Rachel nemzője, aki (akármennyire is nem így tervezte) idejekorán, a nő beharapásakor vált meg a földi léttől, magára hagyva friss utódját és az események járulékaként nem tervezett gyermekét, és egyben gyilkosát, Wlodzimierzt. Míg Rachel számára támogatásként jelent meg: először álmaiban, majd egyre erősebb fizikai jelenségként, addig fivérének inkább kínzó lehetett a kísértése.
Az azóta megélt évek során a nő esetében a szellemi támogató szerepét vállalja magára, hisz életében is vallási vezető volt. Rachel "sarkára lép", ha nem találja méltónak a döntését, tetteit és segít a helyes utak meglelésében, megkötése után, mint védőszellemre ez főként igaz rá. Kifejezetten idegesítő szeszélyes az eszközválasztásban és (mivel bizonyára nem foglalja le kellően a nemlét) néha az olyan dolgokba is beleüti az orrát, amibe nem kéne.
Mágiaérzékenység: Van
Vérvonal: "Látók" - Kaskae, a főnök
Tupilek -> Kaskae, aleut törzsfőnök -> Grzegorz Łucjan, lengyel utazó -> Jákob ben Lévi, rabbi -> Ráhel bát Mojse

A megélt évek begubancoltak. Csak azért nem mondanám szeszélyesnek magam, mert abból már réges-rég kinőttem, és bizony a lélekre nem nyomhatók tételszerűen olyan bélyegek, mint jó vagy rossz, szeszélyes vagy kiegyensúlyozott. Ezer árnyalat és szál van és ezek a szálak vezetnek egymásba, egymáshoz, meghúzogatnak, feszítenek és lazítanak rajtuk a megélt események, amik... nem aludni, nem szemforgatni..! najó... megfogom neked az egyszerűbb végét, hogy értsd: én vagyok az, aki minden ellenérzés nélkül képes nekidőlni a válladnak, popcornt majszolva az esti film alatt, betegesen gyerekes lelkesedéssel. Én vagyok, aki képes bekoszolni a mancsát vagy, ha arra van szükség, nett kiskosztümben nagyasszonyoskodni, élénk vibrálással. Észrevétlenül szivárgok be a kis személyes szférádba, olyan pofátlan egyszerűséggel, hogy igazán nem is tudod, hogyan kerültem ilyen közel... ám valahogy nem is akarsz tenni ellene. Mert nem érezhető semmi őszintétlen szándék, igazából jóindulatúan egyszerűnek is tűnhetek; én csak itt vagyok, bökdösve mozgatok, figyelemmel kísérek, hallgatok, és dúsan gesztikulálva beszélek. Adok egy buksisimit, ha kell és egy taslit is, ha hülye vagy. Én is hülye vagyok néha, semmi vész. Sőt: infantilis, hibbant vagy csak túl egyszerű és idealista.
Pedig nekem csak fontosak az enyéim, az összhangjuk a világgal (ezzel és az efölöttivel), és hogy... hogy a fenébe vagy képes ilyen bénán tartani azt a villát? Aranybogár... annyi leölt szarvas volt már előtted a hóban, hogy elfelejtetted milyen asztalnál kajálni?

Nézz rám, így kell kinéznie egy egészséges harmincas nőnek... elméletben. A gyakorlat viszont nem azon bukik, hogy ténylegesen mennyi volnék, hanem azon az egyszerű dolgon, hogy eléggé infantilisen tudok kinézni, ha épp belelendülök a mosolygásba. Nem csak a két, sötét szemem, az egész mimikám is árulkodó, kifejező, hazudni nem képes, emellett szinte észre sem veszed az apró szarkalábakat, amik gyűlnek a szemsarokban, ha a jókedv uralkodik el rajtam. Ha kérek, az egész arcommal és a szívemmel teszem, ha szégyellem magam az sem marad titkon a kutyamódon kifejező összképből. Nem egyszer voltam már bájosnak titulálva a kellőnél kicsit nagyobb fogsorom, illetve az orrnyergemen ülő, halvány napszeplők miatt is. Hajam is van. Sok, dús, fekete, pont nem éterien hullámos, de nem is kezelhetően egyenes, szóval variáltan teríti be a vállam és az egész terepet.
