Karakter teljes neve: Gabrielle Nilsson Becenév: Gabrielle, vagy esetleg Gabi Álnév: Monica Nilsson Faj: Őrző Titulus: Harcos, mentor Nem: Nő Kor: 76 Születés helye és ideje: Svédország, Stockholm, 1937. január 2. Elhívás ugyanitt, 1955. június 25. Foglalkozás: Biztonsági szakember Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: 1 Mesterszavak: Páncél Harcképzettség szintje: 6. szint
Apa: Alfred Nilsson (elhunyt) Anya: Elin Nilsson (elhunyt) Testvérek: Pia Nilsson (békés nyugdíjas éveit tölti) Egyéb hozzátartozók: Rolf Bergström, a fiam, meg néhány unoka.
Ő pontosan az a típusú nő, akivel szemben hajlandó a másik fél eltekinteni a nőisége fölött. Elsőre könnyen kialakulhat róla egyfajta határozott, lényegre törő kiképzőtiszt kép, amire zárkózottsága épp rádob egy lapáttal. Viszont pontosan tudja magáról, hogy időnként soknak tűnhet az életében és a maga körül tartott rend, a kegyetlen őszinteség és a mások felé mutatott érzéketlenség, így mindig van miből visszavennie, ha a helyzet úgy hozza. Persze jelleme szilárdságát nem tudja elhagyni, valószínűleg az anyja se lesz senkinek, de képes olyan eredendő emberi érzésekre mint a megértés, vagy a sajnálat, bármennyire rosszul festenek a róla szóló pletykák. Mindezek ellenére sem kibírhatatlan ember, nem parancsol lépten-nyomon mindenkinek, sőt, humora is van, még ha alapvetően szereti is tartani a távolságot a többi emberrel szemben. Ritkán áll le bizalmaskodni bárkivel is. Nem azért mert bunkó lenne, egyszerűen jobb nem megszeretni az embereket, mert akkor csak fájdalmasabb elveszíteni őket. Pusztán célszerűség. Mindenek fölött lojális, tisztességes és szinte minden téren kínosan maximalista.
Egyáltalán nem magas a maga 163 cm-ével és még csak nem is különösebben formás. Mindene megvan, aminek egy nőnek lennie kell, de még így is inkább egy fitness magazin címlapjára illik, mint sem szépségkirálynőnek. Ugyanis erős, szálkás izomzattal rendelkezik, ami bizonyára nem a műkörmösnél ugrált fel rá. Szív alakú arca sem nevezhető éppen a huszonegyedik századi ideál tökéletes példájának, de épp az egyedi vonások, a csokoládébarna, nagy szempár teszi őt olyan megjegyezhetővé és ruházza fel amolyan sajátos bájjal. Nem futószalagon készült hölgyről van szó. Válla alá érő barna, hullámos haját gyakran fogja össze, leginkább csak akkor engedi ki, amikor épp semmiben sem zavarja meg. Öltözködés terén inkább preferálja a farmert, a passzosabb felsőket és a lapos talpú cipőket. Szoknyát csak rendkívüli eseményekre húz, amikor az illem azt diktálja, nőiesebb ruhadarabokat pedig esetleg a mosónapon.
