KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Aktuális oldalkaland:

Érdemes követni:
-
AKTÍV KARAKTEREK
57 TAG 30 FÉRFI 27 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
22 TAG 12 FÉRFI 10 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
11 TAG 7 FÉRFI 4 NŐ
ŐRZŐK
13 TAG 6 FÉRFI 7 NŐ
EMBEREK
2 TAG 1 FÉRFI 1 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ

Az előző negyed évben
ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

Örökös legjobbjaink:
Az oldal alapítói, Castor, Duncan & Gabe.
A Vérvonalfők megalkotói, játékosai - különösen, akik a "NS 3.0 - Redemption" végéig kitartottak.

írta  Egon Candvelon Tegnap 7:30 pm-kor
írta  Bruno Manzano Csüt. Júl. 04, 2024 9:58 am
írta  Bruno Manzano Csüt. Júl. 04, 2024 9:57 am
írta  Catherine Benedict Szer. Júl. 03, 2024 1:36 pm
írta  William Douglas Vas. Jún. 30, 2024 7:25 pm
írta  Bruno Manzano Csüt. Jún. 27, 2024 9:25 am
írta  Theodora Zoe Morano Szer. Jún. 26, 2024 7:48 pm
írta  Bianca Giles Vas. Jún. 23, 2024 6:40 pm
írta  Theodora Zoe Morano Vas. Jún. 23, 2024 11:25 am
írta  Theodora Zoe Morano Szomb. Jún. 22, 2024 10:43 am
írta  Alignak Szer. Jún. 19, 2024 3:24 pm
írta  Alignak Szer. Jún. 19, 2024 3:24 pm
írta  Bianca Giles Hétf. Jún. 17, 2024 12:58 am
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:28 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:27 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:27 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:27 pm
írta  Abigail Cecile Kenway Csüt. Május 23, 2024 11:01 am
írta  Alignak Pént. Május 17, 2024 8:07 pm
írta  Alignak Pént. Május 17, 2024 8:07 pm
írta  Theodora Zoe Morano Szer. Ápr. 24, 2024 8:03 pm
írta  Alignak Szer. Ápr. 24, 2024 5:55 pm
írta  Alignak Szer. Ápr. 24, 2024 5:55 pm
írta  Rebecca Morgan Vas. Ápr. 21, 2024 10:15 am
írta  Alignak Csüt. Ápr. 18, 2024 8:49 pm
írta  Dakota Miles Csüt. Ápr. 18, 2024 9:57 am
írta  Theodora Zoe Morano Pént. Ápr. 12, 2024 10:08 am
írta  Alignak Hétf. Ápr. 08, 2024 3:16 pm
írta  Alignak Hétf. Ápr. 08, 2024 3:12 pm
írta  Alignak Vas. Ápr. 07, 2024 7:36 pm
Bruno Manzano
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 
Bianca Giles
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 
Catherine Benedict
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 
Egon Candvelon
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 
Theodora Zoe Morano
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 
Jackson Carter
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 
Rebecca Morgan
A csöndes ház I_vote_lcapA csöndes ház I_voting_barA csöndes ház I_vote_rcap 

Megosztás

A csöndes ház Empty
 

 A csöndes ház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Paul MacMurth
Ember
Paul MacMurth

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 152
◯ IC REAG : 165
A csöndes ház // Vas. Ápr. 22, 2012 1:54 pm

