Biobolt. Nos, ez egy olyan találmánya a világnak, aminek a létezését ugyan ismerem, létjogosultságát elismerem, de ahol itt Fairbanksben nem sikerült még járnom. Most is csak azért jutott eszembe, hogy felkeressem, mert az asszisztensem összeszedett valami ronda vírust és a terhessége miatt gyógyszereket nem szedhet, ezért megkért, hogy kerítsek neki gyógynövénykeveréket. Kinézte az interneten, hogy mire van szüksége, de mivel nincs jól, így mondtam neki, hogy eszébe ne jusson elkaristolni a boltig. Vállalom. Kedvelem őt, rendes nő, így ennyit igazán megtehetek. Azt a csizmát viselem szárába tűrt farmernadrággal, amiben ideérkeztem. Nem bánom én, hogy mókásan fest a pink UGG, jó meleg és csak nem jöhettem az irodában viselt magassarkúban, lefagyna a lábam menten – ahogyan a kosztümszoknyát is leváltottam farmerre, mielőtt elindultam volna, épp ugyanezen hidegügyi megfontolásból. Nem ehhez az időjáráshoz vagyok hozzászokva, bár az a véleményem, hogy idővel minden megszokható. Csak megfelelő életmódváltás kérdése az egész. - Szép napot! – köszönök, amint belépek az üzletbe. Azonnal nyúlok a sapkám után, hogy levegyem a fejemről. Hiába, túl hideg van ahhoz, hogy ne hordjak, ám kifejezetten nem kedvelem az érzést, hogy a fejemen van, szóval amint a fagyhaláltól mentesült helyre keveredek, már kapom is lefelé. Finoman beletúrok hajamba, fellazítva ezzel szőke tincseimet a fejbőrömről. A hajrázogatást meghagyom a tinédzsereknek. Céllal jöttem, de ez nem azt jelenti, hogy ne nézhetnék körül előbb. Van ezeknek a boltoknak egy bizonyos illatvilága, amiről meg kell állapítsam, hogy igen kellemes, így miközben kesztyűimet is levetem, s táskámba süllyesztem őket, majd a kabátom valamilyen szintű kigombolásába kezdek, szép lassan körbesétálok az üzleten. Érdeklődéssel villan tekintetem, pásztázva a polcokra rakott holmikon.
Ahhoz képest, hogy már majdnem két éve itt élek, már nem az első alkalom volt, hogy kihívtak a helyi lovardához – igaz, odáig még egyszer sem jutottam el, hogy nyeregbe szálljak… De ha már ismét a város határába szólított a kötelesség, gondoltam, hogy kipróbálom, valóban annyira odáig vannak-e a lovak a kockacukorért, mint azt sok helyen hangoztatják. Úgy tűnik, valóban. Ahogy azt is megtudtam, hogy a tulaj francia, és hogy a bidét, amit a 17. század végén talált fel egy francia királyi bútorkészítő, a eredetileg a pónikról nevezték el – mert hogy akkoriban azokat is így hívták… vagy valami hasonló, egy idő után elveszítettem a fonalat. Mindenesetre ma is tanultam valami újat. Eredetileg a városba indultam bevásárolni, amikor a hívás érkezett, így aztán miután visszavittek a belvárosba, gyalog indultam el az úticélom felé. Egy kis séta sosem árt a friss levegőn, bár ezt a hideg, jeges szelet sosem szerette a bőröm… Gondolom, nem vagyok egyedül a problémával, épp ezért nem meglepő, hogy a tanoncokkal gyógyfőzet-készítés során a bőrnyugtató krém az egyik leggyakoribb, amit elkészítünk. Már majdnem elértem a kedvenc kis bioboltomig, amikor azonban valami furcsaságra lettem figyelmes. Eleinte csak mosolyt csalt az arcomra az a csámpás kis ruca, ami a járda mellett növénysávban totyorászott, ám az csak pillanatokkal később jutott el az agyamig, hogy hoppá… ez nem költöző madár véletlenül? Már épp nyúltam a táskámba, hogy hívjam az állatmentőket, mielőtt még valami baja esne, amikor is a zavarodott kis madár lelépett az úttestre, és egy épp arra haladó choppernek esett áldozatul. Ahogy a vér és a tolldarabok szétfröccsentek az aszfalton, azzal a lendülettel ejtettem vissza az épp csak megtalált telefonomat a táskámba, majd hogy lerázzam magamról a sokkhatást és eltereljem a figyelmemet, inkább elkezdtem magamban a citoplazma felépítését sorolni… Persze nem