltehet majd láb alól, ha végzett és én meg segítettem neki. Ez egyszerűen borzasztó, máris rám tört újra a gyanakvás, és a bizonytalanság. Pedig egyik sem túlzottan jellemző rám. Sőt, valahol még izgalmasnak is találtam volna egy efféle helyzetet, csak azt sajnáltam, hogy résztvevőjévé váltam, és nem csupán külső szemlélőként nézhetem végig az egészet. - Ó! – mást nem nagyon tudtam kinyögni. Tudtommal még soha nem dolgoztam olyannak, akivel ekkora veszélybe sodortam volna magam. A feleségének nem valószínű, hogy volt erről tudomása, a fickóval meg csupán egyszer találkoztam, az elutazásukkor. Egyre unszimpatikusabbá vált számomra, és már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez a hosszú távú munka. Ki tudja, hogy még hányan fognak beállítani ide ugyanígy, amíg itt vagyok. – Az lehet, de ennél jobban nem szeretnék belefolyni! – emeltem meg mind a két kezemet a megadásom, illetve a tartózkodásom jeleként. Valahogy most mind a kettőt rejtette a mozdulat. - Ezt nem akartam tudni! – szűrtem a fogaim között. A fenébe is, ez az este egyre rosszabbá vált számomra! Legszívesebben betapasztottam volna a füleimet. – És miből gondolja, hogy most, hogy tudom, nem fogom jelenteni a dolgot? – tettem fel a nagy kérdést, mert igazából nagyon is elgondolkoztam ezen a lehetőségen is. Távol akartam magam tartani az illegális üzelmektől, mert egyszerűen nem vagyok bűnöző alkat. Lehet, hogy jól feltaláltam magam minden esetben, de ez már az én gyomromat is megfeküdte. Nem, és nem! - Mit keres? – érdeklődtem, mivel közben folyamatosan figyeltem a mozdulatait. – Csak nem valami filmes rejtett ajtót? – viccelődésnek szántam, pedig lehet, hogy sikerült pont beletrafálnom a kellős közepébe. – Hát jó… - szusszantam hosszasan, abszolút kelletlenül. – Előbb-utóbb úgyis megtalálná, így legalább hamarabb elmegy! – reménykedtem magamban, miközben a dolgozószoba felé irányítottam mind a kettőnk lépteit. – Ott van! – böktem az egyik kisebb méretű festmény felé. Megtévesztés miatt volt, hogy valószínűleg mindenki a nagyobb mögött rejtve próbálná először megtalálni.
- Azt meghiszem. - nevettem fel csendesen, azért az átlag emberek közül nem sokan használják gyakran, még ha van is engedélyük rá, és még ritkábban néznek farkasszemet egy fegyver csövével – hacsak nem a bűnügyben dolgoznak, fegyverhasználat-okatók, vagy valami hasonló területen nem vannak. Vagy seftel a zsaruk háta mögött, mint én. Éreztem a felőle áradó gyanakvást, igaz, különösebben nem lepett meg a dolog, fordított helyzetben valószínűleg én sem bíznék meg két perc után olyasvalakiben, aki az előbb még fegyvert szegezett rám – kár, hogy a gondolatait nem hallom, biztosan érdekes dolgok cikázhatnak odabent. - Sok sikert hozzá! - görbült a szám féloldalas mosolyra a tartózkodását hallva, a kis kiakadása meg egészen mulatságos. Nekem, legalábbis. Azt eddig is sejtettem, hogy nem fog repesni az örömtől, ha megtudja, mibe is keveredett pontosan. Lehet, hogy inkább embercsempészetet kellett volna mondanom a drogügyletek helyett? Vagy bérgyilkosságokat? Szervkereskedelmet? Egyik jobb, mint a másik, bár így is elég beszédes volt a reakciója, azt meg kell hagyni. - Mert, fogja? - incselkedtem vele tovább, mint valami macska a sarokba szorított kisegérrel. Miért is ne jelentené? Igazán ésszerű megoldás lenne, hisz ki akarna ilyesmibe keveredni, amikor szánt szándékkal tartózkodik az alvilági élettől? - Talán mert ha csak blöfföltem, elég kínosan és gyanúsan veheti ki magát az egész? Úgy, hogy bizonyítéka sincs, csupán alaptalan