Bár nem adnál nekem tízest a jónőskálán (annak ellenére, hogy a virgácsaim önmagukban megérnének ennyit!), de kifejezetten megjegyezhető vagyok...
Ráadásként ruhákba is szoktam bújni és ebben tökéletesen kiélem a végleteket, hisz mindent az alkalom válogat, én meg vegyítek. Színekben és formákban is jellegzetesen, de ki nem kezdve a közízlést. Talán csak a tornacipőt szeretem indokolatlanul jobban, mint bármi mást. Szerencsére az egyhetvenmagas konfekcióméretbe tökéletesen beleférek, mert az alakom egészségesen arányos, ahogy azt kell. Nem homokóra, mint mondtam, de fogjuk rá mondjuk, hogy klasszikus kólásüveg.

Farkasként alakom egészen filigrán, ám ruganyos energiával telt. Sötétfekete bundám látványát szürkésbarna foltok puhítják - egy kevéske az állkapocs alatt, a selymes fülbelsőben és zokniként a lábaim végén. Az aranylóan barna tekintetem valahogy mindig lehajtott pofámból vizslat élénk alázattal.

Alig lehettem tíz, amikor érkezett. Emlékszem, a mikve fával tákolt épülete mögül lestem ki, ahogy befut a szekér. Mifelénk akkoriban szinte csodával határos esemény volt, amikor nem apám rozzant öszvére vontatta végig a falun a piłai vásárnapból szerzett csetreszereket. Ez a kocsi nagyobb volt, több ember ült rajta, de csak egy férfi szállt le, aztán fél kézzel is elbírható, kopott táskáját is leemelte. Abban volt az összes holmija. A többiek a szekéren kerékzörögve tovább álltak; bizonyára volt még elég Isten háta mögötti, sáros, lengyel falu, ahová érthetetlen módon el akartak eljutni.
Akkor már megvolt két hete is, hogy elvesztettük a rabbit. Nagyon öreg - és az utolsó időkben szinte ő maga is olyan fehér volt, mint ősz haja, a szemét is elfedte a zavaros, szürke színű hályog. Végül csendben és békességben távozott az élők sorából, alkalmat és nem kért lehetőséget adva ezzel az asszonyoknak körülöttem a magyarázatra: ne féljek, a lelke halhatatlan marad az Örökkévaló szemében.
Ez a férfi azonban semmiben nem hasonlított elődjére. Fiatalnak tűnt tisztségéhez képest, és gyerekfejjel még én is különbséget tudtam tenni az öreg és a kevésbé öreg felnőttek között. Bár a finom ráncok beszéd közben elfutották az arcát, de egy ősz szál sem keveredett göndör hajába, ami kiszökött a kalapja alól, s a szakálla sem volt olyan furcsán, csak a vénekre jellemzően hosszú. A tekintete, mint két hívogató, otthont sejtető lámpás a ködös pusztában, de ahogy felém pillantott, mintha arcul ütött volna vele. A barátságos barnaságától valami merőben idegen, izzó erő áradt belőle, amitől ösztönösen összerántottam a vállaim.
Akkor még csak a távolabbról mertem figyelni, ahogy találkozik a falu bölcseivel, de a nem telt sok időbe, hogy nyughatatlan, gyermeki kíváncsiságomat véglegesen magával ragadja.
Mosolygott. Azelőtt sosem láttam így mosolygó rabbit.

Számomra szoborszerűen maradandó, időtlenül érett vonásai ugyanúgy festettek tíz évvel később is. Akkor este épp csak a fedetlen vállamra borítottam egy kendőt, (anyám egyetlen hagyatékát), ahogy beosontam a zsinagógába, és leültem az első padba mellé. Persze, igazán megróhatott volna érte: nem voltam hangtalan, feltűnésmentes pedig semmiképpen. Az esti mosdás után, mint egy kajla, bogárszemű kisállat csörtettem végig a fadeszkákon, de mégis pihe lettem, ahogy becsusszantam mellé. Nem voltam már gyerek, ahogy ezt egyre többen igyekeztek is a tudtomra adni... de hogy is mondják? Falra hányt borsó.