A csöndes ház

A feleségem három hónappal ezelőtt halt meg. Tudom, kicsit erős kezdés, de mégis ezzel kell nyitnom. Ez a legfontosabb eleme a történetemnek, ezért ezzel kellett kezdenem. Sajnálom, amiért csak így a nyakukba zúdítottam.
Befutott íróként el tudtam tartani mindkettőnket. Annyira nagy volt a jólét, hogy úgy döntöttünk, huszonhat éves korunkra való tekintettel, gyermeket vállalunk. Ő erőltette a legjobban, én pedig nem ellenkeztem. Miért is ellenkeztem volna? Szerettem Lilyt, ő is szeretett engem és volt egy hatalmas, viktoriánus házunk, ami annyira üresnek tűnt csupán két ember számára. Ha ellenkezem, akkor még élne? Nem valószínű, őt sosem lehetett lebeszélni semmiről. Valószínűleg csak leitatott volna, és utána hozatja össze velem a gyereket. Na, nem mintha sokat kellett volna győzködni, Lily igencsak szép nő volt.
Büszkén mutogatta mindenkinek a kiskrapekról készült első felvételeket. Mindkettőnk melle dagadt a büszkeségtől. Szinte teljesen biztosak voltunk abban, hogy fiú lesz, de azért választottunk egy lánynevet is neki: Amy. Ott volt egy meg nem született emberi lény, akit ketten hoztunk össze. Boldogok voltunk, a fenébe is… Pár hónappal később már egyedül ültem otthon egy üvegnyi whisky társaságában és életem füstölgő romjait bámultam. Egy üres gyerekszoba, egy kihűlt hitvesi ágy… Hamu csupán. Mára minden csak hamu.
Szülés közben léptek föl a komplikációk. Sosem felejtem el. Hideg, esős őszi nap volt. Már akkor szorongtam, amikor, mint az őrült, behajtottunk a kórház parkolójába, majd, amennyire gyorsan csak tudtunk elrohantunk a szülészetre. Ott ültem egy tipikus folyosón, amikor elém lépett egy orvos. Egyből felismertem. Ő volt Dr. Harriman, a nőgyógyászunk. Nem kellett mondania egy szót sem, láttam az arcán, hogy mit is akar. Reménykedtem, abban a pillanatban még reménykedtem.
- Scott, annyira sajnálom – mondta és a vállamra tette a kezét. – Vérömleny volt az agyában. Nem vettük észre… Nem tehettünk semmit sem.
A fal mellé rogytam. A könnyek nem jöttek, legalábbis nem azonnal. Két perc múlva úgy zokogtam, mint még soha életemben. Akkor még nem voltam képes fölfogni, hogy ez megtörténhetett. Nem tudtam elképzelni az életem úgy, hogy nem simítok végig az aranyló hajzuhatagon, hogy nem látom a mosolyát, hogy reggelente nem csinál dúdolva pirítóst. Igazából csak azt tudott csinálni, de nem volt ezzel semmi problémám. Szeretettel csinálta, és ez volt a legfontosabb…
- És a gyerek? – néztem föl. Az arca, ha ez lehetséges csak még sötétebbé vált.
- Nem élte túl – mondta.
Ez volt az a pillanat, amikor zokogni kezdtem. Elveszítettem mindent, mindent az ég egy adta világon! Dühöngeni akartam, törni, zúzni, elmenni a Mennyekbe, hogy ráordítsak a hírhedten kegyelemes Istenre, hogy adja őket vissza nekem. Érdekes dolog az ember, nem igaz? Zokogtam, mert csupán ennyit tehettem.
Nem bírtam otthon maradni. Bárhová néztek őt láttam, álmomban együtt voltunk, egyetlen, nagy család. Nem bírtam leülni a kanapéra, ahol majdnem hét évvel ezelőtt maga alá húzott lábakkal olvasta el életem első, befejezett kéziratát. Emlékszem, hogy egész nap csak olvasta, azután pedig felnézett, és csak annyit mondott: „Ez rohadt jó volt, Scotty fiú!”
Addig az éjszakáig csak két egyetemista voltunk, akik rohadt nagy házban éltek és próbálták kipengetni a lakbért. Másnap reggelre már együtt jártunk, fél évvel később pedig, azon a napon, amikor az első könyvem éppen a megjelenése előtt állt, megkértem a kezét. Gondolkodás nélkül mondott igent.
Végül nem bírtam tovább, hogy minden rá emlékeztetett, és arra, hogy milyen életünk lehetett volna. Írói váltságba kerültem és sehogy sem bírtam kilábalni belőle. Elmenekültem hát, remélve, hogy az új hely segít a sebeknek gyógyulni. Philadelphiából tehát Maine-be költöztem, vettem egy régi házat és vártam a csodát.
Innentől kezdődik a történetem érdemi része.

