Karakter teljes neve: Betty Silverman Becenév: Betty, Silver Álnév:Nem gyakran, de ha kiszökök a szüleim által nem túlzottan támogatott baráti körbe (Gabehez és a többiekhez) ott csak Silvernek hívnak. Faj: Ember Falka:- Titulus: Nem: Nő Kor: 21 Születés helye és ideje:Fairbanks, 1991.07.17 Foglalkozás: egyetemista Védőszellem neve:- Mágiaérzékenység:- Mágiahasználat szintje:- Vérvonal: Mesterszavak:-
Apa:: Damien Gal Silverman / Apa egy határozott férfi, aki igen rövid pórázon tartja a család tagjait. Mindent megad nekünk, amire csak vágyhatunk Ryannel, de ezért elvárja, hogy teljesen őszinték legyünk vele és ennél fogva azt hiszi, az akaratunkkal is rendelkezik... Anya:Margareth Silverman/ Alárendelt, házias feleség, aki csak akkor mer pampogni apára, ha ő nincs a közelben. Ezzel szemben persze odavan érte és szereti, de átengedi a nadrágot övestül, szijjastúl a férfinak a házban. Nem igazán lehet rá számítani, mint szövetséges. Igazándiból ezért lehet, hogy nem is igen jövünk ki egymással. Testvérek:az öcsém, Ryan Silverman, habár ő váltig állítja, hogy nem a családunkhoz tartozik, hanem egy különleges képességekkel rendelkező família leszármazottja... Milo, az én félig farkas-kutyám; hűséges, titokgazda, legjobb barát
Egyéb hozzátartozók: Gabe / az egyik legjobb barátom, haverom vagy mi. Egy egyetemre járunk, és ráadásul a környékünkön is lakik. Gyakran lejárok hozzá és a baráti körébe. Talán többet jelent számomra mint egy barát, de ezt még mélyen rejtegetem, emésztgetem magamban, hisz számomra minden bonyolult.
Mindig viccesnek találom, ahogy egy embert arról kérdeznek mit gondol magáról. „Milyen ember vagy saját bevallásod szerint?” És ha én nem akarom megmondani? Vagy nem tudok rá válaszolni? Na jó, ez volt a dolog pesszimista része; elég öntudatos személyiségnek mondom magam, olyannak, aki a tökéletesre törekszik, de a puszta tény, hogy én vagyok Betty Silverman, néha megakadályoz ennek elérésében. Biztosan az is közrejátszik ebben, hogy sokszor elkalandozom, és váltig állítom, hogy ez rendben van. Mi baj az ábrándozással? Szeretek mozogni, de emellett bármit megteszek, ha végre ledögölhetek Milo mellé az ágyamra és csak az ő szuszogása tölti meg a csendet. Nem bírom, ha kritizálnak. Az más tészta persze, ha én állandóan hadilábon állok magammal és nem vagyok megelégedve azzal, amit éppen produkáltam, elértem vagy írtam. Főként írásban van nagy szám, a külvilágot még túl nehéz meghódítanom, úgy érzem. Többre tartom az emberiséget annál, mintsem, hogy állatként viselkedve oldják meg a problémáikat, így igyekszem a konfliktusokat, - mégha nem is az enyémek – szép szóval megoldani. Átkozott orrom, ami mindig beleüt oda, ahova nem kéne neki! Egyszer talán azt szeretném, hogy megszabadulhassak annyira a lehúzó súlyoktól az életemben, a kötelektől – a családom, a személyiségem -, hogy önálló nőként álljam meg a helyem a világban. Talán némi vadságot is csempészve magamba… Áh, még valami, mielőtt meglepetésként érne bárkit, ha találkozik bárhol a szétdobált holmijaimmal – szigorúan a házunkon belül – rumlis vagyok!