tartott túl sokáig, így, hogy szerencsétlen kacsa haláláról eltereljem a gondolataimat, inkább az emberi test csontjainak latin nevét kezdtem sorra venni, s mire a bioboltba toppantam, már majdnem sikerült is elérnem a lista végére. Igaz, csak némi élelmiszerért és szárított gyógynövényért jöttem ide, de ettől függetlenül mindig végignézem az egész üzletet, hisz ki tudja, milyen „kincsekre” bukkan az ember? A legutóbb például betűtésztát vettem Killiannek – ha már minden gyerek odáig van érte, az ő életéből se maradjon ki egy ilyen jópofa dolog. Igaz, még az otthoni könyveimet sem sikerült mind elolvasni, de azért megnéztem, találok-e valami hasznosat az itteni felhozatalban… Az Aposztróf Könyvkiadó példányai között találtam is egy Aszexuális és feminista című könyvet aminél nagy volt a kísértés, hogy megvegyem a főnökasszonynak – ha már a szakmájához kötődik – de aztán úgy voltam vele, hogy messze még a karácsony, meg valószínűleg neki is megvan a kellő szakirodalom otthon a betegeihez. Inkább egy újabb, emésztésről szóló kötet felé nyúltam, ám amikor belelapozva odaértem ahhoz a részhez, hogy milyen hámsejtek bélelik az ember gyomrát, rájöttem, hogy ezt már első éven is tudtuk az egyetemen… Na jó, inkább koncentráljunk a bevásárlásra! Neki is láttam, hogy megtöltsem a kosaram a szükséges árukkal, amikor azonban a sor végén egy ismerős arcra lettem figyelmes. Igaz, először csak szótlanul figyelek, hogy jól láttam-e és tényleg a Protektorunk feleségét vezette erre az útja, de akárhogy is néztem, ez bizony ő volt. Annak ellenére, hogy eddig nem találkoztunk túl sokszor, azért még megismerem. -Eleanor? Szia! Nem is tudtam, hogy te is ugyanide jársz vásárolni. -sétáltam közelebb a nőhöz, hogy köszöntsem.
Összeszedni dolgokat elég egyszerű menet lenne, hogyha nem állnék neki mindennek elolvasni az összetevőjét, származási helyét, akármijét. A titkárnőm nem egy bonyodalmas jellem, de elég pontosan meghagyta, hogy mit is akar és bár nem ma születtem a világra és főképpen nem tartom magam ostoba nőnek, nekem most a fekete is fehér, szóval inkább elolvasom, hogy a citromfűben csak citromfű van-e, semmint rosszat vigyek haza. Illetve vissza a bázisra. Meg az is igaz, hogy amíg legálisan a kiruccanás okával foglalkozom, addig se kell visszamenni a kinti hidegbe. Elég farkasordító ma is, ami azt illeti. S pedig még benne se járunk a télben igazán. Ismerős hangot azt nem, de ismerős nevet éppen hallok a hátam mögül. Azonnal fordulok, ajkaimon már a mozgás megkezdésekor mosoly ül. Egy mosoly nyitásnak sokkal jobb, mint bármi mást. Odaintek a szőke hajú nőnek. - Szép napot Abigail! – állok ki a sorból, hogy mellé orientálódhassak, bánom is én, hogyha én álltam előbb, vagy ha ezzel bárkit megakasztok. Udvarias vagyok a haladás kivitelezése közepette, így senkinek nem lehet rám egy rossz szava se. - Ami azt illeti, nem nagyon szoktam. - elgondolkodom kicsit, hallgatásba merülök pár szívdobbanásnyi időre, majd elnevetem magam. - Fogalmam nem volt róla, hogy van Fairbanksben ilyen bolt, amíg a titkárnőm nem mondta nekem ma reggel. Nem szégyellem bevallani bioboltot és annak helyét illető hiányosságaimat. Nem tudhatok mindent – nem is hiszem, hogy tudok – és annyira nem is élek itt rég. Bár a régen mindig viszonyítás kérdése, ugye. Aaron szerint vagy ezer éve itt vagyok és nem igaz, hogy nem tudom, hogy van Arms Trade Fegyverbolt. Hát nem, nem tudom. Bezzeg ő azonnal feltérképezte a bolt helyét, amit akkoriban persze nem mondott el nekem, így meg évekkel később nem fogom lekiabálni a fejét (mintha tettem volna valaha), gondolta ő. Nos, mint általában, megint igaza lett velem kapcsolatosan. - Te gyakran jársz ide? – veszem fel a beszélgetés fonalát. Örülök, hogy összetalálkoztunk.
