Komoly problémák merültek fel, kérem szépen. És ebből csak az egyik az, hogy a takarítás körülbelül két napja volt esedékes, most meg már sürgető ügy, de a porszívó eltűnt valahova, és a törölgetés hatására sem lenne sokkal jobb az összkép. Reggel nekiláttam hát, és legalább a használt ruhákat összeszedegettem, hogy szépen kimossam őket a közeljövőben. Valamikor. Jó, valószínűleg nem is annyira közel. De ez legalább eltereli a gondolataimat a másik problémámról, ami lényegesen komolyabb, úgymond sürgetőbb. Ez pedig nem más, mint Ashley. Az egy dolog, hogy lassan azzal kelek és azzal fekszem, hogy rá gondolok – ez nem hangzott annyira jól, mint fejben –, de már lassan suliban sem csinálok mást, csak firkálok a lapra, és arra a nem túlzottan szerencsés, vagy éppen szép napra gondolok, amikor találkoztunk. De mielőtt még valaki meggyanúsítana, nem, nem zúgtam bele, egész egyszerűen csesztet a bűntudat, amiért miattam változott át. Meg aztán… Jó, ezt a gondolatmenetet most ejtsük, mert van két apja, akik a golyóimnál fogva akasztanának fel valahová. Emily hamar átlátott a szitán, de szerencsére félreértette. Azt hitte, fülig belezúgtam valakibe, így aztán nem habzott segíteni. Bevásárló körutunk során aztán vettem egy plüssmedvét, csokit, meg savanyú gumicukrot, és felkészültem a nagy beszélgetésre Darrennel, hogy kiszedjem belőle, hol is lakik Ash. Bocsánatot akartam kérni, és megpróbálkozni még egyszer a beszélgetéssel, esetlegesen kicsit kevésbé veszekedős formában. Viszont lehet, hogy Darren letépné a fejem. Hmm, ezen érdemes elgondolkodni… A mackó az asztalon, a csoki és a gumicukrok mellette. Azok mellett, félig a széken meg egy használt gatya. Hmm, ezt keresem már egy ideje. Bár lehet, el kellene égetnem, mielőtt kifejlődik belőle valami. Ennyi idő után nem tudhatja az ember. De inkább csak felkapom és beviszem a szennyesbe a többivel együtt. Tényleg mosnom kellene. Bár mondjuk senki soha nem tanított meg rá, ahogy arra sem, hogy tizenhét évesen legyek félig-meddig önfenntartó. De hé, asszem megvan a porszívó! De mit keres a kádban? Kivonszolom a szerkezetet a nappaliba, és folytatom a rendrakást. Remek, immár nem néz ki úgy minden, mintha egy afrikai menekülttábort látnánk. Bedugom hát az első, még működő konnektorba, és elkezdem eltakarítani a káosz maradványait is. Közben halkan dúdolom a FullMoon című számot, és nagyon remélem, hogy senki sem akar bejönni az ajtón, ami még csak nincs is kulcsra zárva. Az mg eltűnt egy ideje, de ha folytatom a romeltakarítást, csak meglesz valahol.
*Nem meglepő, hogy itt vagyok. Legalábbis egy olyan embernek… izé… farkasnak, akinek van szeme. Az időm nagy részét egyébként is itt töltöm, a másik részét meg Stevennel. A csendes ház valahogy sosem volt kedvemre és itt van a napi edzés ideje is. Darren lába el van törve, így hál’ istennek nem kellett korán kelnem. Plusz, még lent csináltam is két forró csokit. Nem szereti? Se baj, majd mellettem meg fogja, mert ha nem issza meg, a fejére öntöm, ha már megmutattam nagyszerű konyha tudományom, ami csak egy kis tej melegítéséből állt és a por belekeveréséből. Csomó mentesen, s a hangsúly ezen van. Najó, kávét még azért tudtam főzni. Hosszítot szárú, lila tornacipőm szinte futólépésben verte az ütemet, ahogy haladtam felfelé, s hajam most kiengedve omlott a hátamra és vállaimra. A kabátom és a blézerem levettem még lent, így a karom szabadon volt, hisz a ruhám rövid ujjú és a koromhoz képest szolíd bevágású a mellkhasomnál. Az egyik karomra meg Sam pulcsija volt fektetve. Kimosva, kivasalva – azért túlzásokba ne essünk, több ráncot, élt vasaltam bele, mint amit a mosógép képes volt belerakni, de a szándék meg volt. -, és Steven által vett valami hülye virágillatú öblítőtől „bűzölögve”. Na, nekem nem tetszett az illata, túl erős volt, ami szerintem csak is a drága farkas szaglásomnak köszönhető. De a célnak jó, és ha Steven azt szereti, hogy az ember egy virágkertben érzi magát mellette. Felőlem legyen. Mikor felértem egy kissé elbizonytalanodtam, hogy merre is az arra, hisz nem szoktam Darren lakására felmenni. S mikor legutóbb itt voltam szerintem még a saját nevem sem tudtam, annyira ki voltam merülve. Szóval váll vonva vettem be a kanyart és a zúgó hangra elmosolyodtam. Darren takarít. Más idióta ilyen időben alszik hétvégén, szóval ez csak Ő lehet. Könyökömmel lenyomtam a kilincset és benyomtam az ajtót. Ám Darrenétől jóval kisebb hátsóval találtam szembe magam. Megtámaszkodtam az ajtófélfán és elmosolyodtam. ~ Nesze… ha csak egy picit figyeltem volna a farkasomra, akkor megéreztem volna, hogy ez bizony nem Darren energiája. De nem… minek azt. No mindegy.~ Ha az ajtónyitását nem is hallotta, már biztos észrevette az energiáim és ha hátra fordult, csak mosolyogva szólaltam meg. * - Csináld csak… egész jó a kilátás, akarom mondani a belátás… bár azt hittem, hogy a telihold még odébb van. * Intettem a jobb kezemmel, hogy ne zavartassa magát. S halk csengéssel csapódott neki mami ezüst lánca a pohárnak. Igen, a nyakláncot mindig a csuklómon hordtam medállal együtt, kétszer körbetekerve. Ha Sam lentről felnézett rám, sem láthatott a ruhám alá. Így viszont mint aki jól végezte dolgát álltam továbbra is az ajtófélfának nekidőlve. Nem volt rossz kedvem, bár azt sem mondhatnám, hogy; hű de boldog voltam. No meg, legalább megtanulok porszívózni elméleti szinten. Gyakorlatilag meg azért jár a takarítónő, hogy megcsinálja. Mi is megcsináljuk, szóval nem vagyunk rumlisak, de heti egyszer-kétszer azért nem árt egy gondos női kéz.* - Egyébként Darrennel akartam visszaküldeni, de ha már így alakult, akkor itt a pulcsid. Kimostam… vagyis a gép, de ez mindegy. A lényeg, hogy tiszta. * Nyújtottam ki a karom, hogy vegye le ha kell. De persze ehhez két lépésnél közelebb kell jönnie. Nekem tele volt mind a két kezem. Naná, hogy nem tettem mellé a vasalást. Mi a frászért foglalkoztam volna ilyennel? NA azt nem tudom, de két órán keresztül vasaltam és Steven a hasát fogta a röhögéstől, aminek persze az lett a vége, hogy a vasalóból ráspricceltem az összes vizet, hogy hagyja abba. Fúj de utáltam akkor… a hülye ugratásai, hogy úgy vasalom azt a pulcsit, mint a mami az apuét. Csak kissé kevésbé hatékonyan.*
