Bár csak elbeszélésekből, és naplóbejegyzésekből ismerem ezt a korszakot, halvány emlékfoszlányaim vannak róla, és egy kissé kiszínezve a történetet, talán a valóság egy része is megtalálható benne. Minden esetre, ha nem így történt, én így tudom, számomra ez a valóság az életemről.

1795.június 1. – Egy külvárosi ház, valahol Ankarában
’Gyönyörű, éjfekete a haja, és vakítóan zöld a szeme színe. Kislány!’
Sajnálatos módon anyámat soha nem ismerhettem meg, mert szülés közben meghalt. Talán az én hibám, talán az akkori orvostudományé, nem tudom. Végső soron így is annyi vér tapad már a kezemhez, hogy igazán nem lepne meg, ha őt is én gyilkoltam volna meg. (Bár tényleg elég bizarr lenne, ha kiderülne, hogy már a születésem napján is űztem mesterségem.)
Apám, miután ezt megtudta, pár órán belül öngyilkos lett. Érdekes tett, hisz akkoriban egy férfi egy egész háremet tartott maga körül. Hogy valóban az anyámat szerette-e, vagy csak a borzasztó adósságai mellé, még fiú helyett lány gyermeke született, és ezt nem bírta már – Nos, örök rejtély marad, azt hiszem.

1797.május 31. – Holnap születésnapom van!
- Holnap valami különleges ajándékkal foglak meglepni, her şeyi – a férfi arcán megbúvó féloldalas mosoly sarkában felcsillant az az ördögi sejtetés, ami ha megjelenik álmaimban, a mai napig rettegek tőle.
Félreértés ne essék, nem féltem Aidyntól – akinek a vezetéknevét soha nem tudtam meg végül -, hiszen apám helyett apám volt. Szerettem őt, habár furcsa ember volt.
Miután szüleim halála után árvaházba kerültem, ő hozott ki onnan. Látott bennem anno valami különlegeset – és valóban; nem minden fél éves gyereknek van derékig érő, szénfekete hajkoronája, hófehér bőre, és zöld szeme. A fehér bőr nem igazán volt divat akkoriban Törökországban, és gyanítom, még ma sem az. Egy szó, mint száz, én apámként tekintettem rá, akármi is lett volna a helyes.

1797.június 1. Az a bizonyos éjszaka
Fájdalom. Égetés. Szúrás. Vérszag. Csend.
A születésnapom éjszakája. Homály fedi ezt a néhány órát, de abban biztos vagyok, hogy én életemben összesen nem szenvedtem annyit, mint akkor.
Nagyjából éjféltájban, Aidyn jött be a szobámba.
- Ma van a születésnapod, kicsilány – furcsa szaga volt. Akár a döghúsnak, ami a tűző napon rothadt napokon keresztül.
Ahogyan fölém hajolt, valami az arcomra csöppent. Meleg volt, és ragacsos.
- Erre a napra szeretném, ha egész életedben emlékeznél. Akkor is, ha én már nem leszek – Hangja a szokásosnál is érzéketlenebb volt, és hogy őszinte legyek, elég félelmetes. Nem értettem, miről beszél pontosan, de abban egész biztos voltam, hogy ha így haladunk tovább, én bepisilek a félelemtől – Ne félj, her şeyi… - A szó törökül annyit tesz: ’mindenem’.
És ahogy beszűrődött az ablakon a hold sárgás fénye, megláttam. Akár egy massza, amiből most áll össze a sütemény: csupán pár pillanatig tartott. Az ember, aki eddig ott állt az ágyam fölött, mindössze néhány szívdobbanásnyi idő alatt szörnyeteggé változott. Éjfekete bundáján furcsa, nonfiguratív vörös ábrák világítottak, szinte hipnotizáltak.
Nem tudtam levenni a szemem a gyönyörű állatról – Gyönyörű, igen, az volt. Eszméletlenül gyönyörű, és félelmetesen hihetetlen. -, még sikítani sem tudtam.
Nem féltem. Rettegtem. De nem olyan rettegés volt, amitől a csontjaim összekoccannak… Jó érzés volt rettegni.
Ahogyan rám nézett, bűvkörébe vont, elszívta belőlem a félelmet. Csupán üresség maradt a szívemben. Reálisnak láttam mindent, logikusnak, és normálisnak. Teljesen helyénvalónak éreztem azt, hogy egy irgalmatlan nagy farkas áll az ágyam fölött, sőt, még azt is, hogy ez a farkas néhány másodperccel ezelőtt még emberi alakként beszélt hozzám.