Sokáig váratott bárminemű reakcióval. Folyton acélozott, hogy ne kezdjek el rögtön cserfeskedni, ne türelmetlenkedjek, sokszor csupán a testbeszédemmel árultam el magam, de a fészkelődésért is hosszú csendet kaptam válaszul – tanultam is belőle, nehezen ugyan, de akkorra már jól megtanultam a leckét.
Amikor végre rám pillantott a gyertyafény körében, rögtön megenyhültek a vonásai, s beszélni kezdett. Ugyanúgy, mint eddig bármikor, és mégis csak nekem, mint ahogy azt az elmúlt hetekben tette. A mellkasom éterien könnyűvé vált, különlegesnek, kiválasztottnak éreztem magam a kiválasztottak között is, amiért engem tisztel meg a szavaival.
Beszélt. A lélek hallhatatlanságáról, minden élet szelleméről, az őrző lelkekről és a fölöttes, óvó Örökkévalóról, az élők felé fordulásról és a tiszteletről. Volt, amit az Írás tanított, és volt, amit abban sem leltek meg soha vallásunk nagy bölcsei, de egy távoli földrész ősi népei megfogalmazták már. Nem ütközött szokásainkkal, amik vallásunk alapját adják, nem szegett szabályokat, nem vonultatott fel hamis bálványokat. Csupán, mint egy hiányosan összeálló mozaikképen a réseket töltötte meg azzal, ami a judaizmusra jellemző módon nem lett kimondva soha.
Még azon az éjszakán megtudtam azt is, miért lengi körül az a megfoghatatlan, baljós érzet, amire mintha mindenki vak lett volna rajtam kívül. Azt mondta, méltó vagyok rá, hogy az utódjává váljak.

Félelem fogott el, olyan, mint soha életemben. Nem a puszta közepén álló kunyhó ingatag falai miatt, amit ostromolt a karcos, téli szél. Még csak nem is azért, mert szinte hallottam ahogy hús átlényegül, a csont épül, és Jákob barátságosan sötét tekintetét végérvényesen elszínezi a fenevad borostyánja. Minden a terv szerint zajlott, még a fájdalom is, ami még olyan élénken élt a kézfejemben – egy kézcsókhoz inkább volt hasonlatos, ahogy a véréből valónak fogadott a férfi.
A négy szablyás alak azonban inkább okot adott a félelemre. Szinte kiszakadt a fal, ahogy benyomultak az aprócska helyiségbe, és közben az a képtelen gondolat furakodott a fejembe, hogy a fegyverük rendes megsuhintására sincs itt hely.
Nem volt helyes a jelenlétük, nem volt helyes látniuk azt se, ahogy vérző karomat dajkálom a teljes kiszolgáltatottság hamis látszatával, előttem pedig már a beste sötét, iszonytató alakja magaslik, pofáját fordítva a betolakodók felé. Csak az izomtömeget láttam, ahogy megfeszül a sűrű bunda alatt, és egy hangos csattanással a viharvert asztalnak ütközött az előlépő, legbátrabb katona. Ruháját és húsát karmok szelték át a csontig, s ahogy a tekintetem az arcára villant, egészen biztos voltam benne, hogy eszméletét vesztette. Kiszolgált csizmák surrantak a közjáték alatt, a három hűtlen zsoldosnak pedig már híre se volt, pedig még bőven nem ült el a társuk zuhanástól felkavart por. Nem lepődtem meg rajtuk. Még a tízszeres zsold sem lett volna elég fizetség arra, hogy életüket adják a természetfeletti oltárán.
Egy szívdobbanásnyi gyengeség azonban elég volt ahhoz, hogy a jelenlétem okozza mindannyiunk vesztét. Nemzőm figyelme egy óvatlan pillanatra felém fordult, ahogy felszakadt a mellkasomról a félelem szánalmasan sírós hangocskája. A következő pillanatban pedig már azt figyelhettem, ahogy a vére elfutja a fehér ingujjamat, olyan élénk vörösséggel, hogy szinte égette a szemem.
Két dologban is tévedtem: a bátor katona nem ájult el, és a kunyhó tere tökéletesen elégnek bizonyult ahhoz, hogy a szablyáját végzetes lendülettel suhintsa meg.
