Henry és Vanessa az utóbbi időben lányuk egyre fokozódó önállóságára hívták fel a figyelmünket. Sokat gondolkoztunk azon, hogy mikor keressük fel őt, és kíséreljük meg az elhívást. Szólítottam Jerichót, és a tanácsát kértem. Hát, nem sokat segített, annyi szent, hiszen ő maga is azt mondta, hogy a kettejük közti kapocs folyamatosan gyengül, így aztán egyöntetűen abban állapodtunk meg, hogy baj van. Megbeszéltem Vanesszával, hogy a napokban meg fogom látogatni a lányt az otthonukban, legfeljebb törlöm a memóriáját, ha balul sülne el a dolog. Azért én jövök el Mortimer helyett, mert bármennyire tisztelem a Protektort és nézek fel rá, vannak dolgok, amiket a nők egymás között jobban el tudnak intézni. Úgy hiszem, hogy kemény szavak és száraz tények helyett emocionálisan kell megközelítenem ezt a témát, úgyhogy engedélyt kértem tőle, hogy én végezzem el az elhívást. Bokáig érő virágmintás szoknyában, fekete mokaszinban és egy barna blúzban érkeztem meg a Dawson házhoz. Hajam a megszokott kontyba fogtam fel, és illedelmesen csengettem egy rövidet. Vanessza nyitott ajtót, majd miután megkérdezte, hogy kérek-e valamit, én udvariasan elutasítottam, és megkérdeztem, hogy merre találom az ifjú hölgyet. Közben Henry is befutott, üdvözöltük egymást, aztán a házaspár karon fogta egymást, és elmondták, hogy a szobájában keressem Christinát. Láttam megcsillanni a tekintetükben az aggodalom halovány fényét. Biztosítottam őket, hogy nem lesz baj, jó energiákat érzek. Nesztelenül lépkedtem a lány szobájának ajtajáig és halkan kopogtam rajta egy rövidet. - Christina, én Eva vagyok, a szüleid barátja. Talán emlékszel még rám... Bemehetek? Néhányszor, talán évente egyszer megfordultam ebben a házban egy jó teára és némi süteményre. Első sorban természetesen azért, mert szemmel kellett tartani Christinát, de erről ő ugye nem tudott semmit.
Pihentem. Próbáltam sokáig aludni, de ugyanúgy felébredtem magamtól, mintha hétközben lennénk. Pedig szombat volt, méghozzá verőfényes szombat. Igencsak világos volt már, így gyanítottam, hogy sokáig sikerült aludni. Álmosan néztem meg az ágy melletti telefont, ami reggel 10 órát jelzett. Álmatagon fordultam a másik oldalamra, hogy visszaalszom még egy fél órácskára; de a frász jött rám. Jericho bámult egészen közelről a képembe. Sosem vettem még észre, hogy ezt csinálja. Rém zavaró tud lenni, ha bámulják az embert, miközben ő aludni próbál. Pláne, ha ezt az ember képzeletbeli hímnemű barátja műveli ezt vele. Ijedten hőköltem hátra egy pillanatra, aztán mikor rájöttem, hogy csak Jer az, megnyugodtam. - Jesszus Jericho! Ezt ne csináld többet! A frászt hozod rám. A végén még szívinfarktust kapok. - Mondtam, majd a párnát a fejemre húzva próbáltam nyerni magamnak még egy kis időt pihenéshez. Út tűnt élvezte a dolgot, amit én már kevésbé. Éreztem a hűvös érintését még a takarón keresztül is, így még jobban magamra húztam a takarót. - Nee... hagyj még aludni, fáradt vagyok. - Nyafogtam. Hála égnek békén hagyott, ám hamarosan kopogtak az ajtómon. Azt hittem anyum az, de nem. A család régi barátja volt az, Eva. A nőt az egyetemi könyvtárból is ismerem futólag. Évente jön látogatóba hozzánk, de általában anyuékhoz és nem hozzám jön. Fura volt, viszont egyből kiverte a szememből az álmot. - Iiigen, egy pillanat. - Mondtam, majd gyorsan magamhoz kaptam a ruháimat az ágyból kipattanva és pizsamából átöltöztem itthoni melegítőbe. - Jer viselkedj, jó? - Kérdeztem tőle, majd felkapkodva néhány elejtett ruhát a székemre raktam még gyorsan. - Most már szabad. - Szóltam Evának, hogy most már bejöhet. ~Vajon mit akarhat?~ Fogalmam sem volt.
Nézze meg az ember, hát már tíz óra is elmúlt, de Dawson kisasszony nem lát még a csipától. Lustálkodással pazarolja el az élete értékes perceit... Én minden reggel hétkor ébredek, és napközben annyi a teendő, hogy van, hogy este kilenckor már az éjjeliszekrényre fektetem a könyvet, és elnyom az álom. A szellem és a test akkor boldog, ha munkára van fogva, és aztán könnyed, ám mégis ólmos fáradtság ereszkedik reá. Az alvás is ezerszer csodásabb így. Ezen mérgelődök kissé, amíg Christina elkészül. Aztán, amikor felszólítást kapok, hogy bemehetek a szobájába, előveszem a legszebb arcomat, és mosolyogva köszöntöm, minden neheztelésem ellenére. - Szervusz Christina! És szervusz, Jericho. - köszönök a szellemnek, aki bár testetlen, én érzem a belőle fakadó, kellemesen hűs vibrálást - Nagyon szép a szobád, még mindig olyan, mintha az a pici lány lennél, aki évekkel ezelőtt. Nos, nem tudom, hogy mennyire hoztam zavarba akár a visszaemlékezéssel, akár azzal, hogy Jerichót köszöntöttem, de nem is zavartattam magam. Könnyed léptekkel szinte átszökelltem a szobán, és leültem a bevetetlen ágy szélére. - A rémálmaid miatt jöttem, drágám - ha ellenezett volna, akkor csak egy kézfelemeléssel figyelmeztettem, hogy jobb, ha csendben marad - Igen, tudom, hogy szakemberektől vársz segítséged, de én tudom a valódi okot, sőt, még többet is. És segíthetek elmulasztani őket. Eddig is megtehettem volna, de még nem voltál rá elég... érett. De édesanyádékkal úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Nyitva hagyom a mondandómat, hogy némi érdeklődést, esetleg kérdéseket csikarjak ki belőle. Annyira már ismerhet, hogy nem akarok neki ártani. De ez tényleg csak a viselkedésén múlik majd.
