Magabiztos, imádja saját magát, és a rivaldafényt. Porondra született, a modora tökéletes, bármiről képes akármennyit beszélni, könnyen, többszáz éves gyakorlattal befolyásolja a tömeg hangulatát.
Csupa önös érdek mozgatja, de alapjáraton nem okoz neki örömet mások szenvedése. Ha ez elkerülhetetlen a saját céljai eléréséhez, akkor viszont nem sok olyan áldozat van, amit ő drágának találna érte.
Szereti a szép nőket, a látványos show-kat, a forró hangulatot, többnyire hord valamilyen ezüst ékszert, mert a fájdalmat is élvezi. Sokszor maga is ringbe lép, ha úgy hozza a kedve.
Ő a tökéletes Porondmester. Kívülről és belülről ismeri az Arénát, az embereket és a farkasokat is. Mindig tudja, hogy kinek mire van szüksége, káprázatos tehetséggel manipulál másokat.
Különleges érdeklődéssel fordul a Piroska és a Farkas című meséhez, talán egyszer te is megtudhatsz többet erről a dologról…





Átlagos magas, 180 cm-s, harmincas éveiben járó férfi, legalábbis ránézésre az.
A szemei szürkéskékek, a vonásai kissé szögletesek. Az első benyomás legalábbis ez róla, a jellegzetes, és szokatlanul feltűnőre vágott szakálla miatt.
A megjelenése mindig tökéletes, őt a nap bármely pillanatában, szinte bármilyen helyzetben akárha skatulyából húzták volna ki. Jólfésült, a szakálla frissen nyírt, a ruhája elegáns, drága, gyűretlen, rendezett és egyedileg neki készített, rá szabott…
Ez alól csak akkor lehet kivétel, ha maga is ringbe lép a Le Sable de les Bêtes-ben. Olyankor edzőnadrágot és bakancsot visel, ehhez vagy felvesz egy trikót, vagy félmeztelenül küzd.

Farkas alakban egyszerű, rajzos szürkefarkas, néhány helyen enyhe vöröses árnyalattal. A pofája hosszú, a szeme borostánysárga.







- Nos, Hölgyeim, és Uraim! Egy ilyen este rendhagyó történetet kíván… Ehhez hasonló baráti társaságban mi is lehetne szebb gesztus, mint a saját, igaz történeteinket elmesélni? Elsőként itt az enyém…
Távolabbról kezdem, mintsem illendő lenne, de hát ebben is annyi izgalom és különleges apróság lesz, hogy nem fogják bánni, ezt garantálom…
~ A végére pedig úgyis elfelejtik, olyan részegek már most is, csak a gesztusra fognak emlékezni… ~

Az Aréna fényei lustán pásztázzák a porondot a hátunk mögött, és az asztal körül üldögélő öt farkas kiélvezi a küzdelem utáni iszogatás és beszélgetés minden pillanatát. Már nehezül a fejük az alkoholtól, ezért hálásak a dallamos szavaimért, bármit is mesélek nekik.
Velük iszom, de náluk kevesebbet. Nem vagyok részeg, ó én sosem vagyok az...


- Ezernégyszázkilencvenkettő… A híres felfedező, Kolombusz Kristóf három hajójának legénysége hosszú, és viszontagságos út végén egymás után pillantja meg Amerika partjait. Ekkor még egyikük sincsen tisztában vele, hogy mekkora jelentősége van annak az útnak, amit megtettek, és azt is rosszul tudják, hogy hol vannak, de maga a szárazföld is leírhatatlan kincs számukra a hosszú hónapok hánykolódása után a végtelen, nyílt vízen.
A Pinta másodtisztje, Aurelio Estavan a kikötés utáni második napon megszegi a kapitánya, valamint Kolombusz parancsát, és a kontinens belseje felé elhagyja a partvidéket. Csábítja a felfedezés, és a szárazföld. Egyáltalán nem akar ismét hosszú heteket, hónapokat szenvedni a tengeren a bizonytalan hazajutás reményében.
Legyengült, és a skorbut is kikezdte már az erejét, az erdők pedig zöldellnek, a vadak és a gyümölcsök ínycsiklandozóak, a patakok kristálytiszta vize régen vágyott csoda…
A sikeres szökés után nem néz és nem is gondol többet vissza, egyre mélyebbre merészkedik a szárazföld belseje felé, miközben lépésről-lépésre erősebbé válik benne a gyanú, hogy nem Indiában van. Mikor efelől teljesen megbizonyosodik, kétszer olyan lelkesen veti bele magát a felfedezésekbe… A vére, az utazók, kalandorok öröksége hajtja, nem hagyja nyugodni…
Hosszú időn át barangol Amerikában, messzire jut, a hajók pedig nélküle térnek haza az Óvilágba.
A volt másodtiszt véletlenül és váratlanul találkozik Annakpok-al, az indián törzs csendes, és titokzatos tagjával. Mikor először pillantja meg a férfit még fogalma sincs róla, hogy az élete örökre megváltozik majd neki köszönhetően.
A miértek nem fontosak, csak az eredmény. Az pedig közel százötven év, amit a volt másodtiszt Amerikában tölt el a vérfarkasok között, a testvérükként, és a legősibb mágiát űző bestiák közelében.
Ennyi ideig bírja leküzdeni az ereiben zubogó nyugtalan vér parancsát, de végül – mint az ilyen embereknél mindig -, győz a sürgetés…