Nem hibáztattam Wlodzimierzt soha, akármit is gondolt akkor felőlem. Szerencsétlen nyomorultak voltunk mindahányan, kívülállók, idegengyűlölő rosszakarókkal, zsoldosok, hűtlen társakkal. Az izzó gyűlölet, amit tudom, irányomból érzett, csak saját elméjének szüleménye volt. Számomra már akkor is testvér volt, egy vérből valóak voltunk, szüksége volt rám: birtokoltam a tudást az ismeretlen fájdalmáról, a hold hívó szaváról, a kéretlen hagyatékról, ami bestiaként él tovább benne, a hosszú évekről, amik még előtte állhatnak. Nekem is szükségem volt rá: egyedül sosem viseltem volna el, ami akkor rám várt. Akkor se, ha szidott, gyalázkodott, indulatában atyánkat és a népemet átkozta... Akkor is egyszerre gyűlt fel a fagyott talaj a karmunk alatt, és törtek a csontjaink az első átváltozáskor. Már akkor is örök köteléknek gondoltam ezt, annak ellenére, hogy rögtön utána elhagyott, mint testvérem.

Először fel sem fogtam, hogy mind férfiak. Csak férfiak. A tűz hívogató köre, és a bizonyosság, hogy a fajtámból valóak, megszédített.
Akkor már hetek óta róttam a pusztát, mások jószívére hagyatkozva, egyedül, otthontalanul az otthontalanok között. A falunkat porig égették a hithű keresztények, amint elterjedt a hír, hogy a bipsik rabbija az ördöggel cimborált bundáért cserébe – hárman is látták pusztai rémként, biztos igaz. Kevesebbért is lett már oda ennyi élet.
Leginkább egy tompa lázálomként éltem meg ezeket a napokat, nem is tudom, hogy maradtam ember. Nem egy falu volt, ahol bebocsátást kérve arculköpést kaptam válaszul, és nem egy ház, ahol ágyat kérve készséges női húst vártak cserébe. Így ért legtöbbször a szabadban az éjszaka, de abban sem volt nyugtom. Lázálmok kínoztak, de nem voltam beteg; a kezemhez asszonyok és gyerekek vére tapadt, mögöttem égett a tarló, és csak Jákob őrködő alakja enyhített fájdalmamon. Mert ő mindig jelen volt, langyos fuvallatként a jeges télvízben, engesztelésként, ha a szombatot a munkával sértettem, hogy legyen mit ennem, és támaszként, mikor a farkason nekirontott ép elmém ketrecének.
Aznap is feltámadt a rácsostromló kedve, épp ezért lettem lelkes, ahogy megláttam a pislákoló lidércfényt, ami koszos ponyvákon, szekereken, és főként vagy egy tucatnyi ember alakú farkas alakján táncolt. Önként szaladtam bele a nyomorúságomba: Mit tudhattam egy magányos kitanított gyermekeként, hogy a falkában a legutolsók a kölykök. És, hogy ebben a falkában még annál is utolsóbb lehettem alázatos zsidó, nőstény kölyökként.
Élénken él bennem a ponyvás szekér padlója, minden egyes barázda, amit a viharvert csizmák odakoptattak, minden egyes folt, amit az olcsó sör és az ételek zsíros szaftja beszínezett. Sokszor volt alkalmam megfigyelni közelről. Főként hason, hol azért, mert nem tudtam a rendet és a helyemet, azt, hogy náluk nincs helye a szokásaimnak és „kóserkedésnek”. Ha nem tetszett, hogy amit elloptunk egy faluban, azt továbbállva máshol adtuk el. Hol meg azért, mert az alfám fanyalodott rám két eseménytelen utazónap között. Akkor még azt hittem, ennek nem is lehet más módja, ez a falka, és ezt kell viselni, míg a koromnál fogva nem nyerek el mást, minthogy az utolsó legyek a sorban. Vágytam arra, hogy ne legyek egyedül, hogy teliholdkor egyszerre gyűljön fel a talaj a karmunk alatt, és törtek a csontjaink. Emellett eltörpültek az atrocitások, és a lényegtelen apróságok is nagyobb, szívmelengetőbb tartalmat kaptak, amibe tudtam kapaszkodni. Lélekemelő hazugságok éltettek és Jákob szelleme, aki, bár velem volt, de nem is. Így nem is tudott kibillenteni értelmetlen lojalitásomból.
