Clayton személyében egy roppant bonyolult fazonról beszélünk. Leginkább a határozottság, nagy kitartás az, ami jellemzi. Nem ad fel semmit egy könnyen, ha kell a végkimerülésig hajszolja magát csak, hogy befejezze azt, amit elkezdett. Nem beszél túl sokat, ami nem mindig hátrány, bár számtalanszor megkapta már, hogy néha beszélhetne többet. Csendes módon, de képes magára vonni az emberek figyelmét, nem szeret a középpontban lenni. Inkább meghúzódik a sarokban egy korsó sörrel, és akkor már minden rendben van, nem kell szorongania.
Érzelmes, ám nem kiáltja világgá, mik a gondjai, mit akar változtatni, mi nem tetszik neki. Mintha azt várná, hogy majd egyedül képes lesz megoldani még azon problémákat is, amik nem neki vannak címezve. Vicces megjegyzések is vannak a tarsolyában, miket sokszor megállás nélkül, kedvére szórogat.




Az biztos, hogy gyerek korában nem ivott elég tejet. Míg a családjában a legtöbb férfi bőven 180 centiméter fölé emelkedett, addig ő örülhet a bő 178 centinek, amit még így is csak nagyon alulról súrol. Ennek ellenére izmos, mondjuk elég furcsán mutatna az Őrzők soraiban, holmi apró, nyegle fajankóként. Szeme elvileg kék, de ugyan akkor többen vélekednek arról, hogy zöldes, szürkés árnyalatú. Minden esetre ő ezzel nem foglalkozik, nem szokták számon kérni tőle, inkább megállapítják, milyen. Haja világosbarnába hajló, talán sötétszőke árnyalatú, leginkább rövidre vágva hordja, olykor ha nagyon muszáj, mondjuk elfekszi, akkor kénytelen a zseléért nyúlni.
Ruhatárában leginkább a sötét, fekete ruhák dominálnak, így a bőrszerelések is, miket valós, Őrző „énje” ideje alatt használ. Ha a munkahelyéről van szó, akkor ingeket, farmerokat, néha öltönyt visel.

-Emerson! Emerson?! – hallottam katonatársaim kiabálását valahonnan a fülem mellől, azt viszont nem tudtam beazonosítani, vajon merről. Teljesen kába voltam, nem tudtam se a jelenlévőkre koncentrálni, se arra, hogy összeszedjem magam és ne azzal legyek elfoglalva, hogy valószínűleg itt, a második világháború bombaövezetében fogok meghalni. Az, hogy felrobbant mellettem egy bomba, biztosított arról, hogy egy ember élete nem lehet végtelen. Nem élünk az örökkévalóságig, nem vagyunk halhatatlanok, sokkal inkább halandó férgek, kik ha víz alá kerülnek, hápogva kezdenek el kapálózni, hogy némi oxigén jusson a tüdejükbe, vagy rikoltoznak kétségbeesetten, mikor parázs pattan a bőrükre, és vizenyős foltot hagy maga után.
Bevallom, akkor ott, én is féltem, rettegtem. A haláltól. A gondolattól, hogy ha az Isten fattya, az ember nem szít annyi háborút, amennyit szokott, akkor minden békés és szép lenne. Vagy talán még sem…? Ez nem ilyen egyszerű?