vádak? - kapta rögtön a költői kérdéseket válasz gyanánt, csak hogy még inkább összezavarjam, elbizonytalanítsam. A végén talán még annyira is sikerül, hogy engem sem jelent a hatóságoknak – naiv ábrándok, tudom. - Meglepődne, ha tudná, hogy milyen sok ház rejteget ilyesmit. Pláne azoknál, akiknek rejtegetni valója is van. - fordultam felé - Mit gondol, ha mindenkinek az orrára kötnék, mitől lenne rejtett? - vetettem rá egy szánakozó pillantást. Valójában nem voltam biztos benne, hogy Berglandéknál akad-e bármi ilyesmi, nem tartottam kizártnak. Csak jót derülök magamban a nő logikáján, miért is segít nekem, de ez legyen most a legkisebb bajom, nekem sokkal jobb, mint ha leállna akadékoskodni, így hát követem a dolgozószobába, majd miután alaposabban is szemügyre vettem a helységet, végül tényleg odaléptem a festményhez, hogy leakasszam a falról, alaposabban szemügyre véve a zárat, mivel is van dolgom pontosan. - Gondolom költői kérdés, de tudja a kódot, ami nyitja? - szegeztem neki a kérdést, mert ha igen, első lépés pipa! Ha meg nem... nos, akkor megpróbálom magam feltörni, ha meg az se megy, végső megoldásként majd jöhetnek a szerszámok, hogy kioperáljam a falból és magammal vigyem a széfet. Otthon meg majd eljátszadozok vele unalmas perceimben, hogyan nyissam ki.
- Szívesen kihagytam volna most is a mai estémből. – fűztem hozzá, bár nem tartottam valószínűnek, hogy különösebben meghatná a dolog. Sokkal inkább úgy tűnt, mint aki roppant szórakoztatónak találja a helyzetet. Én kevésbé osztoztam vele ebben az érzésben, de tenni ellene nem nagyon tudtam sajnos. Patt helyzet alakult ki, és ezt én valóságos borzalomnak éltem meg. Nem szerettem, ha sarokba szorítanak, akár legyen ez szó szerint értendő egy személy által, akár a szabályokról. - Valószínűleg igen! – jelentettem ki határozottan, dacosan szegve fel az államat. Valószínűleg elveszíteném a munkámat, de mégsem hagyhatom, hogy egy bűnöző szabadlábon legyen. Ennél azért keményebb elveket vallottam, bárhogy viselkedtem is sokszor. Kötelességem volt ezt megtenni, aztán majd maximum nem találnak semmit a zsaruk, engem meg abszolút hülyének néznek, hogy mégis mire alapoztam az állításomat. Ezen azonban nem most fogok fennakadni, az is biztos. - Igen, ez nekem is eszembe jutott. – ismertem be, hiszen így is volt. – De egyrészt, még így is megér egy próbát, mert ha igazat mond, akkor egy bűnöző a rács mögé kerül, másrészt meg nem az én feladatom, hogy bizonyítékokat szerezzek. Azt majd megteszi a rendőrség, ha hajlandó foglalkozni az üggyel. – bár magamban elismertem, hogy kétségkívül izgalmas lenne egyéni nyomozásba kezdenem itt a lakásban, de úgy sejtettem, hogy semmi illegálisra utalót nem találnék itt. Ha igen, akkor meg azért lenne lehetséges, mert a munkaadóm nagyon alábecsült, vagy egyszerűen csak nem tartott elég veszélyesnek ahhoz, hogy rejtegesse előlem ezeket a dolgokat. - Értem! Én nem szoktam kutakodni a munkaadóim után. – ez afféle íratlan szabály volt nálam. Nagyon rosszul venné ki magát, ha egyszer lebuknék véletlenül, akkor egészen biztos, hogy soha többé nem kapnék kedvező ajánlást senkitől. Ez pedig olyan luxus volt jelenleg, amit nem engedhettem meg magamnak. Valószínűleg megéltem volna az írásból és a blogolásból is, de inkább nem kockáztattam. Meg hát, ez adta a mindennapjaim izgalmát. Az, hogy mindig máshol laktam, más házában rendezkedtem be hosszabb-rövidebb időre. - Rendben, ha Indiana Jonest akar játszani, kutakodjon csak bátran! – tártam szét a kezeimet. Nekem ez olyan régészes