Ordítás visszhangzik a szegényesen berendezett szobában. Vércseppek járnak táncot a Hold aranyszín fényében, majd miután elfáradtak, leesvén az ében padlón válnak újra eggyé. Akár egy tündérmesében. Egyre nagyobb pocsolya gyűlik az apró gyerekágy mellett; háborítatlan tükrén a csillagok földöntúli fénye töri meg a szobában húzódó éj sötétségét.
Egy hatalmas, karmos lábnyom zavarja meg a vér sima tükrét, összetaposva ezzel a nyugtató képet, mely eddig a padlóra vetült.

1797.június 2.
Mint valami betegség gyengültem el óráról órára. Fájt mindenem, akárha halálos kórban szenvednék. A nap közepére felállni sem tudtam, inni, enni szinte lehetetlenség lett volna.
Aidynt láttam napközben, többször benézett hozzám. Mintha valami apró kis megbánás tükröződött volna az arcán, de nem szólt hozzám egy árva szót sem. Én nem értettem, mi történt; ő pedig nem mesélte el nekem. Patthelyzet volt.

1797.június 23. – Az első telihold
A hetek múlásával eltűnt a rosszullét, sőt. Mintha valami földöntúli erő szállt volna meg. Ha valaki felidegesített, többször remegésbe kezdtem, ha féltem valamitől, szintén. Ezen kívül többször történt, hogy olyan dolgokat hallottam, vagy láttam meg, amiket mások érzékelni sem tudtak.
Azon az éjjelen pedig megértettem.
Aidyn figyelmeztetett:
- Éjfél előtt szeretném, ha kijönnél velem a kertbe. Akkor kel fel a Hold. Gyönyörű lesz, megnézzük együtt. – nem fogtam fel, miért olyan fontos ez most, de nem is érdekelt úgy őszintén.
Kisgyerekként könnyedén bocsát meg az ember dolgokat. És mivel azt az éjszakát nem tudtam értelmezni, nem is nagyon foglalkoztam vele. Még hogy átváltozik farkassá, és utána még meg is mar. A nevelőapám?! Hagyjuk már, biztosan csak egy álom volt. Legalábbis akkor annak tulajdonítottam, ma már másképp áll a széna.

- Gyönyörű, nem igaz, kislány? – Mélyen búgó hangja teljesen megnyugtatott, mint mindig – amit amúgy máig nem értek, hogy csinált.
Nem fordultam felé, tekintetemet makacsul a láthatárnak szegeztem, mely már halványan világított a felkelő Hold aranyló fényétől. Fenséges, földöntúli látvány.
Ahogyan az égitest átbukkant a horizonton, mintha az egész világ hirtelen vett volna egy 360°-os fordulatot. Rámtört a remegés, és mindenféle beazonosíthatatlan érzés, amiket külön-külön lehet, hogy élveznék, de így egyszerre valami borzongató. Mint mikor valaki ezer parfümöt fúj magára. Külön külön csábító, de egyszerre használva undorodik tőle az ember.
Egy szó, mint száz, borzasztóan égetett, csípett, zsibbadt, és bizsergett minden tagom, mint ha szét akarnának tépni. A légzésem felgyorsult, a szívverésem szintúgy.
Miközben oldalra néztem, láttam, amint a férfi újra átváltozik azzá a szörnyeteggé, mint a születésnapom éjszakáján, most azonban nem tűnt olyan ijesztőnek, mint akkor. Sőt, csodálattal töltött el, hogy láttam. Mintha megosztott volna velem valami évszázados titkot, melyet csak rám bízott, senki másra.
A következő pillanatban azonban már nem volt időm arra figyelni, ő mit tesz, mert én is kezdtem átváltozni. Először a karjaim rövidültek meg, majd a lábaim. A derekam behajlott, ahogy négykézlábra kényszerült a testem, végül az egész testem átalakult. A gondolataim egyre egyszerűbbek lettek, míg végül csak ez a két dolog hajtott: Futni Futni Futni Futni Futni Futni és Ölni Ölni Ölni Ölni Ölni Ölni.

