Azt hiszem, utoljára még a gumiszobában töltöttem ennyi semmittevéssel az időmet. Dolgozni nem mentem el, hisz előző este pattintottam sms-t a főnöknek, megjártam az orvost "igazolásért", mint egy középiskolás (egyébként holnaptól egy hétig folyamatos kivizsgálásokra kell járnom.), aztán átbuszoztam a szomszéd városba, aztán megvettem ami kell ahhoz a rendelt képhez, kipakoltam... és az óta csak ülök a nappaliban, és nézem az üres vásznat. A jó ég se tudja mennyi ideje már ennek. Valahogy nem akaródzik elkezdeni. Nem akaródzik gondolni sem rá, pedig egyfolytában azon kattog az agyam, éppen ezért nem tudom elkezdeni a rajzot. Még az a jó, hogy modellt nem kell állnia hozzá, szinte látom magam előtt, hogy füstölög... vagy inkább azt, hogy a szemem előtt alakul át kétszer is farkassá... Vagy azt, hogy éppen most lép ki a liftből, és ajtóm felé tart. Esküszöm, hallom a lépteit, ami elhal az ajtóm előtt, aztán kopogtatnak. - Mivan? Az a baj ezzel a "képességgel", hogy nem tudom eldönteni: a jövőt, a jelent, vagy a múltat látom/tudom éppen. És amiért én nem adtam meg neki a címemet, és nem hívtam ide, szerintem okkal gondolom azt, hogy valaki más kopog az ajtómon. A szomszédokkal nem ápolom a kapcsolatot, igazából csak az egyiket ismerem felületesen, s őt is csak Castor... izé... mr. de Luca irodájából. Volt egy beszélgetésük ott pár hónapja. Vagy mostanában? Nem is fontos. Kopogtak, hát nyitni kék... Az ajtóhoz viszem a pisztolyomat is, kibiztosítom, és ha Calambo vagy Cojak látná hogyan osonok az ajtóhoz, esküszöm halálra röhögnék magukat... Akkor jövök rá, hogy hiába a fene nagy óvatosság, mikor kilesek az ajtó kukucskáján. Némán elkáromkodom magam, a fegyvert bebiztosítom, el ne süljön, aztán a zárakkal bíbelődök. Egy zár, két zár, három zár, kiakasztom a láncot, de a negyedik zárat már nem nyitom ki, azt nyitva felejtettem. Lankad a figyelmem.... - Helló. Hogy találtál el ide?- ahogy nyitom a ajtót, rögtön kérdezek is, csak hogy tereljem a figyelmemet arról, hogy megjegyezzem, hogy néz ki ma, vagy megpróbáljam kitalálni mi szél hozta erre, ezt gondolom úgy is mondja... Kicsit haragszom, és legnagyobb részt szégyellem magam a tegnapért, bár igazán nem érzem azt, hogy én tettem volna bármit is ezért. No rólam ezt olvashatja le, ha neki is ilyesmi gondolatok járnának a fejében.
Borzalmas éjszakám, pocsék reggelem, és ocsmány délelőttöm volt. Miután magára hagytam Rachelt, az erdőig meg sem álltam, ott pedig eldöntöttem, hogy hagyom a bestiámat tombolni, ha már a túlfűtött szexuális vágyat nem tudtam csillapítani, akkor a vérszomjat fogom. Belementem egy őrült küzdelembe, aztán úgy osontam haza reggel, mint aki lopni indul… A házban szembetaláltam magam az elszórt, széttépett ruháinkkal, a bizonyossággal, hogy Rachel eltűnt, a telefonszámával az asztalon, majd a bánatosan, félárbocon lengedező bejárati ajtóval, és ténnyel, hogy a biciklije is vele ment… Nem gondolkoztam túl összefüggően, de hívtam valakit, aki helyrepofozta az ajtót, míg én a fürdőben próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak. Ehhez tényleg varázslatra lett volna szükség. A fickó sokáig küzdött az ajtóval, és rákérdezett, hogy mi a frászt műveltem vele. Aztán ránézett a képemre, és úgy döntött, mégsem érdekli a válasz. Csak pár telefonomba került kideríteni, hol is lakik Rachel, és most itt vagyok. A terepjáró ajtaja puha kattanással záródik be, a lépcsőházba pedig nem okoz gondot bejutnom. A liftben a falnak támaszkodom, és próbálok nem gondolni semmire. Hallom, ahogy közeledik. Puha neszek csupán, a ritmusukból és a hangokból arra következtetek, hogy lopakodik. Vagy tőlem fél, vagy nem szereti a látogatókat… A zárak egymás után nyílnak, aztán az ajtó is. Ahogy ez megtörténik, az ajtónyílásba csúsztatom a lábam, így már nem tud kizárni. - Telefonáltam párat. Nem volt nagy kihívás… Szarul festek. Ma farmer és ing van rajtam, és egy elegáns sál, amitől alig várom, hogy megszabadulhassak, de csak majd bent. A bal szemem alatt egy monokli halványuló emléke azért ad némi támpontot a sálmiértjével kapcsolatban. Ahogy az illata elér hozzám, megremeg az orrcimpám. - Egy ismerős? Közelebb hajolok, hogy jobban érezzem a férfi illatát, de aztán nem erőltetem a témát. Teljesen hülye vagyok, már ennyit sem kellett volna. Inkább témát váltok. - Látni akarom, hogy vagy… Nem emlékszem pontosan, hogy tegnap éjjel… A hangomban legfeljebb enyhe nyugtalanságot fedezhet fel, bűntudatot biztosan nem. Most is a szokásos stílusomat hozom... Elhúzom a szám. Ezt nem a folyosón akarom megbeszélni. Ha beenged, akkor élek a lehetőséggel, és bebicegek az ajtón. A jobb lábamra sántítok, bár már nem olyan durván, mint mondjuk reggel. Holnap estére nyoma sem marad majd…
Biztosra megy, betolja lábát az ajtón. Na nem mintha egy darab fa odakint tartaná, ha ő egyszer be akar menni valahová, márpedig feltételezem, hogy nem csak a folyosón akar ácsorogni. No meg... úgysem csuknám orrára az ajtót. Mazochista vagyok, az ziher. Elég lehangoló, hogy csak néhány telefonhívás kellett ahhoz, hogy megtaláljon. Másnak vajon mennyi kell? Biccentek, megértettem... Bár azért kérdezem hogy találtam ide, hogy eltereljem a figyelmemet olyasmikről, mint hogy mit visel, hogy néz ki, mégis amikor az "ismerős" létezése felől érdeklődik, pont azt teszem. Megállapítom, hogy farmerben van, és hogy szarul áll neki a monokli. Dehogy válaszoljak is, megrántom a vállam. Csak kicsit, mert a mozdulattól húzódnak a sebek a hátamon. - Mondjuk. Amikor szóba hozza a tegnapot, szélesebbre tárom az ajtót, hogy lépjen be, és inkább idebent folytassa. Még meghallják... a városban hemzseg az ő fajtája. Míg tárom az ajtót, a pisztolyt tartó kezemet a hátam mögé tartom, bár veszélyt már nem jelent az eszköz, be van biztosítva, és az ujjam sincs a ravaszon. Ha bejön, becsukom az ajtót, de csak a láncot rakom vissza rá, a másik 4 zárat nyitva hagyom. - Ülj le. - intek a nappali/hálószoba egyetlen széke felé, és ha megteszi, addig megfigyelem, hogy húzza a jobb lábát. Ezt látom akkor is, mikor bebiceg, de akkor még el vagyok az előző este bevillanó képeivel. Persze nem a rosszakkal... Szóval akkor nem figyeltem. A fegyvert leteszem az első arra alkalmas helyre. Egyszerű 9mm-es, fekete színű, de meg nem tudom mondani milyen márka. Tán Beretta, de nem vennék rá mérget. - Mi történt? Kicsi szándékosság van abban, hogy ki kerülöm a rám irányuló kérdést, már ha az kérdés volt egyáltalán. Nem akarok most erről beszélni. Élek, még mindig nem rettegek, és azt hiszem ennyi. De vele mi van? Szarul fest. Mit csinált? Én nem ülök le, állok egy helyben a mellkasom előtt összefont karokkal. Egyébként ha körbenéz a lakásban, akkor azon kívül, hogy botrányosan kicsi, más kivetni valót nem találhat benne. Tisztának tiszta, rend van és... Mit számít az, hogy mit gondol róla? Úgyse érdekli.