Meglep a nő. Mosolyog kedélyesen rám, mintha a legjobb barátnőm volna évek óta. Aztán mond valamit, amitől a vér is megfagy az ereimben. ~Látja Jerichot?! Na ne, ilyen nincs! Rajtam kívül senki sem látja őt! Hiszen ő a képzelt barátom. Mi a fene folyik itt?!~ Riadtan nézek rá, ugyanakkor gyorsan egy "fogalmam sincs miről beszél" ábrázattal próbálom leplezni érzelmeimet. - Jó napot Miss Graham. - Válaszolok kissé kimérten a köszönésre, mintha a Jer-re vonatkozó részt nem is hallottam volna. Pedig pontosan láttam, hogy Jericho felé biccentett az előbb. ~Mit akarhat?~ Na ez egy roppant jó kérdés. Ám eszem ágában sincs megkérdezni tőle. Majd elmondja magától is, minek hozzam magam kellemetlen helyzetbe akkor meg?
Megdöbbenve néztem abba az irányba, ahol Jer állt. A férfi biccentett egyet a belépő nő felé, majd köszöntötte azzal a kellemes hanggal, amit úgy szeretek. - Eva. - Mást nem mondott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy kitörjön a frász rajtam kis híján. Persze Jericho engem bámult kitartóan mindeközben, így előbb megijedtem, hogy nem is tudom kicsoda Jer, majd elpirultam lányos zavaromban, így a lelkemig hatoló, fürkésző azúrkék tekintete elől elmenekülve Evára néztem inkább. Jericho sosem mesélt nekem arról, hogy ő kicsoda. Régebben kérdezgettem, de azt mondta, hogy megtudom majd, ha eljön az ideje. Ha elég nagy lány leszek. ~Talán most jött el? És Eva egy médium volna?~ Egyre képtelenebb ötletek jutottak eszembe okként.
Zavart vigyor ül ki arcomra, ezt se tudom hová tenni. Figyelem, ahogy beszambázik a szobámba és a még vetetlen ágy szélére telepszik. Úgy érzem, mintha valami rosszat csináltam volna. Azzal se lephetett volna meg jobban, ha közli a Télapó meg a húsvéti nyuszi tényleg létezik. ~Honnan tud róla?! Anyáék elmondták egy... egy idegennek?! Ezt nem hiszem el!!!~ Fortyogok a dühtől, szám vonallá préselődik. Eva nyilván nem rossz szándékból van itt, de akkor is. Ez magányügy, az ÉN bajom! Másnak semmi köze hozzá, legfeljebb a családtagjaimnak. Erre éppen ők árulják el. Mintha nem volna éppen elég rossz dolog elviselni ezt, még másokkal is tudatják. Utálom, ha szánnak vagy sajnálnak. És, amint kiderül mi bajom, másba se ütközöm csak szánalomba és megértő sajnálkozásba. Meg tanácsokba. ~Mintha tudnák mások, hogy ez milyen érzés lehet. Pff...~
- Nekem nincs is... - Kezdtem volna bele, de kézfeltartással elhallgattatott. Az a tipikus tanári mozdulat volt, aminek hatására még kisgyerekként berögzült nálam, hogy elcsendesedek. Hitetlenkedve nézek rá. - Mégis Ön szerint ki mástól kéne várnom? - Úgy nézek rá, mintha valami dilis lenne. - Várjunk csak... hogy érti, hogy elmulaszthatta volna? Tudott volna segíteni rajtam, de mégsem tette? Mi köze ehhez anyuéknak? - Kezdtem ideges lenni. Utálom, ha dönteni akarnak az életemről. Felnőtt nő vagyok, aki el tudja dönteni mit akar. Marhára nem csípem, ha befolyásolni akarnak vagy a fejem felett döntenek rólam. Fel s alá kezdek járkálni a szobában, miközben azon gondolkozom, hogy miről is lehet szó pontosan.
Anyuék időnként eltűnnek hétvégente. Baráti kempingezés vagy bridzs parti címén, esetleg balettet mennek nézni. Egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy esetleg ez nem így lenne. Anyagilag megengedhették maguknak a dolgot. De most, hogy Eva itt volt és ilyeneket mondott, kezdtem azt hinni, hogy valami szekta tagjai lettek nagy titokban és most rajtam a sor, hogy beszervezzenek. Lopva Jerichora néztem. Komoran méregetett. Nem akarok megbízni Evában, de ugyanazt érzem, mint anyuékkal kapcsolatban. Kellemes, melengető bizsergést, hogy mind egy nagy család részesei vagyunk és szeretjük a másikat emiatt. Nem is tudom, talán bizalmat éreztem valamilyen szinten az előttem lévő nő iránt, nem tudom. Hogy ő tutira nem fog bántani, bármit is akarjon tőlem az elkövetkezendőkben.
