- Ühüm… - bólintottam a kérdésre, miszerint teljesen egyedül vagyok-e. Az a szomorú igazság, hogy igen. Valahogy soha nem szerettem túlzottan kötődni másokhoz, szerintem érthető okokból. Igaz, hogy ezekkel csak Max volt tisztában, de az így is több volt, mint elég. Vannak az embernek olyan dolgai, amelyeket jobb, ha megtart magának. Én is szerettem úgy gondolni, hogy nem vagyok egy nyitott könyv-típus, és ebben az érkezésem után megismert őrző is megerősített. Még mindig emlékszem, hogy milyen elégedettséget éreztem, amikor közölte velem, hogy alig vannak rólam információi. Azt hiszem, hogy ez nem túl sűrűn esett meg velük, habár volt egy sanda gyanúm, hogy a mellettem üldögélő férfival is hasonlóak lehetnek a dolgok. - A számból vetted ki a szót – nevettem fel önfeledten. Tényleg igaz volt rá a nagyképű és a tahó jelző is, legalábbis azok alapján, amit nekem mutatott már az első pillanattól kezdve. Persze valószínűnek tartom, hogy pontosan emiatt jöttünk ki egymással. Sokan engem is annak tartottak, pedig én csak általában szerettem kimondani a véleményemet, már ha kérdezte valaki. Ha nem, akkor feleslegesen nem volt szokásom járatni a számat, sok más nővel ellentétben. Sokan közülük még engem is bosszantottak, de hát nyilvánvalóan egy férfi szemében éppolyan voltam, mint mások. Beszédes, aki feleslegesen mond mindent, azt is, amire senki nem kíváncsi. Na, legalább ezzel engem egészen biztosan nem lehetett megvádolni, tekintve, hogy azt sem osztottam meg feltétlenül, amit tudni akart valaki. Szerettem a rejtélyes, távolságtartó nő szerepében tetszelegni, még ha nem is volt rám igaz mindig. Csak az esetek kilencvenkilenc százalékában… Tekintetem az övébe kapcsolódott, miközben a sebemet mutattam neki, amelyet a tulajdon apám kreált rám, hátha ezzel megleckéztethet. Talán az egyetlen szerencsém az volt, hogy még ő is annyira szépnek talált, és nem akarta elcsúfítani az arcomat. Máskülönben biztos, hogy tényleg letéptem volna a bőrt, hadd nőjön csak vissza a szép, hibátlan a helyére. Egyébként mintha láttam volna némi rosszallást az arcán, de nem voltam teljesen biztos abban, amit látni véltem. Talán csak szerettem volna, ha ő is legalább annyira helyteleníti ezt, mint én. Nem tudom. Nem is olyan fontos. - Nem. Büntetésből kaptam – vontam meg a vállaimat nagy komolyan, miután végre megszólaltam ismét. – Sokszor elszöktem a nagy háztól a mocsárba, és oda nem mertek a fehérek bejönni. Azt vették a fejükbe, hogy átkozott a hely, talán ezért is lett a kedvenc rejtekhelyem. Sokszor még a kutyákat is utánam küldték, de hát… - halványan elmosolyodtam, ezzel utalva arra, hogy általában sikerült kereket oldanom. – A nagyanyám házáig már amúgy sem merészkedett be senki. Féltek tőle, New Orleans vudu királynőjének tartották. Az is volt… - sejtelmes mosolyom szélesedett. Igen, többek között engem ezért is akartak máglyára küldeni. Valamilyen furcsa oknál fogva úgy éreztem, hogy ezt elmondhatom neki. Semmi különös nem volt ebben, amit ellenem fordíthatott volna, de ugyanakkor nekem jól esett egy kicsit elmerengni múltamnak ezen a részén. Már azt sem tudom, hogy mikor beszéltem utoljára a nagyanyámról, fejemben azonban mindig ott volt a helye. Önkéntelenül meg is érintettem a nyakamban függő amulettet, mely a ruha takarásában volt eddig. - Egyébként azért van még rajtam, hogy ne felejtsem el, hogy ki vagyok és honnan jöttem – válaszoltam meg a korábban feltett kérdését. Kivételesen tényleg olyanokat mondtam neki mellékes információként, amiket egyáltalán nem vágyott hallani, de most nem törődtem ezzel az aprósággal. Így járt, most az egyszer kibírta, vagy nem? – Akkor jó – bólintottam egyet kurtán, amikor válaszolt az általam feltett kérdésre. Igazából nem szerettem volna, ha miattam esetleg valami bajba keveredik, csak azért, mert lefoglaltam egy kis időre. Ezt azonban nem állt szándékomban bevallani neki, elég volt magamnak felismerni, hogy miért bukott ki belőle efféle kérdés. Hamarabb kellett volna gondolkoznom, de nem bántam, mert a nevetése arról árulkodott, hogy annyira azért nem vette ezt komolyan. Legalább nem kellett a továbbiakban arról magyarázkodnom, hogy egyáltalán hogyan jutott eszembe ilyesmi. Utálok magyarázkodni. Közelségére meg sem rezzentem, pedig automatikusan jött volna, hogy elhajoljak tőle, de végül mégsem tettem. Mélyen néztem a szemébe, rendíthetetlennek éreztem magamat, noha tudtam, hogy nem megijeszteni vagy meghátrálásra kényszeríteni akar. Egyszerűen csak a véletlen hozta a szoros helyzetet, de hamarosan orvosolta is a problémának nem igazán nevezhető helyzetet. - Azt hiszem, hogy ezúttal egyet kell veled értenem. Nem szeretném vacsoraként végezni… - ráztam meg a fejemet, továbbra sem véve le róla figyelő szemeimet. – Valóban? – vigyorodtam el, miközben hagytam testemet valamelyest kidőlni oldalra. Nem óhajtottam keménykedve tartani magamat, mikor megbökte a vállamat. – Most érezzem magam megtisztelve? Azért majd ne felejts el tájékoztatni, ha már nem csak lehet – nevettem fel halkan. Érdekes gondolat volt, hogy egyáltalán én érdekelhetem azok után, ahogyan az első pillanattól kezdve viszonyultunk egymáshoz. Mást talán nem hagyott volna életben, és ez igencsak biztató gondolat volt számomra jelenleg. Tekintetemmel közben követtem a mozdulatsort, ahogyan felállt és arrébb sétált tőlem, belebámulva a sötétbe boruló tájba. - Fogalmam sincs… - válaszoltam némi gondolkodás után. – Azt hiszem, hogy előbb-utóbb mégiscsak kénytelen leszek választani a kettő közül, mert bizonyára nem veszik majd jó néven, hogy én falka nélkül élek még mindig. Előbb azonban szeretném elintézni, amiért idejöttem – néztem fel rá, oldalasan felé fordulva. Nem álltam fel egyelőre, nem akartam megzavarni az esetleges közelségemmel, ha odasétálnék mellé. – Jobban kedvelem egyébként a kellemesebb éghajlatokat, bár azt hiszem, hogy ennek is megvan a maga varázsa – mondtam elgondolkozva, a távolba kémlelve. - Nektek eszetek ágában sincs egyik oldalhoz sem csatlakozni, igaz? - kérdeztem meg végül, mintegy mellékesen.