Persze, hogy biztosra megyek. Nem akarok a feltétlenül szükségesnél nagyobb jelenetet rendezni, és ha lehet, most elkerülném azt is, hogy faltörő kost játsszak. Csak holnap estig… De addig nagyon… Hát, nem ugrik ki a bőréből örömében, hogy láthat, de erre számítottam. Tulajdonképpen az is eredmény – már amennyire egy nap alatt megismertem – hogy nem próbálja betörni az orrom az ajtólappal, vagy nem ugrik nekem, hogy kikaparja a szemem. A választ tudomásul veszem, és mivel annak ellenére fikarcnyi közöm sincs hozzá, kivel mit csinál, hogy jobban akarom, jobban kell, mint az elmúlt száz évben bármi. És egyébként is, most kevésbé feszít belülről a kényszer. Az éjjel minden feszültséget kiöltem magamból, és úgy telezabáltam magam a vadászat végén, hogy kis híján rosszul lettem. Mikor beenged, bebicegek, és ha már hellyel kínál, akkor leülök a székre a nappaliban, a sérült lábamat kinyújtva hagyom, közben megszabadulok a sáltól, és kigombolom az engem két felső gombját. A jobb oldalon, a nyakam tövében, a csuklyásizmom nagyobb részén jókora, tépett sebet takartam a sállal az utcán. Kiharaptak belőlem egy darabot, de már elkezdett hegesedni, vérezni sem vérzik. A fegyverrel nem foglalkozom, a kérdésére megvonom a bal vállam. - Szar éjszaka… Elmondom, ha megmutatod, én milyen nyomokat hagytam rajtad… Nem fog olyan könnyen kibújni a válasz alól. Még mindig az érdekel a legjobban, hogy mekkora szarba kevertem magunkat. - Egyébként ha esetleg érdekel, nem rabolták ki a házat… Most hagyom, hogy enyhe szarkazmus csendüljön ki a hangomból. Otthagyta azt a rohadt házat ajtó nélkül! Nem bosszanthatom fel magam...
Kissé oldalt döntöm a fejem amikor leveszi magáról a sálat, és old két gombot az ingén, mert így jobban látom a sebet. Mély, és bár biztos, hogy friss sérülés, hisz tegnap még nem volt rajta, mégis "jobban" fest az enyémeknél. Igazságtalan a természet... Az én bajom csak felületes, az övé mégis eltűnik holnapra vagy az utánra. Pláne, hogy ha jól tudom, a vérében van a gyors regeneráció. Vérfarkasgenetikából jeles, emberi életben maradási készségek, elégtelen... miért is engedtem be egy vérfarkast a lakásomba? De ha már itt van, miért akarok bunkózni vele? Jófiú... legalábbis most még az, és amíg ez így van, megérdemel a dolog még egy próbát, mármint ez a diplomocáiai kapcsolat, mert semmi több nincs benne. És csakis azért, mert ő az egyetlen vérfarkas akit személyesen ismerek. És semmmmmi, de S-E-M-M-I köze nincs ennek ahhoz, hogy tegnap majd megbolondultam azért, hogy feküdjön le velem. Ugye? Ugye?! Meg is lepődtem volna azon, ha nem köti az ebet a karóhoz (ha-ha). Tehát folytatjuk a tegnapi játékot. Jólvan, válaszolok arra amit tulajdonképpen kérdez... - Megnyugodhatsz, nem haraptál meg, és nem is karmoltál. - szóval ezért jött? Hogy megöljön ha netán beharapott? Ha a vére lettem? Hát, ez már megközelítőleg sem olyan hízelgő... Nem lett jobb kedvem. - Miért, te talán ott maradtál volna azok után, hogy... Szóval? Mi történt? Persze, hogy visszakanyarodok a témához. Én feleltem, most ő jön.
//Szerk: Helyesírások/elírások. Késő volt ár nekem ehhez, sorry //
A hozzászólást Rachel Hoylt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 24, 2012 11:25 am-kor.