-Ó, vagy úgy… -bólintok a válaszára, ahogy én is közelebb sétálok hozzá. Eleinte egy kissé tartottam tőle, hogy esetleg nem fog felismerni, hisz ő sem olyan rég csatlakozott a köreinkhez, arról nem is beszélve, hogy Willt azért jóval gyakrabban látni az egyetemet, mint engem, aki csak munka előtt- vagy után szokott beesni, többnyire… -Van bizony! Igaz, nekem is el kellett telni egy pár hónapnak, mire ráleltem. Akkor is csupán véletlenül… máshová igyekeztem, csak még nem volt meg a kellő helyismeret, így kötöttem ki végül itt, és… Igen, mondhatni, azóta visszajáró vendég vagyok. -válaszoltam egyúttal a kérdésére is - Ha nem is heti rendszerességgel, de időről-időre azért benézek, hátha találok valami jót… Arról nem is beszélve, hogy még a főzetekhez is innen szerzek be néhány hozzávalót. Ó, ha már sikerült megtalálni… –nyúltam az egyik, polcon lévő gyógyteás doboz felé, hogy miután gyorsan átfutottam az összetételt, a kosaramba ejtsem a többi kiszemelt áru mellé. -És mondd csak, hogy tetszik az itteni… élet? -kérdeztem óvatosan, lopva körbepillantva, vannak-e másik is a közelünkben - Gondolom, nem egyszerű megszokni az eddigi után. -utalok itt részben arra, hogy ő is őrzővé vált, részben pedig arra, hogy ilyen isten háta mögötti helyre költözött. Ezzel a csodálatos fairbanksi időjárással semmi sem ér fel. -Emlékszem, amikor én költöztem ide… London után beletelt egy időbe, mire megszoktam. Nem hittem volna, hogy ilyen „jól” fogom viselni. -csóváltam a fejemet, ahogy felidéztem az első hónapokat érkezésem után - És fura, mostanra meg egész megszerettem annyira, hogy ne is akarjak olyan sietve új Protektorátus után nézelődni. Igaz, azt nem bánnám, ha az idő valamivel melegebb lenne… Korábban szerintem egész életemben nem láttam annyi havat, mint ami itt egy nap alatt képes leesni. - mint a múltkor… azt hittem, rosszul leszek amikor megláttam, hogy miután előző nap vagy két órán át havat lapátoltam, reggelre megint vagy egy fél méternyi borította a járdákat.
Egész jó az arcmemóriám, ami azt illeti, s különben is, Abigailnek megvan a maga kedves, kellemes arcszerkezete ahhoz, hogy nagyon könnyen meg lehessen őt jegyezni. Azok a személyek, akiknek harmonikusan illik az arcuk a kisugárzásukhoz valahogy mindig könnyebben bekúsznak az elmémbe. Ettől függetlenül azért volt bennem kétely, de ahogy közelebb jött, ez mind tovatűnt. - Erre szokták azt mondani, hogy véletlenek márpedig nincsenek. – mosolyogok rá. - Bár én a magam részéről azért szeretek hinni benne, hogy mégis akadnak, mert ha nem így lenne, akkor túlságosan is kiszámíthatóvá válna a világ. – fejtem ki a véleményemet mosollyal ajkaimon. Figyelmesen hallgatom Abigail szavait, ez már csak ilyen dolog nálam, kifejezetten szeretem, hogyha mások mondataiban elmerülhetek. Foglalkozási ártalom, mondhatnánk, de azért messze nem tartom ezt ártalmas dolognak. - Nos, cseppet sem egyszerű, ami azt illeti. – vallok színt, de molyom elárulhatja a másik nő számára, hogy nem arról van szó, hogy bármi kellemetlenséget látnék ebben az egészben. Pusztán arról van szó – na jó, ez nincs benne mind ajkaim görbületében – hogy ennyi év után elég furcsa dolog egyrészt ténylegesen is feleségként gondolni magamra annak ellenére, hogy soha nem szűntem meg így érezni, másrészt pedig az, hogy míg legutóbb el lettem hagyva valami miatt, aminek most meg a részese lettem. Hát, több mint érdekes. - Amikor síelni jöttem ide, akkor sokkal kevésbé volt szörnyű ez a hideg. De emlékszem, mikor pár éve ideköltöztem és rájöttem, hogy nekem már örökké ebben a fagyban kell élnem, még a meleg szobában is megborzongtam és úgy éreztem, hogy megvesz az isten hidege. – mesélek neki kedélyesen egy az ideköltözéskori élményemről. Aaron halálra röhögte magát rajtam, állítása szerint olyan fejet vágtam, mint aki már sosem fog felolvadni. Nos de, minden megszokható, a hideg is. Csak idő kell hozzá, s némi gondolati átértékelés. - Szerencsére a hólapátolással nekem nincs gondom, a bázison is van erre megfelelő személyzet, s a lakásom környékén is nagyon precíz a házmester, de ettől függetlenül mindig elismeréssel adózom azon állampolgárok előtt, akik képesek lekövetni az itteni hómennyiséget munkában. A gyerekeknek mennyország lehet. Csupa móka és kacagás a téli sportjátékok kapcsán. Lehet, hogy nekünk is szánkóznunk kellene, s mindjárt jobban szórakoznánk. – jegyzem meg egy kacsintás kíséretében. - Mióta vagy egyáltalán bármilyen Protektorátusnak a tagja? – kérdezek rá egy röpke körbepillantást követően erre, illetve ezzel együtt arra, hogy Abigail mióta őrző. Közben elcsábulok egy zacskó kölesgolyóra, azt is a kosaramba teszem a titkárnőm gyógyteája mellé.