Furcsálltam, hogy mesél. Nekem... Valahol mégis értékeltem a dolgot. Úgy látszik, valóban van bennünk közös, még ha ezt rohadtul is tagadnám... akkor is. Na, nem az emlékeire mondom ezt... hanem, hogy képes megnyílni. Lehet nem a személyem felé szólt, lehet csak régi sebeket kóstoltam meg... mindenesetre én úgy gondoltam, ahogy... Aztán szarok rá. - Fasza kis életed lehetett... Persze negatív értelemben mondom. - vontam oldalra ajkaimat, némi homlokráncolás kíséretében. - Ahh, szóval a nagyi volt a boszi, értem én. - kacagtam fel, noha nem élesen, nem hangosan. És mielőtt félreértenénk, nem őt nevettem ki, vagy a múltját. Inkább csak jobb kedvre akartam deríteni. Talán... ezt még nem döntöttem el. Ahogy sok mást sem vele kapcsolatban... - Szerintem... az ilyesmit nyugodtan elfelejtheted. De a te dolgod. - vontam vállat egyszerűen. Ez már tényleg nem rám tartozott. Ha neki jó volt úgy, hát legyen. Ő viseli nem én, szóval részemről ejthető is a téma. Az pedig, hogy nem szeretné vacsoraként végezni... meg se lep. Mindenesetre szavaira csupán egy halovány vigyort engedtem fel képemre, kicsit oldalra döntve fejemet. Ha részemről nem is, de Žé részéről biztosan kaja lett volna Cam-ből. És bár alapvetően az ilyesmi rohadtul nem érdekel, azt hiszem, egyelőre meghagyom magamnak a nőstényt. Egyébként se tartozik a testvéreimre, hogy kivel vagyok jóba. Vagy... valami hasonlóban. De mint mondtam, még nem döntöttem el, hogy érdekel-e, és a vállon bökés után már pattantam is két lábra, visszakérdezésére abszolút nem reagálva. Persze, utolsó szavaira mégiscsak hátra pillantottam rá, fejemet megrázva mosolyodtam el. - Nem olyan biztos, hogy pozitív irányba dől ez, babám... - csak húztam az agyát. Főleg, mert már tisztában voltam vele, hogy szimpatizálok a nősténnyel. De erről még nem kellett tudnia. Talán nem is fog tudni róla, hiszen megeshet, most láttam először, és utoljára. Passz... Majd elválik. - Senkinek nincs hozzá köze, hogy falka nélkül vagy, vagy sem... Attól, hogy jelenleg itt élsz, még senki se hajthat a saját fennhatósága alá. Sok szaros pincsi... - villantak meg szemeim, ahogy sietősen elkaptam tekintetemet Camről, visszavezetve azt az alattam nyugvó, fákkal ölelt völgyre. - Miért jöttél ide? Fairbanksbe... - nem mozdultam, ezúttal már háttal állva beszéltem, nem aggódva azon, hogy netán nem hallana meg a másik. Kezeim mélyen elmerültek zsebembe, hátam ívbe feszült, csupán vállaim rogytak alább, egy kicsit. - Varázsa? Talán... Bár, engem sosem érdekelt az időjárás. - halovány, apró mozdulat volt, semmi más, ahogy kissé oldalrább billentettem arcomat, szeme sarkából pillantva Camre. Aztán újra a völgy felé emeltem sötét íriszeimet. Ajkaimon át halk sóhaj szökött fel, mely során mellkasom erősebben emelkedett meg, majd zuhant vissza helyére. - Még nem tudom mit akarunk. Nem vagyunk itt régóta. Idővel, eldől majd... - sarkítottam, mellébeszéltem, már megint. De tartanom kell magam a tervhez, és még cseppnyi... annyi bizalmam sincs a nősténnyel szemben. De még ha lenne... talán akkor se avatnám be feltétlen a sötét, elzárt tervekbe, amiért valójában idejöttünk. - És ha... választanod kellene... - ezúttal már csípőből fordultam kicsit a másik felé, így oldalasan állva meg tőle egy méterre. - ...melyik falkára voksolsz? - fontos kérdés... legalábbis nekem az. - És persze... miért? - a kérdésem valójában mást takart, mint amit számára jelenthetett. De mindenképp tudnom kellett, hogy egy olyan farkas, aki már mindkét helyen megfordult, melyik "almot" választaná...
- Igen, ő… - nevettem el magam, és ezzel el is érte a célját. Tényleg jobb kedvem lett egy kicsit, bár a múlt emlékei még mindig ólomsúllyal nehezedtek a vállaimra. – Meg talán egy kicsit én is – mosolyogtam sejtelmesen, arra pedig csak biccentettem, hogy fasza életem volt. Igen, akár így is mondhatjuk, ha valakinek mazochista hajlamai vannak és szereti, hogyha megalázzák. Én a magam részéről különösebben nem rajongtam az ilyesmiért, és túl öntudatos voltam már fiatalon is ahhoz, hogy elviseljem ezt a gyalázatos viselkedést, amelyben részem volt. Igaz, hogy nem tehettem ellene és elfogadtam, mint sorsomat, de mégis mindig azon gondolkoztam, hogyan szökhetnék meg. Végül csak elértem a vágyamat, nem? Megszabadultam a béklyótól, és legalább nagyanyámtól is többet tanulhattam, mint annak előtte. Nem véletlenül voltam jártas én is azokban az ismeretekben, amelyekben ő, amiért meg is vádoltak ugye boszorkánysággal. De ez már egy másik történet, és nem ide tartozik… - Nem baj, akkor is szeretem tudni – mondtam őszintén arra utalva, hogy az is érdekel, ha mégis negatív értelemben keltem fel az érdeklődését. Legalább akkor tudni fogom, hogy kétszer is nézzek a hátam mögé, bárhol vagyok, és figyeljek oda arra, hogy mit csinálok. Azért alapjáraton sem voltam az a figyelmetlen, felelőtlen fajta, de ha tudtam, hogy akár potenciális veszélyforrás is leselkedhet rám bármikor, akkor még inkább kinyitottam a szemeimet, és hegyeztem a füleimet. Túl nagy volt bennem a túlélőösztön ahhoz, hogy csak úgy hagyjam magam eltenni láb alól. Nem lettem volna olyan egyszerű ellenfél, már ha fair küzdelemről beszélünk, és mondjuk nem három megtermett hím jön ellenem. - Igen, igazad van – ismertem el egy bólintással, és meglepő módon tényleg egyet is értettem vele. – De ne felejtsd el, hogy mind a két falka befogadott, amikor szükségem volt rá, nem iktattak ki. Gondolom, mind a kettő elvárná, hogy álljak a pártjukra, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Még amúgy sem tudom, hogy meddig maradok itt, és különben sem óhajtok olyanokat lemészárolni a semmiért, akikkel valaha jóban voltam – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Nem vagyok én olyan jótét, nemes lélek, ennek ellenére sohasem szoktam ok nélkül bántani valakit. Az pedig nálam nem volt ok, hogy feltétel nélküli hűséggel viseltetek valamelyik oldal iránt. Ennyi erővel mind a kettő megérdemelte volna, pontosan ezért nem foglaltam állást sem. – Az már csak mellékes, hogy szeretem, ha meghálálják a szolgálataimat. Nem mindegy, hogy ki mennyit ajánl… - somolyogtam az orrom alatt. Nem kifejezetten a pénzről volt itt szó, de nem utolsó szempont. - Hogy visszaadjam a szívességet annak, aki a máglyára küldött – a legrosszabb, hogy nem gyűlölet érződött ki a hangomból, hanem közönyös, hideg nyugalom. A legrosszabb fajta, és általában gyilkolni is így szoktam, ha kell. Rezzenéstelen arccal, halálos nyugalommal. Azt hiszem, hogy Sam nem értékelte volna különösebben, de már azt is tudtam, hogyan fogok végezni vele. Ezüstláncokkal fogom megkötözni, és hiába nem volt már divat, én bizony máglyán fogom őt elégetni. Lassan, kínzóan. Hallgatni akartam, ahogyan szenved, ahogyan üvölt, mikor lesül a bőr és a hús a csontjairól, és végül nem marad más, csupán elszenesedett kupac. Nem vagyok kegyetlen. Nem annyira, mint amennyire lehetnék, viszont bosszúálló már annál inkább. - Ezen meg sem lepődöm – ismertem el, ajkaim pedig újra mosolyra húzódtak. Igazából annyira engem sem hatott meg az időjárás, ugyanakkor mégis kellemesebb volt olyan helyen élni, ahol nincsen az év nagy részében fagy. Tapasztalatból tudtam, hogy nyáron itt is enyhül, és már most is ebbe az irányba haladt a hőmérséklet, de még mindig nem volt az igazi, negyven fokos napsütésre pedig sohasem számíthattam a világnak ezen a pontján. Válaszát elfogadtam, noha nem hittem el teljes mértékben. Ezt ugyan már nem kötöttem az orrára, de attól még igaz volt. Nem akart beavatni, én pedig nem akartam firtatni azt, amiről nem akartak engem tájékoztatni. Valójában semmi közöm nem is volt ahhoz, hogy akarnak-e csatlakozni valamelyik falkához, vagy sem. Kérdésére azonban már felvontam a szemöldökömet. Elgondolkodtam a válaszon, mérlegeltem a lehetőségeket és csak azután szólaltam meg ténylegesen is. - Nem tudom – vontam meg a vállaimat. Valahol sejtettem ám, hogy nem pusztán kíváncsi rá, hanem valami más okból akarja tudni ezt az apróságot, de nekem édes mindegy volt, nem kívántam védeni egyik oldalt sem. – Talán a chicagóiakhoz csatlakoznék újra. Ott tovább éltem, mint az itteniek között, és van egy közeli barátom is ott, akinek nem szívesen ártanék – ismertem el. Talán hiba volt elárulnom neki ezt az apróságot, de ha máskor találkoznánk esetleg és pont Dominic társaságában lennék, úgyis kiderülne. – Viszont, ha arra vagy kíváncsi, hogy az esetleges háborút melyik fél nyerné meg, akkor lehetséges, hogy az itteniek kerülnének fölénybe – ebben egyébként nem voltam abszolút biztos, de jelenleg ezen a véleményen voltam. Aztán maximum később majd változik, ha jobban felmértem az erőviszonyokat. Nem voltam még itt elég ideje, hogy messzemenő következtetéseket vonhassak le a jelenlegi helyzetet illetően.