A ház még abban az időben épült, amikor a franciák voltak az urak ezen a területen. Gyönyörű, kétszintes építmény, minden egyes apró szegletéből árad a történelem varázsa. Tudják, vannak olyan házak, amelyekbe belépve az ember akaratlanul is végiggondolja, hogy mennyi minden is történhetett itt, mennyi mindent láthatott ez a hely. Ezen a téren kíváncsiságom éppen eléggé kielégült, de most azt kívánom, bárcsak ne így lett volna. Tudnék élni a tudás nélkül is. Vele együtt… na az már egy másik kérdés.
Az első éjszakán leültem a hatalmas nappaliban és kényelmesen elhelyezkedtem a szintén óriási kanapén. Valaha a központi helyiségben bálokat tarthattak, de most csak egyedül voltam itt. A laptoppal a kezemben elnyúltam hát a díványon, miközben odakint kezdtek tornyosulni a sötét viharfelhők. Három hónap után először nem gondoltam arra, hogy mennyire magányos is vagyok.
Írni kedztem. Úgy vertem a billentyűzetet, mint még soha korábban. Egy új regénybe kezdtem egy emberről, aki beutazza az egész világot a legjobb barátjával – aki lány -, hogy megtalálja a boldogságát, és végül ott fut bele, ahol sosem várta volna, mégpedig azzal, aki vele volt mindvégig. Tudom, iszonyatosan elcsépelt, de akkor valahogy nagyon jónak tűnt, nekem pedig volt pár ötletem arra, hogy „megbolondítsam” a történet menetét. Igazából az sem érdekelt, hogy miről szól, legalábbis az elején nem. Örültem, hogy ismét írok, és kész.
Odakint lecsaptak a villámok. Hatalmas vihar kerekedett, a fákat csak úgy tépte a szél ereje. Egyetlen pillantásnál többre nem méltattam, amíg ki nem ment az áram. Valahogy zavaróvá vált, hogy a teljes sötétségben ülök.
Még rosszabb volt, hogy úgy éreztem, mintha figyelnének. Akkor csak vállat vontam, fölálltam és próbáltam emlékezni arra, hogy mit is mondott a fickó, aki eladta nekem a helyet a főkapcsoló elhelyezkedéséről. Vagy a pincét említette, vagy pedig az udvart. Valahogy egyik sem volt túlságosan szívderítő lehetőség a vihar kellős közepén, vaksötétben.
Végül úgy döntöttem, hogy előbb megnézem, hogy kint van-e a főkapcsoló. Ez a legjobb megoldás, azt hiszem, hiszen ha elázok, akkor is van esélyem megszáradni elalvás előtt. Ellenben van rá esély, hogy a pince is elázott. A régi házak esetében nem tudhatja az ember, hogy pontosan hol is folyt be a víz, de abban biztos lehetett, hogy valahol igen. Lily mindig mocsári házaknak nevezte az ilyen építményeket, arra hivatkozva, hogy az alsóbb szintjein az ember egy igazi mocsárban érezheti magát.
A nappaliból egy hosszú folyosón keresztül eljutottam egy másik, viszonylag nagy területű terembe, amelynek a végén, csak azért, hogy a hatást darabjaira rombolják, meglehetősen modern üvegajtó vezetett a nagy alapterületű kertbe. Zseblámpával világítva odaléptem, és megpróbáltam kinyitni az ajtót, csakhogy az nem engedett. Még erősebben próbáltam, perceken keresztül, szinte folyt rólam a verejték, az ajtó mégsem akart kinyílni. „Biztos volt rajta valami vészzár, ami kisült a vihartól” – gondoltam jóhiszeműen.
Mivel nem tudtam kinyitni az ajtót, inkább a pince felé fordultam. Nem vonzott a gondolat, hogy föl-alá bóklásszak a sötét épületben, amely akkora volt, hogy szinte elveszettnek éreztem magamat benne, de áram nélkül meg csak nem maradhattam, szóval nekiindultam az újabb kalandnak. A pincét az alsóbb szintről lehetett elérni, egyenesen a borospincén át. Vagy három nagyobb folyosón kellett átjutnom, mire megtaláltam azt, amely a pincébe vezetett. Ahogy megláttam a borospincébe vezető lépcsősort egy kissé elbizonytalanodtam. Bárhogy világítottam lefelé, sehogy sem láttam a végét. Ha az egyik történetemben lettem volna, akkor itt történik a galiba.