A természet, akárcsak a világ, roppant igazságtalan. Tele van szemétséggel, és érdem nélkül mért előnyökkel. Ebbe bele kell törődni. Természetesen fáj minden mozdulat, de kibírható. Különben is csak magamnak köszönhetem valamennyi sérülésemet. Bár nehézkesnek, nyúzottnak és fáradtnak tűnök, attól a szemeim árulkodnak róla, hogy nagyon is képben vagyok, és semmi nem kerüli el a figyelmemet. Rachel minden moccanását követem a tekintetemmel, és mit nem adnék érte, hogy belelássak a fejébe! De nem látok, úgyhogy be kell érnem azokkal az információkkal, amiket ő maga megoszt, vagy a szeme villanásából, a szája rándulásából ki tudok következtetni. A válaszra enyhén félrebiccentem a fejem, úgy méregetem… - Nem hallani, látni akarom, milyen nyomokat hagytam rajtad. Emlékeztetem a felajánlott alkura. Nem akartam megölni. A szellemekre esküszöm, hogy nem akartam. És nem is ezért jöttem. Bár az is igaz, hogyha megfertőztem volna, akkor ötletem sem lenne, hogy mihez kezdjek a helyzettel… A kérdésre barátságtalanul mordulok egyet… - Talán megfontolom, mikor nincs ajtó, a dohányzóasztalon meg ott van egy kétezer dolláros laptop, és a hatvanezer dolláros kocsi indítókártyája… Persze nem vagyok egészen igazságos, elvégre ezek az én cuccaim, és neki nem feladata őrizni őket, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg össze-vissza törtem, de ez nem akadályoz meg benne, hogy goromba legyek. Ami a választ illeti, majd akkor kapja meg, hogyha én is megkaptam, amit akarok. Emlékszem amegvető pillantására, ahogy végigmért, és mindjárt több dolog miatt is kényszert érzek a magyarázkodásra, de lenyelem. Én nem szoktam magyarázkodni, bocsánatot kérni meg főleg nem...
Ha tudnám, hogy fáj neki, vagyok olyan kretén, hogy attól én jobban érezzem magam. Nem haragszom rá, ahhoz annál több kell, mint egy tizenakárhány órás felületes ismeretség, a női hiúságom van kábé a porig tiporva. És most még azt, kéri, hogy mutassam meg neki a sebeket amiket okozott? Hogy számomra jelenleg "legszebb öröm a káröröm" az érthető (én legalábbis tök jogosnak vélem) de hogy neki öröme legyen benne... Miért adnám meg neki ezt? Határozottan megrázom a fejem, és egy "nem"-et formálok a számmal. Már csak azért sem húzom fel a pólómat, mert nem tudom... Amiket felsorol a "miért kellett volna ott maradnod" vádakra, attól már tényleg kezd felmenni bennem a pumpa, de ebből még csak az összeráncol homlokom tűnhet fel neki, a hangomból ugyanis képtelenség indulatot kihallani, sem bármi mást, merthogy néma vagyok. - Persze, de ha már úgyis ott vagyok, akkor miért ne vakarjam le a véremet a falról, ha már te voltál olyan kegyes, hogy felkentél rá, és miért ne szedtem össze a ruha cafatokat, mert te miattam alakultál át. No meg az ajtót is megcsinálhattam volna, mert hogy nézett az ki úgy. Ugyan már! Rohadjak meg, ha neked először a másik vagyontárgyai jutottak volna eszedbe. Ezt ne merd rám kenni! Megemelem a kezeimet azzal a szándékkal, hogy beledúrjak a hajamba, de az izmok valahol lapockáim környékén felsajognak, a gerincem menti sebek pedig megfeszülnek, szóval mégis inkább leengedem a kezeimet. Most nem fonom keresztbe őket a mellkasom előtt, ott lógatom két oldalt magam mellett, és csak sóhajtozok nagyokat, hogy higgadjak. Fáradt vagyok és nyűgös. Nem akarok én most veszekedni. - Mert egyébként eltűnt valami? Gondolom nem, mert különben már az orrom alá dörgölte volna, de azért megkérdezem. Ha már ugrottunk a "mutasd a sebed" és a "mi történt" témáról. Bár, mintha mondta volna már, hogy nem tűnt el semmije. Ez esetben lebuktam, hogy nem arra figyeltem, vagy pusztán csak hülyének fog nézni, mondjuk ebben meg semmi meglepő nincsen.
//Szerk: tettem 2 sort a végéhez, mert nem az user nem figyelt a korábbiakra, hanem a kari. Bocs//
Lehet, hogy el kéne mondanom neki, hogy bizony nekem is fáj, ha kiharapnak belőlem pár darabot, és fájnak a sebek is, míg meg nem gyógyulnak. Csak hogy kiélvezze, hogy én is kaptam a múlt éjjel, még ha nem is tőle. Nem akartam megsérteni a női húságát, bár nem tudom, miért nem inkább simogatja azt a bizonyos hiúságot, hogy a vonzása megőrjített egy háromszáz éves farkast. A sebeit sem akarom nézegetni, hogy vállon veregessem magam, amiért itt-ott nyomokat hagytam egy emberen… Ááááhhh, ez a nő nagyon próbára teszi a türelmemet. - Rachel most nem akarok birkózni veled, de ha rákényszerítesz, megteszem… Most elég fáradt, kimerült, jóllakott, és sérült vagyok hozzá, hogy ne veszítsem el a fejem a bőre érintésétől, az illatától, vagy az izmai rugalmas feszülésétől. A fejemhez csapott vádakra felmordulok. - Mi sérti jobban az önérzeted? Hogy a falra kentelek, vagy az, hogy nem dugtalak meg? Megint veszekszik velem. Őrült lány, miért értékelem bátorságnak és izgalmasnak még ezt az iszonyatos butaságot is? Persze bosszant is, ó nagyon is, csak ma nehezebben húzom fel magam tettlegességig. Én is fáradt vagyok, és nyűgös, és leginkább aludni szeretnék, de látni akartam, mit műveltem vele. Még mindig látni akarom. És különben is… erre a hétre az enyém! A kérdésre bosszúsan fújtatok egyet. - Rohadtul nem figyelsz rám, akkor minek pofázzak?
Hogy mi húzott fel, az nem kérdés: -Mindkettő! - vágom rá azonnal, ahogy ő befejezi a magáét. Mert őszintén szólva még mindig nem értem, hogy miért ken fel a falra, ha aztán nem kefél meg. Hagyta volna inkább annyiban, s akkor talán most kellemesen csevegnénk valami farkasos dologról, vagy bármi másról, nem fájnának a nagyobb lélegzetek, és szerintem neki se lenne feltépve a nyaka. - Mindegy. Nem is számít.- és valóban nem számít. A fenéért tuningolom még magam rajta?! Ezzel mi sem haladunk előre. Szóval ez van, lenyelem. Kész. Ennyi. Szót se róla többet... Miért kell győzködnöm erről saját magamat? Jah, hogy ő már mondta azt korábban? Nem éppen arra figyeltem, hogyan mondja, hanem, hogy mit, illetve mire akar kilyukadni vele, szóval bocs már ha értetlen vagyok lányos zavaromban... Nah ez így nem lesz jó... Valakinek el kell ásni a csatabárdot, ha azt akarjuk, hogy működjön a következő hét, és ha jól sejtem, ez a valaki majd én leszek, szóval egy kisebb lemondó sóhajt követően el is indulok felé. - Húzd fel a pólómat.- ezt még szemből mondom persze, mivel hogy ő szájról olvas, de aztán megfordulok, hogy meg is tudja tenni. Már ha egyáltalán érdekli még a műve. Azt pontosan nem tudhatom, hogy mit lát, annyira hátra egyrészt nem tudok fordulni, másfelől meg olyan tükröm sincs itthon, hogy megnézzem, szóval, ha Nikolai megnézi a hátamat, akkor megkérdezem tőle, hogy milyen.