Gyermekkorom lényegében teljesen eseménytelenül telt Stockholm-ban, így senkit nem untatnék vele. Húgommal és szüleimmel is jól kijöttünk, életkörülményeink kielégítőek voltak. Ugyanabban az acélgyárban ismerkedtek meg egymással, ahol később én magam is dolgoztam, mondhatni minden teljesen a megszokott forgatókönyv szerint ment, azt leszámítva, hogy annyi érdekesség sem volt benne, mint amennyit épeszű forgatókönyvíró hozzáképzelne. Szorgalmas, igyekvő gyerek, majd diák voltam, de sosem emelkedtem ki sem tudásommal, sem tehetségemmel. Mint később kiderült egyedül a kemény munkához van némi affinitásom. Középszerűségünkből az sem emelt ki minket, hogy későbbi férjem 16 évesen jegyzett el... mint a legtöbb lányt. Nem én keltem el először barátnőim közül, de utoljára sem. Egyedül talán annyi említésre érdemes Mikael-ben, hogy ő volt az akkori üzembiztos fia, így volt némi reménye arra, hogy valamelyest feljebb kapaszkodjon a munkásosztályban. A 18. életévem viszont már annál érdekesebben telt. Mikael akkor már lassan fél éve a sorkatonasági kötelezettségét teljesítette, úgy volt, hogy összeházasodunk, amikor visszatér. Ám az akkor még számomra teljesen ismeretlen őrzők némileg felkavarták a körülöttem lévő állóvizet, amibe teljesen bele is fásultam volna, ha... nos, ha nem hívnak el. Ott álltam egy békés és minden bizonnyal unalmas család reményével, míg a mérleg másik oldalán mindenféle vérfarkasokkal és küzdelmes tanulással kecsegtettek. Én pedig igent mondtam... mindkettőre. Akkor úgy éreztem, hogy mindkettőre szükségem van, hiszen vőlegényemet szerettem, viszont a vele járó középszerűségbe hosszú távon beleőrültem volna. Évekig ingáztam, soha senki nem jött rá, hogy amellett, hogy példás feleség és anya vagyok, van egy másik, titkos és küzdelmekkel teli csodálatos életem. Igen, egyébként Mikael visszatérését követően hamar teherbe is estem annak rendje és módja szerint és egy csodálatos fiúgyermeket hoztam a világra, Rolfot.
Ezen a ponton érdemes lenne leírnom, milyen is volt egy napom. Dolgoznom már nem kellett, tekintve, hogy főállású anya lettem, megtehettük Mikael előléptetését követően. Így a napjaimat kizárólag a fiamról való gondoskodás, a háztartás vezetése és a tanulás tette ki. Óvatosnak kellett lennem, csak akkor tanultam, amikor a férjem dolgozott, és mindig újabb és újabb kifogásokkal és vélt vagy valós tennivalókkal hagytam el a lakást. Míg a fiam nem fogta fel igazán az őt körülvevő világot, őt is magammal vittem, mondván egy kis friss levegő még jót is tesz a gyereknek. Persze ez még jócskán akkor volt, amikor csak tanulni jártam az őrzőkhöz. Rolf egyébként valóban egy kimondottan beteges gyerek volt, mint később kiderült asztmát diagnosztizáltak nála. Ebből a szempontból az apjára ütött. Miután az első tetoválásomat is megkaptam, nehezebbé vált ismét a titkolózás, de Mikael nem volt egy kimondottan eszes férfi. Félreértés ne essék, imádtam őt, szerettem a lényét, az egyszerűségét és hogy rajong értem. Hirtelen jött szégyenlősségem sem zavarta, amikor... nos a hitvesi kötelességemet kizárólag sötétben voltam hajlandó teljesíteni. De minden kis titkomat jól szervezetten különítettem el az életemtől és ugyanígy fordítva. Az őrzők megfigyelése alá csak addig tartoztam, míg el nem hívtak, onnantól kezdve pedig nem igazán tájékoztattam őket, mennyi igyekezetembe is kerül, hogy egyik fél se szerezzen tudomást a másikról. A protektorom természetesen tisztában volt a körülményeimmel, de őt pedig megkértem, hogy ne adja ki őket. Ettől függetlenül igyekezett óvni engem és elterelni a harcosi pálya irányából, de hajthatatlan voltam. Ráadásul csak ez iránt mutattam némi tehetséget.
