Raven Sutter emlékhelye [külsős helyszín]

Temetés zenéi

Elérkezett az a nap, amit nagyon nem akart, sőt, egyáltalán nem akart, azaz nem tervezett be, nem számolt vele, hogy ilyen is lesz, legalábbis nem ilyen korán. Márpedig el kell fogadnia, megváltoztatni nem tudja. Amit tudott, kihozott az egészből, Rose, Ria és az apja segítségével, mert azért Brad sem hagyta a szarban, amikor tényleg kellett.
Ami egy cseppet ironikussá teszi az egészet, hogy a héten a saját Alfájával kellene karöltve járnia, de na... mégis hogyan? Kizártnak tartja, hogy Castor eljön arra a temetésre, illetve annak a temetésére, akinek a halált ő maga okozta, főleg ha a körülményeket nézi.
Azt ugyan nevetségesnek tartja, hogy valaki azt mondja, nem jelenik meg, mert nem... legalább ilyenkor ne legyen ellenségeskedés.
Mivel kísérője akad bőven Ria és Rose személyében, így ezt nem is erőltette, de jóval előbb érkezett, mint ahogyan az illetékeseknek üzent a két nőstény társaságában. Mindent elő kell készíteniük. A tutajt már megcsinálta saját maga, gyűjtött ágakat is, tölgyfát és fűzfát, ahogyan Raven meghagyta, azokból csinált máglyát. Felöltöztették, ahogyan kérte, fekete buggyos vászonnadrágba, farkasfejes övvel, a csuklójára a bőrkarkötői, ujjára a Melissától kapott gyűrűt került, a hajába pedig tölgyfa levelek és ezüst díszek, befonva néhány tincsbe, és a sapkája is felkerült a helyére.
A máglyára fekteti a testet, mellé teszi a druida bodhranját és sípját, azokat, amelyekhez senki nem érhet, és ugyan az nem volt a végrendeletben, de azt a képet amit a dobozoláskor találtak, valamint a farkas és hollószobrot, illetve egy saját maga által készített tűz jelképet is odafekteti. A fáklyákat mellé támasztja, hogy a kellő időben majd meg tudják gyújtani.
Azok Ravent illetik, ahogy a két hangszer is, ami csak az övé, és vele kell, hogy menjen. A druida azt szerette volna, ha buli van, nem szomorkodás, sírás, hanem jókedv és öröm, na de ezt ki érti még meg? Vajon ki? Hogy nem Raven halt meg, hanem csak a fizikai teste, ő pedig él, és egyszer még találkozni fog vele. Nehéz ügy, de nem tett kísérletet arra, hogy ezt bárkinek is elmagyarázza, még nem.
Kis asztalokat pakol ki, melyekre sütemények kerülnek és mézsör, de egy tányér ugyancsak Ravené, ahogy egy kupa sör is, és a zene. A kedvenceiből készített egy összeállítást, hogy az szóljon a temetésen, hiszen ez volt a kívánsága. Amikor minden a helyére került, akkor hátrébb lép és a horizontot figyeli. Már szürkület van, a csillagok ugyan még nem látszanak, és az ég alja sem vörös még, azaz időben vannak.
Akkor, amikor ez megtörténik, akkor kell meggyújtani a máglyát, és vízre bocsájtani. Egyelőre vár, hiszen azok sincsenek még itt, akik a listán szerepeltek, de tudja, hogy ők el fognak jönni. Amit remél, hogy egyik idiótának sem jut eszébe pont itt és pont most balhét rendezni csak azért, mert az egyik ember, a másik őrző, a harmadik a hegyi falka tagja, a negyedik az ő falkájáé. Más már nem hiányozna, na de egyik sem lehet ekkora tuskó. Ő pedig akár tetszik, akár nem, készült, mégpedig egy rövidke beszéddel, és amikor mindenki befut, ismét az égre pillant, majd a máglya mellé áll.

-Köszönöm, hogy mindenki eljött, akit Raven szeretett volna, hogy itt legyenek. Hogy többen vagyunk, az még jobb, még akkor is, ha tudom, hogy közületek vannak olyanok, akik nem igazán zárták szívükbe a druidát. -Itt pedig bizony Darrenre pillant, mert róla aztán tudja, és kis híja van annak, hogy ne vigyorodjon el ezen a tényen, de egy bájos mosoly kiül az arcára.
-Néhány dolgot szeretnék veletek megosztani, akkor talán másként tekintetek rá, és megértitek azt is, számomra miért jelent sokkal többet bármelyik társamnál is.
Raven Vezető volt, és amit nem tudtatok róla, az az, hogy egy olyan nő állt bosszút rajta, aki nem tudta megemészteni, hogy a druida mást szeret. Raven megbízott benne, hiszen a csoportja tagja volt, de ő mégis tőrbe csalta, elcsalta a tőlük, és ez idő alatt a csoportját, a szerelmét, a gyerekeit, vagyis az övéit lemészárolták, és felgyújtották. Esélye sem volt arra, hogy megmentse őket, mire visszaért, minden lángokban állt, és az övéi elhullottak, az utolsó perceiket élték.
Mégis felállt a padlóról, mégis képes volt arra, hogy új életet kezdjen, de sokan csak a bukott Vezetőt látták benne, holott fogalmuk sem volt arról, mi történt valójában, soha senki nem kérdezte meg tőle, vagy csak néhányan. Pedig így mindjárt másként hangzik, igaz?
Raven druida volt, olyan tudással, amelyet nagyon kevesen birtokolnak a világon, de soha nem élt vissza vele, soha nem fordította saját hasznára, holott megtehette volna. Sokat tanultam tőle, megértettem olyan dolgokat, amik egészen addig a pillanatig homályosak voltak előttem, voltak, de nem tudtam mit kezdeni velük. Amikor őt megismertem, érdekes módon szinte azonnal világos lett minden, és ő volt az a személy, akivel szavak nélkül is értettük egymást.
Higgyétek el, ő jó druida volt, jó ember, tele szeretettel, nyitottsággal, barátsággal, akinek az volt a kívánsága, hogy a temetésén, itt a folyónál öröm uralkodjon, hiszen ő már az övéivel van.
Druida szokás szerint temetjük, vagyis amint a horizont vörösbe vált, a máglyát meggyújtjuk, és vízre eresztjük, együtt.