Azt hiszem, hogy teljes mértékben érthető a felháborodása, és az a véleménye, hogy megsértettük a privát szféráját. Illetve érthető lenne, hogyha nem azért lennék itt, hogy beavassam a világ titkaiba, és hogy közöljem vele, hogy megvan a képessége, hogy egy legyen közülünk. Vettem hát egy mély levegőt, és belekezdtem a mesébe. - Nyugodj meg kedvesem. Mindjárt megértesz mindent. És kérlek, hogy próbáld azt látni az egészben, hogyha végighallgatsz, és elfogadod, amit hallani fogsz, akkor teljesen ura lehetsz az álmaidnak, és megláthatod a bennük rejlő üzeneteket. - lágyan megpaskoltam az ágyat magam mellett, így invitálva őt, hogy foglaljon helyet, mert borzasztóan zavar, ahogy járkál - Sok olyan dolog rejlik a világban, ami az egyszerű emberek szeme elől rejtve marad. De a szüleid, és te kiválasztottak vagytok arra, hogy mindebben a sok rejtélyben részesüljetek. Ha nem hiszel nekem, hát gondolj csak arra a szép szál fiatalemberre. Legyen ő az igazság példája. - könnyed, légies mozdulattal Jericho felé nyúltam, ő pedig engedelmesen mellém lépett - A világ csupa mágia és varázslat a maga kegyetlenül csodás teremtményeivel együtt. Ez a test, amiben élünk, csak egy eszköz, egy tárgy, de a lényeg pontosan az, ami Jericho maga. A lélek. Időn, téren és korlátokon kívül. Az a csoport, az a néhány ember, akik közül te is egy lehetsz, Őrzőknek nevezik magukat. Őrizzük a békét, az egyensúlyt, és a halandó emberek biztonságát egykori testvéreink elől, akik köztünk járnak, de olykor sötét útra lépnek. Jelentőségteljesen ránéztem Jerichóra, aki biztatóan nézett Christina szemébe, majd féloldalas mosollyal rám, és a szellem férfialakja helyén pillanatokkal később egy medve nagyságú farkas állt. Bundája éjfekete volt, szemei sárgán villantak fel. Odatelepedett mellém, én pedig megsimogattam a nagy fejét. Persze nem úgy éreztem őt, mint egy élő teremtményt. Könnyedén átnyúlhattam volna rajta, de ahol a tenyerem megérezte a belőle sugárzó energiát, ott megtorpant, és azon a vonalon simított végig. - Itt élnek közöttünk. A város tele van farkasokkal, vérfarkasokkal, farkasemberekkel... Mindenki máshogy nevezi őket. Évszázadokig élnek, az idő nem koptatja meg tökéletes testüket. Halandó emberi eszközökkel szinte sebezhetetlenek, ellenben mágiával kordában tarthatjuk őket. A barátod Jericho is egy volt közülük, ám amikor az alfahím, a vezető ellen állt ki, meghalt. De most itt van, hogy vigyázzon rád. Én kötöttem hozzád, amikor még egészen kicsi voltál. Én az emlékekbe veszve elmosolyodom, Jericho pedig fájdalmasan nyüszít egy rövidet, ahogy az emlékek az ő lelkében is felelevenednek. De neki már semmi sem fáj, tudja, hogy odaát már semmi nem számít ebből a világból. Mégis tudatta velünk, hogy itt van, és ért mindent, amit mondunk. Újra felsóhajtok, és bizakodva szólalok meg megint. - Ha bizonyítékot szeretnél, kedvesem, hát kész vagyok neked bemutatni bármit. De mielőtt tovább mesélnék, neked döntened kell. Hajlandó vagy érett, felnőtt nőhöz méltóan elfogadni a sorsod, vagy majd néhány év múlva jöjjek el megint? Ebben az esetben két perc múlva nem emlékszel majd semmire, csak arra, hogy átjöttem teázni a szüleidhez.
Nem értettem, hogy kérheti nyugodjam meg. Mintha az olyan könnyű lenne. Szinte éreztem az eret lüktetni a halántékomnál az idegességtől. De azt akartam, hogy normális életem legyen. Ha valóban tud segíteni úrrá lenni a rémálmokon, akkor mindent megteszek, hogy minél előbb ott tartsunk már. Olyan életet akartam élni, mint bárki más emberfia. Azt akartam, hogy nyugodtan el tudjak menni szórakozni, dolgozhassak és tanulhassak a "rosszulléteim" nélkül. Amikor az ágyamat megpaskolta maga mellett vonakodva bár, de helyet foglaltam. Tudni akartam mi folyik itt, így próbáltam végighallgatni. ~Üzenet? Milyen üzenetről beszél?~ Nem értettem mit akar, viszont a kíváncsiságomat amúgy is felpiszkálta a dolog egy próbát pedig megért. Vesztenivalóm úgysincs.
~Ennél a mostani helyzetnél csak jobb lehet.~ Gondolom elcsüggedten. Jerichoról meg is feledkezem, csak Evára figyelek minden idegszálammal. Homályosan beszélt, s esküszöm szinte vártam, hogy mikor vesz elő valami kencét vagy port hogy rám borítsa. Azok a cigány asszonyok jutottak róla eszembe, akik jósolni akarnak az ember lányának mindenáron valamit tenyérből vagy valami gömbből. Néztem, ahogy Jericho után nyúl és jelez neki, mire ő közelebb jön hozzánk. Nem tudtam mire akarja felhasználni Jer-t. Ő csak a képzeletem szüleménye. Tudom, orvoshoz kéne mennem mert folyamatosan hallucinálok gyerekkorom óta és Jer egy napot sem öregedett amióta csak ismerem. Megmerevedek és elönt a jeges veríték, amikor vérfarkasokat említ. Kezdem magam úgy érezni, mint valami fantasy regény főhősnője.
Ilyesmi nem létezhet, mégis érzem a zsigereimben igaza van. Lassan rakom össze a dolgokat, mint valami kirakóst, s egyre több értelmet nyernek a kaszabolós rémálmaim is. ~Lehetséges volna? Megérzem őket? Tudom, hogy mit fognak tenni a jövőben?~ Nem mertem hangosan feltenni ezeket a kérdéseket neki. Annál is inkább, mert ez azt jelentené, hogy mind Dustin, mind Tara és az egyetemista társaim közül is jó néhány közéjük tartozik. Fogalmam sem volt, hogy mennyien lehetnek, sok esetben meg sem jegyeztem kik voltak a közelemben, amikor rosszul lettem. A legelsőnél sem emlékszem semmire. S bár elmém sikított azért, hogy tagadjak le mindent, hiszen ez képtelenség, mégis egyre inkább hinni kezdtem mindabban, amit mondott Eva nekem.
Amikor Eva Jericho felé nézett beszéd közben magam is oda tekintettem a férfire. Ugyanazt a megnyugtató érzést éreztem szemeibe tekintve, mint korábban már annyiszor. A féloldalas mosolyára olvadozni kezdett a szívem, de hirtelen hátra hőköltem. Jericho alakja semmivé foszlott és átalakult valami... valami egészen mássá. Le is estem az ágyam széléről. Egy hatalmas, grizzly nagyságával is vetekedő farkassal találtam szembe magam. Ébenfekete bundája éles kontrasztban állt sárga szemeivel. Láttam a hatalmas fenevadat és mivel munkálkodott bennem az életösztön négykézláb hátrálni kezdtem a szobám szőnyegén. Akkor hagytam abba, amikor a ruhásszekrénynek ütődött a hátam. Remegtem, mint a nyárfalevél.
Nem, erre legmerészebb álmaimban sem voltam felkészülve. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy odatelepszik Eva mellé, aki simogatja a hatalmas fejét; mintha csak egy kis házi kedvenc, egy fekete kutya lenne mindösszesen. Bár nem tett semmi fenyegetőt, mégis jeges rémület lett úrrá rajtam a látványától. Hirtelen iszonyatosan melegem lett, úgy érezem valamiféle láz éget. Leizzadtam, ugyanakkor levegőt is alig kaptam a jeges rémülettől, ami hirtelenjében markolászni kezdte a szívemet. Kezdtem sokkos állapotba kerülni, de nem voltam képes más csinálni, mint a Jericho-farkast bámulni meredten. Másra se tudtam gondolni, minthogy mindjárt széttép, amint megmozdulok. A medvéktől kicsi korom óta félek. Az egyik nagyapámat egy medve ölte meg.
