Éreztem én, hogy egyszerűbb lenne a fejébe ereszteni a golyót kapásból, de ha már önként és dalolva tévedt a kerítésen túlra és hallhatóan beszédképes is a drága tündérbogár, hát miért ne beszéltetnénk meg kicsit előtte? Aztán a történet vége úgy is ugyan az, csak némi kerülővel. Talán, ha jó fiú lesz, még egy sörre is meghívom... vagy fejfájás csillapítóra, mert ahogy látom óvatos a járása. - Amíg a mi területünkön dobálod a sárgát, kurvára mindegy neked, hogy mit csinálok. - Az van és kész. Ennek példájául két lépés után újabb lövés dörren, ezúttal nem tévesztve célt lövöm lábon a másikat. Tekintetem meg se rezzen, kék pillantásom morcos, őszintén kialvatlan. Baszakodjon az anyjával kora reggel, ne velem! Ha nem ért a szép szóból, akkor a másik lábát is ellövöm. Akkor már talán felfogja végre, hogy nem megy innét sehova, csak majd ha én, meg a bátyáim is úgy akarják. Akár megtorpan, akár elhasal a fűben, némi elégedettség ül ki képemre, hogy lám, mégiscsak tudunk viselkedni! - Ki vagy, mit keresel erre és mi az indokod, amiért ne hagyjam, hogy a többiek célbalövést rendezzenek odabentről a fejedre?
- Hű, de kinyílt valaki csipája! A hangokat is látod már, töki? "A mi területünkön" - utánoztam idétlen, elvékonyított hangon -, kikkel buzulsz még itt? A cserkész-klubbal? Lábon lőtt. A kis geciszökevény lábon lőtt! Felmordultam, egyrészt meg megéreztem, másrészt meg csessze meg, ne lövöldözgessen itt, még a végén célozni is megtanul és pöcsön lő! Hát bazmeg! A képébe bámultam, és szinte a homlokomra volt írva az "ez most komoly?" kérdés. Tényleg, öregem, farkasok vagyunk és itt hadonászik a vízipisztolyával? Aztán meg még nekiáll arcoskodni. Kiköptem a lába elé. - Hugyozni is kettesével, kéz a kézben jártok? - húzom lenéző vigyorra a szám, majd ugatósan felröhögtem. - Lascar. A vércsoportom meg a lábméretem nem érdekel? - Egy lépést tettem felé, bár a meglőtt lábam nem díjazta, hogy erőltettem a sántítás ments járást,nem is sikerült tökéletesre. - Kijöttél egyedül a játékoddal, hogy utána a hátvédjeiddel fenyegess, komolyan ennyire nincs vér a pucádban? - Végigmértem. - Ha ki akarsz rakni, ess nekem, vagy legalább tettesd, hogy farkas vagy. - Halkan és negédesen beszéltem, akár kedvesnek is lehetett volna titulálni a hangszínem alapján. Energiáim felcsaptak és a másikénak feszültek, hogy kicsit megcincáljam a farkasát, meg akartam kóstolni, ha már másnaposan idetolta magát, legalább legyen ennyi örömöm benne. Azt éreztem, hogy nem egy kis sihederke, mert nem tudtam úgy szórakozni a korcsával, ahogy szerettem volna, és ez csak olaj volt a tűzre. Kék szemem sárgán felragyogott, idén előbb jön a jézuska? Nem vagyok százas, hogy provokálni próbálom, de ilyenkor a megszokottnál is kötekedőbbé válok és úgy szeretném, ha ugrana! Energiám hivalkodó, harcias, bele-belemar, ahol és ahogy tud. Háromszáz évvel ezelőtt ez akár egy kölyök incselkedő játékra hívása is lehetett volna, már nekem már akkor se az volt játék, mint a többinek. Most is játszani akartam, ha úgy tetszik, csak nem épp ecc-pecc-kimehetsz-et.
Mivel magyarázattal nem voltam köteles szolgálni neki, a bátyáim pedig be tudnak maguk is mutatkozni, ha akarnak, egy "Fogd már be"-vel egyenértékű lövéssel feleltem csupán a kérdéseire. Korán van még ahhoz, hogy jó képet vágjak bármihez is, pedig tudok, ha megerőltetem magamat. Ráadásul ez a korcs hazavágta az egész reggelemet. Hogy a rákba vághatnék ezek után bármihez is jó képet?! - Ch. Nem. - Köpöm felé a szavakat. A vállszélességgel és a magassággal bőven ellennék, ha koporsót szánnék neki, bár manapság a hamvasztás úgyis divatosabb. És ennek én roppant mód örvendek. Tisztább meló. Míg magyaráz, higgadt mozdulatokkal és épp csak felszín alatt forrongó energiákkal fogadom a fröcsögését. Farkasom láncra vert vad, neki és nekifeszül újra a ketrecének, melyet magabiztosan tart fenn egyenlőre emberi felem. Menne, rohanna, nyakát törné a pimasz másiknak, akit nem kötnek láncok. A fegyver tárát a földre ürítem egyetlen laza rántást követően, majd láthatóan unott képpel, mégis sárga tekintettel emelem fel a fejemet és állom a tekintetét és széles vigyorra húzódik képem. - Megfognád egy percre? - Firtatom szórakozottan, látszólag totálisan eltérve a témától és szavaimmal együtt az üres fegyvert felé dobom. Ha felé nyúl, csak könnyebb a dolgom, de ha nem kapja el ösztönösen, akkor is igyekszem véghez vinni a következő mozdulatsort. Kilépek előle, felé-mellé, majdhogynem egymásnak feszülnek vállaink, s indulatos erővel lépek bele meglőtt lába szárának közepébe, hogy a csontja csak úgy reccsen, inai feszülnek. Taszajtok rajta egyet, ismerkedjen csak a föld közelségével, ugyanakkor számítok részéről ellentámadásra. Sőt... tárt karokkal, apró, invitáló mozdulattal várom.
