Lakosztály

Lakosztály // Szomb. Márc. 29, 2014 11:58 pm

Jelenlegi lakó: Rahim Alidad

Re: Lakosztály // Vas. Márc. 30, 2014 1:35 am

Az elmúlt hetekben kétszer vállalkoztam levezetni az Anchorage-Fairbanks-Anchorage útvonalat, és meguntam, hogy a napom felét vezetéssel töltöm, pedig imádok vezetni, és az Aston kényelmére se lehet panaszom, csak mire hazaértem, olyan voltam, mint a mosott szar, ami noha lebeg a víz tetején, de attól frissebb nem lesz.
A házvezetőnőm egy kincs, igaz ezt nem szoktam hangoztatni neki, még a végén elkényelmesedne. Hadd dolgozzon meg a pénzéért. Elég jól ismeri a környéket, tudni illik eredetileg Fairbanks-i. Ő foglalta le nekem a lakosztályom, és nyújtotta be az igényeim listáját, ami… hát nem éppen rövid. A legfontosabb például a kasmír ágynemű. Másban nem vagyok hajlandó aludni, mert ezt szoktam meg. Nem számít hogy oldják meg, csapják a számlámhoz az árát, csak legyen ott, mire megérkezek.. ami ha a GPS-re pillantok, pár percen belül meg is történik.
Az Aston belsejét betöltő zene nem olyan hangos, hogy azzal magamra felhívjam a környezetem figyelmét, minek kellene ilyen trükkökhöz folyamodnom, amikor maga a kocsim is eléggé hivalkodó ahhoz, hogy csak a vak ne forduljon meg utána. Nem sokan furikázhatnak a világ ezen részén a James Bond filmekből ismert Aston Martinok egyikével. A nap nem süt, ettől független, hogy nappal mindig napszemüvegben vezetek. Ennek semmi más oka és magyarázata nincs, minthogy így szoktam meg. Dubaiban tanultam meg vezetni, ahol a szikrázó napsütés mondhatni állandó. Las Vegas se a hóviharairól és a komor időjárásáról híres, ezért megszoktam, hogy ha látni is akarok valamit az útból a délibábokon kívül, akkor nem árt, ha van rajtam napszemüveg. Nélküle vezetni olyan lenne, mint öltönyben járni alsógatya nélkül. Kényelmetlen.
A hotelhez érve a főbejáratnál állok meg természetesen. A slusszkulcsot leadom, a csomagjaimat a csomagtartóban hagyom, majd utánam hozzák, nem cipekedek, ha van olyan, aki megteszi helyettem.
Az öltönyöm igazi klasszikus, egy három részes Saville Row darab, amit Londonból hozattam át. Szeretem a konzervatív darabokat, az intelligensen felépített image nagyban megkönnyíti a hozzám hasonlók életét, nem mintha annyira nehéz lenne érvényesülnöm az életben, egyszerűen kényesen odafigyelek a részletekre. Minő szerencse. A szemüvegem leveszem, mielőtt a hotel halljába lépnék, és a zakóm belső zsebébe csúsztatom. A kasmír, gyapjú, és selyem anyag első osztályú, és méregdrága, nem különben makulátlanra pucoltatott bőrcipőim, és Patek Philippe Platinum World Time karórám, amin a világ összes időzónája megtalálható. Letisztult formái miatt a hozzá nem értők rögtön alábecsülik, mondván mi ez egy arany Rolexhez képest. Kevesebbért is öltek már embert, ezért nem is gond, hogy az átlagembernek fogalma sincs róla, hogy egy életnyi luxus árát hordozom a csuklómon. Születésnapi ajándék volt egy Dubai olajsejktől, aki a nevelőapám jó barátja már egy évtizede.
A recepción leadom a csinos hölgyikének az útlevelem. Nem támaszkodok a pult tetejére, amíg beregisztrál a rendszerbe, mert nem kocsmában vagyok. Látom rajta azt a meglepettséget, amit megszoktam már életem során. Az útlevelem Iráni, a nevem Iráni származásra utal.. és ha bejelentkezek valahova előzetesen, mindig arra készülnek, hogy egy turbános fószer állít be szőnyeggel körbetekerve, csodalámpással a kezében. Ehelyett kapnak egy világosbarna, kék szemű fehér pasast. Anyanyelvem a perzsa, de ugyanolyan jól beszélem az angolt is, bár érezhető egy kis akcentus, erről nem tehetek. Teheránban több ajkú emberek vettek körül. A török, kurd és azeri nyelvek úgy lopták be magukat a fejembe, hogy észre se vettem. Nem jelent gondot, ha ezeken a nyelveken kell társalognom valakivel. A kulcsomat megkapva érdeklődők, hogy megkapták-e a listát az igényeimről, külön kiemelem a reggelente szertartásszerűen elfogyasztandó kávémat, a Panamai Hacienda La Esmeralda-t, amit ugyan nehéz beszerezni, de nem lehetetlen, mert nekem is van otthon.
A lakosztályomhoz mire felérek, a hordár már bepakolta a csomagjaim. Ügyes kölyök, busás borravalóval tömöm meg a zsebét, aztán megtoldom még néhány dolcsival, hogy kerítsen nekem estére egy thai masszőrlányt, mert elgémberedtem a vezetésben.
Az idill mondhatni tökéletes lenne, ha a bárba bekészítették volna a Dom Perignon „fehér aranyát”. A pezsgőt az asztalon találom meg, még csak bele se tették jégvödörbe. Leszólok a recepcióra, kéretem a vödröt, és a panaszkönyvet. Nem szoktam hozzá ilyen mulasztáshoz. Nem volt divat se Dubaiban, se Vegasban....

Re: Lakosztály // Pént. Ápr. 04, 2014 11:42 am

Éppen a napi sétámat teszem meg a Hotelben, amikor a recepciós lánynak érkezik egy telefon. Szerencsétlen csak hebeg és habog, próbál tiszteletteljesen fogalmazni, de érzem a szagán a izgatottságot. Lassítok a lépteimen és kifaggatom arról, hogy mi történt.
Velem aztán még inkább zavarban van, tekintve, hogy én vagyok a főnöke, és ami a kérdőre vonó pillantást illeti, nem kérkedem vele, jut neki belőle bőven. Miután befejezte a történetet, én magam kérem el tőle azt a bizonyos panaszkönyvet, könnyedén a hónom alá csapom, és máris indulok az említett lakosztály felé. Látom a szemében az értetlenséget, hiszen nem feltétlenül dívik az, hogy maga a szálloda igazgatója foglalkozzon az ilyen jellegű ügyekkel.
Természetesen azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy azért intézem el én, mert annyira aggaszt egy pofátlan halandó energiatúltengése. A falkaegyesülés óta bevallom, sokat unatkozom, eltűnt a feszültség az életemből, hiányzik már némi szórakozás.

Percekkel később már a lakosztálynál vagyok. Majdhogynem reflexből, kopogtatás nélkül próbálok meg benyitni, aztán eszembe jut, hogy most Dominic-hez hasonlóan én is egy szerepet kell felvállaljak, visszarepülve Chicago maffiaszervezetei közé, szóval szofisztikálom magam, és kopogtatok.
Ha ajtót nyit, láthatja rajtam, hogy magam is a felső tízezer képviseletében jelenek meg előtte, makulátlan sötétszürke öltönyben, hibátlan nyakkendővel, drága parfümmel körüllengve. Alig észrevehető a szám sarkában megbúvó mosoly, és a kissé oldalra billentett fej, amivel minden gátlás nélkül végigmérem a vendéget.
- Ha jól értesültem, ezt keresi. - tartom fel a könyvet mellmagasságig, aztán ha van elég helyem, invitálás nélkül surranok be az ajtaján. És ha be tudok mindenféle fizikai kontaktus nélkül kerülni, úgy megkeresem a magányosan árválkodó pezsgőt, magamhoz veszem és forgatni kezdem a kezeim közt. Mintha csak otthon lennék.