Mikor a fél nappalival végzek, megállok egy kicsit, és megszemlélem munkám gyümölcsét. Tessék, határozottabban jobban néz ki. Most már legalább nem lehetne elbujtatni benne egy egész Észak-Koreai regimentet. Folytatom is tovább, és még eközben érzem meg a furcsa energiákat. Ezt már éreztem valahol. Pontosan, amikor… Ó, ne már! Csak őt ne! A szoba nincs éppen olyan állapotban, hogy egy nőnemű lény meglátogassa… Főleg olyan nem, aki ennyire csinos, és valószínűleg nem fog elmenni emellett. Abba kéne hagynom, amit éppen csinálok, és menteni az irhámat. De már késő, itt van. Szavaira forró pír kúszik az arcomra, miközben megfordulok. Ott áll ő, az ajtónak támaszkodva, egyik kezében a pulóveremmel arról a napról. Remek, reméltem, hogy valamikor visszakapom majd. Bár kicsit úgy néz ki, mintha megrágta volna egy kutya. És mégis miért árad belőle ilyen erős virágszag? Inkább nem agyalok ezen, és rátaposok a kikapcsoló gombra, hogy ne zúgjon annyira fülsértően a porszívó. – Általában nem ekkora a kupi – mondom, és leszegem a fejem. Próbálok vigyorogni az utolsó kijelentésén, de nem igazán jön össze. Még a bocsánatkérő-ajándékokról is megfeledkezem, amik meg ott állnak, a szoba másik végébe állított asztalon. Csak odalépek hozzá, és elveszem a pulcsit, miközben még mindig nem merek a szemébe nézni. Mintha attól egyenesen a pokolra mennék, ha megteszem. – Köszönöm, hogy visszahoztad. És, ha szabad megjegyeznem, igazán csinos vagy ma… Zavartan lépek odébb, és teszem le a pulóvert egy olyan helyre, ahol már nem uralkodik a teljes káosz. Márpedig, örömmel jelentem, egyre több ilyen hely akad. Egyébként az én kis vackom a többi farkaséhoz képest szegény, hiszen amim van, azt a többiektől kellett kunyerálnom, kukáznom és így tovább. Nincs még önálló keresetem. De hát nem is szoktam embereket felhozni ide, és lány meg talán még sosem járt ebben a kis barlangban. Szóval… Mindenre vannak első alkalmak. – Kérsz valamit inni? – kérdezem nagy lelkesedéssel. Aztán amikor végiggondolom a felhozatalt, kicsit elbátortalanodok. – Van vizem. Mármint ásvány. Remélem még maradt benne szénsav. És gyere beljebb, ülj le, kérlek…
*Csak néztem, ahogy hirtelen nem tudta hova tenni a jelenlétem és a pírt azt arcán amit igazából gőzöm sincs, hogy mi váltott ki. De igazából nem is hiszem, hogy rám tartozik, és örültem, hogy kikapcsolta a porszívót. Nem volt kellemes, még mindig nem nagyon szoktam hozzá az új hallásomhoz. Szavaira szélesen elmosolyodtam egy amolyan fogkrém reklámba illő módon mutattam meg a fogaim a másiknak. * - Tekintetbe véve, hogy takarítasz, azt hiszem ezzel csak azt akartad mondani, hogy ettől nagyobb szokott lenni. Igaz? –billentettem oldalra a fejecském fürkészően. – De rá se ránts, az enyém sem jobb. Ha Stev nem vett volna fel egy takarítónőt, szerintem már a portól be sem jutnék a szobámba. * Vontam meg a vállaim óvatosan. Tini vagyok és házimunkára nem igen tanítottak. Csak annyira, hogy elpakoljam a cuccaim. Szóval ez meg annyiból áll, hogy kiviszem a mosókonyhába a szennyest és a piszkos tányérom a mosogatóba. Ezt a két gépet még el tudom indítani, persze csak az után, hogy legalább egy órát bújtam a használati leírást. Keresném én a tekintetét, de hát az csak a földet nézi. Nos, nekem aztán mindegy. Bár szerintem nem vagyok olyan csúnya, hogy ne lehessen rám nézni. No mindegy.* - Nincs mit… és ööö… - Na itt kissé elakadtam és végig néztem magamon. Csinos? Én? Na ne vicceljünk már. – ’Aszem erre azt szokás mondani, hogy; kösz. De nem rajongok az üres bókokért. Meg úgy alapjaiba véve semmilyen bókokért. Szóval ugorjunk, egyébként is Darrenhez tartottam és ezt könnyebb levenni, meg ha végeztünk, akkor fel. * Az, hogy ez kétértelmű volt észre sem vettem. Persze én arra gondoltam, hogy ma az átváltozás volt megint porondon és legutóbb annyira elfáradtam, hogy a farmerrel nem boldogultam, szóval ebbe könnyebb visszaöltözni. Mi másra is gondolhattam volna? Bár meg kell hagyni, hogy jó pasi az apám. S ezt mi sem bizonyíthatja jobban, hogy a nők megfordulnak utána. De ez elvárt, elvégre az Én apámról van szó. Meg sem fordult a fejemben, hogy körbetekintsek így nem is tettem. A lelkes kérdésére csak felvontam a szemöldököm, aztán csak elmosolyodva léptem beljebb egyenesen a kanapéig/ágyig meg sem álltam. Ott viszont mintha csak otthon lennék huppantam le kissé féloldalasan. Persze úgy, hogy a bögrékből ne lötyköljem ki a édességet.* - Hagyd csak. Tessék – nyújtottam felé az egyiket. -, Darrennek csináltam, de ha már itt vagyok, akkor maradok egy kicsit. Szóval egészségedre. * S ez talán egyértelművé tette, hogy nem kérek semmit. Amúgy sincs három kezem és mire Darrenhez jutok, addigra úgy is kihűlne, és ha még nem is szereti, kár volna a pocsékolásért, hisz komolyan a fején landolt volna.* - Egyébként kösz, hogy haza vittél. Ó és nem tudom, hogy találkoztál-e Darrennel, de másnap már mindent tudott mikor jelentkeztem nála. Szóval… * Persze az is lehet, hogy Sam mondta el neki és épp ezt akartam megtudni, hogy kitől tudja.* - Csak nem vártál valakit? * Somolyogtam el, ahogy kiszúrtam azt a fekete-fehér medvét. Bár ez leeshetett volna elsőre is. Tekintve, hogy pasi nem takarít csak úgy. A francba…* - Ööö… talán jobb volna mennem. Nem hiszem, hogy jó ómen lenne, ha itt talál. A lányok buták és mindent félreértenek… * Magyarázkodtam és már el is kezdtem felállni, hogy tényleg menjek. Isten ments, hogy miattam összevesszem a barátnőjével vagy az ég tudja kit várt ilyen nagy felhajtással.*
– Aha – felelem rettenetesen értelmesen. Remek, valószínűleg teljesen retardáltnak tűnök. Mondjuk még mindig jobb, mint a múltkori műsorszámom. De ameddig nyálbuborék nem jelenik meg a szám szélén, addig jók vagyunk. Utána meg csendesen elvegetálok, aztán kész. Amikor aztán megnyugtat, hogy ő sem sokkal jobb, csendesen elmosolyodok. Na, végre, ezt is sikerült előhoznom magamból. Talán valami értelmeset is ki tudok nyögni a közeljövőben. Na, fussunk neki. – Alapíthatnánk egy klubbot, nem? „Porszívózzon a fene” néven. Hétvégére millióan állnának mellénk. Látom, hogy a bókom annyira nem tetszik neki. Végre felemelem a tekintetem a földről, és rámosolygok, próbálok barátságos lenni. Nem volt üres bók, sőt, ha nem élne bennem túlságosan élénken a múltkori találkozásunk emléke, talán még a „szép” szóval is megpróbálkoznék, de inkább visszafogom magam. Pedig azt hittem, a lányok szeretik, ha bókolnak nekik. Nem értem… Viszont a ruházatra és Darrenre vonatkozó megjegyzését figyelmen kívül hagyom. nem vagyok az a típus, aki félreértene ilyesmit, és ezúttal nem akarom húzni az agyát. Hátha még menthető ez a helyzet. Visszamegyek hozzá, és leülök a kanapéra. Éppen kényelmesen elhelyezkednék, amikor felém nyújtja az egyik bögrét. Átveszem, és két kezembe fogom. – Köszönöm szépen – mondom, és hátradőlök. Mikor lett ez a cucc ennyire kényelmes? Jó, mondjuk amikor legutóbb ültem rajta, valami megharapott. De azóta meg kifüstöltem belőle az egereket. Nagyon halványan még érezni az akció szagát, de legalább teljes sikert értem el. – Egészségedre! A következő szavaira ismét elmosolyodom. Megint a nyelvemre tódul vagy féltucatnyi bók, de a többségét visszanyelem. Némelyik azonban szokásához hívem előretör, és nem ereszti a fejem. Mégis miért tenné? A legtöbb esetben vissza sem fogom