dolog volt, ezért is éltem ezzel a hasonlattal. Aztán, hogy talál-e valamit, arra már én is kíváncsi voltam. De az teljesen ki volt zárva, hogy én magam is efféle műveletbe kezdjek. Nem, már így is túl sok volt ez most nekem, a helyzet pedig eléggé kényes. – Ezt már nem kötötték az orromra! Magát a széf helyét is csak egy véletlen folytán láttam. – vontam meg a vállaimat. Valószínűleg, ha tudtam volna, akkor is azt hazudom, hogy fogalmam sincs. De az igazat mondtam, úgyhogy hiába próbálta volna belőlem erőszakkal kiszedni a választ, amire szüksége volt, nem sokra ment volna velem. Jobb is így, azt hiszem. Persze engem nem lehetne hibáztatni, az erőszaknak biztosan lenne nyoma, de nem akartam semmi esetre sem, hogy közöm legyen mindehhez. Érdeklődve figyeltem közben a nőt, és magamban csak abban reménykedtem, hogy tényleg lesz benne valami értékes. Ha nem, akkor még tovább fog maradni, vagy esetleg vissza is jön később. Egyik változat sem tetszett.
Csak egy fanyar mosollyal reagálok a megjegyzésére, el tudom képzelni – elvégre kinek hiányzik a békés estéjéből az, hogy betörjenek hozzá, vagy épp fegyvert szegezzenek rá? A fanyas mosoly viszont egyből valami derűsebbre vált, amikor a következő szavaimra is reagál, elhivatottságát bizonyítva ezzel. - Sok sikert hozzá! Mondanám, hogy értesítsen, mire jutott, de valószínűleg előbb kiderítem, miben mesterkedik a munkaadója. - másrészt képzelem, mennyire repesne az örömtől, ha valamikor ismét meglátogatnám, amikor a legkevésbé sem számít rá. - Boldog tudatlanság? - kérdezek vissza az elvét hallva - Az is csak addig boldog, amíg egy olyan bajba nem keveredik, mint ez a mostani. - nem mondom, hogy némi keresgéléssel megelőzhető lett volna, valószínűleg még egy szimpla magánnyomozóval sem bukott volna felszínre a dolog, de hát aki ilyen munkát űz... mondhatni, hogy törvényszerű, hogy idővel valami nagyobb gebaszba keveredjen. Nem zavartatom magam különösebben, nyugodt szívvel nézelődök, nézek meg ezt-azt közelebbről, ha már a riasztó-kiiktatás során is gumikesztyűt húztam, még annak a veszélye sem áll fenn, hogy az ujjlenyomatom rajta marad valamin. Igaz, a fegyvert annival kényelmetlenebb így használni, de ez legyen most a legnagyobb gondom. - Ó, csak nem mégis kutakodott? Vallja be nyugodtan, nálam biztonságban marad a titka. - nevettem fel röviden, amikor megmutatta, merre keressem, ami meg a kódot illeti... nos, különösebben nem lepődtem meg. Én sem kötném Bergland helyében senki más orrára, így hát jobb híján csak közelebb hajolva tanulmányozni kezdtem. Volt szerencsém ilyesmihez már korábban is, szerencsére nem a legújabb technológia, így nem is hezitálok sokáig, egészen közel hajolva, hogy a fülem szinte már a széf ajtajára tapad, kezdem forgatni a rajta lévő gombot. Percekig meg sem szólalok, hacsak a nő nem ad okot rá, teljes figyelmemet a széfnek szentelem, a halkan kattanó szerkezet hangjai alapján próbálom kitalálni a megfelelő kombinációt, és már-már azt hiszem, egészen közel járok a sikerhez, de hiába. Miután hosszú percek múltán még ugyanolyan biztosan tart az ajtaja, mint eddig, így feladom a küzdelmet – legalábbis egyelőre. - Van a közelben valamilyen szerszám? Csákány, kalapács, vagy hasonló? - ha már itt nem sikerül kinyitnom, akkor elviszem magammal, majd eljátszadozok vele odahaza. Most azonban csak várok – vajon kapok további segítséget a nőtől, aki eddig olyan jól hajlandó volt együtt működni, vagy oldjam meg a magam módján? Igaz, azt valószínűleg sem Solomon, sem a helyi őrzők nem fogják díjazni...
