Halál körülményei: Az erdőben, a vízesésnél botlott egymásba Vincent és Castor. Addig sikerült egymást húzniuk, hogy mindketten tudták: egyikük meg fog halni.
- Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy te voltál a hülye, Vincent! Morogta halkan, lágy éllel duruzsolva a nehéz kőtömbnek, amibe még annyira frissen volt bevésve a halott hím neve, hogy szinte érezni lehetett a vésők okozta, pattogó szikrák szagát. A festék, mellyel a mélyedések voltak kitöltve, talán csak a fagy miatt szilárdult meg. Ő pedig csak állt, karjait lazán lógatta a teste mellett, és lehajtott fejjel szemlélte a sírkövet. Az arca időnként meg-megrándult és szokatlanul nagyokat pislogott. - De persze te nem tanulsz semmiből. Sosem tanultál. És most... Most ahelyett, hogy magadba néztél volna, a bosszúba temetkeztél, félresöpörted azt a maradék eszedet is, és látod, mi lett belőle. Nagyot nyelt. Magára emlékeztette. Arra a Sakarira, aki tajtékozva, fejetlenül rohant volna át a pokol lángjain csak azért, mert elvették tőle azt, ami az övé volt. Aki nem tudta feldolgozni, hogy a törzse vesztett. És aki bár eltemette a fájdalmát, legfeljebb csak leplezni tudja, a lázálmok pedig még évszázadokkal később is felriasztják egy-egy viharos éjszakán. Leguggolt, és a keményre fagyott földre fektetett koszorúkat, csokrokat bámulta. Egy szirom után nyúlt, mely letört, és az ujjai közt vált porrá, akár csak Vincent teste valahol a föld alatt. - Még nem... Nem tudtam elbúcsúzni. Most először csuklott el a hangja. Az orrához kapott, megvakarta és megdörzsölte kissé. A csendes magányt csak a szél zúgása és a hangos, sóhajtással vegyes levegővételei törték meg. A hó is ropogott cipője talpa alatt, ahogy néha meg-megbillent guggolás közben. - Mindig is tudtam, hogy reménytelen kölyök vagy. Atanerk... Jó vicc volt, ugye? Szerintem te sem gondoltad komolyan. Persze, akkor azért még más volt. Kaland volt az élet, mi pedig a hősök, ahogy az lenni szokott. Neked pedig volt egy ingyen jegyed a paradicsomba, és a kezed alá kaptál egy egész falkányi szerencsétlent, beleértve a saját, vén, bolond és konok fejemet. Tetszett, mi? Nekem is tetszett volna... Savanyúan kacagott fel, és megadva magát a gravitációnak, kissé hátradőlt, majd keményen huppant le a jéghideg földre Vincent sírjával szemben. Aztán olyat tett, amire eléggé ritkán viszi rá a kísértés. A kabátjából elővett egy doboz cigarettát. A dobozból pedig egy szálat az ajkai közé illesztett, majd némi réveteg gondolkozás után újabb fehér rudacskát emelt ki, és a sír havába dugta. - Egészségedre! Köszöntötte, majd egy vihargyújtóval az "övét" és a sajátját is meggyújtotta. Mélyet szívott a szürke füstfelhőből, közben pedig a síron villogó parázs narancsába merült. Turku... A családja... - Mit tettél, mondd? Mit... Súgta bele a szélbe, s már maga sem tudta, hogy Vincenttől, Castortól vagy saját magától kérdez. Lényegtelen... Válaszok nem érkeztek. Csak üveges tekintet jutott, ujjai közt a cigaretta, és ez a sír. Kedve lett volna ebben a tehetetlen nyomorban meggyalázni, leköpni, kiásni belőle a fagyos tetemet, és addig ütni, míg életre nem kel egy utolsó magyarázat erejéig. - Irigyellek, Vincent. Te már tudsz mindent, és az Ősök között találhatod meg, amit az életben kerestél. Hogy miért vagyunk mi. Miért kell már fél évezrede életben maradnom. Én nem találtam meg a célt. Sem a válaszokat. Tényleg csak egy átkos áldás lenne a farkasok léte, Vincent? Mit kell tennünk, hogyan kell élnünk? Miért kell formálódnunk, szimbiózisban élnünk ezzel a rohadt világgal, és a teherrel, amit te és a többi halott hagytatok ránk? És miért kell majd követnie téged még többeknek vérbe fagyva és habzó szájjal, hogy még még egy istenhozzádot se hagyjanak maguk után?! A kérdések és az évszázados kétségek nyughatatlan lavinaként zúdultak elő belőle, s ezzel együtt hangja is egyre követelőzőbb, fenyegetőbb