Korán özvegyültem meg, csak 28 éves voltam. Mikaelnek is a tüdeje volt a leggyengébb, valószínűleg a tüdőrák vitte el, bár azóta már biztosan sokkal határozotabban meg lehetne állapítani, hogy mi is volt a baja. Mindenesetre az utolsó évében, róla is gondoskodnom kellett, amit én el is végeztem, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy szebbé tegyem az utolsó évét. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy sosem tudta meg, hogy kettős életet élek. Az utolsó napokban szörnyen mardosott a bűntudat, egyik este valóban el is határoztam, hogy másnap reggel mindenről beszámolok... de ő már nem kelt fel mellettem többet. Annyit még talán el kellene mondanom erről az időszakról, hogy miért is nem született több gyermekem. Ugyanis terhes voltam többször is, a védekezés akkoriban még nem volt olyan divatos, nem is igazán tudtunk róla, hogy lenne rá lehetőségünk. Tehát második terhességem vetéléssel végződött, valószínűleg a nagy fizikai megerőltetés miatt. Harmadik terhességemnél már óvatosabb voltam, de a kislány... ugyanis kislány volt, halva született. Negyedjére már nem szándékoztam újra teherbe esni, de mint említettem ez kivédhetetlen volt akkoriban, ráadásul Mikael ragaszkodott is egy újabb gyermekhez. Teherbe is estem, ám arról már senkinek nem szóltam. A családunknak volt egy orvos ismerőse, akiről tudtam, hogy ha jól megfizetik, vállal kaparást, anyám is járt nála annak idején. Persze akkoriban még ezt a legnagyobb titokban kellett intézni, hiszen a világban még nem volt elfogadott az abortusz. Aznap emlékszem, szoknyát húztam és reggel, miután elvittem óvodába Rolf-ot, még hatszor körülsétáltam a háztömböt, ahol a doktor lakott. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni, ha még egy gyermekem halva születik, még élénken élt bennem lányom apró holtestének az emléke... Besétáltam végül, felmentem a magánlakásba és negyed órával később kisétáltam... pontosan tudtam, hogy soha többé nem lehet már gyerekem, akkoriban ez gyakori mellékhatása volt az ilyen illegális eljárásoknak.
Egyedülálló anyaként folytattam az életem, az özvegyi juttatás megszűnésével pedig a gyárba is vissza kellett mennem dolgozni. Tehát civil munkám, fiam nevelése és az őrzőség volt mely kitette a napjaim nagy részét. A titkolózás így azért jóval könnyebbé vált, hiszen fiam a napja nagy részét iskolában töltötte. Gyászom múltával pedig akárhogy is nézem, az életem könnyebbé vált. De mint minden jó dolognak, ennek is véget kellett érnie, ugyanis kezdtem kiöregedni. Azaz a környezetem kezdett kiöregedni, így mikor a szülői munkaközösségben és a gyárban is felfigyeltek a fiatalosságomra, a ráncok hiányára, lépnem kellett. A Protektorommal folytatott beszélgetések eredményeként, pedig sikeresen talált számomra helyet Svájcban. A környezetemben élők úgy tudták, hogy a nagybátyám unszolására költözünk és akkor már szüleim sem éltek, akiknek el kellett volna számolnom a hazugságommal, húgommal pedig közel sem volt már elég szoros a kapcsolatunk ahhoz, hogy beszámoljunk egymásnak, lévén ő is kint élt Amerikában. Addigra Rolf már 16 volt, vele volt a legnehezebb, tekintve, hogy amint odaérnénk, azonnal kiderülne, hogy nincs semmiféle nagybácsi. Így nagy döntés elé kerültem. Végül pedig arra jutottam, hogy ideje elmondanom neki az igazságot, hogy mi az oka annak, hogy ki kell szakítanom a jól megszokott környezetéből, a barátai közül, az iskolájából... Mondanom sem kell, hogy megharagudott rám. Szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, árulónak nevezett, úgy vélte ezzel elárulom őt, az apját és mindent, amit a családunk eddig jelentett neki. Túlságosan hasonlít rám, az apjával minden bizonnyal könnyebb dolgom lett volna. De az én kezemben volt az anya-kártya, így akármit is mondott, mi költöztünk. Én pedig elviseltem, hogy nem szól hozzám.