Azt mondták széttépte egy megvadult grizzly, alig tudta apa azonosítani. Azóta az igazi - és nem a plüss medvéktől - halálosan rettegek. Az erdő közelébe se megyek, nehogy összefussak egyel is. A farkas pedig legalább olyan hatalmas és félelmetes volt számomra. Most egyetlen dolog jutott eszembe, biztosan egy ilyen ölte meg a nagyapámat. Eva már rég befejezte a mondandóját, mire a sokkot sikerült legyűrnöm és csak az a tompa viszolygás maradt, amit a farkasra tekintve éreztem. Bár hallottam miket mondott, lassan emésztettem meg a dolgot elsőre. Próbáltam a farkasra nézve Jericho vonásait keresni, de csak egyetlen momentumot találtam azonosnak benne. A jobb szeme mellett volt egy heg, amelyet emberként is viselt és olyan szexivé tette az egyébként is férfias megjelenését.
- Hozzám kötötte Jerichot? - Nem értettem mire gondol. - Nem szükséges. Hiszek magának és kész vagyok arra, hogy legyűrjem mindezt, ha segít nekem. - Biztosítottam. Szinte kapaszkodtam a lehetőségbe, hogy van valami magyarázat, kiút számomra. Túl sok irracionális és megmagyarázhatatlan dolog történt körülöttem ahhoz, hogy másként tegyek. Talán a kezdetekkor elutasítottam volna még mindezt, és dilis öregasszonynak titulálom, aki túl sok fantasy reményt olvasott szabadidejében a könyvtárban, ahol dolgozik. ~Talán igaza van és már érettebb vagyok. Vajon honnan tudta, hogy ideje eljönnie? Hányszor próbálkozott már korábban? ~ Ez pedig felvet egy újabb kérdést. - Eva, mi... mi korábban már találkoztunk? Beszélt nekem erről? Nemet mondtam és törölte az emlékeimet? - Kérdeztem arcát fürkészve a végén.
Hozzászoktam már ahhoz, hogy a fiatalok így reagálnak a dolgokra. Azok, akik megrettennek, általában érzékenyek, és a legtöbbjükből mágiahasználó lesz. Azok, akik állják a sarat, és bátor szívvel gyűrik le a szörnyetegek kiváltotta rettegést, a harcosok között végzik. Bár Christina esetében sosem volt kérdés, hogy melyik ösvényre kell lépnie. Ennek ellenére igen csak rosszallóan ráncolom össze a vén és ráncos homlokomat még zordabbá, ám inkább egy bosszús nagymama hatását keltem, nem pedig egy agresszív emberét. - Édes gyermekem, Jericho már nem tud úgy bántani téged, ahogy azt most gondolod. Ennek ellenére sokan vannak odakint, akik képesek rá, és meg is teszik, ha nem vagy úrrá magadon, és meg nem tanulod használni a képességeidet. Korholtam le kicsit, Jericho pedig érzékelve a hangulatomban beállt változást, immár még szomorúbb szemekkel fürkészte a lányt. Éreztem rajta, hogy legszívesebben odamenne hozzá, de nem teszi, mert tudja, hogy most Christinának teljesen egyedül, nélküle kell józan döntéseket hoznia, ő pedig csak azért van itt, hogy az én igazamat alátámassza. Amikor végre magára lel a kislány, és kinyitja apró ajkait, akkor felsóhajtok. Tehát készen áll. Legalább is ezt mondja, én pedig kész vagyok hinni neki, ám még mindig megvan arra az esély, hogy olyat fog hallani, ami nem tetszik neki, és akkor szintén a memóriatörléshez kell folyamodnom. - Igen, hozzád kötöttem. Védőszellemnek nevezzük, és csak nagyon ritka esetben adatik meg, hogy egy emberi lény, vagy egy Őrző rendelkezik vele, mert általában a társaikra, más, élő vérfarkasokra szoktak vigyázni. De nem vagyok hajlandó Jerichóról beszélni tovább, hiszen sajnálatos módon nem ő a lényeg most. De ennek ellenére minden kérdésedre választ kapsz azok után, hogy elmondtam mindent, ami mostantól az életed alapköveit fogja képezni. Nem tűrök ellentmondást. Tudom, hogy kíváncsi rá, tudom, hogy tudni akarja, ennek ellenére sokkal fontosabb, hogy valós feladatokról és valós problémákról beszéljünk, amik akár az életébe is kerülhetnek. - A vérfarkasok falkákban élnek. Ebben a városban két falka van, összesen talán nyolcvan-kilencven farkas lehet a kóborokkal együtt. A régi falka, az Őslakos falka a síparadicsomban él, a másik, az új Betolakodó falka pedig a Holiday Inn Expresszben. Ezek az otthonaik. Nem ölhetnek embereket, nem fedhetik fel magukat, nem bonthatják a rendet büntetlenül, a mi feladatunk pedig az, hogy kontrolláljuk őket. 4-500 évet is elélnek, ha nem többet. Csak az ezüst sebzi meg őket. Regenerálódnak, átváltoznak, elképzelhetetlenül erősek és gyorsak. A mi mágiánk az, ami képes őket kordában tartani, a mi eszközeink azok, amik ellen nem tudnak teljes erejükből harcolni. Megállok, majd hirtelen Christina elé lövök a mutatóujjamból egy ezüstfullánkot a földbe, és elkacagom magam. - Ez az Ezüstfullánk. Olcsó trükk, de nagyon szórakoztató... Szóval, rengeteg ilyen van. Én Tetováló Mester vagyok. A tetoválások adnak nekünk erőt, védelmet és ez lassítja az öregedésünket. Én már 154 éves vagyok. A vezetőnk, a Protektor Mr Appletown, vele is találkoztál már. A szüleid is a közösségünk tagjai, és még sokan mások is, akikről nem is gondolnád. Felkeltem az ágyról, és lekezdtem sétálgatni a szobában, mint egy tanárnő. Jericho közben hirtelen semmivé foszlott. Eljött az idő, hogy megint eltűnjön egy időre... - Sok időt kell majd az egyetemen töltened. Ott van a mi bázisunk. Kapsz majd egy mentort, és a többi Tanonccal együtt tanulsz és vizsgázol majd. Aztán amint lehet, használjuk a képességeidet, és ha kell, akkor bevetésre is küldünk majd. Kérdés?