Re: Lakosztály // Hétf. Ápr. 07, 2014 11:04 pm

Lakosztály Gerard-butler-actor-man-face-male-celebrities-315x851_www.kepfeltoltes.hu_

Leülök a bőrkanapéra, amíg a szobapincért várom. Félig elhúzom a bőröndömet lezáró cipzárt, és benyúlok a tervrajz tároló hengeremért, amit egy könnyed mozdulattal ki is húzok onnan. Magam mellé teszem, egyelőre még nem foglalkozom vele, de nem árt, ha kéznél van. A MacBook-ommal ennél már sokkal óvatosabban bánok. Kivéve a tartójából az üvegasztalra fektetem, majd felnyitom a tetejét, és bekapcsolom. Az azonosításhoz belenézek a kamerába, ami szkenneli a retinámat. Szeretem olyan biztonságban tudni a virtuális dolgaimat, amennyire csak lehet, ezért még egy jelszót is kér, mielőtt tejes hozzáférést kapnék a gépen tárolt cuccaimhoz.
Miközben a 3D-s tervezőprogram betölti a már meglevő anyagot, amin jelenleg dolgozok, tenyeremet könnyed mozdulattal húzom végig az arcélemen, mitől borostám halkan sercen.
A számítógépes programok rohamos fejlődése ma már sokkal könnyebbé és illusztrissá teszik a tervezői munkát, és nagyon nagy előnyben vannak a korombeli feltörekvő építészek az idősebb korosztállyal szemben, akik nem nagyon tudnak már lépést tartani az új technikákkal, s noha a régiek is megbízhatók, de nagyon idő igényesek… az idő meg ugyebár pénz…
Épp a digitális rajztáblámat pakolom elő, amikor meghallom az ajtón a határozott kopogtatást. Az asztalon árválkodó Dom Perignon-ra vetek egy rövid pillantást, mielőtt felállok. Nem sietem el a dolgot. Megigazítom a mandzsettáimat, aztán a lakosztályom ajtajához sétálva elfordítom a kulcsot, és kitárom azt.
A meglepettség őszinte jelei ülnek ki vonásaimra, de csak egy pillanatra, hogy utána leplezetlenül mérjem végig a férfit.. aki határozottan nem a szobapincér. Érdekes látványt mutatnánk külső szemlélőnek, ha más is lenne most itt rajtunk kívül, ahogy mindketten szinte egyszerre mozdulva mérjük végig a másikat.
Nos. Világ életemben olyan emberek között mozogtam, akik számítanak. Azonnal leszűröm nemcsak az öltözékből, hanem a magabiztos.. mégis laza mozdulatokból, hogy valószínűleg magához a szállodaigazgatóhoz van szerencsém. Errefelé személyesen az igazgató hozza fel a panaszkönyvet? Nofene.
- Jó estét.. – Szólalok meg, lazán engedve szabadjára a nők által sármosnak titulált mosolyomat. Beinvitálnám, de beengedi ő saját magát. Amikor ellép mellettem, könnyedén belököm az ajtót, és eleresztek egy hangtalan vigyort, mielőtt utána fordulva tekintetem a már kezében tartott üvegre siklana.
- Igen. Jól értesült. – Pillantok a könyvre, majd onnan egyenesen a pasasra. – Meglep, hogy maga az igazgató hozta fel. Erre még sehol nem volt precedens. Szabad? – Nyújtom a kezem a könyvért. Több következtetést is leszűrhet a mondandómból. Egyrészt, hogy elég jó megfigyelő lehetek… másrészt, hogy nem ez az első hely, és alkalom, hogy a panaszkönyvet elkérem. Mint vendégnek, jogom van véleményezni, ha valamit nem találok megfelelőnek azokkal a szolgáltatásokkal kapcsolatban, amit a szálloda nyújt nekem a pénzemért cserébe. Ezért egyáltalán nem érzem magam feszélyezve.. még az ő jelenlétében sem.

Re: Lakosztály // Kedd Ápr. 08, 2014 11:11 am

Ha őszinte akarok lenni, akkor nyíltan kimondom, hogy cseppet sem érdekel a számomra behízelgőnek ható mosolya. Abból nekem is akad bőven raktáron, de ezen nem kell meglepődni. A mi fajtánk csak úgy bűzlik az erőltetett mesterkéltségtől, pláne akkor, ha két-háromszáz évnyi tapasztalás áll a hátunk mögött.
A mi fajtánk soha nem siet, soha nem kapkod. A mi fajtánk úgy érzi, hogy ráér, és a világ majd rohan helyette, sietve borítva le a vörösszőnyeget, mielőtt a talpunk a földhöz tudna érni. Az igazság azonban az, hogy míg ő emberként nagy tévedésben él, én a magam 350 évével kicsit jobban megengedhetem magamnak ezt a fajta lezserséget. Ezért kerülöm az embereket, már az ostoba és rátarti gondolkodásmódjuktól kedvem lenne elroppantani a gyönge kis nyakukat.
Nem zavartatom magam, hiába sürgetne, hogy adjam át a könyvet, én ráérősen nézegetem az üveget. A megjegyzését csak egy mosollyal veszem tudomásul, azzal a fajta mosollyal, aminek apró szusszanás a velejárója, és tűnhetne akár megadónak is, ha nem csillanna mellé olyan átkos fényben a szürke tekintetem.
- Szerintem még egy kicsit ráér. - nem, nem javaslatot teszek, hanem kijelentem, hogy én osztom be az idejét. A pezsgőt visszahelyezem az asztalra, szemérmetlenül melléfektetem a panaszkönyvet is. Ha annyira siet, majd idejön, és elveszi. Egyébként sincs benne túl sok mejegyzés. Amióta enyém a szálloda, azóta kínosan ügyelek az elégedettségre, és nem azért, mert mindenáron ki akarom nyalni a vendégek fenekét. Egész egyszerűen azért, mert ami az enyém, az tökéletes. És ha valahol hiba van, azt nem fogom elintézni néhány sorral. Ez rólam szól, az én presztízsemről. A vendégek akár fel is fordulhatnak.
- Mennyi ideig szándékozik nálunk megszállni?
Húzom az időt egy már-már feleslegesnek tűnő kérdéssel, bal kezem ujjbegyeivel végigsimítva a fényes borítón. A figyelmemet persze nem kerüli el az elöl lévő technikai csodák sorozata. Azon kívül persze, hogy jó módra utal, inkább undort, mintsem vágyat kelt bennem, tekintve, hogy gyűlölöm az ilyen... kütyüket, vagy hogy is mondják manapság.

Re: Lakosztály // Kedd Ápr. 08, 2014 1:13 pm

Hangyányit vonom fel a szemöldök a kijelentése hallatán. A kezemet visszaengedem a testem mellé, majd nemes egyszerűséggel zsebre teszem. Magamban nevetek, ha arra gondolok, hogy valószínűleg le akar majd beszélni a szándékomról. Ez lenne a leglogikusabb, nem? Mi másért jönne a szálloda igazgatója személyesen? Szerintem nem akarja, hogy csorba essen a szállodája hírnevén.
Minden esetre kíváncsian várom, hogy akarja majd megoldani a kialakult helyzetet. Nem sok jóvátehetetlen hiba van egyébként, és hajlok afelé, hogy meghallgassam. Rosszban lenni nem áll érdekemben senkivel. A jó kapcsolatok mindenek előtt..
Leülök a bőrkanapéra, rutinos kézmozdulattal kínálom hellyel a vendégemet is. Attól függetlenül, hogy leül-e vagy sem, válaszolok az érdeklődésére.
- Pár hétig. Attól függ, hogy mikorra végzek a munkámmal. – Meg persze attól is, hogy a megrendelő elfogadja-e az első változatot, mert ha nem, akkor át kell dolgoznom a terveket. Pont azért költöztem át egy időre Fairbanks-be, hogy napi személyes kapcsolatban tudjak maradni az ügyféllel. Így minimális csak a kockázata, hogy utólagosan módosítani kelljen, mert így nyomon követhet mindent.
- Szívesen megkínálnám egy kis pezsgővel... – Dőlök hátra, kényelembe helyezve magam emelem rá jobb bokám a bal térdemre, miközben ujjaimat összefűzöm az ölemben. – …de távol áll tőlem, hogy a vendégemet megsértsem azzal, hogy meleg pezsgővel kínálom meg. – Burkolt, véleményem szerint elegáns célzással próbálom rávezetni a problémámra, ami miatt felkérettem a panaszkönyvet. Egyértelműen dolgozói mulasztás történt, amit nem kívánok túlragozni, de a precízség fontos az életemben, és nem csak magamra nézve. A környezetemtől is elvárom.
- Ezt bizonyára ön is megérti, Mr… ? – Kérdőn, és nyíltan nézek a szemei közé, ha állja a tekintetem. Ő nyilván tisztában van a személyazonosságommal, ha jól sejtem utánam kérdezett, mielőtt feljött hozzám –én legalábbis ezt tenném. Én viszont nem tudok róla semmit, és szerintem… de csak szerintem úgy illett volna, hogy amikor ajtót nyitok, és beinvitálja saját magát, azzal együtt be is mutatkozik. Nyilván a helyiek kicsit lazábban kezelik a társasági etiketett.
Érzek némi feszült vibrálást közöttünk. Kíváncsian várom, mi fog kisülni ebből az egészből.