- Ne felejtsem el? Ott se voltam, szépségem. De jó, emlékeztetem magam rá. - pillantottam újfent hátra felé, noha ismét csak oldalasan. - Ez már a te dolgod. Én bárkit lemészárolok, ha úgy van. Ezzel sose volt gondom. Bár nyilván azért, mert a testvéreimen kívül, mások sosem érdekeltek. - meg persze apánk... de az már régen volt... és nem szokásom nyálas szarságokba belebonyolódni, mert tény, hogy mint mindenkinek... nekem is vannak érzéseim, de kevésbé sem úgy nyilvánulnak meg ezek, ahogy másoknál. Előbb török csontot, porcot, hasítok szét idegeket, mint hogy eltemessem magam az önsajnálatba. - Ühü... szóval, csíped ha fizetnek is a szolgálataidért? - villantottam egy sunyi, szemtelen vigyort, kicsit átértelmezve szavait. Természetesen értettem mire utal, de én már csak ilyen vagyok. Talán már meg se lepi... - Szóval, bosszú vágy ég benned? Milyen megható érzés... - és tényleg. Bár tény, hogy eléggé ironikusan hangzottak szavaim, de kétségtelen, hogy a bosszút én magam is szívélyes körökben fogadom. Mikor lemészároltunk mindenkit szinte a falkákból, apánk haláláért, annál kegyesebb érzésben tán sosem volt részem. Szóval, tudom miről beszél. Nagyon is. - Nos, remélem sikerrel jársz. - fordultam el ismét, ki tudja hányadszorra játszva az ide-oda pislogást, míg végül oldalvást nem pördítettem magam. Így azért nekem is kényelmesebb. Ellenben, ahogy a falkákról kezdett el - végre - beszélni, azt már sokkal odaadóbban, sokkal érdeklődőbben hallgattam. Na, nem mintha egyébként nem érdekeltek volna az eddig elhangzottak, csupán... ez sokkal jobban meg tudott mozgatni. - Látod, ezt észben tartom. Ha netán... csatlakozni akarnék... - meg persze. Mindenesetre továbbra se fedtem fel a kérdéseim miértjét, hiába lett volna ildomos már többször is előrukkolnom vele. Nem Cam-re tartozott, és nem mellesleg... nem volt szükségem arra, hogy véletlen, netán kitudódjon a kis tervezgetésünk idő előtt. Így a legjobb mindenkinek. - Gyere ide... - ezúttal már mellkasból fordultam felé, kezemet is nyújtva könnyelmű gesztusként. Ha pedig elfogadta, úgy közelebb rántottam, majd kisebb helyet hagyva neki, magam mellé engedtem. - Érzed? - szagoltam bele a levegőbe, majd elvigyorodtam. - Hallod? - hajoltam közelebb füléhez, szinte csak suttogva a szavakat. - Ez a vacsim. - kacagtam fel halkan, sietősen rugaszkodva el a sziklafalról. Halk paták, majdhogynem némán verő, gyönge szívzörej hallatszott a távolból. A szarvas tálalva... - Egy élmény volt, Camille. - pillantottam fel rá alulról, még meg is hajoltam színpadiasan a móka kedvéért. - Elüldögélnék veled napestig itt, de ez most... nem várhat. - már épp hátat fordítottam neki, mikor újfent a vállam fölött visszatekintettem rá. A másodpercek megfagytak, ahogy már-már megrögzötten fixíroztam alakját, míg végül lendületet véve felkapaszkodtam a szikla oldalához, egyetlen hajszálnyi távolságba magasodva a nőstény előtt. Karjaim sietősen, finoman kapaszkodtak derekába, majd vontam magamhoz, egészen durván, lecsókolva az ajkára tapadt vér lenyomatát. Alig néhány lélegzetvételbe telt, és már vetődtem is vissza a deres avarba, utolsót pillantva Camre. - Északnak menj... Aztán... Talán még találkozunk, Csokinyuszi. - kacsintottam még egyet, jó tanácsként ejtve el az útirányt számára, aztán nekiiramodtam az erdő mélyének, félúton váltva alakot, hogy minden létező ruhadarabom azonmód leszakadt rólam. Aztán végleg eltűntem... Mintha egyszerű rémkép lettem volna, egy rossz álom... vagy talán annyi sem... Sosem léteztem...
- Ez igaz, viszont az előbb mondtam neked, hogy mind a kettőnek voltam a tagjai között – emlékeztettem rá, miközben halvány mosolyt küldtem felé. – Nyilván – biccentettem kurtán, aztán már mondtam is tovább a magamét, reagálva ezzel az ő szavaira. – De az legalább igaz rám is, hogy nem okoz gondot eltenni másokat láb alól – ismertem el, miközben néhány pillanatig a távolba révedtem. Azon már meg sem lepődtem, hogy ő is hajlamos volt valamilyen szinten a kegyetlenségre. A mi fajtánknál szerintem ritka az a farkas, aki életvidám és gondot okoz neki, ha vért kell ontania. Nem egyszer futottam már össze ilyen kaliberű egyénekkel, de azokat nem is néztem sokba. Még csak potenciális veszélyforrásnak sem lehetett őket tekinteni abban az esetben sem, ha netán erősebbek vagy idősebbek voltak nálam. Az élet kegyetlen, ahogyan mondani szoktam. Viccelődését szóra sem méltattam, inkább csak egy gyilkos pillantást lövelltem felé. Sokszor sajnáltam, hogy nem lehetett szemmel verni, mert akkor már egészen biztos, hogy mindene sajgott volna, és rég a földön feküdne, nem pedig úgy vigyorogna, mint aki jól végezte dolgát. Az efféle tiszteletlenséget mástól sem tűrtem el, viszont nem volt kedvem ahhoz, hogy ismét egymásnak feszüljenek az indulatok. Talán ezért nem is reagáltam rá szavakkal, mert biztosra vettem, hogy annak aztán cseppet sem lenne jó vége. Már most meg tudtam állapítani, pedig nem ismertem régóta. - Én nem így mondanám, de igen. Az – bólintottam egyszerűen. Már nem is tudom, hogy hány éve volt a mozgatórugóm az, hogy rátaláljak Samre és bosszút álljak rajta az árulásért, amit ellenem követettem el. Azt hiszem, hogy jó kétszáz éve már biztosan van ennek a loholásnak, amiben miatta van részem. Hányszor, de hányszor hagytam már magam mögött egy ideálisnak tűnő lakóhelyet pusztán azért, hogy a nyomába eredjek? Már meg sem tudnám számolni, de nem is volt ez olyan fontos jelenleg. Hívására először csak felvontam a szemöldökömet, úgy fordultam felé teljes testemmel. Nem tudtam igazából, hogy mit szeretne, ennek ellenére végül mégis megerőltettem magam, és felkászálódtam a földről. Könnyedén fogtam meg a felém nyújtott kezét, aztán szó nélkül hagytam, hogy közelebb rántson magához. Szerencsére már nem fájt annyira a csuklóm, de azért még mindig érzékeny volt, erre egyből rájöhettem a kicsiny rántást követően. - Hm? – kérdeztem vissza, de közben azért én is beleszagoltam a levegőbe. Távolról én is megéreztem a szarvas jellegzetes szagát. – Igen – bólintottam, mikor felfogtam, hogy pontosan erre volt kíváncsi. Hallottam a paták ütemes dobbanásait, úgyhogy az előbbi feleletem egyúttal erre is válasz volt. – Aha… - dünnyögtem magam elé, miközben grimaszoltam egyet. Túl közel volt hozzám ahhoz, hogy ne sértse a fülemet a felharsanó nevetése. Ennek ellenére nem húzódtam távolabb tőle, hiszen egyértelművé vált számomra, hogy menni készül. Néhány másodpercen belül ezt már az is remekül alátámasztotta, hogy leugrott a szikláról. Tekintetemmel követtem a mozdulatait, íriszeimet az övéibe fúrtam, mikor búcsúzkodni kezdett. - Így is mondhatjuk – biccentettem rövidet. Igen, akár élménynek is lehetett nevezni a