Ezerhatszáznegyvenkettőben Szemjon Dezsnsnyev kozák felfedező oldalán hagyja el Amerikát, mikor a hajója kifut. A visszatérés Európába ezernyi meglepetést tartogat, a világ hatalmasat fordult, míg ő távol járt. Ennél izgalmasabbat elképzelni sem tud, így hát nyakába veszi a világot.
Csak Svédországig jut, ott megbabonázza egy kék szempár, és ő forró szerelemre lobban, majd feleségül is veszi Linnéa-t. Egy évvel később fiuk születik, és ez az esemény új álmokat, új életcélt ad a kóbor-lelkű másodtisztnek…

Egy kicsit megszakítom a mesét, körbelötykölöm a poharamban a sötétvörös italt, egy csepp pára lecsordul a hűvös pohár falán.
Végignézek a társaságon. Mind elég részegek hozzá, hogy bármit mesélhessek nekik, de ahhoz még távolról sem eléggé, hogy befejezhessem a beszédet. Még isszák a szavaim, majdnem olyan szomjasan, és telhetetlenül, mint a testes vörösbort…

- És innen következik valójában a saját történetem. Boldog, gondtalan gyermekkor, szerető szülőkkel, giccsesen unalmas, nem is vesztegetek szót rá. Kamaszként már nehezebb természet lettem… Verekedős, szilaj gyerek voltam, és rendre bajba keveredtem, azért is, mert mindig középpontban voltam, és mert manipuláltam a többieket… de főleg azért, mert ha le akartak verni rajtam valamit, mindig felvettem a kesztyűt. Ekkor már tudtam, ki az apám, ahogy azt is, ki leszek mellette…
Európa rohamosan fejlődött, és bár mindenütt háborúk dúltak, ez mit sem számított egy vérfarkasnak. Apám eltökélte, saját falkája lesz, olyan, amilyet még nem látott a világ. A gyermekeivel az oldalán fogja bejárni az egész világot. Én voltam az első…
Húsz éves voltam, fiatal, erős, lelkes, és mindenre elszánt férfi, aki alig várta, hogy legyőzhetetlen és örökké fiatal lehessen. És az apám megadta, amit kértem.
A szerelem a szívében addigra elcsendesedett, és felerősödött a vágy az ismeretlen után. Egy éjszaka egyszerűen elhagytuk anyámat.
Legközelebb az észteknél álltunk meg, ahol apám ismét megházasodott. Ahány neve, annyi felesége volt az évek során. Engem az öccseként mutatott be az új asszonyának, így együtt maradhatott a család, és én a szomszéd szobában járkáltam fel-alá, türelmetlenül, mikor megszületett az öcsém. Az életünk tökéletes volt, apám tervei tökéletesen alakultak, de ezúttal nem bírta olyan sokáig egy helyben. Kristjan tizennyolc volt, mikor az apánk beharapta, és már utaztunk is tovább…
Ahány megálló, annyi név, annyi feleség, és annyi féltestvér következett. A családunk bővült, egyre kevésbé kellett aggódnunk, kivéve, ha egy másik falka területére tévedtünk. Azért falkának még nem volt elég nagy a miénk.
Az első komolyabb nehézség a magyaroknál ért minket. Apánknak lánya született. Az öreg elkeseredett, és azonnal tovább akart állni, de a három fia meggyőzte, hogy várjon. Mi minden testvérünket rajongással határosan imádtuk. És a várakozás megérte. Valériában a kezdetektől megvolt minden, amire csak szüksége lehetett. Csodálatos, tüzes, olykor hidegszívű és kegyetlen leánynak bizonyult, aki imádta a nagybátyjait, és minden célja az volt, hogy az apjának megfeleljen. És végül elérte, amire vágyott. Helyet kapott a falkában, és továbbálltunk…
Nem jutottunk messzire, mert a szerelem újra lecsapott apánkra. Johannes öcsénk az osztrákoknál született meg, és ő csak huszonhárom éves korában léphetett közénk. Nem vele volt a baj. Azt hiszem, talán apánk öregedett, vagy csak a nő volt különleges, de ez a szerelem tartott legtovább…
Ennyi év alatt mindenki azt tehetett a kis családunkban, amihez csak kedve volt, és a testvéreimmel mindannyian más érdeklődést találtunk magunknak. A család, a falka szorosan összekötött minket, de mindenki a saját szenvedélyeinek hódolt.
Külön utakon jártunk, és nagyon élveztük. Ha máskor el is kerültük egymást, a vasárnapi vacsorát együtt ettük meg, ekkor mindenki mesélt, és kérdezett. De egyébként szabadok voltunk.