Wlodzimierz évek múltán, a semmiből bukkant elő, s nem tudnám megmondani, melyikünk volt rosszabb állapotban. Szabadult volna Jákob kísértésétől, amit akkor tudtam meg, hogy nagyonis kiérdemelt: ő volt a lángoló tarló, a gyermekek és asszonyok vérétől szennyezett kéz, ami kísértett álmaimban. Míg nekem kapaszkodó, és vele, mint fivéremmel kapocs volt gyengeségemben a rabbi, neki maga volt az erőteljes és kíméletlen lelkiismeret. Nem akarta, ki akarta vájni magából, mint egy üszkös sebet, de atyánk szellemének a kampója ugyanannyira volt az ő vére is, mint az enyém. Én pedig nem voltam hajlandó megválni egyetlen szerettemtől, aki még holtában sem tágított mellőlem...
Az első pofon meglepett – nem volt idegen, csak az, hogy ebben a fivérem ereje mutatkozott meg és nem az alfámé. A második ismerős volt – a fémes íz, amiről bárhol megismerem tulajdon véremet régi ismerősként futotta el a nyelvemet. A harmadikat meg sem éreztem – a tisztafehér tudattalanságba taszított.
Amikor eloszlott a tejfehér semmi, már csak a távozó őrző alakját láttam, aki helyesen megtagadta fivéremtől, hogy elvágja tudtom és beleegyezésem nélkül a köteléket hármunk között. Az ismeretlen épület elé lettünk kidobva, mint két, senkihez sem tartozó kapcarongy, nekem a fejem volt nehéz a tudattalan órák után, ő pedig az ezüst maró emléke miatt vergődött fájdalmában, amit szuvenírként kapott őrjöngéséért. Az izzó gyűlölet, amit tudom, irányomból érzett, még mindig csak saját elméjének szüleménye volt. Számomra még mindig testvér volt, egy vérből valóak voltunk, szüksége volt rám, és nekem is rá. Ha kétszer akkora is volt, mint én, akkor is felnyaláboltam, hogy ellássam, mikor pedig megtagadott mindent, és futott tovább cél nélkül, akkor is a fivérem maradt.

Poznańban volt az ismeretlen épület és nem kellett sok idő, hogy én is poznańi legyek. Nem mindennap ücsörög egy viharvert kölyök a városi protektorátus épülete előtt, lassan alvadó vérrel az ujjai hegyén. Wlod nem tudhatta, hogy meddő próbálkozása, amivel el akart szakadni Jákob szellemétől, számomra egy egészen új korszakot nyitott meg: nem maradtam láthatatlan a helyi falka számára.
A szennyes köveket figyelve túl éles volt a kontraszt azzal az elém kerülő, tiszta cipőorral. A pusztában megismert, sötét, cserzett vonásoknál sokkal finomabb ceruzával húzta a Teremtő ennek a férfinak az arcát. Különbözött mindentől és mindenkitől, amit eddigi, komoly beszűkültségben élt életem során elém sodort a sors. Ő volt Tomasz, az alfám, a mentorom, a felkarolóm. A legnyugodtabb lény, akivel valaha is találkoztam. Nem kellett talán egy hét se hozzá, hogy plátóian elérhetetlen piedesztálra állítsam, mintha nem is koptatták volna meg a nomád évek a végtelenül romantikus lelkemet. A számomra idegen városi életbe, egy ideális falka hierarchiájába és szabályai közé olyan finom érzékletességgel vezetett be, hogy megkérdőjeleztem minden megkérdőjelezhetetlennek vélt ideámat a fajtámról. A falka végre az volt, aminek lennie kellett volna eddig is, mindenhol. Megérdemeltnek éreztem ezeket az idilli éveket. Lemostam magamról a vidék porát, cipőm a város kövein lépdeltek, nem a szántatlan földeken, boldogságom csupán akkor lett volna teljesebb, ha a vallásomat is nyíltan gyakorolhatom, de nem kockáztattam. A hírek Oroszország felől gyorsan terjedtek, a zsidók vándorlását kelet felé törvényileg szabályozták, és az izraeliták beszorultak a Cserta völgyébe. Itthon is köteleztek minket, hogy hagyományainkkal szakítva vegyünk fel vezetéknevet. Így szűntem meg Mojse lánya Ráhel lenni, de keresztnevemtől sosem váltam meg, hiába cserélgettem a többit úgy az évek során, mint más az elhordott cipőket.