Vigyáznia kell a szavaira, hiszen Paul ember, tehát nincs falka, nincs nőstény, sem kölyök, muszáj volt kicsit másként fogalmaznia. Mivel elérkezett az idő, bizony kiosztja a fáklyákat és a tűzszerszámokat is -hogy ne legyen gond, vihargyújtókat hozott, és ebből is ad mindenkinek. A sajátját meggyújtja, és a máglya aljához tartja.

-Gudene eskortere deg på vei rett til fly på Valhalla. Takk for denne litt tid, betydde mye, Raven.

Utolsó szavai a druidának szólnak, így búcsúzik tőle, ahogyan ott is tette, akkor, az irodában.Mosolyog, ami sokakat meglephet, és a tutajt a víz felé tolja, akkor, amikor az a dal csendül fel, amit Raven szeretett volna. Az Alkonyvarázs volt a kedvence, evidens, hogy ezzel köszönnek el tőle.

*Mit keresek itt? Kérdezhetnék azok, akik nem ismernek, akik nem láttak még ebben a városban. De egy temetésen nem meglepő az új arcok látványa. Bár én nem hozzátartozó vagyok, a hím még csak a nevem sem tudja, soha nem is látott. De ez nem számít. Norina már egy jó ideje készül erre a napra, mintha a saját családjából való lenne. De talán annak is tekintette. Nem kérdeztem, elég volt rá nézni az elmúlt időszakban, bár látszólag nem viselte meg.
Egy egyszerű hófehér ruha volt rajtam. A feketével nem voltam kibékülve egyébként sem, s ahogy Nori készülődött, az elhunyt kívánsága sem az volt, hogy sírjunk és sajnáljuk.
Nori miért van itt? Mert szerette, szereti a férfit még ha sokan nem is képesek ezt felfogni. Akár csak Brad. Komolyan mondom, a kocsi hisztije után több értelmet néztem ki belőle, de mikor Nori mondta, hogy a férfi nem akarja elengedni, erre rácáfolt. Nem mintha nem jött volna el a kislány egymaga ha kell... de jöttem, majd ha nagyon nem tetszését fejezi ki a hím, megmondom, hogy én hoztam el. Ami részben így volt, másrészt így talán kevesebbet kap Nori is. Még ha hiába is és oktalanul is kapná. Nem értem a hímeket... ez egy temetés!!! Nem bika viadal vagy kinek a farka nagyobb verseny. De ha farok méregetni akar, ha vége a temetésnek és messze járunk már az emlékhelytől... felőlem.
Halvány mosollyal az ajkaimon segítettem Norinának rendezni a temetés helyszínét, nem álltam félre, hogy egymaga csinálhassa a kislány. A segítő kéz sosem árt, legalábbis én ezt tanultam. De mikor végeztünk, csak egyszerűen beálltam a többiek közé. Nem figyeltem, hogy ki van mellettem, nem is érdekelt, ahogy az sem, hogy melyik falka tagja. Bár igazi meglepetés csak Luca lehetett volna, aki a hegyiekhez tartozik. Én meg sehova, megesik.
Norina ahogy beszél a zene megy, én pedig mint egy kisgyerek csüngök minden szaván. Mikor tekintete valakire rászegeződik, fejem úgy fordítom, hogy lássam ki az illető. Mintha egy célzás lett volna, ámbár... nem tudom, nem ismerem egyiket sem kimondottan. A zene... messzi tájakra repít el, s elmémben megelevenedik a történet melyet a kislány önt szavakba. Szépen beszél, az apja büszke lehetne rá. Ám ahogy halad a történet, úgy változik inkább egy horrorá. Érzékeny lelkemnek ez sok, s némi elismerés kél bennem életre az elhunyt iránt. Vajon én tudnék így élni tovább? Nem tudom. Castor azt mondaná, hogy igen de én, én nem vagyok ebben olyan biztos. Hosszú, finom ujjaim felszaladnak a karjaimra, ahogy finoman simítok végig rajta és hunyom le a szemem egy pillanatra. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehetett s szemeimből egy könnycsepp pereg végig. Nem megy. Hogy is menne? Norina ekkor már a kapcsolatukról beszél és arról, hogy mit szeretett volna. Egy halvány mosoly jelenik meg az ajkaimon és kezemmel törlöm le azt a kósza cseppet, mely maga a történetnek szólt.
Mikor a fáklyákért indul én magam is megfogok egy adagot, ahogy a gyújtókból is markolok fel és kezdem el kiosztani a másik oldalról elindulva. Mindenki arcára vetek egy kósza pillantást, sosem voltam távolságtartó és semmi okom sincs lehajtott fejjel járni, hogy kerüljem a tekinteteket. Vonásaim nyugodtak, lágyak és kedvesek, mindegy épp kivel állok szemben, vagy kinek a kezébe adom én. Én ilyen vagyok, ahogy a barna íriszeimben sincs egy csöppnyi keménység sem. Amit kell, a korom és a vérvonalam már ösztönösen, megszokottan vannak rejtve, ahogy mindig is mozgok. Mikor végeztünk, csak visszaállok a helyemre s a sajátom is meggyújtom. Ahogy felcsendül a dal, egy mosolyom megszélesedik és én magam is először dúdolni kezdem, majd hangom elengedve kísérem végig a zenét. Nincs rossz hangom, s ezt tudják. Legalábbis azok bizonyára, akik a Hotel bárjában múltnak. Nem újdonság a jelenlétem a zongora mellett. Megvárom, hogy meginduljanak a fáklyákkal. Azonban ha mindenki áll, mint egy kuka, aki nem tudja mit is kell csinálni, hát megindulok én, hogy Norinára mosolyogva egy kicsit odébb illesszem a fáklyát én is a máglya alá, de ahogy a saját lángomból egy kicsit átkap a másikba már el is megyek onnan, hogy mások is ide férjenek. Azonban a hangom nem hal el, s a lágy, szinte suttogású dallamok erősödnek, ahogy a hangom is. Bízom benne, hogy nem csak én ismerem. Bár, ha a szerettei vannak itt, akkor tuti nem. Aztán majd kiderül. Viszont már nem megyek távolabb Norinától.*
- Szépen beszélsz... * Suttogtam neki, ahogy véget ért a szám és adtam egy puszit a feje búbjára és anyaian megsimogattam a fejét. Oké, nem az én kölyköm és semmi közöm a Teremtőjéhez, azonban... ezaz amit már sosem fogok tudni leküzdeni. Azonban a mozdulatban, csak egy leheletnyi vigasztalás volt, az sem sok. Hallottam ahogy arról beszélt, hogy Raven a szeretteivel van. Ő hiába maradt itt, hiszi, hogy tényleg jobb helyen van a másik és azokkal. S Norinát nem önző embernek ismertem meg.*