- Legalább őszinte… Morranok egy kedvetlent. Lélekben már készülök rá, hogy márpedig akkor is nekimegyek, és ha kell letépkedem róla az összes ruháját, de akkor is látni fogom a sérüléseit. Nem igazán hiszem el, hogy ne számítana neki a tegnap este, hiszen csupa feszültség, majd szétrobban tőle, és a válla olyan feszes, hogy csoda, hogy képes megmozdítani. ~ Mmmmmm… Segíthetnék neki ellazulni… Ma tudnék visszafogottabb leni… Nem harapnám meg, csak… csak leteperném a földre… ~ Megrázom a fejem, és kiverem a fejemből a gondolatokat. A tegnap miatt az „akarom!”, az „enyém!” elég komoly szexuális töltetet is kapott. Látom rajta, hogy ő lesz, aki feladja. Sóhajt, és a válla lazul egy kicsit, lejjebb engedi, ahogy elindul felém. Feladta a harcot. Valahol kicsit sajnálom. Élvezet nézni, mikor szikrázik a szeme, és vakmerően szembeszáll velem. Persze rohadt idegesítő is. Az utasításra bólintok, és mikor megfordul, kissé mereven felkelek a székből. Lassan húzom felfelé a pólóját, ha beleragadt volna a sebekbe, óvatosan fejtem ki belőle, és szemügyre veszem a hátát. Mikor kinézelődtem magam, csak akkor válaszolok neki. - A lapockád alatt, és a hátad domborúbb részein tele vagy horzsolásokkal, a legtöbb véres, ahol húsig lenyúztam a fallal a bőröd… És ha ezt befejeztem, óvatosan leengedem a pólóját, de mielőtt elengednem, az ujjaimat egy mozdulattal becsúsztatom a tréningje gumija alá, és a bugyijával együtt lehúzom combközépig. Nem lehet gyorsabb nálam, és ha késve mozdul, rohadt nagy perec lehet belőle. Halványan rémlik, hogy roppanásig szorítottam a csípőjét, és valóban ott is vannak az ujjaim nyomát viselő ronda zúzódások a bőrén a csípőjén.
Engedelmesen (?) bólint mikor kérem, hogy húzza fel a pólómat, ami egyébként nagyon laza, és bő rajtam, én meg konkrétan vigyázzban állok, így nem is nagyon tapad bele a sebekbe. Nikolai feláll, és a mozdulattal együtt húzza fel a könnyű szövetet is. Szeretnék, hátrafordulni, megnézni, hogy ott van e az a mosoly az arcán, de megint csak én húzom a rövidebbet, ha esetleg megütném érte, szóval maradok egy helyben. Majd csak akkor fordulok felé, mikor közli a "diagnózist". - Nem is hangzik olyan szarul... - hazudom póker arccal. Nem a fenét nem hangzik úgy! Pontosan olyan szar, amennyire fáj is, szóval nagyon. De ezt nem kell tudnia. Ami eztán következik, azon mocskosul meglepődök... Nem csupán azon, hogy lehúzza a nadrágomat -a franciabugyimmal együtt persze- hanem azon is, hogy én miként reagálok erre. Nem, ennek már semmi köze nincs a szexuális izgalomhoz, inkább valami olyasmit hoz elő belőlem, amiért gumiszobába raktak... Nem gondolkozok, csak egyből kipécézem az első kezem ügyébe kerülő gyenge pontját - jelen esetben azt a mély sebet a nyakán- és belevájom az ujjaimat amilyen mélyen és erővel csak tudom, miközben már lendülnék a fegyverért, de amiért a nadrágom combközépig le van húzva, ordas nagyot esek a padlón valahogy az oldalamra. Ha van rá időm, akkor felülök, és miközben a csupasz fenekemen csúszva hátrálok, ügyetlen mozdulatokkal húzgálom vissza magamra a nadrágomat. A tudatom tisztul, a hirtelen blacout után, de a "menekülj" még mindig ott van. Ha Őt még nem vakítja el a harag, akkor még láthatja elillanni képemről a félelmet, ahogy egyre tisztul előttem a világ, meg a valóság. Az a marás fájhatott... Ha most nem öl meg, akkor soha.
Ahogy a hátáról felhúzom a pólót, és meglátom a sebeit, magam sem tudom pontosan milyen ösztön ébred bennem, de hatalmas a kísértés, hogy teljesen levegyem róla, a combomat a combjához, az ölemet a fenekéhez simítsam, és a csípőjét átölelve végignyaljam a varasodó, haragosvörös horzsolásokat. Persze nem teszem. A nyálamat távol kell tartanom a sebeitől. Ő nem farkas. Nem mosolygok, csak éhes sárga fénnyel felvillannak a szemeim. - Attól fájdalmasnak tűnik… Jegyzem meg elgondolkodva. A következő mozdulatommal olyan indulatot szabadítok el benne, amiről csak sejtettem, hogy megvan benne. Arra számítottam, hogy menekülni fog, ezért nem mozdulok, ahogy megpördül, és szabadon hagyom a brutális sebet a nyakam tövében. Ahogy az ujjai mélyen a húsomba marnak a gyenge kis varon keresztül, sötét szikrák robbannak a szemem elé a fájdalomtól, vér csordul elő az ujjai mellől, és pedig felvonyítok a kíntól, és át sem gondolom, mit teszek, durván ellököm magamtól, amitől persze csak még mélyebben tépnek a nyers húsomba a rövid, formára reszelt körmei. A sérült lábam miatt féltérdre rogyok, és a nyakamból máris vörös patakokban csorog a vér, de a hirtelen fájdalom meglepetése már eltűnt. A kín ott lüktet minden idegszálamban, de Rachel még így is kevés hozzá, hogy harcképtelenné tegyen. Mikor utána lendülök, nagyjából már sikerült felrángatnia magára a nadrágját, de a menekülésre nincs esélye. Hanyatt lököm, négykézláb magasodom föléje, a két csuklóján támaszkodom, és ügyelek rá, hogy a térdeim a combjai között legyenek. Egy tökönrúgást azért nem kockáztatnék meg. A nyakamból lusta kis patakokban csorog a vérem a mellkasára, a szemem lusta, és egyben kíntól éles, sárga fényben ég. - Micsoda ostobán vakmerő lány vagy… Fájdalmas mosollyal nézek le rá, és halkan morgok, de a tegnapinál ebben kevesebb a fenyegetés. - Vissza akarod fizetni a fájdalmat, amit okoztam? Vagy meg akarsz ölni? Az ingem nyaka már iszamos a saját véremtől.