Ahogy Evára nézek kissé olyan kinézetet nyújt, mint a nagyim mikor valami bosszúságot okozok számára. Az előttem lévő nő rosszallóan ráncolta a homlokát, mire kis híján elnevettem magam. Csak mégsem, mert a helyzet komikusságát legyűrte, hogy a farkas miatt még mindig fenyegetve érzem magam. Gyermeki csodálkozással néztem a nő és a hatalmas farkas kettősét, amint békés egyetértésben engem néznek mindketten. - Van esélyem ellenük? - Kérdezem hitetlenkedve. Egyszerűen túl erősnek, hatalmasnak tűnik még mindig. Még mindig vacsorának érzem magam, de most már jócskán zavarban is, mert mindketten bámultak rám és azt sose bírom. Evától vártam választ, s időnként azért a farkas-Jerichora is ránéztem megnyugtatásul, hogy a nőnek van igaza és nem akar megenni továbbra sem.
Ám amikor a tekintetünk összeakadt, megdöbbentem. Mélységes szomorúságot láttam a sárga szemekben. Elszégyelltem magam, amiért ennyire kiakadtam azon, hogy megmutatta valódi alakját. Pedig csak egy nagyra nőtt farkas, én mégis kiakadtam tőle. Jericho az életemben legalább olyan biztos pont, mint az, hogy a szüleim a világon vannak. Talán még náluk is biztosabb. Én meg így viselkedem vele. De valami megváltozott, s talán most először jutott eszembe az, hogy talán konkrét oka volt annak, hogy éppen most jött el hozzám Eva. - Miért most történt mindez? Köze van ahhoz, hogy Jericho el-eltűnik mostanában és egyre fakóbb? - Kérdezek rá egyből. Sosem szoktam kertelni, jobban szeretem az egyenes beszédet.
Továbbra is csak megerősíti, hogy "hozzám kötötte" Jerichot. Értsen ez alatt bármit is. Minden esetre nyomatékosítani próbálta bennem - legalábbis úgy vettem észre - hogy ez egy kivételes dolog. Mármint, hogy nekem ilyenem lehet. - De miért én? Miért hozzám kötötte? És... és... - Mivel lehurrogott, hogy ne is kérdezzek tőle többet Jerichoval kapcsolatban, így nem teszem. De megfogadtam magamban, hogy kifaggatom őt, amint Eva magunkra hagy. Nem tudtam, hogy mit jelent a vigyázni pontosan nála, de kezdtem sejteni. ~A műhelyben az a dolog Dustinnal nem volt véletlen. Jelezni akart nekem vele? De mit?~ Voltak sejtéseim, de féltem megkérdezni őket. Nem akartam, hogy kiderüljön tényleg vérfarkas Dustin.
Igyekezte Evára figyelni, mivel kezdett egyre inkább az egyik szigorú egyetemi oktatómra hasonlítani. Sok mindent elárult a vérfarkasokkal kapcsolatban és meg kellett állapítanom, hogy nem sokban különböznek az igazi farkasoktól. Ugyanakkor számomra hatalmas populációról volt szó, legalábbis annak tűnt első hallásra. A helyeket gondosan elraktároztam magamban s eldöntöttem, hogy többet egyikbe se teszem be a lábamat. Azt viszont megnyugtatónak találtam, hogy nem ölhetnek embert vagy tehetnek meg bármit. A koruk hallatán alaposan meglepődtem, bár ha hinni lehet a fantasyknak, akkor még mindig nem örökké élő, halhatatlan lényekről van szó. Amikor megáll a beszédben várnám a folytatást. Kérdő tekintetemet a döbbent veszi át.
Egy ezüstösen csillogó valamit, talán tűt lő ki a mutatóujjából a szőnyegembe. Döbbenten bámulok hol az ujjára, hol a kilőtt valamire. Mint kiderül fullánkról volt szó és akkorát nem tévedtem. Amikor azt mondta tetováló mester először hitetlenkedve néztem rá, majd kutató szemem a testén esetlegesen látható mintákat kereste. De nem láttam semmit, és ettől csalódottnak éreztem magam. Bizonyítékot akartam s hitetlen Tamásként vártam, hogy majd ezt is bebizonyítja valahogy nekem. A koránál - bármennyire is illetlenség vagy sem - eltátottam döbbenetemben a számat. Több, mint 150 éves nő ül az ágyamon aki világháborúkat és a történelem nagy dolgait élte át személyesen. Már, ha nem ver át. Mert egyre inkább hihetetlennek tetsző dolgokról beszélt.
- Várjon. Azt állítja, hogy anya és apa őrzők? Na ne, arról biztos tudnék. Elmondták volna. Nekem nem tűnt fel, semmi szektás dolguk nincsen. - Ellenkezem az elhangzottakkal. Nem tudom miért teszek így, talán mert fájna ha kiderül, eltitkolták előlem mindezt. Az érzéseim kavarogni kezdtek, a kétely úrrá lett a gondolataimon s a bizonytalanság nehéz lepelként rám borult. Lopva Jerichora néztem, hátha megcáfolja Evát; de ő a szemem láttára foszlott semmivé. Azt hittem visszaváltozik emberré, de nem jelent meg. Kezdtem megijedni. Ha kavarognak a gondolataim mindig eltűnik, ahogy most is. Pedig nem akartam, hogy elmenjen. Szükségem volt rá, ha bevallottam ezt magamnak, ha nem. De mégis egyedül maradtam... Evával.
Azt mondta az egyetemen vannak. ~Vajon anyuékat és a fél tanári karit is beszervezték már?~ Merült fel bennem. Ez a mentor dolog jól hangzott, de akadt egy kis gondom. Két munkát is szereztem a héten és nem állt szándékomban bármelyikről lemondani. Ha két nappal korábban keres meg, gond nélkül visszamentem volna az egyetemre. De tetszett, hogy végre a saját lábamra állhatok ezek után és önálló keresetem lesz, kapásból kettő is. Egyenlőre nem szóltam neki a gyanúmról, hogy Dustin és Tara szerintem farkasok. Utóbbiban nem is vagyok teljesen biztos, hiszen enyhe rosszullét fogott csak el a közelében. Amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy mi a helyzet velük, úgy éreztem nem akarom a falra festeni az ördögöt.