Mikor megtudtam, hogy Ravent megölték talán nem omlott össze egy világ bennem, de nem is tudtam kibírni sírás nélkül. Igaz csak egyszer volt szerencsém vele találkozni és beszélgetni, de az az egy is sokat jelentett nekem. Sokat segített nekem, és ő volt az Első, aki hitt abban, hogy belőlem egyszer majd erős farkas válik. Rendes egy fickó volt és nagyon sajnálom, hogy eltávozott. Okot nem tudok, vagy hogy ki ölhette meg, de nem is értem. Kedves és segítőkész volt. Vajon kinek piszkálhatta a csőrét?
James nem örült neki mikor kijelentettem, hogy én is részt akarok venni a temetésén, de bevallom őszintén nem is izgat a dolog. Azt nem mondta el nekem, hogy miért nem akarja, de nem is érdekel. A lényeg az, hogy én még el akarok tőle búcsúzni. Lehet, hogy rég elfelejtett engem, de én őt nem és nem is fogom. A mai napra egy egyszerű fekete ruhát választottam. Nem valami kisestélyit, inkább egy kényelmes és egyszerű ruhadarabnál maradtam. Nem azért fogok oda menni, hogy bepasizzak, de persze azért nem is szakadt ruhában fogok megjelenni.
Nagy szerencsémre Darren is részt akar venni a temetésen, így vele és a lányával együtt megyek én is. Jamesnek nem lehet egy szava sem. Nem maradok felügyelet nélkül.
Ahogy a helyszínre értünk kicsit távolabb is sétáltam Darrentől. Az összegyűlt tömegen egy kicsit meglepődöm, de örülök neki, hiszen ez csak azt jelenti, hogy sokan szerették őt, és sokan akarnak búcsút venni tőle.
Az idegen, fiatal nőstény hangjára azonnal felé emelem tekintetem és hallgatom őt. A történet lehet, hogy sokaknak nem újdonság, de nekem az. Sokat nem mesélt magáról Raven. Szomorú múltja volt és ez mégsem látszódott rajta. Sokunk tudna tőle tanulni. Nem tartom igazságosnak, hogy elvették az életét. Van más ember, aki megérdemelné a halált és mégis élhet. Ez nem fair! Egy ember, akinek ennyi barátja van nem lehet rossz!
A lány szavai meghatnak, így bármennyire is küzdök ellenük pár könnycsepp csak azért is végig fut az arcomon. Örülnünk kéne igaza van, de nehéz a bánatot ilyenkor elkergetni. A fáklyákból én is elveszek egyet és mikor eljön az ideje én is odasétálok hozzá, de mielőtt még késő lenne a magammal hozott virágot a teste mellé helyezem el.
~Köszönöm~
Küldöm felé. Lehet, hogy mások is hallják, de nem nagyon érdekel. Én hálás vagyok neki még annak az egy beszélgetésnek is. Megtámadhatott volna, ott hagyhatott volna a sötétben, de ős segített nekem. Nem igazság!
Csak ez után teszem le az égő fáklyát a megfelelő helyre. Ahogy visszasétálok a helyemre érzem, hogy a könnyeim egyre sűrűbben szöknek ki a szememből. Próbálom leállítani a sírást, vagy eltüntetni a nyomokat, de nem járok sikerrel.