őket, csak ezúttal félek, hogy Ash miként reagálna. Legrosszabb esetben azt hiszi, rá akarok hajtani. Pedig nem vagyok én olyan srác. Egyszer volt egy barátnő-féleségem, annak sem lett túlságosan szép vége. – Most mondanám, hogy egy hozzád hasonló, gyönyörű lányt bármikor szívesen kisegítek a bajból, de inkább ne csináljunk belőle rendszert – mondom, és a legutóbbiból tanulva, inkább nem bököm oldalba játékosan. – Egyébként tudok róla, de engem még nem vont felelősségre, szóval nem nagyon aggódok miatta. Nagy bajunk meg nem történt. Aztán észreveszi a macit, meg valószínűleg az összes többi cuccot is. Azonnal leteszem a bögrét az asztalra, és intek neki, hogy maradjon. Fölállok, és odasétálok az asztalhoz, majd fölkapom a medvét, meg a gumicukrokat. A csokit majd odaadom, ha megy. – Nincs barátnőm – mondom, mert sejtem, hogy erre értette. időközben odasétálok elé, és átnyújtom a pandát. – Ezt igazából neked vettem, amolyan bocsánatkérésként. nem szokásom szemétkedni az emberekkel, mint ahogy tettem veled a múltkor, és nagyon rosszul érzem magam miatta. Sajnálom. Nos, ezt kimondtam. Most pedig csak ki kell várnom, mi történik, és remélem, hogy nem borítja a fejemre a bögréjét. Még a végén rajtam maradna a medve, márpedig akkor már a falkán belül is húznának miatta.
- Az biztos… sok lusta tini van. * Vontam meg a vállaim. Bár a különbség annyi, hogy a többségnek ott van az anyja aki megcsinálja, amikor bemondják az unalmast és nem valami bünti miatt kell takarítani. Nos, ez nálam nincs és láthatóan Samnek sem. Apropó…* - De mért nem az anyukád csinálja? * Kérdeztem ám már mikor kimondtam rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, s bár a sajátom emléke miatt szomorú fény csillant meg a szememben, de rögtön az ajkamba harapva lesütöttem a szemem. - Mindegy… nem kérdeztem semmit… * Igyekeztem korrigálni az esetleges hibám, hisz nem tartozik rám. No meg, nem épp akartam a szülőkről beszélgetni. Tekintve, hogy előbb, vagy utóbb de Ő is kérdezne. S nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Nem mondhatnám, hogy jól ébredtem. Az éjszakáim után ez lehetetlenség, pláne ha azt is hozzá veszem, hogy még mindig abban reménykedve néztem tükörbe, hogy csak álmodtam és nem vagyok farkas akkor totális káosz. De ennek ellenére az első letörtségem elmúlt mire felértem. Mi tagadás, szerettem Darrennel lenni, még akkor is, ha nem mindig tetszett, amit csináltunk. A bók meg… minek? Nem érdekeltek a fiúk és tisztában voltam önmagammal. A koromhoz képest túl vékony vagyok, kicsik a melleim és hamarabb néznének fiúnak, mint lánynak, ha az általános öltözködésem nézzük és az állandóan összefogott hajam. De nem is akartam tetszeni senkinek és addig jó, míg nem kell apáim valamelyikét ráuszítani valamelyik tökfejre. Bááár… érdekelne, hogy melyikkel járna rosszabbul az illető. Ez a gondolat pedig csak egy vigyort csalt az arcomra, ami egyébként Samnek tök oktalannak tűnhetett. A kanapén én nem éreztem semminek a szagát. Tekintve, hogy a gőzölgő forró csoki minden mást elnyomott, amit a mancsaimba fogva szorongattam, miközben óvatosan fújtam. Az újabb bók szerűségre csak felvontam a jobb szemöldököm.* - Én meg mondanám, hogy ne hozz ki a sodromból de azt hiszem, hogy ezzel lehetetlen dolgok kérnék. Egyébként meg, menj szemészetre… * Én meg a gyönyörű az két külön dolog, ami egy mondatban nem helytálló. De ezzel hova akar kilyukadni a másik? No mindegy, biztos valami kényszeres bókolási betegsége van, vagy csak rajtam gyakorol. Ha az utóbbi az pech, tekintve, hogy nem vagyok egy átlagos lány. Szóval inkább legyen az első. Mikor int, hogy maradjak csak értetlenül huppanok vissza a kanapéra. De inkább csak fújom a forró csokim és várok. Mikor elkezd beszélni épp belekortyoltam az édes nedűbe… ami az utolsó szavait hallva telibe terítette a másik nadrágját, ahogy sugárban ki is jött belőlem, nos, hogy a macit el-e találtam az csak attól függ, hogy mennyire tartotta lent. Kikerekedet szemekkel és kissé elpirulva – amit csak az okozott, hogy leköptem a másikat -, pislogtam a másikra értetlen bamba tekintettel. * - Ööö… én… sajnálom… izé… szóval… Na, legutóbb akkor kaptam bocsánatkérő-ajándékot egy sráctól, mikor rányitottam egy másik lánnyal. Tudtommal nem csaltál meg… Ha csak nem minden nap cipelsz haza meztelenül lányokat. * Jött ki az első gondolatom a számon, amit igazából nem is akartam az orrára kötni, de hát annyira értetlenül álltam a helyzet előtt, hogy sütött rólam, hogy semmit nem tudok az ilyen dolgokról. (És nem is akarok.)* - De nem kellett volna… kedves volt, amit tettél, még ha engem dühít is, hogy ez a dög még a meghátrálásod is győzelemnek vette. *Na itt kicsit dühbe csapott át az arcom. Még mindig bosszantott a dolog.* - Különben meg emberként szétrúgtam volna a hátsód… - vigyorodtam el zavartan – De… tényleg nem kellett volna, és hát ööö… köszönöm? * Néztem rá kérdőn, hogy mit is szokás ilyenkor mondani és, hogy ez megfelelő-e vagy legalább elfogadható.*
A kijelentésére csak elmosolyodom, viszont a kérdésére megkeményedik az arcom. Nem hiszem, hogy bármiféle érzelmet le tudna olvasni róla, hacsak nem néz egyenesen a szemembe. El is fordulok tőle, hogy ne lásson. Nem kellene. Próbálok értelmesnek, erősnek tűnni, legalábbis őelőtte, de a kérdés, egyetlen, egyszerű kérdés rendkívül mély sebeket hasít fel, olyanokat, amiknek jobb lett volna beforrva maradniuk. Egy pillanatig azt akarom, hogy magamra hagyjon. Aztán rájövök, mekkora ostobaság is ez. Hiszen amíg van mellettem valaki, addig kevésbé tudom lefoglalni magam az idióta gondolataimmal. – Már régen elhagytam a szüleimet – mondom, és ez az igazság. Én jöttem el tőlük, és úgy menekültem, mint soha életemben. Ha rákérdez, elmesélem, de remélem, nem teszi. Sosem beszéltem még erről senki emberfiának önszántamból, és sokkal jobban kellene ismernem valakit, hogy szívesen megtegyem. A mosolyát nem veszem fel, túlságosan elmerülök a gondolataimban. Viszont a szavain elgondolkodok. Oké, vissza kell fognom magam. – Csak kimondtam, amit gondolok. De ha akarod, többé nem bókolok. Ígérem – tettem a szívemre a kezem, mintha éppen meg akarnék esküdni valamire. Egyébként is, furcsa módon, de kedvelem ezt a lányt, és nem akarom tönkretenni a lehetőséget, hogy legyen egy hozzám hasonló korú farkas a barátom legyen. Tudom, mennyire könnyen válhatunk ellenfelekké, milyen durva rivalizálás lehet közöttünk, és én azt nem akarom. Inkább legyen a barátom, bármennyire furcsának tűnik is ez. Így inkább odaviszem hozzá a macit. Útközben látom rajta, hogy nem fogadja túl jól a dolgot, és éppen elhallgatnék, amikor… amikor… A BÜDÖS FRANCBA, EZ ROHADT MELEG! Vázolom, hogyan nézhetek ki. Megvannak a focisták, akik sorfalban állnak, és nagy erőkkel védik a következő