Hosszú, vörös hajzuhataggal rendelkezem, ami kinézetre ugyan szép, de senkinek nem ajánlom, hogy megtapasztalja azt a kínt, amit a hajmosás derékfájdító hatása ad miatta. Nyáron meleg, télen meg így is ugyis fázom; hajjal vagy anélkül, szóval a vágatását tervezem… Kékeszöld szemek, amik óriás üveggolyóként bámulnak a világra, míg közepes termetem miatt létrára lenne szükségem. Pech! Hál ’istennek szálkás, normál a testalkatom, mellőzve a velem egykorú lányok testproblémáit. Az arcom inkább ovális, porcelánbabára hasonlít, de azzal azért egész jól kijövök reggelente. Jobban kedvelem a lezserebb, lazább stílust, de van hogyha elkap valami őrült indíttatás, akkor csinosan felöltözöm. Habár ez ritkán esik meg, de mindig remekül érzem magam, ha jól érzem magam az összeállításomban. Már kiskoromban sem voltam annak a híve, hogy az anyám öltöztessen. Rám aztán nem adhatott senki cipőcskét és virágos, rózsaszín ruhát csak azért, mert „lányod van, ezért vettünk rózsaszínt”. Egy fekete topp, hozzá szűk farmer és a vadnyugatot is meghódítom!
Hogy is szól az a mondás? Minden történet valami „izgalmassal” kezdődik? Valami hajmeresztővel egy olyan lányról, akiről nemsokára kiderül, hogy micsoda különlegesség és egy ősi, vámpír família leszármazottja? Pocsék egy story lenne, de legalább megvennék a boltokban. Valószínűleg. Szóval, Betty Silverman vagyok, átlagos, jelzem, átlagos! 21 éves egyetemista, Alaszkában. A világ végén, de én szeretem. Újságírószakon tanulok, apám legnagyobb örömére, holott én bölcsészkarra akartam inkább menni. Nem pletykálódni, meg ámokfutó újságíró akarok lenni, hanem piszok szegény író egy tóparti házacskában, ahol csak én és Milo élünk meg esetleg… Gabe, de az más tészta. Ő kevésbé támogatja ezen jellegű álmaimat. Na jó, magát az írást sem támogatja különösebben. Nem azért, mert nem állna mellém, ha kitalálnék egy frenetikus ötletet, hanem, mert nem igazán olvassa az írásaimat. Nagyon senki sem. De gondolom ez az én hibám. Az én hibám, hogy az egyetlen lény, aki majdnem minden titkommal tisztában van, aki végighallgatja a legújabb történetet, amit kitaláltam, aki lelkesedik bármikor is fordulok felé, az a kutyám. El se merem hinni, hogy élni tudtam eddig nélküle. Csupán a véletlenen, egy borfoltos szőnyegen, egy Heroes fanatikus hisztijén és végül az én kicselezhetetlen makacsságomnak volt köszönhető.
- Anya, el kell mennünk az új Heroes DVD-ért. Ma jött ki! - világosította és egyben utasította Ryan az anyánkat, aki éppen az apám által kiöntött vörösboros foltot dörgölte a szőnyegből. Csatakos hajjal felnézett az öcsémre, majd egy megadó sóhajjal lezuttyant a sarkára. - Kérdezd meg apádat, hogy bevisz-e. Tudod, hogy már nem vezetek, amióta felmondtam - zárta le az addig nyugodt hangnemben induló mondatát némi önváddal. Tudtam, hogy anyámat bántja, hogy már nem dolgozik és a legnagyobb kihívást az jelenti számára, ha sikerül elkészítenie a szakácskönyvből a három csillagos nehézségű ételt. Egy pillanatra se láttam az arcán, hogy bánná a döntését, kivéve ezen alkalmakkor. És ilyenkor is csak az láthatta, akit érdekelt egy kicsit is az, hogy ő mit adott bele ebbe a házasságba. Ryan unottan felnyögött és otthagyta a konyhában és apu, apu-t ordítozva haladt feljebb az emeletre. Anya tovább folytatta a munkát, míg én egy vázlatfüzetbe irkálgattam egy újabb emberi fajra jellemző momentumot, reagálást. Talán gerinctelen dolog, ha a saját családomat vetem mikroszkóp alá? Jegyzetelek és odafigyelek arra mit, hogyan és miért csinálnak? Azt hiszem akkor kezdtem el ezt, mikor olyan mértékben kezdtek el irányítani, amit már nem bírtam elviselni. Egyszerűbb volt, hogy amit a fejemhez vágtak nem a sajátomként fogadtam, hanem egy újabb karakterötletet; így leírtam. Ezért hiszik máig, hogy csöndes, szende és elfogadó vagyok, akit kényük kedvük szerint formálhatnak. Mintha lett volna egy francos tündérkeresztanyám akitől az engedelmességet kaptam ajándékul. Remek! És amilyen hülye vagyok, az évek során egyre többször azonosultam ezzel a lánnyal. Aki kerüli a konfliktust. Nem szól, hanem elmenekül. - Anyu? - Hmm? - Nekem is kéne venni egy két dolgot a bevásárlóközpontban. - Mit, Betty? - Csak apróságot. Füzetet, cerkát, ilyesmit. - Aztán minek neked az? - fojtott el egy gúnyos mosolyt, olyat, ami inkább megvető, de soha nem vallaná be. - Nem mindegy? - tettem le a füzetet és a tollat, majd felé fordultam. - Ryant miért nem nyúzod a kérdéseiddel? Megrökönyödött, majd felállva, kezében tartva a súrolókefét felém sétált, majd bedobta a vödörbe azt. - Menj csak - hangja cérnavékony lett, szájának sarkában egy izom remegett. Elfordult és bement a szobájukba.
