Nyugodtan várakozom a főhajóban húzódó padsorok szélén. Közel vagyok az oltárhoz, velem szemben a gyóntatófülkék állnak, a hátam mögött a plébánia jellegtelen, sötétbarna ajtaja. Félhomály uralkodik az egész templomban, amit itt-ott megtörnek a gyertyák és mécsesek szelíden remegő lángjai. Érzem, honnan érkezik a fuvallat, talán olyan pontossággal is, ami csakis egy istentelen ember sajátja lehet. Mélyen magamba zárom ezt az ösztönös sejtelmet, ama bensőmben lakozó, fortyogó katlan mellé, aminek sötét érzékei a fülembe sugdossák a környezetem minden apróbb rezdülését. Ha igazán figyelek, meghallom, ahogy a legelső sorban gubbasztó idős nő kezében peregnek a rózsafüzér fehér szemei. Ismerem őt, ahogyan a többi tévelygőt is, akik betérnek ide. Mintha megérezné a tekintetemet, rám emeli a pillantását. Kedvesen rámosolygok. A vonásai az én arckifejezésemet kopírozzák, fölfelé görbül a szája, a ráncai még jobban összegyűrődnek. Lassan elfordul és nekem kényszeredetten megvonaglik a szám sarka. A fejemben, a gondolataim mögé bújva sem ejtem ki a nevét annak, amit megérezhetett, miközben figyeltem. Bűntudat gyötör, amiért nem csupán etetem a fenevadat, de Isten házában, az ő papi reverendájában, imakönyvek és szentelt ostya közepette rejtegetem is. Azt az ostyát én szentelem meg. Mit is teszek hát a megváltásért könyörgők szájába? A gerincem mentén kezd felkúszni bennem a késztetés, hogy ordítani kezdjek, futni, szaladni egészen Rómáig, hogy aztán egyenesen a Pápától kérjek feloldozást. És ha nem segíthetne ő sem, akkor felgyújtanám az egész Vatikánt. Finoman megremeg a kezem, így leeresztett karokkal összefonom az ujjaimat a testem előtt. Erővel, néma küzdelemben elnyomom az őrült pánikot. Visszaöltöztetem a lelkem a hit és a béke ruháiba, majd hagyom, hogy a nyugalom az arcomra is kiüljön. Vendéget várok. Egy egyetemi tanulót, aki újságírással foglalkozik, így bár nem beszéltem vele sokat, sejtem, hogy a közeljövőben valamiféle riport alanyává válok. A fiatalság jelenléte a templomban szokatlan dolog hétköznap, épp ezért várakozásteljesen pillantok olykor a bejárat felé. Olyasféle kedvességben és ifjú lendületben reménykedem, ami egy időre eltereli a figyelmem. És persze abban, hogy nem zaklatnak fel túlságosan a kérdései, hiszen olykor ismeretlen, megzabolázhatatlan indulatok törnek fel bennem. Ezzé váltam én - zabolázhatatlan lélekké, keresztekből kirakott, prémes láncon, aminek a vége még nem bizonyos, kinek a kezében is pihen.
Aznap viharossá fordult az idő; kegyetlen szélfuvallat süvített át a házon, bekúszva még a legapróbb repedésekbe is, felkapva a baracksárga sötétítőfüggönyt, megcibálva, akár egy rossz gyereket, majd eleresztve távozott a szobámból. Becsuktam az ablakot, kitámasztottam a majd' száz kilós sulitáskával és az utolsó jegyzeteimet készítettem elő az interjúhoz, Mrs. Clark elnevezése szerint: riporthoz. Azt a feladatot kaptuk, hogy egy számodra fontos, tiszteletteljes, szimbolikus képzetű helyet válasz, és az ott élőkkel, dolgozókkal készíts riportot. Mrs. Clarkot hiába kérdeztem, hogy konkrétan mire gondol; magára az emberekre, ők maguk, hogyan érzik magukat azon a helyen, mit jelent nekik avagy a saját, belső elképzeléseimre kíváncsi-e. - Lepj meg, Betty! - csapta össze a könyvét, majd levéve az olvasószemüvegét, eltette egy sötétkék tokba, gondosan a szemüvegtörlő mögé. - Folyton túlkomplikálsz mindent - folytott el egy réveteg mosolyt, lerázva a felelősséget a válláról. Felállt, majd otthagyott a szénakazal hajammal és a minden irányból beletűzött cerkákkal, amivel összetákoltam a frizurámat. - Remek! De aznap, mikor a plébániába készülődtem, nem azzal voltam elfoglalva, hogy vajon mennyire tűnök majd profinak, képzettnek a feladatra, tulajdonképpen vegyes érdeklődéssel indultam neki a napnak és az Atyának egyaránt. Magára az emberre voltam kíváncsi és igenis számításba vettem, mint karaktermintát. Úgy tekintettem az egyházra - ezért is választottam e helyet - mert olyasfajta, erős, megtörhetetlen hit ölelte körbe, amit én rég nem éreztem magamban. Hiányzott az elkötelezettség a mindennapjaimból. Az a fékezhetetlen lelkesedés, ami személyiségem sajátja lenne. Egy hosszú, sötét farmert vettem fel, fölé egy fehér inget, szolid csíkozással nem igen tudva, hogy mit illik ilyenkor felvenni; feketét semmi esetre sem akartam magamra ölteni, az csak az idióta "én aztán semmit nem tudok az egyházról csak azt, hogy ott temetnek és esküsznek az emberek, így gyászruhába bújok". Na, nem! Mielőtt kiléptem volna a szobámból, átlapoztam a kérdéseimet. Átgondoltam, hogy milyen cikket szeretnék összehozni, javítgattam pár dolgot, majd lerobogtam az emeletről. De szabadulásom előtt, anyámba futottam bele. - Minden megvan, kicsim? - Aha. - De ugye tudod, hogy nem illik túl személyes kérdéseket feltenni, az udvariatlan - frusztráló módon végigsimított a felkaromon és belenyomott a táskámba egy szendvicset. - Ettem már. - Nem árt, ha van nálad ennivaló, még elájulsz és beszerveznek a szektába, amiért segítettek neked - kuncogott föl. - Anya, megtennéd, hogy befejezed? - lestem rá fél szemmel, igen nyugodt hangszínt megütve. - Az atya rendes ember és pusztán te táplálsz üldözési mániát az egyház iránt. - Elnézést, hogy aggódom. - Iskolai feladat - leguggoltam Milo mellé, homlokomat az övének döntöttem és megpusziltam az orra hegyét. - Légy jó kutya, Milo! - Ne puszilgasd a kutyát, tudod mennyi bacilust ad át így neked? - Sejtem... Na sziasztok! - az ősrobbanás előtt léptem még ki pont a házból, lábaimat a templom irányába kormányozva.