- És hogy lesz valakiből farkas? Születni kell vagy harapás útján történik? - Kérdeztem, remélve hogy utóbbiban megcáfol. Azonban mielőtt még ideadná az órarendemet, ideje volt színt vallanom a dologgal kapcsolatban. - Ez mind szép és jó, de jelenleg nem mehetek vissza oda, amíg egy órát nem tudok "rohamok" nélkül végigülni. Tegnaptól a Cooper Műhelyben recepciósként dolgozom 8 órában és az Upper Deck-ben pedig pultosként esti műszakban. Ma is kell mennem este kilencre. Szóval nem tudom, hogy fog ez beleférni. Tetszik mindkét hely, nem akarom otthagyni őket. Nem lehet ezt az őrző oktatást úgy megoldani, hogy mondjuk szombat és vasárnap napközben legyen? - Kérdeztem javaslatot téve, kompromisszum készen.
- Ó nem, drágám, nincs esélyed. Mosolyodok el kedvesen, mintha csak azt mondtam volna, hogy nem esik az eső, hanem ragyogóan süt a nap. Ez is egy olyasfajta megnyilvánulás a részemről, amiért általában bolondnak bélyegeznek meg. De aki ismer, megismer, az tudja, hogy a bolond álarc mögött nagyobb hatalom áll, mint amivel emberként valaha szembe tudtak volna nézni anélkül, hogy meghalnának. Ezért tisztelnek. Ó, én soha nem akarok ártani senkinek. Meggyőződésem, hogy némi riogatással, és azzal, hogy a viselkedésemmel, reakciómmal gondolkodásra késztetek valakit, azzal csak önállóságra nevelem őket. - De nem kizárt, hogy lesz! Egyedül egyelőre nagyjából semmi, de a társaid közt igen. Néhány év és már képes leszel megvédeni magad, de azért az Alfák bajszát nem húznám meg a helyedben. Tudod, a farkasok a mi Testvéreink. A régi legenda elmeséli, hogy együtt éltünk, egy nagy közösség voltunk, de a farkasok aztán szétszóródtak a világba, és nem kértek többet a védelmünkből. A mai napig így van ez... Ha összeverekszenek, mi takarítunk utánuk, a szemtanúk memóriáját töröljük, és ahelyett, hogy megköszönnék - nem kérnek belőlünk. Úgyhogy, manapság inkább az emberekért cselekszünk, nem pedig őértük. Ahogy mesélek, végig mosolygok. Céltalanul járkálok a szobában, meg-megérintek egy tárgyat, vagy emelek le egy könyvet a polcról, megforgatom a kezeim között, majd finoman visszateszem oda, ahonnan elvettem. Azonban eljön az a pillanat, amikor szúrós tekintetem hirtelen fordítom az ifjú hölgy felé. - Álljon meg a menet kishölgy! Sürgősen el kell engedned ezeket a demagóg berögződéseket! Amit nem ismersz, egyből rosszként állítod be. Még hogy szekta...! Ősök, most segítsetek... - mormogtam az orrom alá a röpke fohászt - Kereszténynek neveltek talán? Úgy véled, hogy a sátán keze van a dologban? Ó, nem Miss Dawson, mi nem vagyunk szekta! Ezrek, tízezrek köszönhetik nekünk, hogy életben vannak! Kissé felhúzom magam, magamhoz képes gyakran és erőteljesen gesztikulálok, hogy erősítsem a szavaimat. Elfog a kétség, hogy még mindig nincs itt az ideje annak, hogy közénk tartozzon... Szekta... Nagy sóhaj hagyja el a szám, fáradt homlokomat megdörzsölöm, aztán pedig inkább beletemetkezem a válaszadásba, és ettől megnyugszom kissé. - A harapások, és a súlyos karmolások kilencvenkilenc százaléka fertőz. Születni nem lehet. A hím farkasok ritka esetben képesek lehetnek egy utódot a világra hozni, de csak ember nők hordhatják ki őket, és a születendő gyermek maga is ember lesz. Ez nem puszta biológia... A biológia azért szükséges, hogy a sok képességet biztosítsák, de maga a farkas szelleme nagyon is mágikus. Ha a szellem nem tartja elég erősnek azt, akit egy farkas megmar, akkor nem illeszkedik be a testébe, és az áldozat meghal. Amikor befejezem, immáron nyugodtan, de karba teszem a kezeimet, de nem sejtem, hogy a lány következő megszólalása újfent fel fog paprikázni. - Christina Dawson! Szóval nem tudsz egy órát végigülni rohamok nélkül? Értem. Akkor hogy fogsz olyan helyeken dolgozni, amik teli vannak vérfarkasokkal? Az első hét után repülni fogsz, tubicám. Az, hogy mikor lesznek óráid, azt nem én döntöm el, hanem a leendő Mentorod. És ne hidd, hogy a munkaadóid nem fogják megtudni, hogy Őrző vagy... Az meg már csak rajtuk múlik, hogy ezek után tovább alkalmaznak-e. El kell döntened, hogy karriert akarsz, vagy rohamok nélküli életet. Ha megtanulod kezelni a látomásaidat, akkor a munkád is könnyebb lesz, de ahogy akarod... Legyintek egyet, aztán inkább újra helyet foglalok az ágyon, mert lassan vájatot fogok sétálni a szoba közepére...
Olyan szelíden és mosollyal az arcán mondta, hogy "Ó nem, drágám, nincs esélyed." Ez elbizonytalanított. ~Most a bolondját járatja velem vagy ennyire nem izgatja az, hogy semmi fegyver nincsen ellenük?!~ Ha a frászt akarta rám hozni, hát alaposan sikerült is neki. Aztán meg megint összezavart, hogy épp az ellenkezőjét mondta. ~Most akkor van rá esély vagy nincs rá esély? Ááááá! Ezt komolyan nem hiszem el!~ Túl sok ez így nekem. A fejemet és a homlokomat kezdtem dörgölni, minthogyha ezzel kiűzhetném a kavargó gondolatokat a fejemből. Közben Eva előadja a nagy eredetmondát a farkasokról és róluk. A fejfájásom kezd alább hagyni, de az, hogy mászkál és tekintetem követni próbálja nem tesz jót a migrénemnek.
Figyelem, ahogy a tárgyaimhoz hozzáér, megfogdossa őket. A könyvekbe még bele is lapoz. ~Mázli, hogy nem elől tartom a naplómat! Azt is megnézegetni lefogadnám!~ Merül fel egyből bennem. Más se hiányzik, minthogy elolvassa amit a rosszullétekkel vagy csak Jerichoval kapcsolatban leírtam oda.~ Végig láthatóan jókedvű valamitől, ám ez rólam már nem mondható el. Nem érzem jól magam. Talán a sokk a látottak-hallottak miatt most kezd kiütközni rajtam. - Miért maga hogy képzelné el? Nekem ilyen kántálós szertartást végző csuklyás csoport ugrik be elsőre sajnálom. Az ilyesmire mondják, hogy szekta nem? Vagy hogy kéne hívnom? - Kérdezek vissza. A következő kérdésén megütközöm. Persze, hogy nem neveltek kereszténynek a szüleim.