generációt? Na, ugyanazzal a beállással dőltem szépen, lassan oldalra, és csak az utolsó pillanatban sikerült megragadnom a kanapé oldalát, hogy inkább annak oldalára rogyjak le. Egy hangot sem adok ki, egy nyikkanásnyit sem, csak ülök ott, és meredek magam elé. – Hidd el, nem szokásom – felelem csendesen, mikor már kezd múlni a fájdalom. Közben realizálom, hogy a medvét valahogyan sikerült a lány ölébe ejtenem, amikor beütött a krach, és legalább annak nem lett semmiféle baja. – Egyébként ne aggódj, nem történt semmi, amiből ne gyógyulnék fel hat napon belül. Föltápászkodok, és kibotladozok a fürdőbe, amely szintén úgy néz ki, mint egy csatatér. Tiszta nadrág, tiszta nadrág, jé egy oposszum, tiszta nadrág, hol a francban vagy? Na, van valami… Nem jó, ebbe belefialt egy egér. Szóval ide költöztetek, ti szemetek? Viszont máris találtam valamit, átcseréltem, és közben elhatároztam, hogy legközelebb sörétes puskával jövök ide vissza, és kiirtom az egész kolóniát. Gyorsan be is zárom az ajtót, mielőtt valami kiszabadulna onnan. – Szívesen – térek vissza a lányhoz. – És ne aggódj, tudom, hogy el tudtál volna verni. örülök, hogy nem tetted meg.
*A válaszából ítélve, most már biztos voltam benne, hogy nem lett volna szabad kimondanom a kérdésem. De egy egyszerű sajnálom nem lett volna elegendő és olyan jóban meg nem vagyunk, hogy megöleljem. Szóval inkább nem reagáltam, a következő mondatára annál inkább.* - Engem nem zavar, csak nem bírom kezelni őket és semmi értelmét nem látom. De felőlem bókolhatsz ha ahhoz van kedved vagy ilyen kényszeres cselekvés vagy ha épp rajtam akarsz gyakorolni. Bár utóbbival rossz lóra tettél, tanácsokat Jenny tudna adni, vagy valamelyik idősebb nő. *Mondjuk csak azokból volt itt a Farkaslakban. Szóval nem volna nehéz alkalmasabb embert keresni, mint én. Így esküdöznie sem kellett, amúgy is bénán mutatott ez a mozdulat. Azonban a következő „akcióm” sem volt épp sikeres és még csak díjnyertes sem. Pláne, hogy sokásom a kanapé szélére ülni, hogy a derekamat támassza a karfa. Így mikor Sam borulni látszott olyan hirtelen ugrottam a kanapé másik végébe, hogy egy nyúl is megirigyelte volna. Nos, a kanapé nem díjazta, tekintve, hogy kissé kapott az édességből, amit észre sem vettem.* - Nagyon fáj? Nem akartam… * Húztam el a számat, hisz két találkozásból, kettő sül el nem épp jól. Talán nem kéne erőltetni ezt a dolgot. Hmm… ezen egy kicsit elgondolkoztam. Szavaira akaratlanul is nevetnem kellett és csak nehezen bírtam visszafogni magam.* - Farkas mércével ez egy egész jó arány… * Tekintve, hogy háromszor gyorsabban gyógyulnak az emberek. De ez még akkor sem volt szándékos. Ahogy kimegy a fürdőbe eszemben sincs követni, csak a csoki foltot kémlelem az ágyon.* - Hozz valami vizes ruhát is… * Kiabáltam be neki, mert ha beleszárad akkor… nos gőzöm sincs, nem vagyok takarító nő. Ha visszaér, és a kezembe nyomja a rongyot, akkor maximum annyi haszna van, hogy ahogy megpróbálom kiszedni, csak még jobban szétkenem. De, a szándék meg van. Tekintetem csak ekkor szúrja ki a földre pottyant savanyú gumicukros zacsit és kissé összevont szemöldökkel néztem a másikra.* - Darren mondta el, hogy a savanyú gumicukorral nyert ügyed lesz? * Kérdeztem kételkedve, miközben ültömben előre hajolva felvettem és a kettőnk közé dobtam. Mondjuk az is egy variáció volt, hogy csak látott mikor azt ettem, általában mindig rágcsálom. De nem tudom melyik a rosszabb, ha apumnál érdeklődött utánam, vagy ha követ.* - Különben meg mért vagy benne ennyire biztos? Jóval idősebb a farkasod, mint az enyém, és a képzések emberi alakunkra is kiterjednek. Ergo sokkal jobban tudod egy - egy mozdulatba fokuszálni az erődet és sokkal hatékonyabban tudod kihasználni a farkasod plusz előnyeit, amit nekem még nem volt időm megszokni. * Na nem megtanulni, mert a mozdulatokat ismertem. Steven megtanította. *
Vártam, hogy reagál valamit. Hogy elkezd kérdezősködni, vagy ilyesmi, de magamban reménykedtem, hogy nem teszi. Mind ilyenek, az ember nyakába akaszkodnak, ha épp sok a problémája, és nem hagyják élni. Ezért is örülök, hogy Ash másmilyen. Nem kell neki elmagyaráznom, miért élek egyedül, amíg én nem akarom, vagy amíg nem leszünk elég jóban ehhez. És remélem, elég jóban leszünk, mert furcsa módon kedvelem ezt a lányt. – Értettem – bólintok, amikor a bókokról beszélgetünk. – Nem valamiféle kényszeres cselekvés, csak szeretem kimondani, amit gondolok. Ennyi. És hidd el, nem gyakorolnék rajtad ilyesmit. Arra ott van Ems. Azt a lányt is sikerül folyamatosan az őrületbe kergetnem vele, pedig vele sokkal keményebben csinálom, mint amit Ash kapott eddig. Volt már olyan alkalom is, hogy szó szerint nem tudott leállítani, dicsértem én ott mindent, a haját, a fejének a formáját, az illatát, a lábát, a bakancsát, mindent… Így ebbe a témába inkább nem megyek bele. Inkább csak hallgatom, amit mond, és elmosolyodok. – Áh, ugyan már, inkább a becsületem sérült meg. Csak hirtelen jött és meleg volt – felelem, amikor már ott ültem, váltónadrágban. Az oposszum felfedezése sokkal jobban aggasztott, mint ami előtte történt, de inkább nem mondtam el neki. Valószínűleg amúgy sem veszélyes állat, és veszettnek sem tűnt. Majd kivágom az egerekkel egyetemben, ha Ash elment. – Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Már nem is fáj annyira, látod. Időközben felállok, és elmegyek a vizes ruháért a konyhába. Kettőt is a csap alá tartok, ahonnan szerencsémre még folyik a víz. Aztán, amikor visszaérek, odaadom neki az egyiket, és próbálok kihozni a foltot a kárpitból. Percekig csak próbálkozom, de sok hasznát nem látom. Végül lemondóan sóhajtok. Ide valami erősebb kellene, viszont pénzem meg nincs. Ekkor veszi észre a gumicukrot, a vádaskodására pedig föltartom a kezem, mintha védekezni akarnék. – Elhiszed, ha azt mondom, nem mentem Darrenhez, és nem is követtelek? – kérdezem. Aztán elmosolyodok, miközben megállok vele szemben. Leülni nem akarok, mert csak a vizes folton jutna nekem valamicske hely. – Igazából Ems hibája. Ő az egyetlen barátom, vagy mi a fene. Szóval elmondtam neki, hogy van ez a lány, és elrontottam a dolgokat. Na, neki több sem kellett, elmentünk bevásárolni. Kicsit túl lelkes lett, mindenféle dolgokat dobált a kosárba, én meg a végén eközött meg a sima között ragadtam. Végül a savanyút hoztam, én magam is jobban kedvelem. Reméltem, neked is tetszeni fog. Nem szokásom kémkedni mások után. A következő szavaira csak megrázom a fejem. – Onnan tudom, hogy nem ütnék vissza. Azoknak sem vágok oda, akik suliban a sloziba nyomják a fejem, mert tudom, hogy akkor elveszíteném a kontrollt. – Fújok egy nagyot. – Nincs mindenkinek olyan stabil beharapója, mint neked. Az enyém az apám volt, és sok jót nem örököltem tőle. Semmilyen módon sem.