Már a földön tudatosul bennem, hogy ő lökött rajtam, nem csupán magamtól estem el. Képtelenség másképpen csaknem két métert zuhanni. Csattanok is istenesen, de még bennem a "tűz2, hát nem veszek tudomást az esetleges károktól. A fejemben még lüktet Nikolai fájdalmas üvöltése, az elégedettségtől pedig néma, kegyetlen nevetés rengeti meg a tüdőmet a tébolyon át. Elbuktam, ez már most világos, de legalább adtam egyet én is... Már csaknem rajtam a nadrág, mire ő féltérdről utánam rugaszkodik. Felhúzom a lábaimat, és kész vagyok zsigerből tökön rúgni, ha még közelebb merészkedik, de annyira gyors, annyival erősebb nálam, hogy hiába az a kis visszatartó erő, amivel meg próbálom akadályozni, ő játszi könnyedséggel feszíti szét a lábaimat, majd térdel a lábaim közé. Mire hanyatt lök, már kristály tiszta a kép, a tébolyult vigyorom is lehervad. Időm sincs még egyszer a sebéhez kapni, vagy a fegyverhez, vagy bármi máshoz, ő máris lefogja a kezeimet, illetve nemes egyszerűséggel rájuk támaszkodik. Valami forró, kellemes nedv csorog rám. A pólómat hamar átitatja, a melleim között csorog fel a nyakamhoz, majd onnan csöpög a földre. Nem tudom, hogy az Nikolai vére, ahhoz ugyanis hogy kiderítsem, el kellene szakadnom attól a szikrázó, sárga szempártól. Hogy ostoba vagyok, nincs okom megcáfolni, mert még most is azon jár az eszem, hogyan árthatnék neki... de úgy, hogy megint felüvöltsön! Bár fogalmam sincs honnan ered ez a harag. - Ugyan már! Nem tudlak megölni. - nem cáfolom, sem nem erősítem meg azt, hogy meg akarom e ölni, pedig ha szabad lennék, biztosan megpróbálnám. Én már nem tudom, hogy mit látok az ő tekintetében, mert a magamét már megint homályosítja a téboly, de ha van annyi szabadságom, hogy odahajoljak, és ő sem hajol el, akkor célba veszem az alsó ajkát, és keményen megharapom.
Olyan könnyű rákényszeríteni az akaratomat, hogy az már játéknak is kevés, de a szemében égő tébolyult tűztől újra megkívánom minden porcikáját. És ez megint nem csak szexről szól. Hagyni akarom, hogy olyan mélyen marjon belém, ahogy tud, és én is kóstolni akarom. Megtartani, nem engedni, egészen addig, míg már a karját sem tudja felemelni, és reggel mellette ébredni a vérünktől kemény szőnyegen. Élvezi, hogy pokoli kínt adott, elégedett nevetést csal elő belőle, és bár ezért meg kellene ölnöm, inkább megcsókolnám. A szemében még mindig ott ég, ott szikrázik az indulat, és tudom, hogy nekem esne újra, ha hagynám. Nem törődne a következményekkel. A válaszára elvigyorodom, csak halványan rándul meg a szám sarka, ahogy a nyakamba hasít a fájdalom. - És ha hagynám? Megölnél? Persze azért azt nem áll szándékomban hagyni, hogy kinyírjon, de ennél kevesebbet adhatok neki. Neki és magamnak… Ahogy felfelé nyújtózik, most még elhúzom a fejem, mert beszélni akarok. - Lássuk, mennyire vagy eltökélt… Ne fogd vissza magad… Elengedem az egyik csuklóját, felnyúlok a fegyverhez, és jó nagyot lökök rajta, hogy messzire csússzon tőlünk, utána elengedem a másik kezét is, és megtámaszkodom a tenyereimen a válla mellett. Nem mozdulok, csak a szemem villog még mindig sárga fénnyel, ahogy a szemébe nézek. ~ Gyerünk, fizesd vissza a kínodat… Mutasd meg mennyire gyűlölsz, hogy mennyire kellek… ~
Hogy megölném- e? Őrült, vidám szikrák gyúlnak a szememben, és ha látnám, hogy az arcomra is ugyanilyen mosoly ül ki, komolyan megijednék saját magamtól. - Szemrebbenés nélkül. "Csókolni" nem tudom, mert elhajol. Megint szórakozik, játszik velem, amitől még dühösebb leszek... Amikor elengedi a jobbomat, először a tarkójához nyúlok, de hogy a haját tépve akarom "elhúzni" magamtól olyan távolba, hogy legalább a lehelete ne súrolja a bőrömet, vagy közelebb húzni magamhoz, (hogy még többet érezzek belőle,) azt nem tudom... De aztán hallom elcsúszni a pisztolyomat, így máris könnyebb döntenem. Mikor visszaadja a másik kezem szabadságát is, azonnal felkönyökölök, és megkísérlek kicsúszni alóla. Az inge már ragad a vértől, akár csak az én pólóm elől-hátul, és a bal kézfejem, amivel felhasítottam a sebét... Szeretném, annyira szeretném még egyszer feltépni azt a pontot, de meg se próbálhatom, mert már számít rá. Sőt, már minden másra is számít. Aztán mégis, "a kutya is a próbálkozásba döglik bele" alapon, ha elég messze csúszok tőle, megkísérlek beletaposni a még enyhén vérző sebbe ott a nyakán. Ha elkapja a lábam, és megint maga alá gyűr, erőfölény ide vagy oda, én ott kaparom, marom, harapom, ahol érem. Amennyiben csak hárít, úgy feltérdelek és ha még van időm megszerezni a fegyvert, akkor megteszem, majd egyenesen a két szeme közé tartom, és a már beígért gondolkodás/szemrebbenés nélkül meghúzom a ravaszt. Dörrenés nincs, hisz a fegyver be van biztosítva, de ő ezt nem tudhatta. Vagy mégis?
