- Nagyon is szívesen. Majd a nagynénédtől vagy nagymamádtól elkérheted a számomat. Hangozzék akármilyen furán is, nem merném biztosra megmondani még a saját telefonszámomat sem. Nincs is egy túlzottan modern telefonom, mert nem használom a telefonáláson kívül semmire, de az is ritka szokott lenni, ami azt illeti. Nem szoktam rajta függeni, és inkább személyesen beszélgetek akárkivel, hogy láthatom is az illetőt, semmint hogy csak telefonon keresztül hallgassam a hangját. A fene sem számított arra, hogy ilyen félreértésbe fogok belekeveredni. De hát épp ez az egész… egy nagy félreértés. Az, hogy még szóra sem méltat minket, és inkább elmegy... nos, különösebben nincsen bajom Carterrel, mert megszoktam már a személyét, szóval nem ér túlzott meglepetésként ez sem. És nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy ebből az egy meccsnyi „pihenőből” több legyen, szóval a számra lakatot teszek. Nem kifejezetten örülök neki, hogy emiatt most nem játszhatok, de ez nem csak Daphné ballépése, hanem az edzőm módszerei miatt van. És igazából azzal nem vagyok előrébb, ha most elkezdek toporzékolni itt helyben, mert csak egy idiótának tűnnék, ezért hát inkább elengedem. - Nem, az sosem jó, hogyha nem tudom segíteni a csapatunkat, de ne is törődj vele. Én túlélem, neki meg biztos jobb lesz a lelkiismerete, vagy nem tudom. Legyintek is egyet erre az egészre, majd pedig a lány felé fordulok. Bólintok arra, amiket mond, majd pedig be is kopogtatok az irodába, és beljebb haladok. Szűkszavúan elmondom a dolgokat, hogy csak jó szándékomból kisegítem Daphnét, így ne kelljen annyit güriznie, mert az új munkahelybe való beilleszkedés nem könnyű, mi több, elég görcsös is lehet. Végül odaadják az iratokat, amit megköszönök, és kilépek az irodából a lányhoz. - Oké, ez megvan. Kinek kell ezeket leadni? Ha mond egy nevet, vagy helyet, ahova vinni kell, akkor pedig már meg is indulok, ha viszont csak csendben elkezdi mutatni az utat, akkor követem. Amennyiben nem akar beszélni, úgy csendben haladhatunk oda, ahova ezeket vinni kell. Mikor már közel járunk, akkor szólalok csak meg. - Egyébként belerondíthatok az ebédszünetedbe a jelenlétemmel, vagy inkább egyedül szeretnél lenni? Az időm, ahogy azt sejthetted, néhány órára felszabadult, de teljesen megértem a másik lehetőséget is. Nem igazán fejtem ki, hogy mit is értek ez alatt. De a szavaimból ítélve nyugodtan következtethet arra, hogy mások is vannak, akik inkább egyedül, nyugodtan akarják elfogyasztani az ebédjüket. Az már csak részletkérdés, hogy az ő esetében ez valószínűleg annál is igazabb.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Ha nem felejtem el, akkor mindenképpen. – feleltem kisebb habozás után, de ez még mindig jobbik eset volt, mintha most elkezdi diktálni. Mondjuk, ha cetlire írja fel, akkor azt is el lehet hagyni. Nem mintha ez lenne a célom, de ha így fura és szokatlan, meg talán kicsit ijesztő is beszélgetni emberekkel, akkor miért menne csak úgy az, hogy felhívjak bárkit? Szerintem nem meglepő, hogy inkább azon agyaltam, hogy miként is lehet elfelejteni dolgokat, mintsem örültem volna. Amúgy se voltam az, aki csak úgy mást akarna dróton rángatni. Szerintem már így is elegendő elviselni ezekben a percekben, nem hiszem, hogy még többre vágyna bárki is velem egy légtérben elszívni… Egyszerre érzem magam pocsékul a kialakult helyzet miatt, ugyanakkor kicsit megkönnyebbülök, hogy nem óhajt tovább kínozni Mr. Carter. Valahogy most nem bírtam volna elviselni, ha még inkább hozza a formáját. Egy dolgot már egészen jól megjegyeztem, ha lehetőségem van rá, akkor kerüljem el messzire. Legalábbis addig, amíg ennyire szenvedés számomra ez a hely, a munkám és úgy a világ. - Rendben van, azért köszi, hogy nem nyeltél le keresztben… - mint ő tenné. Tettem hozzá még magamban, de jobbnak