-Van benne valami! -értettem egyet a nő okfejtésével, bár hogy őszinte legyek, nálam egész változó… hangulatfüggő volt, hogy épp mennyire hiszek benne. Amikor azonban meghallom a válaszát, együtt érzően mosolyodok el. -Azt elhiszem… -érdekes fordulat lehet az életében, hogy miután eddig beavatott volt, most került elhívásra. Annyira nem vagyok tisztában a „főnök” múltjával és magánéletével, mindenesetre arra kíváncsi lennék, hogy miért pont így alakult. Miért pont most? Vajon korábban ez a megoldás meg sem fordult a fejében? Vagy mi lehettek azok a „kövek”, amik ebbe a „mederbe” sodorták az életük alakulását? -Mert akkor ott volt a tudat, hogy ez az egész csak átmeneti, utána úgy is visszatér az ember a jól megszokott, meleg otthonába. Kicsit kilátástalanabbnak tűnik a helyzet, ha nem 1-2 hétről, hanem évekről, évtizedekről van szó… -sóhajtottam, és inkább bele sem kezdtem a panaszáradatba arról az embertelen időjárásról, amivel az égiek sújtották ezt a környéket… Félő, hogy sosem érnék a végére. -Ha nem lett volna olyan nagy szükség gyógyítóra, pont itt, pont amikor váltanom kellett, önszántamból szerintem én is jóval délebbre kötöttem volna ki. Viszont nem is tudtam, hogy már évek óta a közelben élsz… Azt megkérdezhetem, hogy honnan költöztél ide? -érdeklődtem, hisz Willtől azt is csak nem sokkal ezelőtt sikerült megtudnom, hogy egyáltalán házas… nem hogy bármi egyéb információt az orromra kötött volna a családjáról. -Ó, igen, a szánkózás… Vicces és talán fura, de idén januárban volt az első alkalom, hogy kipróbáltam. Valóban jó szórakozás. -mosolyodtam el már csak a gondolatra is, felidézve az említett eseményt… az akkori időket, és azt, hogy milyen tanácstalan, riadt és gondterhelt voltam akkoriban a férjem visszatérése kapcsán. -Majd kérd meg Willt! Egész jó szánkózós helyeket ismer a környéken, és azt hiszem, szánkója is van… legalábbis tavaly volt. Vagy azt csak kölcsönbe kapta…? Már nem emlékszem. -töprengtem hangosan, majd ahogy meghallom Elle kérdését, én is megejtek egy gyors körbenézést, van-e bárki a közelünkben. -Még egyetemista voltam, amikor „bekerültem a rendszerbe”… -kezdtem bele a mesélésbe, majd az egyik kezemet felemelve számolni is kezdtem -Amritsarban voltam tanonc… utána jött Delhi, majd a már említett London… és most Fairbanks a negyedik hely, ahol vagyok. És talán itt a legnagyobb a felelősség is… tekintve, hogy a többi hely sokkal népesebb volt, kevésbé volt olyan családias a hangulat, mint itt. Mondjuk ezt a családias hangulatát kimondottan szeretem, még ha azt is jelenti, hogy mindenkire sokkal több feladat hárul… -gondolom, főleg ennek is köszönhető, hogy végül én lettem a gyógyítók vezetője… mert nem is nagyon akad más a posztra. Ha valami nagyobb városban kötöttem volna ki, szerintem jó eséllyel maradtam volna egyszerű gyógyító.
- Ez így van! – mosolyodom el. Azt most nem teszem hozzá, hogy az első idejövetelemkor úgy éreztem, hogy akármeddig képes lennék maradni, mert Will első látásra szerelem volt, viszont amikor a bázison elvállalt munka kapcsán elkeveredtem a Nemzeti Parkba és kiderült számomra, hogy itt él a férfi, aki évekkel ezelőtt elhagyott, akkor legszívesebben egy percet sem maradtam volna tovább. Ebbe most nincs itt az ideje, hogy belemenjek és különben sem ez a beszélgetés lényege, hanem az időjárás, melynek kapcsán a téli sportok és William összefüggésbe kerülnek. Ekkor el kell nevessem magam. - És mik az elsőről a tapasztalataid azon túl, hogy jó szórakozás? Nekem mindig az jut eszembe, hogy zsibbadtra fagytak az arcizmaim, s egy idő után még nevetni is úgy nevettem, mint egy robot. Önfeledt dolog. – kérdezem rögtön. Olyan lelkesedéssel tudok a szánkózásra gondolni, mint egy gyermek. Aaron jut eszembe erről is – mi másról nem? – és az, hogy mennyire élveztük a téli mókázást vele, hogyha lehetőségünk volt rá. Gyerekkoromban is szerettem szánkózni és korcsolyázni, de annak van egy keserédes emlékköde, mert apával szerettem volna menni,de ő nem volt hajlandó foglalkozni velem, így maradt anya, akivel ugyan szoros volt a kapcsolatom, de nem nagyon értett az ilyesmihez. Jó volt, de nem tökéletes. Remélem, hogy a fiam azért saját