Ez a nap is elérkezett. Nem mondom, hogy vártam ezt a napot, hiszen mégis, ki az, aki egy temetést vár? Mégis, valahol jó lett volna végre túllenni ezen az egészen, mert így… Nem tudom, számomra még mindig olyan felfoghatatlan volt ez az egész. Nem is olyan rég, még együtt szülinapoztunk vidáman és önfeledten, segített a felkészülésre a vizsgámhoz, aztán újabb koccintás. Aztán Norina hívása, amikor közölte, hogy mi történt… Azóta már napok teltek el, én pedig minden nap „rettegve” vártam, hogy újra felhívjon, a temetéssel kapcsolatos tudnivalókkal. Még azóta is félve nyúlok a telefonomért, ha azt látom, hogy ismeretlen szám hív.
Azon is hosszasan dilemmáztam, hogy egyedül menjek-e végső búcsút venni a férfitól, vagy megkérjek valakit, hogy kísérjen el, de végül az utóbbi mellett maradtam. Bár nem számítottam rá, hogy bármi különösebb balhé lenne a temetésen, hisz mégis ki lenne képes ilyesmire? Viszont Will utasításának sem akartam ellenszegülni. Háború van, és sosem lehet tudni, a múltkori szerepjátékos boltban történt eset után pedig megvallom őszintén, de én sem szívesen mozdultam ki egyedül, pláne ilyen elhagyatottabb környékre, mint a mostani is. Másfelől… halvány elképzelésem sem volt, hogy rajtam kívül kik jönnek még el. Bár a lány elmondta, hogy Raven alapvetően egy vidámabb szertartást szeretett volna, de nem voltam biztos benne, hogy képes lennék tényleg így felfogni a dolgot, vagy elég erős lennék-e ahhoz, egyedül végigcsináljam ezt az egészet. Mégiscsak egy… temetés. Így aztán összekapartam a maradék bátorságom, és végül Stevent találtam meg ezzel a nem túl kellemes kéréssel, hogy kísérjen el a búcsúztatásra. Úgy is sírtam eleget a vállán az elmúlt napokban, miután kiderült a baleset, legalább tisztában van vele, hogy milyen rosszul is érintenek az ilyen események.
Igaz, Norina említette, hogy druida temetés lesz, azt azonban nem tudtam, hogy ez mégis hogyan zajlik. Ha nem épp az egyik barátom halálához kötődne, talán még érdekelne is, hogy utánanézzek, így azonban nem voltam képes rá. A szertartásra végül azt a fehér összeállítást választottam, amit még Indiából hoztam magammal – az ottani temetéseken ez teljesen megszokottnak számít, s mivel az életem nagy részét ott éltem le, így érthető, hogy számomra ez természetesebb és „kényelmesebb”, mint a nyugati világ gyászszíne, a fekete–, a kísérőm pedig egy egyszerű fekete öltöny – fehér ing – fekete nyakkendő öltözékben érkezett.
Ahogy a szertartás kezdetét vette és a lány belekezdett a beszédébe, én minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam visszatartani a könnyeimet, több-kevesebb sikerrel. Még jó, hogy készültem egy jó adag zsebkendővel, így miközben Raven élettörténetét hallgattam, csak némán törölgettem a szemeim. Nem ismertem túl régóta a férfit, így nem meglepő, hogy annak ellenére, hogy rendszeresen tartottuk a kapcsolatot egymással, több olyan dolgot sikerült megtudnom róla, amiről nem volt tudomásom azelőtt. A fiatal lány szavait hallgatva hol összeszorult a szívem, hol halvány mosolyra húzódott a szám, hol pedig könnybe lábad a szemem, egészen addig, amíg el nem értünk a fáklyaosztós részhez. Vetettem egy pillantást Steve-re, majd miután az én fáklyámat is meggyújtották, én is a máglyához léptem. Egy pár pillanatig csak szótlanul néztem, és önkéntelenül is eszembe jutottak az indiai temetések halotti máglyái, melyek még ha nem is pont ilyenek, de valahol mégiscsak hasonlítanak erre. Vajon egy következő életben az útjaink újra keresztezni fogják egymást?
-Yeh jism hai toh kya, ye rooh ka libaas hai… -suttogtam halkan, ahogy a máglya aljához tartom a lángot, majd arrébb lépdelek, átadva a helyet a többieknek is, hogy aztán valamivel arrébb, Steve mellett állva nézzem az egyre távolodó tutaj alakját.

*A temetésre indulva, menet közben a folyosón csapódott hozzánk Masako. Én meg csak felvont szemöldökkel néztem Darrenre és próbáltam rájönni, arra, hogy mindjárt bezengi, hogy valahol leadjuk Jamesnek és ennyi. Bár meglepődtem volna ha jön. Azonban ez nem következettbe, hisz kérdeznem sem kellett, Darren láthatta a szememben a kérdést. De ha nem, hát utána meg is szólaltam. Mármint mentálisan...
~ Most ez komoly??? A történtek után... ez most... ez még viccnek is szar Apu. Ott van James, aztán ott vannak a mentorok... Remélem, hogy legalább valami tanulás céljából mentél ebbe bele és, hogy nem a Te ötleted volt.~
Nem, más nem jutott eszembe. Mentális hangomban ott volt a döbbenet, no meg bennem egy jó nagy adag feszültség, kellemetlen érzés. Tisztán érezhetik, hogy kicsit sincs ínyemre a dolog. Az meg, hogy mire gondoltam a történtek alatt... pont nem Darrennek kell fejtegetnem, tudja Ő is. *
- Remélem jó lábaid vannak, mert gyalog megyünk, esetleg négy lábon. Apu, melyik? * Véleményem szerint gyorsabb az erdőn keresztül elmenni és csak az erőn kívülre eső részt gyalog megtenni. Nem is véletlen van a vállamon egy kis táska. Tudom, tudom... kocsival még gyorsabb. Dehogy engem abba be nem ültetnek az is fix. Inkább megyek egyedül, amit Darren nem enged, mivel házi őrizetben vagyok. Szóval marad ez a két variáció, nincs harmadik vagy negyedik. De ezt Apu tudta. Ahogy feltekintettem rá akaratomon kívül is szeretet teljes csillogás volt az íriszeimben. Nem számított ez a kis Masás malőr. Ami azt illeti, egyáltalán nem számított... egész utat végig csacsogtam Darrennek mentálisan, akár így, akár úgy mentünk. Egyetlen okból kifolyólag tartottam velük, mert ha még Darren bele is megy, akkor is necces találni valakit úgy, hogy ne késsek el. A "Ha elmennek, majd kiszököm és lesz ami lesz." opció miatt szintén késnék. Szóval tegyünk úgy, mintha itt sem lenne. Azonban az érzéseim elárulták, hogy nem ment ez olyan könnyen, mint ahogy látszódott a külvilág felé. Gondolataim minduntalan visszatértek arra az estére és Ennek a jelenlétére.

