Egy hatalmas alapterületű üzlet, amelynek bal oldalán a klasszikus és napjaink zenéi egyaránt megtalálhatók a polcokon, de akadnak DVD lemezek is egyes koncertekről. A legfélreesőbb sarokban használt CD-k és kazetták hevernek leértékelt áron. Az üzlet jobb oldalát változatos hangszerkínálat tölti meg. Van itt minden árkategóriából gitár, dob, szintetizátor, de ha a gyerekednek szeretnél furulyát vásárolni, vagy esetleg hegedűt, azt is megtalálod. Az itt vásárolt termékekre 10%-os javítási engedményt adnak. Emellett természetesen minden kiegészítő megtalálható a hangvillától egészen a professzionális húrokig.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 10, 2013 6:27 pm-kor.
-Azok, azok! Na meg milyen sok ünnepük van… Kb. ha leesett egy falevél, már annak is külön falevél, már annak is külön egy hetes fesztivált szerveznek! –teszem hozzá nevetve- Őszintén, egy kicsit hiányzik az ottani élet. Furcsa volt megszokni, amikor magam mögött hagytam, az ottani világot azt hiszem, semmivel se lehet összehasonlítani. –merengek el csendesen a végére. Ahogy a japán kultúrára terelődik a szó, csak egyetértően bólogatok. -Na igen… azt hiszem, ez korrekt megfogalmazás! Viszont annak kapcsán, hogy náluk a tisztelet és a család az első… Azt hiszem, ez azért Indiára is igen erősen ráillik, még ha ez teljesen más „stílusban” is nyilvánul meg. Na meg keveredik egy jó adag vallásossággal. De mindegy is, nem szeretnék ilyen mélységekben belemerülni, arra ott vannak a filozófusok! Ahogy előveszi azt a papírdarabot, csak kíváncsian figyelek, ám amikor átnyújtja nekem és meglátom az elérhetőségét, mosolyogva elveszem. -Shukriyaa, Raven-ji. A kis cetli egy percen belül már a névjegykártyatartómban pihent, a többi kártyácska mellett, és én is átnyújtottam a sajátomat, a rendelőm és a saját elérhetőségemmel is. -Abigail Cecile Cross, örvendek a találkozásnak! Nem kívánok semmi hasonlót a közeljövőben, de ha bármikor orvosi segítségre lenne szüksége, keressen nyugodtan! –tettem hozzá. Meghallgatom az ajánlatát, aztán újra végigsiklik a tekintetem a hangszereken. Hmm… -A bansurik hangját mindig is szerettem, de nem tudom, olyat lehet-e erre felé kapni egyáltalán. –jegyzem meg elgondolkodva, ahogy pedig meghallom az ütős hangszereket, csak megrázom a fejem- Áh, azok nem nekem valók… Meghallom, hogy valaki játszik rajtuk, és egyből táncolhatnékom támad. De akkor majd gondolkozok, hogy mi legyen végül, és akkor majd beszélünk még, hogy ki mikor érne rá. Most viszont… Ha nem haragszik, akkor én most búcsúzom. Még van egy kis elintézni valóm, utána meg meg kell látogatnom egy betegemet. Magam előtt namaste-ra illesztettem a kezeimet, majd egy enyhe meghajlással köszöntem el. -Örültem a találkozásnak. Phir milenge! Minden jót! –búcsúztam, azzal még gyorsan kiválasztottam 2-3 CD-t a korábban szemléltek közül, és a pénztár felé vettem az irányt.
- Való igaz. - bólintok egyet értően. Kellemes beszélgetés, egy kellemes személyiséggel. Egy pozitív pont Fairbanks javára! Mikor átnyújtja a saját névjegykártyáját, csak mosolyogva fejet hajtok. - Dhan'yavāda Abigail kisasszony! - mondom mosollyal a számon. - Részemről az öröm! Annak külön megörülök, hogy orvossal van dolgom. Ki tudja? Kerülhetek ilyen helyzetbe, és inkább egy csinos Őrző karjai közt gyógyuljak, mint egy hozzám nem értő halandó orvos kezei közt. A hangszerekről hallgatom, és végül rá bízom. Igen. Ezt neki kell tudnia. Ha ő érzi, melyik hangszer hívja, akkor úgyis azt választja. - Persze, menjen csak. Remélem, hamarosan ismét összefutunk. Viszonoztam a búcsúzást. - Tumhārē sātha svarga! - mondom még búcsúzásképp. Mikor eltűnt a polcok közt, én a kijárat felé vettem az irányt. Egy újabb szép élmény, egy újabb kedves arc. Na lássuk, mi jöhet még?
