Az autó végül az Opera épülete elé gördül, és a bejárat előtt állítom le a motort. Ahogy a motorzaj elhallgat, egy egyenruhás fiatalember már nyitja is az ajtót Rachel oldalán, és a kezét nyújtja neki, hogy kisegítse. Közben én kiszállok, és megkerülöm az autót, úgyhogy mire Rachel kiszáll, addigra már én nyújtom neki a karomat egy elégedett félmosollyal, az indítókártyát pedig az egyenruhás férfi kezébe adom. És a zsebembe süllyesztem a bilétát, amit kapok helyette. A lépcsőn felfelé nem kezdeményezek beszélgetést, de ahogy beérünk, azért figyelmeztetem, nehogy később emiatt kerüljön kellemetlen helyzetbe. Kicsit közelebb hajolok hozzá. - Még nincsenek sokan, de arra számíts, hogy lesznek, akik idejönnek hozzánk egy könnyed, udvarias csevegésre, és a végén meg fogják kérdezni, hogy később, a bálon táncolsz-e velük. Ha bárkinek igent mondasz, akkor illik itt maradnunk, és táncolnod… Így már később sem olvashatja a fejemre, hogy csőbe húztam volna. Az már más kérdés, hogy szerencsés lenne udvariasan visszautasítani a felkéréseket. Az épület belülről lenyűgöző, amilyennek egy operaháznak lennie kell, de én nem foglalkozom különösebben a körülnézéssel, egyenesen az étterem felé veszem az irányt, bár ha Rachel nézelődne, akkor lassan sétálunk. A vacsora, legalábbis egy része már tálalva van, bár nincsenek sokan, két pincér jár körbe, és a beszélgető kisebb társaságokat tálcáról kínálja itallal, míg két kollegájuk a vacsorázóknak szervírozza az asztalokhoz a fogásokat, amik inkább csak egy-egy falatnyi kóstolók, semmint valódi fogások. Itt nem az evés a főszereplő, inkább a kényelmes, kellemes beszélgetések az előadás kezdete előtt. Azért egy pár falatot meg fogok próbálni belediktálni Rachelbe…
Először még nem tudom hová teni a helyet ahová érkezünk, és amikor az a pasi, uniformisban kinyitja az autó ajtaját nekem, kérdő pillantást vetek Nikolaira, hogy mi legyen... De ekkor már ő is kiszáll, és azt hiszem, meg is értem miről van szó. Hagyom, hogy a pasas kisegítsen a kocsiból, aztán elfogadom a mellém érkező farkas karját. Ha nem gondolna most arra, hogy ez egy Operaház, magamtól még biztos nem jöttem volna rá... Most nem is tűnik akkora átoknak a képességem. Könnyedén lépkedek fel a lépcsőn. Ha el akarnék esni, úgyis elkapna, legalábbis én most bízok ebben. ~Ez történt volna? Megtanultam bízni benne egy hét alatt?~ Ha igen, úgy nem tudom eldönteni, hogy túl óvatlan vagyok, vagy szimplán ostoba. A ruszki szavai szakítanak ki a gondolatmenetből. Még nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e amit bálról mond, vagy sem, mindenesetre egy halvány mosollyal és bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem. A mosolyom nem annak szól, amit mond, hanem amit elhallgat. - Nem akarok mással táncolni. - mondom, ha éppen rám néz. Ha nem figyel, akkor, csak úgy tátogom magam elé. Az épület gyönyörű, de csak egy futó pillantással mérem fel a terepet. Az se jó, ha túl feltűnően bámulom, mert annál hamarabb kiszúrják, hogy nekem semmi keresni vallóm nincs itt... A hely ahová érkezünk, egy étterem. az ételeknek nagyon finom illata van, mégis görcsbe rándul tőle a gyomrom. A pincérek viszont elég kis adagokat cipelnek a tányéron ahhoz, hogy ez engem valamelyest nyugtasson. Nem lenne szerencsés pont egy ilyen helyen pánik rohamot kapni. Még csak a szívem ver hevesebben, igazi bajban akkor leszek, ha elkezdek remegni. Attól a ponttól kezdve nem tudom visszafordítanom a folyamatot. Ez a csillogás már sok nekem, de kitartok hiszti nélkül, amíg tudok. Nikolai jót akart. Az tény, hogy ha ismerne, akkor bármily nemű figyelmeztetés nélkül nem hozott volna ilyen helyre, de nem azért teszi, hogy kiszúrjon velem. Már csak ezért is végig fogom csinálni, hisz tartozok ennyivel. Semmi nyavalygás, semmi hiszti, és akkor talán a pánikroham se fog elhatalmasodni rajtam. Mire ezt végiggondolom, mindketten helyet foglalunk egy asztalnál. Ahogy elnézem mások tányérjait, nem tudok elsiklani a felett, hogy Nikolai ma éhen halni jött ide. Ha kapunk étlapot, és az jól hangzó francia (azaz számomra kínai) szavakkal van teleírva, akkor megkérem a farkast, hogy ő válasszon helyette. Lehetőleg semmi csonthéjast, mint például dió, mogyoró, vagy mandula, semmi tengeri herkentyű ne legyen, de még hal se. Azt nem teszem hozzá, hogy utóbbi kettőre nem allergiás vagyok, hanem csak szimplán utálom.