gyerekkorából kellemesebben emlékszik ezekre. - Nem tudom, majd megkérdezem tőle. Kinek az ötlete volt? Az övé vagy a tiéd? – értem ezt a szánkózásra. Őszintén kíváncsi vagyok, ajkaimon a mosoly semmi mást nem jelez, csak ezt. Sose voltam féltékeny azokra az időkre, melyeket a férjem másokkal töltött kellemesen. Addig sem, amíg együtt voltunk, s aztán sem, mindannak ellenére, hogy voltak sötét és haragos korszakaim. A szeretet viszont abban is megmutatkozik, hogy tudtam örülni annak, hogy akárhol is legyen, valószínűleg jól érzi magát. Nem tudtam. Reméltem. Hittem, maradjunk ennyiben. Figyelmesen hallgatom mindazt, amit Abie mesél, s közben részemről el is orientálódhatunk a kasszák illetőleg a fizetés utáni távozás irányába, mert amit venni szerettem volna, azt összekészítettem. Mondjuk őszintén szólva mindegy nekem, hogy hol beszélgetünk. - És melyik helyet szeretted a legjobban? – kérdezem, direkt nem használva a kedvenc szót, bár egyértelműen ez a kérdésem lényege. Mindenkinek vannak kedvencei, akinek nincsenek az határozottan nem mond igazat. - Ha szabad megkérdeznem.. mi volt az oka annak, hogy bekerültél? Úgy tudom, hogy mindenkinél van valami, amik alapján felfigyelnek rá. Ennek tekintetében kicsit zavarban vagyok, hiszen én egyértelműen nem magam miatt és nem a képességeim miatt lettem őrző, hanem azért, mert William maga mellett szeretne tudni, ami valóban nagyon hízelgő, de ettől még támad tőle némi.. hogy is mondjam? Kisebbségi komplexusom. Pont ez az, ami miatt a maximumot akarom majd nyújtani. Valahol még jó is ez. Legalább van kihívás, s nem tunyulok el.
- Talán az, hogy kár, hogy nem próbáltam ki előbb! Mondjuk igaz, nem is nagyon lett volna lehetőségem rá… Meg talán az, hogy kár, hogy a szánkó csak lefelé csúszik a lejtőn, felfelé mindig vissza kell vinni, hogy még egyet csúszhasson vele az ember. Addiktív egy szórakozás, az biztos… Na igen, meg hiába melegszik ki az ember tőle, az arc teljesen lezsibbad ebben a fene hidegben! -értek egyet a nővel, amikor pedig szóba kerül, hogy kinek az ötlete volt, megpróbálom felidézni a dolgot. Már majd egy éve volt… - Ez igazán jó kérdés. Őszintén szólva, nem is emlékszem pontosan, kinek az ötlete volt végül. Amikor egyik napról a másikra leesett fél méter hó, kicsit kiakadtam, aztán panaszkodtam egy sort Willnek, ő meg csak szokás szerint jól szórakozott rajta… De hogy a szánkózásig hogy jutottunk el végig… kettőt és könnyebbet! -nevetek fel, amikor eszembe jut, hogy hoppá, én bizony teát is akartam venni. Mióta Killiant is sikerült rászoktatnom, egész jól fogy, ideje lenne lassan megint összeállítanom valami keveréket. - Nem tudom… Mindegyiknek megvolt a maga vonzó része. Talán India…? Teljesen más világ, mint az itteni, abban is nőttem fel, és őszintén szólva, a mai napig hiányoznak az ott töltött évek, az ottani életvitel… Még ha a mostani a mindenféle modern ketyerének köszönhetőnek sokkal kényelmesebb, mint az volt. Ha nem maradtam volna egyedül, szerintem még mindig ott lennék. -mosolyodtam el halványan, igaz, Zach „halála” után bárhová mentem volna, csak ne kelljen többet abban a környezetben töltenem, ahol annyi minden emlékeztet rá. - Neked van olyan hely, ahová szívesen visszalátogatnál? Vagy ha még nem voltál, akkor felkeresnél? -kérdeztem vissza, mert ne csak én beszéljek itt megállás nélkül. - Nos… Lehet, hogy kicsit illúzióromboló lesz, de semmi különleges oka nem volt, szerintem. Talán mert jól teljesítettem az egyetemen, vagy olyan lelkes meg elszánt voltam hogy orvos szeretnék lenni… -feleltem. Sokan azután válnak őrzővé, hogy valami nagy pofont elszenvednek az élettől, esetemben ez inkább fordítva volt. A bekerülés idején még egész nyugodt volt az életem, a tanoncévek alatt is, amennyire az tud lenni, a pofon csak később jött. Miután megházasodtam, majd pár éven belül meg is özvegyültem. - Azt megkérdezhetem, hogy te tudtál-e korábban erről az „egészről”? És ha igen, akkor mikor avattak be? -érdeklődtem, hisz gondolom, a csatlakozása az kedvenc Protektorunk indíttatására történt, bár… ki tudja? Bár azt hiszem, ha egyszer meg is kérdezem, inkább Willtől fogom, mintsem Elle-t hozzam zavarba vele.
