- Tudom kölyök, de senki mást nem ismerek a korosztályodból, aki segíthetne. - Tekintek rá kérlelően. Roppant meggyőzően megy és még aranyosnak is titulálna az, aki nem tudja rólam, hogy random fehér szörnyeteggé vagyok képes változni, ha úgy hozza kedvem. A rumra felnevetek, a lányokon már szemforgatok. Pasik... mindegy, hány évesek, ugyan úgy a farkuknál lehet a legegyszerűbben megfogni őket úgy fest. Nincs új a Nap alatt. - Ohh, hidd el, tudom! Manapság, ha szűzhúsra fáj az ember foga, akkor nem a tinilányok körül kell keresgélnie. - Jelentem ki nevetősen, ezzel együtt, amikor eljut az agyamig, hogy mit is mondtam és éppen kinek, akkor ráfagy a pillanatnyi mosoly a képemre. - Ömm... Tudod mit? Nem mondtam semmit. - Szélesedik ki a mosolyom zavart hehegés közepette, ahogy Sam felé sandítok kérőn: felejtse ezt el szépen. - Azért köszi a tippet, majd megpróbálok tenni az ügy érdekében. - Ezt már jóval őszintébb mosoly keretében közlöm, hogy közben kissé zavartan helyezkedjek ültemben. Lenne itt még valami, amire az a mosoly leolvad újfent a képemről, noha ezúttal nem meglepettségemben. - Emlékszel arra, hogy azt mondtam, most egy időre elmegyek a falkától? Én... a vezetőségen és Olenen kívül senki nem tudhatna róla, de szeretnélek megkérni valamire Sam. - fordulok féloldalasan felé, ahogy mellette ülök és némileg zavart, mégis komoly pillantással tekintek rá. Komolyan ekkora súlyt akarok egy kölyök vállára helyezni? Nos... mindenkinek fel kell nőnie egyszer és különben is ki másnak mondhatnám el? Samben megbízok és a barátomnak tartom - ez pedig nagy szó tőlem.
– Ezért segítek én nagyon szívesen. Meg azért, mert barátok vagyunk – mosolyodok el. Látom az ő mosolyát is, és egészen aranyosnak találom. De hát na, legyen bármennyire szép nő is, nem éppen az én esetem. Már csak azért sem, mert az üknagymamám lehetne, ha akarna. Na, nem mintha bármelyikünk is ezt akarná. De marha fura lenne valakivel rokoni kapcsolatot találni a falkában, te jóságos Isten… Szavaira viszont elhúzom a számat, és Sue jut eszembe, aki odahaza valószínűleg mélyre fúrja magát az ágyba. Aztán visszatér a vigyor az arcomra. – Vannak még normálisak… De ja. Még mindig tartom, amit mondtam. – És én megpróbálok segíteni – mosolyodtam el. – Hogy hívják a srácot? Hátha ismerem, aztán máris közelebb lennénk a megoldáshoz. – Ja. Hátha azok között volt, akik egyszer, valamilyen módon kiverték már belőlem a szart is. Jó, nem mindenki agyal meg, van, aki lelkileg próbál terrorizálni, de a fizikai a gyakoribb. Miért? Mert a lelki terrorral elmehetnek a fenébe. A többségüknek vissza tudok szólni olyat, amitől elhallgat. Na, akkor szokták elővenni az öklüket. A következő szavaira viszont minden más háttérbe szorul. Kiegyenesedek ültömben, és pislogás nélkül figyelek rá. Hallgatom, és várom, mit fog mondani. Nem tetszik az, amit mond, nem tetszik, ahogy előadja. Ez olyan, mintha meghalni készülne, vagy… Nem tudom. Más nem jut róla az eszembe. – Persze, bármire – mondom, és kissé el is mosolyodok. Tényleg komolyan gondolom, ha bármit szeretne, én összehozom neki. Még akkor is, ha a világ végére kell elgyalogolnom érte, mert mondjuk Japánból szeretne egy gombóc fagylaltot. Hiába, a barátaimért, vagyis azokért, akiket annak gondolok, tényleg a végletekig elmennék. Oké, akkor már csak jegyet kell vennem, meg gyorsan megtanulni legalább a nyelv alapjait. Nem lesz itt semmi baj. Maximum eladnak a helyi maffiának, valami Jakariásnak. Azt hiszem, így hívják őket.