találkozást, az már más kérdés volt, hogy mégis mifélének. Egyelőre magam sem tudtam meghatározni, de legalább lesz min gondolkodni, ha végre ágyba kerülök. – Csak menj! – intettem egyet nemtörődöm mozdulattal, az erdő felé mutatva. Felőlem aztán itt is hagyhatott, hiszen nekem is ideje volt a távozás mezejére lépnem végre. Tovább időztem itt, mint amennyit szerettem volna, ezt tagadni sem lehetett volna. Mindez természetesen az ő érdeme volt, meg a saját kíváncsiságomé. Míg ő lent állt, addig én csípőre tett kézzel magasodtam felé, még mindig a szikla tetején ácsorogva. Hátamat kihúztam, tartásom határozottságról és büszkeségről árulkodott, noha jelenleg nem az volt a célom, hogy ezt bárkivel is érzékeltessem. Ez inkább már csak afféle berögződés volt, semmi több. Hajamba belekapott a hűvös éjszakai szellő, néhány tincset az arcomba fújva ezzel. Nem érdekelt, inkább csak önkéntelenül is hátráltam egy lépést, mikor felkapaszkodott ismét. Nem azért, mert megijedtem tőle, hanem csupán helyet akartam neki adni. Ahogyan magához húzott, két tenyeremmel újfent az izmos mellkasán támaszkodtam meg, miközben kérdőn feltekintettem rá. Meglepettségemben ajkaim egyből elnyíltak, utat engedve ezzel a csókjának, melyet vonakodva bár, de végül viszonoztam. Nem volt hosszú, csupán néhány másodperc, ujjaim azonban mégis a ruhájába martak, mielőtt még leugrott volna a mélybe. - Arra mérget vehetsz, Hófehérke… - válaszoltam szavaira, mielőtt elnyelte volna a rengeteg. – Tudom, hogy merre talállak – suttogtam még magam elé, bár valószínűleg ezt ő már nem hallhatta. Talán nem is baj. Néhány percig még mozdulatlanul álltam fent, árgus szemekkel tanulmányozva a lábaim előtt elterülő erdőt. Sötétség telepedett az egész világra, és valami máris érződött a levegőben. Lehet, hogy csak a saját vesztemet éreztem, nem tudom…
A városban voltam venni pár cuccot a hűtőbe, meg JJ-nek megrendelni valami sz@rt a melóhoz, mert persze nem tud vigyázni semmire, el kellett törnie azt a... nem, nem fogom megjegyezni az istennek se a nevét, de fel van írva cetlire. Innentől kezdve pedig nem érdekel. Ahogy kiszállok a kocsiból és lehámozom magamról a kényelmetlen zakót, felgyűröm az ingujjamat és vakarnám ki a hátsó ülésről a kaját ezeknek a barmoknak, idegen szagokra leszek figyelmes. Nem a közelben van, a távolból hozza felém a szél ezeket. Farkas jár a kert alatt... ejj, micsoda vadregényes romantika! Ráérősen le is teszem vissza a motyókat, csupán a szotyit véve magamhoz (amely feleannyira sem jó, mint a hazai) , indulok meg arrafelé, amerre a magas fűben a mozgást, a szagokat érzékeltem. Lépteim lassú ráérősséggel tették meg az utat, no nem azért, mert féltem volna a "rettenetes fenevadtól", hanem mert képtelenség rohanás közben szotyizni anélkül, hogy nyakon ne köpnéd magad a héjával. Próbáld csak ki, majd meglátod! Szóóval a fenevad. Közelebb érve már azt is érzem, hogy csupán egy kölyökről van szó. - Téged ide b@szott le a gólya kínjában, vagy mi az isten van? - Szólalok meg elcigarettázott hangon, tisztes három-négy méternyire a helytől, ahol a kölyök állt/ült/bujkált/létezett.
// Bocsi a rövidségért, remélem megfelel azért. //
Szabadsááág.... kb. ilyen csatakiáltással vetette be magát az erdőbe, mert ehhez volt kedve. Mentora már nem volt ilyen lelkes, amikor az erdő szélén úgy döntött, hogy akkor el is iszkol, és visszaparancsolta maga mellé, hogy alapos "fejmosásban" részesítse. Pont akkor, amikor már kezdte jól érezni magát. Fejlődőképes, mert lökdöshette sem jött ki a sodrából, csak állt ártatlan angyali mosollyal az arcán, és azért sem engedett a farkasának. Most büszkének kellene lennie magára, de nem az, ez csak egy alkalom, és édes kevés. Mivel szabad jelzést kap, indul is befelé, mert muszáj körbenéznie egyszerűen. Ebben a pillanatban még azt is szórakoztatónak találja, hogy egy követ rugdos, mohákat néz, fákat... botanikus lesz, ha így halad tovább. Végül leül a földre törökülésbe, mert az most kényelmes, és vitázik egy jót a mentorral, aki szerint ez igen rossz ötlet, szerinte viszont nem az. Nem, nem bírja ezt a fószert, egyszerűen nem és nem. Sokkal jobban kedveli Brodyt és Calebet, így ezt a tagot hamar le fogja építeni, és még indoka is van rá. Nem osztott meg vele semmiféle információt, amit kellett volna. Háh. Tökéletes terv. Halál jól ücsörög egészen addig a pillanatig, amíg fel nem kapja a fejét a közeledő léptekre és az idegen szagra. Nem az övéi közül való, de érdekes, hogy ő sem rejti magát, akárcsak Raven. Ebből arra következtet, hogy nem tartozik falkához, vagy nincsenek ellenséges szándékai, vagy ami a legkézenfekvőbb, ő maga nem jelent rá veszélyt. Arrafelé fordul, ahonnan az idegen közeledik, és amikor felbukkan, elvigyorodik. Annyira őrült kinézete van a palinak, hogy attól már szimpatikusnak is mondhatná. A stílusa meg... hát ez egy állat, de tényleg. -Aha, mert elromlott a beépített gps-e, és hiába mondtam neki, hogy Farnham, ebből csak az f betűt jegyezte meg, és itt kötött ki. Isten nincs, csak én. Baj? Érdeklődve figyeli a férfit, távolról szimatolja körbe a a farkasát, kíváncsian. Sokkal erősebb mint ő, ami nem újdonság, lassan az lesz az, ha valaki még tőle is fiatalabb. Az sem most lesz, de a sosem lehet tudni.
Ha tudnám, hogy egy másik kóborhoz hasonlítanak épp, vérig lennék sértve, pajzsom pedig nem véletlenül nincs fenn... Nem azért, mert kölyök a másik; hol érdekel engem az! Pont telibe sz@rnám, ha valami négyszáz éves farkas lenne, akkor is. Ez az én területem, az én "falkámé"... ezért nem titkolom, kivel-mivel is áll szemben a másik. - Az attól függ. Utánfutód van? - Bökök fejemmel az erdő felé és kezemmel is körbemutatok, hogy megértse a kiscsaj, mire is gondolok a pótkocsi alatt. Természetesen a kísérőkre. Fene tudja, manapság hogy megy az ilyesmi, pláne egy ilyen csatamezőn, ahol két falka szinte már gyanúsan kísérleti közelségben leledzik egymáshoz. Régen nem volt példa erre már a világon sehol, amit azt illeti, legjobb tudomásom szerint. A barnás, kopott bundás "rém" kétkedőn, pofáját fel-felhúzva s ez által fogait megvillantva járja körbe a kölyköt. Mi a franc ez?! Tamagochi? Nem igazán volt eddig kölykökkel dolgom. Pontosabban... nem sokáig, mert könnyű prédák mind. Farkasomhoz hasonlóan én magam is a szőkeséget figyelem, miközben intenzíven tömöm magamba a szotyit és köpködöm a héját magam elé. Tekintetemből pontosan leolvasható ezúttal: még nem döntöttem. Hogy mivel kapcsolatban... nos nem lehet nehéz kitalálni. Senki sem szereti a birtokháborítókat, de egyelőre kivárok. Talán, ha nem kérdez túlontúl sokat ez a harapóska, még meg is próbálok jófej lenni vele. Megkínálom a szotyiból vagy mit'tom!