Mikor az autó megállt, Rachel kérdő pillantására csak egy biztató biccentés a válaszom, mielőtt kiszállnék. Eszembe sem jut, hogy nem ismerné fel az opera épületét. Stabilan, és magabiztosan jár, a mosoly a szája sarkában most még őszintének tűnik, nem érzek benne, csak enyhe feszültséget. Persze ha megbotlana, elkapnám, elvégre ez a feladatom, mint kísérőjének. Különben sem hagynám, hogy összetörje magát, de így különösen. Kicsit meglepődöm rajta, hogy még mindig mosolyog, és csak halvány bizonytalanságot érzek felőle. Azt hittem, a táncnak jobban ellen fog állni. A megjegyzésére a tőlem megszokott félmosolyra húzódik a szám, mert figyeltem rá végig, így láttam… - Azt hittem, velem sem akarsz majd… Még a végén sok meglepetés ér ma este… Most úgy tűnik, a korábbi feszültség nincs már bennem, vagy ha igen, akkor is nagyon mélyre szorítom. Ez itt most az udvarias könnyedség ideje… Érzem a rezzenését, ahogy belépünk az étterembe. - Ne aggódj, mondtam, hogy nem lesznek vele nehézségeid… Az ételek elegánsan vannak tálalva, de tényleg minden csupán egy-két falat. Nem valódi vacsora ez, csak lehetőség, hogy beszélgetés közben mindenkinek legyen valami a gyomrában az italok mellé. A karomon pihenő karján érzem, hogy hevesebben ver a szíve, míg az asztalhoz kísérem. Míg betolom alá a széket, addig hajolok a füléhez. - Nyugodj meg… A nők irigykednek rád, a férfiak csodálnak. Egyébként egyikük sem különb ember nálad, úgyhogy kár izgulnod miattuk… Legfeljebb gazdagabbak lehetnek, nagy részük még azt sem a saját jogán. Egyébként ha Rachel körülnéz, valóban felfedezhet néhány hirtelen elforduló, és még több nyílt csodálattal, vagy éppen haraggal rajta felejtett pillantást. A nők méregeti, felmérik mennyire komoly ellenfelük lehet, a férfiak nagy része valóban érdeklődve figyeli, és bár nem engedhetik meg maguknak, hogy az arcuk nyíltan elárulja a tetszésüket, nem nehéz kitalálni, mire gondolnak. Csak a házas, és feltűnően idős párok nem foglalkoznak velünk. Bár hoznak étlapot, csak átfutom, és már vissza is adom, közben felsorolom, hogy mit ne hozzanak. A pincér egy könnyed meghajlással távozik, és fél perc múlva már jön is vissza, a kezében egy kisebb tálcával, amin a könnyen mozgatható fogásokból van összeállítva egy kis kóstoló, és két tányérral, amin mesterien elrendezték azt a két falatnyi ételt, amitől én aztán tényleg nyugodtan éhen is halhatnék… - Kérsz valami alkoholt? Eddig nem kértem, de ha szeretnél, rendelek… Egyelőre óvatosan próbálom felvezetni a társalgást, mert nem akarom újrakezdeni az otthonit. Ettől persze kicsit kimértebb az egész hangulata, mint ahová eddig eljutottunk, de fog ez még alakulni, remélem jó irányba…
Nos, amit mond azzal egyáltalán nem nyugtat meg. Már ülök, így nem olyan feltűnő, hogy összerezzenek. Ha valamit igazán gyűlök, az a "figyelnek" kifejezés, akár kijelenté formájában, akár feltételes módban hangzik el. Nem is nézek körbe, hogy így van-e, valószínű csak így akar bókolni nekem a farkas a maga visszafogott, hűvös, fura módján. De ha még csupán feltételezés is volt, éppen elég ahhoz, hogy minden apró szőrszál felborzolódjon a tarkómon. Szívesen megosztanám vele, hogy ezzel inkább az ellenkezőjét érte el annak, amit akart, de megtartom magamnak. Egy este, kibírom. Meg aztán itt a legnyilvánvalóbb tény, amit rendre elfelejtek: egy ereje teljében lévő vérfarkassal vagyok itt. Nincs az a maffia, amelyiktől Nikolai ne lenne képes megvédeni, ha Ő úgy akarja. Márpedig most akarja, és azt hiszem ezt tudni, sokkal hízelgőbb, mint hallani egy számot, hogy mennyien fordulnak utánam, vagy néznek meg maguknak. Én legalábbis így gondolom. Kicsit kellemetlenül ér, hogy a farkasnak "tolmácsolnia" kell a pincérnek. A hétköznapokban másként működik ez. Kényelmesen (vagy feszengve, ez most tök mindegy) előveszem a telefonomat, bepötyögöm amit akarok, megmutatom, és ennyi. De ez most teljesen más... Az elmúlt héten jóformán csak Nikolai-al kommunikáltam, aki történetesen érti mit tátogok, és annyira megszoktam, hogy értenek... Szóval most kifejezetten szar érzés ráébredni, hogy tulajdonképpen még mindig nyomorék vagyok. A pincér térül-fordul, én meg szinte észrevétlenül körbenézek a látóteremben lévő asztalokon, hogy felmérjem ki-mit-mivel-hogyan eszik. Van már bennem egy kialakult kép, mire nem egészen két perc múlva visszaér a pincér. Az ételek tulajdonképpen csak falatnyi kóstolók, amiknek simán nekiestem volna kézzel, ha nem mérem fel előbb a terepet. Ami az alkoholt illeti, csak megrázom a fejemet, nem ihatok. - Megnyugodtál.- nem kérdezem, megállapítom. A magam fura módján most próbálok beszélgetést kezdeményezni, csak nem igazán találok szavakat, vagy hangnemet. - Mit nézünk meg, és mit érdemes tudnom róla?- aha, azt hiszem, hogy kezdetnek ez is megteszi.
Kezdőlap
//
