Viselkedése inkább kiszámíthatatlan, mint kiegyensúlyozott. Az időjárás(illetve a frontok) éppúgy hatással vannak rá, mint a kialvatlanság, a stressz, és persze a Hold ciklusai. Holdtölte közeledtével pattanásig feszülnek az idegei, amivel egyébként sincs minden rendben. Elég hamar bepöccen, sokáig lovagol egy adott témán, és duzzogni, azt nagyon tud.
Számára az első benyomás a legfontosabb. Ritkán fordul elő, hogy idővel megkedvel valakit, aki első találkozáskor elvágta magát előtte.
Önmaga legnagyobb kritikusa, talán egy kicsit le is nézi magát.
Idegen társaságban viszonylag csendes, visszafogott. Szereti előbb felmérni a határokat, majd annak megfelelően haladni tovább. Bár a cserfesség abszolút nem jellemzi, inkább csak akkor beszél ha muszáj. (A humora egyenesen csapnivaló, amivel ő maradéktalanul tisztában van, szóval nem is villogtatja „tehetségét”.)
Annak ellenére, hogy 200 éves vérfarkas, inkább vallja magát embernek. Tehát agyon ritkán (illetve nem tudatosan) használja vérfarkas adottságait, úgy mint a gyorsaságot, a hallgatózást, a testi erőt, és leszámítva a Holdtöltéket át sem alakul farkassá (kivéve, ha a bestia már nagyon kivan, olyankor enged neki.)
Nem kérkedő. Tud csendben örülni annak amije van, és értetlen képpel figyeli, ha mások nem így tesznek.
Persze néha még neki is szüksége van megerősítésre, vagy arra, hogy lecsesszék jó alaposan, mint bárki mást. Csakis ebben az esetben kéri ki azon személyek véleményét, akit a barátainak tudhat. Ebből viszont nagyon kevés van.
Nagy igazságérzete van ugyan, mégis nagyon fel kell háborodnia valamin ahhoz, hogy szembe merjen szállni egy hierarchiában felette álló személlyel, melyet egyébként nagyon mély tiszteletben tart, mint minden farkas.
Kifejezetten idegesíti a sok idegen farkasenergia maga körül úgy 0-24ben. Szüksége van saját területre, ahol csakis egymaga van. Ha ez a lehetőség adott, képes együtt működni a falkával is.
Rossz tulajdonságainak sorát gyarapítja az állandó menekülési kényszere is. Nem gyáva ő, csak az évszázadok alatt megtanult rettegni bizonyos szituációktól, és van amit egyszerűen nem tud kezelni. Ilyenkor inkább továbbáll, elsüllyed, lelép, elbújik.

Az ember: 172 cm magas, a szemei acél szürkék (szinte világítanak, és fekete szempilla szegélyezi, amitől tekintete igazán átható lesz), a haja pedig egyenes, csaknem a derekáig érően hosszú és természetes fekete színű (viseli kiengedve, vagy lófarokba kötve, több opciót nem igazán ismer). Testalkata… hát, tök átlagos. Erős csontozatával arányosan karcsú, tehát nem egy szupermodel alkat. Két gyermeket szült emberként, így csípője kissé szélesebb. Arca tökéletesen szimmetrikus, talán a felső ajka bal oldala lapul kicsit le, de csakis akkor látszik, ha fárad. Bőre hófehér (nem sok időt tölt a napon), egyetlen egy heg tarkítja a jobb combján, ahol Castor beharapta őt.
Öltözködés: Igyekszik mindig az alkalomhoz illően megjelenni, mert utál kitűnni mások közül (negatív-pozitív értelemben véve egyaránt. ) Ékszereket-sminket nagyon ritkán visel, akkor is csak mértékkel. Pedig mint nő, ő sem vet meg semmit, ami szép.
A farkas: Bundája ében fekete, a szemei pedig vörösek.

A mai Georgia állam béli Atlantában születtem Julia Ryan és Jonathan McCarthny első gyermekeként, egy középosztálybéli földműves családban. Apám nem volt vagyonos ember, de nem panaszkodtunk, hisz semmiben nem szenvedtünk hiányt. A föld megadott minden amire szükségünk volt, a fölös termést pedig elcserélte apám más árura. A pénz akkoriban még nem bírt olyan jelentőséggel, mint ma...