Megráztam a fejem. Lehet, hogy én úgy csinálnám, de jelen pillanatban nem az én egyik történetemben voltam, legnagyobb szerencsémre. Az írók valamiért mindig megpróbálják írni a sorsukat, és a vége mi lesz? Semmi. Egy pillanatra nagyon dühös lettem magamra, de ez a düh erőt adott ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket. Onnantól kezdve már simán ment a dolog.
A lépcső igen mélyre vezetett, és szokatlanul hideg is lett odalent, mire leértem. Kísérteties egy hely volt, a sok-sok borospalackkal, ahogy ott sorakoztak a polcokon, vastag réteg por borította őket és mindegyik szinte színültig volt. Közelebb léptem az egyikhez és leemeltem a polcról. 1723 – Paris, hirdette a felirat. Gyanakodva néztek körül, hogy mégis milyen hely ez. Mindenesetre magamhoz vettem az üveget és folytattam utamat.
Vagy tizenöt polc áll a jobb oldalon, tizenöt a bal oldalon. Furcsa volt köztük járni. Nem csak azért, mert a rajtuk sorakozó borok mind a tizennyolcadik, esetleg a tizenkilencedik századból kerültek elő, hanem azért is, mert megint éreztem a tekintet a hátamban. Sőt, mintha több tekintet lett volna. A levegő is megváltozott körülöttem, minden egyes lépéssel egyre hidegebb lett. Ahogy megfordultam, hogy visszanézzek nem láttam semmit, csupán a távoli, nagyon távolinak tűnő lépcsőt.
Végre elértem az ajtót. Iszonyatosan régi volt, a fa már rothadt, a kilincs pedig nem volt sehol. Ahogy nyúltam előre egy hang szólalt meg mögöttem.
- Nem szabad bemenned oda. Az Úrnő alszik.
Na jó, őszinte leszek: ebben a pillanatban kis híján összecsináltam magam. Megpördültem a sarkamon, csak azért, hogy szembetaláljam magam egy félénken pislogó kislánnyal, aki úgy nézett ki, mint egy igazi madame a Polgárháború idejéből. Hosszú, fekete haját bongyolítva hordta. Igazi, kilencéves szépség volt, akin látszott, hogy felnőttkorában meg fognak őrülni érte a férfiak.
- Milyen úrnő? – kérdeztem halkan. Nem mertem hangosan beszélni.
- Hát Lady Minerva Gallis, te buta! – nevetett föl szabadon a lány. Azt hitte, hogy a névnek jelentenie kellene nekem valamit, de csak összehúztam a szemöldökömet. – nem tudod ki ő? Honnan származol?
- Philadelphiából – feleltem.
- Akkor te nem Konfis vagy – mosolygott rám a lány. – Gyere, bemutatlak a többieknek!
- Többieknek? – kérdeztem.
A lány csak szaladt, én pedig utánamentem, mert furcsa volt nekem az egész. Persze, abban biztos voltam, hogy a kiscsaj szellem, de a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Hangos zenét hallottam leszűrődni, miközben rohantam utána, és próbáltam eldönteni, hogy megőrültem-e, vagy ez az egész tényleg megtörténik.
A nappaliba érve fogadott a legnagyobb meglepetés. Nem tudom, hogyan írjam le úgy, hogy ne tűnjek teljesen őrültnek. Muszáj hinniük nekem, mert nem vagyok őrült, de ami ott történt, azt még magam is csak nehezen tudom elhinni… A nappaliból, amely, mint mondtam, valaha bálteremként szolgálhatott eltűnt az összes, modernnek nevezhető bútor. Hatalmas szabad tér volt ott, végében egy óriási asztallal, és tele volt emberekkel. Ugyanolyanok voltak, mint a kislány, táncoltak, borozgattak és ettek. Megkövülten bámultam rájuk, és egyáltalán nem akartam elhinni, amit láttam.
Tekintetem a terem végébe csúszott, ahol ott állt a leggyönyörűbb nő, akit addigi életemben láttam. Hasonlított Lilyre, nagyon hasonlított, de valamivel fiatalabbnak tűnt. Nem lehetett több huszonnégynél, bár talán még annál is fiatalabb volt, a távolság miatt nem tudtam jól fölbecsülni. Szív alakú arca, hatalmas, gyönyörű szemei és mézszínű haja rabul ejtett volna bármilyen embert, aki csak látja. Szomorú tekintettel nézett végig a teremben összegyűlt embereken.