- Andy. Andrew Hallman. - Felelek a kérdésére, noha a megerősítést már megkaptam tőle, hogy nem is olyan elvetemültek az ötleteim és a tippet is, hogy mivel dobhatnám fel a kiskamasznak a party-t, így nem igazán fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy ismeri az Anchorage-i srácot. Persze, örülnék, ha így lenne, de nem feltétlenül perdöntő, hiszen már kevésbé veszett fejsze nyele a szervezés, már van irány, amin elindulhatok. Mennyivel könnyebb egy háromszor akkora esküvőt és lagzit összedobni, amiben mindent rám bíztak Shane-ék! De komolyan... - Én... Darren megkért rá, hogyha forróvá válna a talaj, akkor azonnal lépjek le a Jersey-i falka felé véve az irányt. És ugyan ezt ígértem Olennek is, szóval ha valami történne velem... bármi. Akkor... szeretném, ha átadnál nekik egy-egy üzenetet, mert kétlem, hogy nekem lenne időm búcsúzkodni. - Szélesedik ki a mosolyom nevetősen, noha nem hat túl őszintén vidámnak ez most tőlem. A gombóc lehet az oka, ami a gyomromra telepedett, amint belekezdtem az egészbe. Hajamba túrok, szőke, hullámos tincseimet rendezve és ezzel nyerve kis időt, hogy összeszedjem a gondolataimat. Már az előbb sem véletlenül csupán a lelépést említettem meg a srácnak. Persze, tudom, nem hülye, de miért hozakodnék elő a legrosszabb lehetőséggel, ami történhet velem, kapásból? Na ugye! - Szeretnék... bocsánatot kérni Olentől minden negatívért, amit tettem vagy mondtam neki. Kívánni sem tudnék jobb testvért nála és - ja igen, és ne hagyja veszni a Jenny-vel köztük levő dolgot, az a csaj minden pénzt megér. És irtó dögös is! - ciccenek fel nevetősen. - Ezt Jennynek is elmondhatod, mert fordítva is igaz. És mond meg, hogy mindent köszönök a csajszinak, ahogy a falka többi tagjának is, hogy befogadtak. - harapok alsó ajkamba. Neveket direkt nem sorolok itt, lévén félő, hogy valakit kifelejtenék és még megsértődne. Na meg, a neheze még hátra van: - Darrennek... neki azt üzenném, hogy ő az a hím, akinek a kedvéért talán még főzni is megtanulnék. - Nevetős a hangom, de már kissé fátyolosan megremeg, holott megfogadtam, hogy nem sírok. Most mégis olyan végzetesnek tűnik ez az egész, mintha el lenne előre döntve, hogy soha nem térek ide vissza, holott nagyon nincs ilyesmiről szó. Egyszerűen csak felkészülök erre a lehetőségre is. - És hogy sajnálom, hogy nincs elég bátorságom hozzá, hogy ezt a szemébe mondjam, mert tartok a következményektől, amit magunkra zúdítanék vele. És Sam... - szélesen elmosolyodom, hogy miután a kikívánkozó könnycseppeket szemeim sarkából letöröltem, rá tekintsek, kissé felé fordulva ültemben. - Nagy szavaknak tűnhetnek és kissé talán nyálasan elcsépeltnek is, de ígérd meg nekem, hogy nem adod fel az álmaidat, a céljaidat. És, hogy bármilyen gödörbe is kerülsz, akár Ashleyt, akár a kangunartságot vagy akár csak a sulit illetően is - nem hagyod, hogy a dolgok lehúzzanak, megbénítsanak, hanem... próbálj meg erőt meríteni belőlük és a következő lépést keresni. Mert mindig van következő lépés, csak meg kell találnod. - Mosolyodtam el újfent, szinte már bátorítóan, még ha ezúttal sem olyan őszintén és magabiztosan, mint szerettem volna. Hiányozni fog a kölyök, de mocskosul. - Tudom, hogy James remekül ki fog tanítani, ha kitartasz, de engedj meg nekem is egy kéretlen tippet: Soha ne bízz meg senkiben magadon kívül teljesen! A bizalom kincs, de egyben fegyver is. A hozzánk hasonló információvadászok egyik talán legkétélűbb fegyvere. - Szusszantam, hogy aztán félszegen sandítva rá vonjak vállat. Ennyi lenne és ez bőven sok is, hiszen lényegében a végrendeletemet hagytam a srácra, csak a nemlétező ingóságokat nem osztottam fel. Nincs is sok: a kocsim, a nyulaim és pár bútor a házban. - mindegy, kihez kerülnének, ha esetleg feldobnám a pacskert. Nem mintha ezt tervezném, de tényleg. Most pedig, hogy kiadtam mindezt a verbális végakaratot magamból, megkönnyebbülést kellene éreznem, de a csomó gyomortájon csak nem akar megszűnni. Zavartan és egyben ösztönösen tárom ki kissé karjaimat ölelésre invitálva a másikat.