Az átlagos emberek csak azt mondanák, hogy egy újabb átlagos szombat délelőtt, de számomra nem volt az. Pláza, idejét se tudom már, hogy úgy igazán mikor jártam ilyen helyen. Lehet még se kellett volna füllenteni nagyinak, hogy kezd minden rendben lenni a melóban is, mert messzemenőkig nem volt semmi se rendben. És szerintem sose lesz. Már attól kiráz igazából a frász, hogy két nap múlva ismét be kell menni. És most, hogy a szezonok is igazán elkezdődtek még inkább borzalmasabb minden. Sérülések, tömeg, izzadság és még ezernyi olyan dolog lelt otthonra a Carlsonban, aminek nem tudtam örülni, de legalább azóta se túlzottan kellett találkoznom Mr. Carterrel. Szerintem ennek mind a ketten örültünk, legalább még kevésbé nézhetett flúgosnak, vagy ki tudja minek. Sietve követtem a családomat, miközben igyekeztem elkerülni azt, hogy bárki is nekem ütközzön. Viszont a sálam most is a helyén volt és szinte kitakarta az egész arcomat. Itt nincs olyan hideg, mint kint, de nem régen jöttünk még csak be és úgyis idő kell mire átmelegszik az ember, így egyelőre nem kellett azon agyalnom, hogy bármennyire is ki kell magam csomagolnom a biztonságos öltözetből. Nem értettem, hogy hova kezdenek el rohanni, de amikor megpillantottam, hogy a majdnem zsúfolt liftbe szállnak be, akkor a lábaim gyökeret vertek. Nincs az a pénz, se Isten amiért én abba beszállnék, ennek pedig az lett a következménye, hogy valaki még bosszankodva majdnem fel is lökött, mert ő úgy gondolta, hogy be fog még odaszállni. Én inkább sietve hátráltam és a lépcsők irányába pillantottam, de az se volt jobb. Miért kell ennyi embernek itt lébecolnia? Bűvöltem a hívógombokat, majd percek múlásával végül megnyomtam, de ügyeltem arra, hogy csak a ruhámhoz érjen a felület. Sokat se kellett várni rá és ki is örült, ekkora mázlim nem is lehet. Sietve szálltam be, amikor meg valaki csatlakozni akart, akkor lódítottam egyet, hogy fertőző beteg vagyok és még rá is játszottam. Jobb az óvatosság. Talán ez nem akkora bűn, de mielőtt még becsukódhatott volna tényleg az ajtó ezen is valaki átpréselte még magát és még nekem is esett kicsit. Sietve löktem meg őt - ami nem éppen volt túl erős tett, de legalább kifejezte, hogy mit is akarnék-, mint aki a másik sarokba akarná lökni az illetőt és számolni kezdtem magamban, mielőtt bármiféle roham, még nagyobb kétségbeesés rám törne és elsírnám magam. - Maga? – végül ennyi csúszott ki az ajkaim között megszeppenve és eléggé meglepődve. Ekkora „szerencsém” is csak nekem lehet, viszont alig, hogy kimondtam a lift elkezdett akadozni és végül meg is állt. - Mit csinált? Mit nyomott meg? – hangom halk volt, de a félelem és az ijedtség könnyedén csendült ki. Közben pedig próbáltam az irányítópanelt látni, amit kitakart. Eleve hosszú idő volt, vagyis másokhoz képest, mire benyomtam a megfelelő gombot, hiszen nagynéném táskájában maradt a kesztyűm, így semmi se volt egyszerű.
Nem mint ha annyira a szívem csücske lenne a Valentin nap, de ha már tavaly is olyan sikere volt annak, hogy készültem pár aprósággal, gondoltam, nagy baj most sem lehet belőle. Kár, hogy idén filmajánlást sem kaptam hozzá a lurkótól, meg úgy semmi épkézláb ötletem nem akadt hozzá, úgyhogy gondoltam, teszek egy kört a plázában, hátha megszáll az ihlet. Hát, nem tette. Elég volt egyszer végigszenvedni magam a habos-babos-giccses-piros szívecsketengeren ami minden kirakatot elárasztott, s egyből tökéletesen emlékeztem rá, miért is irzótom én annyira ettől az egésztől. Az meg már csak hab a tortán, hogy nem elég, hogy semmi ötlettel nem lettem gazdagabb – valahogy nem hiányzik egy huszadik kis porfogó csecsebecse a polcra – de alig egy óra múlva már egyenesen sajnáltam, hogy ilyennel csesztem el az időmet, legrosszabb esetben max. marad a csoki, mint vészmegoldás, vagy megint elmegyünk vacsizni valahová, majd elválik. Az se érdekelt volna különösebben, ha harmincadiknak passzírozom be magam a liftbe egy rakás ember mellé, csak előbb szabaduljak, amikor meg az említett mozgóalkalmatosság felé igyekezve azt láttam, hogy majd’ üresen indulna, mint akit rakétából lőttek ki, úgy indultam meg felé, épp csak az utolsó pillanatban fogva meg az ajtót, hogy ne záródjon. Gyorsan beslisszantam, igaz, a lendülettől sikerült kissé a liftben várakozó nőt is meglöknöm, de miközben elhadartam egy sietős bocsánatot, már rá is böktem a garázs szintet jelző gombra. S már épp szusszantam volna egyet, a lift oldalának dőlve, amikor felcsendül az ismerős hang, én meg mint ha a húsvéti nyúl bukkant volna fel mellettem, olyan szemeket meresztve bámultam a... kolléganőmre? Annak számít? - Seward? - kérdeztem vissza, amikor valahol fél szint között váratlanul megállt a lift, olyan hirtelen és finoman, hogy kis híján még én is elestem tőle. - Én ugyan semmit. - feleltem a kelleténél talán ingerültebben, miután újra a gombokhoz léptem, megnyomva a parkolót jelzőt, de semmit... ahogy a földszintre, vagy bármelyik másikra sem reagált a készülék, hiába nyomogattam végig az összes gombot. - Úgy tűnik, hogy ez bekrepált. Már csak ez hiányzott a napomhoz, komolyan... - forgattam a szemeimet dühöden, miközben ingerülten tovább nyomogattam azokat a nyomorult gombokat, jó sokáig elidőzve a vészhívón, ám miután semmi különöset nem történt annak hatására sem, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán érzékelik a vezérlőközpontban, hogy gebasz van. - Véletlenül nem Murphy a középső neve? Ahol maga felbukkan, ott valami mindig történik. - és a kedves kis becenevemből köveztethet rá, hogy nem feltétlenül jó dolgokra értettem. - Hát ez király... Remélem nem siet sehová, mert úgy tűnik, itt ragadtunk. - jegyeztem meg, egyenesen „repesve” az örömtől, miközben zsebre vágtam a kezem, és jobb híján újra csak a falnak dőltem.