A templom egyik oldalán bús, reszketeg árnyak lengedeztek; ritmusuk ősi, megfoghatatlan érzést keltett bennem, habár tudtam, csak egy fűz adott árnyjátékot az egyház falára. A másik oldala sötétségbe borult, de kicsit sem a hátborzongató módon, hanem szomorúan fordult magába. Kitártam a hatalmas ajtót, az enyhén megnyikordult belépésemkor, majd nehezen ugyan, de becsukódott mögöttem. Bent enyhe fény derengett, gyertyák sziluettje vált ki a sötétből, mint apró reménykeltő bogárkák a csend alatt. Edzőcipőm, hiába is próbáltam óvatosan, halkan, akárcsak Milo, mikor le akar lopni valamit az asztalról vagy célba vesz egy nyulat, üvöltő hangzavarként hatott. Megálltam a padsorok között, keresztet vetettem és tovább indultam az oltárhoz. Magas, köpenynek tűnő ruhában ott állt egy férfi; elég közel álltam meg, hogy lássam, ahogy tarkóján a pihék égnek merednek, majd egy szusszanás kíséretében lelapulnak. Halkan szólaltam meg; nem akartam megzavarni, ha esetleg épp imádkozna. Kezemben a papírjaim, rajtuk a műanyag mappa izzadt lett, ujjaim végei el-elfagytak a nyirkos templomban. - Atyám? Betty Silverman, zavarhatom?
Már egy ideje a templomban lézengek, noha ez a lézengés erős kifejezés arra, hogy a hátsó hajóban, egy félreesőbb, émelyítően romantikus félhomályba burkolt zugban állok, figyelve az érkezőket és a távozókat - na meg a jelen levőket. Nem túl nagy a felhozatal farkas téren, ami azt illeti és ez kissé kedvem szegi. Mondjuk az meglep és nem kissé szórakoztat, hogy errefelé a fajtánknak saját papja is van. Micsoda burzsuj népek! Azért talán hajlandó szóba állni Isten egyik nem olyan jó szolgájával is. Próba szerencse, könnyeden, szinte nesztelenül mozdulok, mikor elsuhan mellettem egy vörös kobak annak tulajdonosával egyenest a tisztelet felé. Hééé, én láttam meg előbb! Minden esetre megtorpanok, eszem ágában sincs harmadiknak odapofátlankodni. Helyette a másik farkas elméjébe pofázok bele. ~ Ami azt illeti, nekem is lenne pár kérdésem, nem csak a kis vöröskének, atyám. ~ - hangom kellemesen lágy, szinte már angyali is lehetne, ha nem érezhetné magán kék tekintetemet a tiszteletes. Tudjátok, van az a hülye érzés, mikor az ember szinte ráérez arra, hogy valaki nézi és ennek hatására futkos a hideg a hátán, borzolva a pihéket. No, valami ilyesmi foghatja el Sepherd atyát is, ahogy fejében a hangom megszólal én meg a bejárat egyik oszlopa mellett -immár rejtekemből előkerülve - állok és felé tekintek. Fehér inget viselek, feszülős csőfarmerrel és magasított szárú csizmával. Szőke hajam kiengedve. A glóriámat eltörtem már évszázadokkal ezelőtt.
Könnyű fenntartani a látszólagos türelmet. Az elmémre mindig úgy gondolok, mint a testem omladozó várának legfényesebb, sértetlen szobájára. Hosszú, kies folyosókon végigvezető bolyongás után ide benyitva melegre és fényre lelhetek - ha épp Isten is úgy akarja. Mert az ajtót olykor zárva találom, és az ilyen pillanatok nem könnyítik meg a dolgom. De a templom az otthonom. Az egész világban nincs annyi béke és szellem, mint ebben a picinyke, jeges kőből rakott szentségházban. Ehhez hasonló dolgokat ismételgetek magamban, miközben a lányra várok. Nem figyelem az időt. Nem is lenne mivel ellenőrizni az esetleges késést, mert az óra itt fölösleges dolog. Az egyetlen, igazi lényeg mindig létezett és mindig létezni is fog. Hozzá viszonyítva a mi mértékegységeink törékenyek, mint a hangya a cipőtalp alatt, vagy a porcelántányér egy kisgyermek kezében. Az oltár felé fordulok és elmélyülten figyelem az egyik mécses lángját. Egy ideig még gondolkodom valamin, de végül teljesen elcsendesedik körülöttem minden és az érzékeimet betölti a füst illata és a tűz fénye. Ki tudja, mennyi idő után apró fuvallatra eszmélek. Ez ellentétes a padsorok között mozgó légáramlattal és megrezegteti a tarkómon gondos egyenméretre nyírt hajszálakat. Megfordulok és egy ifjú lánnyal találom szemben magam. - Jó estét, Betty. - Köszöntöm tapintatos mosollyal, miután meghallgattam a bemutatkozását. - Shepherd atya vagyok, tehát hozzám jöttél. - Bólintok lassan, miközben felé nyújtom a jobbomat egy kézfogásra, közben próbálva valahogy előzékenyen válaszolni a kérdésére. Hogyan is zavarhatna? Jól neveltnek tűnő lány, hasonló ahhoz a kedves egyetemistához, aki a képzeletemben élt. Ekkor azonban ismeretlen hang tolakodik a fejembe, amitől alig észrevehető, apró mozdulattal oldalra kapom a fejem, céltalanul pillantva az oltár irányába. Mély levegőt kell vennem és az újabb mosoly épp oly gyorsan tűnik el az arcomról, mint amilyen erőltetetten felkúszott rá. - Bocsáss meg egy pillanatra... - Immár határozottabban fordulok az alak irányába, akit a lélegzetvételnyi, néma dühvel teli pillanat alatt éreztem meg. Szívélyes mozdulattal intek felé, hogy jöjjön közelebb, de belül fortyogok. A régi gyűlölet elemi erővel süvít az irányába. Mit keres ez itt? Szörnyeteg a bárányok közt, de velem ellentétben ő meg sem próbál a bűneiért törleszteni. Amíg mások is vannak a templomban, nem tudom csak úgy elküldeni, vagy amit a legszívesebben tennék, a mennyek szolgálójaként megölni. És a vörös hajú leányt sem zavarhatom el. A színjátékom gördülékenyen futó szekerének kereke alá most hatalmas kő keveredett. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ez a fajta beletörődés tesz képessé arra, hogy a hozzám illő békés nyugalommal szólaljak meg ismét. - Valójában ketten is megkerestek az utóbbi időben interjú céljából. Jó ötletnek tartottam, hogy egyszerre fogadjalak benneteket. Egymás kérdéseiből tanulhatunk leginkább. - A szelíd tekintet és a kedves mosoly árnyéka ismét az arcomra költözik, miközben megvárom, hogy a szőke hajú démon közelebb érjen, majd a karom kitárva a plébánia ajtaja felé mutatok. Elindulok abba az irányba. - Úgy gondolom, a szállásom a legmegfelelőbb hely a beszélgetésre, hogy ne zavarjuk a híveket. - Előbb Bettyre, majd az ismeretlenre pillantok.