Közben pedig folyt a mulattság. A népek vadul táncoltak a teremben, a zene felpezsdítette a véremet is. Gyönyörű volt az egész jelenet, és ha nem zavart volna, hogy 1863 beköltözött az életembe, akkor valószínűleg nagyon tudtam volna értékelni az egészet. A kislány megragadta a kezem, én pedig rá néztem.
- Jössz táncolni? – kérdezte halkan.
Jéghideg volt a kis kezecskéje. Éppen meg akartam mondani neki, hogy valami nagyon el van itt rontva, amikor kopogtattak a kapun. A zene egyetlen pillanat alatt elhallgatott, a vendégek pedig abbahagyták a táncot. Mindenki fesztülten bámulta a bejáratot, és az úrnőt. Lady Minerva mosolyogva állt föl az asztalfőről, és int az ajtónállóknak, hogy nyissák ki a kaput.
Tizenöt katona lépett be, mint-mind Konföderációs egyenruhában. Hogy ezek mégis hogy a fenében jutottak el Maine államba, azt nem tudom, de itt voltak. Engem teljesen lenyűgözött a pillanat.
- Lady Minerva? – hallatszott a kérdés.
- Itt vagyok, Gomez ezredes, nem kell műsort rendeznie! – felelte a nő erőteljes hangon. – Mit akarnak a déliek itt, Maine államban?
- Ne játssza meg magát, bárónő, pontosan tudja, hogy mit keresünk itt! – üvöltötte magából kikelve a férfi. Durva vágású arcából csak úgy sütött a gyűlölet a nő iránt. – Hol van a fiam? Hol tartod őt, te mocskos szuka?
- Ugyan már, kedves ezredes, egyáltalán nem kell így beszélnie – mondta a nő. – A fia biztonságban van. Ő döntött úgy, hogy ezen a helyen marad, magának pedig tiszteletben kellene ezt tartania, Klein ezredes.
- Megbabonáztad, te mocskos boszorkány! – üvöltötte Klein ezredes, és egyetlen pillanat alatt a kezébe kapta a gyönyörűen kidolgozott pisztolyát. A fegyver csöve fenyegetően meredt a nőre, aki azonban meg sem rezzent. Az ezredes elüvöltötte magát. – Gyere elő, Marcus, vagy a ringyó meghal!
- Nem tud felelni magának – mondta a nő -, mert vadászni van. Pár óra múlva hazatér. Miért nem fáradnak be és várják meg? Nincs semmi szükség erőszakra. Marcus sze…
Sosem fejezhette be a mondatot. A pisztoly dörrenése darabjaira tépte a csendet, az ólomgolyó Lady Minerva tüdejébe fúródott. Ahogy a gyönyörű asszony összezuhant, sortűz dördült, ezúttal az ajtóban álló katonák felől. Sikolyok, fájdalmas üvöltések hangzottak, a katonák pedig egy újabb sortüzet eresztettek a tömegbe. Mindenki menekülni próbált, félelmükben még ép embereket taposva le. A korábban mellettem álló kislányra néztem, aki zavartan pillantott vissza rám.
- Fáj – nyögte, én pedig láttam, hogy hófehér ruháján vérfolt kezd terjedni. Karjaimban tartottam, miközben kiszállt belőle az élet, odakint tombolt a vihar, és még két sortűz dördült. Azután csönd lett, a bálterem padlóját pedig hullák takarták.
Csak álltam ott, holttestek között, egy kislány hideg, de igazinak tűnő holttestével a kezemben és bámultam az iszonyatos vérontást. Odakint tisztulni kezdett az ég, és lépteket hallottam. Kitekintettem, és egy fiatalembert láttam az épület felé rohanni, kezében szuronyos puskával, zöld ruházatban.
Ijedten tekintett körül a teremben, majd Lady Minerva holttestéhez rohant. A nyaki ütőérre szorította a kezét, majd zokogni kezdett.
- Te tudtad! – szólt egy rövidke idő után. – Te tudtad, te rohadék, mégsem szóltál egyetlen rohadt szót sem!