A körülmények miatt sokáig csak a szobám magányára tartoztak az ünnepek, a gyertyagyújtás. Aznap is épp a pénteket ragyogta volna be a gyertyafény, és a kiddush kezdőszavai, amikor Jákob jelenlétét egyszerűen megszűntem magam mellett érezni. Szinte ugyanakkor harsant fel Tomasz határozott tenorja is a hallból. Sosem hallottam még felemelni a szavát, főleg nem annyira, hogy a kő falakkal álló épület emeletének tömegén is átszüremkedjen.
Igencsak egyszerű volt a kép, ami odalent elém tárult, és épp ezért érthetetlen. Két férfi indulata fölött őrködött Jákob figyelme: a fivérem feszült neki az alfa előrenyújtott tenyerének. A tekintete tiszta volt, tisztább mint valaha, fel sem ismertem volna benne azt a véresen erős katonát, aki egy vágással választotta el a vérfarkas fejét a testétől, és aki ugyanilyen könnyedséggel ütött ájultra egy védtelen nőt, és küldött a túlvilágra ki tudja mennyit még. Hosszú évek teltek el azóta, és én is hosszú évek óta felhagytam már a reménnyel, hogy egyszer nem csak az erőszak és a halál köt majd össze minket. Ám most elég volt egy pillantást vetnem rá, és tudtam, hogy nem osztom alfám aggodalmát, aki nem engedte, hogy akár a csizmája orra is menedékünk küszöbét érje. Nem bízott benne, embergyilkosok neveltjének tartotta, és valami olyan ízt véltem felfedezni tiszta kék tekintetében, ahogy rám pillantott, amit csak végtelen tapasztalatlanságokban nem tudtam mire vélni. Betudtam hát egyszerű féltésnek.
Én kezeskedtem Wlodzimierzért, ezért maradhatott, de sokáig élvezhette még az átható két szempár bizalmatlan figyelmét. De maradni akart, hisz elfogadta, hogy testvér, hogy egy vérből valóak vagyunk, szüksége volt rám. Amikor már elengedtem, pont akkor tért vissza hozzám, és én nem voltam rest úgy viselni, mintha valódi bátyám lenne.
Ahogy lassacskán megismertem, tényleg azzá is vált. A mészárosbárd, a szablya és a farkaskarom mellett most tőlem megtanulhatta, hogy kell a pennával bánni, formálni a betűket írásban, és fordítani olvasásban. Nem egyszer csicseregtem neki arról, miért is vagyok én askenázi, hogy mi volt otthon a rabbival, míg nem voltam más csak egy bogárszemű, kajla kislány. Sosem terheltem, csak egyszerűen megszerettem. Őt és az egyszerű tényt, hogy nyílt lehettem vele és csapongóan lelkes.
A boldog békeidők utolsó fénypontja volt az, hogy az őrzőkhöz ezúttal mindketten elhatározottan látogattunk el. Jákobot mellém kötötték meg védőszellemként.

Már megint közelről figyelhettem egy fapadló barázdáit és az arcomon pofon helye égett. Nem az első, és nem is az utolsó, amit valaha kaptam, de kifejezetten előnyös helyet élvez azóta is a maradandóság nem épp dicső listájában.
Mindig van egy erősebb bika, aki azt gondolja az erőelv a sajátunk, ezért is örököltük a farkasok szellemét – az alfa oda csap, ahová kell, kegyetlenül morzsolva szét az alantasabbakat... igaza volt, egy alfáknak sajátja kell legyen a végletekig lángoló dominancia, még akkor is, ha ezt csak mai fejjel voltam csak hajlandó elismerni. Akkor azonban gyűlöltem azt a semmiből jött oroszt, aki Tomasz idillien nyugalmas közösségét megbolygatta.
A közösséget olyannyira magáénak akarta tudni, mint ahogy engem halottnak. Mert zsidó vagyok. Egy alantas, otthon nélküli, vándor betegség, akinek nincs helye sehol, de főleg nem abban a falkában, ami hamarosan az övé lesz.