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Fura volt látni azt, ahogyan mindent szívecske borított és miként viselkedtek az emberek. Egy részem, nagyon mélyen legbelül talán kicsit vágyakozott az a könnyedség után és kaland után, amit általuk láttam, de a lelkem nagyobbik része mindig is győzött és ez így volt jól. Az ábrándjai mindenkinek lehetnek; pontosan tudtam azt, hogy ez sose lesz más csak, hiszen idővel aztán mindig eszembe jutott, hogy a szerelem és a szeretet egyszerre tud remek lenni – igaz utóbbiban volt igazán tapasztalatom, hiszen az első még csak oviban volt -, de ugyanakkor a legnagyobb pusztító is tud lenni. Egykoron a szerelem és a szeretet is el lett árulva, csak két különböző személy irányába. Míg egyik már az angyalokkal van, addig a másik életben maradt, de talán feleslegesen, hiszen messze jártam attól ki egykoron voltam, vagy aki éppen igazán tudta volna élvezni az élet apró örömeit. Számomra a boldogságot a nagymamám és a nagynéném jelentette, de legfőképpen a zene, amit képes voltam életre kelteni a zongorából, míg a biztonság számomra az otthon volt, de azon belül is legfőképpen a szoba. Egyszer utána olvastam annak a betegségnek, amit elcsíptem tinédzserként fél füllel. Azt írták, hogy egy nagyobb tragédia, haláleset vagy éppen vér látványa is képes kiváltani ezt az emberekből. Nos, ha így van, akkor azt hiszem rám tényleg igaz lenne mind, de igazából fogalmam sem volt. Sose tudtam igazán úgy látni magam, ahogyan mások ezt a dolgot. Miután nagy nehezen túljutottam az első akadályokon, azt hittem, hogy már könnyű menet lesz beérni a családomat, de tévedtem, hiszen hamarosan nekem koccant valaki, akit sietve próbáltam arrébb lökdösni úgy, hogy a lehető legkisebb részben érjek hozzá. A kérdésére csak bólintottam egyet, de nem feleltem semmit se. Bár szerintem bólintani se kellett volna, mert nem éppen úgy tűnt, mint akinek baj lenne a látásával. Amikor viszont kicsit ingerülten reagált, akkor tettem hátra felé egy lépést, majd még egyet, de akkor meg a falhoz értem, így inkább sietve léptem egy felet előre, hogy úgy mindentől és mindenkitől távol legyek. – Így talán csak még inkább elrontja, még a végén zárlatos is lesz. – cincogtam az egérke hangomon, hiszen nem túlzottan tetszett, hogy mindent nyomkod. Az sose tesz jót semmilyen elektronikai kütyünek, ha össze-vissza nyomkodjuk. - Hmm? Murphy? – pillantottam rá pár pillanat erejéig érthetetlenül, de aztán leesett, hogy mire is gondolok. És ekkor még inkább összeszorult a szívem legbelül, hiszen akaratlanul eszembe jutott az az este, amikor anya meghalt… Gyerekként is sokat emésztettem magam, hogy esetleg én tettem-e valamit, amivel anyára hoztam a bajt, de sose leltem a megfejtést, erre most meg ez. – Ohh, nem, de az se kizárt, hogy inkább maga vonzza. Amíg nem szállt be addig nem volt semmi baja… - toldottam meg óvatosan a szavaimat, mint aki attól tart, hogy mindjárt leharapják a fejét. Elég bizarr dolog lenne, de naah. - Elhiheti, hogy én se örülök annyira ennek. Főleg, hogy aggódni fognak értem. – sóhajtottam egy aprót, miközben egyre inkább kezdtem érezni a fűtés hatását is. Csak tudnám, hogy egy liftet minek fűtenek. - Én nem tenném, ki tudja, hogy mennyi baktérium és más egyébb rossz dolgok lappangnak a falako… - motyogtam az orrom alatt és óvatosan pillantottam rá. Mondhatni lopva csak, hiszen ki tudja, hogy mi lappangna a tekintetében. - Még mindig haragszik a múltkori miatt? – közben pedig a pulcsim ujjával babráltam ismét, mint akkor is. Lehet fura bogár vagyok, de azt se értettem, hogy miért beszél így velem.
- Mert, kínában gyártották, vagy mi? Ennyitől nem kéne zárlatosnak lennie. - oltottam le egyből, ez nem egy 90-es évek beli számítógép, hogy minél több gombot nyomsz, vagy kattintasz az egérrel, annyi perccel később tér magához a fagyhalálból... Szép is lenne ha ennyitől csütörtököt mondana. Pláne, hogy már előbb elakadt valamiért, szóval... Eső után köpönyeg, nem az én saram! - Azt ne mondja, hogy nem ismeri. - nézek végig rajta úgy, lerí az arcomról - hol élt ez eddig? A Marson...? - Hát, ez esetben trenírozza a kis mimóza lelkét, mert tekintve, hogy itt ragadtunk, attól már csak rosszabbak történhetnek, mint hogy elakadt a lift. Mondjuk lezuhan. - dobok egyet a drámafaktoron, igaz, lenne még pár hasonló ötletem, mondjuk nem veszik észre, hogy itt vagyunk, aztán az éjszakát is itt töltjük... Vagy a tűzoltók nem érnek rá, hogy kiszedjenek, vagy elfogy a levegő, vagy éhen halunk, vagy... - Most erre mit mondjak? Nekem kellett volna a gyerekért menni a dédszüleiért. És fogadok, hogy térerő sincs idebent. - morgom bosszúsan, miközben előhalászom a telefonomat, és lássanak csodát... tényleg nincs. Hogy a lift ilyen jól leárnyékolt, vagy valami elektronika zavar be a rendszerbe, azt passzolom, de ettől függetlenül ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Még csak segítséget se tudunk hívni ezen a nyomorult liftes vészjelző gombon kívül. - Ez komoly? A bacik miatt parázik? Akkor elárulom, az ember szájában sokkal több baktérium tanyázik, mint ezeken a falakon. - vetek egy pillantást a falakra - Amúgy is, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, nem igaz? Ennyi