Bosszantott, hogy látszólag szórakoztatta a helyzetem, és minden, amit mondtam, de inkább nem bőszítettem fel. Még mindig ott volt a közelében a fegyver, és nekem valahogy egyáltalán nem hiányzott egy lyuk, egyik testrészemre sem. Igazán kár lett volna tönkre tenni, az eddig hibátlan bőrömet. - És amúgy sem szívesen futnék magával újra össze, remélem megérti! – közöltem nyers őszinteséggel. Ezek után úgy sejtettem, hogy egyáltalán nem fog megsértődni a pillanatnyi gorombaságomon. Ha mégis, hát az sem hatott meg igazán, mert olyan helyzetbe kényszerített, olyan dologra vett rá, amiben egyáltalán nem szerettem volna részt venni. Veszélyes volt, és mindenekelőtt törvénytelen is. Csakis azért egyeztem ebbe bele, mert az élni akarásom erősebb volt, mint a hősködési hajlamom, ráadásul abban bíztam, hogy így hamarabb megszabadulhatok a kellemetlen látogatómtól. - Igen, azt hiszem, hogy valahogy úgy! – nem vagyok kifejezetten az a típus, aki homokba dugná a fejét, de jobb nekem a munkám szempontjából, ha nem tudok minden kis apróságot a munkaadóimról. Oké, az pont nem volt apróságnak nevezhető, hogy valami illegális üzletben vett részt Mr. Bergland, de már úgysem tudtam tenni semmit ellene. Aláírtam egy szerződést, méghozzá életem leghosszabb munkájára. Ő meg ki tudja, hogy merre jár, talán nem is ott, ahová mondták nekem, hogy költöznek. Ha így volt, akkor a rendőrségnek cseppet sem lesz könnyű dolga, ráadásul bizonyítékaim sem voltak a szavaim megerősítésére. Egyelőre. Még bármit találhattam, ha tényleg elkezdek kutakodni esetleg. – Ez igaz, bár nem túl általános, hogy ilyesmi történjen velem. – nem csak munka közben nem raboltak még ki soha, hanem egyébként sem. Ezért sem tetszett túlzottan a dolgok ilyesfajta alakulása. - A széfre érti? – próbáltam higgadt maradni, még ha roppant nehezemre is esett. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy hidegvérrel gondolkozzak és cselekedjek, de most talán az életem múlt rajta. Még így sem lehettem teljesen biztos abban, hogy nem fog semmi bajom történni, miután megkapta, amiért jött. – Mint említettem, csak véletlenül láttam. Ilyesmiket nem szoktak velem megosztani, talán pont az ilyen esetek miatt. Bár különös, hogy Mr. Bergland nem számított rá, hogy bármikor történhet valami ilyesmi, ha illegális üzletben utazik… - inkább magamnak beszéltem, semmint a betörő hölgyeménynek. Az aggasztóbb gondolat az volt, hogy talán számított rá, hogy elő fog fordulni ehhez hasonló váraltan fordulat, és talán pont ezért utazott el. Ha így volt, akkor azt jelentette, hogy teljesen hidegen hagyta az én sorsom, vagy egyáltalán az életem. Ez pedig határozottan sértette a büszkeségemet, holott voltak ennél fontosabb dolgok is jelenleg. - Van kint egy fészer, ott vannak az efféle szerszámok! – válaszoltam, már-már automatikusan. A gondolataim teljesen elkalandoztak, noha kíváncsi voltam rá, hogy most miként fogja ezt megoldani, miután a széf nem engedett. Az is érdekelt volna, hogy mit őriznek a széfben ilyen gondosan elrejtve. – Ott! – léptem az ablakhoz, és mutattam ki a fából tákolt kis épületre. Az összes kerti szerszám ott kapott helyet. – Mihez akar kezdeni vele? – érdeklődtem komolyan. – Azzal nem tudja kinyitni a széfet… vagy igen? – kérdeztem vissza bizonytalanul. Hát mit tudtam én, hogy mit lehet ezekkel tenni? Sosem volt még részem hasonlóban, nem voltak tapasztalataim.