Úgy három négy éves lehettem, mikor megszületett a húgom. Anyám már ekkor is gyengélkedett, így gyakorlatilag én neveltem fel Andreát. A faluban mit sem sejtettek még anyám betegségéről. Magunk is úgy hittük, hogy anyám testét démon szállta meg, a korban pedig (bár már nem a sötét középkorban éltünk) még mindig ki volt élezve a nép a boszorkányokra. Hát rejtegettük anyámat, míg le nem gyengítette őt a fájdalom annyira, hogy ki se tudjon mozdulni a házból. Azt hiszem, akkor nőttem fel. Mert attól a naptól csakis rám maradt a háztartás, Andrea nevelése, az anyám gondozása, és az állatok ellátása.
8 éves voltam, mikor anyám meghalt. Az apám kint töltötte azt az éjszakát a földeken, csak én és a húgom maradtunk otthon. Emlékszem, egész éjjel fent maradtam, és anyám tetemét néztem... még halálában is gyönyörű volt. Másnap este jött haza az apám, együtt temettük el a nőt aki a világra hozott. Nem sírtam. Isten látja lelkem, szerettem őt, de halálától csak megkönnyebbültem. Felszabadított.
Apám sosem nősült újra. Szerinte az ember csak egyszer választhat társat magának, és senki nem pótolná, vagy feledtetné vele azt a néhány évet, amit még a démon nélkül töltöttek együtt az anyámmal. (ma már tudom, hogy a démon tulajdonképpen rák volt. Agydaganat. Tudom, mert néhány év múlva én is megbetegedtem.)
A kor szelleméhez mérten, még 14 sem voltam mikor apám férjhez adott. Thomas nem sokkal volt idősebb nálam, és pont olyan tapasztalatlan volt a szerelemben, akár én. És én még maradtam is naiv tudatlanságban e téren, szerelemmel ugyanis sosem szerettem őt. Jó ember volt, mindig tisztelettel bánt velem, és talán még szégyelltem is magam amiatt, hogy inkább a sose volt bátyámra tekintettem, ha rá néztem, nem pedig a férjemre. De ezt irányítani nem lehet, és a szégyen még senki szívébe nem csalt szerelmet... Így hát megtanultam tisztelni őt. Ő adta nekem a két fiamat is, Thomast és Richardot.
14 éves voltam mikor az idősebbiket szültem. Csaknem két napig vajúdtam, mire a világra jött. A legközelebbi szomszédasszonyom segített, akinek korábban már én is levezettem a szülését. Nem hitte, hogy a gyermekem vagy én túl éljük a születést, de mégis így lett. a fiú egészségesen jött a világra. Én viszont megváltoztam.
Időszakos, migrénes fejfájások gyötörtek, bár az még díszmenetnek számított ahhoz képest ami később várt rám. A második fiam születése után már nem maradtak tiszta, fájdalommentes napjaim, egy "kicsit" mindig lüktetett a fejem. Ahogy telt az idő felettem, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az a "démon" gyötör engem is, ami anyámmal végzett.
Tudtam, hogy hamarosan értem is eljön a Halál... De úgy szerettem volna váratni még egy kicsit.

"A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége."

Mire betöltöttem a 22-őt, a ház körül már nagyon kevés teendőt tudtam ellátni. Egyszerűen nem viseltem el a fényt, pláne a tűző napét. A házat teljesen elsötételltem, a faluba is csak esős, borongósabb napokon mehettem. A fájdalom már önmagában is elviselhetetlen volt, az erős fény viszont még kiállhatatlanabbá fokozta. A fiaim mindenben segítettek, ellenben néha nekem is meg kellett mutatkoznom az emberek előtt. Így is összesúgtak már a hátam mögött, a családom nem bírta volna ki ha boszorkányperbe fognak. Nem volt már akkoriban "divat" az ilyesmi, de az ember sok mindenre képes, ha fél valamitől... és tőlem féltek. Hogy az elgyötört, folyton sápadt arcom miatt, vagy azért, mert jó ideje nem kerestem egyikük társaságát sem, azt magam sem tudom. Egyszer csak kerülni kezdtek, nem szóltak hozzám többet, összesúgtak, ha ellovagoltam, vagy sétáltam mellettük. Inkább már nem is mutatkoztam a fiaimmal. Nem akartam, hogy ők is szóbeszéd tárgyai legyenek.