tónust ütött meg. És talán már az Istenek se tudják, hány száz év óta először kezdték marni a könnyek öreg, északi-kék szemeit. Fejet hajtott, megadta hát magát nekik, utat engedett könnyeinek a vén és bölcs farkas, aki már azt hitte, hogy mindent látott és mindenen túl tud lépni. Aki soha nem vallaná be még magának sem, hogy valami őszintén kedves lehet a szívének, mert pontosan tudja, hogy a birtoklás már a megszületése pillanatában magában hordozza a biztos elvesztés tényét. Fiatalon vesztette el a családját, az apját, mentorait. Fairbanksben - bár hiába volt érzelmileg távolságtartó - mégis pótolhatta a veszteséget, és most a szíve mélyén attól retteg, hogy újraéli ifjúságának lángba borult történetét. Pont most, amikor még időben felkészülhetett volna a békés halálra egy nőstény mellett, akit már nem dobhat el magától akarata szerint. Ahogy megérezte, hogy az első könnycseppek arcáról a hóba hullottak, hihetetlen erővel és gyorsasággal lökte el magát a földről, hogy két kezével görcsösen belekapaszkodhasson Vincent sírkövébe. - Ha odaát találkozunk, még egyszer megöllek! Sziszegte egyenesen a V betűnek, majd tekintetét lassan úsztatta végig a többi betűn. Minden betűvel egy újabb emlék sejlett fel lelki szemei előtt, egy újabb részlet Vincentből. Az arcvonásai, a hangja és az illata, melyeket, ha csak hamar utána nem megy, idővel egész biztosan el fog majd feledni. A teste megrázkódott és hangtalan zokogás buggyant ki a torkából. Most lehet őszinte. Most lehet önmaga. Elgyengülhet. Megélheti azokat az érzéseket, amiket a hétköznapokban tudomásul sem vesz, ettől pedig egyre zárkózottabb és ridegebb lesz, mint az alaszkai tél. - Dögölj meg Vincent, dögölj meg! Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem. Nézz rám Vincent! Hallod, amit mondok? Látod, hogy nézek ki?! Elégedett vagy?! Remélem, hogy kibaszottul jót röhögsz most rajtam odafent, hogy az a vén, kakaó mániás idióta úgy viselkedik, mint egy szerencsétlen kölyök! Ahh, Kaapo, segíts... Zihált már a végére és kísérőjéhez fohászkodott. Előtte már nem szégyellte magát, hiszen jobban ismerte őt bárkinél. Ha akart volna, sem hazudhatott volna neki. De Kaapo nem volt sehol. Még csak röpke fuvallat kíséretében sem cirógatta meg a megfáradt, szőke tincseket, gyermekének nem hozott feloldozást. - Akkor baszódj meg te is! Nincs szükségem rátok! Se rád... - bökött a sírkőre - Sem pedig rád, ó, te hatalmas senkiházik Legerősebbje! Már felkelt a sírról, bizonytalan és zavar léptekkel támolygott, imbolygott az emlékhely körül. Hogy mikor ejtette el a cigarettát, arról fogalma sem volt, de már mindkét kezével a haját túrta, tépte, és az arcbőrét nyúzta le. Mély sorozatban szívta magába a torkát maró levegőt, hogy legalább a pulzusa helyrebillenjen valamelyest. - Nem.. Én nem... Nem is gondoltam, hogy ez ennyire sokat fog jelenteni... De... Még találkozunk, Vincent. Addig nem zargatlak, akárhol is legyél most... De aztán... Ha én is megyek... Várj rám az elsők között... Hogy minél előbb... Szétrúghassam a segged... Felkacagott. Röviden és halkan. Majd újra, valamelyest hosszabban, ezt így ismételte egészen addig, amíg eszelős és elégedett kacagásba nem kezdett. Úgy érezte, hogy kineveti az életet és a halált egyaránt. És hitte, hogy valahol Vincent is együtt nevet vele. Szinte hallotta a másikat, ahogy mindenre fittyet hányva, teli szájjal kacag bele a világba. És elhatározta, hogy ezt a hangot örökre az emlékezetébe fogja vésni. De neki most dolga van. Ideje lesz már végre felelősséget vállaljon a csapatért. Nem ülhet tovább a foteljében, és nem mulathat azon, hogy az Amarok többi tagja mennyire inkompetens, legalább is a véleménye szerint. Cselekednie kell, és vigyáznia arra, hogy ne történhessen több tragédia. - Szép álmokat, te gyerek. Búcsúzott el Vincenttől. Távozó léptei határozottságából sugárzott, hogy nem szándékozik ide a saját lábain visszatérni többé. A következő napokat azzal kell töltse, hogy elfogadja, és mélyen magába temeti a ma este történteket. Ez csak rá, Vincentre és Kaapóra tartozik. Ő pedig dönthet, hogy erőt merít belőle, vagy Vincent hibájába esve hagyja, hogy az érzelmek vezessék. Nem, ő soha nem tenne ilyet. Ez a kilengés valójában meg sem történt. Ha bárki, akár ha a nővére is kérdezi, ő soha nem látogatta meg ezt a nyughelyet.