De, ha tényleg őrzők ők is, akkor amilyen gyakori vendég nálunk biztosan látnia, hallania kellett róla. Minden esetre nem lett szimpatikus attól, hogy a vallásosságom kérdését feszegette. - Szerintem pontosan tudja, hogyan is áll a helyzet nálam. Valószínűleg mindenről tud, amit anyuék elmondtak. Nem igaz?! És nem vontam kétségbe azt, hogy a jó oldalon állnak az őrzők. - Préselődik szám vonallá. Talán a fiatalság, vagy csak a fellobbant harag okozta dac munkálkodik bennem. Nem tudom. De azt igen, hogy egyáltalán nem tetszik az amiket mond. Pláne a farkasokról. Szinte látom magam előtt Dustint, mint fekete és sárga szemű vérfarkas és ez megrémiszt. Elég megkarmolnia és én is szőrcsomóvá válok ha eljön a telihold.
Na ezt pedig nem akartam. Legalábbis nem állt szándékomban vérfarkassá válni. Szerettem az életemet, és újra normálissá akartam tenni. De tudtam ez nem lesz lehetséges. Őrzőként legalábbis biztosan esélytelen dolognak találtam. Ijedten néztem Evára, amikor azt mondta, ahol dolgozom tele van farkasokkal. - Úgy érti, hogy... hogy... ne! Ne már! Akkor Dustin, meg Tara is? Ó te jó ég! Hát ilyen nincs! - Hitetlenkedtem tovább, de elég volt csak a nő arcára néznem, hogy tudjam amit mondott úgy van. Az ágyra ültem le, s arcomat kezeimbe temettem. Kedveltem a szerelő műhely tulaját, talán túlságosan is ahhoz képest, hogy munkakapcsolat a miénk jelenleg.
- És most akkor mit csináljak? Aláírtam a szerződést a Cooper'sben. Taránál a ma esti a második próbanap az Uppersben. Eddig enyhe émelygésen kívül ott nem volt bajom. Muszáj lesz bemennem. Mit tanácsol mit tegyek akkor? Úgy gondolja tényleg ki fognak rúgni? Nem értem. Miért volna baj nekik, ha őrző vagyok? Azt mondta a testvéreink. Nem értem. - Nézek a nőre, zavart tekintettel és kissé megszeppenve szavaitól. Észre sem veszem, hogy már magamat is közéjük soroltam. Nem szoktam meg, hogy valaki kijöjjön ennyire a sodrából attól, amit mondok. Figyelem Evát, ahogy fel-alá járkál, majd ismét leül az ágyamra. - Normális életet akarok élni. Már, ami a lehetőségeimhez képest normálisnak nevezhető. - Hallgatok el várva az őrző reakcióját.
- Édes lányom, ha én egyszer elhúznám, vagy elkántálnám a nótádat, azt nem köszönnéd meg! Még ilyet... Nem ma kezdtem az elhívásokat, de ilyen feltételezésekkel még nem találkoztam. Elvette az eszedet az Alkonyat, gyermekem? Nézek rá elkerekedett szemekkel... Ó, tudom én, mi az az Alkonyat! Könyvtáros vagyok, Tupilek szerelmére... Amikor egy nagy a huszonkettedik előrejegyzés érkezik az Alkonyat kötetekre, olyankor általában szépen felkelek, rábírom a munkát valaki másra, én pedig készítek magamnak egy teát. Még ki is pirul kissé az arcom, annyira sért a feltételezése, és az a hangnem, ahogy beszél velem, és hogy a saját szüleiről azt gondolja, hogy valamiféle olcsó amerikai film kellékei... - Édesanyádéknál sokkal pontosabb közvetítővel rendelkezem, ami azt illeti, kislányom. Még a legintimebb pillanataidról is tudnék, ha nagyon szeretnék, de efféle műsorokra nem vagyok kíváncsi. De az már most eldőlt, hogyha nem tanulsz tiszteletet, akkor nem lesz közünk egymáshoz, mert ugyan a békét hirdetjük, de Tanoncként nem engedhetsz meg magadnak ilyen hangnemet a feletteseiddel. Biztosíthatom róla, hogy ez nem valamiféle iskolai flancoskodás, ahol bálkirálynőt választanak, és be lehet kerülni a pom-pom csapatba, sőt, még hoki csapatkapitányok sincsenek. Szeretnék az arca elé csettinteni, hogy ébredjen fel, a világ nem az, mint aminek eddig gondolta, de nem teszem meg. Helyette a jobb kezemmel legyezni kezdem az imént kipirult arcomat és mélyeket lélegzek. - Nos, igen. Mr Cooper és Miss O'Ryan is farkasok. De egyikükre sem érkezett eddig panasz, ami azt illeti, nem hiszem, hogy ok nélkül bántani fognak. Ami volt, az a múlt. A jelen ennél sokkal keserűbb. Ha néztél valaha természetfilmeket a farkasokról, akkor tudhatod, hogy milyen szigorú és zárt közösségben élnek. És hogy mennyire fontos számukra a hierarchia teljes megléte. És ebbe az egységbe, ebbe a rendszerbe nem szeretnek beengedni olyat, aki nem a saját fajtájukból való. Vakon követik a falkavezérüket, harcolnak a tiszteletért, és aki ebbe bele akar szólni, soha nem lesz szívesen látott vendég. Amikor az őseink együtt éltek, még könnyebb volt, mert rokonok, barátok voltak még a mágia előttről. De ma... Ma már csak idegenek vagyunk. Megköszörülöm a torkom. Nem látom értelmét a meddő vita folytatásának,így hát lassan búcsúzóra veszem a figurát, és a végső döntés elé állítom Christinát. - Ha nem szeretnél negyven éves korodra pszichiátriai intézetbe kerülni, akkor velem kell tartanod. Még mindig dönthetsz. Viszont ha most igent mondasz, holnap el kell jönnöd az egyetemre, és meg kell ismerkedned a leendő mentoroddal.