Az elkövetkezendő néhány óráról az össze információm kimaradt, és utána senki nem volt hajlandó elmesélni, mi történt, szóval semmiféle mendemondára nem tudok hagyatkozni. Tán egyszer majd kiderül.
- Hékás, kislány, ébredj. Reggel van. – Az a helyzet, hogy hallottam, de nem voltam hajlandó válaszolni Aidynnak. Kutyául (vagy farkasul?) fájt a fejem, na meg minden más tagom.
Ilyen fiatalon még nem tudhattam, de most már bizton állítom, hogy engem leitattak aznap éjjel, a farkasként való rohangálás után, vagy én nem tudom, de olyan bitang másnapos érzésem volt, hogy csuda. Nem csodálom, hogy így bírom az alkoholt, ha már pár éves koromban hozzászoktattak…
Vagy ha minden első átváltozás után így érzi magát az ember, akkor meg a fene essen abba, aki ezt kitalálta. Élje át ő, és úgy változgasson csak át, hogy utána se kép, se hang. Batár egy érzés.

A következő pár évet, ha nem haragszik meg nagyon senki, kihagynám, mert nincs értelme kifejtenem. Elég, ha mindenki annyit tud, hogy nem volt túl fontos az a pár év. Csupán megtanultam kezelni a farkaslétet, és az átváltozást. Néhány évtized alatt profira fejlesztettem a védőpajzsom felhúzását, illetve minden képességet, amit egy valamire való farkasnak tudnia kell. Tulajdonképpen minden leckét Aidynnak köszönhettem, aki amellett, hogy az Ankarai falka alfája volt, időt szánt a kiképzésemre.
Az életemről tán annyit, hogy a falkán kívül egy senkinek számítottam, gyakorlatilag a házból nem mozdulhattam ki. Nem beszélhettem senkivel, nem lehettek barátaim, nem járhattam iskolába. Nem mehettem sehova, be voltam zárva - ketrecben tartott farkas? érdekes egy elmélet, de ez volt akkoriban a módi. Nem volt senkim, sok alapműveltséghez tartozó dologról ma sem tudom, hogy micsoda - hehe, az írás a mai napig kisebb nehézség, még tiszta szerencse, hogy soha nem akartam egyetemre menni.
Hál' istennek a nevelőapámmal való viszonyom megengedte, hogy vele nem kellett játszanom ezt a normát, amit a való életben. Gyűlöltem azt a rohadt csadort, legszívesebben szétmarcangoltam volna.
Utáltam, rühelltem, hánytam attól a jó pár évtől. Azt hittem soha nem lesz vége ennek a fenomenális életnek, de áldom az eget, mégis.