Idejét nem tudom megmondani annak, hogy mikor szánkóztam utoljára. Hallgatva a nőt viszont felbukkannak bennem az emlékek, hallom Aaron kacagását, meg a saját nevetésem hangját is. Érdekes módon ennyi év távlatában az olyan apróságok, semmint hogy majdnem fagyási sérüléseket sikerült szerezzek, mert a gyerek annyira élvezte a játékot, hogy nem volt szívem azzal megszakítani, hogy elmondom neki, haza kell mennünk, mert anya cipője beázott s nagyon fáznak a lábujjai. - Ilyen szempontból a síelés sokkal kellemesebb tud lenni, mert ott van sífelvonó. Bár az igazat megvallva a szánkózásnak több bája van, s nem mellesleg a láb sem fárad el benne annyira. Merengek el ezen egy kicsit. A síelés számomra kifejezetten nosztalgikus, de nem éppen a sport szeretete miatt. Nem mondhatom, hogy tohonya lennék, de azért sosem voltam egy igazi sportlady, ahogy ezt divatos kifejezéssel mondani szokás. Abigaillel együtt nevetek, mert bár rám nem volt hatással a története olyan szempontból, hogy semmi közöm tevőlegesen hozzá, mégis a jó nevetés az olyan, mint egy kellemes fertőzés. Ragadós. És én a messzemenőkig olyan vagyok, aki szeret nevetni. - Mindenképpen megkérdezem tőle, hogy honnan tett szert szánkóra. Ha nem akar velem is eljönni, esetleg neked lenne kedved? Jut eszembe az ötlet, s ha már így esett, akkor ki is mondom. Közben persze egyre közelebb kerülünk a pénztárhoz, ezzel pedig esélyesen a találkozásunk végéhez is, hiszen bármennyire is sajnálom, vissza kell mennem dolgozni és nyilván Abienek is vannak a csevegésnél fontosabb dolgai. A beszélgetést viszont módfelett élvezem, így nem bánom, hogy ahhoz képest, amire az ember egy bioboltban számít, elég nagy a sor, s lassan is halad. - Nem igazán utazgattam semerre, mindig sok volt a munka és Aaront sem akartam magára hagyni. Ausztrália volt az egyetlen olyan hely, ahol egyedül voltam az elmúlt években, de megvallom őszintén, hogy annyira nem vágyom vissza oda sem. Legalábbis egyedül semmiképp. Válaszolok. Persze kisebb utazásaink, nyaralásaink voltak, de egyik sem határozta meg annyira az életemet, mint Fairbanks, ahol most vagyunk, vagy épp Ausztrália, ahová Will távozása után mentem el azért, hogy felkutassam a gyökereit, s megpróbáljam megérteni őt. - Új-Zélandra például szívesen elmennék, vagy Tunéziába esetleg. De nem több időre, mint egy nyaralás. Egy-két hét. Gondolkodom el ezen egy picit. Alapvetően olyan ember vagyok, aki mindig ott szereti megtalálni a boldogságát, ahol éppen van, ezért nem iy vágyódom el semerre. Aaront szívesen meglátogatnám, de az más. Nem igazán arra vonatkozó álom, hogy elköltöznék innen. - Sosem voltak illúzióim az Őrzőséggel kapcsolatosan, így nem romboltál le bennem semmit. Mosolyodom el. Nem vagyok ostoba, tisztában vagyok azzal, hogy az én kiválasztásomnak jóval több köze van ahhoz, hogy William az, aki, mint hogy én az vagyok, ki vagyok. Nem zavar, nincsenek vérmes reményeim, csak meg szeretnék felelni és a lehető legjobban tenni a dolgomat, akármi is lesz az. - Tudtam, igen, de ez egy hosszú történet, s ha nem bánod, inkább nem egy bolt kellős közepén mesélném el. – mosolygok rá kissé félszegen. - Amennyiben valamelyik nap ráérnél egy kávéra.. – ajánlom fel a lehetőséget, nyitva hagyva a kiskaput. Nem arra feltétlenül, hogy találkozzunk-e, mert hiszem, hogy fogunk. Hanem arra, hogy tudassam vele: nem titkolózni szeretnék előtte, épp csak olyan momentumához köthető a téma életemnek, melyről inkább egy kávé mellett mesélek. Rigolya? Nem lehet annak nevezni, hiszen még senkivel nem osztottam meg ezt. A sort lassan kiálljuk, így nekem is itt az ideje, hogy elköszönjek Abigailtől, remélhetőleg a következő találkozás biztos tudatában. Irány a Kórház, ideje átadjam a titkárnőmnek, amit kért.