- Ez megnyugtató… * Bólintottam szavaira egy mosollyal. Hisz valóban az volt, semmi bajom nem volt a bókokkal csak na. Tudtom szerint ezt olyan embernek mondjuk, aki tetszik nekünk. Na most ennek a lehetőségét elvetettem. Szóval ezen is túl vagyunk.* - Azt sem akartam megsérteni. * Talán azt a legkevésbé, de hát akár kvittek is lehetünk a múltkori után mikor földbe döngölte azt a kevés önbecsülésem is, amit megtartottam a balesett óta. De se baj, van két apám majd helyre pofozzák néhány edzéssel. Figyelmesen hallgattam a szavait és elmosolyodtam.* - Nos… azt hiszem ezt a lányt, ne vidd vásárolni. Borzalmasak. De egyébként eltaláltad. Savanyú gumicukorral meglehet vesztegetni ideig-óráig. * Néztem rá sokkal kedvesebben, bár ez nem a cukor miatt volt. Hanem maga a szándék miatt.* - Egyébként meg, nem biztos, hogy életben maradtál volna, ha Darrenhez mész ilyen ügyben. * Na most, hogy ezt komolyan gondoltam vagy ugrattam magam sem tudom. Mivel nem tudtam miként reagálna. Steven valószínűleg elhajtotta volna, jobb esetben. Ezen morfondírozva kezdtem el kortyolgatni a már kissé meghűlt csokim, mikor Sam szavaira a homlokom ráncoltam.* - Farkas ide vagy oda, de én már kiheréltem volna őket. * Ingattam meg a fejem. Emberként sem viseltem el, hogy bántsanak, de nem kérdeztem semmit mikor az apja került szóba. Aztán meg felcsillantak a szemeim és felpattanva raktam le a bögrém.* - Vedd fel… * Vágtam Samhez a pulcsiját és ha meg tette, ha nem már kézen is ragadtam, hogy jöjjön velem. Nem érdekelt, hogy ki lát ki nem, szinte átrohantam a folyósokon magam után húzva Samet ha az kellett, hogy velem jöjjön. Az ajtóban felkaptam a blézerem és már mentem is tovább.* - Majd megtudod… *Feleltem vigyorogva, ha megkérdezte, hogy mégis hova megyünk vagy azt, hogy minek. Az teraszon összefutottam Ryannel és csak ekkor lassítottam egy pillanatra.* - Ryan, megmondanád Apunak, hogy kések? Ha nem jövök egy két-három órán belül, akkor keressen meg. Úgy is könnyen megtalál, területen leszünk. * Hadartam el vigyorogva és biztos voltam benne, hogy átadja az üzenetet. Az, hogy keressen meg csak a biztonság kedvéért volt. A farkasa elvezeti hozzám, bár hol legyek, bármilyen állapotban. *
- Ők sokkal inkább a szavak emberei és figyelnek a törékeny lelkedre. Na, Én sem most és sem később nem fogod. * Szögeztem le miközben zöld tekintetem az Ő sötétjébe furtam. Hangom sem volt sértő, inkább csak tárgyilagos. Tőlem aztán semmi ilyesmire ne számítson. Nem fogom szép szavakkal ferdíteni az igazságot azért, mert Ő úgy jobban eltudja fogadni. Fáj az igazság? Hát megesik, de mindig lehet rajta változtatni. - A hasznomra? – vontam fel a szemöldököm. – Senkiben sem a hasznot látom. Ha meg tudom oldani magam, akkor megteszem. Ha segítség kell, akkor azt kérek és adok vissza. * Pff… ennyire alattomos sosem voltam és nem most fogom elkezdeni. Mindig is a tisztességre és a becsületre neveltek. Ezen pedig egy farkas jelenléte sem tud változtatni. A következő szavai azonban elgondolkodtatnak kissé. Én nem voltam benne biztos, hogy az efajta gyengédség jót tenne a farkasomnak. Már csak azért sem, mert teljesen más dologra kell koncentrálni, ahhoz, hogy megedződjön. De persze, ahogy James mondta, néha teret kell engedni gyermeki mivoltának is. Hát most ezt engedtem el, ám, nem messzire hisz azért az időkorlátot be kell tartania neki is.* - Nos, örülök, hogy megnyugtatta és valakinek sikerült. * Feleltem egyszerűen. Erre most mit mondhatnék? Egyértelmű, hogy számomra ez kicsit sem tetszik és az ilyen pillanatokat nem fogom a szívembe zárni, kivéve persze, ha Darrennel történik. Ez nem Sam miatt van személyesen, hanem mindenki felé. Hisz ilyenkor mindig gyengének érzem magam. A tanulásra tett megjegyzésére csak halványan elmosolyodtam.* - Valamelyik nap egyeztetem Darrennel az edzés tervem és az időbeosztásom, aztán majd átdobom neked is, hogy lásd, mikor érek rá a közép sulis anyaggal foglalkozni. Aztán amelyik nap neked is megfelel, akkor beugrom. * Bár ha a terveim úgy alakulnak, ahogy én szeretném, akkor valószínűleg elég pocsék állapotban kerül sor ezekre a tanulásokra, de hát istenem. Nem is a szívét akarom elnyerni, hanem a vizsgán átmenni. A telefonszámomra csak bólintok és bediktálom neki, gondolom hozta magával a sajátját.* - Mondanám, hogy megadom az otthonit, de azt Steven venné fel és azt egyikünk sem akarja. A múltkori után kicsit pipa rád. * Osztom meg úgy szimpla kedvességből a másikkal, hogy az egyik apám már így láthatatlanban sem kedveli túlzottan. De ez talán elegendő figyelmeztetés arra, hogy ne gondoljon semmit sem a dolgokba és ne nekem kelljen helyre raknom miatta. A hirtelen mentális zárásra kissé visszahökkentem, hisz azért ez indokolatlan volt. De a farkasom csak egy mélyet morogva - nem tetszett neki, hogy ilyen hirtelen csapták az orrára a pajzsot - mászott vissza a sarokba bennem. * - Nem ismerem én csak leszögeztem, hogy mi lesz ha nem figyelsz rá. Viszont az ilyenben nem ismerek tréfát. De csak azt mondtam, hogy fogd visszább nem azt, hogy zárd el. De mindegy, most már hagyd. A kislány elment a sarokba pihenni. *Forgattam meg a szemeim. S most igazán adnék a kezébe egy szövegértelmező könyvet. Hajm, és még én akarom, hogy Ő segítsen nekem tanulni. Ez így érdekes lesz, na mindegy. Közben persze felálltam és elindultam visszafelé, egyenesen Sam szobájába. Hisz nem felejtettem el, hogy mit ígértem neki nem is olyan rég. A szobába érve azonban valami fura csapja meg a fülemet és kellti fel a farkasom érdeklődését.* - Házi állatod van? S mért a fürdőbe kapar? * Tekintettem rá értetlen, hisz nem ott szokás tartani. De a farkasom csak figyelte a neszeket és körbe-körbe kezdett el kavirnyázni bennem. Hajjaj, ez nem lesz jó. Nagyon nem. Gyorsan a kanapéhoz léptem felkaptam a macit és visszasétáltam az ajtóhoz.* - Bocs, de nem akarom szétszedni a házi állatod, szóval talán jobb, ha megyek, mielőtt felkelti jobban az érdeklődésem mint kéne. *Toporogtam kissé ijedten az ajtóban, mint akinek kötelező. Még a forró csokikról is elfeledkeztem, pedig azt nem szokásom.*