edzés kell az immunrendszernek. - vonok vállat, hisz köztudott, hogy egy tökéletesen steril környezetben a test védelmi rendszere is jócskán csökken, és eleve sokkal fogékonyabbá válik az ember a betegségekre, mint olyankor, ha állandó tréningnek van kitéve. - Milyen múltkori miatt? - nézek rá értetlenül, hisz mióta csak a Carlsonba jött dolgozni, mondhatni, szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van, olyan kis csendes, szürke kisegér a többiekhez képest... de aztán eszembe jut, hogy talán a mappás esetre gondolhat, így csak legyintek. - Fátylat rá. Már el is felejtettem. - vannak nagyobb gondjaim is, mint ilyen jelentéktelen apróságok miatt rágódni, meg többnyire a haragtartó természetem is durvább esetekben szokott előjönni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Miért tudnám, hogy hol gyártották? – pislogtam úgy, mint aki tényleg nem érti, hogy ez honnan is jött neki, amikor viszont folytatta, akkor csak megrántottam a vállamat is alig láthatóan. – Megállnia se kellett volna és mégis megtette. – motyogtam ismét az orrom alatt, mintha attól félnék, hogy esetleg megint megesz. Bár reménykedtem abban, hogy nem tesz nagyobb kárt, mint amit esetleg már most is tehetett. Amíg én álltam benne, addig nem tűnt úgy, hogy bármi gond lenne, de amint megjelent ő… Lehet nem is én hozom a balszerencsét, vagyis nem az e fajtát. - De ismerem, de akkor se értem, hogy miért mondja rám. Amíg maga meg nem jelent, addig semmi gond se volt. – mondtam kissé hadarva, mint aki előbb túl akarna esni ezen. Persze ez is messze volt a hangos beszédtől, ahogyan a vádaskodás hangnemétől is. Inkább kicsit talán a tanácstalanság csendült? Amikor a lezuhanást említi, akkor ijedtség könnyedén kerít hatalmába és a pánik is növekedni kell. – Ne mondjon ilyenek! Élvezi ezt, igaz? – kérdeztem remegő hangon és most én léptem a menüpanelhez. Toporogtam ott egy sort, majd ijedten a pulcsiba eltűntetett kézfejemmel próbáltam most életre kelteni. Ki kell jutnom innen, muszáj. - Legalább rokonoknál van, nem? Ez azért mégis jobb, mintha a suliban lenne. – jó, tudom hétvége van, de attól még hallottam olyanról, hogy ilyenkor is vannak foglalkozások. Például nyelvórák, vagy éppen táncpróbák. A lányát meg nem is ismertem. Igaz, eddig még azt se tudtam, hogy van, de ahogy ez kiderült ismét inkább távolodni kezdtem tőle, mert akkor még nagyobb az esélye, hogy valamiféle ragályt hordoz magával. - Ez így van, de attól még szerintem azzal sincs gond, ha valaki inkább megelőzné. Meg maga számára talán ez egy vállrándítás, miközben akár még halálos korságot is elkaphat. – feleltem totálisan komolyan. Sose lehet tudni, hogy éppen kifordul meg egy ilyen helyen, vagy éppen mit fogdosott össze és így tovább. Ezért is jobb a biztos távolság tőle és a falaktól is amennyire lehetséges. Mielőtt válaszolhatnék rá, hogy mire is gondoltam úgy néz ki, hogy eszébe jutott a dolog. Csak bólintok egy aprót és kicsit kétségbeesetten pillantok körbe. - Sokára fognak maga szerint ránk találni? – szerettem volna eltűnni innen és bármennyire is nehezen ment a beszélgetés másokkal, most talán az ijedtségnek köszönhetően kicsit több szó hagyta el az ajkaimat, mint legutóbb. - Tudom, hogy fura vagyok, és….– kezdek bele, majd idegesen kezdek el babrálni a pulcsimmal, mert miként is kellene befejeznem.
Csak lemondóan legyintettem, hogy inkább hagyjuk, tipikus nő, a kérdése alapján egyből világossá válik számomra, hogy totális analfabéta minden műszaki dologhoz. Pláne, hogy költőiek szántam a kérdést, de ha nagyon válaszolni akart volna rá, ahhoz se kellett volna sok műszaki tudás. - Igen, meg nekünk sem kéne a munkaidőn túl együtt töltenünk az időnket, mégis itt ragadtunk egy liftben. - forgattam a szemeimet, nem elég, hogy ez a szar is bekrepált, még Daphné is segít fentebb tornázni a vérnyomásomat, pedig nélküle is egész jó szintet ütne meg. - Tudja mit? Inkább hagyjuk. - kértem, bármit, csak ne fárasszon tovább ezzel a gyerekes értetlenséggel, mert menten elkezdek őszülni, öregedéslassító tetoválás ide vagy oda. - Persze. Minden vágyam egy liftakna alján meghalni. Kár, hogy terepjáró nincs, akkor tiszta Die Hard hangulata lenne az egésznek ráadásként. - ironizáltam, ennek ellenére hagytam, hadd bűvölje ő is a gombokat, ki tudja? A női kezek úgy is csodára képesek, bár ismerve műszaki tudását, csodálkoznék rajta, ha pont Seward kacsóinak engedelmeskedne ez az istenverte masina. - Igen, rokonoknál, annyiból jobb. Annyiból nem, hogy mivel semmi hír tőlem azon kívül, hogy nem mentem, valószínűleg az anyja meg az öregek is repesni fognak az örömtől. - vagy aggodalmaskodnak egy sort, bár Naomi nagyapja lehet, inkább pezsgőt bontana, ha örökre itt ragadnék, de a nagyijából nem nézek ki ilyesmit. - Halálos kórságot? Seward, csak nem beteg? - fagytam le egy pillanatra, ahogy megláttam a szavaihoz társuló, teljesen komoly arckifejezését. Basszameg...! Hát az megmagyarázná, miért ilyen kis alamuszi nyuszi, vagy retteg attól, hogy bárki hozzáérjen. Azt viszont nem gondoltam volna a nagyanyjából, hogy ilyen állapotban emberek közé engedi az unokáját. Még meg sem vártam, hogy feleljen rá, már hadartam is tovább, a lehető legtávolabb húzódva tőle. - Érintéssel terjed? Vagy levegővel? Nyállal? Másképp? - próbáltam óvatosan kideríteni, hogy mivel is állok szemben – vagy előrébb haladva, sikerült-e már csak azzal is megfertőznie, hogy egy légtérben vagyunk. - Honnan tudnám? Remélem, hogy nem, de szerintem igen. - húztam