//Kicsit régi volt már, én itt zárnék, nagyon köszönöm! Ment neked egy pm is //
- Ó igen, az úgy azért jóval egyszerűbb… kár, hogy a jó szánkózóhelyek közelében nincsenek ilyesmik, mennyivel kényelmesebb lenne! Mint mondjuk a nyári bobpályáknál… Bár, így belegondolva, akkor biztos mindenki odajárna, és azok lennének a legzsúfoltabb helyek a közelben. -gondolkoztam hangosan. Igaz, a síparadicsomban volt a rendelőm, de amennyi töréssel találkoztam nap mint nap, illetve a magam kétballábasságát ismerve, azt hiszem, az én téli sportos karrierem a szánkózásban fog kimerülni. Mindenki jobban jár, ha inkább meg sem próbálkozok a síeléssel, akármennyire is legyen felszabadító, páratlan adrenalinbomba, meg nagyszerű kikapcsolódás a síelés. - Attól tartok, a síelés tipikusan az a sport, ami mindig is ki fog maradni az életemből… -csóválom a fejem, miközben alaposabban szemrevételezem a szárított gyógynövény –kínálatot a polcon, mígnem megtalálok meg egyet azok közül, amire szükségem van. Árnika! - Rendben, rendben. -mosolygok, amikor pedig visszakérdez, elsőre meglepődök egy csöppet, de… - Miért is ne? Örömmel! -felelem, hisz idén télen még úgy sem voltam, és amúgy valóban jó móka. Tényleg, vajon ha Killiannél próbálkoznék ilyesmivel, ő belemenne a szánkózásba? Vagy 800 fölött az már annyira nem nagy szórakozás, ha már pár emberöltőnyi időt eleve itt élt le az ember? Még egy-két apróságot gyorsan a kosaramba ejtek, mielőtt a pénztár felé indulnánk, és te jó ég… szerintem mióta ide járok, nem volt szerencsém ilyen hosszú sorhoz, bár azt is meg kell hagyni, hogy többnyire rögtön nyitás után szoktam jönni, kora reggel, akkortájt mégiscsak kevesebben vannak, mint ilyenkor, ebédidőben. - Azt hiszem, ez valahol érthető… Sokszor nem is annyira a hely az érdekes, vagy fontos, mintsem a társaság. Egyébként, egyszer magam is szívesen elutaznék Ausztráliába, még sosem voltam korábban. -tűnődtem hangosan, ám nem hagyta el a fülemet a másik férfinév emlegetése sem… Aaron? Ha nem épp egy üzlet közepén állnánk, valószínűleg visszakérdeznék, hogy ő ki volt, vagy hogy kötődik hozzá – elvégre Will sosem volt túlságosan közlékeny, ha a magánéletéről volt szó, nem csoda, hogy az is kisebb csodaként ért, amikor kiderült, hogy egyáltalán házas. A szavai hallatán aprót bólintok, hisz valóban… nem feltétlenül lenne szerencsés pont ennyi ember között szót váltani életünk „rejtett” oldaláról, annyira virágnyelven körülírni, hogy az isten se kódolja vissza, meg nem sok értelme lenne… - Rendben. Igaz, hétköznap többnyire csak esténként vagyok szabad, de egymás elérhetőségét úgy is tudjuk, szóval nem hiszem, hogy különösebb probléma akadna abból, hogy találjunk egy olyan időpontot ami mindkettőnknek jó. -magyarázok, hisz azt kétlem, hogy hajnali kávézásra gondolt, ez csak az én mazochizmusom, hogy ilyen korán szoktam kelni… A nap nagy része elmegy a munkával meg az egyetemi tennivalókkal, a hétvégéket meg ha lehet, inkább Killian társaságában töltöm, ha már annyi évig nélkülöznöm kellett azt. Ahogy sorra kerültünk, elbúcsúzunk, én pedig a könyvesbolt felé veszem az irányt, hogy hazafelé menet még megnézzem, a férjem hogyan boldogul az üzletvezetéssel, aztán meg irány haza… Ha már úgy alakult, hogy szabadnapok kaptam mára, ideje, hogy nekilássak a megannyi szokásos teendőnek a ház körül, amiket már régóta tervezek… Például a könyvek! Szégyen, hogy amiket Jamestől kaptam, még mindig nem találtam megfelelő helyet nekik, csak a dolgozószobámban hevernek az egyik pulton, a fal mellé sorakoztatva, mert akárhányszor eszembe jutnak, épp sosincs időm helyet találni nekik.