Az árnyak közül egy alak vált ki. Ha nem lettem volna túl régen az ingerküszöbömön, ami a félelmet illeti, biztos vagyok benne, hogy összecsinálom magam a láttán. Először átlagos férfinak tűnt, fekete kabátban, és csak később láttam meg az éjfekete szárnyait, s a feje fölött keringő, szintén fekete glóriát.
- Én vagy az árnyak ura. Miért tartoznék elszámolással neked, Marcus Klein? – kérdezte.
- Mondjuk mert nem hagytam, hogy darabokra tépjenek! – ordította a Marcus nevezetű férfi. Még mindig folytak a könnyei, ahogy a halott, vagy haldokló nő testét szorította magához.
Percekig csak álltak ott, én pedig levegőt sem mertem venni. Senki más nem látott korábban, de attól igenis tartottam, hogy ezek ketten észrevesznek. Szívem szerint odamentem volna a Marcus nevezetű alakhoz, hogy megpróbáljam megvigasztalni, de nem mertem, amíg az a másik is ott volt.
- Tudod, még meg lehetne menteni – suttogta az éjfekete szárnyakkal rendelkező férfi. – Csupán egyetlen mondatot kell elmondanod.
- Behódolok neked, nagyuram – suttogta Marcus. – Így van, nem igaz? Ennyi az ára? Élni fog ezután?
- Élni – felelte a szárnyas férfi.
- Akkor fogadd az eskümet! – ordította a férfi. – Gyerünk, te rohadék, tedd meg, tegyél démonná, olyanná, amilyen te vagy, de mentsd meg az életét!
- Ahogy óhajtod – mondta a másik, és közelebb hajolt Marcushoz. A fejére szorította a kezét, a fiatal férfi pedig felüvöltött.
Szívem szerint figyeltem volna még, hogy mi történik, de ekkor egyedül maradtam. Tekintetem az üres teret pásztázta. Odakint még mindig tombolt a vihar, villany pedig továbbra sem volt az épületben. Egész testemben remegni kedztem, amikor rádöbbentem, hogy egy darab ruhát fogdosok a kezeim között, amelyre mintha ezer éve száradt volna rá egy sötétbarna vérfolt. Szívem szerint sikítottam volna, de csak eldobtam, amennyire messzire csak tudtam, és rohantam a túlsó falhoz.
Mikor égre el tudtam fogadni, hogy nem valami őrült álmot láttam, fölkeltem és eszembe ötlött, hogy vissza kellene kapcsolnom a villanyt. Azok után, ami történt, nem lettem volna képes a sötétben bóklászni.
Ismét lementem a meredek lépcsőn, és ismét megálltam a rothadó ajtó előtt. Mély lélegzetet vettem, majd tenyérrel befelé löktem a szokatlanul nehéz ajtószárnyakat.
Odabent, egy fénnyel megvilágított emelvényen egy holttest feküdt, vagy legalábbis holttestnek kellett volna lennie. Lady Minerva, akit legutóbb Marcus Klein karjaiban láttam, miközben éppen elszállt belőle az élet úgy feküdt ott, akár egy felravatalozott hulla, azonban közelebb lépve láttam, hogy mellkasa nagyon lassan emelkedik és süllyed. Gyönyörű volt, de arca fehér, akár a fal, kezeit pedig a mellén összekulcsolta.
Közelebb akartam lépni, hogy jobban megnézhessem, de valami – vagy valaki – iszonyatos erővel kapott el, és vágott neki a falnak. Csillagokat látva próbáltam föltápászkodni, de ismét erős markok kulcsolódtak a vállamra, majd egy irtózatos erejű ütés érte a fejemet.
- Ne merészelj hozzáérni! – üvöltötte valaki feldúlt hangon.
Hosszú ideig tartott, míg a látásom kikristályosodott, de ekkor megláttam, hogy ki is támadt rám. Marcus Klein nem úgy nézett ki, mint amilyennek alig tíz perce láttam. Határozottan jóvágású arca volt, kicsivel hosszabb orra, mint ami illett volna hozzá és kampós, de ez keveset rontott az összképen. Szeme mélyén harcias tűz lángolt, haját pedig rövidre nyírva hordta. Elegáns öltönyt viselt, mint holmi gengszter a hatvanas évekből. Még keménykalapja is volt, mely csupán a halántékán engedte láttatni sötétbarna haját.
- Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz itt, pondró? – kérdezte, majd megragadta a torkomat és a levegőbe emelt.