Míg bűntudatosan bámultam kifelé a kocsiablakon akaratlanul is bekúszott a fülembe a Heroes sorozat betétdalainak gyomorforgató, akciót, izgalmat manipuláló akkordjainak förtelme a CD lejátszóból. - Muszáj ezt hallgatni, Ryan? - sóhajtottam, mihelyst azonnal megjelent egy gyorsan szökő pára az ablaküvegen. - Ráhangolódok a DVD-re. - Hátra néztem az öcsémre, majd nyomban vissza. Semmi kedvem nem volt azt bámulni, ahogy szemet lecsukva koncentrál akár egy diliházas. - Vajon a hőseid is ezt csinálják a világ megmentése előtt? - Pofa be, Silver! - Micsoda? - fordult felém apám megrökönyödve, halvány, értetlenkedő mosollyal. Keze lazán pihent a kormányon, fél szemét az úton tartotta. - Mióta szólít téged, Silvernek? Ryanre pillantottam, már-már könyörgőn. A kis taknyos sajna tudott az esti találkáimról Gabe bandájával, amit megjegyzem nem én kötöttem az orrára. Szúrós szemmel méregetett, aztán édes hangon válaszolt: - Csak egy becenév apa. Sokkal jobban hangzik, mint a Betty, nem? - De - rántotta meg a vállát apám. - Olyan dögös! Régen én örültem volna, ha nem Manny-manny-nek becézgetnek a haverok, hanem Silvernek ráadásul...
Megkönnyebbülten fixíroztam tovább a tájat, elkönyvelve magamban, hogy nem cikizem a testvéremet a Heroes-zal, mert képes és beárul a szüleimnél. Míg álmatagon szemléltem a környezetet hirtelenjében megakadt a szemem egy kutyán. Habár sokkal nagyobb testű volt, mint egy átlagos kutya, inkább farkas-nagyságúra hajazva, de lévén, hogy lesoványodott alig tűnt föl a különbség. - Apa, apa! - sikkantottam. - Állj meg, azonnal állj meg! - Betty, az út közepén vagyok! - Akkor húzódj le ott van egy kutya! - Azt hiszem életemben először eshetett meg, hogy apám utasításon kapott, így furcsa mód teljesítette a kérésemet. Kirontottam a kocsiból és az éppen kukában turkáló jószág felé lépkedtem, előkotorva az agyam legmélyéről mit kell ilyenkor tenni. Obszidián fekete szőre csillogott még a gyér napsütés ellenére is, míg nyakán, mintegy nyakkendő foltban díszelgett egy fehér sáv. Pofáját nem láthattam; az éppen a kuka belsejében tűnt el. - Hé, pajti - szólongattam, mire csak egy hetyke fülrándítás volt a válasz. - Mit keresel itt? Veszélyes a város és tudod én... - NEHOGY HOZZÁÉRJ, AHHOZ A BOLHÁS KORCSHOZ! - Hallottam a hátam mögül apám elbődülését, de akkor én már döntöttem. Pontosabban mikor az állat a szemembe nézett. Olyan kegyetlenül őszintén és egyszerűen. Összekapcsolódott a sorsunk és azon hiányra, ami bennem volt, ő volt a válasz. Leguggoltam mellé, majd kezem rögtön a fejére simult. - Én majd vigyázok rád, bízz bennem - megcirógattam a füle tövét, fehér mellényét, majd felálltam és ő követett. - Apa, ő velünk jön. - Hova? - Haza. - Azt már nem. Nem szedhetsz össze az utcáról egy dögöt. - Elég volt! Milo nem dög, hanem a kutyám. - Betty, el fog pusztulni, nézd