Re: Lakosztály // Vas. Ápr. 13, 2014 11:17 am

A válaszára fanyar mosollyal bólintok. Ahogy hellyel kínál, puha határozottsággal rázom meg a fejem, és inkább otthonosan lassú, fürkésző ragadozóléptekkel járom körbe az asztalt. Megfogom ezt, megsimítom azt. Jelzés értek, számomra szagnyom - itt minden az enyém, ő csak vendég, de ezt nem fogom ennél erőszakosabban a tudtára adni.
- Talán önzőség lenne azt kívánnom, hogy csak nyugodtan és megfontoltan végezze a munkáját.
Apró nevetés, nem több, nem kell, hogy komolyan vegyen, én sem veszem őt, sem pedig saját magamat.
Kedves gesztus a kínálata, nagyra értékelem, mégis arcomra töprengő ráncok ülnek, mielőtt újfent szóra nyitnám a számat. Lágy, sejtelmes baritonon búgom be a meglehetősen tágas helyiséget.
- Megtisztel, de a pezsgőt valahogy mindig a nők italának tartottam.
Újabb mosoly, lekiált a szám szegletéről, hogy udvarias köntösbe bújtattam a véleményemet. Sértésnek veszi? Talán. Hogy érdekel-e? A világért sem.
- de Luca.
Maradjunk ennyiben, és a továbbiakban ő is csupán Mr Alidad marad számomra. És mintegy végszóra, elhaló kopogtatás zavarja fel a feszült légkört. Ha a férfi indulna, csak feltartom a kezem, jelezve, hogy maradjon csak meg nem rég elfoglalt kényelmében - én magam indulok, hogy szélesre tárjam az ajtót.
Szobalány, szép lábú, de az arca mindent elárul. Tudja, hogy nem azért van itt, mert szükségünk lenne még egy garnitúra ágyneműre. Beljebb invitálom, derékfogó mozdulattal, de nem kell hozzáérnem, veszi a lapot.
- Ginger, ha nem tévedek. - nézek rá, ő pedig bólint. Belököm az ajtót - Mr Alidad, engedje meg, hogy bemutassam Gingert, ő felel a lakosztályok problémamentes működéséért.
Gyors tiszteletkörök, semmi több, csak hogy mindenki világos képet kapjon a helyzetről, a résztvevőkről és a státusz diktálta pozícióról.
Egészen sokáig hallgatok, Ginger csak lehajtja a fejét, riadtan pislog fel, de rám, ránk nem mer nézni. Érzem a félelme szagát, annyira facsarja az orromat, hogy kedvem támadna tüsszenteni, de legalább is felengedni a Bestia rosszalló morranását. De nem teszem. Inkább szembe fordulok a lánnyal, igazítok a nyakkendőmön, mosolygok rá - nyerjem csak el a bizalmát. Csak egy félreértés, amit tisztázni kell, aztán mindenki mehet a dolgára.
- Szeretném, ha most lemenne a gazdasági irodára, és benyújtaná a felmondását. - a hangom mézédes, mégis határozott és ellentmondást nem tűrő, hallom, ahogy a szíve kihagy egy ütemet - Most.
Adom meg neki a bátorítást, mert csak hallgat, reszket és ellenkezne, érzem, de tudja, hogy nem teheti meg.
- Tényleg szükség van arra a panaszkönyvre?
Fordulok a férfi felé, amikor a lány megsemmisülten távozni készül.

Re: Lakosztály // Vas. Ápr. 13, 2014 12:49 pm

Önkéntelenül is az egyik nagynéném macskái jutnak eszembe arról, amit csinál. A két perzsa kandúr örökös harca a territórium uralásáért, amit mindketten magukénak gondoltak. Egyszer egyikőjük járta végig a ház minden helyiségét, pofáját a bútorok, és a nagyobb tárgyak széléhez dörgölve, szagmintát hagyva rajta.. mintha azt mondaná, ott minden az övé.. aztán következő alkalommal a másik kandúr játszotta el ugyanezt. Érdekesnek tartom, hogy mennyi olyan állati tulajdonság van, ami az embereknél is megfigyelhető. Megmosolyogtat.
Ha ezzel célozgatni próbált, akkor azt hiszem vettem a lapot… bár azt ő is láthatja, és érezheti rajtam, hogy egyáltalán nem feszélyez, amit csinál. A szívem nyugodt ütemben veri a maga dallamos ritmusát.
- Én pedig hízelgőnek is venném, ha ingyen élvezném a vendégszeretetét. – Ejtek meg egy könnyed vigyort. Azt hiszem jól érezhető, hogy épp annyira veszem komolyan szavait, mint amennyire komolyan gondoltam az iménti kijelentésem. Semennyire.
Színpadiasan a szívemhez kapok, hosszú ujjaimmal megérintem zakómat a szívem fölött, miközben kék szemeimmel felháborodottságot mímelve a pasasra meredek egy lélegzetvételnyi időre.
- Dom Pierre Pérignon – ejtem ki tökéletesen a századokkal korábban élt bencés szerzetes nevét – most megfordult a sírjában, Mr. de Luca. – Leállhatnék vele vitatkozni, hogy mi női ital, de akkor azt hinné, hogy talán a lelkembe gázolt a véleményével, ami nem lenne igaz. Ízlések és pofonok.
- Ha jól láttam, Grappa nincs a bár választékában. – Jelzem felé finoman, hogy tisztában vagyok a különböző tájak, és országok italkultúrájával… ahogy azzal is, hogy a neve alapján olasz származásúnak vélem. Itáliában a férfiak talán legkedveltebb itala a Grappa, én magam is kóstoltam, a hölgyek inkább a Limoncello-t szokták iszogatni, könnyed női csevej közben. A tiszteletköröket részemről ezzel letudtam.
A kopogás szakítja meg a társalgásunkat. Az ajtó irányába pillantok, de nem mozdulok. Figyelem, ahogy de Luca az ajtóhoz sétál, és beinvitálja a szobalányt a lakosztályomba. Futólag mérem csak végig, nem igazán kelti fel az érdeklődésem. Sejtem miért van itt. Elégszer láttam már ilyen, és ehhez hasonló szituációkat.
- Jó estét! – Nem szólítom a nevén, és nem vonom kérdőre se azért, mert az előzetes kérésemnek nem tett eleget. Ez a főnöke dolga. Soha nem avatkozom bele a dolgozók megregulázásába, hacsak nem én alkalmazom őket. Arcizmom se rezzen, amikor de Luca közli a lánnyal, hogy ki van rúgva. Mert lényegében erről van szó. Nem ad neki választási lehetőséget, s ha talán abba reménykedik ő, vagy a szobalány, hogy megesik rajta a szívem, akkor nem váltom be a hozzám fűzött reményeket. Csak felállok a bőrkanapéról, a bárhoz sétálok, és a hűtő ajtaját kinyitva kiemelek egy palack Midletont. Megforgatom az ujjaim között, végigfut a tekintetem a címkéjén.. huszonöt évig érlelték. Letekerem a kupakját, felszakítva ezzel a gondosan rámelegített zárjegyet.
Csak azután pillantok fel de Lucára, ha a lány már elhagyta a lakosztályomat. Lehettem volna jó fej, s talán lettem is volna, ha nem üres kézzel állít be a szobalány… ugyanis nem csak a panaszkönyvet kérettem fel, hanem egy jégvödröt is, amit mostanáig se kaptam meg. Ez már dupla mulasztás volt. Ha valaki egyszer hibázik, az megeshet, mert emberek vagyunk.. de ha kétszer véti ugyanazt a hibát, csak magát hibáztathatja.
A panaszkönyvre vetek egy pillantást, majd kiteszek a pultra két whiskey-s poharat.
- Ha Ön úgy érzi, Mr. de Luca, hogy a szobalány kirúgása kompenzálja a továbbra is orvosolatlan mulasztást, akkor nem… Nincs rá szükség. – A jégkockák élénken csilingelnek, ahogy a poharakban landolnak, majd könnyed mozdulattal töltök mindkettőbe a whiskey-ből. Az üveget a pulton hagyva fogom fel a poharakat, és de Lucához sétálva az egyiket felé nyújtom.