Az egyetlen társaságomat a faluban, a helyi bolond jelentette. Gyakran követett engem, volt hogy majdnem hazáig. Kezdetben rám hozta ezzel a frász, azt hittem, hogy ki akar rabolni, bár pénzt nem tartottam magamnál. De sosem bántott, csak követett, én pedig az idő múltával már egyáltalán nem féltem tőle, egészen megszoktam.
Talán két év is eltelt így, mire először megszólított, akkor én már életem alkonyán jártam. A fájdalom teljesen maga alá gyűrt már, és csak azért jártam be rendszeresen a városba, hogy ha utolér a vég, azt ne a saját házamban tegye, a gyermekeim és a férjem mellett. A bolond tudta. Nem értem hogyan, de tudott a bennem élő démonról, és arról, hogy hamarosan végezni fog velem. Kért, könyörgött, hogy menjek el... már nem is tudom, hogy pontosan hova is. Csak a szavaira emlékszem. Azt mondta, hogy bestiák élnek azon a helyen. Vérszomjas szörnyeteget, akik már várnak rám. A bolond hitte, hogy meggyógyíthatnak, hogy van egy akkora szörnyeteg közöttük, mint a kisebbik lovam, akinek ében fekete prémje van, de a szemei úgy lángolnak akár a tűz, és ő majd megszabadít a szenvedéstől.
Egy szavát se hittem el... Hisz miért pont egy démon szabadítana meg attól ami bennem él, és még ha el is fogadtam volna, hogy igenis, léteznek... miért segítene rajtam bárki is? A bolond nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna a kérdést, folyton csak regélt a bestiák hordájáról, hangjában leplezetlen undorral, és megvetéssel. (Sosem tudom meg, hogy a bolond valójában egy őrző volt, aki tudta is, hogy mit beszél.)
Eljött a tél, én pedig a születésem napja körül indultam a több napos útnak. Akkor már gyakran veszítettem el eszméletemet a fájdalomtól, vagy sírtam álomba magam. Talán már csak hetek lehettek hátra az életemből.
A bolond eresztett útnak. Ő maga nem kísért el, de lopott nekem egy lovat a szomszéd falu határából, hogy ne a sajátomat vigyem el. Kellett az még a fiaimnak is...
Útra keltem hát. A "démon" miatt nagyon lassan haladtam. Hideg volt, éjjelente gyakran esett a hó, nappal pedig a hó ragyogása nehezítette a továbbhaladást. Még ha eszméletlenül is borultam a lóra, a szerencsétlen állat csak akkor állt meg, ha leestem róla. Mintha megbűvölték volna, úgy lépkedett a cél felé... bár nekem igazából semmit nem jelentett az. Én meghalni hagytam el a családomat, amit nem akartam otthon megtenni. Ha az embert fél életén át gyötri a fájdalom, rájön hogy se Isten, se ördög nem létezik. Egymaga van a világban.
Sosem tudom meg, hogyan történt, de megtörtént. Még a "végállomás" előtt elvesztettem az eszméletemet, de amikor legközelebb magamhoz tértem, a fájdalomnak nyoma se volt többé. Újjá születtem.

Sokáig nem tudtam elfogadni azt ami lettem. Saját két szememmel láttam átváltozni a falka alfáját, később a teremtőmet is, és az ő teremtőjét, de képtelen voltam elhinni amit láttam. Egy tudatlan, sötét világból érkeztem, ahová vissza is vágytam minden porcikámmal, de már nem mehettem vissza többé. Pedig Isten látja lelkem, én megpróbáltam.
A férfiak tényleg próbálták megkönnyíteni számomra a beilleszkedést az új világba. Sokat meséltek erről, és magukról is, de az én helyzetemet nem érthették meg. Anya voltam, otthon vártak rám a fiaim, a férjem, és az új, fájdalom nélküli élet ígérete, amiért végtelenül hálás voltam vendéglátóimnak... de amint alkalmam volt rá, megkíséreltem elszökni tőlük. A családom várt otthon, és akármennyire marasztalt az a valami ott bennem, ami már ébredezett, próbálgatta a "szárnyait", az anyai ösztönöm képes volt legyűrni a szörnyeteg akaratát. Egészen az első Holdtöltéig. Akkor értettem csak meg, hogy a világ amit korábban ismertem, számomra megszűnt létezni... és minden bizonnyal az sem ismert már fel engem. Ugyanolyan fekete, égő vörös szemű szörnyeteggé váltam, mint amilyen a teremtőm és az ő teremtője volt. És pokolian élveztem minden pillanatát.