Amikor meghallom a válaszát, hátravetem a fejem, és felkacagok. nem rajta, sokkal inkább azon, amit mond. Hiába, annál, ha értik a viccet, már csak az a jobb, ha nem. És lehet, hogy most bunkó voltam, de az elmúlt időszak után ad egy kis elégtételt. – A különlegest a fogyatékkal élő gyerekekre mondják – világosítom fel, bár nem tudom, szükség volt-e rá. – És csak viccelni próbáltam. Tudod, rossz szokásom, hogy megpróbálom elérni, hogy felfelé görbüljön az emberek szája sarka – Azt inkább nem jegyzem meg, hogy esetében addig fogok próbálkozni, amíg nem sikerül egyszer, úgy normálisan megnevettetnem. Már úgy, hogy azt nem próbálja ellenem felhasználó, és jól elverni közben. A következő megjegyzésére csak elmosolyodok. – Akkor jobb ember vagy, mint a többség. Csak ne hagyd, hogy megváltoztassanak az idők. Rossz szokásuk. Hát igen, én magam nem kérek segítséget, de szívesen adok. Amit azért lássuk be, elég sokan kihasználnak velem kapcsolatban. De akkor mégis miért csinálom még mindig ezt? Miért segítek, ha tudom, hogy úgysem kapok cserébe semmit? Na jó, életem nagy kérdése. – Bármikor érsz rá, szívesen látlak – mondom. – Csak annyit kérek, hogy szólj legalább egy órával előtte, meg hogy melyik anyagra lenne energiád. Nem jó ötlet vegyíteni a matekot a történelemmel és vice versa… És miért is annyira pipa rám? Tényleg nem értem. Hazavittem Asht mindenféle különösebb probléma nélkül, és farkasként sem esett semmi baja, annak ellenére, mennyire nem kedvelte még akkor az enyém az övét. Most meg már visít itt bent, amiért elzártam. Ó, remek, osztozok a testemen egy szerelmes farkassal… Hát én asszem megőrülök itt szépen, lassan. Máskor meg morog mindenkire, és szépen belegyalulná őket a földbe, még akkor is, ha sokkal erősebbek nála. Elmeroggyant, szőrös, alulméretezett idióta. – Nem akartam, hogy túlságosan közel kerüljön hozzá – ráztam meg a fejem, amikor azt firtatja, miért zártam el a farkasom. – Nem akarok kockáztatni, főleg úgy nem, hogy az én farkasom erősebb a tiédnél, de jóval… kontrollálhatatlanabb, ha jó ez a szó. És egyébként is, néha kell pihenniük is, ha már nem engedjük őket szabadon szaladgálni. Na ja, most megint süthetem le a szemem, és fel sem nézek, amíg be nem lépünk a lakásba, és meg nem hallom én is a hangot. Na, ettől csak még jobban elszégyellem magam. Nagyon-nagyon nem kellett volna megtudnia, mi van a fürdőben. – Hogy a fenébe jutott ki a szennyesből? – nyögöm elhalóan, miközben lerogyok a kanapéra, és a kezembe temetem az arcom. Ujjaim között nézek Ashre, és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy ő az egyetlen gyönyörű dolog ebben a házban. Ha ez eljut a tudatomig, talán rádobok egy használt alsógatyát… – Lehet, jobb lenne, ha mennél. Nem is kellett volna látnod ezt a helyet… Kész katasztrófa, tudom. De ígérem, amikor végre elkezdek rendesen pénzt keresni, jobb lesz, csak egyelőre… Érted, ugye? Hebegek-habogok össze meg vissza, és közben egyre vörösödök. Hát ezért nem hozok én fel egyetlen lány ismerőst sem ide. Sőt, alapvetően senkit sem.
*A kacagásra összevonom a szemöldököm, mert nem igazán értem, hogy ez most miért is olyan mókás. De hát… legalább nevet, ez is valami. A válaszát hallva összeszalad a szemöldököm és némi rosszallás kerül a tekintetembe.* - Nem vagy fogyatékos, csak lúzer. És erkölcstelen, visszataszító és undorító beteg emberekkel viccelődni. Ők nem tehetnek arról, hogy milyenek, azonban Te igen. * Hát, ezt akár veheti egy kis kioktatásnak is azonban a rosszallásom süt a tekintetemből, ami szinte felperzseli a másikat. * - Emberként én is mindig azt csináltam és mindig elértem valahogy. Majd kinövöd. * Legyintettem a végére. Nos, én nem nőttem ki, csak elvesztettem valamit. Valamit, ami romjaiba döntötte a pozitív világnézetem és kissé pesszimista lettem Tőle. De annyi baj legyen, nem kell nekem mások lelki ápolgatása meg az örök nevetgélés. Jól vagyok én így. Na jó, ez nem igaz… Rohadt szarul éreztem magam, de tudtam, hogy ez addig így marad, míg Reed életben van és éli a napjait mintha mi sem történt volna. * - Nem vagyok jobb Sam és van, ami sosem változik. * Hangom komor, szinte már bánatos kissé. Igen, a neveltetésem semmi nem törölheti ki belőlem, az elveim nem fognak átértékelődni. De ha ezek jobbá tesznek, mint másokat, ott a másik oldal az a töménytelen gyűlölet, a vérvágy a bosszú hajhászása az, ami pontosan alájuk rendel. Nem, semmivel sem vagyok jobb, mint mások. Talán még rosszabb is. - Segítséget kérni pedig sosem volt gyengeség, hanem inkább erősség. Hisz képes az ember belátni, hogy nem tud mindent egyedül megoldani, hogy vannak dolgok, amikben segítségre van szüksége. Ezáltal pedig elismeri saját maga felé a gyengeségeit, s ha már segítséget kér, akkor kész a változtatásra. * Ingattam meg a fejem lemondóan. De aztán egy kesernyés mosolyra húztam a szám, ahogy rá pillantottam.* - Úgy érzem magam melletted, mint egy tanító néni. * Ez nem rosszallás volt, s nem is bántam. Hisz ha a véleményem akármennyire is segít neki, akkor már megérte jártatni a szám. Azonban ha felesleges, na azt nem szerettem. De ez nem most fog kiderülni, hanem idővel és akkor meg már tök mindegy lesz, legfeljebb utána nem beszélek annyit, mert felesleges. * - Fogod tudni… van egy órarendem, abba pedig beírjuk, hogy mikor menjek és ahhoz tartom magam. S bármilyen állapotban is legyek, maximum fizikálisan leszek hulla, az agyam attól még jár legfeljebb nyikorogva. Szeretem magam tartani a megbeszélt dolgokhoz és ezen semmi nem változtathat. * Adtam a tudtára, hogy ha kell holtan is, de betartom az órákat, ha azt mondja, hogy x-kor ott legyek, akkor x előtt őt perccel már kész vagyok. A kérdésére csak könnyedén megvontam a vállaim.* - A gyámságom káros volt a buksijára. Apucit próbál játszani, pedig nem áll jól neki. Különben régen is féltett. Az első és egyben egyetlen barátom majdnem kinyírta, mert megcsalt. Aztán mikor haza vittél kicsit sem voltam jó passzban és azt hitte, hogy bántottál. Mondtam, hogy nem… de hát, félt, szeret, és rohadt gyorsan elborítja a vörös köd az agyát, ha rólam van szó. Megölni épp nem készül, de nem zárt a szívébe. * Vontam meg a vállaim könnyedén. Talán nem volt biztatóak a szavaim a másiknak, de nem is akartam biztatni. Azonban az arcomon ott volt minden szeretetem, amit Steven iránt éreztem.