- Én vagyok a ház új tulajdonosa – nyögtem rekedten.
- Ó! – nézett rám meglepetten. – Ez esetben teljesen más a helyzet, nem igaz? – óvatosan letett a földre, én pedig a falnak támaszkodtam. – Sajnálom a belépőmet.
- Ne sajnálja – nyögtem a torkomat szorongatva. Valószínűleg fordított esetben ugyanígy viselkedtem volna. – Már megbocsásson Mr. Klein, de tudomásom szerint ez a hölgy halott.
- Nem halott – mondta, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy hangja gyűlölettel teli. – Él, ahogy arra ígéretet is kaptam. Csakhogy efölött nem csinál semmit. levegőt vesz, de nem beszél, nem nyitja ki a szemét, nem táncol úgy, mint azon az éjjelen a Hold fényében… Él, de milyen életet?
Tekintetem ismét az emelvényen fekvő nőre vándorolt. Katatón állapotban volt, ez tisztán látszott, ahogy az is, hogy a bemeneti seb sosem gyógyult be. Valószínűleg a tüdejével is hasonló a helyzet. Él, de éppen hogy csak, és ha felébresztenék, akár egyetlen pillanatra is, akkor meghalna. Tekintetemet ismét Kleinra emeltem, aki időközben levette a kalapját és előrelépett két lépést.
- Minden éjjel rózsát hozok neki. Ez a legkevesebb, amit tehetek. – Hangja halk volt, mintha nem is hozzám beszélne, hanem valaki máshoz. – Tudja, a halált nem könnyű kicselezni. Okos kis rohadék. Volt már szerencsém konfrontálódni vele az elmúlt évszázadok alatt, és nincs kedvem elé állni ismét. Legutóbb alig tudtam megmenteni a nyomorult irhámat. – Halkan fölnevetett, majd a nő kezére tette a kezét. – Csupán három ember képes megviccelni a Csuklyást, és az egyik ő maga. A másik kettő az Isten és az Ördög. Isten sosem segítene egy lázadó démonnak, így egyszerű a helyzet: nekem kell lennem a legnagyobb szemétládának odalent.
Elborzadva hallgattam, de valahogy mégis át tudtam érezni a helyzetét. Csak néztem őt és az alvó nőt, a gyönyörű Csipkerózsikát, aki ott haldoklott.
- Szükségem van egy emberre, aki a gondját viseli. Nem tudok eljönni minden este, immár nem. Van egy kölyök, bizonyos William Morson, aki kezdi nagyon kihúzni a gyufát. El kell bánnom a kölyökkel meg azzal a ribanc barátnőjével, mielőtt túl messzire jutnának. – Rám emelte a tekintetét. – Vigyázna rá, amíg vissza nem térek? Bármit megteszek, amit csak kíván. – Odalépett hozzám és mélyen a szemembe nézett. Ösztönösen hőköltem hátra, ahogy megéreztem a kutató, erőszakos gondolatot az elmémben, ahogy végigcikázik a legféltettebb emlékeim között. Végül visszahúzódott és a férfi arcára halovány mosoly ült ki. – Nocsak-nocsak, nem is vagyunk mi annyira különbözőek, nem igaz? Akkor vállalja a munkát?
- Vállalom – mondtam rövidke habozás után.
Megérintette a fejemet, én pedig ájultan zuhantam a földre.
Reggel az ágyamban ébredtem, a napsugarak szinte égették a retinámat. A vihar elvonult hát, és én ismét itt voltam. Reménykedtem abban, hogy az egész egyetlen, nagyon-nagyon rossz álom volt, de elég volt az oldalamra fordulnom ahhoz, hogy tudjam, nem így történt.
Ott feküdt Lily. Aranyló haja szétterült a párnán. Egyetlen pillanatra elfelejtettem mindent, ami történt, csak bámultam őt. Lehetséges lenne…? Képes lett volna rá? Hiszen erre vágytam a legjobban az elmúlt három hónapban, semmi másra.
- Amy éhes – jelentette ki álomittas hangon. Már én is hallottam a gyereksírást. Megkönnyebbülten nevettem föl. Boldog voltam, mint még éltemben sohasem.
Azután karjaim a testem köré fonta. Jéghidegek voltak.
Vissza az elejére Go down
 

A csöndes ház

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Kellékesláda :: Jégvilág-