Ezt követően nem próbáltam szökni többé. Ezért legalábbis semmiképpen...
Új nevet vettem fel az új életemhez, innen kezdve Tara O'Ryan néven ismer ez a rejtélyes, izgalmas világ. Ryan az édesanyám leánykori neve volt, az O' pedig a "leszármazottat" jelöli ír földön, ahonnan ő is származott.
A teremtőm, az ő teremtője és én, elválaszthatatlanok voltunk. Úgy éltünk hárman, akár egy család a nagy falkán belül. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ezt bárki is rossz szemmel nézné, bár igazából az sem érdekelt volna, ha tudom. Boldog voltam. Úgy értem: eszeveszett boldog. Feszegettem új határaimat, kiélveztem az új világ, a farkasom nyújtotta lehetőségeket. A fiaim fontosak voltak számomra (emléküket ma is odaadással őrzöm) de akármilyen önző szajha vagyok ezért, a teremtőmet és az ő teremtőjét (később: atyámat) tekintettem a családomnak, hisz lényegében akkor már ők jelentették ezt nekem. Bár mindketten könyörtelen és rettegett harcosok voltak, velem őszintén törődtek, és életemben először éreztem azt, hogy igazán fontos vagyok valakinek, hogy szeretnek. Ez viszont még tovább táplálta a hiúságomat.
Bár nem érdekeltek se nők, se férfiak ebben az időben, tetszett ha utóbbiak megnéztek maguknak. Kiváltképp az, hogy a falka alfája is észre vett. A férfi hátborzongatóan jóképű volt, és valami hívogatóan sötét aura vette körül, amitől megbolondultak közelében a nőstények. Tetszett a gondolat, hogy felfigyelt rám, miként az elhivatott próbálkozása is arra, hogy meghódítson. Hagytam, hogy udvaroljon nekem, bár Ő azt a legnagyobb titokban tette, hisz a falka ereje nem kezd ki egy kölyökkel... Jól esett, hogy figyelt rám. Úgy, ahogy azt a teremtőm addig nem tette meg, de titkon arra vágytam, hogy bárcsak ő nézne rám olyan éhes, sóvárgó tekintettel, miként az alfa is. Mikor erre úgy igazán ráébredtem, visszautasítottam az alfa közeledését, aki ezért persze meggyűlölt engem. de úgy tiszta szívből, igazán. Nem foglalkoztam vele különösebben, holott sejtettem, hogy nem szerencsés magamra haragítanom az alfát, (legfőképpen úgy nem, hogy nem adok meg valamit ami alanyi jogon járna neki). A történtekről mélyen hallgattam a teremtőm és az atyám előtt is, hisz bár mindketten teljes mellszélességgel álltak volna az én oldalamon, nem volt az akkora volumenű dolog, hogy belviszályt szítsak a falkában miatta. Tökéletesen elég volt számomra az új családom nyújtotta béke, igazából meg sem éreztem azt a gyűlöletet amit az alfa táplált irántam, idővel pedig el is felejtkeztem róla.
Egészen addig mígnem egy napon atyám életét vesztette egy területfoglaló harcban...

Atyám halála mindent megváltoztatott. A falkát, a teremtőmet, engem... Ki-így, ki meg másként dolgozta fel a veszteséget. Én ekkor kezdtem zenélni, a teremtőm pedig még mélyebbre süllyedt a földi örömökben. Ivott, mulatott, bujálkodott. Habár az én szemeimben mindig ott volt az a szikra minden alkalommal amikor ránéztem, őszintén örültem annak, hogy inkább ezt az utat választotta, és nem a harcokban keresett megnyugvást. Ha az ő teremtőjét apámnak tekintettem, akkor a teremtőm jelentett számomra minden, ami értelmet adott az öröklétnek. Nem veszíthettem el, inkább tűrtem, beletörődtem abba, hogy mindig más nő szagát érezzem rajta, és hogy rám sosem fog úgy tekinteni mint egy asszonyra.