Ha eddig felhúzta magát, akkor most nem tudom mit csinál; de lassan már pörögnie kéne mint valami búgócsiga. Döbbenten nézek rá, nem értem mégis mit várt tőlem. Fogalmam sincsen, hogy milyenek az őrzők összejövetelei és én így képzelem el, ahogy elmondtam neki. ~Akkor meg miért húzza fel magát rajta?~ Azon, hogy 150 éves kora ellenére ismeri az Alkonyatot kedvem támad nevetni. De mégsem teszem, valószínűleg nem venné jó néven. Néha még a saját nagymamámmal is nehéz a korkülönbség és a más látásmód miatt. ~Akkor mit akarok egy ilyen idős nőtől elvárni?~ Magam sem tudom a helyes választ, minden esetre nem csak Evának kerekedik el a szeme döbbenten a történtek hatására.
Nyilván megsértettem a kijelentésemmel, ez a még mindig kipirult arcára van írva. Még csak nem is leplezi. Úgy döntök, hogy jobb lesz nem feszíteni a húrt és elnézést kérni. - Ne haragudjon, nem akartam megsérteni azzal, amit mondtam. Én csak... én csak azt hittem, hogy beszélgetünk és elmondhatom mit gondolok erről az egészről. Fogalmam sincsen, hogyan is kéne elképzelnem ezt az egészet. Talán... talán egyszerűbb volna, ha Ön mesélne arról, hogy milyen is őrzőnek lenni vagy egy ilyen összejövetel hogy néz ki. Kérem. - Próbálkozom. Fogalma se lehet róla, hogy mennyire nehéz volt nekem elnézést kérni olyasmiért, amiért szerintem nem kéne. Meg egyáltalán, sose szerettem a konfliktusokat és ha volt rá mód, igyekeztem elkerülni őket.
Úgy nézek rá, mint aki szellemet látott. Balsejtelem kúszik fel a gyomrom legmélyéről miután csomóba szorította és egyenesen a szívem felé tart. ~Nem, az nem lehet! Jericho sosem adna ki engem!~ Némán ráztam a fejemet, miközben magamban egyre csak azt hajtogattam, hogy Eva csak azért mond ilyesmit, hogy visszavágjon az előbbiért. Tagadóan rázom meg a fejemet, mintha ennyi elég lenne ahhoz, hogy kiderüljön csak szívatás volt az egész. Hirtelen úgy érzem elárultak és becsaptak. Amikor a tiszteletről papol szám vonallá préselődik és belülről harapdálom, nehogy jelenleg dühös és csalódott állapotomban olyasmit mondjak neki, amit megbánnék egyből, amint kimondtam őket. Inkább hallgatok, legfeljebb tekintetemből olvashat ki bármit is.
Úgy érzem menten elájulok, amikor közli velem, hogy nem csak az egyik, egyenesen mindkét munkaadóm vérfarkas. ~Nagyszerű, akkor most ezentúl járjak talpig ezüstben? Egyáltalán hatásos ellenük az ezüst?~ Merül fel a kérdés bennem egyből. Minden esetre elgondolkoztam azon, hogy én mondjak fel ezek után mindkét helyen. Azonban nem vagyok gyáva, sose voltam. Inkább vakmerő és kalandvágyó vagyok, de farkassá válni valahogy mégsem akarok. Meglep, hogy Eva ismét felajánlja nekem a választás lehetőségét. - Azt hittem ezt korábban már megbeszéltük. Hogy igent mondtam erre az őrzőségre. - Fűztem hozzá, hogy neki is egyértelmű legyen mire gondoltam. - Jó, tehát holnap hányra és melyik épületbe menjek? - Érdeklődtem.
- Rendben van, nincs semmi baj, a bocsánatkérésedet elfogadom – sóhajtva közlöm a dolgokat és legyintek egyet – Az összejövetelinkről szerintem sokkal jobb lenne, ha a szüleiddel ülnél le beszélgetni. Ők is mindent tudnak, ami neked kell, de azt meg kell értened és el kell fogadnod, hogy az elhívást csak erre felhatalmazott személyek végezhetik el. Szép is lenne, ha minden jött-ment Tanoncocska igyekezne elmagyarázni a kiválasztottaknak, hogy milyen világban élnek valójában… De nekem most nem szabad ilyeneken bosszankodnom! Nehezen viselem a tavasszal járó hangulatingadozásokat, ráadásul a mostani vizsgaidőszak miatt annyi energiámat veszi el a munka, hogy teljesen ki vagyok merülve. Minden tanuló egyszerre akarja ugyan azt a könyvet, tömeg vesz körül, és én egyébként sem viselem el, ha sokan vannak körülöttem. De nem ez a lényeg most, hanem ez a lány, ez a fiatal, kissé butácska, egyszerű, forrófejű – de különleges lányka. A nagy csendben egyszer csak hallom, hogy nyílik az ajtó, és Christina édesanyja néz be rajta félve, és érdeklődőn. - Minden rendben lesz. Nyugtatom meg gyorsan, majd hajtom ki egy kézmozdulattal. Csak tudni akarta, hogy valóban jól haladunk-e, és hogy a lánya elfogadta-e a sorsát, vagy törölnöm kell a memóriáját. De úgy néz ki, hogy nem kell. Ennek jelen pillanatban nem örülök annyira, de ez csak a kis összezördülésünk miatt van. El fog múlni, tudom. És azt is, hogy amikor én is nyugodt és kipihent leszek, akkor elnézést kérek majd a viselkedésemért – de ez még nem az a pillanat. Nagy dolgok várnak még rá és ránk, a közösségre. Ez most fontosabb minden személyes, múlandó sérelemnél, amikor történelmet kellene írnunk. - Amikor az éjszakai munka után kipihenten felkeltél, és készen állsz rá. A könyvtárban találkozzunk, onnan majd én elvezetlek a mentorodhoz – máris mennyivel könnyedebben és kedvesebben megy a kommunikáció! Meditálnom kell, ebben már biztos vagyok. Nem igazán volt rá időm mostanában, és érzem a hiányát. Felkelek, megállok. Nézem őt, nézem a jövendőm, az örökségem egy újabb darabkáját, és halványan elmosolyodom. A szellemek most nincsenek itt, hallgatnak, mint a sír. Talán ez a találkozás nekem is egy lecke volt. Bólintok egyet felé a fejemmel, aztán olyan légiesen, mint ahogy bejöttem, olyan könnyedséggel is távozom a szobából, hátra hagyva a lányt a kérdéseivel, és a szüleit a válaszokkal.
//Köszönöm a játékot! A csoportba akkor fogsz bekerülni, ha valóban eljössz az Egyetemre, és találkozol egy Mentorral! Erről majd chaten, PM-en még beszélni fogunk //
Kezdőlap
A csoportba akkor fogsz bekerülni, ha valóban eljössz az Egyetemre, és találkozol egy Mentorral! Erről majd chaten, PM-en még beszélni fogunk 