Upsz! Mintha kissé idegesnek tűnne a tiszteletes a hangomra. Meg is értem, én sem értékelném, ha előzetes bejelentés nélkül pofáznának odabenn... Ahogy felém lép, igyekszem a lehető legnyugodtabb, nem tolakodó, de mégis szívélyesnek tetsző mosolyomat magamra ölteni - már csak az ő képére kiülő düh ellensúlyozásául is. Szórakoztató az a kifejezés meg kell valljam, az atya arcán. Talán nem csipázza a magam fajta kóborokat, fene tudja. Abban azonban biztos vagyok, hogy remekül fogok szórakozni és remélhetőleg némi infót is kiderítek a bátyámról tőle. Hisz elsősorban ezért vagyok itt, a műsor mellé csak matiné. - Igazán hízelgő a tanulás lehetősége, tiszteletes, de ha nem bánja, én inkább kivárom a sorom, hogy négyszemközt beszélhessünk. - felelem, hisz a kiscsaj egy mezei ember. Márpedig nem szándékozom előtte beszélni farkasdolgokról és ezt egyetlen pillantással nyomatékosítom is reverendás fajtársam számára, ahogy közelebb lépek és kedves mosolyt villantok a kislány felé. - Nem személyes! - teszem hozzá neki nevetősen, hogy egy kósza tincset elsöpörve tekintetem elől pillantsak újra Sepherdre. - Kivárom a sorom. - Mert én már csak ilyen rendes nőszemély vagyok. Ha-ha... meg ne könnyezzenek az angyalok odafenn érte. Betty rendesebbnek bizonyul, ugyanis felajánlja, hogy legyen én az első, ő körbenéz a templomban addig, úgyse járt még itt sűrűn. Pillantásom kérdőn irányul a tiszteletes felé - ő dönt, nekem teljesen nyolc hogy most, vagy később kapom az infót és úgy fest, vöröske is ráérősdit játszik. Patthelyzet. De talán Sepherd atya úgy gondolja, jobb előbb túlesni egy magányos farkason és a végére hagyni a... höm, szórakozást. És akkor még félre se kell ezt érteni. Egy szó, mint száz, hosszú lábaimon, könnyed léptekkel követem a parókiára az atyát.
A fejemben igyekszem a helyére rakni a dolgokat. Mintha egy Rubik-kocka sorait próbálnám a megfelelő színsorokba rendezni. Igazság szerint fogalmam sincs, mit kéne tennem. Amint a nőszemély a négyszemközti beszélgetést említi, elsötétül a tekintetem. Ilyen csevejre legszívesebben Szent Péterhez küldeném, de egyelőre nem az a feladatom, hogy a pokol minden hátramaradt helyét szétosztogassam a farkasok között. A néma düh végigvágtáz rajtam, majd lentről felfelé áramolva egy beteges grimasz vigyorában teljesedik ki. - A türelem valóban erény. - Értek egyet jámboran. Csupán a pillantásomat fúrom a tekintetébe kicsit tovább és kicsit merevebben, mint amit a papi jóindulat feltételezne. ~ Valóban, Assisi Szent Ferenc is türelemmel járna csodájára a beszélő korcsoknak... ~ Duruzsolom a gondolataim között lomha, ráérősen elakadozó szavakkal. Az éles pillantása csupán az ellenszenv mélyre befűzött húrjait pendíti meg a lelkemben, amik már eddig is vészesen rezegtek. A szellemi fáradtság is rájuk zúdul, alulról pedig a fizikai önutálat Kerberosza acsarog feléjük. Türelmesnek feltüntetett tekintettel figyelem, ahogyan a két hölgy a sorrendet tárgyalja - a lány és a nő, a halandó és a farkas, az ártatlan és a vétkes. Mintha egy egyszerű embert és a körülötte ágáló szirént figyelném. Néhány másodpercig nem érzem szükségét a válaszadásnak, majd nem akarom gyanúsan sokáig váratni őket, így megszólalok. - Nézzen körül, Betty. Nem fog sokáig tartani a beszélgetésünk. - Az utolsó mondat már inkább a szőke nőnek szól, semmint az ifjúnak. - Jöjjön. - Gyakorlatiasan indulok a plébánia ajtaja felé, majd kinyitom azt és előre engedem. Nem érzem hátránynak az udvariasságot. Én a templomban a lelkész vagyok, úgy is viselkedem tehát. Amint befáradt, gyorsan utána lépek és bezárom mögötte az ajtót. - Ismered a Rítust? - Teszek fel neki egy kérdést, miközben felé sem pillantva túllépek a zsebkendőnyi előszobán és felkapcsolom a benti asztalon álló lámpát. Irtózom a sötéttől. Túlságosan jól látok benne. Nem úgy, ahogy Isten bárányához illő volna. - Az ördögűzés bibliája. Kimondják benne, hogy az első és legfontosabb szabály, hogy a démonnal nem kommunikálunk. - Kimérten a nappaliban felállított komódhoz megyek, ami házi oltárként szolgálva helyet ad három olvasónak, egy keresztnek, rajta a Messiás testével, egy Szűz Mária szobornak és több nyelven is íródott, szentek képeit ábrázoló imádságoknak. Gyertyát gyújtók, majd lehajtom a fejem néhány pillanatra, elsuttogom a mea culpa-t, aztán megérintem a keresztre feszített bronztestet. Végül visszafordulok hozzá. - Milyen okból kéne tehát megszegnem ezt az igen világos szabályt? - A legkevésbé sem kíváncsian bámulok rá. Süt belőlem a hideg ellenszenv és az a fajta meggyőződés, ami az elvakult hit paradoxonjaként az átkos életuntságban gyökerezik.
Now playing on iPod: 013: Bedroom Hymns - Florence & The Machine
Annak ellenére, hogy még az érkezésem előtt elég barbár stílusban tették tönkre ezt az Istennek szentelt házat, most egészen csinos. Természetesen eszközöltem néhány díszes-giccses-bársonyba bugyolált változást, ami emelt a hely pompáján, Istennek legyen hála, nekem és közbenjárásomnak. Ámen. Mint az tudva levő már egy ideje, fenem a fogam, és addig még csak meg sem ölhetem Angie-t, amíg nincs meg a harmadik, mert az a művészi kifejezésmód arcon köpése, megszentségteleníteném vele magát a Szentháromságot. Az én saját, különbejáratú Szentháromságomat. Körbevezettem a templomban, keresztet vetettünk, szenteltvízzel csókoltam bélyeget a homlokára, mielőtt elnyűtt cipője érinthette volna a vörös szőnyeget. Megosztottam vele jótékony véleményemet a helyről, mennyivel másabb ez, mint Anchorage, de bíztam benne, hogy lehet ez most az új otthonunk, az övé és az enyém. Ha kívánja. Ha akar még engem úgy, ahogyan senki mást nem akart még soha. Gyónni hiába vittem volna, beszélnek eleget a szemei, csillan bennük élet, nem úgy, mint a másikéban, akinek viszont eleget hallom a hangját ahhoz, hogy áldjam most Laura csendességét. Utunk végeztével a plébánia felé kalauzolom, régen ismerte már ezt a csoffadt rókalyukat, nem más, semmiben sem más, hiszen egy papnak itt sem jár több, mint másutt, kivéve talán a Vatikánt, de ne ugorjunk ennyire előre. - Van hol maradnod éjszakára, kedvesem? Mennyivel másként cseng a szó, meg is torpanok kissé a kilincsre ragadt kezemmel állva, s csak egy pillanattal később hajtom be az ajtót magunk