Talán még egy év se telt el atyám halála után, mikor a falka alfája megint megkeresett. A korábbi kedvességnek már nyoma se volt hangjában, vagy a gesztusaiban. Határozott volt, nyers, és... és tudta mivel képes sarokba szorítani. Nemes egyszerűséggel megzsarolt. Ha úgy vesszük, valahol meg is értettem őt. Akkoriban szinte már szentségtörésnek, eretnekségnek számított nemet mondani a falka erejének, az alfának. Minden joga megvolt ahhoz, hogy magáévá tegye bármelyik nőstényt, én viszont nemet mondtam neki. Joga lett volna végezni velem ezért, mégsem tette meg, és azt hiszem, hogy olyan köszönetet várt tőlem emiatt, amelyet sosem adtam meg neki.
Az alfa válasz út elé állított. Vagy behódolok, és ő rajtam is kiélheti előjogait, vagy végez a teremtőmmel, aztán velem is.
Az lett volna helyes, ha azonnal összekaparom a teremtőmet részeges álmából, elmondom neki mi történt, és mindketten elmegyünk, vagy közös erővel állunk ki az alfa ellen. Ezt kellett volna tennem... Mai felfogással talán merszem is lett volna hozzá... De akkor, nagyjából 150 évvel ez előtt, jobb ötletnek tűnt óvni a teremtőm életét, az enyémet pedig alárendelni az akkori társadalmi normáknak. Alkudozni kezdtem. Azt akartam, hogy a teremtőmet tegye meg a falka második emberének, azaz a bétának, és ha bárki tudomást szerez a kettőnk dolgáról, úgy ki fogom kiáltani a világnak, hogyan udvarolt Ő egykor az együgyű kölyök farkaslánynak, azaz nekem. Az alfa tudta, hogy ekkora szégyent nem viselne el az önérzete, én meg azt hittem, hogy ezzel már nekem is van egy adu a kezemben.... tehát rábólintott. (Fél évszázaddal később megtudom, hogy mindenféleképpen a teremtőm lett volna a falka bétája, hisz aligha volt nála alkalmasabb a feladatra.)
Évtizedek teltek el mire a teremtőmet előléptették. Az alfa egyszer sem keresett az eddig eltelt időben, így én újfent elfelejtkeztem róla, és őszintén tudtam örülni a teremtőm sikerének.
Az alfa még azon az éjjelen felkeresett, és tette még ezt nagyon sokszor a következő 82 év alatt...
A "románcnak" az én teremtőm vetett véget, akivel teljesen eltávolodtunk egymástól az eltelt idő alatt. Egyszer csak párbajra hívta az alfát, és végzett vele. Nem miattam tette, hisz a mai napig nem tudja senki, hogy az egyszervolt alfa ágyasa voltam. A teremtőm azért ölte meg őt, hogy átvegye helyét a falka élén, hisz akkoriban már egyébként is ő volt a falka szíve-lelke, és az még napjainkban is.
Habár az alfa halálával teljesen felszabadultam, az a 82 év kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Többé már a fajtámban se tudtam megbízni. Még a teremtőmben sem.

Életem egyik legnehezebb döntése volt otthagyni a falkát, de meg kellett hoznom. Az alfa halálát követően még maradtam néhány hónapot, figyeltem hogyan bontogatja szárnyait a teremtőm immár a falka élén, de már nem tudtam vele együtt örülni a sikernek. A hely pedig ahol éltünk... mintha az alfám nevét suttogták volna a falak, a vadak úgy hörögtek a fogaim között, miként az egykori alfa is az ágyban, és másra se tudtam már gondolni, mint arra, hogy a teremtőmből is olyan alfa lesz. Nem lehettem többé része annak. Képtelen voltam rá.
Tehát eljöttem onnan, és előbb csak céltalanul utaztam a nagyvilágban, aztán hónapokra, majd évekre letelepedtem egy-egy európai városban. Akkoriban kezdtek el érdekelni a tudományok, és amint lehetőségem nyílt rá, máris beíratkoztam az első iskolába ami megtetszett.