Kíváncsian figyeli a férfit, ahogy farkasa is tovább szaglászik, lopva a távolságot kettejük között, de nem lépve át azt a bizonyos határt. Az idegen sokkal erősebb, bármikor széttépheti, és nem szándékozik elhalálozni pont egy erdő kellős közepén, vagy ha mégis, akkor nem most. A kérdésre felnéz, csak egy pár tizedmásodperce van átgondolnia a választ, nem habozhat. Mentora rejtette magát, de tudja, itt van, viszont ha kiadja, akkor lehet, a férfinek is akad segítsége, de ha nemet mond, akkor meg túl könnyű prédának látszik. Nincs jó megoldás, de szemmel láthatólag a férfi nincs tisztában azzal, hogy a kölykök sosem járnak egyedül. Hazárdirozik, nemet int a fejével. -Nincsen, defektet kapott a gumija, és nem tudtam kicserélni. Ahogyan azt sem, hogy ez magánterület. Nem hazudott, mentora valahol az erdő szélén volt utoljára, legalábbis ott hagyta, tehát nincs a közelében perpillanat. A férfi farkasa bizalmatlan és fenyegető, ezért az övé szépen meghúzza magát, de azt is inkább érdeklődve teszi, nem úgy, mint aki most azonnal halálra rémült, mert belefutott egy hatalmas és erős farkasba. Felkeltette a kíváncsiságát, olyannyira, hogy bestiája most már egy halovány csóválást is elejt. Ő a férfi arcát fürkészi, arról sem lehet sok jót leolvasni, látszik rajta, hezitál, mit lépjen. Egy szót sem szól, ez a férfi más, mint Raven. Ő közvetlen volt, de az idegen nem az, egyértelműen mutatja, kinek a területére kószált. Innentől kezdve nem rajta múlik, mi következik, de nem mozdul a helyéről, vár. Ugrani nem fog, felesleges lenne, és ha mégis itt a vég, hát legyen, következő életében majd óvatosabb lesz, de hogy utána visszajön kísérteni, az is biztos. Bár csak így menne, nem lenne kérdés, folyton a férfi hátsójában mászkálna. Farkasa lekushad, igaz, hátsója az égben, és még mindig csóvál, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ezt most bátrabban tegye, vagy inkább kevésbé.
- Hát ez biztos roppant... kellemetlen lehet neked. - Szélesedik ki mosolyom a válaszára szinte - mondom szinte - már barátian, hisz sejtem, hogy egy kölyök minden vágya az egyedüli felfedezés öröme. Főleg az ő korában! Mennyi lehet, tizenkettő? A magánterületre körbepillant a birtokon, majd újra a kölyökre tekint és vállat vonva legyint. - Mondtam én az idiótáknak, hogy ki kellene táblázni vagy legalább körbevizelni, ha már a farkasok közt úgy szokás... - Igen, ez valahol elismeri, hogy nem a kiscsaj hibája, csak nem én lennék, ha ilyen nyíltan igazat adnék valakinek, aki nem a bátyáim egyike. Számot véletlenül sem mondok, csupán a többesszám van. Nem jó taktika elárulni az erőviszonyokat még egy kölyöknek sem. Néha a kisnyúl ugrik legmesszebbre ugyanis... volt már pár alkalmam ezt megtanulni és bizonyítani is anno. - Aztán te honnét keveredtél ide? - firtatom, miközben a félig üres zacskót felé nyújtom, mintegy kínálóan. Most pacsiztam le egy kölyökkel asszem... csak remélem, egyik balfék sem mászik elő a házból megcsodálni a birtokhatáron ácsorgó kettősünket. Nincs kedvem összepiszkolni az inget az miatt, hogy beverem a képüket.
-Az. Hazafelé még vonszolhatom is, most gondolj bele. Tudja, mire céloz a férfi, de ha már kicsit ferdített a valóságon, nem fogja magát lebuktatni azzal, hogy vigyorogva bejelenti, hogy bocs, de itt van a bokorban. Mert a fenét van ott, legalábbis nem érzi, pedig az orra is jó. Ettől függetlenül tudja, ha gond lenne, mentora megjelenik. A szabadságvágya viszont nagy, így örül annak, hogy egyedül fedezheti fel a környéket... persze azt senki nem mondta, hogy ide nem kellene jönni. Vagy de, csak arra már nem figyelt, úgy hagyta faképnél a mentort. -Nem ártott volna, akkor én is tudom, hogy ez a ti területetek. A szimatom még jó. Most teszed meg? Felőle körbe is lehetett volna vizelni, de ha a férfi most akarja megtenni, akkor diszkréten elfordul majd, rajta ne múljon a dolog. A többesszám eddig sem volt kérdéses a számára, na de hogy ez hány farkast jelöl még, azt nem tudja. Lehet, beletenyerelt rendesen, de egyelőre nem úgy tűnik, mintha a férfi támadni akarna, de a figyelme nem lankad. Mintha ez bármit is számítana, de talán... ha nem tesz semmi meggondolatlant, akkor megússza a dolgot. Tulajdonképpen még szimpatikusnak is mondaná a férfit, mert nem olyan merev mint falkatársai. -A másik erdőből. Azt már ismerem, ezért jöttem erre. Mindig vonzotta az ismeretlen, az, hogy olyan területekre menjen, ahol előtte nem járt. Ez pedig pont ilyennek tűnt, és itt még egyedül is lehet egy kicsit, nem kell azon gondolkodnia, hogyan rázza le a kísérőjét. Ahogy megkínálják szotyival, elmosolyodik, és most már együtt köpködi a héjat a férfivel. Családi idill, komolyan, erről képet kellene készíteni.
- Miért fáradnál ilyesmivel, ha nem sok kedved van hozzá? - Villan kígyó-mosoly a képemen, épp csak a fogaimat nem villantom ki felé jelzés értékűen. Nem baj az, ha tudja, merre hány óra... szívem szerint még azt is hozzá toldanám, hogy ismerek egy remek temetkezési vállalkozást a környéken, akik gyorsan és diszkréten le is bonyolítanák a végtisztelet-adást a drága kisvonat számára. Már... annak, ami maradna belőle. - Áh! - legyintek a kérdésére - Nincs most hangulatom az egyszeművel kislányokat riogatni. - Most. Kivételes eset, na meg csövelnem sem kell épp, az az igazság. - Előbb megkérlek inkább, hogy sétálj át ide szépen és majd aztán... - Akkor már a határvonalon jócskán belül lesz, ez által a mi "szerető gondviselésünket" élvezheti, akár tetszik az a mentorának, akár nem. Hát miért nem lehet pórázt kötni a gyerek nyakába, ha tudja, hogy ilyen csatangolós?! Most már baszhatja... Főleg, mikor a lány közelebb lép, hogy vegyen a szotyiból. - Na és... - töröm meg a csendet elcigarettázott, rekedtes hangon. - Mennyi a meccs állása abban a másik erdőben? - Annyira átlátszó kérdés, hogy az már röhej. Menten fel is vetheti számításaim szerint a kiscsajban, legalább azt a kérdést, hogy tényleg ennyire nagyon hülye vagyok vagy pusztán megfontolatlan? De az is lehet, hogy vizsgáztatom... (pf, akkor lennék csak igazán idióta, vizsgáztassa a saját apja).
-Mert kötelező tartozék, azt pedig elméletben nem szabad elhagyni. Frappáns válasz... lehetne, a baj az, hogy sosem foglalkozott olyan dolgokkal, hogy mik a kötelezőek? Persze nem tiltakozna nagyon, ha az a mentor csak úgy eltűnne, de azért nem arra gondol, hogy a föld alatt végzi, mégiscsak a falkatársa, vagy mi. Balhét meg nem akar külön generálni, anélkül is előidézi, ebben roppant tehetséges. A férfit elnézve azért nem kellene sokat keresgélnie, ha mégis úgy döntene, akkor veszítsék el végleg az utánfutót, simán benne lenne. -Nem szoktam ijedezni a férfiak farkától, felőlem pisilhetsz nyugodtan. Már miért mennék én oda? Nekem jó itt. Azért azt nem állítaná, hogy nem leskelődne, mert hát na, nőstény, és most már nézegeti a hímeket túlságosan is, tehát lehet, mégsem fordulna el annyira, mint illene. A saját korosztályát gyereknek tartja, az idősebbeket figyeli, na de nem a kivénhedteket. Az még mindig nem fér a fejébe, miért kellene átsétálnia, azaz igen, és esze ágában sincs megtenni, így is közelebb ment a szotyi miatt, és kb. olyan tehetségesen köpködi a héjat, mint a férfi. Mintha örökölte volna, ám nincs köze hozzá semmiféle módon, ez tuti. -Miért? Meccs van? Adja a hülyét, de szőke, arra simán tudja fogni, és ha még ártatlanul is pislog mellé, akkor totálisan hihető, hogy naiv és ostoba. Pedig dehogy... sokkal többet jegyez meg a férfiről, mint az gondolná. Jó lesz még valamire a későbbiekben, ez egészen biztos.