A testvéreimmel olykor közösen indultunk neki, és belekóstoltunk egymás hobbijába, de alapvetően külön utakon jártunk.
Engem a sikátorok, lerobbant raktárépületek, kikötők durva, harsány világa vonzott. A fogadások, a verekedések, vérre és olykor halálra menő küzdelmek a szurkolók harsány ujjongásával. Eleinte én is részt vettem a verekedésekben, de hamar eluntam. Az emberek nekem már csak abban jelentettek kihívást, hogy ne öljem meg, vagy üssem ki őket túl hamar, farkasok pedig csak nagyon ritkán keveredtek ilyen helyekre, és ha egymással kerültünk szembe, hamar lebuktunk…
Úgy döntöttem, ha részt nem vehetek, akkor inkább irányítom a küzdelmeket. Szerették, ahogy beszélek, és jó szervezőnek bizonyultam…
Amerre jártam hamar szárnyra keltek a pletykák a helyekről, ahol szervezetten mérhették össze az erejüket, vagy rendezhették a vitás ügyeket. Olykor már sajnáltam, mikor tovább kellett állnunk.
Egy idő után szükségét éreztem a művelődésnek is. Hiába beszéltem annyi nyelven, amit sokan még felsorolni sem tudtak, ennyi nekem nem volt elég. rákaptam az olvasásra, elegánsabb körökbe is jártam, hogy tanuljak. Szófordulatokat, mozdulatokat, eleganciát…
Megtaláltam a helyem, és minden országban elölről kezdtem a munkát. Egyre könnyebben ment…
Ezernyolcszáztiennégyben hagytuk el Franciaországot, mikor a legifjabb öcsém is a falka tagjává vált.
Angliában álltunk meg legközelebb, de ekkor már éreztem, hogy valami megváltozott. Bármennyire is szerettem a családomat, a vérem másfelé hajtott. Távol tőlük, bele az ismeretlenbe, a bizonytalanba. Apám egyetlen dologgal nem számolt, mikor közös falkáról álmodott a gyermekeivel: az ő vérét örököltük, épp olyan nyughatatlanok voltunk, és vagyunk, mint ő maga. A biztonság bilinccsé válik, a szabadság pedig mindennél édesebben csábít.
Talán sosem bocsátja meg nekem, hogy elhagytam őket. A testvéreim igen. Ők értenek, és megértenek, de apám dühe életem végéig elkísér majd… Ez sem számított. Miután egymagamban bejártam Angliát, hajóra szálltam, és ezernyolcszázhuszonegyben megérkeztem Amerikába. A szabadság földje, ahol minden lehetséges, és a fajtánk hazája. Ezt hallottam róla… ide vágytam, és mikor a kikötő köveire léptem, úgy éreztem, enyém az egész világ…
A következő közel két évszázad utazással telt, hosszú megállókkal megszakítva. A saját álmomat valósítottam meg, és a Fenevadak Arénája afféle utazó intézménnyé nőtte ki magát. Szervezett, házszabályok alapján működő mérkőzéseknek ad otthont százötven éve, farkasoknak és embereknek egyaránt.
Össze sem tudom számolni, mennyi farkast, és mennyi embert ismertem meg ennyi év alatt, ahogy azt sem, mennyit tanultam. Olykor hibáztam, majd mikor a hibát kiküszöböltem a következő helyen, újabbakat követtem el. De lehet-e tökéletesebb vállalkozás annál, amit valaki ennyi éven át fejleszt? Büszke vagyok arra, amit elértem, arra, hogy a legtöbb helyen nem cseng ismeretlenül az Aréna, vagy az én nevem, a függetlenségemre, és arra, hogyha porondra lépek, lélegzetvisszafojtva várják, hogy megszólaljak.

A világ megváltozott, a modernizáció minket sem kímélt. A vérfarkasok is elhagyták az erdők menedékét, a tisztásokon, erdősávok mellett álló magányos házakat, a városok rossz hírű negyedeit, ahol bármi megtörténhet. Veszítettünk az állatiasságunkból, sokunk öltönyt hord, és úri módon él, elegáns, hétköznapi hobbikat űz. Gazdagok, és nem tudnak mit kezdeni a hátralévő évszázadokkal.
Ha engedünk az ösztöneinknek, könnyen vezethet háborúhoz, vagy haragíthatjuk magunkra az őrzőket. Minden megváltozott. Éppen ezért örülnek annyian, ha megérkezik az Aréna…
Lehetőségek százait hozza magával, végzetes következmények nélkül.
Ahol két falka feszül egymásnak nyílt háború nélkül, ott még több érdekességet ígér…

És a cirkusz most Fairbanksbe megy...

Elégedetten hátradőlök, és figyelem az asztaltársaimat. a mondandóm végét csak a ölden csillogó szemű nő fogta fel, a többiek már túl részegek. Nem baj, hamar ki fogják heverni...