* - Mikor még kicsi voltam és jobban megismertem, azt mondtam anyunak, hogy Ő lesz a férjem. * Nevettem el magam vidáman az emlék hatására. Még csak hét éves voltam, mikor anyú fektetett le és aznap jött Steven értem a suliba és vitt el gimnasztikára. Imádtam, ahogy teljes torokból énekelte a Hupikék Törpikék egyik számát velem együtt. Azt hiszem, akkor szerettem meg igazán. S mivel a szüleimnél is ezt láttam, így úgy döntöttem, hogy Ő lesz a férjem.* - Na azt kétlem Sam. * Ingattam meg a fejem. Mármint azt, hogy kontrolálhatatlanabb, hisz azt tudtam, hogy erősebb. De mindegy, hagyjuk is a farkasokat, mert a végén tényleg minden róluk szól, és azt nem szeretném. A szobába érve az ajtóban megtorpanva nézek vissza rá kissé összevont szemöldökkel. Egy mély sóhaj hagyja el az ajkaim. Egyszer biztos, hogy az a fene nagy szívem fog a sírba vinni.* - Engedd le a pajzsod. * Kértem meg a másikat, s ha ez megtörtént visszasétálok és előtte térdelek le a szőnyegre a sarkamra ülve, miközben a mackót mellé rakom a kanapéra. Kezem az arcára siklik kikerülve a sajátját, amin a fejét támasztja.* - Sam, hagyd ezt abba. Nem érdekel, sem a környezet sem más. Ha mernél segítséget kérni, már rég segített volna valamelyik idősebb falkatag mindaddig, míg nem tudod magad intézni a dolgaid. Darren biztos és hidd el, akik ilyen idősebb már nem vágják földhöz az ilyenek.*Hüvelykujjam közben finoman cirógatta, hogy megnyugtassa.* - De ha Tőlük nem akarsz, Én segítek szívesen. Nevezd kölcsönnek, vagy aminek akarod nekem mindegy. – Emeltem meg az állát, hogy a szemembe nézzen, de volt valami furcsa a tekintetében. Valami olyan, mint Stevében mikor anno Katerinkáról beszélt, vagyis a közös élményeikről. – Miért nézel rám ilyen furán? * Billentettem oldalra a fejecském, hogy ezt most mire véljem, de nem engedtem el. Még nem.*
Ezt a megjegyzését hagyom elmenni. Nem azért, mert annyira rosszul érezném magam azért, mert bármivel is viccelődtem – a gátlásaimat már elég régen kivágtam az ablakon ezen a téren –, inkább azért, mert nem akarok vitába keveredni vele. Valószínűleg így is a pulóverrel fogok aludni az elkövetkező napokban, és közben próbálom kiérezni az öblítő émelyítő szagán át a hajának az illatát, vagy emlékezni a bőrének selymére, amikor is megcsaptam… Na jó, most mégis mi a baj velem? – Vagy te találod meg újra a humorérzéked. Olyan, mint egy kiskutya, tudod. Hiába szökött el, úgyis hazatalál – felelem, és elvigyorodom. Nem tudom, ez a beszólás miért kívánkozott ki belőlem, de nincs valódi, ártó szándéka. Egyébként is, ő az, aki előtt lazán hülyét csinálnék magamból csak azért, hogy nevetni lássam, anélkül, hogy utána kapnék egy gyomrost. Nála ez igenis valós veszély. Viszont épp ebben a pillanatban nem jut eszembe semmi, azon felül, hogy elkapom az oposszumot, és föltartom, mint Szimbát az oroszlánkirályban, aztán meg kijelentem, hogy mostantól előtte kell meghajolnunk. Viszont ezt lehet, nem értékelné. – Nem akarsz kihasználni embereket, és önzetlenül segítesz. Hidd el nekem, bizonyos fokon jobb vagy a többségnél. Nálam biztos – vontam meg a vállam. A segítségkérős szövegére csak hümmögök, mint a jóllakott óvodás, aki épp most kajálta be az egész csoportját, és kifejlesztette a saját kis gravitációs terét, de az ezt követő megjegyzésére már el kell vigyorodnom. – Hiába, jól áll neked a szerep. Bár megjegyzem, ha ilyen tanítóink lennének, nem sok probléma lenne az iskolába járással. Na, az mondjuk rejtély, hogy ez az utolsó mégis miért csúszott ki a számon. nem mintha már változtathatnék rajta, ez a legszomorúbb. Pedig megtenném, mert sejtem, hogy már megint képen fog törölni. Ehelyett próbálok szemezni a saját lábammal, és eldönteni, hogy akkor most van-e lúdtalpam, avagy sem. Az órarendes megjegyzésére csak bólintottam, miszerint megértettem, így nekem is könnyebb lesz beosztanom az életemet az oposszumvadászat, takarítás és tanítóbácsiskodás között. Aztán a végén meg veszek egy puskát, és lelövöm vele azt a rohadt kis rágcsálót. Mondjuk előtte a napi betevőre kellene összespórolni a pénzt. – Szerintem normális, hogy félt – mondom, és én magam vele nevetek a történetén. A farkasomnak viszont nincsen annyira az ínyére, beleszagol a levegőbe, és dühösen morogni kezd, amikor hall erről az új vetélytársról. Ó, pici, szőrös idióta, az apjáról beszélünk… Vagy a majdnem-apjától. Vagy valami olyasmiről. Anyám borogass, nem egyszerű az élet. Azt pedig, hogy kételkedik, szintén ráhagyom. Megvan a joga erre, persze. Ahogy nekem is arra, hogy féltsem ettől a bennem lakozó vadtól. Amikor odatérdel elém, és a kezébe fogja az arcom, és hagyom leesni a sajátomat az ölembe. Ha nem éppen sebezhetően kapott volna el, lehet elsütöttem volna pár poént arról, mennyire is vártam erre a helyzetre, de nem teszem. csak nézem az arcát, a szemét, és próbálok nem elveszni benne, mert akkor valószínűleg véglegesen keresztet vethetnék saját, sanyarú sorsomra. De leengedem a pajzsom, ahogy kérte, és a blokád alul kiszabadult farkasom egyből megindul az övé felé, marha nagy lelkesedéssel. Az előbb meg még domináns vadat akart játszani… – Nem akarom, hogy segítsenek, Ash – mondom csöndesen. – Te ezt nem érted. nem akarok kuncsorogni és kegyelemfalatokból élni. Hamarosan betöltöm majd a tizennyolcat, akkor elmegyek, és szerzek valami normális melót, amiből kifizethetek egy jobb lakást, vagy… Vagy felújítást, és nem kidobott bútorokat. De addig sem kell a könyöradomány senkitől. értékelem, hogy a fenébe ne értékelném, de nem fogadnám el. Akkor nem, ha nem dolgozom meg érte. A kérdésére összevonom a szemöldököm. – Azért, mert hiába próbálok veled barátkozni, folyton falakba ütközöm. Jó, a felét kábé én állítom fel magam előtt, de érted, mit akarok mondani – sóhajtottam föl. nem mondhatom el neki az igazat, azt én magam nem bírnám elviselni. És valószínűleg ő is kicsinálna utána. – Jó, megértem, rossz tapasztalataid voltak, és tudom, én sem vagyok egy eszményi ember, sőt inkább egy marha, de… De adj nekem egy esélyt. Ha nem próbálom produkálni magam, akkor egész normális tudok lenni.