Re: Lakosztály // Kedd Ápr. 15, 2014 10:52 am

Tiszta sor. Mindig azok a legszűkmarkúbbak, akik belefulladhatnának a pénzükbe. Minden esetre kiegyezhetünk egy döntetlenben, pusztán azért, mert bármennyire nem tetszik, el kell fogadnom, hogy fogalma sincs róla, kivel beszél. Az emberek végtelenül könnyelműek és ostobák.
- Abban ne legyen olyan biztos. - felelem kihívóan, mégis egy csipetnyi humorral arra, hogy Pérignon mégis mit csinálhat a sírjában. De mivel közel sem biztos, hogy a férfi valóban meghalt, így megengedhetek magamnak ennyi "belsős" humort, mert ki tudja... Talán farkas lett, és azzal tölti az idejét, hogy a rajongóit fojtogatja álmukban. Fogalmam sincs, de bármi megtörténhet.
- Ez egy interkontinentális hotel, bármennyire szeretném a saját szájízemre formálni, vannak üzletpolitikai határok, amik közt mozognom kell. - vonok vállat, mintha nem is érdekelne a téma - De ezt gondolom megérti.
Fűzöm hozzá, mert látszólag ért az üzlethez, tudja, mi fán terem az ilyesmi, szóval azon kívül nem feltétlenül van jogalapja vádaskodni, hogy egy burkolt sértést kívánna a mellkasomba döfni. Vagy esetleg a saját, egyedülálló sznob személyének akarná megfeleltetni a hotelemet.
Gördülékenyen és minden probléma nélkül sikerül lezavarnunk az alkalmazottal való rövid jelenetet. Nem azt várom tőle, hogy dicsérjen meg, vagy legyen elégedett. Csak egy újabb jelzés afelé, hogy aki az utamba áll ezen a területen, azt minden gond nélkül teszem félre.
Eljön az a pont, hogy rándul egyet a szám szeglete. A lelki szemeim előtt látom, hogy megragadom a torkánál fogva, lerángatom a parkolóba, és beletöröm azt a fellengzős lúdnyakát egy kupac jegesre fagyott hóba.
- Csak nem gondolja, hogy azzal az alkalmazottal hozatom fel, aki egyszer már mulasztott? - felelem inkább a fantáziaképek megvalósítása helyett és átveszem a poharat - Van még mit tanulnia.
És mindeközben gondolatban ugrasztom a falka egyik nőstényét, hogy kerítsen nekem egy kurva pezsgőt, jéggel, szúrjon bele zöldségdíszt, vagy rejtsen el benne egy rúdtáncost, mit bánom én, csak hozza. Inkább az ablakhoz sétálok.
- Egyébként sem szoktuk meg a magához hasonlókat errefelé. A legtöbb vendég heteket spórol, hogy itt lehessen a síszezonban. Mivel foglalkozik? Ha nem tartom fel...
De azért megemelem kissé az italos poharat, hiszen ha már megkínált, akkor el fogom fogyasztani, méghozzá a saját tempómban.

Re: Lakosztály // Kedd Ápr. 15, 2014 6:49 pm

Bólintok. Megértem, hát persze, hogy megértem!
Könnyed vigyor ül ki az arcomra szavait hallva, mikor átveszi tőlem a poharat. Ránézésre néhány évvel idősebbnek tűnik nálam, ezért nem is firtatom, hogy az életben több tapasztalat érte, mint engem.
- Felénk úgy tartják, hogy az igazi okítást az élet nevű iskola adja, aminek a szabályai sokkal szélsőségesebbek, hogy azt egy emberek által intézményesített keretek közé lehetne foglalni.. egyetem elnevezés alatt. Bolond azaz ember, aki azt vallja magáról, hogy már mindent tud, és nincs mit tanulnia.
“Egy tanítvány egyszer így panaszkodott:
- Mester, miért nem feded fel soha történeteid értelmét?
- Mit szólnál ahhoz – felelte a mester -, ha valaki gyümölccsel kínálna, de megrágná, mielőtt odaadja neked?” – Hozom fel példának egyik kedvenc idézetemet. Talán mihaszna újgazdagnak látszom.. olyannak, aki a kákán is csomót keres.. de nem tartozom azon „trónörökösök” közé, akik csak dőzsölnek a családjuk vagyonában.. költik azt.. semmint gyarapítanák. Nem várom el, hogy megértse miért vagyok olyan amilyen, mert bár a vérem a nyugati civilizációhoz köt, de a szívem kelethez húz. Nekem az a haza, és mindig az is marad… más normák szerint, más kultúrában nevelkedtem. A nyugat.. és főleg Amerikaiak sokkal lazábban állnak egyes dolgokhoz, mint mi. Mikor annak idején New Yorkba költöztem, megtanultam alkalmazkodni ehhez a világhoz úgy, hogy a kultúránk értékeit és hagyományait ne tapossam a sárba.. de ettől függetlenül vannak olyan, számomra alapvető dolgok, amikből nem engedek.
A számhoz emelve a poharat én is iszok egy kortyot a minőségi whiskeyből, élvezve annak tüzes hatását, azt, ahogy végigszáguld nyelőcsövemen.. le egészen a gyomromig.
- Áh a szezon! – Lépek mellé, s pillantok ki az ablakon. Úgy tűnhet, mintha nem is lennék képben.. mintha nem tudnám, hogy azért van így tele a hotel. Igazság szerint nem érdekel annyira a síelés. Teheránban és Dubaiban „valahogy” ez kimaradt az életemből. Nem is értem miért..
- Belsőépítész vagyok. Több dimenziós látványterveket készítek a megrendelőimnek, virtuális sétával teszem élethűvé azt, ahogy kinézhet a hely a gyakorlati megvalósítást követően. Eddig főként Las Vegasi ügyfeleim voltak. Néhány hotel, kaszinó.. és bemutató szalon látványtervét készítettem el. De a Közel-Keleten is vannak érdekeltségeim.

Re: Lakosztály // Csüt. Ápr. 17, 2014 12:28 pm

Ezt komolyan nem vagyok hajlandó elhinni. Egy egyszerű senkifia oktat ki engem, ráadásul valami hihetetlenül mesterkélt történettel, aminek - bár közvetlenül nincs köze Istenhez -, mégis isteni magaslatokból száll alá. Régen hívő voltam, hittem, olasz vagyok, ezt ragasztotta rám a saját társadalmam, de amióta felülkerekedtem az úgynevezett "Isten fián", fiain, lányain, amióta hatalmasabb vagyok, mint azt bármilyen szent könyv ábrázolhatná... Azóta magamon kívül senkiben sem hiszek. Ettől függetlenül meglepően könnyedén kacagok fel rajta.
- Milyen igaz! - mindjárt rosszul leszek - Tudja, sosem lehet előre felkészülni arra, hogy mit hoz a holnap vagy a következő perc. - kocogtatom meg a pohár szélét - Én ezért is gondolom azt, hogy a rugalmasság talán még az élet által megszerzett tudásnál is hasznosabb lehet.
Kötve hiszem, hogy érdekli az, hogy én miről mit gondolok. Engem sem érdekel az ő gondolatvilága, de azért meglepően jó szórakozás a halandókkal szórakozni, Dominic-ot és a pszichológián alakított kis előadásunkat juttatja eszembe. Micsoda marha...
Irritál ez a közelség, nem tudom, hogy honnan jött, de úgy látszik, hogy egészen más kulturális szabályok vonatkoznak feléjük a távolságtartásra, mint amit én magam elfogadhatónak vélek. Mégsem lépek távolabb, gyönyörűen festhetünk, a két gazdag öltönyös, ahogy az ablakon át szemlélik birodalmukat. Várjunk csak, az én birodalmamat.
Hotel, kaszinó... Mindkettő én vagyok, mindkettőben volt már a kezem, így felcsillan a szemem, valós érdeklődéssel méregetve a másikat. De hogy miféle dimenziókról meg virtualitásokról hadovál, arról ötletem sincs, de úgy érzem, hogy nem is ez volt a lényegi mondanivalója. Elmosolyodom, miközben arra gondolok, hogy egy jó belsőépítész nekem sem jönne rosszul néhány falbontó műsor után, amit a Társalgóban vagy éppen az irodámban szoktam intézni. Vajon vérpucolást is vállal?
- Kreatív elme! Kedvemre való az ilyesmi. - nem - Ha meg nem sértem vele, esetleg kérhetnék egy névjegykártyát? Persze, nyilván megszerezhetném az elérhetőségeit az adminisztrációs irodából, azonban így mégis egyenesebb.
Mosolygok rá magabiztosan, és ha tudná, hogy mennyire érdekel az emberekkel való egyenesség, szerintem biztosan kivetné magát az ablakon.

Re: Lakosztály // Vas. Ápr. 20, 2014 1:31 pm

- Természetesen. – Mindig tartok magamnál kártyákat, mert bármikor keresztezheti az utamat egy olyan személyé, aki a későbbiekben potenciális ügyfelem lehet. – Szeretem az egyenességet. Ritka erény manapság. – Kortyolok kényelmesen a whiskey-ből. Nem sietem el a dolgot én sem, éreztetve vele tudat alatt, hogy nem tartom nálamnál feljebbvalónak. Domináns személyiség vagyok, aki irányításhoz, és nem irányíthatósághoz szokott. Szinte érzem, ahogy ebben a közelségben auráink egymásnak feszülve próbálják elnyomni a másikét. Mindig élvezni szoktam az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket. A tettlegességig fajuló erőfitogtatást nem tartom intelligens emberhez méltónak.
- Milyen a helyi golfklub? – Pillantok rá rövid hallgatást követően, elszakítva tekintetem a kilátásról. Láttam még a recepción bejelentkezéskor egy szórólapot, ami a golfklubra kívánta felhívni a vendégek figyelmét. Státuszából kifolyólag feltételezem, hogy szokott golfozni, és egy olyan véleményére jobban adok, aki megfordult már ott, esetleg tagságija is van… mint egy szórólap mögött álló reklámszakemberére, akit fizetnek azért, hogy fényezze. Amíg a munkám Fairbanksi tartózkodást kíván meg tőlem, a szabadidőmet is aktív pihenéssel kívánom eltölteni.. a golfban pedig jó vagyok.
Az utolsó korty whiskey-t is kiiszom a poharamból, ellépek az ablaktól, és nyugodt léptekkel az üvegasztal egyik lába mellé leállított aktatáskámhoz lépek. A poharat leteszem a panaszkönyv mellé, az aktatáskát felfektetem az asztalra, felpattintom aztán felnyitva kiveszem belőle a fehérarany névjegytartó szelencémet. A nyugati világ emberei számára túlzóan giccsesnek hathat díszes kialakítása. A monogramom domborműként emelkedik ki róla, és apró rubinberakások teszik polgárpukkasztó látvánnyá. Felénk minél díszesebb valami, minél kifinomultabb és egyedi… annál nagyobb figyelem és megbecsülés övezi az illetőt. A giccs a gazdagság szimbólumba.
A kártyáinkat a brit Black Astrum gyártja természetesen. Nevelőapám régóta áll kapcsolatban velük, ezért némi kedvezményt kapunk, mint hűséges ügyfeleik. de Lucához lépve kiveszek egy kártyát a szelencéből, és átnyújtom neki.
- Az öné. - Ahogy a tartója, úgy a kártya kivitelezése se szokványos. A fekete kártya egyik oldalán a dobozon is látható monogramom ül, amit fehérarannyal vittek fel rá, s történetesen a vállalkozásom logójául is szolgál. Jogosan merülhetne fel benne a kérdés, hogy mégis honnan a jó francból van egy építésznek ilyen fiatalon, ilyen drága névjegyre pénze.. Ha a kártyát megfordítja, ott találja az informatív adatokat.