Úgy 4 éve lehettem már Európában mikor az addig is gyakori rémálmaim intenzitása erősödni kezdett. Már a farkasomat is megvadította. Gyakran ébredtem részlegesen- vagy egészen- átalakulva. Kezdetben nem vettem komolyan, és azzal nyugtatta magam, hogy idővel elmúlik. Az idő teltével azonban minden csak rosszabb lett. Teljes mértékben elveszítettem a kontrollt magam felett. Olyannyira, hogy az egyik alkalommal kiszabadultam az utcára, ahol majdnem kivégeztem egy embert. Korábban még nem öltem mást szarvasok vagy vaddisznón kívül, így mélyen elszégyelltem magam már csak attól a "majdnem"-től is. Még azon a napon elköltöztem a városból, és a változás segített. Idővel, és számtalan költözéssel a hátam mögött rájöttem, hogy minél messzebb költözök az adott várostól, annál később térnek vissza az intenzívebb rémálmok is. Akkoriban rögzült belém az a bizonyos menekülési kényszer, ami később úgy megkeseríti az életemet. (Abban az időszakban úgy képzeltem az összefüggést a rémálmok és a költözések között, hogy "akkor jelentkeznek újra a farkasomat megvadító álmok, amint megszokok egy adott közeget. Ha ez bekövetkezik, a kötöttségektől rettegő farkas megvadul bennem.". Az igazság viszont az, hogy az atyám, (a teremtőm teremtőjének) szelleme kísértett mindvégig, és próbált kapcsolatba lépni velem. Ezt valószínűleg sosem fogom megtudni).
Amíg kötözéssel sikerült kieszközölni magamban némi kontrollt, iskoláról-iskolára és országról országra jártam. Az élet drágulásával már nem tudtam annyit dolgozni, hogy finanszírozzam az utazásokat és a tanulmányaimat is, ezért időről időre levélben kerestem meg a teremtőmet, hogy anyagi segítséget kérjek tőle. Az ő élete Chicagoban nem állt meg a távozásommal, és ennek őszintén örültem is. A falka addig sosem látott fényben ragyogott az ő irányítása alatt, a kaszinó pedig amit vezetett remekül jövedelmezett. Annyira büszke voltam rá... és idővel szerettem volna ha ő is valami hasonlót érez ha az eszébe jutok. Persze ez a megfelelési vágy ott van minden kölyökben, ha a teremtőjéről van szó... De ha jobban belegondoltam, én addig még fejfájáson kívül semmi többet nem tudtam nyújtani neki, nem tettem olyat amiért úgy igazán büszke lehetett volna rám. Ezen kívántam változtatni az Európában töltött utolsó tíz évemben. Az első része eltelt azzal, hogy a sok töltelék szakma elsajátítása közben rájöjjek, hogy mi az, amit igazán szeretnék csinálni, és amiben jó lehetek. A másik fele volt a megvalósításé.
Azt hiszem már csak pár hónap volt a doktori címemig, amikor a teremtőm megkeresett telefonon, és kétszáz éves ismeretségünk során, akkor először kért tőlem valamit. Azt szerette volna, ha visszatérek Chicagoba, és elfoglalom a béta helyét az ő oldalán. Ha nem is az első géppel utaztam vissza Amerikába, a harmadikon már biztos rajta voltam. Sosem kért tőlem semmit... hogy mondhattam volna nemet?!

Tartottam ugyan az emlékektől Chicagoban, de 'hál égnek nem volt sok időm arra, hogy a múlton merengjek. A falka létszáma százas nagyságrendű volt, a régiek közül pedig csak kevesen maradtak. Valaki elment, de a legtöbben meghaltak már közölük, így alig maradt már fogódzóm/ismeretségem a falkában. A lehető legkevesebb idő alatt, minél alaposabban meg kellett ismernem a falka tagjait, de mind e közben az alfát is, aki teljesen megváltozott az eltelt idő alatt.
Korábbi telefonbeszélgetéseink során egyszer se merült fel bennem, hogy ennyire... kikészíti -igen talán ez a legjobb szó rá- az élet amit él. Ügyesen titkolta előlem. Sajnos mire eljutottam addig, hogy lehetőségem legyen újra megismerni őt, a dolgok teljesen elromlottak...