Az elsők közt érkeztünk a temetésre, bár mire odaértünk már semmi kedvem nem volt csacsogni, míg Apunak sem. Valahogy még mindig nem tudtam elhinni azt, ami a valóság. Raven, meghalt. Valahogy nem bírtam megérteni, hogy miért. Nem volt rossz ember, sőt... az első olyan farkas akit elsőre megkedveltem, annak ellenére, hogy állba vágtam mert belemászott a fejecskémbe. Akkoriban még közel sem kezeltem olyan természetesen mint mostanában. Ruhám egy színes, réteges egybe ruha volt, mely valamennyire kiemelte az alakom - már amennyi volt -, s mégis eltakarta a hegeimet. Hossza a térdem alá ért, s lábaimon azonban egy kényelmes, lapos talpú balett cipő volt mely még színben is passzolt a ruhához. Sosem szerettem a feketét, még a szüleim temetésén sem viseltem. Bár teljesen más okból. Ezt sem tudom könnyebben elfogadni, azonban... Raven sosem látott szomorúan. Idegesnek, ingerültnek, távolságtartónak és még sok ezerféle állapotban igen, de így... még egyszer sem. S nem is az utolsó lesz. Ajkaimon egy halvány mosoly bujkált ahogy lépkedtem, a nyakamban egy apró, fa keretes táblácska - akkora, hogy az ember tenyerének közepébe belefér. A keret fából van faragva, s kelta motívumok, láng nyelvek díszítik. Az örök élet jelképei a keret sarkain egy-egy virág motívummal is láthatók. A betűk egymásba fonódva, ezüsttel bevonva csillognak. A keretben 4 sorban 4 mondat olvasható. - lógott egy bőr szíjon.
Beállva a sorba, csak hallgattam a felcsendült számokat és alatta Norina szavait. De egy pillanatra sem húzódtam volna el aputól, akibe itt már belé voltam karolva, finoman döntve a karjának a fejem. Kellett a jelenléte, annak ellenére, hogy eszembe sem jutott szomorkodni. A szavakkal egyidejűleg, fel-fel rémlettek az emlék képek melyeket Raven megosztott velem. Ott, akkor... az Ő emlékeiben voltam először boldog farkasként. Csodás helyen élt, vidám emberek között. S bár lehet, hogy bú volt, de nevettek... Ahogy a buszba kötöttem ki és egy ének nyugtatott meg. Az Ő hangja tartott kordában s soha nem tudtam ezt meghálálni neki, egyszer sem. Pedig sokszor tette... Csak ártottam, még ha nem is szándékosan. De persze ez nem mentesít, legalábbis mindig ezt tanultam. Mikor Norina végzett, finoman simítottam végig Darren alkarján jelezve, hogy kiszeretnék bújni onnan. Apró gesztus, de egyértelmű számára legalábbis. Ahogy félre állt Norina, én magam lépkedtem előre, csupán pár szót szerettem volna mondani. Talán a sors iróniája, hogy pont az a szám szólalt meg. Egy pillanatra megtorpantam, majd az égre s onnan a máglyára futtattam a tekintetem s minden ok nélkül elvigyorodva - némiképp vidám energiákkal - haladtam tovább, hogy szembe forduljak az emberekkel és a farkasokkal. Ki-ki hova tartozik.*
- Sok újat nem tudnék mondani. Talán annyit, hogy bármi is történt vele nem tudott haragudni senkire. Bármit tett, sosem várt semmit cserébe s bár sokan kételkedtek benne, Ő mindig is hitt, mindenkiben. Nem vágyott nagyra, csupán csak egy otthonra, melyet magáénak tud. Sajnálom, hogy nem sikerült meglelnie. De majd most... visszatér oda, ahova valahol mélyen mindig is vágyott. A sajátjaihoz. Sosem kért semmit, ezt az egy kívánságát tartsuk be... - futtattam végig a tekintetem a pityergőkön, majd a test felé fordultam. - Köszönöm Raven... * S sajnálom. Tettem mellé csak gondolatban. Nem azt, hogy meghalt. Bár tény, ezt sem akartam elhinni egy jó ideig s valahol még most sem. Hanem a történteket. Utolsó találkozásunk alkalmával eléggé ridegen viselkedtem, még ha jól el is voltunk. S a "viszlát" kicsit várat magára... Visszalépkedtem a helyemre s ha volt még valaki aki mondott volna pár szót, hát Darrenbe karolva, fejem a vállának döntve hallgattam tovább.

A fáklyák osztásakor magam is elvettem, ahogy a gyújtóból is s meggyújtva vártam meg, hogy Norina megtegye az első lépést s amint szabad volt én magam is oda menjek. Ha jött Darren velem, akkor el sem eresztettem, ámbár a gyújtás után ösztönösen szorítottam rá a talizmánra melyet tőle kaptam s a nyakamban volt. Tekintetem csak elmélázva nézte a testet miközben a nő és a zene dalolt. Egy jó ideig csak álltam ott... ha pedig nem zavartak el, akkor akár órákig is. Láttam, hogy itt van Steve és Abi is. Együtt. Szóval ott minden rendben. Én pedig... voltam, mosolyogva, kissé fátyolos tekintettel, ahogy a folyón haladt az uszály.*