mögött csendesen. Előre tartom a karjaimat, érezd otthon magad, ezt üzenik, s magam a szekrény belsejéből tétován és kopottan álló tükörhöz lépve készülök neki megszabadulni a reverendától. Izzadok alatta, szorítja a nyakam az Úristen hófehér billoga. Tekintetem a tükörből követi a lány mozdulatait. Lesen vagyok. - Itt még mindig elférsz, remélem, tudod. Hogy tetszett a templom? Ugye szebb, mint Anchorage volt? Mosolyodom el szinte már gyermeteg lelkesedést csillantva áruló-átkos barnaságom felszínén. Fekete rövidujjú takarja testemet, fekete nadrág, fekete cipőtől szabadulok meg, fehér zoknis lábbal sétálok a konyharészhez, alantas szendvicskészítésre kényszerítve munkához sosem szokott kezeimet. - Kérdezhetek valamit, Laura? Szólalok meg óvatosan, majd lassan pillantok hátra a vállam felett. Halkan koppan a vajazókés az asztalon, ahogy megfordulok, és a tálalóasztalnak támaszkodom. - Eszedbe jutna bármi, ha azt mondanám neked, hogy "három csillag van"? Csillag, Betlehem, Három Királyok, Három Királykisasszony, Háromfejű Sárkány. Vagy az egész ostoba játék volna a delírium homályából? Aprón nyalom meg a szám, mellkasom emelkedik és oldalra billentett fejjel, édesded ártatlansággal fürkészem tovább idegen-ismerős vonásait, amiket Angie ellopott tőle.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Aki Isten ellen vét, az barbárabb bármely népcsoportnál, bármely személynél a történelem folyamán, jobban tudnám gyűlölni, mint zsidók ezrei gyűlölték Hitlert, vagy magyarok százai a Kádár-rendszert, Rákosit. Rendszerváltás előtti igazságot tartalmazó viccek tucatjai jutnak eszembe egy olyan korról, melyben nem éltem, melyről iskolarendszerben nem tanultam és melyhez semmi közöm sincsen. De mégis, ahogy Mózes előtt ketté vált a Vörös-tenger, úgy kristályosodott ki bennem az évek során egy vélemény, jobbra gyűjtve mindent, ami Istent illeti és az ő pozitív ajándékait, balra pedig mindazon dolgokat, melyek ezt gyalázzák, vétenek ellene. Egy Istenem létezik, létezett és létezni fog. Akkor is vakon hű leszek hozzá – ahogy a legkisebb királylány vak a világra – hogyha ezer szóval, tettel bizonyítja nekem az élet, hogy az Istenem nem olyan nemes, mint amilyennek hiszem. A hitem én vagyok, ez tesz erőssé, emiatt tudom elviselni a napokat, hát nem vagyok hajlandó megválni tőle soha. Ámulva csodálom mindazt, ami a templommal történt, jártam itt még a rongálás előtt, elfacsarodott a szívem a rongálás láttán, majd most újra kivirágzik bennem a büszkeség, hogy az Úr szent helye megint teljes pompájában ragyog. Engedelmes pincsiként vonulok az atya után, lesem minden szavát, hagyom – nem tűröm, szeretettel hagyom – hogy azt tegyen velem, amit akar, hisz bízom benne. Már eltemettem magamban a tisztátalan érzést, már azt hiszem, hogy ez csak bizalom, annak szól, amit képvisel, s nem annak, hogy mennyi energiát rejteget testének húsburka mögött, hogy mennyi férfit takar a reverenda, mely alatt nem pálinkát visz, mint a Eger városának papjai. Tót asszonynak tót a lánya, Istennek isteni a fia. Így nézek én Ethan atyára. Mint egy igazi, földi istenségre, arra, akit megszállt az én szeretett Uram, s akinek a léptei nyomán arannyá változik a föld is, amin jár. Szégyenkezve rázom meg a fejemet, gyűrögetve szívmintás, fehér pulóverem anyagának alját. Van már munkám, de nem keresek annyit, hogy bérleményre is fussa, szóval marad a hajléktalanszálló, no meg némi pénzért cserébe megengedte nekem egy néni, akinek bevásárolni szoktam vasárnaponként, hogy nála tusoljak. A vízdíjába beszállok, s megtisztulhatok, ami teljesen kielégítő számomra. Nincsenek nagy igényeim, nem bánom, hogy a néni nem kért meg: lakjam nála. Tiszteletben tartom a privát szféráját, idő, szeret egyedül lenni, fél az idegenektől, s ez nem bizalmatlanság, tudom, hogy kedvel engem. Viszont hiába tudom mindezeket, ettől még Ethan atya kérdésére nemleges fejrázással kell feleljek. Őszinteség mindenek felett. Egy papnak nem hazudnék, soha, semmiképp. Megbabonázottan követem minden mozdulatát, majd szinte riadtam kapom el tekintetemet, amikor nekiáll megszabadulni a reverendától. Kicsit olyan érzésem van, mintha a keresztre feszített Krisztus bőrét akarná valaki lehántani, s bár tudom, hogy ez butaság, mégis inkább a paplakban álló kis asztalra terített, hímzett terítőt kezdem el piszkálgatni, annak mintáit figyelem, mintha csak azzal próbálnám összehasonlítani, amit odahaza hímezgetett anyám. Ökölbe szorítom a kezemet, visszahúzva azt a terítőről, megsimogatom emígy mellkasomat. Ez a szeretet jelzése, szava a jelnyelvben, már amennyire én tudom, de ha ez nem lenne elég, még bólintok is. Szép a templom, jelzem ezzel, s azt is, hogy tetszik nekem. Milyen érdekes is, ahogy zoknijára rebben tekintetem, el kell mosolyodjam. A sok feketeség mellett ez a zokni jelenti számomra a kollárét, a papok tiszta lelkének szimbólumát. Lám, mégis visszakerült a bőr a meghámozott Jézusra, rá merek már nézni az atyára is. Odalépek Ethan atya mellé, finoman megérintem a kézfejét jobb kezemmel, balom mutatóujját pedig kinyújtva felemelem, jelezve ezzel, hogy akassza meg kérem a mozdulatait. Majd én segítek. Majd én készítek szendvicset, ha megengedi. Annyi jót tett már és tesz is értem, hogy ennyivel tartozom. Többel is. Csak kérnie kell. Bízom benne, lelkemben szentté avatom. Bólintok, jelezve, hogy kérdezzen csak nyugodtan, s közben ha engedélyt kapok rá, akkor kenyérszelésbe fogok, hogy aztán egy tompa késsel vajat oszlassak el a szendvicseken, mintha csak precízen alapoznék egy házat. Ha valamit csinálok, azt félvállról sosem veszem. Elgondolkodva állok meg a mozdulatban – ha vajaztam, ha nem – enyhén oldalra biccentem fejem. Copfjaim táncolnak egyet mögöttem a mozdulatra, zöld tincseim is meglibbennek. Pillanat!-ot intek megint, s táskámhoz lépek, hogy kivegyem belőle vázlatfüzetemet. Álmodtam egy világot magamnak, benne van, minden lap arról mesél. Kinyitom valahol az első oldalak egyikén, s megmutatom a papomnak rajzomat. Tájkép, éji éhbolttal, Hold nélkül, de három vakítóan fényes csillaggal az ég közepén. Bólintok tehát. Nem csak ez a rajz jut eszembe, de „valami”-t kérdezett és nem „minden”-t. Kérdőn nézek rá. Érdekel, hogy mire gondol. Mire gondol ő.