Zürich rendkívül szép város volt, Rolf is és én is hamar beleszoktunk a környezetbe, hiszen meglepően hasonlított Stockholm-ra. Az őrzők elfogadók voltak és meg is találtam köztük a helyem, az is nagy könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett immár titkolóznom, leszámítva azt a kis irodát, ahol később munkát találtam. Ugyanis gépírói végzettséget szereztem és titkárnőként helyezkedtem el, furcsa is volt az ülőmunka a nyolc órás ácsorgások után a gyárban. Fiammal sosem békéltünk meg egyébként, talán ennek is köszönhetem, hogy hamar elhagyott engem. Ugyanis miután elvégezte a textilipari szakközépiskolát és munkát kapott szabóként, szinte azonnal elköltözött tőlem, később már azzal magyarázta, hogy a jegyesével szeretett volna együtt élni, de akkoriban még szó sem volt jegyességről közöttük. Mindegy is, sosem hánytorgattam fel neki.
Egyedül maradtam. Úgy éreztem lépnem kell, valamihez kezdenem kell a felszabaduló időmmel. Hát képeztem magam, először csak leérettségiztem esti tagozaton. Mikor ez sikerült, úgy véltem még lehetnek előttem távlatok az oktatásban. A katonaság már akkoriban is vonzott, hiszen akkor életem mindkét felében ugyanazt tehettem volna, de a hetvenes években még elképzelhetetlen volt, hogy nőként katona lehessek. Viszont rádiósként bekerülhettem a seregbe, így kitanultam a hadi rádiózás mikéntjét és bár nem voltam elismerten a kötelék tagja, de legalább valamelyest beleláthattam a hadászatba. Feladataim pedig nem is különböztek annyira attól, amiket titkárnőként láttam el annak idején. Ám mire dolgom végeztére értem, ismét oda jutottam, hogy a környezetemben élőknek feltűnhetett volna, hogy továbbra sem úgy öregszem, mint bárki más, ám új hivatásomat nem szerettem volna elhagyni. Így végül a genf-i kihelyezettséghez kértem magam, mint őrzőként, mint rádiós kisasszonyként. Természetesen fiammal továbbra is igyekeztem tartani a kapcsolatot. Volt egy fiatal katona is... Férjem elvesztése óta először gondoltam arra, hogy egy férfit esetleg újra meg tudnék szeretni, hogy valakivel esetleg ismét össze tudnám kötni az életem, viszont tanultam a hibáimból. Nyilván ha valaki rájött volna az afférjainkra, azonnal kurvának titulálnak, így csak ritkán és titkon találkozgattunk én pedig minden alkalommal kijelentettem, hogy nem szeretnék ennél többet. Végül megnősült... majd teljesen elmaradozott... Így éltem hát és akkor még csak nem is gondoltam, hogy közel húsz évet és egy újabb költözést kell megérnem, hogy én is kaphassak egyszer katonai kiképzést... de kivártam, mert ha valamiben bővelkedtem, az az idő volt.
Költözésem eredménye egyébként Amerika volt, azon belül is Washington. Ha nem tévedek, akkor '95-ben költöztem ki és '96-ban kaptam meg az engedélyt a szolgálatteljesítésre, azonos munkakőrben és azonos bérezésért, mint a férfiak. Ezen a ponton viszont őrzőségemmel kellett szakítanom, hiszen választott hivatásom nem tette lehetővé, hogy mindkettőt folytassam. A katonaságot választottam, az őrzőknél pedig a feletteseim elkönyvelték harci továbbképzés gyanánt, így a döntésem még csak szankciót sem vont maga után, sőt, dicséretesnek titulálták a törekvéseimet. Nem mondom, hogy nem volt kutyanehéz, nem mondom, hogy nem sírtam vissza néha a békés családi nihilt, amiben részem lehetett volna... De az az érzés, amikor az akadálypályát sikeresen teljesítettem, vagy a lövészetben a férfiakat is megszégyenítő eredményt értem el, egyszerűen leírhatatlan volt. Minden fáradtságért és küzdelemélt kárpótolt régi álmom beteljesülése és az ott elért sikereim.