láttam hallgatni és inkább elengedni a témát. Amíg pedig arra vártam, hogy megszerezze az utolsó hiányzódarabot is, addig csak egy helyben topogtam és a gondolataim ezer felé jártak már. Amikor elment valaki, akkor sietve húztam össze magam. Nem mintha olyan nagydarab lennék, de jobb lenne, ha senki se jönne nekem vagy érne hozzám. Ahogyan az se hiányzik, hogy megint valakinek a keze a fenekemen landoljon, mert úgy gondolja az vicces. - Igazgatóságra kell felvinnem, de oda te nem jöhetsz be. – feleltem sietve, viszont ennek ellenére elkísérhet az ajtókig, amikhez már megfelelő kártya kell. Nem értem, hogy minek kell ennyire zárni a legnagyobb fejesek részlegét, de biztosan. Nem hiszem, hogy bármelyik diák vagy sportoló pont ellenük akarna bármilyen vétséget elkövetni. Sietve torpantam meg az ajtó előtt, amikor ismét megszólalt, mire inkább csak kinyitottam a kártyával azt, hogy utána kicsit kilökjem és a lábammal tartsam meg. - Van kajád? – pillantottam rá kérdőn, mert nehezen tudtam elhinni, hogy azzal jött. – Az irodámban szoktam enni, ha szeretnél akkor gondolom csatlakozhat, ha már elszúrtam mindent. – feleltem habozva és magam sem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet lesz, de most nem akartam ezen agyalni. Inkább a pulcsimba csavartam a kézfejemet, legalábbis lerángattam annyira, hogy ne igazán kelljen hozzáérnem az aktákhoz, majd kivettem kisebb topogás után az aktákat, majd eltűntem, hogy lerakjam a megfelelő asztalra. Pár percig lehettem csak távol.
- Szóra sem érdemes, nem vagyok egy haragtartó típus. Meg egy ilyen kis malőr miatt végképp feleslegesnek is tartanám, hogy valakire haragudjak. Nem tagadom, most Daphnét valamennyire előnyben részesítem még ilyen értelemben is, hiszen tisztában vagyok a problémájával. Na meg ő is elmondta, hogy nem megy itt neki túl könnyen még, de kétlem, hogy ez a teljes igazság lenne, és csak szépített az egészen. - Az lehet, de attól még elkísérhetlek. Kedvesen mosolygok le rá féloldalasan, és nem sokkal később pedig már el is indultunk. Tisztában vagyok azzal, hogy merre kell menni, és azt is jól tudom, hogy oda nem mehet be mindenki. Nem is szokott túlzottan szándékomban állni, hogy ilyen helyekre menjek. - Nincs, de szerzek valamit a büféből, ezen ne múljék. Úgy volt betervezve a napom, hogy amint itt végzek az edzéssel, és mindennel, akkor hazamegyek gyorsan, és otthon kapok be valami kaját. De most, hogy felmerült egy ilyen lehetőség, hogy ne teljesen egyedül töltsek el néhány órát, hanem valakinek a társaságában… miért ne élnék vele? Csak bólintok arra, hogy végül azt mondja, csatlakozhatok. Mikor látom, hogy mit csinál a pulcsijával, akkor már kezdem nyújtani neki az aktákat, hogy intézze el, amit el kell, aztán pedig mehetünk kajálni. Míg ő tette a dolgát, addig én nekidőltem az egyik ablakpárkánynak, és úgy vártam. Aztán hirtelen megszólalt a telefonom. Elő is halászom a zsebemből, és felveszem. És lám, teljesen keresztbe lettek húzva a számításaim. Igazából teljesen mindegy is volt, hogy most késtem az edzésről, mert rendes időpontban is ez lett volna. Akármennyire is szeretem a sportot, a lányomat ennél is jobban. És mivel nincsen másik szülője, engem terhel a felügyelete. Nem mintha ez egy teher lenne számomra. Elmondom a tanárnak, hogy két perc és indulok. Még megvárom, hogy Daphné visszatérjen, akkor pedig megszólalok. - Figyelj, Daphné, nagyon sajnálom, de közbe jött valami, és el kell mennem. Mindenesetre élveztem a társaságod, és tudod, ha bármire szükséged van, akkor csak szólnod kell, és meglátom, mit tehetek. További szép napot, és kitartást! Csak légy türelemmel, és figyeld meg, hogy seperc alatt meg fogod szokni ezt a helyet. Még villantok egy kedves mosolyt, aztán pedig már fordulok is meg, hogy induljak az iskolába, és hazavihessem Syannát.