el a számat a kérdése hallatán, nem mint ha bármit is számított volna, mit gondolok... ellenben ha sokáig itt kell dekkolnunk, akkor esélyesen keresek inkább én magam valami kiutat, el is kezdtem közben a lift belső szerkezetét vizsgálni, vajon van-e innen kiút? - És...? - kérdezek vissza úgy, hogy a másikra sem nézek, csak a plafonon lévő illesztéseket lesem, sikerül-e rájönnöm, hol lehet leemelni azt a fémlapot? A filmekben úgy is mindig felfelé szabadulnak, és igaz is, inkább tartanék én is felfelé, mint le... Pláne, hogy azt se tudom, hány méter lehet alattunk, de tekintve, hogy garázsszint is van, nem szeretnék ennyit esni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Igazából sose kellene…- bukott ki belőlem akaratlanul az, amit hirtelen eszembe jutott. Nos, ilyen se fordult még velem elő, emiatt pedig még inkább zavarba jöttem és sietve sütöttem le a pillantásomat is. Nem tehetek róla, de tényleg így éreztem. Az emberek közelsége megrémisztett és úgy az egész világ. Az újabb nem éppen kedvesnek mondható szavaira felkaptam a fejemet. Most nem értettem, hogy mi a gond, de inkább hallgattam és tovább topogtam szinte egy helyben. - Miért mindig ennyire negatív? – kérdeztem meg cincogó egér kishangján, aki most akarná megtalálni erőt magában, de nem igazán sikerült most se, de elég rémisztő volt már így is a helyzet és nem hiányzott még több. Akkor se, ha közben a gombok se akartak reagálni semmire se. Nem értettem, hogy miért történik ez velem, de aztán inkább visszamásztam oda, ahol legalább minimálisan biztonságban éreztem magam. - Sajnálom, de talán meg fogják érteni, hogy nem ön tehet róla. Ez senki hibája és lehet hamarosan ki is jutunk innen. Nagyiék biztosan keresni fognak és akkor… - remélhetőleg elég hamar megmentenek minket. Nem értettem, hogy ezért miért haragudnának meg rá. Főleg, hogy legalább biztonságban van a lánya. Oké, tudom késni nem szép dolog és hasonló, de attól még nehezen tudtam elképzelni, hogy a nagyszülők emiatt problémát csinálnának. Nem kizárt, hogy azért, mert a nagymamám nevelt fel és így nehezen tudtam elképzelni rossz viszont ilyen fronton. - Én beteg? Miért lennék az? – kérdeztem meg döbbenten, mert nem értettem, hogy honnan jött ez. Csak nem valami kiütés jelent meg az arcomon? De alig, hogy kimondtam ezt a pár szót máris egy nagyot tüsszentettem, amibe az egész lift belevisszhangzott. Talán tényleg valami bujkál bennem. Valószínűleg a hidegnek köszönhető. Nem, nem lehetek beteg. Ez tuti valami más miatt volt. Kellenek a gyógyszereim, meg a törlőkendőm is. A fejem szinte zakatolt, ahogyan egyre inkább pánik hangulatom kezdett lenni és ez valószínűleg ki is ült az arcomra. Persze az meg se fordult a fejemben, hogy ő esetleg másképpen értelmezheti ezt az egészet. A kérdéseit fel se fogtam, így újra tuti igazán értelmes arcot vághattam, miközben feltűnt, mintha távolabb is lenne tőlem. - Bocsánat tessék? Mit kérdezett? – kérdeztem meg sietve miután kifújtam az orromat és gondosan elpakoltam a zsebkendőt egy zacskóba. – Terjed? Vagy mit is kérdezett pontosan? – tűrtem el a hajamat az arcomból a tisztának vélt pulcsimba bujtatott kezemmel és tényleg nem értettem, hogy miként mászott arrébb. Tényleg ki kell jutnom innen, mert a végén valami kórságot el fogok kapni és ő is egyre inkább a frászt hozza rám. - Ugye most nem ki akar mászni és itt hagyni engem? – pánik meg könnyedén uralkodott el a cincogó hangon. Bár magam sem tudom, hogy mi ijesztett meg jobban, hogy itt kell maradnom egy ilyen baktériummal teli helyen, ahol egyre inkább még melegebb is lett, vagy az, hogy másznom kellene és… Erre nem is akarok gondolni, mert még a hideg is kirázott. - És… - ismételtem meg azt az egy szót, majd nagyot nyeltem. – Hipochonder vagyok, legalábbis mások szerint. Azért… - hangom egyre inkább halkabb lett, az utolsó szavakat meg talán alig lehetett hallani is. Sose mondtam még ki hangosan, mintha csak most néztem volna először szembe azzal, amit annyiszor hallottam már az elmúlt évek alatt. A pillantásomat lesütöttem, hiszen ott volt még az is, hogy 9 éves korom óta alig tettem ki a lábamat a nagyim házából. Jahh, ezek után még inkább dilisnek gondolna csak.
Végeztem mára. Furcsa volt ezt mondani, furcsa volt, hogy lett mivel kitölteni pár órát a napjaimból, és egyelőre képtelen voltam eldönteni, hogy mit éreztem ezzel kapcsolatban. Volt munkám. Életemben először - már ha nem számoljuk ide a katonai szolgálatot, ami a körülmények és a társaság miatt nekem egyáltalán nem tartozott a "munka" kategóriába. A gondosan dédelgetett vagyonomat másból halmoztam fel javarészt, ez a jelenlegi becsületes pénzkeresés teljesen új élmény volt. De tagadhatatlanul kellemesen érintett a virágok illata. Veszélyes is volt, a maga túl erős nosztalgiájával, de egyelőre engedtem neki. Ezeken tűnődve róttam a bevásárlóközpont folyosóit - olykor labirintusnak tűnt az egész épület -, amikor megakadt a tekintetem a zenebolton. Pontosabban a kirakatban a lakozott, fekete hegedűn. Mire észbe kaptam, már a boltban voltam. Ez egy rossz ötlet volt. Még annál is rosszabb: impulzus. És mivel nem akartam egy újabbnak engedni azzal, hogy sarkon fordulok, és amilyen gyorsan jöttem, megyek is, így eloldalogtam a lemezek irányába. Egyébként is kellett némi ízlésfrissítés. Illetve nem, ki akartam átverni, ha életem végégig egyetlen számot, vagy egyet se hallgathattam volna, az se hat meg jelenleg. De azért nekiláttam felmérni a műfajokat, és bennük a kínálatot.