Ahogy felragyog a szeme a lehetőségre, legszívesebben puhán a torkára harapnék, mint egy farkasszukának tenném egy vad, mégis élvezetes marakodás közben. Persze vele nem tehetem meg, így visszafogom magam. - És pont annyira akarsz is… Nem kérdezem, kijelentem. Nem vagyok dühös rá, bár a feszültség ott vibrál bennem, de ez most másmilyen készenlét, nem a gyilkos dühömé. Nem akadályozom meg benne, hogy a tarkómba kapaszkodjon, ha úgy akarja, csak a pisztolytól szabadulok meg. Nem hiszem, hogy tényleg lelőne, de nem akarom azt sem, hogy a rendőrség ránk törje az ajtót valamelyik túlbuzgó szomszéd miatt… Hagyom, hogy kicsusszanjon alólam, csak támaszkodom mozdulatlanul. A sarka kegyetlen pontossággal robban a sebembe, és megbicsaklik a támaszt nyújtó kezem a pörölyként lesújtó kíntól. Rövid, fájdalmas kiáltás szakad fel a torkomból, de nem kapok utána, hagyom, hogy eltávolodjon. Immár a zoknija is vérben úszik, nekem pedig újra folyik a vér a vállamból. Míg megszerzi a fegyvert, és felpattanok, és bár fáj a lábam, a következő pillanatban előtte vagyok, és kiütöm a kezéből a pisztolyt, mielőtt elsüthetné. A fegyver csattan a padlón, aztán pörögve elcsúszik a bejárati ajtóig. - És mi lesz a kérdéseiddel, ha végzel velem? Lihegem az arcába, miközben átkarolom a derekát. A fogásom nem durva, de határozott, és nem szorítom az oldalához a kezét.
Fájdalmas kiáltása most nem okoz akkora örömet, mint a korábbi. A miértjét nem kezdem boncolni, ugrok fel a pisztolyért, de azzal a lendülettel, ahogy rácélzok, már röpül is ki a kezemből kis híján a csuklómmal együtt, és a képtelen hangos bumm helyett, egy kínosan éles csatt lett. Nem is tudom mit képzeltem magamról... Meg erről a bohóckodásról. Niolainak igaza van, akarom őt. Éppen annyira, mint bántani, gyötörni, fájdalmat okozni neki még az előbb. És éppen ezért, ha tudom, hogy nincs "gyerekzár" a fegyveren, rá se tartottam, volna. Némán káromkodok a felismerésen, de állom a tekintetét. Nikolai úgy tűnik, hogy jól szórakozott. Míg én sípoló tüdővel fújtatok és pihegek a kellemes fáradtságtól, addig leszámítva azt a vérző sebet, róla senki nem mondaná meg, hogy csak egy hangyányit is megerőltette magát. Sőt, még élénkebben ragyognak a szemei, mintha csak egy kávét ivott volna, vagy bekapott volna pár koffeintablettát. Most nagyon utálom. Az arcára kiülő diadalt le sem tudná tagadni, mikor átfogja a derekamat. Lényegében nem ez fáj, hanem az amit ki akar fejezni vele. Ezzel a mozdulattal és a szavakkal amit konkrétan az arcomba mond. Én állom a tekintetét, egyetlen kitérőt csak az ajkai jelentenek, hisz azokra óhatatlanul is le-le siklanak a szemeim. Meg fogom csókolni. Azaz meg akarom tenni, de előbb még szeretnék odacsípni még egyet, még egy utolsót... - Majd megválaszolja őket valaki más. A fene se tudja honnan veszem, hogy őt ez érdekelni fogja. Ha nem, akkor mit számít az, ha ezek után megteszem, amit most annyira szeretnék... Ha viszont mégis, úgy beismerem, hogy hazudtam, hogy nem gondolom komolyan, azzal a mozdulattal hogy a nyaka köré fonom a karjaimat (a sebet nem szadizom tovább), és megcsókolom. Már amennyiben nem hajol el, nem enged vagy lök el, illetve nem csinál semmi olyasmit amivel megakadályozza. Mert ez esetben biztos emlékeztetem arra, hogy lehet hogy én kívánom Őt, de Ő engem sokkal jobban.
Alkalmat kínálok neki, hogy fájdalmat okozzon, hogy megtorolja a kínokat, amit okoztam neki, hogy kiélvezze a padlóra csorgó véremet, és mégis egyre kevésbé élvezi. Lehet, hogy éppen azért, mert engedem, de ezt másképp nem lehet megoldani. Ha küzdök ellene, hozzám sem tud érni. Tudom, hogy ő is akar, a különbség csak az, hogy emberi módon kíván, én valami ősi ösztönnel akarom őt… Nem szórakoztam annyira jól, mint a szemem lázas csillogásából gondolná. Pokolian fájt minden eltökélt mozdulata, amivel szenvedést akart okozni, vért ontani. Ahogy átfogom a derekát, én is lihegek a fájdalom megerőltetésétől. Nem fogom le, nem is próbálom, csak kicsit közel akarom érezni magamhoz. A válaszára elmosolyodom. - Akkor ölj meg, amikor alszom… Nincs benne gúny, vagy csúfolódás. Aludni nekem is kell. Neki pedig legfeljebb kétszer kell meghúzni a ravaszt. A halántékom mellett talán egyszer is elég. Persze, hogy érdekel, mégis valahol úgy érzem, hogy nem fog megölni. Bántani lehet, hogy fog, de megölni nem. Ő is érzi az elemi vonzást, ős is épp úgy akar, mint én őt… Hagyom, hogy átöleljen, ahogy a karja a nyakamhoz ér, halványan megrezzenek, de csak szorosabbra vonom az ölelést a dereka körül. Visszacsókolok, ezúttal egy árnyalatnyival szelídebben, mint előző éjjel, közben a pólója alá simítok. Nem vagyok most sem kifejezetten gyengéd, de nem próbálom minden érintéssel szétroppantani.