Figyelnem kell, ő lát, nem húzhatok arcomra elégedett gúnyát, mikor a tükörből látom fejrázását, miközben az abroszt bűvöli szinte megrészegülten. Van valami ebben a csendben, ami beszédesebb a kimondott szavaknál is, lúdbőrözik tőle a hátam, narancsban fürdik feketére kopott lelkem. Pedig számra szaladna az elégtétel, a "jó" szót lehelném megszólalásom párájával a tükörre, de csupán bólintok, és a vetkőzésben kissé megtorpanva, elegáns nyugalommal nyugtázom néma kijelentését. - Akkor velem maradsz. Lehet valami kellemetlenül parancsoló él a szavakban, eldöntetett, mert én azt akarom, s talán az sem érdekelne igazán, ha esetleg máshol akadna hajléka: ide tudnám csábítani, érzem, ezt suttogja a csend, ezt beszélik az ösztönök. Mégis kedves a hangom, ahogy szokott, nyájas és törődő, most már határozottabb vagyok, most már nem sötétben, már félhomályban tapogatózom, és ez a ragadozók számára a legkedvezőbb fényviszony. Úgy teszek, mintha nem látnám, miként figyeli lépteimet, hogyan fürkész: de látom a szemem sarkából a kék ragyogást, érzem magamon a tekintetét, és élvezem, hogy úgy teszek, mintha fel sem tűnne, mintha csak egy árnyék volna szerény hajlékom meszes falán. Hallom a neszezést, amivel megindul felém, s míg nem látja, megengedem magamnak azt a pillanatok óta elfojtott vigyort. Tudom, mit akarsz. És én küzdök. - Igazán nem szükséges... Pillantok rá, élvezem a bőrét az enyémen, olyan ártatlan és tiszta, mint egy szűz vászon, és én azt festhetek rá, amit csak akarok. Forró a bőröm, az övéhez képest mindenképp, nyugtat az ő hűvöse, odabent lázad a vad, ő kevésbé kedveli a színjátékot, mint én magam. Lassan, megadóan mosolyodom el és adom kezébe a kést, milyen irodalmi gesztus, a kérdés már csak az, hogy kinek a torkát fogod átvágni vele? Őszintén vágyom tudni. Engedélyt ad, kérdezek. Csak egy intés, néhány kósza hajtincs, felkavarja a levegőt körülöttem a mozdulat, figyelem, ahogy a táskához lép, s míg háttal van nekem, oldalra billentett fejjel szaladok végig a copfok mentén, egészen a bokákig... Hogy aztán érdeklődéssé finomítva mohó vágyamat, felvont szemöldökkel vegyem át a füzetet, és nézzem meg a három csillagot. Hát igaz... Majdnem kicsusszan, alattomos ez a sóvárgás, néha alig tudok pórázt tenni rá. Hosszú, vékony ujjaimmal finoman simítok végig a három fényesen ragyogó csillagon. Nehéz elszakadnom a képtől, mégis megteszem, hogy újra az élettől fénylő kékekbe kapaszkodhassak. Te vagy a néma kedvesem, és most mégis én vagyok az, aki nem találja a szavakat. - Három csillag... - ezüstkarkötő marja a húsomat - Laura... Kedvesem... Mosolyodom el egészen átszellemülve. Emlékszem a hintás képre. Ez csodálatos. Ez boszorkányság. Ez átkozott. Ez... az enyém. Felnyúlok, lassan és óvatosan, mint aki apró csodára lelt, holott őrült fantáziám még őrültebb képeiről van szó csupán. Fél kezembe fogom az arcát, komolyan pillantok a szemeibe. - A három csillag... három hercegnő? Királylány? A szívem a torkomig kúszik, alattomos kígyófészek minden belsőszervem, rág belülről, ha új rajzot mutat, hát engedem, és csodálom, falom az elém táruló titkokat, és én vagyok az egyetlen talán a világon, aki tudja, hogy a mese igaz. Hát mi ez, ha nem Isteni hatalom? Ki vagyok én, ha nem a legfőbb játékos? Ha a válasza igen, tovább kérdezek. - Rajzoltál valami különöset mostanában? Találkozott valamelyik királylány egy sátáni teremtménnyel? Ha igen a válasz, hát nincs több kérdésem. Most neki lesznek kérdései, és a válaszokért engem kell majd hajszolnia. - Gyere. Ragadom meg határozottan a kezét, hogy a szerény kis ágy felé vigyem, leüljek a szélére és húzzam magammal őt is. Várok, mert... Nem jönnek a szavak. Ezek fontos szavak, és nem tudomm, milyen sorrendbe pakoljam a hangokat, a szavakat, nincs rendszer, káosz van, és így van minden teljesen rendben. - Amit most mondani fogok neked, lehet, hogy megijeszt majd. De bízol bennem. - kérdeznem kellene, én mégis szilárd meggyőződéssel állítom mindezt - Laura. Ejtem ki újra a nevét, egy pillanatra sem eresztve el a vékony kezét, sőt, immár mindkét kezem közt fogom, melegítem a Sárkány tüzén. Közelebb hajolok, talán közelebb is, mint az illendő volna, de még mielőtt bármiféle blaszfémia megfordulna a fejében, halkan, szinte suttogva osztom meg vele vágyamat. - Megértettem, miért küldött hozzám az Úr. Miért hajtott megint hajlékomba. Azt akarja, hogy vigyelek el hozzá. Laura... A rajzaid igazak. A testvéred él. És én tudom, hol találod... A nappalimban tán, vagy éppen a fürdőszoba fényes-fekete padlóján, és már nem csak őt, engem is, mert ő én vagyok, ő pedig én, és most is itt van velem, de Laura még nem tart ott, hogy ezt érezze.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Látok, nagyon is látok, s bár nem hordok szemüveget, mégis attól függnek a bennem lecsapódó cselekedetek megítélései, hogy éppen milyen lelki okulárén keresztül szemlélem a világomat. Ethant, ha nem is kislányosan rózsaszín, de tiszteletből gyökeredző fehér szemüvegen át látom, glóriát vonva ekképpen az atya köré, hisz számomra ő angyal, földre leszállt, tökéletes. Belepirulok abba, amit mond, nyelek egy nagyot, félszegen bólintok és hálás mosollyal lépek közelebb, hogy nemes egyszerűséggel, tiszta szeretetből vezérelten megöleljem az atyát. Nem érzem úgy, hogy bármi tisztességtelen és szemérmetlen lenne abban, ahogyan köré fonom karjaimat, ahogy beszívom az illatát, a közelségét, a szívében dobbanását nyelem fülembe, hogy véráramomban dübörögjön tova, belém olvasva ekképp annyi időre – s még tovább – ameddig ölelem. Nem húzom sokáig, de nem húzódom el futón, hisz a nagy hálát, melyet érzek egy rohanó öleléssel el nem intézhetem. Végül ellépek, mindketten a szendvicskészítés mezsgyéjére rendeződünk, ő hárít én pedig finoman erőszakoskodom. A kés a kezembe kerül, minden toroktól messzire, belemártom a vajba – nem vésem a vajat, szépen sodrom a tetejét, így véve a késre belőle, nem vagyok ételügyi barbár, engem nem úgy neveltek a szüleim – majd a kenyérre kenem a tejterméket. Aztán elszakadunk a szendvicskészítéstől is, nem lassan, de alaposan készítem, beleteszem a lelkemet is, hangozzon bármilyen groteszkül, hogy megetetem magam isten földi helytartójával. Valahol így van. De nem bánom, az övé vagyok. Testestül, lelkestül. Mert rajta keresztül az Úré is. S ez így tökéletes. Odaadom neki a füzetet, megmutatom a képet és hallgatom a szavait. Értetlenül nézek rá, majd megsemmisülök a szavai hallatán, hogy végül elöntsön a hit. Hisz hogyne tudná, mi rejtezik álmaimban? Az Úr is tudja, s ő küldi az Atyának a jeleket. Mi ez, ha nem az Isteni kinyilatkoztatás? A bizonyíték arra, hogy az Úr igenis létezik, nesztek hitetlenek, süllyedjetek! Beleborzongok – a legjobb értelemben – az érintésébe. Bólintok. A legkisebb királylány. A táskámig