A név maga egészen ismerősen cseng, de nem tudok hozzá arcot párosítani. Lehet, hogy csak valaki hasonlóval találkoztam volna? Vagy azon a meccsen, az állami bajnokság tökömtudja melyik meccsén futottam bele? Mindegy is, egyáltalán nem számít, mert az egészet kitörli a fejemből az, amit ezután mond. Felvont szemöldökkel nézek rá, ezzel próbálom elrejteni nem éppen pillanatnyi zavaromat. Valamit muszáj mondanom, valamivel meg kell törnöm a csendet, mert hirtelen elviselhetetlenné vált az egész. Főleg, amikor látom, mekkora kínban van. – Mennyire forróvá? – kérdezem. De azután beszélni kezd, én pedig rezzenéstelennek közel sem mondható arccal figyelem. Ez nem búcsúzás, ez egy végrendelet, és ezt még én is látom. Pedig lássuk be, ha már én is átlátok valamit, akkor ott nagy lehet a gáz… Meg akarom kérdezni, miért mondja ezt el, miért pont nekem, de nem bírok egy szót sem kinyögni. Nem szakítom meg szavainak áradatát. Szememet a tekintetébe fúrom, és jegyzem minden szavát. Nem, nem papírra, de jó a memóriám, beleégetem a tudatomba, és egyetlen szót sem hagyok veszni. És ez, mármint a koncentráció meggátol abban, hogy elbőgjem itt magam. Pedig nekem elhihetik, most nagyon arrafelé hajlok. Mikor már egyenesen hozzám és rólam beszél, előrenyúlok, és megfogom a kezét. Nem nagy dolog ez, amolyan baráti „itt vagyok, ha kellek, nyugi” közvetítés. Sue-val tucatszor csináltuk már a suliban, de fene sem gondolta, hogy valaha egy felnőttel is meg kell lépnem. Keserédesen mosolygok rá, nekem legalábbis nagyon úgy érződik. – Nem fogom föladni – mondom. – És ha bármi történne, rád a legjobb barátaim egyikeként fogok emlékezni, Yetta, ezt is megígérhetem neked. Köszönöm, hogy megbíztál bennem, és a tanácsért is nagyon hálás vagyok. Az üzeneteket pedig, ha szükséges lesz, át fogom adni. De én tudom, hogy nem lesz rá szükség, Yetta... Semmi baj nem lesz. Megölelem, szorosan, nem bántóan. Egy pillanatra még a szemem is lehunyom, és próbálom megjegyezni az érintését, az alakját… Nem tudom, mire készül, de mostantól kezdve rettenetesen féltem. Nem akarom, hogy baja essen, hogy meghaljon, vagy hogy elmenjen… De ha menekülnie kell, akkor inkább fusson, minthogy valaki felkoncolja. Még mindig visszatartom a könnyeimet, nem akarom, hogy kitörjenek, és még szomorúbbá tegyék ezt a pillanatot. Abból ennyi is éppen elég volt. – Van itt neked valamim – mondom, és kibontakozok az öleléséből. A rozoga asztalhoz megyek, és fölemelem a nyakláncot. Nem mintha sok aranylánc lenne nálam, ami nyulat ábrázol, de azért gyorsan megpördítem. A hátuljára bevésett szavak („Mindig találj haza hozzánk!”) apró betűi alapján megbizonyosodhatok, hogy igen, ez a jó darab. Visszalépek a nőhöz, és felé nyújtom. kezem enyhén remeg, de hangom határozottabbnak tűnik, mint vártam. – Ma vettem neked. Ha el kell menned, remélem, erről eszedbe jutok addig is, amíg nem találkozunk újra.
Sóhajtva hagyom, hogy a kezemhez érjen, s ha kicsit is, de fátyolossá válik a hangom, meginog beszéd közben éppen ez miatt. De kitartok, ahogyan ő is. - Látom rajta, nem áll messze attól, hogy megeredjenek a könnyei. - Köszönöm. És legyen neked igazad kölyök. Legyen neked igazad... - szusszanok végül, elengedve kezét és letörölve azt a két kósza könnycseppet szemeim sarkából. Majd megölel, én pedig viszonozom a gesztust, elveszve zsenge energiáiban, karjai közt kicsit. Jó ez most így. Nem lehetne kicsit megállítani az egész világot, hogy itt maradhassak? A megjegyzésére kérdővé válik tekintetem, ahogy végül mégis elengedem és igyekszem követni pillantásommal a mozdulatait, mire is készül. A nyaklánc láttán akaratlanul is elmosolyodom egy csajos "Jajj de édes!"-t követően, a felirat láttán pedig azért kissé a szám szélébe kell harapnom. Hjajj kölyök, ne ríkass meg... - Igazán... nem kellett volna, Sam. - Szusszanok, majd felpillantva a srácra, tekintetemben immáron könnyedebb fény csillan, játékos éllel. (Persze, ez nem jelenti azt, hogy valóban könnyebb lenne bármi is.) - Segítesz felpróbálni? - Helyezkedtem az ágyon neki háttal és hajamat előre vetve tettem szabaddá a nyakamat, hogy a láncot könnyedén köré kapcsolhassa. Egy darabig még biztos itt maradok, beszélgetni érdektelen témákról, az ő terveiről és a közelgő lagzi kapcsán, mondván, hogy addig biztosan maradok még, ne aggódjon. Nem fogok egyik napról a másikra felszívódni az életéből.
Kezdőlap