Végül nem sikerült időt szakítanom rá, hogy „meglátogassam” Raven lakását. Igaz, annyira nem is törtem magam miatta, meg mint utólag rájöttem, hiába másztam el a munkahelyéig, a címet elfelejtettem elkérni végül… Mindegy is, lehet jobb, hogy nem mentem vissza érte, pláne, ha a tulajnak feltűnt az a 4-5 üveg vodka hiány még múltkorról. Másfelől meg, mi minden is történt? Ó igen, Sam beköltözött hozzám, egyelőre úgy tűnik, határozatlan időre, Benji, a tékozló fiú hazatért, Théo még mindig éli világát ki tudja hol, hiába faggatom, nem hajlandó elárulni… A lovardában pörög az élet, vadászni alig van időm, búslakodni meg még kevésbé. Miután Raven halálhíre elért hozzám, úgy döntöttem, hogy kiveszek pár nap szabadságot – nem nehéz, ha te vagy a főnök- aztán felmarkoltam pár üveg vodkát, felnyomtam a hangerőt és ~~napokon~~ órákon át ordíttattam a különböző rockbandák számait. A lovak nem tudom, hogy viselték, de jó fejek, szóval biztos csípik a jó zenét, a szomszédok meg… a legközelebbi is jó pár km-re található, túl az erdőn, vagy a réten, mocsáron, tudja a fene. Ha közelebb laknának, az se zavarna különösebben, jó zenéket hallgatnának, akár akarnak, akár nem.
Aztán ahogy teltek múltak a napok, az én életem is visszaállt a normál kerékvágásba. Lovarda, ügyintézés, bevásárlás, vadászat, meg minden, s szinte már el is feledkeztem a „levegőben lógó” temetésről, egészen addig, amíg egy nap Norina nem hívott újra, hogy mikor és hol lesz ez az egész. Mondjuk azon kissé meglepődtem, amikor közölte, hogy Rav valami vidámabb szertartást akart, de hát ha ez volt szerencsétlen ürge utolsó kívánsága… ki vagyok én, hogy ellenszegüljek végső akaratának?
Így aztán amikor elérkezett a nagy nap, fejembe nyomtam a színes, szülinapi papírcsákó… helyett az egyik fekete kalapomat, az anyósnyelv és a flitterek ~~mellé~~ helyett pedig egy adag bárium-klorid port süllyesztettem a táskámba és bepattantam a csodálatos kispolskimba. Ha morbid, ha nem, de egész úton a Shinedown - I'm alive című dalát dúdolgattam, énekelgettem. Hangosan. Sőt, még akkor is, amikor épp időben (In Time!) begurultam a helyszínre, igaz, akkor már halkabban, végül csak magamban, amíg arra vártam, hogy elkezdődjön ez az egész. Ami az öltözködést illeti, egy egyszerű fekete ruhánál maradtam, arra meg nem kellett sokáig várnom, hogy rájöjjek, magas sarkú szandál helyett praktikusabb lett volna a bakancs, még ha kevésbé is illik az alkalomhoz. Persze addig sem ácsorogtam egy helyben, mint valami rossz óvodás, bejártam az egész terepet, megnéztem közelről a fáklyákat, a máglyát, a halottat. Bár gondoltam rá, hogy megpöckölöm, de azt hiszem, fölösleges lett volna. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem tévedett a kiscsaj, és tényleg vége az öregnek, nuku farkasenergia. Az az ocsmány nagy seb, vagy inkább lyuk meg a nyakán, pff… Nem csoda, még ha képes is lenne a seggén venni a levegőt, akkor is elvérezne pár percen belül. Baleset, mi? Aha… persze.
Mindegy is, az egyik üveg vodkát amit még a főnökétől csórtam, odaraktam mellé a máglyára – ha élne, akkor úgy is vittem volna egyet, amikor meglátogatom, ha nem is pont ezt,- illetve még egy másfél literes szénsavmentes ásványvíz, mert azt annyira szereti, no meg egy szál fehér rózsa is helyet kap mellette, mielőtt még a szervezők totál hülyének titulálnak. Amikor pedig senki sem nézett, előkaptam az üvegcsét, majd a nyaka helyén tátongó mélyedésbe öntöttem a tartalmát. Meglepetés! Úgy is vidám szertartást akartak, nem?
Utána aztán fapofával visszatipegtem a gyászoló sokaságba, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a sok szipogó, hüppögő, orrfújó, zokogó egyént körülöttem. Sosem szerettem különösebben az ilyen szertartásokat. Bár először megörültem, hogy nem az az átlagos, egymás vállán bőgős valami lesz, de úgy tűnik, kár volt előre örülni. Norina beszédét azért érdeklődéssel hallgattam, bár túl sok mindent nem tudtam meg az öreg múltjáról az alatt az egy éjszaka alatt, de azt hiszem, nem is az volt akkor a lényeg. Hát… jobb későn, mint soha, nem? Aztán jött a fáklyagyújtás, még szép, hogy nem akartam kimaradni belőle!
-Au revoir mon ami, adieu! –búcsúztam én is a magam módján, majd miután egy halvány mosoly kúszott az arcomra, tovább sétáltam.
Azt már csak távolabbról, egy fatörzsnek dőlve néztem végig, ahogy útjára bocsájtják a tutajt, amit lassan teljesen beborítanak a lángok. Amikor pedig a tűz elérte a bárium-kloridot és a gyönyörű, zöldes árnyalatúra színezte a lángokat, még egyszer kalapot emeltem a halott tiszteletére, majd visszasétáltam a kocsimhoz, hogy hazatérjek.