Már megint itt. Most is azt terveztem, hogy magányom levezetéseképpen vásárolok egy kicsit. De ezúttal valahogy máshogy sült el mint legútóbb… az emlékek… azok megkeserítik az ember életét. Mit meg nem adnék azért, hogy kitöröljem az elmúlt közel húsz évet és rájöhessek arra, hogy mi vagyis inkább ki is vagyok _Én_ valójában. A tervemből végül az lett, hogy egyetlen aprócska papírtáska van a kezemen egy méterárú boltnak a logojával. Ha valaki belekukkantana látná egy csomó szemet, orrot és persze néhány gombolyag fonalat. De persze nem is az a lényeg, hogy mi van a táskában, hanem hogy mi van a kezemben… Nem tűnök ki a tömegből a szokásos farmernadrág, hosszított vörös felsőmmel. Hajam is épp ki van engedve, így a fülbevalóm sem látszik. Más ékszer azonban nem található rajtam. Hisz a pulcsim ujja takarja azt a gyermeteg fekete-fehér-vörös fonalból álló karláncot mit mindig viselek. Szemeim csillognak, na de nem a boldogságtól hanem attól az üveg vörösbortól amit a kezemben tartok. Persze papírzacskóba mert tudtomszerint tilos közterületen, nyilvánosan inni. A bornak köszönhetően ezúttal nem csukott szemmel megyek el a hangszerbolt előtt hanem még be is megyek. Tiszta bátor lettem. Komolyan. Azt az egy szem fekete zongorát nézegettem épp mikor feltűnt egy férfi a lemezek között. Nem leplezve vizslattam, mint egy gyerek, akinek épp az a játék kell. De nem ez volt az oka. Volt benne valami… valami üresség… érdektelenség… Pár pillanat után, gondolkodás nélkül határozott léptekkel indultam meg felé. - Ha eret akarsz vágni magadon akkor abban a sorban vannak a depis zenék… ha táncolni akarsz akkor ott – intettem egy másik irányba - biztos találsz kedvedre valót… deha valami melankolikusabb, de könnyedebb mégis örömtelire vágysz akkor ezt ajánlom… - tettem két lépést és leemeltem egy Yiruma lemezt. Én a magam részéről imádom. S bár nem mindenki igy látja a maga módján van bennük… remény. Pár számot még én is eltudok játszani róla. Az, hogy eladónak néz vagy minek… nem igazán érdekelt. - De ha valami konkrétat keresel… talán segíthetek megkeresni. – villantottam rá egy széles mosolyt és meghúztam az üvegem. Az érzelmeim… nos, nem akarok arra a háborúra gondolni ami bennem lakozik jelenleg szóval maradjunk inkább a jelenben. Ahol úgy néz ki, hogy szokásommá vált leszólítani embereket. De most elöször nem a magam feszültsége volt az ok. Segíteni akartam. Elvégre néha napján nekem is jól esett volna ha valaki megteszi.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Nem igazán figyeltem, hogy kik jöttek-mentek még a boltban, kissé belemerültem a lemezek válogatásába, előbb klasszikusok, majd rock, a popnál furcsa borítók voltak, így azokhoz hozzá se értem. Lejátszót is kellene vennem, mivel az ujjamon pörgetve semmiféle muzsika nem fog felcsendülni. Szokatlan volt úgy vásárolni, hogy tartósabb holmikkal gazdagodok, ami nem ruhanemű. Mindebből először a felém kúszó borszag rángatott ki, majd annak erősödésére már kénytelen felemelni a fejem, és mire irányba fordultam, az ittas-spicces nőszemély már mellettem is állt. A magasba szaladt a szemöldököm, és ha lehetséges lett volna, még tovább fut, legalább a tarkómig, amikor belefogott a javaslattételbe. - Nos... - kezdtem a "depis" végén, de folytatta, szóval befogtam. Majd átvettem a felém nyújtott Yiruma lemezt, egyelőre merő udvariasságból, és ha a nála lévő szatyor ellenére is, akár egy pillanatra eladónak néztem volna, hát az minden ilyen lehetőséget eloszlatott, amikor meghízta a borosüveget. Vagy ez a legegyedibb - és szépen fogalmaztam - bolt Alaszkában, vagy az ittas hölgy szimplán ittas hölgy, itteni eladói állás nélkül. Kissé még meg voltam illetődve, az utóbbi évtizedekben nem igazán szoktak csak úgy leszólítani, legfeljebb azért, hogy kitessékeljenek valahonnan, vagy elkergessenek a területükről. Az emberek nyilván az előbbi csoportba tartoztak. - Köszönöm, de nem kéne ezt esetleg elrakni? - kérdeztem óvatosan, és lassan a borosüveg felé nyúltam. Ha dugós volt, az kellemetlen, ha kupakos, és el tudtam venni tőle, lehetőleg análkül, hogy mindenki minket figyelt volna, akkor rácsavartam a kupakot és visszatettem a szatyrába/táskájába. És lehet, hogy azt is inkább elvettem tőle. - Nagyjából tudom, mit szeretnék, viszont ha gondolod, meghívlak valami harapnivalóra és kávéra, mit szólsz? Szívem szerint már most megitattam volna vele legalább fél liter vizet. Szerencse volt - egyelőre -, hogy a jelek szerint nem a kiabálós spicces-részeg fajtába tartozott, arra azonban semmi garancia ne volt, hogy ez nem változik meg pillanatokon belül. Szóval igyekeztem még tűz előtt oltani.