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Egy szál cigit szorongatok a markomban és persze az öngyújtómat. Eddig nem akartam kijönni ide, valahogy azon túl, hogy tudtam mi történt, túl fájdalmas lett volna szembenézni a valósággal. Pedig ennél valóságosabb semmi sem lehetett volna, hiszen évek óta tudtam. Tudom, hogy már sincs közöttünk, hogy az új Atanerk elvette az életét, amikor még a közelében sem volt annak, hogy az legyen. És azóta mégis... Hatalmasat változott a világ amióta elhagytam Fairbankst. Az utcák ugyanazok, a falkatagok - akik életben maradtak - ugyanazok, de valahol mégis mások. Változtak, ahogyan én is változtam, de az ő változásukat teljesen más idézte elő. Nem mondom, hogy nem tudtam mi történik itthon és nem tagadom, nem egyszer akartam hazajönni, csapot-papot ott hagyni és csak futni egészen idáig és a falka mellett lenni. Melletted lenni barátom, Atanerkem és itt helyt állni, de ígéretet tettem. Arra, hogy nem jövök haza, amíg revansot nem veszek a falka elárulásáért. Ezért kértem, hogy én mehessek és te elengedtél, tegyem, amit tennem kell. Engem pedig kötött ez az ígéret, hát nem tehettem mást, maradtam. Pedig hazugság lenne, ha azt mondanám, nem volt olyan, amikor a reptérről fordultam vissza... - Hát újra találkozunk... Tudod, amikor itt hagytalak, nem hittem volna, hogy egyoldalú beszélgetésünk lesz legközelebb. - húzom el a számat és rágyújtok a cigire. Mélyen nyelem le a füstöt és engedem ki, ahogy a sírkövet bámulom és hiába tudom, látom a rideg valóságot, akkor is nehéz szembe néznem a bizonyossággal, te már nem vagy... - Öregebb vagyok nálad, mégsem jutottam tovább egy bizonyos szintnél, ezzel szemben te... a kezedben voltunk mind és most nézd meg hová jutottál... jutottunk... Annyira hülye vagy! - rázom meg a fejem, miközben kiveszem a cigit a számból. És mégis, úgy érzem, nincs jogom ilyet mondani, mert biztos vagyok abban, tette, amit a legjobbnak vélt. Én is ezt csináltam. Most pedig... itt állok a sírjánál, a sírodnál, amit a legtöbben talán már el is feledtek. Holott ezt nem kellett volna nekik... nagyon nem. Letelepszem a sírkő mellett a hideg földre és a hátam nekivetem a nevedet viselő kőnek, ahogy megint a cigimbe szívok. - Bevégeztem a feladatot amúgy. - a neked tett ígéretet valóra váltottam, megöltem azt a szemetet. - És sajnálom, hogy ilyen mocsok lassan ment. Azt hittem hamarabb visszajöhetek majd. Haza, a falkához... és reméltem, hogy neked referálhatok majd. Ehelyett behódoltam egy idegen farkasnak. Sajnálom. - hajtom le a fejem. Nem erre a tettemre vagyok a legbüszkébb életemben, de mi mást tehettem volna? Haza akartam jönni, az enyémekhez és ennek ez volt az ára. Fájó és keserves ár, de nem megfizethetetlen és én fejet hajtottam. - Tudod... ennyit akartam mondani. És azt, hogy itthon vagyok. Végre itthon. És mocskosul sajnálom, hogy nem vagy itt. - morgom az orrom alatt, közben pedig lassan leég a cigim. Feltápászkodok a földről és mélyen szívom be a levegőt, ahogy visszasétálok a sírkővel szemben. - Viszlát, Atanerkem. - bólintok egyet főhajtásként, majd a temető kijárata felé veszem az irányt. A nap már réges-rég alábukott, mostanra pedig csendes sötétség ült a vidékre. Hazafelé veszem irányt, szeretek itt lenni. Hiányzott az otthonom, de végre hazatérhettem. Itthon vagyok és ez az érzés semmivel nem ér fel. Csupán azok hiánya keseríti meg, akik útközben máshová költöztek. Egy másik életbe, egy más létbe...