Temetés, Raven temetése, az öreg hippié... még mindig nem akarom elhinni. Nem is olyan rég még együtt ökörködtünk a Vaktöltényben, aztán Afrikában... és most meg. A főnök amikor közölte velem, mi van, kiröhögtem, azt hittem poénkodik, de rá kellett döbbennem, nem igazán.
Külön jövök, egyedül, és külön állok meg, ahogy szemügyre veszek mindenkit, aki itt megjelent. Egy fiatal nőstény kezd el beszélni, meglep, hogy mennyire összeszedett, de tudom, ki ő, Darren elmondta, hogy találkozott vele.
A nagy segítségem annyiban merült ki, hogy készítettem egy táblát, lángnyelv alakút, amire Raven nevét véstem fel, ezt szeretném itt elhelyezni, ha lehet, az ő emlékére. Vidámság... azért a quadot nem hoztam el, amit beszereztem az afrikai malőr miatt, pedig át akartam adni, hogy menjünk egy kört, de azt most nem tolhatnám be a tutaj alá. Nem bírja a vizet, ez már ott is kiderült, tehát csak hazavágnám az egészet, így inkább kihagytam, de egy Menyusos plecsni lapul a zsebemben, mert az jár.
Raven otthonra vágyott, és mi nem fogadtuk be... azaz... mindegy, nekem barát volt, és ebbe nem engedtem beleszólást, hiába ugrott a torkának a fél falka. Őrültebb fazon nála nem nagyon létezett, akárki akármit mond, minden baromságban benne volt, és sosem neheztelt semmiért sem.
Odette, hát a kispolskija legalább menő cabrio lett, de azt hiszem a nőstény nem túlzottan örülne a társaságomnak most, így külön maradok.
Figyelek a beszédre is, érdekes... van egy ember, és minden szó úgy hangzik el, hogy abból semmit ne lehessen leszűrni. Ügyes. Ahogy felmérem a jelenlévőket, minden részről megjelent valaki, és érdekes, lehet ezt vita nélkül is. Legalább.
Ashley beszédénél felpillantok, és átaraszolok a főnök mellé, hogy aztán megragadjak egy fáklyát, és részt vegyek a szertartásban. Nem vagyok druida, de ha ezt így kell, akkor így. A Menyusos plecsnit azért az öreg mellé teszem, mert nehogy lemaradjon már.
~Jó utat, barátom!
A máglyát segítek meggyújtani, de Odette akciója... na az a nem semmi. Ha most nem temetésen lennénk, lehet, hangosan röhögnék, de így visszafogom magam, mert a végén tényleg tömegverekedés törik ki. Inkább vízre tolom a tutajt a többiekkel, addig sem azzal foglalkozom, hogy mit tett a nőstény, de el kell ismernem a zöld lángok marha jól mutatnak.
Végül visszasétálok Darrenék mellé, és megszólalok.
-Kér valaki mézsört?
Roppant jó az időzítésem, mert ezzel egy időben Ashleynek még egy zsebkendőt is átadok, nehogy szipogjon. Tiszta, ellenőriztem, csak kicsit összegyűrtem, az meg elnézhető. A távolodó tutajt figyelem, de jó, hogy senki nem öntött olajat a vízre, mert akkor az egész "autópályát" kijelölte volna. Fogom a fejfát és egy fa tövében leszúrom. Kevesen járnak erre, de aki itt volt, tudja, hol találja majd a helyet.

Sose voltam kegyeletsértő, mert jártam temetésekre - ez most olyan volt, mintha azt mondanám, hogy bulik helyett temetésekre járok... illetve nem járok. Mindegy, a lényeg, hogy kerültem őket, mert a legtöbb esetben bizony előkerült isten, vagy istenek, vallások, meg minden ilyen hum-bung, ami nekem csak hum-bung, s hiába kerülöm a szarkasztikus megnyilvánulásokat, ilyenkor valahogy mindig olthatatlan késztetést érzek rájuk.
Úgyhogy a hagyományőrzés felől ragadtam meg az eseményt, így pedig mindjárt jobb volt. A hagyományokkal nincs semmi baj, ápoljuk, őrizzük őket. Vallási hagyományok. Éreztem, hogy felállt a szőr a hátamon, miközben Ashleyvel és Masakóval a temetés színhelye felé rohantam farkas alakban és nagyon reméltem, hogy majd a helyzetnek megfelelően tudom magam moderálni. Kevés dolog fészkelte be magát a bögyömbe olyan mélyen és hosszan tartón, mint ez a viszolygás, de ennyi idősen illik legyűrni. Vagy legalábbis baromi jól leplezni.
Az, hogy Raven búcsúztatója, szintén nem érintett mélyen. Charles sokkal jobban megviselt, ami így is van rendjén, a norvég nem érintett mélyen, épp csak súrolta a felszínt, amin nincs mit csodálni, alig ismertem, bennem pedig nem hagyott olyan mély nyomot röpke ismeretségünk, van ez így.