*Sok féle reakciója lehetett volna az ismeretlen idegennek. Mondjuk el küld, hogy hagyjam békén, jelenti az eladónak – nem mintha az nem jött volna rá korábban, de hát a pénz, az egy spicces embertől is pénz ha nem tesz közben kárt. Már pedig attól azért messze álltam, hogy részegnek nevezhessem magam. Pusztán csak úton voltam felé. De az összes lehetséges variáció közül olyat választott amivel nem kicsit lepett meg.* - Igenis apuci… - természetesen dugós volt és nem a legolcsóbb bor de aligha érdekelte a másikat. De mázli, hogy a boltokban lehet kapni díszes üvegzárókat így a zacskóban az is volt. A dugóhuzó csak azért nem volt benne mert féltem, hogy kiszakítja a zacsit. Így az a táskámban pihent. Szintén új szerzemény. Nem szeretek kocsit takarítani és persze egy igazoltatás során nehéz lenne megmagyarázni a bor szagot. - … de mi lenne ha inkább csatlakoznál? * Kérdeztem miközben láttam, hogy elteszi az üveget. Még ilyenkor is kezes-lábas vagyok kérem szépen. Szót fogadok és nem parádézok. Utóbbihoz hozzá tesz az is, hogy egyébként nem vagyok alkoholista. De vannak dolgok, amikhez az embernek kell bátorság. Az ajánlatra egy újabb mosoly terül szét az arcomon és enyhén oldalra billentett fejjel mérem fel ismét a férfit. Valami gyanúsat keresve. De mivel nem láttam rajta és a megszokott viszkető érzésem pedig elnyomta az alkohol így…. - Hmmm… csábító ajánlat. De mit szólnál, ha inkább elmennénk táncolni? - ugrott meg hirtelen a lelkesedésem -Csak van itt egy szórakozó hely, ahol lehet és nem feltétlen az asztal tetején. Ha pedig nincs, akkor a környező városokban?* Tudom-tudom. Nem épp megfontolt döntés egy idegennel bárhova is elmenni, pláne nem invitálni egyet. De ezért vagyok itt… hogy barátkozzak, hogy megtanuljak élni és túlélni. Utóbbi jelentsen akármit is. - Viszont mielőtt bármit is csinálnánk meg kell várnom míg kijön az eladó és megmondja, hogy mikorra tudja leszállítani a rendelésem és persze oda adja a bizonylatokat. – sóhajtottam egyet lemondóan és pillantásom az üvegre tévedt. Nem akarom, hogy elmúljon… vajon Dorian is ezt érezte? - És mi lesz így azzal amiért jöttél? *Kérdeztem. Hirtelen a semmiből beugrott, hogy Ő is jött valamiért.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Láttam a meglepettségét, de mit mondhatnék? Jómodorra neveltek. Hazugságra, kihasználásra, csalásra... és jómodorra. Egyébként sem volt okom bárminemű durvaságra vele szemben. Az apura azért tikkelt egyet a szemem. - Köszönöm, de rum-diétán vagyok - utasítottam vissza a bort egyik kézzel, másikkal pedig félig-meddig felajánlottam azért az ital lehetőségét, mialatt elrakta az üveget. Örültem, hogy eddig nem volt problémás és felhajtás helyett hallgatott a - szó szerint - józan észre. És amikor már azt hittem, hogy sikerült sima útra tévedni, bedobta a tánc ötletét, mire én lepődtem meg legalább annyira, mint ő az imént azon, hogy nem küldtem el és viselkedtem bunkón. A emberekkel zsúfolt, levegőtlen, zajos hely puszta gondolatától kivert a víz. Nincs az az Isten! - Inkább máskor - valamikor a távoli jövőben. Jelenleg ugyanis elképzelni nem tudtam, hogy önszántamból betegyem a lábam egy szórakozóhelyre. Még kísértett az O'Connor'sos eset, nem hiányzott egy újabb spontán pánikroham. nem tudom, mi kellett ahhoz, hogy nyugodt szívvel betehessem a lában egy ilyen helyre, de bármi is, azzal egyelőre nem rendelkeztem. - Miket rendeltél? - kérdeztem, de a hangsúlyból érezhette, hogy nem akarom minden áron kikövetelni a választ, ha akarja, elmondja, ha nem, nem. És ha már egymás bevásárlókosarában turkáltunk, ő is belenézett volna az enyémbe. A lemezekről a kirakatban lévő fekete hegedűre vándorolt a tekintetem. - Ami azt illeti, nekem is szükségem lesz az eladóra - intettem fejemmel a hangszer felé. - Impulzív vásárlás van folyamatban - húztam árnyalatnyi mosolyra a számat.
- Rum? Jesszus azt sem tudom mikor ittam utoljára rövidet. De sajnos olyannal nem tudok szolgálni. De venni még mindig lehet. * Halovány remény hogy lesz társaságom az italozásban de ha ennek sem áll kötélnek hát nem erőszak. Az, hogy a lenti bolt és kiülünk valahova vagy valami bár... Az már mindegy. De persze a csapongó gondolatok és kedélyállapot következménye az, hogy az egyik pillanatban csendre és társaságra vágysz a másikban meg szórakozni. - Máskor? Szóval lesz legközelebb? – incselkedtem egy kicsit tompítva, hogy a szórakozás lehetősége is tovaillant. Lassan már kénytelen leszek beletörődni, hogy bármit is akarjak csinálni azt egyedül kell és, ha mákom van a helyzet majd küld valakit „mellém”. Persze, most nyúzhatnám de nem olyannak tűnik aki befolyásolható. De megbízhatok én az ítélőképességemben? - Jól gondolom igaz, hogy felesleges lenne jönnöm azzal hogy jó lesz és gondold meg magad? * Kérdeztem rá, miközben hátra simítottam egy tincset a fülem mögé. Semmi erőszak, semmi kérlelés csak egy pici remény ami mindig ott van. Én már csak ilyen reménykedő lettem... Úgy látszik, hogy nem csak nekem akad gondom a hangszerekkel. Egy halvány mosollyal pillantottak a kirakatba. - Egy zongorát. A bor nélkül sosem tettem volna be ide a lábam. Mikor játszottál rajta utoljára? * Egy hangszert az ember nem azért vesz, hogy csak porosodjon. Így az evidens kérdést kihagytam. A keserűség egy röpke pillanatra ki ül a vonásaimra de igyekszem terelni a másik fele. Jelenleg Ő érdekesebb számomra, elvégre a saját történetem ismerem. Azt hiszem. Ami biztos az, az,hogy a szám kezdett kiszáradni.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