szinte szaladok, előveszem a képregényt, melyet rajzolok egy ideje. A legkisebb királylány története. A legkisebb királylányé, ki vak, ki vagány, ki szabados, kinek nevét nem tudom, kinek létezését hús-vér nem ismerem. De alkotok róla, epizódosan. Játszótéren a pappal, otthon egy alakkal.. ismerős jelenetek lehetnek. Nekem csak fantazmagóriák. Ethannek adom, hadd nézegesse a képeket, lapozgassa, merüljön el bennük. Hív, hát megyek. Leülök, s várok, ahogy ő is vár. Nem értem, de valamiért a torkomba ugrik a szívem, s alig bírom visszanyelni azt. Bólintok, jelezve ezzel, hogy bízom, apró madárkaként verdeső lelkemet a kezébe adom. Mondja, amit mondania kell! Kettő, mutatom remegő kézzel. A legkisebb és a legidősebb királylány. De mégis, ő annyit mond csak, hogy testvérem, nem testvéreim. Egyik se lenne kevésbé hihetetlen a másiknál, de saját meséimben maradok, azt gondolom, hogy azokról beszél, könnyebb ez így. Tagadón rázom meg fejemet, hogy aztán bólintsak megadón. Nincsenek testvéreim. Nem lehet. Ezek csak mesél.. a három csillag, a medál, az életem.. Nyakamba szakad a múlt, melyet sosem ismertem, könnyek gyűlnek a szemembe. Anyám nem mondta, tudta vajon? Lennének testvéreim? Testvérem? De az atya honnan tudja? Ó, Uram! Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Öl, s ölel. Meggyilkolja a bennem tomboló vágyat a rombolás után. Szentségtelen, amit tesz, ki is kérném magamnak, mert az ölelés eképpen megvalósuló tisztasága túl régre nyúlik vissza. Olyan helyekre, amiket csak lázálmomban látogatok szívesen, mert mikor izzadtságtól rongyosan felriadok, érzem, hogy fáj, érzem, hogy élek és talán még hálás is vagyok azért, hogy álom volt, hogy már nincs többé belőle semmi eleven. És mégsem lököm el magamtól, néhány pillanatnyi pótlása a rég elvesztegetett időnek, a vágynak, de mielőtt ezen nyugalmas gondolatok eluralkodhatnának felettem, gyengévé és gyengéddé téve a világ szemében, mocskolni, pusztítani óhajtom minden fehérségét, minden szentséges tisztaságát. Nem más, nem egy harmadik: én akarom. Hiszen megdolgoztam érte, mondhatjuk: éveken át. Mindeközben ott él bennem a roppant elégedettség, hiszen ez az, amire vágyom. Odaadás és hála, csillogó, istenítő tekintet, ő elismer, ő tudja, hogy hol van a helyem, és ez csábít. Talán ezért ragaszkodom hozzá minden ostobasága ellenére ennyire különleges módon. Faggatózásom más körülmények közt talán udvariatlan volna, de nem érzem magam zavartnak tőle. Miért tenném? Hiszen én nem vagyok több, csak egy csatorna az Úr és közte, miért ne élhetné meg a próféták csodáját általam? Hiszen - hamis bálványokat állítva bár - a Biblia is eképp született, Isten szólott, és a néhány idült alkoholista illumináltságában igazságot prédikált. És az emberek, mint esendők és ostobák, elhitték, s hiszik a mai napig, mert ilyenek ők. Önmaguk kevesek a hithez, férgek és csúszómászók egymás, s önmaguk szemében. Nem hibáztatom őket. Én sem táplálnék hitet magam felé, ha féregként látnám a tükörképem. De én hatalmasabb vagyok náluk. Kígyó, Sárkány, őket zabálom fel, ők díszítik vacsoraasztalom, mert én magamban hiszek. S talán e felsőbbrendűség az, ami miatt mások, még Laura is, Istent képzelik sátáni tekintetem mögé. Érzem Laura lelkét, minden apró változásával, rezdülésével, vak hitével és hitelével együtt. Nehéz megállnom a mosolyt, ahogy a képregény oldalait nézem. Drága, drága Angie. Drága, drága Laura. Talán te vagy az, aki kettőnk közül valóban kapcsolatban áll egy felsőbb entitással. Nem lep meg, azon már túl voltam akkor, amikor először szemléltem a játszótéri rajzát. A többit pedig úgyis tudom. Kettőt mutat. Három csillag van. Kettőt mutat, még kettőt, és én végtelenül elégedett vagyok. Csak az dühít, hogy fogalmam sincs a harmadik hollétéről, és nem tudom, miként kutathatnám fel úgy, hogy a városba vagyok szegezve. Nem hisz nekem. Hinni akar, de nem képes rá, talán én sem lennék a helyében, de ez dühít. Miért nem hisz nekem? Miért nem hisz az Úrnak, aki általam üvölt a fülébe? - Elvesztetted a hited az Úrban, Laura? Ezek nem azok az idők, amikor kételkedhetsz. Jelentem ki kissé szigorúbban, mint ahogy általában szóval illetem őt, nem, a világért sem riasztanám el, de pofon mégsem üthetem, hogy térjen eszéhez, pedig ingert érzek rá. Kissé erőteljesebben, józanítóbban szorítok rá a kezére. - Istennek tervei vannak velünk. - terveim vannak, igen - Kockáztatnád az üdvösséged azzal, hogy ellent mondasz neki? A rajzok, amiket készítettél... Igazak. Látomások. A füzeted a saját jelenéseid könyve. És én... Én láttam megtörténni mindet. - vallok színt, mintha reszketne a hangom csodálatomban - Álmok talán, éber jelenések, de láttam. Hallgattam az Úrra, megtaláltam őt és ő... Elmondott nekem mindent. Tudom, hogy hol él, és azt is, hogy borzasztó dolgokon ment és megy keresztül. Eddig nem beszélhettem róla neked, mert az Úr nem adott rá engedélyt. - egyszerűen nem volt alkalmas sem időpont, sem körülmény - A neve Majoros Csilla Mira. - ejtem ki a hangok egymásutánját úgy, mintha cseppet sem volna idegen attól a lágy britségtől, mi nyelvemen lakik, mióta ismer - És én szeretnélek hozzá elvinni. Megakadok a beszédben, hagyok neki némi időt, élvezem a pillanat hosszúságát. Legyél erős, Laura. Ne omolj össze, csak lásd a csodát és hidd tovább, hogy egy vénséges vén, szakállas figura dobálja eléd a cukorfalatokat. - Persze csak akkor, amikor készen állsz rá. Amikor hajlandó vagy hinni. Finoman tűrök a füle mögé néhány hajszálat, aztán ha csak nem marasztal - mintha mi sem történt volna, úgy állok fel, s térek vissza a félbe maradt szendvicsekhez, bízva abban, hogy ez a gesztus pont elég jelzésértékkel bír ahhoz, hogy erőt vegyen magán, és újra megakadályozzon abban, hogy ételt készítsek. Elégedett lennék, őszintén szólva roppantul unom már a házigazda szerepét még a saját otthonomban is, és ha már Angie alkalmatlan arra, hogy asszonyként legyen nő, legalább Laura szolgáljon ki ilyen módon. A többi móddal még várnom kell, még nem érzem úgy, hogy készen állna rá. Ha leküzdi azt a tényt, hogy prófétaként hoztam el neki élete meséjét, akkor talán az sem lesz kevésbé hihetetlen, hogy Isten szólott: nemzzük meg a következő megváltóját ennek a mocskos földgolyónak. Aztán ki tudja.