A kiválasztott tisztáson sokan voltak és olyan vegyes felvágott gyűlt össze, amilyet szerintem még az életben nem láttam, legalábbis nem ilyen nagy békességben. Ez pedig lenyűgözött, így azt hiszem most először néztem elismeréssel Raven felé, szám sarka pedig finom mosolyra rándult. Ő egymaga a halálával elérte azt, amit talán ezen a vidéken soha senkinek nem sikerült.
Ó, és ki volt itt? Pillantásom a szőke betolakodókölyökre siklott, eszembe jutott a rúzsnyomos levele, mire a mosolyom szélesebb, pofátlanul tüntetve, hogy én annyira nem illek a gyászolók közé, hogy az fájdalom. Bár legalább a szerelésem alkalmi volt - ami nem nagy kunszt, tekintve, hogy általában is sötét cuccokban járok -, fekete bakancs, dzseki, póló és sötétkék farmer.
Ash-t finoman magamhoz húztam és vigasztalón öleltem, belőlem nem sütött az a fajta fájdalom, mint itt a legtöbbekből, a veszteségé, s ezzel csupán egyetlen nőstény volt még hasonlóképpen, ahogy éreztem, tekintetem fel is kutatta őt, Norina kísérője volt. Meglepett, hogy nem az a hím jött vele, aki a találkozónkra kísérte. Érdekes...
A gyújtásra együtt mentem Ash-sel, nekem viszont nem volt búcsúztató szövegem, egyszerűen nem volt mit mondanom Ravennek, az elismerésemet egy rövid időre abban a pillantásban megkapta, nem kívántam üres szavakkal hazavágni vagy agyonragozni.
Alex is visszaért mellénk, azért érezni lehetett, hogy hiába vagyunk ennyifélék ezen a temetésen, együtt vagyunk, de nem vegyülünk. Úgy tűnik a norvég mégse rombolt le minden határt, van ami még mindig az élőkre vár.
- Nekem jöhet - mondtam a Tarknak, s ha adott, akkor fogtam, és - Mindjárt jövök - mondtam Ash-nek, jelezve, hogy kicsit engedjen el, aztán megindultam kezemben a korsóval a betolakodó kölyök és kísérője felé.
- Darren Rhys Northlake - hajtottam fejet a nőstény előtt, kezet nem nyújtottam, férfi felől nőnek bunkóság lett volna, a korsót pedig Norinának nyújtottam. Ha átvette, akkor egy pillanatig még nem engedtem, inkább odahajoltam hozzá, s mint aki titkot súg, halkan mondtam: - Köszönöm a levelet, nagyon tetszett - azzal adtam egy puszit a szájára, és átengedtem neki a korsót. Szememben csibészes fény gyúlt, szám sarkában pimasz mosoly árnyéka pihent, majd ha nem akadt mondanivalójuk, visszamentem az enyéimhez.

Még senki nem ugrott neki a másiknak, hát nem lehetne ez mindig így? Költői kérdés, mert nem, a hímjeiket élteti a harc, mert belehalnának, ha nem fitogtathatnák az erejüket, no de a másik felet sem kell félteni, ők is megérik a pénzüket.
Szemügyre veszi a megjelenteket, Steve-t ismeri, Abigailt már ismeri, az nem probléma. Odette... az a nő egyszerűen beteg. Most már lassan megkérdőjelezi Raven ítélőképességét, mert amit itt lenyom, az több mint taplóság. Kettő-null. Ha eddig nem is mondott volna véleményt elsőre, ez már akkor is a második alkalom volt, hogy képtelen volt viselkedni. Minden francia ilyen?
Egy szót sem szól, csak az égre pillant, aztán arra a fickóra, aki a fejfát cipelte. Kizárásos alapon ő lehet Alexander, de a fiatal nőstény, na róla nem tudja kicsoda. Ashley-t ismeri, Darrent is, vagyis szinte mindenkit.
A hegyiek Alfája mosolya... megkapta a levelet, nem vitás, erre már ő is elmosolyodik, de hogy miért csinálta? Passz, az úgy jött. A gyújtásban mindenki részt vesz és a tutaj vízre bocsátásban is, és ezért büszke Ravenre. Egyszer végre normálisan, békében együtt tud dolgozni mindenki, és senki nem akarja a másikat szétszedni. Ezért már megérte. Riára pillant, azt nem mondja, hogy túl jó beszéd volt, de azért igyekezett.
-Köszi. Megérdemelte, és talán mindenki érti, milyen embert vesztettek el.
A körülményekről nem beszél, az nem tartozik senkire sem, 4 farkas tudja, és ez így is marad, ha rajta múlik. Jó darabig biztosan. A tutajt nézi, ahogy távolodik, végül felsóhajt, ez a része megvan, de most jön a többi, amivel még elmaradt, amikor valaki elindul feléjük egy korsóval a kezében. Most már akkor legalább a teljes nevét tudja, ha már bemutatkozott Riának, de hogy a korsót megkapja, azon elcsodálkozik, ám mézsör van benne, nem fog nemet mondani.
-Köszönöm, szeretem. Ó, nincs mit, egyedit terveztem, és remélem, az volt.
Szívbajosnak nem szívbajos, mert lehet, hogy ez a hím szórakozik, de miért ne tehetné ő is ugyanazt? Kap egy puszit a szájára, és olyan pofátlan módon viszonozza, ahogyan azt kell. Nehogy már csak a hímeknek lehessen ilyesmit, amikor jó buli.
Szemtelen mosollyal, mégis bájosan markolja a korsót, azt már nem fogja elengedni, tehát vagy az övé marad, vagy ki fog ömleni, mert ha valamiért küzd, az a mézsör. Raven megszerettette vele, isteni ital, azóta is ha teheti, akkor ezt issza. Brad meg nincs itt, tehát nem fog morogni, vagyis ez bőven belefért a kis játékba. Persze ha tudná, hogy egy Alfával játszanak, akkor lehet, kiborulna, és utána hetekig nem kéne azon gondolkodnia, hova menjen, mert a töréseivel és a cafatokkal lenne elfoglalva.
-Egyenes fickó, meglepett, de az.
Súgja oda Riának, és amikor eszébe jut a tűzkérési manővere, nevetni kezd. Az annyira pofátlan volt, de annyira, hogy csak na, de kapott, igaz, azóta is herótja van a cigarettától.

» Raven Sutter feljegyzései
» Raven Sutter kalandjai avagy cselszövései
» Az Ősök Emlékhelye [külső helyszín]
» Bradley J. Foster emlékhelye [külső helyszín]
» Tessa Walsh emlékhelye [külső helyszín]

Raven Sutter emlékhelye [külsős helyszín]

Raven Sutter emlékhelye [külsős helyszín]

Similar topics

Similar topics