// Köszöntem szépen a játékot, nagyon élveztem!
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Csak egy aprót bólintottam, de már nem feleltem semmit se, hiszen felesleges lenne. Arra pedig, hogy elkísérhet… Nos, arra is felelnem illene, de hirtelen nem tudtam. Egyik felem örült, mert legalább nem kell hozzáérnem azokhoz az aktákhoz, meg így kisebb az esélye, hogy egy szórakozott diák, sportoló ismét kedvet kapna hozzám érni. Másrészt viszont azért nagyobb távolságnak jobban örültem volna, ha mondjuk olyan két lépéssel sétáltál mellettem, vagy még nagyobbnak, de inkább hallgattam. - Igen, persze. – böktem ki végül ezt a két szót, hogy nehogy azt higgye végül teljesen megnémultam. Reménykedtem, hogy nem a nagyiéknak tett valami fura fogadalmat és csak azért kedves velem, mert akkor ez a helyzet még cikibb, mint így első pillantásra tűnik. - Oké. – hagytam ennyiben a dolgot, hogy utána inkább eltűnjek és megszabaduljak az újabb adag irattól. Aztán pedig azt kellett kitalálnom, hogy miként is fogom túlélni azt, hogy valaki kényelembe helyezheti magát az irodámban hosszabb időre, de még ehet is ott. Még a gondolattól is kirázott a hideg és már fejben a felmerülő veszélyfaktorokat számoltam, miközben agytekervényeim része pedig már a fertőtlenítés körül forogtak, hogy utána miként fogom kipucolni a helyet, mintha csak éppen arra hajaznék, hogy majd műteni kell ott. Igen, talán tényleg egészen steril szoba megteremtés ügyködtem fejben és korábban részben ki is viteleztem. A takarítóval is megbeszélte már, hogy nem mehet be. Inkább minden este kirakom a kukát az iroda elé, de ne lépjen be oda senki se. Bár ennek ellenére is minden reggel egy kisebb takarítással kezdtek, hiszen nem árt az óvatosság. De alig, hogy kiléptem az egész pániknak vége szakadt, ahogyan kiderült, hogy még se ér rá. Nem értettem, hogy mi jöhetett közbe, de nem is firtattam és igazából nem is bántam. Inkább csak megkönnyebbültem mélyen legbelül. - Semmi gond, menj csak. – mondtam végül egy félszeg mosollyal az arcomon, majd pedig pár percig még ott ácsingóztam, mire elindultam az egyetlen itteni biztonságos helység felé. Vagyis valamennyire az volt, de még mindig nem ért fel azzal, mint a szobám biztonsága otthon. Egyik felém azért remélte, hogy sose lesz behajtva ez az ebéd, mert akkor újabb pánik fog rám törni, az tuti…
Kezdőlap