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Megrettennék, hogyha kikérné magának az ölelésemet, elhúzódnék és megszeppenten állnék előtte leszegett fejjel, mint egy sarokba parancsolt gyerek. De mivel nem taszít el, hát karjaimba zárom, mellkasára fektetem fejemet és hallgatok. A szívének dobbanását, azt, melyben angyalok éneke zenél. Végül elengedem azzal egy időben, ahogy megragadják fülemet a kérdései. Hozom neki a rajzfüzetet, mutatom a képeket, melyek groteszk fantasy képregényként egy rám megszólalásig hasonló főhős, a Legkisebb Királylány házának felgyulladását, szemének kivájását is tartalmazzák. Ethan rajzban nézheti vissza mindazt, amit Mirával cselekedett. Az rajta áll, hogy mit kezd az élménnyel ezután. Megrettenek attól, amit mond. Megáll a kezemben a vajazó kés, s csak halvány önuralmamnak hála nem ejtem el azt. Hevesen rázni kezdem a fejem, keresztet vetek és egy „amen”-t formáznak néma ajkaim. Hogy vesztettem volna el a hitemet az Úrban? Szentséges szűzanya, dehogy! Soha nem vetemednék ilyesmire, a feltételezés nem sért, hanem megijeszt, s magamban már el is kezdem mondani magyarul a Mi atyánk-ot, vezekelve ezzel. Újabb fejrázás, majd egy bólintás. Nem vesztettem el a hitem, nem én, s értem, nem kételkedhetek. Amit mond az atya, az nekem maga a szentírás szóbeli megjelenése, így eszemben sincs kételkedni tovább. Átkattintották bennem a kapcsolót. Nem húzom el a kezemet, a keresztet megvetettem, lefoglalhat hát ekképp. Hallgatom szavait, nagyra, kerekre tárult szemekkel, s próbálom feldolgozni őket. Nehezen emészthető mind, s bár tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, azért nehéz elfogadnom bizonyos dolgokat. Látomások? Nem értem. Úgy nézek az atyára, mint aki szellemet lát. Hogyha elengedte a kezemet, akkor a füzet után nyúlok, hogy belelapozzam. Megígértem gondolatban, hogy ez itt nem a kételkedés ideje, de őszintén szólva nem tudok nem kételkedni. Szégyellem magam amiatt, hogyha ezt látja is rajtam. Eljutnak hozzám a szavak, eljutnak, de mégsem. Nagy szemeket meresztve pislogok és próbálok nem beleájulni a pillanatba. Hol a rajzokra, hol az Atyára nézek, próbálom feldolgozni a dolgokat. Majoros. Csilla. Mira. Csak tátogok, mint a hal. Magyarul jutnak eszembe a kétkedés szavai, az elveszettségé és mindené, ami hirtelen a nyakamba szakad. Anélkül bólintok, hogy észrevenném magam. Beleegyezésemet meginduló könnyek kísérik, lehajtott fejjel rejtem el őket az Úr földi helytartója elől. Nem akarom, hogy ez is hálátlanságot bélyegezzen a homlokomra. Egyszerűen csak nem tudom megállni az ilyesmit. Nem mindennap hallja az ember, hogy van egy testvére. Fény gyúl elmémben, elkapom a füzetet s a három csillaghoz lapozok. Rámutatok az elsőre, Ethan atya felé tartom, majd magamra mutatok. A második jön és a Csilla név eltátogása, majd a harmadik, s a levegőbe írt nagy kérdőjel. Ezek számok.. miért három? Mit jelent ez? Ha az Úr ilyen kegyes volt, hogy az atyának elárulta a titkokat, talán tudja, hogy mi a helyzet a harmadik csillaggal. Muszáj megkérdeznem ekképpen hát. Eldőlt, meg szeretném ismerni a testvéremet. Mennék, akár azonnal is. A szinte folyamatos bólogatásom is ezt tükrözi a kérdéseim feltevése után.
Előbb érzem meg a belőle áradó sós nedű aromáját, mint ahogy látni vélném megcsillanni a könnypatakot fehér porcelánarcán, megadóan, mint lenge függöny, úgy libbentve fel a párát orromba, úgy ébresztve fel az elégedettséget mellemben. Sajnálnom kellene? Együtt kellene érezzek vele, hálát kellene adnom valakinek, bárkinek, amiért részese lehetek ennek a pillanatnak, de nem érzek semmit, csak a fokozódó éhséget, ami azt akarja, hogy faljam fel a történet befejezését. A többi csak színjáték, ahogyan az elégedettségem volt a keresztvetése láttán, az a vészterhes megkönnyebbülés, ami vonásaim ráncait simította ki egy sóhajjal kísérve. Tehát ő a legidősebb. Aztán jön Ő, az én Mirám, Aleesha... Laura kedves, neked is keresnünk kell egy könnyed nevet hamarosan. Csalódott vagyok, hiszen én a legkisebb hercegkisasszonyt reméltem a személyében, erre kiderül, hogy talán nem is ő volna az? Újabb célt véshetek hát a listámra, mégjobban meg akarom hát szerezni a legkisebbet, hogy a mese ne vesszen kárba. Az elpazarolt legendáknál kevés sajnálatosabb dolog akad a világon. Értem a kérdését, de nem osztom meg vele, hogy én magam legalább annyira óhajtom tudni a választ, mint amennyire ő maga érdeklődik. Hallom kolibriszívét rácsai mögött verdesni, annyira keservesen dobog, hogy szinte sajnálom, elfog a vágy, hogy kibontsam, szabadjára eresszem börtönéből. De milyen kár, hogy enélkül a funkcionáló húscafat nélkül a teste többi részével sem tudna mit kezdeni úri gusztusom. Tetemekkel közösködni könnyű volna. Hiszen nem tudnak ellenkezni. Bocsánatkérő fekete szemekkel rázom meg a fejem puhán, könnyedén. - Isten annyi terhet ró ki ránk, amennyiről tudja, hogy meg tudunk birkózni velük. - válik egészen halk, ércesen simogató hanggá minden szó, amit elhazudok a lánynak - Talán erre még nem állunk készen, kedvesem. Együttérzésemet kifejezendő nyúlok felé. Bal kezem elnyúlik az arca előtt, hogy az ő orcájának jobbját érinthessem, fordíthassam magam felé, megszemlélve sírva eltökélt, mégis bizonytalannak tűnő arcát, homokra épült elhatározás, én tudom. Farkas vagyok, el tudom fújni a szalmaházat, a homokházat, előttem nincs téglafal, ami megálljt parancsolhatna. - Előttem nincs mit szégyelned, Laura. - mosolygok rá egészen közelről - Én már mindent láttam ezen a világon. Bűnnel terhesek a szavak, mintha fájna, mintha megvert volna az élet, billogot égetett volna a sanyarú sors a bőröm alá, de tudd Laura: veled vagyok. Azt akarom, hogy így érezd. És megpecsétlendő, óvatos csókkal illetem a szabad orcáját, elviselem, hogy ajkamra tapadjon róla a sós íz, talán tovább is, mint illendő volna. Csókolom, mint Júdás csókolta Krisztust, és pontosan úgy is fogom elárulni. Le kell hunynom a szemeimet, míg nem látja, mert kevés, nem is számolom már, pontosan hány esztendő telt el a társaságában, de még sosem tettem olyat, ami szóra bírhatta volna vagy amitől elfordult volna tőlem. Talán hiba, hogy a célegyenesben ennyivel merészebb vagyok. - Ha az Úr jelet ad, elviszlek hozzá. Addig viseltess türelemmel. Kétlem, hogy ne lenne képes rá, de vannak dolgok, amiket még én sem vagyok képes befolyásolni, pedig ha tehetném, talán most azonnal megragadnám a kezét és hazavinném, de nem volna értelme. Több mint száz éven át vártam és hajszoltam Alisont, néhány napba ebben az esetben nem fogok belehalni. És mégis, talán bölcsebb volna visszatérni a kenyérszeléshez, mert a helyzet fűszeres pezsgése nem könnyíti meg számomra a várakozást. - Úgy szeretném hallani a hangod. Benne az örömödet és az izgatottságodat. A kérdéseidet, mert biztosan vannak. - ahogy nekem is, ámbár tudományosan igazolt, hogy az ikertestvéreknek vannak megmagyarázhatatlannak tűnő dolgaik - Ha esetleg leírod őket, addig elkészítem a vacsorát. De akár te is megcsinálhatod, ha hajlandó vagy muzsikálni a hangszálaidon, bár úgy vélem, ehhez némileg többre lesz szükség egy olyan fenyegetésnél, amivel mégiscsak visszaadja nekem a házimunka alantasságát, vagy meg talál sérteni hideg távolságtartásával és közönyével a téma iránt. Annyi baj legyen. Legfeljebb nem szó, hanem sikoly lesz az első hang, amit hallhatok tőle.