- Megértem. - mondhatnám, hogy elég kicsi az esélye annak, hogy akár csak véletlenül is összefutunk az utcán sétálva, hisz én Anchorage-ban élek, ő meg Fairbanksben házőrző, de miután épp kirámolni készülök a lakást, amire vigyáz, ő pedig megígérte, hogy később értesíti a rendőröket, hülye lennék akármilyen kis információval is könnyíteni a hatóságok munkáját azt illetően, hogy ki is vagyok, vagy merre keressenek. Dolgozzanak meg a pénzükért! Én is azt teszem. Bájos ez a naiv hozzáállás a részéről, de hogy meddig húzza vele ebben az alaszkai farkasparadicsomban, az már jó kérdés... Nem tudom, mennyi időre alkalmazzák Berglandék, de ha már az sem tartotta vissza őket, hogy tudta a pasi, úgy is jövök behajtani a tartozást, akkor nem hiszem, hogy sokat szívbajoskodott volna miatta a ház ura. Csak bólintottam a kérdésére, de amikor megint kezdődik a „csak véletlenül” kezdetű történet, csak a szemeimet forgatom, inkább szentelem a figyelmemet az említett szerkezetnek. Nem tehetek róla, nem hiszek a véletlenekben, pláne, miután jómagam is több, illegális üzletben voltam érintett, arról nem is beszélve, hogy vérfarkas vagyok, tisztában voltam vele – amit az átlag emberek többnyire véletlennek hisznek, csupán egészen elenyésző százalékuk az valóban... A többi? Jól megrendezett és kivitelezett terv. - Vagy csak nem érdekelte. Fülét farkát behúzva eltűnt a városból, neki úgy sem esik baja. Mit gondol? Nincs igazam? Vagy csak megalázó belegondolni, hogy ilyen tudatban szerződtették a munkára? - kérdezek vissza, mikörben továbbra is a széf zárjával pepecseltem, ismerős a szerkezet, volt már dolgom hasonlóval korábban, még ha nem is voltam profi benne. Most nem, én nem... Követtem a nőt az ablakhoz, amikor a fészer felé mutat, majd egy pár pillanatra elmerengve mérlegeltem, mit, hogyan is kéne. - Természetesen nem. De a falból ki tudom bontani velük. - persze csak akkor, ha valami használható is akad köztük, csákány, kalapács, vagy hasonló, metszóollóval meg reszelővel nyilván hozzá se kezdenék. - Igyekezzen, jön velem. - intettem neki, induljunk hát a fészer felé, de hülye lennék addig is magára hagyni, hogy kizárjon, hívja a rendőröket, vagy bármi hasonló. Nem, nem kell segítenie, de a szememet rajta tartom, az meg hol érdekel engem, hogy odakint repkednek a mínuszok? Vérfarkas vagyok, kevésbé zavar a hideg, beteg sem leszek, hogy vele mi lesz, az meg nem az én bajom. Úgy sem kirándulni megyünk, ezt a pár métert túléli – ha meg nem, egy gonddal kevesebb. Ha nem ellenkezett, akkor pár perc alatt megjártuk az egészet, minimum egy csákánnyal felszerelkezve tértem vissza a nő társaságában a széfhez, hogy nekilássak a kibontásának a falból. Érdekelt is engem, hogy nem női munkának tartják, vagy nem néznék ki a törékeny termetemből, hogy ilyen komoly fizikai munka sem vág földhöz! Csak úgy repkedtek a faldarabok, törmelékek, mit sem foglalkozok vele, hogy mekkora rendetlenséget okozok – csak a széfet bontsam ki a falból!