már meg hogy néz ki! - Nem fog. Egyszer az életben, had csináljak és döntsek valamiről én, kérlek. Nagyot szusszant az apám végül megszólalt: - A te felelősséged. És kint fog aludni, megértetted? Oltások, chip, kaja stb a te dolgod én nem fogok dajkálgatni egy kóbort! - Igen, értem! - elvigyorodtam és nem várva meg további reakciókat beültünk Miloval az autóba. Emlékszem kiskoromban hajthatatlan gyerek voltam. Ha nem aludtam akkor mindenfelé rohangáltam, kinyitogattam a szekrényeket, kirámoltam, kupit csináltam. Egyfolytában mozgásban voltam, mint valami duracell nyúl. Mikor végeztem a hát lerombolásával azon nyomban elaludtam és volt, hogy a küszöbön találtak rám édesen szunyókálva. Lemerült az elem és kész! Mihelyst kipihentem magam rohantam tovább. Nem volt soha nagy szükségem a családomra, se mások gügyögésére. Elvoltam egyedül is. Akár két papírfecnivel is el tudtam játszani, holott a rokonok és anyámék elárasztottak a klisés babakölteményekkel, akiknek cifra ruháik egy habos -babos muffinra emlékeztettek nem játékszerre. Egyre többször kértem inkább állatfigurákat, de ahelyett, hogy azokkal lettem volna el, papírból vagdostam ki saját készítésű és arcú állatokat. Gyakran kölcsönöztem nekik én magam hangot, de idővel rájöttem, hogy akármilyen élénk is a fantáziám, ők nem igaziak. Ezek után kattantam rá a mesekönyvekre, ahol a jószágok megszólaltak, kvázi életre keltek a lapokon. Akkor tudtam, hogy én is rendelkezni akarok ezzel a képességgel; világot teremteni, olyan erővel bírni, amire sokan már rájöttek, csak én még túl képzetlen vagyok hozzá. így mikor még nem is olvastam, de elkezdtem én magam találni ki a könyvek lapjairól mi történhet a szereplőkkel. Az évek teltek, rengeteget olvastam, míg végül egyre több történet halmozódott fel a fejemben, amit papírra vetettem. Eljártam versenyekre, kutattam, hogy hol lehet megmutatni az embereknek ezeket, de sajna a külvilág közbeszólt. Sokan rendelkeztek ezzel a képességgel, volt akik sokkalta jobban is írtak nálam, ráadásul apám hamar kiadta számomra az utat, háttérbe szorultak a fantasy regények, a naphosszanti álmodozás és oknyomozói újságírónak kezdtek el készítgetni. Habár én nem ezt akartam, de a szüleim csak azt vették észre, hogy jól írok, de azt nem, hogy miről akarnék igazán. És most ott ültem az egyetemen. Újságírónak tanultam. Pedig én a saját világomat akartam megfesteni, nem másokról írni. A külvilág túlságosan behatárolt volt számomra. Fő szavak között emlegetve a "lehetetlent", így súlyos titokként őrizgettem azt, hogy mégis milyen vagyok és azokat az írásaimat, pedig háttérbe szorítottam: a csodálatos, fenséges vérfarkasokról, sárkányokról és boszorkányokról szőtt meséimet. És elveszítettem a hitemet bennük. Rendezett, világos, okokra épülő világot építettek fel nekem. És én képes voltam élni benne.