Egyáltalán nem hatja meg, hogy lényegében azt mondtam neki: ha ő nincs, akkor majd keresek valaki mást aki megválaszolja a kérdéseimet, azaz Ő nagyon is pótolható. Már megint sokat képzelek magamról... Csak biccentek, mikor azt mondja, hogy álmában kell megöljem, mintha azt felelném, hogy "a szavadon foglak", vagy hogy "ezt észben tartom". Kicsit meglep az a hév, amivel viszonozza a csókot, bár a tegnapi elemi szenvedélynek közelében sincs és az érintése is kellemes, izgató inkább, mint fájdalmas. A tegnapiban azt a vágyat élveztem, amivel birtokolni, leigázni akart, most inkább attól veszek meg, ahogyan csinálja. Átkozottul jól. EL is merülök a csókban, ahogy illik, szuszogva, ajkaiba sóhajtva döntöm oldalra a fejem, majd váltom franciásra a kezdeményezést. A bőröm bizseregni, égni kezd ott ahol a pólóm alácsúsztatja a kezét, és ha ő nem húz még közelebb magához, akkor én préselem hozzá magamat. A tegnapi visszautasítást már el is felejtettem, így megint veszem a bátorságot, hogy vetkőztetni kezdjem. Most valahogy sokkal nyugodtabbnak tűnik, és bár tudom, hogy durva és fájdalmas lesz vele a szex, talán megúszom csonttörés nélkül is, ami nekem pont elég jelen pillanatban. Tenyeremet a tarkójára csúsztatom, onnan le a nyakára, majd a sebet kikerülve a vállára, majd a vértócsán keresztül vissza az ing gallérjához... Állj! Vér... Megdermedek a mozdulat közben, a csókot sem folytatom. Ha van lehetőségem elhúzódni akkor megteszem annyira, hogy lássa a számat, ne csak érezze. Ha kell, akkor belekapok a sebébe megint, csak hogy magamra hívjam a figyelmét. - Le kell zuhanyoznom. Rám folyt a véred, belemehet a sebeimbe. Ha úgy bepörgött, hogy nem tud leállni, vagy abszolút nem érdekli, hogy holnapra egy leszek vele meg a fajtájával, akkor legyek ostoba, meg ribanc, én bizony meggyőzhető vagyok. De ha elenged, akkor közlöm vele, hogy van víz a csapban, szolgálja ki magát ha szomjas, és 10 percre eltűnök a fürdőszobában.
Ha meg is hat, hogy pótolhatónak mond, nem mutatom. Úgysem hiszek neki, hiszen látom, érzem, és tudom, hogy kellek neki. Ő pedig az enyém! Nem cserélhet le csak úgy… És ha egy éjszaka végez velem, akkor megérdemeltem a halált, de legalább nem unalmamban múlok ki, egy üveg vodkával a kezemben. Most is érzem a sürgető kényszert, a feszítő ösztönt, hogy vegyem el, tartsam meg, hogy a magaménak tudjam, megkívánom egy pillanat alatt, nem is csoda, hogy heves a csókom. De most észnél vagyok, nem roppantom szét, csak éhesen csókolom, és simítom a bőrét a pólója alatt. Itt az egyik horzsolás a hátán, kicsit feljebb a másik. A csókja édes, a szuszogása vadító, szinte észre sem veszem, mikor csúszik a földre mögöttem az ingem. Az egész testemmel hozzádörgölőzöm, már amennyire ebben a helyzetben képes vagyok rá, és mikor nekem feszül, hogy eltávolodjon, morogva húzom vissza. Az éles fájdalomra a mordulásom is agresszívabbra sikerül, mint szerettem volna, de eléri a célját, kicsit távolabb engedem, és már látom a száját. A magyarázatra aztán – bár nem nagyon akarózik – lassan lecsúsztatom róla a kezem. - Rendben… Menj Amíg ő zuhanyozik, én nagyjából letörölgetem magamról a vért az ingemmel, annak már úgyis mindegy, aztán mikor eláll a vérzés, a fejemet a csap alá dugom, egrészt iszom, másrészt jó hideg vízzel megnedvesítem a tarkóm, hogy egy kicsit észhez térjek mind a hirtelen fellángolt vágyakozásból, mind a kialvatlanságból. Aztán leülök a kanapéra, és megvárom, hogy előkerüljön.
Tulajdonképpen nem a morgása ijesztő, hanem az, hogy mennyire nem tartok tőle. A fene se tudja miből veszem én azt a bizonyosságot, hogy nem fog bántani, de egyenlőre még rendíthetetlen hitem ebben. Akkora marha vagyok... Elenged végül, meggyőzi az érvem. Egy nagyon kicsi részem arról győzköd, hogy vigyem magammal őt is a zuhany alá, illetve próbáljam meggyőzni arról, hogy neki ott a helye, de mire összeszedem a holmimat a szekrényből, lemondok róla. Nem helyes. Nem a szex, az tök rendben van, hanem vele nem helyes, mert egyikünk sincs ki százig. Nem akarok még meghalni. Eféle gondolatokkal a fejemben zuhanyzok le, majd mosok fogat, és mire visszatérek a nappali/hálóba, már valamivel tisztábbak a gondolataim is. Nem a kanapéra ülök le, hanem a székre, mintha misem történt volna korábban, még a vérről se veszek nagyon tudomást. Magamban megjegyzem, hogy még mindig félmeztelen, és hogy nedves a haja. Biztos a mosogató csapját használta. Megint felszólal egy nagyon kicsi részem, és csalódott amiért ő nem jött utánam. De éppen csak felmerül bennem, könnyen elhessegetem a gondolatot. - Tehát? Elmondod mi történt? - igen, és most én próbálok zsarnokot játszani, hisz én már megadtam amit kért, de ő még mindig nem válaszolt. - És egyébként, ha írsz egy sms-t, én is elárultam volna hol lakok... - Ez meg a másik. Ha ő ki tudja nyomozni, akkor a bostoni alvilágnak se kerül sokba. Nem akarom, hogy túl sok emberen fusson keresztül a nevem. Amúgy hazudok, mert biztos nem adtam volna meg a címem, de találkoztam volna vele bárhol máshol... Mindegy is, már itt van, és a kanapémon-ágyamon ül. Bár nem tudom, miért tulajdonítok ekkora jelentőséget egy ilyen apróságnak.