Talán tényleg nem… ha azt mondom, hogy vannak a Földön mások is, mint hatalomra szomjazó emberek, akkor azt elhiszik nekem? Talán nem, ha nem mesélem el életem hosszú évekre visszanyúló történetét. Hogy mit keresek itt akkor, ha egyszer az ezerkilencszázas évek elején születtem? Pontosabban huszonháromban, az első világháború után nem sokkal? Erre egyszerű a válasz. Más vagyok! Na nem úgy más, mint vámpír… vagy Földön kívüli. Egy szó mint száz, közöm van a természet felettihez, a hihetetlenhez, így a vérfarkasokhoz. De mielőtt még mindenki rosszul lenne itt, megnyugtatom kedves egybegyűltjeinket, hogy nincsenek öt centis agyaraim, és egy felnőtt férfi tenyerénél nagyobb mancsaim. De még csak vastag bundám se… legalábbis állati módon nincs. Nem repesztek idegbetegen, fátyolos tekintettel a saját nyálamtól, százhússzal az erdők sűrűjében. Ember vagyok a magam kiemelkedő fizikai és spirituális erőimben megbújva. Épp olyan vagyok, mint az első, a második vagy a harmadik. Egyszerű gyerekként nőttem fel a múlt században egy újságíró apa és egy varrónő anya első gyermekeként. A mi kis hármasunkhoz csatlakozott később az öcsém Sebastian is, kinek életére majd külön oldalt nyitok…
Iskolába jártam, játszottam, segítettem apámnak… és ez így ment a húszas éveimig, míg ki nem tört a második világháború. Szerencsére az elsőt megúsztam azzal, hogy pont annak vérengzésének elcsitulásával láttam meg ezt az univerzumi csodát, ami valamilyen szinten tényleg csoda, ha ezen az egy nyavalyás bolygón van csak élet. Na de lépjünk tovább.
Mint minden férfinemű egyednek, aki már tudott józan paraszti ésszel gondolkodni, és volt annyi sütnivalója, hogy a puska csövét ne a saját feje, hanem az ellenség felé tartsa, akkor annak a háborúban volt a helye. Na nem az otthonomban Angliában, sokkal inkább német földön. Ott aztán fenekestül felfordult az életem. Már nem azzal kellett foglalkoznom, hogy mi lesz akkor, ha valaki jól seggbe lő, sokkal inkább azzal, hogy ne csavarodjak be attól, hogy az Őrzők belém akarják erőszakolni, hogy higgyek bennük, az emberfelettiben…..

Én hittem! Kénytelen voltam, ha helyt akartam állni. Szerencsére nem kellett sokáig a kereszttűzben lézengenem a németeknél. A még teljesen ismeretlen ipsék elvittek egészen Amerikáig, akkor még soha nem látott vadregényes tájakra, egészen fel északra, hol elkezdték a kiképzésemet. Ohh, man micsoda kifejezés.
Az Őrzők egy teljesen ismeretlen nőt állítottak mellém, mint mentort, én pedig csak elképedve, leesett állal bámultam ki a fejemből, mikor elkezdett mesélni nekem a farkasokról és arról a világról, amibe sajnálatos módon, de annál nagyobb szerencsével belecsöppentem. Úgy érzetem magam, mint évekkel ez előtt az iskolapadban, mikor a tanárok Platonról, és az Istenekről tartottak nekem hosszú, olykor az estékbe nyúló szentbeszédeket.
Az az abszurd az egészben, hogy míg eleinte ódzkodtam mindentől, amit csak hallottam a mentoroktól, már azon kaptam magam, hogy a szakosodásnál járok, és már lépkedtem is felfelé a harcosok ranglétráján. Olyan, mintha adott lett volna az, hogy milyen kasztom legyen… valamilyen szinten vevő voltam a mágiára is, s talán ez volt az, ami miatt néha kisebb-nagyobb bökkenőkbe ütköztem. Lehet, hogy bár harcos voltam, mégis próbáltam pár dolgot a mágiák segítségével megoldani. Ez hosszú-hosszú ideig így volt, s talán épp ezért tudom a mágiát is olyan gyorsan fejleszteni az erőmben.