//Nos, jelen helyzetemre való tekintettel én szívesen elvagyok még ezen a szálon, de részemről minden készen áll A Nagy Naphoz, muhaha tőled/tőletek függ //
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Valószínűleg összetörnék, hogyha kiderülne, mily' képmutató is az én szentem, a bálványom. A tudatlanság áldásos burkában tanyázva viszont csak a könnyeim vannak és afölött való meghatott-félős sírásom, hogy nem vagyok a világban egyedül a véremmel. Nem tudok arról, hogy én lennék középen, hogy lenne egy húgom és egy nővérem is. Eléggé megütköztet az az információ is, hogy a legkisebb királykisasszony létezik, nem biztos, hogy el bírnám viselni, hogyha ma szakadna a nyakamba a nővérem léte is. A csillagokat persze rosszul mutogatom, illetőleg nem rosszul, épp csak másképp értelmezhetőn. Hiszen azért bökök az elsőre, mert magamat ismerem a legjobban, tehát magamról tudtam először, hogy az vagyok, aki. Ez kifacsart logika és nem is csodálnám, ha nem értené. Mira azért a második, mert most őt fedte fel előttem, s a harmadik azért kérdőjel, mert ott van, de róla semmit nem tudom. Sőt, még a semminél is kevesebbet, ami azt illeti. Se név, se létezés, se semmi. Van egyáltalán, vagy nincs? Furcsa nekem a világ ebből a szögből szemlélve. Mert eddig nem gondoltam arra, hogy kinyilatkoztatásaim lennének a rajzokkal. De most.. most minden összezavarodott. Mira.. - tátogom megint, odalapozva a képregény címét adó rajzhoz, a legkisebb királylányhoz. Nem kérdezem, inkább mondom a magam néma módján. Valahogy tudom, hogy a húgomról van szó, még akkor is, hogyha furcsa ez az egész. Zsebem felé kotorászok, sorsára hagyva a füzetet. Nem sokkal a matatás kezdete után előkerül a macskás amulettem, mely a klasszikus nem látok-nem hallok-nem beszélek majmok mintájára született. A némára mutatok, majd magamra. A vakra, majd a legkisebb királylány első rajzára. Végül pedig a siketre mutatva kérdőn vonom fel szemöldököm. Mintha az atyától várnám az isteni sugallatot. Tud a húgomról, vajon van még a világnak titka esetleg egy nővér személyében? Félek, hogy beleájulnék a tudatba. De ha már felmerültek ezek a kérdések, igyekszem kikaparni magamnak rájuk a válaszgesztenyét. A válasza hallatán el ugyan nem szégyellem magam, de mindent megértek. Visszasüllyesztem zsebembe az amulettet bólogatva, s ajkaimon mosoly születik, így fakasztva kettőnk közé könny és mosoly által szült szivárványt, melyet az Úr szeretete tesz teljessé. Mindent? - kerekednek el a szemeim. Megráznám a fejem, védekezőn, menekülőn, mint aki nem akarja tudni, nem akarja hinni, hogy az Atya látta a világ minden szenvedését. Legszívesebben abban hinnék, hogy semmi rossz nem érte őt, hogy a mindenható Isten kesztyűs kézzel bánt vele. S hogy miért gondolkodom így? Mert szeretem őt, s akit szeretünk annak a világ minden jóságát kívánjuk, nem igaz? Ha tudnám..! De nem tudom. Újabb ölelés az, mellyel jutalmazom, szavainak fájdalomtól feketére színezett képe előcsalja belőlem ezt a gesztust megint. Olyan mód cselekszem, mintha a terheket kívánnám így levenni a válláról, egy ölelésben magamba szippantani az összeset, hogy ne maradjon semmi az Atyában csak a színtiszta könnyedség, a szent jóság és a boldogság minden árnyalata. Kibontakozva az ölelésből bólintok engedelmesen. Tudok én várni, akkor is tudnék, hogyha nem kérne erre, de így még inkább türelemre csitítom magam. Nem hiszem, hogy megszegné a szavát, vakon bízom benne, vakabbul, mint amilyennek a legkisebb királylányt vetették papírra ceruzáim. Majdnem megrázom rettegve fejemet a szavak hallásának kívánalámát illetőn, de végül csak folytatja én pedig elmosolyodom. Engedelmesen ragadok jegyzetfüzetet s tollat, hogy pár pillanattal később pár a paplak padlóján üljek törökülésben, s írjak, mint a gép. Vannak kérdéseim, igen. De egyikük sem akar hangban manifesztálódni. Tökéletesen megfelel az írás. S miközben elsodornak a papírra rótt szavak, gondolatban e-mailem is születik Simonnak. Rég írtam már neki. Itt az ideje, azt hiszem. Nem reagálok semmi olyat, amiből azt gondolhatná, hogy beszélni kívánok. Gyorsan írok, majd amint a papíron alakot öltenek szavaim már kelek is fel, hogy finoman odalépjek a pap mögé, megérintsem a vállát. S ha felém fordul, akkor átnyújtsam neki a füzetet, én magam pedig az elkezdett vacsora készítéséhez vegyek fel testtartást. Mit tettek vele? - „szól” a kérdés, mert nem hiszem, amit lerajzoltam. Az életben nincsenek humanoid fenevadak. Tud rólam? - „sikít” egy másikban a kétségbeesett remény- Az Úr küldte hozzád oltalomért, Atyám? Ahogy engem is..
//Részemről mehetne az új szál, de ha akadályoztatva vagytok rajta még, akkor folytathatjuk itt addig is ezt //
Kezdőlap
//
tőled/tőletek függ 
//