[a Vörös Hold éjszakáján] Néma unalom. Fogvatartóm sehol és az a kurva ezüstrács se enged az ablakon. A beáramló vöröslő fény-folyam feketére festi véremet a mocsárszínű bundán. Egy ideje már nem számolom az idő múlását. Éjszakák és nappalok váltakoznak monoton egyhangúságban, s ez a rühes szuka se jött még rá, hogy holtamban többre menne velem, mint élve. Sosem féltem a halált, megváltásért könyörögni pedig egyenesen a gyengeség jele. Így hát tűrök. Testvérem, s gyermekkori cimborám felbukkanásában már nem reménykedek, s az is csupán fanyar, nyertes vigyort húz képemre, hogy a kölyöknek több esze volt annál, mint ami látszik és elhúzta innét a belét, amint idegen szagot érzett. Én itt fogok megrohadni, s bár szarul áll a mártír szerep, azért remélem, megéri, brat…
[utolsó tanítási nap az egyetemen] Még mindig semmi előrehaladás. Valami mozgás hallatszik a földszintről. Az ismerősen ráérő, lassú koppanások mellé sietős, izgága léptek társulnak odafentről. Felkapom fejemet, füleimet hegyezek a hangok után kutatva a hatalmas épületben. Farkas alakban vagyok, s nem is tervezek más formát ölteni, hacsak nem kényszerít hőn imádott némberem rá. A tegnap eléggé kicsinált, az igazat megvallva. Ki ez a gyerek odafent? Még, hogy majdnem minden vizsga sikerült… Óvodát is nyitunk lassan, vagy mi a faszom?! Energiáimat elzárom, mint frigót vágja be az ember a torkos testvér előtt, s csupán a fentről érkező neszek, zörejek alapján próbálom bemérni, merre is jár a kettős, mit művel éppen. Irritáló ez a kölyök. De legalább már tudom, hogy fogvatartómnak is van lelke.
[Denaali látogatásának éjszakáján] Semmi hír a nőstényről. Csak a hasam korgása veri fel a ház nyugalmát napok óta. Meg eltörtem a karomat, ahogy az ablaknál lógtam. Megint. De végre enged az a rühes rács.
[tegnap] Valaki érkezett hozzá. Ez most nem a kölyök. Valami nagyobb kutya… Energiáimat, mint valami szubmisszív pincsi, húzom vissza a felszín felől, végleg elzárva azt, miközben magam alá hajtogatom csatakos mancsaimat. Még kell egy kis idő a Bestiának és nekem is, hogy összeszedjük magunkat, így hát süket némaságban várok tovább. Csak remélni tudom, hogy a szuka nem neszeli meg tervemet, mit huzamosabb távollétei hívtak életre.
[ma, kora hajnalban] Csend van. Már pirkadat óta várok, de semmi mozgás. Eső kopog a csatorna fémjén, de ez igazán nem állíthat meg, eléggé „Most vagy soha” a szituáció, hiszen minél tovább húzom a dolgot, annál inkább nő az esélye annak, hogy tudomást szerez a meglazított rácsról az a megátalkodott nőstény. Nem tudom, elhagyták-e a házat, a buzgóság elnyomott az éjjel kissé, de ha épp enyelegni hozta ide a csókát és még itt eszi őket a fene, az is az én kezemre játszik. Lefoglalják egymást. Már a visszaváltozás is kisebb tortúra, na de ez legyen a legnagyobb bajom. Az elmúlt időszak az alapvetőnél is jobban megedzett e téren, megboldogult apám zokogva forog a sírjában örömében, azt hiszem! Zarko mindig is kicsit keményebben volt fogva, mondván, mégiscsak ő az elsőszülött, hiába egykorúak, mondhatni ikerképmásaik egymásnak farkasaink. Mindig én voltam „a kisöcsi”. Ha nem is volt kimondva, a háttérben ott húzódott ez állandóan, hogy most szemen tudnám őket köpni érte. Na ide szarjatok, hírhedt Vaskovicok! Azzal nekilendülök, felkapaszkodom a pince falának felső szegmensén levő ablakhoz, s eme húzódzkodó mozdulat lendületét igyekezve használni, nemes egyszerűséggel kitöröm a meglazított rácsot. Az egyik oldalával szakad ki a falból csupán, mintegy lengőajtóként funkcionálva – és ahogy visz a lendület, az ezüst végigégeti oldalamat, lemarva róla frissen gyógyult bőrt, megpörkölve húsomat égett szagot hagyva magam után. Aztaretkeséletbe! Kell pár másodperc, de talán percek is, mire összeszedem magamat annyira, hogy farkasalakba váltva vissza induljak meg, bele a vakvilágba. Itt még ismerem a terepet, viszonylag gyorsan is… vonszolom magam, bármennyire szánalmasan hangozzék ez, de a folyón túl már idegen a terep. Még jó, hogy a folyam elmossa a szagokat. Ennyi előnyöm hagy legyen, ha már basztam visszaigazgatni azt a levert rácsot az ablakra…
Kezdőlap