Rosszallóan ciccenek fel szavaira, hogy aztán jelentőségteljesen pillantsak végig rajta, mintha csak ezredes lennék, aki a katonája rátermettségét próbálja megsaccolni. - Minden kölyök ennyire szabálytartó puhapöcs errefelé? - firtatom kissé megemelt szemöldökkel, nem nagyon törődve azzal a logikai hibával, hogy az előttem álló valójában nősténykezdemény és nem pedig kan. Gyerek-gyerek, nekem aztán egyre megy! A szavak pedig direkte hergelések, hisz én magam is voltam - sokszáz évvel ezelőtt - akkora, mint ő, pontosan tudom, hogy nem hagyná csak úgy hátra a mentorát, kísérőjét, ha minden szabályt betartana. Talán épp most hágott át nem is egyet. De ez meg kurvára nem az én gondom. Arra, hogy adja a hülyét - hisz érzem rajta, hogy nem mond igazat, de füllenteni sem szeretne - csak fejcsóválok kissé. Megéri ez a gyerek majd a pénzét idővel, feltéve, ha jó kezekbe kerül, akik nem hagyják elkorcsulni. Közelebb lépek hozzá, immáron ténylegesen mellette állva meg. - Hja, úgy hallottam. Aztán az van kölyök, hogy ha az ember túl akar élni, előbb-utóbb oda kell vágnia a farát valamelyik térfélre... - Szusszanok, teljes közönnyel, mégis valahol adva a gondolkozó, tétova farkast. - A győztes oldalon meg mégiscsak szebb az élet, nem? - tekintek le a szőkére, mintha csak tőle várnám a megváltást. Haha. Viccnek is rossz, hogy én egy ilyen selyempincsire legyek utalva.
Megvonja a vállát, nem kérdezett meg senkit, a többi kölyökkel szinte nem is találkozik, ő ilyen és kész. Neki jó így, és kész. Gyűlöli a szabályokat, azok csak hátráltatják, na nem mindegyik, de a többsége igen. Vagyis... fogalma sincs arról, mik a szabályok, a felét nem jegyezte meg, csak azokat, amiket tényleg be kell tartania. A többi meg... mehet a levesbe. -Nem tudom, kérdezd meg tőlük. Őt is érdekelné a dolog, eddig nem nagyon talált olyan falkatársat, aki vígan menne vele szabályokat szegni, persze a határokon belül. A miértjét nem érti, de ha nem, akkor nem, megteszi egyedül is. Most meg is szegett olyan nagyon, az erdő szélén vált el a mentorától, vagyis senki nem dorgálhatja meg, azt nem mondták, hogy pisilnie is vele kell. Ha a hegy nem megy Mohamedhez... majdnem stimmelne is, kár, hogy jelenleg ő tűnik Mohamednek, a férfi meg a hegynek, de a lényeg a lényeg, hogy mellette cövekel le. -Ja, akkor jó. Mindig ez van, de előbb jobb kiismerni minden felet, hogy tudja az ember, hogy hova érdemes állni. Logikus, mégis ki az a hülye, aki a vesztes oldalon fejetlenül megy a halálba? Újabb vállvonás, ő ugyan nem sok vizet zavar ebben az egészben, még, de ki mondta, hogy neki harcolnia kell, amikor van más lehetősége is? Na azt kell kihasználnia, bevetnie az összes létező képességét. Lehet, még kicsi, de azért nem hülye, és van, amit már most is tud kamatoztatni.
- Kérdezi a halál unokája! Azt hiszed, hogy csak úgy bárkivel szóba állok? – A mondat szépen és közérthetően tükrözi a mögöttes egó-növelő tartalmat: a kiscsaj ezek szerint valaki. Ne kérdezzétek miért, de tényleg így gondolom, már csak azért is, mert még mindig itt állt mellettem anélkül, hogy felcseszett volna a kölykökre oly jellemző „márpedig én megmutatom” karakánsággal vagy az életképtelennek minősíthető másik véglettel. Nem azt mondom, hogy nem lakozik benne ebből és abból is… egy bunda sem teljesen fekete vagy fehér. - Az, akinek nincs lehetősége megválasztani, hogy hova is álljon, csak vakon követ valakit vagy tartozik valakihez. – Felelem a költőinek szánt kérdésére a kölyöknek, miközben a zsebembe gyömöszölöm a megüresedett szotyis zacskót. Nem azért, mert féltem a természetet magunk körül, hanem egyszerűen a növekvő szemétteleppel sem lenne ildomos magunkra felhívni a figyelmet feleslegesen. Visszatérve a témához: Ott vannak például a kölykök. Vagy a se kép-se hang lila ködös szeretők, akik a párjuknak élnek és nem veszik észre, hogy a párjuk meg a falkának. Magukénak vallják a falka dolgait, törvényeit – holott álszentek mind, hisz egyik sem a sajátjuk, csupán belekerültek és elfogadják azokat. De ez így van rendjén. Nincs veszélyesebb egy lázadozó kis szikránál… tűzbe boríthat bármit jó hátszéllel. Lepillantok a kölyökre. - Nah, takarodj vissza ahhoz a baromhoz, aztán legközelebb vigyázz, merre lépsz! Nem mindenki kérdez előbb, inkább lőnek errefelé a népek. – engedem útjára, miközben egy intéssel együtt én magam már meg is indultam vissza a kocsihoz, hátra se pillantva. Nem kellett: egy bivalyban fogadni mertem volna, hogy vissza fog jönni a csaj. Felismerem a szikrát.
Megvonja a vállát, nem ismeri a férfit, mégis honnan tudja, kivel áll szóba? Ha meg nem érdekli a dolog, akkor neki se tegyen ajánlatokat, mert valahogy őt sem érdekli. Az ott egy mentor, és nem ő választotta, tehát itt le is zárta a dolgot marha gyorsan... magában. Igaz, ha elhagyná, vagy baja esne, hát akkor magyarázkodhatna, de most ezzel sem törődik. -Én azt nem tudom. Nem adja jelét annak, hogy félreértette volna a fickó szavait, nem veszi magára, mert minek? Ő ide bejött, a férfi meg ugyan kissé őrültnek hat, de nem bántotta, tehát egy szava sem lehet. Viszont ez a terület tetszetős, kár, hogy foglalt. Ez az ő szerencséje, éljen. Ugyan költői volt a kérdése, mégis érkezik rá válasz, amire bólint is. -Az meg hülye. Szerinte, mert így van. Aki eleve csak úgy elrohan valahová, mert hú, akkor ő csapattag, annak nincs ki a négy kereke. Bár olyan nagyon nem gondolkodott még el ezen, de így logikus. Aztán meg majd mindenki eldönti magának, hogy mit akar, már ha akar egyáltalán. Ezt a férfit elnézve hát nem merné kijelenteni, hogy falkát keres, sőt. Magának való, kizárt, hogy kibírná, ha társasággal kellene vonulnia, de azért erre sem merne megesküdni, mivel nem is ismeri. A szotyinak vége, de a társalgásnak is. -Hát jó, de tedd ki a táblát, és jelöld meg a területet. Köszi a szotyit. A férfi után pillant, aztán felugrik és elinal arra amerről jött. Egy szót sem szól a kísérőnek, nincs mit megbeszélnie vele, most nincs. Hallgatja a litániát, de jelét sem adja annak, hogy eljutna hozzá a dolog, sőt, a végén olyan ártatlanul néz fel, mint aki azt mondja: mondtál valamit?