2004-ben rangidős őrmesterként szereltem le, szükségszerű volt, tekintve, hogy 8 év alatt szinte egy percet sem öregedtem. Ezzel számoltam is, három évvel így is tovább húztam, hiszen az őrzők már jóval előbb szorgalmazták a visszatérésemet. Hát visszatértem hozzájuk. Katonai éveim ecsetelése felesleges, a kívülálló számára teljesen érdektelen, ha csak a a kezdeti érvényesülést, vagy a távol-keleti kiküldetésemet nem említem. De ezektől eltekintenék. Tehát visszatértem az őrzők közé, bár még tettem egy látogatást fiamnál Svájcban. Bár nem hosszú időre, tekintve, mennyire felzaklatta, hogy szinte ugyanúgy néztem ki, ahogy annak idején elváltunk. Visszatérésem zökkenőmentes volt, csak néhányan jegyezték meg mennyire megkeményítettek a katonaként töltött évek, de ezt abszolút előnyként kezelem. Úgy vélem szükség van a rendes harci képzésre. Innentől katonai juttatásomból éltem, de mint már említettem a tétlenséget nem tűröm hosszútávon. A katonaságnál kaptam kiképzést a biztonsági berendezésekről is, így a képzésen előnnyel indultam, természetesen el is végeztem. Ezt követően munkáim nagy részét a biztonsági... szakértés tette ki. Nem tudok erre jobb szót használni. Különböző hivatalos épületek biztonsági rendszeréről és szervezéséről gondoskodtam, igazából mai napig is ezt teszem.
Végül Washington is kezdett kicsivé válni számomra, főleg hogy én még így is csak a harmincas éveim közepén jártam látszólag. Az alaszkai ajánlat váratlanul ért pár hete, úgy tudom elvesztették az egyik rangidős harcosukat az ottani őrzők. Így nem is volt kérdés, hogy elvállalom a lehetőséget és így ismét költöznöm kell. Jeep-embe bepakoltam hát nem túl számottevő múltamat, meg az újdonsült kutyámat, akit ugyancsak pár hete találtam az utcán és... igen... ez a Fairbanks tábla, a város határán vagyok.
Amiket szeret: lojalitás, fegyelem, fegyverek, a fia, katonaság, egyenruhák, kutyák, őszinteség
Amiket ki nem állhat: Hazugság, tétlenség, elkényeztetett, buta emberek, hüllők, kávé
Rövidtávú célok: Beilleszkedni az új helyre.
Középtávú célok: Találni valami megfelelő munkát, teljesen berendezkedni.
Hosszútávú célok: Új távlatok keresése, esetleg a rendőri képzés.
Hirdető: Saját gyártmány
Avatar/Play by: Noomi Rapace - Gabrielle Nilsson
A hozzászólást Gabrielle Nilsson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 07, 2013 8:29 pm-kor.
Az előtörténeted nekem kimondottan tetszett! A maga "egyszerűségében", de volt benne dráma, érzelem, annak ellenére, hogy maga a karakter nőhöz képest igencsak kemény. Le a kalappal a katonai teljesítményed előtt, remélem, hogy nem fukarkodsz majd az ott megszerzett tudást átadni az itteni csöppségeknek, valami azt súgja - szükségük lesz rá
Kérlek, foglalj avatart, aztán pedig csomagolj ki és öltözz melegen! (rohadt hideg van errefelé.)
Kezdőlap