A kiképzéseket már közel se viseltem olyan jól, mint ahogy kellett volna, vagy ahogy azt a társaim tették. Próbáltam mindent elsumákolni, és bevallom, a közelharc volt az, amit legszívesebben gyökerestül kiirtottam volna az egész munkamenetből. Fürgének fürge voltam és pontos is, viszont az ütéseket nem tudtam olyan erővel bevinni, ahogy szerettem volna, vagy kellett volna. És a makacsságom volt az, ami csak még inkább késztette a mentoromat arra, hogy hajtson. Én pedig tudtam, hogy azzal, ha kisfiú módjára vinnyogok és kéretem magam, nem fogok sehova eljutni. Hát megemberelve magam odafigyeltem még arra is, amire amúgy nem kellett volna, így már a közelharccal sincsenek nagyobb gondjaim, persze nem tagadom, mindig a távolsági fegyverek lesznek a kedvenceim. Valamiért nagyobb biztonságban érzem magam egy íj vagy egy pisztoly társaságában, mint egy egyszerű ezüst tőrrel a kezemben. Viszont nem futamodok meg, hanem komolyan beletaposok annak a szerencsétlen állatnak a tökébe, ha valami nem tetszik szegény kicsi nekem.
Dagadó májjal vettem át a tőrt a vizsga végén, valamint az eredményét, a tetoválást is magamon viselhetem azzal, hogy megszereztem a farkastól a kellő alapanyagokat.
Az idő előrehaladtával, a kemény munkának hála, számtalan fegyverhasználatot eltudtam sajátítani, mind emellett a tetoválás kollekcióm is jócskán bővítésre került. Ami pedig a koromat illeti… lelkileg és szellemileg folyamatosan öregszek, ám fizikai létem kordában tartható egyéb varázslatokkal.

A családom menet közben darabjaira hullott. Míg én Alaszkában piknikeztem a csapattal, és képeztem magam minél magasabb szintekre, addig apám életét veszítette a háborúban, anyám pedig hosszú betegeskedést követően utána ment. Megcsappant a mindig boldog családunk létszáma, már csak az utódok maradtak, a gyerekek, kikről nem tudtak semmit. Nem kerestük a szüleinket, ők pedig nem értekeztek arról, hogy akárcsak életben lennénk. Az ott élő szomszéd lány adta a tudtomra, hogy engem már akkor eltemettek, mikor nyomom veszett Németországban. Azt hitték meghaltam, és talán ez így volt rendjén. Nem vagyok benne biztos, hogy feltudták volna fogni azt, amibe én belecsöppentem.
Ami pedig a fivéremet illeti… Sebastian mindig egy remek gyerek volt, pedáns és példamutató. Az Őrzők bevallása szerint, én kellettem a farkasoknak a temperamentumom, adottságaim és szellemi hovatartozásom miatt, de mivel a csapatom hamarabb lépett, gyorsabb volt az ordasoknál, azok úgy gondolták, majd úgy vesznek revansot, ha az én öcsémet állítják maguk mellé, ezzel fellázítva őt ellenem. Szerencsére nem volt alkalmunk azóta sokszor találkozni, mindenek ellenére bizton állíthatom, rám van kiélezve. Felbőszítették ellenem, és most el akar törölni a föld felszínéről is. A kérdés már csak az, hogy vajon mi ennek az oka, mit tettem ellene, ellenük, ami ekkora port kavart.

És ha már az életemet mesélem, akkor térjünk ki arra is, ami az elhivatás előtt, közben és után volt. Tanja.