„Rahim Alidad
Posztmodern és Organikus Belsőépítész Látványtervező
[…]”

A telefonszámommal, és egyéb elérhetőségemmel egyaránt, természetesen az írás itt is fehérarannyal lett felvíve. A kártya minőségének fenntarthatóságát epoxigyantás kezelés biztosítja, ez teszi ellenállóvá a környezeti és időjárási viszontagságokkal szemben.

Re: Lakosztály // Kedd Ápr. 29, 2014 11:39 am

- Ahogy mondja.
Bármilyen nehéz is beismerni, hogy egyet kell értenem egy haladóval, most muszáj vagyok megtenni, mert valóban igaza van. Persze egészen más aspektusból kell ezt a témát is megközelíteni akkor, ha a külvilággal való kapcsolatokról van szó, nem pedig a falkáról. Ha a falkában valaki nem egyenes, az rövid úton fizikailag is olyan görbe lesz, mint egy híd, vagy egyenesen halott. Az emberek felől is elvárom ugyanezt, ettől függetlenül ha az érdekeim megkívánják, nem vagyok rest a saját malmomra hajtani a vizet. Nem lesz lelkiismeret-furdalásom egy-két átvágott halandó miatt.
A kérdésére révetegen pislantok rá. Egy erős gyanú kezd el bennem éledezni, ami egyelőre még nem bont szárnyat a maga tökéletességében, mégis ott van, él és lappang, a megbizonyosodás teljes egészében azonban még várat magára.
- Ismerem a tulajt. - vonok vállat lassan - Bár ha őszinte akarok lenni, inkább a country jelleg dominál, a bár, amihez egyébként mellékesen tartozik egy golfklub is. Ne várjon csodákat, Mr Alidad, ez itt Alaszka. Kicsi, de legalább a miénk. Tisztességesen felszerelt, de nem innen fog kikerülni a következő Tiger Woods.
Elmosolyodom. Hát igen, Fairbanks. Hát igen, Alaszka. Itt minden olyan kicsi, kicsit szerényebb, mint Chicagóban volt, de az évek alatt mondhatni hozzászoktam már.
Amíg a névjegye után kutat, magam is kiiszom az italt, az asztal átellenes végébe helyezem a kiürült poharat, és ott veszem át a kártyát. A korábban már emlegetett gyanúm most érte el a tetőpontját. Szórakozottan nézegetem, forgatom a kártyát vastag ujjaim közt, nem érdekel, hogy pontosan mi áll rajta, úgysem tudok vele mit kezdeni és talán nem is akarok. De a gyanú...
Vannak, akik gyakorló sznobok, mint ez itt. És vannak, akiknek több a vagyona, mint az ilyen gyakorló sznoboknak, de mégsem ebbe születtek és nem vették életük során a fáradtságot arra, hogy felzárkózzanak a felső tízezer szokásait illetően. Anyag, márkanév, érték... Nekem nem mondanak semmit, engem hidegen hagynak. Egyedül az öltönyeim és az autóm érdekelnek, ami az eleganciát illeti, a márkás ital és a szivar, de hogy teniszezzek, golfozzak, tőzsdézzek, olajba vagy aranyba fektessek, hogy égető vágyat érezzek a kultúrsznobizmus felé... Az nem velem született az 1600-as évek Velencéjének halbűzös piacterein, ahol egy kereskedő fiaként örültem annak, ha a nap végére maradt néhány megbarnult szőlőszem a szekér hátán.
- Megtisztel. - nem - Egészen biztosan keresni fogom, Mr Alidad. - biztosítom róla, miközben a kártyát a zakóm belső zsebébe süllyesztem - Tegyen így Ön is, ha bármi kérdése van.
Mondhattam volna azt is, hogy vannak kapcsolataim a városban, és ha valamiből a legjobbat akarja, de nem tudja, honnan szerezze meg, hozzám nyugodtan fordulhat. Legyen csak az "adósom", ezek után már azt sem bánom, ha valóban belefirkant valamit abba a nyamvadt panaszkönyvbe.
Kopogtatnak, megjött a hűtött pezsgő. Ha egy mód van rá, magam veszem át és adom át a mélyen tisztelt vendégnek, a hideg úgy égeti a kezem, mintha sósav volna. Gyűlölök másokat kiszolgálni.
- Fogyassza egészséggel és megelégedéssel. A továbbiakat a Hotel állja. - mosoly, ellentmondást nem igen tűrő hanglejtés - Nem is tartanám fel tovább, azt hiszem, mindkettőnket vár a maga feladata.
Engem legalább is egészen biztosan, hogy kiadjam valakinek a legújabb gazdag királyfink állandó megfigyelését. A többi már csak unalmas papírmunka.

Re: Lakosztály // Szomb. Május 03, 2014 3:02 pm

Elvigyorodok. – Ezt nem tudhatja.. – Ki tudja kiből lesz a cserebogár? Vannak emberek, akik a semmiből feltűnve a csúcsra törnek, mert épp jókor vannak jó helyen, jó emberekkel találkoznak, és nem mellesleg van bennük valami plusz, ami különlegessé teszi őket. Azt hiszem ezt nevezik kiemelkedő tehetségnek. Látott már ilyet a világ, nem is egyszer, ezért én óvatosan tennék ilyen kijelentéseket… ha csak magamból indulok ki, már azért is.
Nézzünk például engem. Én is itt, az „Isten háta mögött” láttam meg a napvilágot, Alaszkában. Ha a szüleimmel nem történik az, ami történt, valószínűleg teljesen átlagos amerikai életet élek, és beleolvadok a közemberek szürkeségébe. Akkor sose derült volna ki, hogy milyen jó érzékem van a tervezéshez, de ha ki is derült volna, a szüleimnek valószínűleg soha nem lett volna pénze kitaníttatni. A pénz önmagában persze nem boldogít, de nagyban hozzájárulhat, hogy boldog életet éljünk. Mekkora a valószínűsége, hogy egy megárvult csecsemő, aki alig jött a világra, máris elveszti mindenét… egy hónappal később már Irán egyik leggazdagabb családjában nevelkedik, teljes jogú családtagként? Valljuk be… nem nagy, velem mégis megtörtént.
- Rendben van, Mr. de Luca. – Válaszolom az ajánlkozására, miközben nézem, ahogy elteszi a névjegykártyámat. Az ajtó felé pillantok, amikor meghallom a kopogtatást. Megérkezik a pezsgőm. Átveszem a behűtött Dom Perignon-t, és elégedetten megforgatom az üveget az ujjaim között, aztán leteszem az asztalra.
- Köszönöm! – Húzom ki magam elégedetten, s egyben konstatálom, hogy az igazgató a távozás mezejére kíván lépni. Nem marasztalom, hiszen nekem is van dolgom bőven. A könyvbe nem írok be.. elég érdekes volt ez a találkozás ahhoz, hogy kiengesztelve érezzem magam. Könnyed mozdulattal kapom fel az asztalról, nem nyitom ki, mert nem érdekel, hogy mi a tartalma. Egyszerűen csak visszanyújtom felé.
- További kellemes estét, Mr. de Luca. – Érkezésekor elmaradt a szokásos üdvözlési forma, de most én magam ajánlom fel a kézfogás lehetőségét. Összességében véve elégedett vagyok, és azon a kis malőrön a pezsgővel… hajlandó vagyok szemet hunyni. Ha fogadja a gesztusom, kézszorításomat határozottnak érezheti, ami kellően erős ahhoz a fizikumhoz, amit a sportos, tettre kész kiállásom sugall. A mozdulat emellett nyugodt, és stabil magabiztosságot is közvetít felé. Fura fazon kissé, de azt hiszem kedvelem.
Miután távozott, megbontottam a behűtött pezsgőt, és belevetettem magam a félbehagyott munkámba.