- Nem hisz nekem, igaz? – kérdeztem kissé feszülten. Ugyan sötét volt, de éppen láttam a szemforgatást, ráadásul szó nélkül is hagyta, amit mondtam. Ez már elég beszédes volt számomra. – Azt gondolja, hogy tudom, pedig tényleg nem… - közöltem komolyan, félreértve a reakcióit. Én azt hittem, hogy abban kételkedik, hogy igazat mondok-e a tudatlanságomról, nem pedig abban, hogy véletlenül láttam a széf helyét, meg minden egyebet. Nekem eszembe sem jutott, hogy bármi is megrendezett lett volna. - Miért lenne ez megalázó számomra? – kerekedtek el a szemeim meghökkenésemben. – Nem engem minősít, hanem őt. Nekem nem megalázó, inkább csak nyugtalanító. Ki tudja, hogy hány magához hasonló éjszakai vendégre kell még számítanom, amíg itt vagyok… - morogtam kelletlenül az orrom alatt. Ha tényleg egy bűnözőnek dolgozom, akkor bármikor előfordulhatott még hasonló. Ha egy ilyen esete volt, akkor semmi nem garantálta, hogy nincs több is. Pedig nagyon nem vágytam arra, hogy megismételjem ezt még egyszer. Vagy a riasztót kell majd kicseréltetnem, vagy valami hatalmas medvét beszerezni kintre, mert Mozart nem volt éppen vérengző fenevad, aki őrizhetné a házat. - Jézusom! – kaptam felé a fejemet. Falbontás? Széfellopás? Az más, ha valaki kirámolja, az meg egy újabb lapra tartozik, hogy el is viszi az egészet. – El sem bírja azt a fémkazettát! Márpedig én nem fogok ebben segédkezni! – közöltem komolyan. Elég vékonynak látszott, úgyhogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen súlyos valamit csak úgy a hóna alá kapjon, és már fusson is vele tovább, bármerre vezeti is az útja. Már így is rosszul éreztem magam, hogy ennyivel is hozzájárultam ehhez az egészhez. Nem akartam, hogy még több közöm legyen hozzá. Már a gondolat is szörnyű volt. - Azt már nem! – ráztam a fejemet. – Megmondtam, hogy nem akarok még ennél is jobban közreműködni. – emeltem meg mind a két kezemet, hogy ezzel is megpróbáljam elhárítani ezt az egészet. Meg sem fordult a fejemben, hogy csak azért akart vinni, mert attól tartott, hogy esetleg hívom addig a rendőrséget. Valamilyen oknál fogva nekem eszembe sem jutott, hogy megszegjem a szavam. Még úgy sem, hogy egy tolvajnak adtam azt. – Egyedül is odatalál, és ki tudja választani a szerszámot, amire szüksége van! – próbáltam tovább győzködni. Különben sem vágytam ki a hidegbe így az éjszaka közepén. Végül természetesen mégiscsak mennem kellett, de némi hathatós közreműködés nélkül nem mentem bele. Csak egy kis rángatás segíthetett, meg esetleg egy rászorítás a karomra, hogy elég meggyőző érvelés legyen még számomra is. Aztán végig mogorván ültem, és figyeltem, hogyan bontja ki a széfet a falból. - Gondolom, nem tervezi, hogy eltakarít maga után… - szólaltam meg néhány perccel később. Talán nem is baj, ha minden úgy marad majd a rendőrség számára, ahogy ő hagyta.