Egy vérbeli Őrző lány, ki akárcsak a mesékben, első pillantásával levett a lábamról. Ha fordítva lett volna, és én magam lennék a női alany, akkor még a fehérneműt se kellene leimádkoznia rólam, levenném azt én magamtól is. Eleinte mint minden más Őrzővel, vele se indult jól a kapcsolatom. Ő rideg volt, én távolságtartó, és bár mindig szerettem a kihívásokat, ez a nőszemély mégis arra ösztökélt, hogy hunyászkodjak meg előtte. Mintha nem is Őrző, hanem farkas lenne. Hosszú ideig csak kisinas voltam mellette, legalábbis akkor, mikor együtt jártunk el a vérfarkasok nyomait keresni, esetleg egy egyszerűbb helyzetfelmérés esetén. Sokáig nem találtam mellette a helyem, idegen volt a helyzet számomra, de aztán rájöttem, mi volt a gond okozója. Az, hogy a kis öcsi mocorgott odalent a gatyában, és nem csak egyszerű Őrzőt láttam benne, hanem egy nőt, aki mellettem volt, én mellette, együtt jártunk „ bevetésre” és ott kaptam volna agyvérzést, ha egy másik alakot állítottak volna mellém, megfosztottak volna attól a látványtól, amit nap mint kaptam tőle, mikor a pataknál mosakodott. Na minden perverziómat félre téve, bő fél évre volt szükségünk ahhoz, hogy bevalljuk magunknak, mit is érzünk valójában. Hamar felismertük a helyzetet, hogy kellünk egymásnak, szükségünk van a másikra ahhoz, hogy teljesek legyünk, és élni tudjunk. Mondanom se kell, hogy ezután nem sokkal, valamikor az ötvenes évek elején, hosszú együttlét után egybekeltünk. A családalapítás egy ideig fel se merült bennünk, tekintettel a helyzetünkre. Nem csak egymásra kellett volna akkor vigyázni, de még a gyerekre is, ez pedig a jelenlegi erőnkkel talán még nem lett volna elég. Nem tudtunk volna teljes mértékben odafigyelni a testi épségére, így vártunk, és azzal voltunk elfoglalva, ami amúgy a kötelességünk volt. A farkasokkal, a társainkkal és a folytonos fejlődéssel, ami még előttünk állt. Végül megelégelve mindent, a kilencvenes évek végén elhatároztuk magunkat, így a huszonegyedik század elején meg is született a kislányunk Lara.
Még mindig előttem van a kipirult arca, hatalmas kék szemei, szőke fürtjei. Apró, cseresznye formájú, pici korában sokat cuppogó szája és sűrű, dús szempillája.
A boldogságunk a kislánnyal volt teljes egész addig, míg egy baleset folytán a lányunk egy farkas támadás áldozatául esett, és életét vesztette. Alig töltötte be az ötödik életévét, de neki már a kínok kínját kellett átvészelnie azzal, hogy egy vadállat széttépte. A gyász hosszú volt, és a mai napig tart. Nem tudunk elszakadni a gondolattól, hogy Lara nincs többet. Talán a feleségem Tanja erősebb nálam, ő így majdnem nyolc év elteltével rá tudta venni magát arra, hogy felálljon az örök keserűségből, és a rettenetből, amit akkor kellett látnia, mikor megtalált engem és a gyereket az erdő mélyén. Valami állatias ösztön azt súgta, ne adjam oda neki a testét, ne mutassam meg neki. S csak akkor jöttem rá, hogy nem vagyok jobb annál az állatnál, aki ezt tette, mikor megvillanó szemekkel hátráltam el a kislányunk kihűlt, véres testétől. Mérges voltam Tanjara, akkor ott megtudtam volna fojtani, amiért nem volt otthon akkor, mikor az eset történt. Mintha az agyam azt ordította volna, hogy ő megtudta volna védeni, addig a tudatalattim valamilyen szinten tisztában volt vele, hogy ez közel se biztos. Talán ő se tudta volna megmenteni a gyerekünk életét, és ez csak akkor vált világossá a számomra, mikor a véres rongyokba bugyolált Larát, úgy vette át tőlem, mintha még mindig élne, és egy csepp kis törékeny újszülött lenne. Ekkor tudatosult bennem, hogy végtelen ragaszkodással vagyok megáldva, de ami a legrosszabb az az, mikor az ember a saját gyerekét temeti.
Tanjaval a házasságunk tévútra lelt, már nem találjuk a közös hangot. Persze mindketten próbálkozunk, nem is beszélünk a válásról, mert tudjuk, az lenne a vég mindkettőnknek. Semmi se fenékig tejfel, a veszekedések már mindennaposak. De egymás társai vagyunk, szükségünk van a másikra. Csak ez lebeg előttünk, mikor egy-egy veszekedés aztán heves érzelemkitörésekbe torkollik. Kellünk egymásnak, csak a múlt történései ködfátylat húztak a kapcsolatunkra, amiből most ki kell találnunk…