Re: Lakosztály // Szomb. Május 10, 2014 8:26 pm

Nem tudhatom. Hát persze.
Tisztában vagyok azzal, hogy rendelkezem egyfajta nárcisztikus világnézettel, ettől függetlenül vallom, hogy épp eleget láttam már ahhoz, hogy pontosan tudjam, milyen helyek és lehetőségek vannak a világban. Persze ilyenkor mindig mindenki magából indul ki, én is belekezdhetnék egy három évszázados történet meséjébe, mégsem teszem. Csak elismerően mosolyogva bólintok, maradjunk ennyiben: nem tudhatom. De amit tudok, az az én kezemben van, az én köreimben nem történnek csodák és véletlenek. Felénk, ebben az egész városban egyedül én rendelkezem azzal a hatalommal, hogy mások sorsa felől döntést hozok. Legyen az farkas vagy halandó.
Nem mondanám, hogy meglep azzal, hogy felnyitás nélkül visszaszolgáltatja a panaszkönyvet. Ámbár ha fellapozná, és esetleg be is jegyezne valamit, a beszélgetés és a tapasztalás után már attól sem esnék hanyatt, egész egyszerűen azért, mert akkor már egyszerűen elkönyvelhetném egy javíthatatlan sznobnak, akin már csak egy éjszakai vadászat segíthet, egy elroppantott csigolya, szakadó hús... De így, így nem. Így látok benne potenciált.
- Örülök, hogy túltárgyaltuk.
Mondhatnám, akár szó szerint, de ez nyilván számára is kiérződik a szóhasználatomból. Elfogadom a kézfogását, miért is ne tenném, legalább is a halandók értelmezésében semmi okom sem volna rá, hogy ne tegyem. Magam jöttem ide, én kezdtem bele ebbe a játékba, így vállalnom kell az olyan kényelmetlenségeket is, mint egy halandó kezének intim megismerése. Bármennyire is futkosson tőle a hideg a hátamon, vagy bármennyire is érezzem rangon alulinak.
Nem lep meg a kézrázás íze, ezek után nem számítottam sem túl tolakodóra, sem pedig döglött halra. Részemről némileg több dominanciát érezhet, mint amennyit ad - legyen elég annyi, hogy emberi szemmel nézve is én vagyok kettőnk közül a "rangidős", ennyit igazán megengedhetek magamnak...
- Önnek is. És kellemes munkát.
Még egy mosolyra is futja, miközben a hónom alá csapom a könyvet, felszabadult kezemmel végigsimítok a zakóm hajtókáján, ennek oka vesszen bele a makulátlan igényesség ködébe valós jelentése helyett.
Fel kell keresnem valakit.

//Köszönöm, rajta vagy a radaron,muhahahaaa //

Re: Lakosztály // Vas. Május 11, 2014 7:29 am

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 2:46 pm

Eugéne & Erin

Telefonhívás (okt.4. 12:36):

A szoba résnyire nyitott ablakán keresztül a beáramló hideg levegő lágyan fodrozza a selyemfüggönyt. A cseresznyefa éjjeliszekrény és a fal között kuporgok felhúzott lábakkal a sarokban. Itt ülök már – szinte teljesen mozdulatlanul – tegnap este óta.
A mobilom darabjaira kapva hever körülöttem, ahogy a vezetékes telefon kagylója is kinyúlt zsinórjával lóg le az éjjeliszekrény mellé.
A lábujjaim lilásra színeződtek a szoba egyre csökkenő hőmérséklete miatt. A vérhígítós csomagom a bevetett ágyon hever. Lassan huszonnégy órája nem adtam be magamnak egyet sem, pedig tizenkét óránként kellene szúrnom magam a vérrögképződés megelőzése érdekében. Nem érdekel.
A Holiday Inn hímzett, hófehér fürdőköpenyébe burkolózok még mindig, mintha a telefonbeszélgetés után megállt volna nem csak az élet, hanem az idő is. A hajam már teljesen megszáradt, ahogy a dagadtra sírt szemeim is képtelenek már a könnyezésre.
Egy világ omlott össze bennem. Olyan mértékben csalódtam a szüleimbe, hogy ekkora pofont még sose kaptam életem során. Undorodok… undorodok attól, hogy tovább viseljem a Carter nevet, amire eddig mindig olyan büszke voltam.
Kopogtatást hallok az ajtón, de nem foglalkozok vele. A lakosztályom elég nagy ahhoz, hogy elrejtsen a világ figyelme elől. Csak menjen tovább a dolgára, bárki is legyen az. Nem akarok senkit se látni, nem akarok senkivel se beszélni. Senkivel.
- Ms. Carter?
Hallom egy fiatal nő sürgető hangját, majd hallom a kintről beszűrődő szóváltást, de nem figyelek rá oda. Elektromos zizegést ajtónyitódás követ.
- Ez nem szabályos. Remélem, kettőnk között marad.
Hallom az aggódó női hangot most már tisztábban.
Csak a szemeim mozdulnak egy pillanatra oldalra, amikor hallom a közeledő határozott lépteket a háló felé, majd szorosabban simulok a falhoz, mintha az láthatatlanná tudna tenni.
A lakosztályban elég nagy a felfordulás. Ruhák szanaszét dobálva, az olimpiai ezüstérmem amit olyan nagy becsben tartottam eddig, az ajtó melletti szemetes mellett fekszik a földön. Akármi is történt előző este, láthatóan nem volt jó hatással rám.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 3:20 pm

Telefonhívás:

Nem érdekelte a recepciós ellenkezése. Kivéve a kezéből a kulcskártyát, húzta el a zár előtt, majd lökte be az ajtót. Felmérve a szobában uralkodó káoszt sóhajtott. Habár Erin anyja egyértelműen irányításmániás volt, azért az ösztönei működtek. Bármi is történ, a lány egyértelműen nem volt jó állapotban. Pillanatok alatt futotta át a lakosztály nyitott tereit, majd belépve a hálóba torpant meg az ajtón. Mögötte az aggódó recepciós halkan zizegett, majd mikor meglátta ő is a lányt, halkan az orvosra pillantott.
- Hívjam a mentőket?
- Ne. Menjen ki.
- De…
- Menjen ki! – tagolta jobban a két szót, azonban hangja végtelenül nyugodt volt. A nő nem tudva mit kezdeni az ellentmondást nem tűrő határozottsággal, hátrált ki a szobából. Ahogy az ajtó hallhatóan becsukódott mögötte, a férfi közelebb lépve ült le a hatalmas ágyra. Tekintete végigfutott az érintetlen ampullák során, majd újra Erinre nézett. Haja csapzottan, kócosan lógott előre, mintha az elrejthette volna a külvilágtól.
- Erin… - volt halk a hangja, mintha csak egy riadt kisállathoz beszélt volna. - …mért akar egyedül harcolni? Engedje, hogy segítsek. – támaszkodott meg térdén, kissé előrébb dőlve fürkészvén a nőt.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 3:50 pm

Éreztem a vizslató pillantásokat, de nem mozdultam. Nem néztem fel rájuk, holott a férfi hangját felismertem. Miért is nem lepődök meg?
Szerettem volna rárivallni, hogy menjen a fenébe, de a torkom teljesen kiszáradt, így csak szárazon nyeldekeltem nyálam elapadt folyamát. Az ajtó halkan puffant, a férfi cipői pedig a látóterembe kerülve sétáltak egészen az ágyig, ami diszkrét nyikorgással jelezte, hogy helyet foglaltak rajta.
Szőke tincseim között meredtem a külvilágra. Sűrű szempilláim távol tartották a hajszálaimat zöld íriszeimtől.
Nem válaszoltam. Szinte ugyanaz volt a felállás, mint hónapokkal ezelőtt, csak ezúttal nem az ágyamban feküdtem, és nem takaróval akartam elrejteni magam a világ elől. Habár a bezárkózás a korábbi állapotomat idézte, a kiváltó okok most merőben mások voltak. Köze se volt a szívműtétemhez, és a porrá zúzott karrieremhez. Nem. Ez most egészen más.
Percek teltek el bármiféle reakció nélkül. Azt, hogy egyáltalán életben vagyok, a beálló csendben jól hallható műszívbillentyű ritmusos kattogása jelezte. Jogosan indulhat ki abból, hogy egyáltalán nem fogok megszólalni, hiszen hetekbe… ha nem hónapokba telt, mire Anchorage-ban hajlandó voltam vele szóba állni, ám váratlanul mégis hangot hallatok. Erőtlen, rekedtes hangszínem feszült töltéseket hordozva hullámzik szét a szobában.
- Mennyi...?
Finoman megköszörültem a torkom, hogy megmerevedett hangszálaimat rugalmasságra ösztönözzem.
- Mennyiért vette meg magát?
Nem mondtam ki, hogy kire célzok, de nem volt nehéz összerakni a puzzle darabkáit. A fejemet kicsit megmozdítottam, zsibbadt tarkómat a hűvös falnak döntöttem, de nem néztem fel Mr. Fortier-re. Továbbra is a cipői orrát bámulom.
- Az egész családunk egy nagy hazugság. Ne fecsérelje az idejét. Nem éri meg.
Suttogom erőtlenül.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 4:12 pm