Inkább válaszra sem méltatom a szavait, hisz nem hat meg különösebben az, hogy esetleg beletiportam az érzéseibe, vagy nem esik le neki, mennyire félreérti a helyzetet. Tudom, hogy nem hazudik, ahogy azt is egyből kiszúrnám, ha megpróbálná, terülj-terülj asztalkám számomra minden érzése anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. - Az, hogy ezek után továbbra is a szolgálatában marad? Ha ezt még magyaráznom kell... - teszem hozzá a hitetlenkedését hallva, hisz most, hogy már tud róla, bűnrészes ő is, ha hallgat, annál gyanúsabb lesz később, ha kibukik a dolog a rendőrök előtt, ha meg beszél, nos... akkor is az ő jóindulatuktól függ, épp hisznek neki, vagy mit sem kezdenek vele? - Szerintem készüljön, lesz még pár. - ha nem én jövök majd megint, majd meglátom, hogy mit hoz a jövő. Kell még jönnöm? Leszek olyan állapotban, hogy jönni tudjak? Vagy egyszerűbb, ha valaki mást küldök magam helyett? - A fenébe is, nem fogná be? Kezd idegesítő lenni, hogy ilyen sokat beszél. - fordultam felé türelmetlenül, pláne, mert egy árva szóval sem mondtam, hogy segítenie kéne cipekedni. Vagy feltörni, kocsiba pakolni, szállítani, vagy bármi ilyet. Ellenben ha már ilyen minden lében kanál, kezd érlelődni bennem a gondolat, hogy egyszerűbb lenne nélküle, ha nem lenne láb alatt. Pláne, hogy túl sok hasznát úgy sem veszem már, így, hogy a széf megvan. - Na jó, ebből elég volt! Mozgás! - ragadtam meg a karjánál fogva, apró termetemhez képest talán egy kissé meglepően erősen, hogy aztán hatorozott mozdulattal taszítsam magam elé, vagy lökjek rajta egyet-egyet, ha eszébe jutna megállni. Hülye lennék itt hagyni, hogy kizárjon, a rendőröket hívjon, valami más fegyvert keressen, vagy bármi hasonló, nem fogok esélyt adni rá, pláne, hogy azzal csak a sajátjaimat rontanám. Ellenben minél jobban ellenkezik, annál inkább érlelődik bennem az elhatározás, hogy megszabaduljak tőle. Csak kijutunk végre a fészerig, ahonnan fel is tankolok, ami csak kell... csákány, kalapács, műanyag gyorskötöző, s már indulhatunk is vissza a házba. - Jól gondolta, azt meghagyom magának. Ezért is fizetik, nem? A házőrzés mellett. Ha már az egyik nem megy, legalább a másikban van lehetősége bizonyítani.- dobom le a cuccokat az irodába visszaérve az asztalra, hogy megigazítsam a kesztyűmet, és nekilássak a munkának. Első körben azzal, hogy a csákánnyal nekiesek a falnak, ám mielőtt még teljesen kiszabadítanám, vagy kieshetne a helyéről, megállok. Már így is bőven fedi por, faltörmelék és vakolatdarab az iroda ezen részét, szép nagy a kupleráj, de nem zavar különösebben. - Forduljon el. - utasítom, ha eddig nem tette volna, ha nem akarja, kap egy kis rásegítést ismét, de aztán mielőtt még sokat mocoroghatna, egy határozott mozdulattal leütöm. Eszem ágában sincs megölni, csak azt akarom, hogy eszméletét veszítse egy időre, s amint ez megtörtént, a kanapéra fektetve őt. Jöhet a műanyag gyorskötöző, hogy a kezeit a háta mögött összekössem, végül visszatérek a munkához, kimondottan rövidre fogva a dolgokat. Még két-három csákányütés, és a széf is megmozdul a falban, könnyed mozdulattal ragadom meg, és tépem ki a helyéről, hogy aztán egy utolsó pillantást vetve a nőre – megbizonyosodva róla, hogy még mindig nem tért magához, és nem szemtanúja a vérfarkas erőmnek – már indulok is a hátsó ajtó irányába, hogy olyan hirtelen tűnjek el, ahogy jöttem. Az meg, hogy hogyan szabadul ki, nos... már nem az én problémám.
Lévén, már elég régi a játékunk, részemről ez már a záró lenne. Köszönöm a játékot, és igyekeztem úgy írni, hogy az lehetőleg a később kezdett játékaidba se zavarjon be!
Kezdőlap