Elég rég volt már példa arra, hogy a haverokkal együtt közösen kimozdultunk volna valahova bandázni egy kicsit, de ma végre újra teret engedtünk a bennünk lakozó ördögnek, hogy olyan hosszú szünet után végre kiélhesse magát. Személy szerint, bennem nem a piros szarvakkal megáldott pöcs kisördög az, ami most is munkálkodik, sokkal inkább a szabadságra vágyó fekete bundás dög, de Juanék előtt nem merek kockáztatni, hiába legjobb haverok és bajtársaim már azóta, hogy ebbe a szaros városba költöztünk Wadeval. Szerinte rossz hatással vannak rám, pedig, ha tudná, hogy igazából én vagyok az, aki minden létező hülyeségbe belerángatja őket, és veszélyezteti az életünket...! Na, de mindez nem lényeg, amikor az ember a legjobb drogos hígagyú haverjaival megy el a hétvégére egy kis kiruccanásra egy olyan elhagyatott házhoz, amiről megannyi kitalált história is kering. -Várjatok, brunyálnom kell! - Szól előre a nem kicsit lemaradt Zack, aki -mióta elindultunk-, már két szál füves cigit is elfüstölt, és már csak azt várjuk, hogy mikor fognak a hatásai ennél is jobban kiütközni a srácon. Én mondom, arra a sorsra fog jutni ő is, mint anno Kurt Cobain! Már most, alig húsz évesen olyan a gyerek, mint aki fél lábbal a sírban tántorog, arról pedig, hogy milyen szánalomra méltó tud lenni, amikor egy-egy buliból a saját hányásában és hugyában fetrengve dobják ki...! Erős gyomrom van, de az a látvány néha még az én gyomromat is meg szokta viselni! -Oké srácok, ez el fog még tartani egy ideig. Szerintem pakoljunk le addig. - Nem mondom, Juan sem egy észlény, de legalább nem akarja erdőtűz csinálással -mint legutóbb egy másik helyen-, elütni az idejét. Csináljanak csak amit akarnak, nekem -ha az orrom nem csal-, úgyis rövidesen izgalmasabb társaságom lesz. -Mindjárt jövök. -Mi van Shan? Elmész pipikélni, mert félsz, hogy meglátjuk a suncikádat? - Amint Zack a mondata végére ér, az egész barom banda röhögésben tör ki. -Én a helyedben vigyáznék a pipilőmre, Zack. - Bezony bezony, az én látásom köztudott, hogy még mindig jobb az övékénél! Ha még egy perccel tovább szellőzteti a kígyót, hamarosan lesből rá fog ugrani egy mókus, szóval, jobb ha igyekszik. Elhúzok az utamból egy alacsonyabban lévő faágat, és nesztelenül, megfontolt léptekkel elindulok a -vélhetőleg nőstény-, farkas után. Kíváncsi vagyok, hogy ki fog meglepni kit!
Vannak napok, amikor keresem a bajt, ez a mai is ilyen volt. A Teliholdas események felébresztették a farkasomban lapuló agressziót, azt a részem, amit elnyomtam, mert idegen terepen voltam. Nem, szó sincs róla, hogy manapság otthon lennék, viszont hamarosan így lesz, és addig is szeretném a kötöttségek nélkül kitombolni magam, szükségem van rá. Éhes vagyok, folyton. S ha másból nem sikerül olthatatlan szomjam csillapítani, hát utazom az én fajtámra vagy az állatokra. Nyilván az előbbi sokkal nagyobb kihívás. Épp ezért most nem volt teljesen felhúzva a pajzsom, farkasokat kerestem. Nem fűtött halálvágy, semmi ilyesmi, egyszerűen csak kellett az adrenalin. Még emberi alakban voltam, könnyű erdőjárásra alkalmas szerkóban, de készen álltam arra, hogy bármikor kirobbanjon belőlem az éjszín bestiám, és rávesse magát valakire. Még a gondolatra is kellemes bizsergés futott végig a tagjaimon, olyan lehettem, mint egy megzabolázhatatlan, megvadult szuka, aki másra sem vágyik, csakhogy ártson. Azt hiszem, túl sokáig mutogattam a jobbik, bár felettébb erkölcstelen arcomat a Betolakodók Alfájának. Ideje kicsit a saját lényemnek is kedvezni. Éreztem ám, őt már hamarabb, minthogy meghalljam az ostobaságnak könnyedén felcimkézhető szavakat, mert hát őszintén, melyik majom használ olyan kifejezéseket, minta a pipikélni, meg a suncikád? Az ilyeneket komolyan ki kellene herélni, nem méltóak a férfi jelzőre. S még röhögnek is rajta. Atya ég, ennyi infantilis barmot. Mindegy, engem ők nem érdekelnek, egyszerű halandók, akiket egy pöccintéssel el tudnék intézni, semmi kihívás. A farkas elindul felém, látom a bokrok takarásából, és egyelőre úgy tűnik, hogy ő nincs tisztában azzal, pontosan hol vagyok. Megpróbálom letapogatni az energiáit, hátha le tudom szűrni, mennyire is erős, vagy épp mennyire nem az. Mindenesetre a szaga nem ismerős, tehát nem tartózkodik Castor farkasai közé. Annál jobb, most nem vagyok bratyizós hangulatban. Ha fenn is van a pajzsa, érzem, hogy könnyedén át tudnám törni, már-már nevetségesen egyszerű lenne. Semmi sem rezzen, úgy indulok meg, hogy mögé kerüljek, elvégre, ha olyan fiatal, amilyennek gondolom, akkor rendkívül egyszerű dolgom lesz, ráadásul szeretem is ráhozni a frászt másokra. Nem telik sok időmbe, hogy mögé kerüljek, igyekszem szélárnyékban maradni, s csak akkor szólalok meg, amikor már pár lépésre vagyok csak mögötte, és biztosra vettem, hogy ennek nincs tudatában. - Tán engem keresel, kiscica? Gúny, gúny, de hát na… olyan kis bájos az elgondolása, hogy ő majd követi a szagomat, és megpróbál esetlegesen meglepni. Ajkaimon ravasz mosoly játszik, s bár nem épp ilyen társaságot reméltem farkas címén, de hát ugye, aki a kicsit nem becsüli…
Méterekről hallom, ahogy Zack nőiesen kinyomja azt a bizonyos magas C-t, a többiek pedig ordítozva toporognak körülötte. Az általam előre megjósolt mókuska nyilván ráharapott a csalira. Kár, hogy nem lehettem ott, de igazából már a hangok és a belőlük méterekre áramló félelem és kétségbeesés orrfacsaró bűze is elégtételként szolgálnak. Már csak azt remélem, hogy valami veszett mókus volt. Akkor aztán tényleg teljes lehetne a sikerem! Most azonban jobban járok, ha inkább a közelben ólálkodó farkasunkra koncentrálok és igyekszem a szaga és belőle áradó energiák után menni. Sajnos annyira még nem vagyok tökös farkas, hogy biztosra le tudjam tapogatni másik farkasok pajzsát, így megesik, hogy pár másodpercre elveszítem a nőstényt, akiről csak ennyit tudok, és azt, hogy egyértelműen nem kirándulás céljából van itt. Szinte érzem a belőle áradó, és levezetni kívánt feszültséget. A farkasom ébredezni kezd, ahogy utat törnek maguknak az ösztöneim. A fekete dögöm pillanatok alatt kopókutya módjára kezd el szimatolni. Van egy olyan érzésem, hogy ez az ördög megint hamarabb fog nyomra bukkanni, mint én! Már igazán megszokhattam volna... Sötét árnyalatú szemeim aranybarnára váltanak, és az ujjaim végei is kellemetlen bizsergésbe kezdenek, amint utat kívánnak törni maguknak az állati karmaim. De én ezek ellenére sem engedek nekik. Nagy erőfeszítésekbe telik, mire sikerül felülkerekednem a farkasomon, aki mindeközben rátalál a célpontra, aki valahol itt rejtőzködik a hátam mögött. Nem mondom, kicsit azért beszartam, de ennek látható jelét nem adom. Azok a rohadt energiáim így is mindent az idegen elé tárnak. -Ezek szerint nem én voltam egyedül kíváncsi... - Nem fordulok felé, még csak meg se rezzenek. Csupán annyit teszek, hogy fejemet oldalra fordítom, ujjaimat pedig hol ökölbe szorítom, hol kinyitom. -Csak nem azért vagy itt, hogy átharapd a torkom? - Vonom fel egyik szemöldökömet, ahogy a sarkamon lassan és kimérten szembe fordulok vele. Olyan közel állok meg hozzá, hogy mellkasunk szinte már-már összeér, aranybarna szemeim és felvont állam pedig felsőbbrendűségről árulkodnak annak ellenére, hogy a nőről lerí, hogy sokkal idősebb nálam. Nagyszerű, már megint egy tiszteletmániás ordashoz van szerencsém! Már előre várom, hogy mikor fogja ő is elkezdeni az "add meg a tiszteletet" szentbeszédet. -... mert ha igen, talán elvonulhatnánk kicsit messzebbre is. - Vonom fel szemöldökeimet, mire a farkasom legbelül felmordul, én pedig minderre egy elégedett félmosollyal a nő szemeibe nézek. Lehet, hogy felhívás volt keringőre a dolog részemről, de mégis minek kerülgetnénk a forrókását, amikor nagyon jól tudjuk mind a ketten, hogy mire is van most a legnagyobb szüksége a farkasainknak? Persze, azt nagyon jól tudom, hogy semmiképpen sem kerülhetek majd fölényben, de ki vagyok én, hogy megfosszam a fekete démonomat egy kis izgalomtól?