Szóval, ott tartottam, hogy volt egy mesterem, illetve egy falkám. Ha mondhatom így. Márpedig mondhatom így, hiszen a főnök lányaként az ember sok mindent megtehet. (még ha nem is vérszerinti… bár a farkasi kapcsolatokban végül is vérszerinti, ha úgy nézzük. Áh, zavaros!)
Irgalmatlanul élveztem, hogy mindenki, minden parancsomra reagált. Aidyn ugyanis meghagyta a falkának, hogy míg ő távol van, én vagyok a mindenható istennőség (szent kenyér, van ilyen szó?), úgyhogy tessék minden kívánságomat lesni. Különösen kihasználtam eme lehetőséget, mivel a falkán kívül a semmitől különbözőbb dolgot ritkán tehettem.
Ez így ment jó pár évig, míg a lázongó kis tiniből érett nő cseperedett. Azután sajnos véget ért a jó világom, ugyanis a falkánk rivalizálásba kezdett egy közelünkben élő, másik csapattal.
Ellenálltam, rúgtam, haraptam, szitkozódtam, átkozódtam, de Aidyn-bá’ csak nem engedett a döntéséből. Elhatározta, hogy felrak egy repülőbe, és elküld Chicagoba, hogy alapítsak, avagy csatlakozzak egy falkához. A lelkemre kötötte, hogy senki nem tudhat a régi falkámról, illetve arról, hogy milyen rangom volt itt. Senkinek nem mesélhetek róla, az igazi életemről, semmiről.
Nem volt ínyemre a dolog, de sajnos hiába az ellenvetés, mégis csak az alfám volt. Meg az apám. Így aztán duplán le lett győzve az ellenállásom.

És a mesém a ti szempontotokból most kezdődik:
Mikor Chicagoba érkeztem, borzasztó elhagyatva éreztem magam; de hál’ istennek talpraesett az ember lánya, úgyhogy hamar feltaláltam magam. Azt már a gépre felszálláskor eldöntöttem, hogy én semmi pénzért nem alapítok falkát, nincs nekem ahhoz türelmem, energiám, meg kedvem sem. Bár valami alantas alattvaló sem leszek, aki feltakarítja a másik után a szemetet, ebben a leendő vezérem is legyen tisztában.

Egyes számú szabály: Nincs az az isten, amiért Aylin szart takarít.

Nos, így történt hát, hogy miközben ismerkedtem itt-ott a városban, jártam keltem, munkát kerestem, és egyéb mindennapi dolgok; valahogyan információkat is gyűjtöttem az akkoriban ott élő falkáról.
Bár nem túl sok információ szivárgott ki, és azt is valószínűleg még be nem fogadott vérfarkasoktól tudtam meg – na, nyugi kedves Castor, elég jól titokban tartotok mindent, de az én fülem előbb-utóbb mindent kifigyel.
Annyit tudtam meg összesen, hogy igen, létezik itt egy falka, de sem a vezetőjét, sem hogy hányan vannak, sem a falkatagok korát, semmi mást nem sikerült lefülelnem.
Egy szó, mint száz, borzasztóan elkezdett érdekelni a dolog, úgyhogy kissé kutattam. Végül, sikerült valahogy Castor nyomára bukkannom, egyben persze a falkájára.
Bár volt vele elég sok perlekedésem, és vitám (csodálom, hogy néhányszor fel nem pofozott a szemtelenségem miatt), de végül szép lassan addig jártam a nyakára, míg én is a kis családja része nem lettem. Onnantól kezdve pedig, még ha akar, sem tud levakarni magáról.
A kapcsolatunk azóta is elég viharos, mert én nem igazán szeretek neki szót fogadni, ő viszont általában felettébb szeretné, ha azt tenném, így sokszor csattan rajtam az ostor, mert hát… ő ugyebár megteheti. Ne legyen félreértés, én tisztelem az alfámat, csak éppen nem hajszolom magam vakon a parancsokba, és igyekszem a magam malmára hajtani a vizet. Nem vagyok hülye.

A történetet pedig innentől kezdve mindenki ismeri, én pedig nem fogom feleslegesen jártatni a pofámat.
Vigyázzatok kedves Faribanks-i lakosok, és természetfeletti lények! Már kezd nőni a vérszomjam…