Tényleg azt hittem, hogy az alfa megőrült (én nem tudtam, hogy megátkozták őt, és neki kellett átélnie minden kínt amit a falkája okozott másoknak.) Próbáltam nyugtatni, csillapítani, de ami régen elsimította az idegeit, az akkoriban már inkább felbőszítette őt, és attól a naptól kezdve higgadt, csendes szó már nem hagyta el a szánkat, ha egymással beszéltünk.
Napokkal később az alfa bejelentette, hogy összeszedi a legjobbjait, és sorsára hagyja a falkát. Nem hittem, hogy tényleg megteszi. Miért rendelt vissza engem Chicagoba, ha aztán csak úgy ott hagy? Nem hittem, hogy képes erre...
Az idő telt, a légkör meg egyre csak telítődött azzal a baljós feszültséggel, és mint bétát, a falka engem nyaggatott, hogy mikor tér már észhez az alfájuk. Tartottam attól, hogy a falka ön-bíráskodni kezd, hogy elfogy az ők türelme is, és leváltják a teremtőmet, ami egyben a halálát is jelentené. Mint a falka második embere, jogomban állt kérni még egy esélyt tőlük, hagy beszéljek az alfával, és ha elbukom, hát tegyenek belátásuk szerint... Fogalmam sem volt arról. Az alfa, és kiválasztottjai másnapra tervezték az utazást, így az időzítésem mondhatni fenomenális volt.
Sosem voltam még annyira dühös, mint abban a pillanatban, mikor rájöttem, hogy a teremtőm tényleg el fog hagyni engem. Nem gondolkoztam annál tovább, hogy én mindent félredobtam érte Európában, nem beszélve a Chicagotól való félelmeimről... és neki ez semmit nem jelent. Ő már döntött. Mégpedig úgy, hogy elhagy engem, és ha nem megyek oda az nap este, akkor búcsú nélkül felejt ott úgy 80 irtó dühös és bosszúszomjas farkasnak, akik nagy valószínűséggel puszta kézzel téptek volna szét engem csak azért, mert az ő vére vagyok.
Akkor, életemben először (és utoljára) egy pillanat erejéig tényleg szerettem volna megölni a teremtőmet. Mégis, amikor megtámadtam őt, azt már azzal a szándékkal tettem, hogy kiüssem, és elrejtsem őt valahol a városban, vagy ha kell akkor az állam határain kívül amíg észhez tér. Én kis naiv... A teremtőm még az előtt visszaütött, hogy én a kezemet megemelhettem volna, és amikor magamhoz tértem, már csak a törött csontjaim maradtak, de az alfa és kiválasztottjai már nem voltak ott...
Furcsa mód, éppen ez volt a szerencsém. Mármint a törött csontjaim. Így is voltak a falkában, akik már előkészítették számomra a giotint, a többség mégis megszavazta, hogy amiért én mindvégig "korrekt" voltam hozzájuk, kapjam meg a jogot, amely megillet. Azaz: amennyiben az alfa távozik, helyét a béta farkas veszi át, míg ki nem hívja őt valaki.
Nem tudtam örülni a tisztségnek. Sosem voltak vezetői ambícióim, és a fájdalom, a sebek még olyan frissek és gyötrőek voltak... de néhány nap önsajnálat után összeszedtem magam. Biztosra vettem, hogy a teremtőm még vissza fog térni, és azt akartam, hogy a helye ott legyen még, mert én vigyáztam rá. Csakhogy attól még, hogy kineveztek alfának, nem voltam alkalmas a feladatra. Még csak nem is akartam az lenni, meg se próbáltam... ez pedig hamar feltűnt a falkának.
Még mindig maradtak támogatóim a falkában, akik megsúgták, hogy nagyon gyorsan kotródjak el onnan, különben tényleg ki fognak végezni.
Isten látja lelkemet, a teremtőm iránti lojalitásom a mai napig töretlen, de fájt még annyira amit velem tett, hogy a saját életem árán már ne akarjam megmenteni a tulajdonát. Az egyszerűbb utat választottam hát:
Két hónappal az alfa távozása után én is megszöktem Chicagoból, és egy hét múlva, (azaz ma) megérkeztem Alaszkába.
Hozzá jöttem.

***