// Rendben, semmi gond, én is köszönöm! És mindjárt megy is egy válasz pm, bocsi, hogy csak most, és nem előbb… //
Az utóbbi hónapokban kicsit már jobb a helyzet a lurkómmal, már másfél éves múlt, sokkal könnyebben bízom másokra, mint eleinte. Nem mintha egyébként gyakran tenném, de előfordul, például hogyha hétvégén be kell mennem az egyetemre az aktuális távoktatási anyagokat meghallgatni, felvenni, satöbbi, illetve, ha befut egy fotózás. Valamivel több mint fél éve megint hódolhatok ezen szenvedélyemnek, ami azért is remek hír, mert így jóval több pénzem van, mint amivel eleinte számoltam. Olykor megengedem magamnak, hogy bébiszittert fogadjak Noel mellé, most is ez a helyzet. Sem a lakótársam, sem pedig a féltestvérem nem ért rá, szóval ehhez a megoldáshoz folyamodtam. Szerettem volna nyugodtan bevásárolni, meg elnézni egy bioboltba, szeretnék chia magot venni, és egyébként sem jönne rosszul feltölteni a készleteket mandulából, fincsi teákból, és úgy mindenféléből, amit épp meglátok. Nem tehetek róla, én rabja vagyok az ilyesminek. Hidegebb nap köszöntött ránk, a tavasziasabb időjárásra még várni kell, de részemről nincs ezzel semmi baj, a meleg kabátokat is nagyon szeretem, és kész szerencse, hogy feltalálták a vastag harisnyákat, mert így fel tudom venni egy-egy téliesebb ruhához őket, és nem fagyok meg. A csizmám fekete, öt centis sarkakkal, nem vészes, vezetéshez és sétáláshoz is egyaránt megfelel. Nagyobb úgysem kéne, elég magasra nőttem a 178 centimmel ilyen csalások nélkül is. Az autómmal a mélygarázsban parkoltam, és nagy nehezen felverekedtem magam az alsó szintre, ahol a biobolt helyet kapott. Nem csodálkoztam, hogy nagyobb a tömeg a megszokottnál, így a húsvéti ünnepek után mindenki készleteket tölt fel, mintha legalábbis zombi apokalipszis érkezne mostanság, vagy valami hasonló. Én a magam részéről mostanra éltem fel az egészségraktáramat, és egy jó kis csipkebogyó tea nélkül egyszerűen nem tudok élni, szóval kénytelen voltam eljönni. Majdhogynem meggondoltam magam a tömeg láttán, de végül pár perc múlva valósággal bemenekültem a boltba. Itt azért kevesebben volt, az egészséges életmódot fura mód alig pártolják az emberek, én azonban nem tágítok mellőle. - Szép napot! – Ajkaimon felragyogott szokásos mosolyom, ahogy köszöntem, aztán elindultam a sorokhoz, emlékeim vezettek, lévén jártam már itt, de igencsak hamar rájöttem, hogy átrendezték a polcokat, szóval sarkon fordultam, hogy mindegyik elejébe bekukucskáljak, vajon hová bújtathatták a teákat. Rengeteg van belőlük, úgyhogy nem féltem attól, hogy segítséget kell kérjek a felfedezésükhöz. Igen ám, de közben más is betért a boltba, akibe én annak rendje és módja szerint szinte azonnal beleszaladtam, ahogy megfordultam. - Jesszusom, bocsánat. – A felkarjában találok kapaszkodót elvesztett egyensúlyom okán, de igencsak hamar rájövök, mennyire illetlen, amit művelek, és gyorsan elkapom a kezem. - Meg ezért is elnézést… – Pirulok el kissé, tudom, vannak eléggé zárkózott emberek, akik az ilyesmit rendkívül nehezen viselik, de azért remélem, nem fogja leharapni a fejemet.
All that I fear Don't turn away And leave me to plead in this hole of a place... Cause what if I never break Estuary won't you take me Far away Far away
Feltűnni és eltűnni. Váratlan helyeken. Elvégre mit keresne egy vérfarkas a biocuccok között? Nem döglünk bele, ha E423-at és hasonlókat falunk. Nagyon kíváncsi vagyok, mikor fog rám találni valaki. A mágia gyermekeivel már találkoztam, emlékezetes volt, a Falka még sehol. Igaz, csak pár nap telt el. Előtte az erdőben húztam meg magam, nyalogattam a sebeimet. Már nincs nyomuk, úgyhogy újult erővel jöttem élni és belerondítani mások életébe. Ilyen helyekre azok járnak, akik félnek az elhízástól, a ráktól, a korai haláltól. Imádom az emberek félelmét. Az Élősködő még jobban kedveli. Szóval rögtön kiszúrtam ezt a helyet a plázában. Aranyos kis üzletközpont, vidékies, New Yorkban kétszer ekkorák vannak és akkor még csak a kisebbekről beszéltem. Járok a sorok között, néha leveszek egy dobozt. Tudományos arckifejezéssel olvasgatom. Várom a megfelelő pillanatot. Az ideális alanyt. Azt mondják, mikor nem várjuk, akkor jön nekünk az élet. Hát ezt viszont vártam. Fél szemmel észrevettem, mennyire elveszett a túlkínálatban. - Inkább optikába kéne menni, ha ilyen gondok vannak... - szólok morcosan. Lenézek a kezére, amivel belém kapaszkodik. A szőrös alkaromba, amin egyébként a bőrdzsekimet is lógatom, könyéktájon. Elég itt a szürke ingpóló, jó a fűtés. Az újbóli bocsánatkérés csak tetszetősebbé teszi a helyzetet. De ezt nem mutatom, játszom a durcás vásárlót, akinek megzavarták a nyugalmát. Megrázom a fejemet. - Mit keres ennyire? - kérdezem felszegett fejjel, lekezelő hangsúllyal. Visszarakom az eddig szorongatott doboznyi tőfegáfonyát a polcra és összefonom magam előtt a karjaimat nagyot sóhajtva, mintha totál elment volna a kedvem a nézelődéstől. Finom nő, az illata is az, a vonásai. Ismeri az illemet és jól el is túlozza. Azt hiszem, remekül fogok ma szórakozni. Téttel vagy anélkül.
Kezdőlap
Ment neked egy pm is 
//