A cipője talpa olyan közel volt már az arcomhoz, hogy megszámolhattam volna a kis sárrögöket is, amik a sarkára tapadtak. Szinte tűnődve merültem el a gondolatban, hogy vajon hallani fogom-e, hogyan törik be a koponyám, vagy előbb vesztem el az eszméletemet a rúgásától... Soha nem tudtam meg, mert Wlod és Tomasz eddig sosem tapasztalt együttműködéssel csapta a falhoz a farkast. Még láttam, ahogy az alfám a higgadtságától elemelkedve utasítja helyre a férfit. Azóta ez a legutolsó emlékem róla.
A fivérem segített fel és, mintha csak némán egyeztek volna meg egy pillantással a hátam mögött, egyszerűen kivitt a szobából. A szobából, az épületből, Poznań városából, Lengyelországból.
Fájt az alfám elvesztése és különösképpen az, hogy mindketten tudtuk már, mielőtt a hírek elértek volna minket, hogy véres váltással ért véget Poznań fénykora Tomasz Zebdowsky vezetése alatt.

Nem szerettem Londont, képmutató volt és hamis. Az urak úgy tettek, mintha az ő erkölcsük lenne mindennél feljebb való, közben ugyanúgy jártak az olcsó bordélyokba, mint a kérges kezű munkásosztály. Viktória dicskora az erkölcsi züllésé volt a túlzsúfolt fővárosban... a sors iróniája, hogy ezt csak utólag voltam hajlandó realizálni, hisz' mit tegyen a lány, ha egy olyan világba kerül, ahol minden tele van színnel, divattal, zenével és művészetekkel? Hajlandó voltam, mint valami holdkóros amnéziás megfeledkezni az ópiumtól terhes levegőtől, és az undok utcákról, hogy élvezhessem az ott töltött időt.
Wlod ez darabig még fogta a kezemet, ahogy belekeveredtünk a város életébe, együtt kerestük fel a helyi falkát, ami híven az egész város szelleméhez nem volt egy autonóm egység. Szétaprózódtunk. Ahogy ő is kereste a számítását a városban, én is megtaláltam a magamét. Először láttam rendes színpadot, rendes zenével és művészekkel. Nem kellett sok mindent tettem annak érdekében, hogy a kulisszák mögött szöszölhessek a kellékekkel. Azt mondtam, vándorló görög volt az anyám, apámat meg nem ismertem, ezért is ilyen furcsán halvány sötét hajam mellé a bőröm. Innentől már csak el kellett hagyni az árulkodó viseletemet és szokásaimat, ami Poznańban a vesztemet okozta, és betanulhattam a színház világába.
Sokkalinkább a társulat jelentette az otthonom, mit a falka – persze nem mondhattam sose, hogy nem szereztem életre szóló ismeretségeket onnan, de fordultam valahogy. Megkopott az idült romantikám, amiben eddig, mint egy búra alatt élhettem. Sokat engedtem el a vallásom szokásai közül, amit eddig sem tettek lehetővé a körülmények, a ragaszkodásom az emberekhez nem egy életre szólt, de amíg élt köztünk a kötelék, mindig lojális voltam és hű a saját szavamhoz is. Én is idomultam a változó világ elvárásaihoz, azzal együtt, hogy megmaradtam Ráhelnek lenni.
És persze ott volt Wlod. Túl voltunk már azon, amikor a puszta jelenléte is végtelen, ragaszkodó örömmel töltött el, lazult köztünk a kötelék, de mikor bajban volt, rám mindig számíthatott. A legutolsó, amit ekkoriban tudtam róla, hogy egy vidéki kényszerpihenője alatt meglelte a boldogságát. Nem is szerettem volna a jókívánságomon kívül zaklatni.
A királynő halála szép, de hamis csillogással telt korszak végét jelentette Anglia aranykorában ugyanúgy, ahogy az enyémben is. Ideje volt új, ígéretesebb földek felé kormányozni, ahol nem élnek az évszázados, rigid szabályok úgy, mint a vén Európában. A századfordulón az első hajók egyikével és számtalan kitelepülő zsidóval együtt én is megvetettem a lában Brooklynban. Nem is tehettem volna jobban; mögöttem nemsokára a háborútól borult el az ég. Csak a fivérem jó sorsában reménykedtem.