- Essünk túl a vásárláson és meglátjuk - mondtam udvarias mosollyal. Nem voltam jó az ismerkedésben továbbra sem. Az, hogy a falkából egyre többekkel tudtam csevegni, legalább pár perc erejéig, mint egy "normális", semmi se jelentett. Muszáj volt, kötelesség és döntés. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ne vegyem sikerrel a megszabott három hónapot, ehhez pedig hozzátartozott, hogy beilleszkedtem. Az ő esetében nem volt semmiféle kényszerítő tényező a közmegegyezés diktálta jólneveltségen túl. Nem kaptam érte bent maradási pontokat. Se semmiféle plusz pontot. Számító volt, önző a gondolatmenet, de éreztem, hogy fáradok, az a mélyre húzó érzés ott lappangot minden nap minden percében, arra várva, hogy lankadjak és engedjek neki. Még bírtam. - Találkozás biztos, kicsi ez a város - legalábbis szerintem -, a tánc... - sóhajtottam egyet. - Bevallom, nem viselem túl jól a nagy tömeget. - És akkor finoman fogalmaztam. A bevásárlóközpont még rendben volt. Tudtam, hogy nagyjából mikor forgalmasabb, és olyankor vagy elbújtam a virágüzlet irodájában, vagy a lakból intéztem a munkát. Egész jól elkerültem így a pánikrohamoka az utóbbi hetekben. Kurtán, halkan, visszafogottam nevettem fel a reménykedésére. - Elég nyakas vagyok - ismertem be. Emiatt voltam ebben a városban még mindig, és őszintén: sok sikert annak, aki esetleg megpróbálna eltéríteni. Oldalra biccentettem a fejem, ahogy elmeséli, hogy a bor adta meg neki a lökést a zongorához. - Hú, nagyon régen! - Több mint ötven éve, de ezt mégse mondhattam. - De hátha nem felejtettem el mindent. Mi a helyzet veled és a zongorával? - Szándékosan így tettem fel a kérdést, mert gondoltam, lehetett valami a felszín alatt, amiért bátorítóra volt szüksége. Erre direktben nem szándékoztam rákérdezni, inkább hagytam, hogy annyit osszon meg velem, amennyi így ismeretlenül még kényelmes volt neki.
*Minden neveltetésnek megvan a maga hátránya. Az enyémnek speciel az, hogy már annyira hozzászoktam az udvariassághoz és kitérésekhez, hogy szinte már minden ilyen tényezőt természetesnek és ami a legrosszabb; igaznak véltem. Viszont így azt sem mindig veszem észre, hogyha valakinek púp vagyok a nyakán. Most meg aztán végképp nem tűnt volna fel. Így kijelentésére csak a pult mögötti ajtóra pislogtam szépen, hogy lassan végezhetne. Kezdet frusztrálni a hely. S bár semmi vicceset nem mondott, egy halk kuncogás hagyta el az ajkaim. - Ne haragudj… ne érts félre. Csak most bevillant egy kép ahogy sétál pár ember az esti kihalt utcákon és a két főszereplő az esőben neki áll az úton táncolni. Bár azthiszem Ők csak szerelmesek voltak. Már a címére sem emlékszem. – újabb üres fecsegés, amit mikor észrevettem abba is hagytam. - Sajnálom. Néha sokat beszélek. Beszéltél már erről valakivel? Állítólag nagyon jó orvosok vannak fóbiákra. *Tértem vissza ismét hozzá, bár gondolatban azért még próbáltam megfejteni a film címét. Ez van ha az ember lánya nem képes elengedni valamit amit nem tud. Sosem volt az erősségem az elengedés. De tudva, hogy ezek szerint nem azért nem akar táncolni mert csak hanem más oka van, nem erőltettem és elengedtem. Majd szórakozok máskor, vagy jelenleg inkább máshogy. - Szívesen meghallgatom, ha esetleg könnyebb úgy, ha van kinek. – ajánlottam fel. Én a magam részéről nem tudom… de soha nem lehet tudni, hogy másoknak mi a jó. A kérdésén egy pillanatra elgondolkoztam miközben a szemébe néztem. Mintha csak onnan akarnám kiolvasni, hogy mégis mennyit mondhatok el anélkül, hogy pocsékabbul érezném magam mint jelenleg. - 12 éve nem játszottam. Régen, mikor a bátyám ki volt bukva vagy felül emelkedett rajta az elemi agresszió, ami benne lappangot akkor mindig megnyugtatta. Nem ment le teljesen Zenbe de már nem akart összetörni senkit és semmit és tudott mosolyogni meg nevetni. De Ő már nincs. És utána, mikor egyszer megpróbáltam játszani… Én akartam összetörni valamit. Pontosabban nem csak akartam… sikerült is, de csak Én szívtam meg. – vontam meg a vállam és pótcselekvésnek végig simítottam az egyik lemez borítóján. Egy nagy nyeléssel vissza küzdöttem a lelkemben tomboló haragot. Haragudtam rá, Apánkra és az egész világra mert Ő már nincs. Egy kissé erőltetett mosollyal pillantottam fel rá ismét. - És a feleséged? – kérdeztem. Pont olyan strapásnak tűnt, mint az ismerőseim, akik megházasodtak. – Bocs, még csak be sem mutatkoztam és máris ilyen indiszkrét kérdést teszek fel. Nayarának hívnak. * A kéznyújtás sem marad el. De ez már csak ilyen megszokás. Körülbelül egy százalék esélyt sem adtam annak, hogy elfogadja. De mint mondtam, van amit nem lehet levetkőzni. És ha már a vetkőzésnél tartunk… az eladónak eltűnt a pulcsija ahogy észrevettem, hiszen épp felént sétált egy dossziéval. Mint megtudtam két hét múlva lesz a szállítás és semmi dolgom nem lesz, mint kinyitni az ajtót és a szállítók megoldják a többit. Kedvesen megköszöntem és átadtam a terepet újabb ismeretségemnek. Ha netalántán elbizonytalanodást véltem volna észre venni, akkor biztos, hogy küldök felé egy biztató mosolyt. Ellenkező esetben csak megvárom míg végez.
Kezdőlap
//
//