- Mikor harmadszorra is nemet mondtam, elég borsos összeget ajánlott. – állt fel, majd a kerek asztalhoz lépve öntött tiszta vizet az odakészített kancsóból. Ha a lány valaha is jobban megnézte volna a ruházatát, vagy utána nézett volna a szakmai életének, rájött volna, hogy jó eséllyel nem a pénzzel lehet motiválni.
- Mikor közöltem, hogy Ön felnőtt nő, aki nem kérte a segítségem, így nem tehetek semmit, átváltott könyörgésbe, és végre kimondta, amit anyaként ki kellett mondania ahhoz, hogy lejöjjek egy emeletet, és összevesszek a recepcióssal. – lépett oda a nőhöz, majd nyújtotta át neki a poharat.
- Nem dolgozom az anyjának. Neki is segítségre van szüksége, de bizonyosan talál New Yorkban megfelelő szakembert az irányításmániájának kezelésére. – ha a nő megitta a vizet, elvette az üres poharat, majd az asztalra téve ült vissza az ágyra.
- Anno is csak azért vállaltam el, mert mikor először elmentem önhöz, a kérdésemre, hogy hajlandó-e alávetni magát ennek az egésznek, némán rábólintott a takaró alól. Ön döntött, és nem az anyja. Hogy ezt a döntést mi motiválta, az már más lapra tartozik. – vette kezébe az ampullákat, miből egy sem hiányzott.
- Ahogy most is csak az ön döntésén múlik az, hogy itt maradjak-e. Egyetlen dolog mond ellent etikailag a távozásomnak, és az az, ha ön életveszélyben van. Szóval, abban a pillanatban, ahogy beadja magának ezt az injekciót, távozom, ha ezt kívánja. Ha nem adja be, akkor kötelességem értesíteni a mentőket, és természetesen ebben az esetben is megszabadul tőlem. Ez az ön élete, és jelen pillanatban ez a három út létezik. Bármelyikre is lép, az nem az anyja akarata lesz.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 4:39 pm

Arcizmaim mosolyba rándulnak. Naná, hogy borsos összeget ajánlott! Ha valamit el akar érni, már nyitja is a tárcáját, és azt hiszi azzal minden el van intézve. Én szégyellem magam helyette, s elég ironikus, hogy este még a bocsánatomért esedezve ígérgette, hogy többet nem folyamodik ilyen eszközökhöz most lám… nem telt el huszonnégy óra, és újra megtette.
A cipő kisétált a látóteremből, én pedig a padlószőnyeg lassan rendeződő szálait bámulom tovább hűlt helyén, mígnem újra fel nem bukkan pontosan előttem. A cipőkről a nadrággal takart térdkalácsokra, a kézben tartott pohárra, majd a férfi vonásaira ugrált megfáradt tekintetem.
- Az soha nem fog megtörténni.
Válaszoltam teljes bizonyossággal az anyámat érintő megjegyzésre, majd kinyújtottam a kezem a pohárért, és elvéve az ajkaimhoz emeltem azt. Nem ittam ki teljesen a tartalmát. Az ideg még mindig munkálkodott a gyomromban, alig bírtam lejuttatni a víz felét anélkül, hogy ne akart volna kihátrálni a nyelőcsövemből.
- Köszönöm.
Átöleltem a lábaimat, majd a halántékomat a térdemre fektetve bámultam el az ablak irányába. A hajam kicsúszott az arcomból, és láthatóvá vált, hogy mennyire sápadt a bőröm, a szemeim dagadtsága pedig elárulta, hogy valószínűleg átbőgtem az egész éjszakát. A lágyan táncoló függönyt figyeltem, miközben Mr. Fortier szavait hallgattam.
- Az egész életünket anyám akarata irányította, és én idáig észre se vettem.
Feleltem arra, hogy az én akaratom szerint fog eljárni. Bármilyen messze is van, úgy érzem, mintha még most is ő irányítana mindent. Mintha… mintha mindig ő irányított volna mindent. Én hülye, meg még Jacksonnal is majdnem összevesztem miatta, holott a bátyámnak mindvégig igaza volt, én pedig vakon védtem a szüleink becsületét, mert nem hittem el, hogy mindaz igaz lehet, amit állított róluk.
Álszentek és képmutatók. Úgy érzem, mintha két idegen nevelt volna fel, akiknek az igazi arca csak most került a felszínre. Imádtam őket, foggal-körömmel megvédtem vakon a családomat, mert azt hittem… megérdemlik.
- Milyen ember az, aki fizet azért, hogy valaki eltakarodjon a családja közeléből és végignézi, ahogy a gyereke megszenvedi az egészet, mert azt hitte becsapták? Milyen ember???
Erőteljesen zihálni kezdett a mellkasom, ahogy levegő után kapkodtam. Ha nem bőgtem volna át a fél éjszakát, akkor most megerednének a könnycsatornáim, de így csak szárazon, könnyen nélkül fakadok ki.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 5:04 pm

Némán hallgatta a nőt, miközben multitaskolva futotta át a dobozra írt utasítást, mit az orvos tollal egészített ki, a nő súlyához igazítva az adagot. Felbontotta az eszközöket, majd a tűvel áttörve az ampulla kemény gumifedelét, szívta fel a megfelelő mennyiséget.
- Hogy milyen ember? Jó eséllyel hatalmaskodó, és kényszeres. Emellett bizonyosan nem kevés önigazolással magyarázza tetteinek jogosságát, ami bizonyosan csak az Ön érdekeit szolgálja…legalábbis abban a világban, ami az ő fejében létezik. De nem lenne korrekt, ha diagnózist állítanék fel az anyjáról, pláne hogy a legkevésbé sem érdekel az ő patológiája. – kocogtatta meg a fecskendőt, majd lökte ki a kicsiny levegőbuborékot a tű végén.
- Kössünk egy egyezséget, kihagyva az anyját az üzletből.– vette kézbe a pumpás fertőtlenítő folyadékot, és egy darab vattát, majd a széles párkányhoz lépett, minek vastag párnáin kuporgott a nő, és leülve mellé hajtotta füle mögé a szőke, csapzott tincseket, csakhogy kikényszerítse azt, hogy ránézzen.
- Had segítsek… - emelte meg az előkészített gyógyszert, a fecskendővel a nő válla felé intve. – Mondjuk azt, hogy ez a mai találkozásunk ára. Amit végre maga fizet meg, és nem az anyja. És mindeközben meséljen. Mondja el, mi van még a fejében. Mért ül itt egyedül, és harcol a világ ellen egyes-egyedül? – fürkészte a fáradtan csillogó, zöld tekintetet, várva a beleegyezés egyetlen apró jelére.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 5:40 pm