// Bocsi, amiért ez ilyen gányra sikeredett! a kövi jobb lesz //
Hú, ez bizony fájhatott. Jobb nem belegondolni, mi is történt, ami ilyen hangokat csal elő egy férfinek csúfolt egyedből. Engem azonban nem ők érdekelnek, semmi olyan nincs bennük, ami képes lenne egyetlen pillanatnál tovább fogva tartani a figyelmemet. Pár perc múlva már mögötte is állok, érzem, ahogy a tagjait pár pillanatra mozdulatlanságra kárhoztató félelem vonja rabságba, csupán csúfondáros vigyorom jelzi, hogy pontosan tudom, nem vette ő olyan könnyedén a felbukkanásomat, mint mutatja. - Fogalmazhatunk így is. Jegyeztem meg a hátának, mókás elgondolás volt, hogy milyen könnyű lenne szétkapni. Nehezemre esett eldönteni, hogy ostobaság vagy bátorság, amit művel. Kölyök volt, mellette se egy mentor, sem pedig egy teremtő, következésképp vagy rendkívül felelőtlen, vagy inkább magányos farkas. Arra még mindig nagyobb az esély, hogy ők magukban lófráljanak. Látom az ökölbe szoruló, majd kiengedő kezeket, úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogy megpróbáljon nagyarcoskodni, vagy ne. - Egészen érdekes kérdés. Tán ezt szeretnéd? Kérdezem, s szintén felvonom a szemöldököm. Mi tagadás, ezt így konkrétan még nem szegezték nekem, mert hát, valljuk be, kicsi vagyok, már-már gizda, amolyan erő szempontjából jelentéktelennek tűnő nőstényke. A legtöbben könnyedén eltaposhatnának, de az előttem álló nem tartozott ebbe a kategóriába. Azért, annyira elvetemült némber nem voltam, hogy holmi kölykök nyakát harapdáljam át hobbiból. Vicces elképzelés. - Te… most hülyéskedsz? Röhögöm képen, ahelyett, hogy egy pillanatig is komolyan venném ezt a kamu kakaskodást. Ugyan már… Ő sem mondhatni nagy darabnak, és ráadásul még közel sem áll annyi év mögötte, mint mögöttem, így annyi esélye sem lenne ellenem, mint egy marék hangyának. Egyszerűen képtelen vagyok másként reagálni rá, minthogy kinevessem. Mert most… komolyan? Istenem… A farkasom nem nagyon moccant meg bennem, de ha megtörténne, se nagyon lenne látható nyoma, hiszen ugyanolyan a szemünk, nem tudom, én miért nem kaptam ilyen szexi borostyánokat, de igazság szerint bírtam a saját smaragdjaimat is. Egészen egyedinek tartottam. Odabenn a fekete bundásom érdektelenül hever tovább egy kellemes kis füves réten, és tudomást sem vesz a közelében tobzódó morgó kölyökről, aki még olyan kis kajla, hogy jó eséllyel egyenesen se nagyon bír menni. - Most komolyan, kislány… ennyire szereted, ha fáj? Suttogtam egészen közelről az arcába, de kiélesedett érzékeinek hála bizonyosan tökéletesen hallotta. Én csak mosolyogtam továbbra is, mert egyszerűen képtelen voltam komolyan venni. Azt tudom, hogy én mindig gondolkodás nélkül ugrottam neki azoknak, akik lenéztek, mert úgy sejtettem, hogy ha csak tűrök, nem lesz esélyem arra, hogy többnek tartsanak egy haszontalan kölyöknél. - De ha ennyire akarod, te megpróbálkozhatsz a torkom átharapásával. Azzal elléptem mellettem, szándékosan lökve meg erőteljesen a vállammal, és indultam beljebb az erdőbe. Teljesen megfontolt volt az is, hogy a hátamat mutattam neki, ami egyértelmű jele volt annak, hogyha számítok is támadásra, közel sem gondolom úgy, hogy félnem kell tőle… Ha jön, jön, ha nekem ugrik, hát majd eljátszadozom vele, míg van kedve pattogni, ha nem, akkor meg menjen csak vissza a hülye haverjaihoz, nekem tök mindegy.
Verőfényes napsütés, tavasz, rovarok, meg minden anyám kínja, ahogy azt illik így kora reggel. Alig látok ki a fejemből, mikor kimászok az ágyból és felrángatok magamra egy melegítőalsót. Szerencsére hétvége van, dögölhetek itthon egész nap... legalábbis merem remélni, hogy a két másik pöcsös nem tervezett semmiféle kalandtúrát be, mert részemről felejtős az ötlet. Menjenek néha kettesben is romantikázni, nem igaz? A kávéillatot követve jutok le a konyháig, ahol egy határozott "Enyém!"-morranással oroznám el JJ-től a gabonapelyhes dobozt, de ő időben nyúl utána. - Add már ide, baszod... - Az iménti álmatag morranás helyett immáron tényleges morgás dörren torkomból ezzel együtt, jelezve: bal lábbal keltem, szóval lapos kúszásban közlekedjen a világ, ha jót akar magának. Legalábbis addig, míg nem lelek valamit, ami kibillent ebből a hangulatomból. Kikapom kezéből a dobozt, annak tartalmából a padlóra is szórva az indulatos mozdulatnak hála és a hűtőhöz lépek, hogy tejet vegyek elő ehhez a nyúltáphoz, amit reggeliző pehelynek titulálnak, mikor kiszúrom a jelenést a birtok határánál. - Mi a fasz? - Hunyorogva még közelebb is lépek az ablakhoz egyik kezemben a tejjel, másikban a birtokba vett dobozzal, hogy vajon tényleg jól látom e... És tényleg! Nem tudom, hogy maga a látvány vagy a kávé gőze az, ami kijózanít a reggeli tespedésből, de hogy ilyen gyorsan farkas még nem tért észhez az is biztos. Érzékelem, ahogy Zarko mögém lép és felröhög, majd közli, hogy ő hozza a stukkert és lerendezi az idegen ipsét. Erre a megszólalásra persze máris kevésbé fontos a müzli és el is kapom a vállát a tesónak. - Hagy majd én elintézem! - Pakolom egyik kezébe a tejet, másikba a dobozt, ő meg csak pislog, majd fejcsóválva adná vissza a cuccot, mondva, hogy ki se látok a fejemből, menjek már anyám valagába, nem az udvarra ki... Én azonban nem veszem vissza a reggelimhez elővett alapanyagokat, csak csörtetek a lakáson keresztül azt kiabálva, hogy "Elintézem én. Mondom, hogy kurvára elintézem, oké?"
Nem is hagytam meg másnak a lehetőséget, noha nem lettem volna meglepve, hogy míg a birtokhatárig caplatok kezemben a saját stukkerommal, addig ezek a barmok a konyhaablakból lőnek célra. Az egyik rám, a másik a kerítés tövében vizelőt. Merthogy eme csodás jelenést sikerült kiszúrnom a konyhaablakból, nem mást. Pajzsomat már a házban felvontam, s most alig pár méterre a delikvenstől - talán még fütyörészik is - nyújtom ki fegyvert tartó kezem, hogy a lába mellé lőjek a "pisisnek".
Baszki, gecire másnapos... vagy aznapos vagyok. Tököm tudja, cigim van, a saját lábamon járok, a többit leszarom. A GroßMuttitól való szabadulást ünnepelgettem, ami annyi tett, hogy istenesen bebasztam. A sok pia miatt egy idő után persze feszíteni kezdett a hólyag, én meg valahogy elkeveredtem az erdőbe, vagy annak a szélére, fasz tudja. Fű, fa és vadszag volt. Embert nem éreztem, bár ha érzek, az se izgat, de így legalább közszemérmes szarságokért nem pattoghat nekem senki - hittem én -, szóval dákó elő, brunya indul. Közben persze pöfékeltem, szentül hiszem, hogy az a fejfájásra és a morgós hangulatra is jó. Legalábbis semmit nem ront rajta. Az egyetlen, ami ront a helyzeten, legalábbis bassza a csőröm, az az, hogy valaki nekiállt itt puffogtatni, mintha muszáj lenne. Hát én meg szartam rá. Helyette meglóbáltam a farkam, hogy lerázzam, aztán eltettem, mint aki jól végezte dolgát, majd a közeledő manusra pillantottam a napszemüvegem mögött hunyorogva sárga szemmel. Ha felöntök a garatra, mindig színt vált. - Bocsesz, nem vagyok buzipárti, nem szophatsz le - húztam vicsorszerű vigyorra a szám, és kiengedtem egy adag füstöt a számon keresztül, aztán mintha mi sem történt volna, ballagtam tovább. Nem érdekelt a csóka - még -, ha most hisztizni kezd, mert fényes nappal hugyoztam, hát bassza kutya, őt is levizelhetem, nem gond nekem. Csak ne élvezzen el tőle, mindennek van határa.
Kezdőlap
//
a kövi jobb lesz 