Ó, nekem is eszembe jutott, hogy besétálok vele a zuhany alá. Elképzeltem, ahogy a fürdőszoba csempéjének szorítom a hátát, csuromvizes haja mindkettőnk bőréhez hozzátapad, a kósza vízcseppeket éhesen csókolom le a kulcscsontjáról, és ahogy az egyik combja a derekamra simul. A forróságát, a nyögéseit, a testünkre zubogó vizet. De most jobban ura vagyok a mozdulataimnak, mint tegnap éjjel voltam, és képes vagyok tisztábban gondolkozni. Ha vele megyek, nem tudott volna megfürödni, mert azonnal nekiugrottam volna, ahogy ledobja a ruháit. Mire visszaér, nagyjából lecsillapodtam, a farmerem csípőtájban is egész vállalhatóan áll rajtam. Figyelem a mozdulatait, és ahogy elül, talán enyhén csalódott is vagyok. Magam sem tudom, mit vártam, de valószínűleg nem azt, hogy tréningben és pólóban jelenik meg, aztán leül egy székre. Talán úgy képzeltem, hogy nyitva hagyott könnyű köntösben jelenik meg, és az ölembe ül… Magam sem tudom. De nem is számít. Így alakult. A feszültség még mindig ott vibrál közöttünk. A kérdésére bólintok, elvégre én is megkaptam, amit követeltem tőle, de először a második kérdésére válaszolok. - Nem hiszem, hogy elárultad volna. Az alapján, ahogy éjjel néztél rám, és amilyen hévvel fájdalmat akartál okozni az előbb… Nincs vád, vagy feddés a hangomban, csupán tényként közlöm a véleményemet, és a miértet. Aztán rátérek az előző kérdésre. - Összeomlottam éjjel, te is láttad. Még egy pillanat, és feltépem a torkodat, aztán megduglak, amíg még a forró vér csorog a sebedből. Annyi sem maradt volna belőled reggelre, hogy azonosítsanak. Kölyökkoromban veszítettem el így a fejem utoljára. Megijedtem saját magamtól! El tudod ezt képzelni? Megcsóválom a fejem, de azért folytatom. Nem látszik, hogy szégyellném magam, az arcom kifejezéstelen, tárgyilagos tudok maradni. Csak az őszinteség és a nyíltság lehet ismeretlen Rachelnek. - Távol kellett lennem tőled, és levezetni az energiáimat. Az erdőbe mentem. Aztán újra alakot váltottam. Egyszerű, közönséges farkasnak akartam látszani, mert úgy sokkal több energia kell, és nehezebb is a vadászat. Találtam egy medvét, és megtámadtam. Miatta vagyok így kicakkozva. De amit akartam, megkaptam. Kimerültem, elfáradtam, a feszültség elillant belőlem, és lassúra, nehézkesre zabáltam magam… Csak reggel mentem haza. Megvonom a vállam. Tényleg ennyi a történet.
Nem rendít meg az, hogy úgymond rajta kapott a hazugságon. Még csak tagadni sem akarom, bár az esti dolognak nincs tulajdonképpen semmi köze ehhez. - Nem tudtam, hogy érted-e ha a fejedhez tátogok valamit. Idióta voltam. Ha lepofozlak, talán többre megyek... vagy nem. Az előbbi meg jó buli volt. - azt hiszem, most mosolygok először mióta itt van. Az a tébolyult kacaj más volt. Mondjon erre akármit, akkor élveztük, még ha ő kevésbé is, hisz nem túl aktív résztvevő, mert én könnyebben török... Éppen ezért nem érzem szükségét bizonygatni, hogy nem ölném meg. Tudja ő azt. - Ha itt nem is, máshol találkoztam volna veled. Én se szeretem a vendégeket. - én is elég tárgyilagos vagyok, azt hiszem. Megnyugodtam, elfáradtam, nem akarok én veszekedni, meg bunkózni. Csak úgy vagyunk, beszélgetünk, amiben részemről egy leheletnyi meglepettség van, amiért mi ilyet is tudunk. Hallgatom a beszámolót, és él a kép a lelki szemeim előtt. Nem úgy a képesség jóvoltából, hisz ez nem történt meg. Legalább tudom, hogy nekem is van képzeletem, nem csak az a krónikás dolog teszi. Főleg mikor arról beszél, hogy megdug, ami egész vállalható tett lehetett volna, ha minden mást kizárunk a beszámolóból. De már megint elkalandozok. Mikor lettem ilyen "szőke"?? Mire befejezi, nem nyugszok meg, pedig azt várom, hogy majd eltöröl ezzel pár sunyi kérdőjelet. Holott csak még többet szült... - Mivel húztalak fel? Ez a kérdés többször is megfordult a fejemben, és őszintén szólva, nem találtam egyetlen reális magyarázatot arra, hogy mi dühít fel egy háromszázas, "engem nem érdekel semmi" férfit annyira, hogy teljes vérfarkas alakot öltsön magára és elveszítse a fejét. - Egyénként jót tett. Nem vagy olyan... tudod te. - Én is szeretném megvonni a vállam, de nem megy, fáj még.
A válaszára vállat vonok. - Ez olyan, mint mikor hozzád beszélek. Néma vagy, nem süket. Én is így voltam vele. Ami a jó bulit illeti, kaján vigyor jelenik meg az arcomon. - Nem tagadom. Veszettül fájt, de élveztem… És így is van. Rachel vakmerősége, és vadsága kifejezetten kedvemre van, élvezem, ahogy szembeszáll velem annak ellenére, hogy nincs esélye, mindamellett, hogy természetesen bosszant is. Felidegesít, és felizgat. Legszívesebben egyszerre ölném meg, és tartanám meg magamnak épségben örökre… Ami a találkozót illeti, vállat vonok. - Én viszont csak veled akartam találkozni. Így, négyszemközt. Nem is hívom fel rá a figyelmét, hogy egy percig sem ellenkeztem, mikor megjelent a házamnál. A kérdésre komolyan elgondolkodom, aztán némi tanácstalansággal keresem a szavakat. - Pontosan nem tudnám megmondani. Lehet, hogy érezted már, mikor a tudatodat elborítja a köd, és akarsz valamit, nagyon erősen, nem vágysz semmi másra a világon, semmi kevesebb nem lehet elég, de tudod, hogy őrültség, és nem engedhetsz neki… Akartalak mindenhogy, és teljesen. Vadul, ösztönből, a következményekkel nem törődve. Mindig tökéletesen kijöttem a bestiámmal, de akkor éjjel megvadult, nem bírtam vele… Megropogtatom az ujjaimat, láthatóan nem örülök a fordulatnak. - Valószínűleg belejátszott, hogy kihagytam egy teliholdat, és több ízben nem vezettem le a feszültségem. Az a rohadt falka… Aztán megjelentél, és egy pillanat alatt robbant a bomba, erősebben, mint bármikor. Akkor vesztettem, mikor megéreztem milyen forró és nedves vagy, hogy mennyire kívánsz, annak ellenére, hogy mit csináltam veled… Érdeklődve figyelem az arcát. Nyers vagyok, és őszinte, de csak az igazat mondom. - Tudom, most nyugodtabb vagyok... És ha már itt tartunk. - Miért nem féltél tőlem? Tele vagy sebekkel, és majdnem összetörtelek… Mit érzel, ha rám gondolsz?
Kezdőlap
//