§**§
Ott feküdtem a földön, egyedül az ujjaim voltak, amik hozzáértek a vizes fűhöz, apró cseppecskéket hagyva a bőrömön. Ámulva figyeltem a csepp útját, le egészen a könyökhajlatomig, ahol összegyűlt, majd szétválva leszaladt a karom két oldalán. Fejemet belefúrtam a fű közé, élvezve, hogy arcomra víz tapad, hűsítve ezen a fülledt éjszakán. Orromat dohányszag facsarta, amit Gabe cigije bocsátott ki magából; szemcsés füstje groteszk alakot formált, legalábbis az én tudatom számára, majd pofáját kitátva elhalványult. - Mit gondolsz, a csillagok figyelnek minket? - Mi van? – fordult felém vigyorogva a fiú és cigijét átette a másik kezébe, hogy az addig csikket tartó kezét a feje alá tehesse. Kék szeme pajkosan rám meredt, az arcomnak meg volt képe elpirulni emiatt. - Na – böktem meg a kezemmel, majd testhelyzetet váltva felkönyököltem. – Szerinted igen? - Ez baromság, Silver! – slukkolt és a fejünk fölé fújta. - Én hiszek benne. Akármilyen pletykásak és szégyentelenek is, csodálatosak! - Jó neked, hogy hiszel még valamiben – megcirógatta az arcomat, azzal feltápászkodott. – Jössz? - Igen- sóhajtottam, azzal megfogtam a felém nyújtott, baráti kezet és elindultunk hazafelé. Mikor kisvártatva hazaértem, Milo kitörő örömmel üdvözölt; farkát eszeveszett módon csóválta, amin egy törpeerőműt is ellátna heves, állandó mozgásával, míg nyelve megnyúlt az izgalomtól, ettől pofája úgy festett, mintha mosolyogna. - Milo, drágám! Szia! – guggoltam le, habár méreteit tekintve, ezzel csak azt segítettem, hogy könnyebben pofán nyaljon. Körbeugráltuk egymást, megvakartam a pocakját, számára túl rövid ideig, azzal egy vakkantással a részemről a családnak: Jó éjt! – felszáguldtunk a szobámba. Ledobtam a sarokba a táskám, majd leheveredtem az ágyamra és megpaskoltam a mellettem szabad helyet. – Gyere, ide, Milo! – Mikor az állat felszökkent, lapockájára hajtottam a fejem és beszívtam, tiszta, állatiasan vad illatát. Rögtön ellazultam és szorosabban simultam a bundájába. – Milyen napod volt? – Az csak nyüszített valamit, ebből minden kiderült számomra. – Nekem sem túl rózsás! Szusszantam egyet és a hátamra helyezkedtem. Felnéztem a tetőablakomra, amin finoman áradt be a csillagok fénye. A hold még születő félben volt, túl kicsi és jelentéktelen még egy hétig, hogy csakis rá figyeljenek. - Ugye te is hiszel benne? – nem volt szükség rá, hogy befejezzem a mondatot, Milo teljes tudatában volt, hogy a csillagokra gondolok, ugyanis fejét felszegve nézte ő is ragyogásukat. És akkor rám emelte gyönyörű íriszeit, mintha belém látna; oda ahonnan és amiért kibukott belőlem a kérdés. Igen! Csak bámultam rá, majd magamhoz húztam és könnyes szemmel aludtam el Milot ölelve. A magány, meg nem értettség érzése állandóan ott lebegett bennem. Jéghegyet eszkábált, bolond gondolatokkal terhelt és mégis… a csillagok egy olyan világot adhattak, olyanfajta biztonságot, ami akkor is velem volt, ha a kutyám nem vigyázott rám.
~tehetetlenséget, ~ha kritizálnak ~ha magamba fordulok ~ha azt kérdezgetik tőlem, hogy jól vagyok-e (minimum 5X) ~némafilmek, ~fölösleges durvaságot, ~favicceket, ~a sóskát
Rövidtávú célok:Továbbra is jól teljesíteni az egyetemen, még akkor is, ha nem afelé haladok, amerre igazán szeretnék és megtanítani Milonak a "kúszik" vezényszót.
Középtávú célok:Átjelentkezni bölcsészkarra, ami együtt jár azzal, hogy szembeszállok apámmal. Továbbá leszoktatni Gabet a dohányzásról. Olyan szinten megihletődni, hogy megremeg az ég és azonnal írni kezdem a történetet.
Hosszútávú célok:Elhúzni otthonról. Venni egy tóparti házacskát, ahol sok a bogár, de kevés a szúnyog és kint a szabadban csak írni és írni. Hallgatva Milo ugatását, ahogy a stégről harcol a kacsákkal. Többet nevetni és... felnőni a magamban felállított példaképhez.
Kezdőlap