Nem rezzentem meg az érintésre, nem féltem tőle. A fejem csak kisvártatva mozdult felé, majd véreres szemeimmel a szemeibe néztem. Minden csalódottságom ott kavargott a tekintetemben. Szemöldökeim között a bőr függőlegesen redőzött, ahogy próbáltam erőt venni magamon és elkerülni a sírásban való kifakadást. Nem érdemlik meg, hogy több könnyet ejtsek miattuk. Ezt soha, de soha nem fogom nekik megbocsátani.
Egyik kezemmel elengedtem a lábaimat, majd a vállamhoz siklottak ujjaim és a köntös puha anyagát letoltam annyira, hogy beadható legyen a vérhígító. A köntös így szétnyílt kicsit a mellkasomon is, és láthatóvá vált az általam mélységesen szégyellt, és gondosan rejtegetett függőleges hegem felső része, ami minden egyes alkalommal ha hozzá érek, vagy tükörbe nézek emlékeztet a történtekre. A műtétem előtt nagyon szerettem a csinos, olykor kihívó ruhadarabokat. Azóta csak olyan ruhákat öltök magamra, amik eltakarják a műtét bizonyítékát. Nem akarom látni, és nem akarom, hogy bárki más lássa a környezetemben. Nem akarom, hogy sajnálkozzanak.
A fejemet elfordítom, homlokom a hűs falnak nyomom.
- Nem csak rólam van szó. 10éve volt a bátyámnak egy barátnője. Ő akkor ment egyetemre, nagy karrier állt előtte sportolóként, a lány meg az én évfolyamtársam volt a suliban. Nem voltam vele sose jóba, de a bátyám miatt egy idő után elfogadtam.
Egyszer csak kibukott, hogy a lány teherbe esett.. a bátyám elment hozzá, és a lány azt mondta neki, hogy nem tőle van. Jackson borzasztóan szenvedett, és én nagyon meggyűlöltem azért, amit tett a testvéremmel.
Most… 10 évvel később kiderült, hogy az a gyerek mégis csak a bátyámé, a szüleink pedig mindent elkövettek azért, hogy Jackson ezt ne tudja meg, nehogy oda legyen a sportolói karrierje. Tekintélyes pénzösszeget ajánlottak a csajnak, s mikor az nem fogadta el, azt hazudták neki, hogy a bátyámat egyáltalán nem érdekli az egész.
Hogy lehet valaki ennyire szívtelen, ennyire gusztustalan? Hogy voltak képesek ezt tenni? Végignézték szó nélkül, hogy a bátyám mennyire szenved, hagyták, hogy gyűlöljem a lányt… hagyták, hogy a saját unokájukat mások neveljék csak azért, nehogy egy karrier ne kezdődjön el? Világ életemben azt hallottam tőlük, hogy a család… a családi összetartás, a közös vér a legfontosabb. Az a kicsi is a mi vérünk, és mit tettek vele? Miért, és miből gondolták azt, hogy ez az egész egyszer nem fog kiderülni? Én ezt az egészet nem tudom megérteni… nem tudom felfogni. Hogy tehettek ilyet? Milyen emberek a szüleim?
Őszinte döbbenet, szégyenkezés és harag csendül a hangomban, amit elkeseredettség fűszerez. Úgy érezem, hogy elárultak.
- Szégyellem, hogy ilyen emberek gyereke vagyok. Nekik többet jelentett holmi karrier, mint a saját vérük.
Pillantottam vissza a férfire.
- Nincs egyetlen barátom se, mert a sportkarrierem miatt mind kivesztek mellőlem.
Nem akarok pszichiátert. Barátokra van szükségem, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra… Ha nem tud a barátom lenni, mert nem akar, vagy a szakmai etikett tiltja, akkor inkább menjen el.
Zöld szempárom ismét a tekintetében pihent meg.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 6:26 pm

A hűvös fertőtlenítőpermet kövér cseppbe rendeződve, a gravitációnak engedelmeskedve indult útnak a nő karján, de mérhetetlen szomorúságára nem jutott messze. A puha vatta gyengéden simítva a hibátlan bőrt itta fel a felesleget. Tekintete épp csak perifériából érzékelte a nő mellkasán futó heget, de jóval kisebb és jóval kevésbé szembetűnő volt, mint ahogy a nő ezt megélte. Miközben szavait hallgatta, a vékony tű bőre alá hatolva kezdte beléadagolni az előírt mennyiséget, mitől pszichiáterben is szétfoszlott egy sürgető feszültség. Óvatosan húzva ki a tűnt, tette rá az aprócska cseppre a vattát. Ahogy a fehér szálakon bíborszín virágot bontott a vér, gyengéden húzta vissza a köntöst a nő vállára, és az asztal felé nyújtózva lökte a sima felületre a használt kellékeket. Nem állt fel, csupán hátát a falnak vetve hallgatta a nőt. Épp feltette volna az újabb kérdést, az újabb lökést, mi a másik gondolatait továbbviszi, azonban az utolsó mondata megakasztotta. Hosszan tartva a zöld szemeket vonta fel szemöldökét, majd mély levegőt vett. Már akkor is jól tudta, hogy hatalmas hibát követ el, mikor elhatározta, hogy idejön. Tisztában volt vele, hogy nem kéne, és elég hamar be is igazolódott.
- Nézze Erin. Amit én nyújtani tudok, az a szakszerű segítség. Hogy idővel sokkal jobban érezze magát. Azonban erre csak terapeutaként vagyok képes, barátként nem. – nézett a nő szemébe folyamatosan. – Egyszerűen a baráti viszony nem alkalmas arra, hogy képes legyek segíteni úgy, ahogy most lennék rá képes. Ön egy hihetetlenül gyönyörű és fiatal nő. Bárhol, bármikor találhat új barátokat, abban a pillanatban, ahogy újra képes kimászni abból, amibe most beleragadt. – újra mély levegőt véve mérlegelte a következő szavait, majd bólintott. – Amit most érez, azt a szakmában terápiás „szerelemnek” hívják. A vágy, hogy több legyek egy terapeutánál, hogy baráttá váljak, ez természetes folyamat. Azonban ez az állapot elmúlik. – emelte meg kezét egy pillanatra, mintha csak a helyzet evidenciáját akarta volna jelezni. – Tudnék a barátja lenni… már amennyire erre a személyem és a közöttünk lévő igen nagy korkülönbség alkalmas. – fürkészte a nőt. A barátjának lenni? A nő gyönyörű volt és fiatal, intelligens és a maga elesettségében is vonzó. Bármi tudott volna lenni, és Eugéne volt annyira őszinte magához, hogy ezt tudja. Azonban nem ezért volt itt. - …de nem akarok. – folytatta a mondatot. – Nem akarom megengedni a fürdővizét, mert tudom hogy jól esne. Nem akarok vacsorát rendelni, mert tudom, hogy ennie kéne, majd az ágyra heveredve megnézni egy filmet, hogy addig is elfeledjen mindent. Ha barát lennék, ezt tenném. De ezt nem tehetem. Nem csak azért mert túl öreg róka vagyok már ahhoz, hogy lássam mindazt, ahová ez vezet, hanem azért is, mert ezzel nem tudnék segíteni Önnek. – tartott egy hosszú pillanatig szünetet.
- Nem kötelezhetem önt, ahogy könyörögni sem fogok. Itt vagyok és segítek, ha maga is akarja. Ha szüksége van rám, számíthat is rám. Ha nem engem akar, ajánlok mást. De… - fogta meg a kezét a nőnek, majd felhúzva a párkányról vezette a tükör elé, és mögé állva „kényszerítette” rá, hogy végigpillantson a köpenybe burkolt túlzottan vékonyra fogyott testre, a karikás szemekre, a kócos hajra, és a beesett arcra.
- …szüksége van valakire. – fogta gyengéden a nő vállát mindkét oldalról, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban összecsuklanak térdei.

Re: Lakosztály // Vas. Okt. 04, 2015 6:58 pm

Egyre jobban feszítem össze az állkapcsomat, miközben hallgatom az érvelését, hogy miért nem lehetünk barátok. Nem szólok közbe, bár egyre inkább azt gondolom, hogy a pszichiáter-létébe takarózik az emberi kapcsolatok elől.
Nem horkanok fel mentegetve magam, hogy erről szó sincs… nem vagyok naiv csitri, aki beleesett a nem létező pszichiáterébe, hiszen egyszer se tekintettem rá úgy, mint kezelőorvosra. Nem véletlenül nem szólítottam meg doktorként. Egy szimpla nemmel is megelégedtem volna, és elfogadtam volna a válaszát, de úgy érzem mintha nem is engem, hanem saját magát akarná meggyőzni arról, hogy ez miért nem jó ötlet. Én még ebben a ramaty helyzetben is képes lennék nyitni az emberek felé, bizalmat szavazni és barátként kezelni, ám ő a lehetőség elől is azonnal elzárkózik.
A húzásnak engedelmeskedek, nem is lenne sok erőm tiltakozni ellene őszintén szólva. Egy pillanatra megingok, hiszen már több, mint 12 órája kuporogtam és a lábaimat hirtelen érte az új testhelyzet.
A tükör felé fordulva pillantottam magamra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire borzalmasan festek!
Pillantásom magamról a férfira siklott, aki jóval magasabb volt nálam, ami esetemben nem túl nagy érdem, hiszen csak 155cm vagyok. Még így, hogy szinte elveszek a fürdőköntösben… a hajam rendezetlen, a szemeim fel vannak dagadva az éjszakai sírástól… még így is van bennem méltóság ahogy mély lélegzetet véve kihúzom magam, és ellépek a tükörtől.
Ingatag, de határozott léptekkel sétálok ki a hálóból. Talpaim nem neszeznek, ahogy átvágok a rumlis nappalin, ahol az ajtóhoz érve ujjaim a kilincsre siklanak.
- Egy közös tulajdonságunk biztosan van.
Szólaltam meg háttal állva Eugéne-nek.
- Nem fogok könyörögni.
Sok mindent vesztettem el ebben az évben. Az egészségemet… majdnem az életemet… a hitemet a szüleimben… a lelkem egy darabját, de a méltóságomat nem fogom. Nem alázkodok meg, és nem könyörgök senkinek azért, hogy ne a beteget, hanem az embert lássa bennem…
- Köszönöm, hogy átjött, de mint mondtam, nincs szükségem pszichiáterre.…
Makacsság, dac lenne? Nem… tényleg nem érzem szükségét annak, hogy kezeltessem magam. Ha kell, akkor lassabban és egyedül, de kimászok ebből a gödörből.
Kinyitva az ajtót lépek el oldalra, vállammal a falnak támaszkodva, kezemet a köntösöm zsebébe csúsztatva… szabad távozást biztosítva.