New Yorkban minden új volt, mintha a neve predesztinálna – legalábbis számomra. Megkaptam az első női falkavezért, az első élményt, ami a színpadon ért, és az első biztos tudatát annak, hogy végre egy olyan földön lépdel a lábam, ami sokkal szabadabb, távolabb van Európa gondjaitól. Az elkövetkezendő években Jákob őrző tekintetét is ritkábban éreztem magamon. Teret adott nekem, hogy értelmezzem magam és a világban elfoglalt helyem az olyan régi címkéktől mentesen, amit a vallásom és a származásom aggattak rám. Egyszerűen élveztem az életet, felszabadultam, alkottam, beleláttam a film térhódításába, keresztülszeltem a fél kontinenst, hogy megtaláljam a hangom. Nem árnyékolták be az életem a halandók politikai viharai, enyhítettem a létem a vallási szekularizmus élhető szabályaival, és így találtam rá az összhangra magammal, a szellemvilággal és az Örökkévalóval egyaránt.
Az évek gyorsabban peregtek, mint eddig valaha. Éltem.
És élt bennem mindenki, akivel valamiként spirituálisan összeköttetésbe kerültem. Álmaimban minduntalan visszajártak régi ismerőseim, Wlod leveleinek tartalmát szinte már az érkezésük előtt tudtam – hisz a mai napig állandó kapcsolatban vagyunk egymással, ezen a kétségtelen tudatfölöttiségen kívül a hétköznapi ember eszközeivel is.
Építeni akartam, kerestem a lehetőségeket, és mikor kinőttem már az apró színi társulatokból, belekóstoltam az alkotó szerepébe is... És a szervezőjébe. Szinte sorsszerűen vitt az utam az elhanyagolt, északi színház vezetői székébe Alaszkában.


Ilyen elmélyültségemben nem szoktam elfoglalni a falkaslak nappaliját. A hajam lófarokban, a könnyes lótuszülés a puha polárpokrócok között most nem kínoz, egészen jól segít. A tekintetem valahol a hatalmas hegy hósipkáján időz, de már nem is egészen azt látja, amit a nap megvilágít. Olyan koncentráltan szorítom a forró bögrét, hogy lassan égeti már a tenyerem, de legalább mimikriként lemintázza, hogy a súlyos gondolatok hogyan égetnek belülről is.
Olivia elment.
Meg kell valljam, csalódtam a döntésében. Ezalatt a hét év alatt, amióta falkatagnak mondhatom magam itt Fairbanksben, benne még nem volt alkalmam csalódni. Mentorált, kiélesítette az érzékeim, még Jákob is sűrűbben látogatott az önkéntes tanonckodásom alatt, hogy tetszését fejezze ki amiatt, hogy jó irányba haladok a szellemi utamon. De most...
Újra beleültem volna a végtelenül puha idealizmusomba? Nem hinném, hiszen, ha ésszel, és ha szívvel is átgondolom, akkor is azt kell mondanom, nem a falka van az Anernerkért, hanem épp fordítva. Hol van a közösség, ha nincs ki tartja a lelket az ínséges időkben? Mi lesz a testtel, ha elhagyja a lélek...? Nem arra van szüksége most a falkának, hogy mindenki elhagyja, mint a süllyedő hajót.
Nem kortyolok a bögréből, inkább félrerakom. Ahogy visszatér a tekintetem a helyiségbe, már nem is kell Jákob helyeslő bólintására se hagyatkoznom, hogy tudjam: magamra akarom vállalni ezt a feladatot.

Azóta már a harmadik Atanerkünk vezet, ami nem is mutatja jobban mennyire is elkél a stabilitás. Nem mondanám a legszebb időszaknak. Minden tele van halállal és feszültséggel.
Én pedig itt ölük még mindig a kényelmesnek épp nem mondható, idióta lótuszban, a kis bögrémből kortyolva a túl édes kakaót és még mindig azt teszem, amiből sosem fogok teljesen kikopni. Jelen vagyok támogatok, feltétel nélkül. Hallgatok, és ha kell a kérdésekkel azok felé fordulok, akik talán egy feljebb való tudást képviselnek, és irányt tudnak mutatni ezekben az időkben.
Nameg betűretem veled az inged, ha szerintem úgy jobban állna.