- Meg van a magam humorérzéke. De Én sosem fogok mindenből vicces csinálni és amúgy sem szeretem a kutyákat. * Vontam össze a szemöldököm utalva arra, hogy ha elszökött, akkor maradjon is ott, mert nekem aztán nem kell és tuti valami kibaszásból kaptam egy kutyát és fix, hogy nem látom szívesen. Azonban a következő mondata éket üt a fejemben, egy olyat, amitől nem tudok szabadulni. Persze úgy nehéz is volna, ha nem is próbálkozom meg vele.* - Ahham… szóval Te nem segítesz önzetlenül. Szóval mivel is kell fizetnem mert, segítesz a tanulásban? * Vontam össze a szemöldököm és persze kíváncsian vártam a válaszát. Ha Ő nem ilyen, akkor valamit biztos vár vagy szeretne cserébe. Nem azt mondom, hogy egy tapló, de nem szeretem a meglepetéseket és szeretnék előre tudni az ilyenekről és nem menetközben szembesülni vele. Szimplán csak gyanakvó vagyok, nem meglepő… elvégre apám lánya vagyok. S most jelenleg Stevenre gondoltam.* - Már megint bókolsz… * Mutattam rá arra amivel valószínűleg tisztában van. De ennél több figyelmet nem is fordítottam a megjegyzésére. Elvégre, ha James Bond lenne a tanár bácsi, én sem azon lettem volna, hogy magán tanuló legyek. Sőőt… azt is felakasztottam volna, akinek eszébe jutott ez az opció. De nincs így… Az órák témákat letudtuk és mázlira a belső reakcióját sem érezte mikor Steven került szóba. Különben már nem lenne meg valamelyik végtagja. A szeretteimért harapok… szó szerint. De mivel erről nem tudok, így kár is forszírozni, hogy milyen lassan és miként is kínoztam volna meg a másikat, míg az nem téríti jobb belátásra a farkasát. De aztán már ott térdelek előtte, mint aki egy sebesült vadat igyekezne megmenteni. De ez elég abszurd, hisz hamarabb enném meg, mint menteném. Már csak a farkasom miatt is… de úgy látszik a balesett nem törölte el az emberi érzéseim. A farkasom csak lustán nyújtózik egyek, ám a másik érkeztét örömmel fogadja. Csak úgy, mint bárki másét a falkában. Viszont szemernyi sajnálatot sem érezhet belőlem a másik, hisz nem is sajnálatból maradtam, hanem tényleg segíteni akarok. Ám a fiú szavaira csak felvonom a szemöldököm.* - Hát Te hülye vagy. A segítség nem könyöradomány vagy kuncsorgás. Elég idióta világnézeted van. Itt az emberek egymásért vannak, többnyire. S szívesen segítenek, pláne egy kölykön. De ha nem tudják, hogy segítségre van szükséged akkor mégis hogyan tegyék? Bakker… nekem magyarázzák állandóan, hogy miként kell falkában viselkedni, hogy ez egy nagycsalád. De mégis kívülállónak érzed magad? Tedd azt, amit én… kezeld családként. Én ezt igyekszem tenni. Ha kell csak úgy, mint ha… - nyeltem egyet - … a szüleimhez fordulnék fordulok máshoz, ha kell és egyedül nem boldogulok. Jennyvel elmegyünk vásárolni, mert nem merek egyedül a városba menni, Olent a napokban kerestem fel fegyverhasználat miatt, Jamest is megkerestem. Senki sem küldött el, hogy hülye vagyok és semmi közük hozzám. S hidd el, hogy nem Darren miatt teszik. Tény, hogy ismeri őket és jó kapcsolatban állnak. De Darren nem erőszakolná rá senkire a kölykét, így minden sértődés nélkül visszautasíthattak volna. Még sem tették… veled sem tennék. Talán veled még annyira sem, hisz nincs kéznél a Teremtőd, aki segíthetne. * Vázoltam fel a saját tapasztalataim tömören, hogy lássa senki sem egy kölyökevő szörnyeteg. De továbbra sem érezhetett semmilyen érzelmet felőlem, csak némi biztatást és bizakodást. Hogy legalább megpróbálja. De a tekintete sem kerülte el a figyelmem, amire rá is kérdeztem, mert emlékeztetett valamire. Valami olyanra amit nem akartam többet. * - Ööö… Barát? Nem vagy a szívem csücske, de így is több időt vagyok veled, mint bárki mással a falkából. Ha leszámítjuk a vérvonalam. Szóval nem hiszem, hogy elutasító lennék. * Vontam össze a szemöldököm, de az esélyek meg a rossz tapasztalatok latolgatására már a térdelőpozícióm ülésbe fajult és tekintetem is bambán pislogott a másikra.* - Egyetlen rossz tapasztalatomról tudsz és azaz exem. Most barátról beszélünk, vagy olyan értelemben barátról, mint Joshua volt? Nem mindegy… Az előbbi ellen nincs kifogásom, de nehezen barátkozom. Ebből adódóan még nehezebben zárok a szívembe valakit, szóval a második opció is necces. De… * Gyorsan pörgettem az agyam, hogy miként vehetném el a kedvét a dologtól. Hogy ne egy „nőt” hanem maximum, mint barátot lásson. Hogy miként mutathatnám meg, hogy mellettem szar sorsa lenne és még csak szeretni sem tudnám. Hogy nincs időm ilyen gyerekes butaságokra, mint a kamasz szerelem meg ilyenek. * - … adok egy esélyt, fogadásból persze és működik a valamit valamiért elve. Kapsz egy estét, hogy bizonyítsd, bármi is legyen az, amit szeretnél lényegében, mert ez így nekem ködös volt. De! Cserébe megkopasztom a farkasod szó szerint. Ha végig tűrőd és senki nem avatkozik közbe, akkor Tiéd az este. Lehetőleg olyat válassz, amelyik nap nincs Fakírkodás a képben és akkor még járni is fogok tudni. *Ajánlottam egy baromi mocsok ajánlatot. Reméltem, hogy ez majd eltántorítja. Hogy rájön, hogy egy gonosz lánnyal próbál kezdeni, még akkor is ha én nem voltam ilyen. Nem csinálnék gúnyt senkiből csak azért mert élvezem. Szimplán csak elakartam tántorítani, hisz tudtam, hogy velem nem járna jól. Nem öltözök „csajosan”, de még ha ez nem is számít… Minden napom kitölti a farkasom edzése, az estéim meg a regenerációm, és hogy kipihenjem magam. Nincs időm barátokra, fiúkra, pasikra, barátnőkre… könyörgőm, még önmagamra sincs.*
– Na látod, ebben hasonlítunk. Én sem rajongok a kutyákért. És nem, nem azért, mert valószínűleg magányosan fogom feldobni a talpam, macskákkal körbevéve – mondom, és próbálok vigyorogni. Viccnek szánom ugyan, de valahol mélyen túlságosan igaznak érzem. Mert azért lássuk be, a magánéletem egy katasztrófa. Jó, mondjuk manapság jobb esélyem van megdögleni egy másik farkas keze által, mint fotelban, macskák között, brazil szappanoperákat bámulva, kötőtűvel a kezemben, lila hajjal… Na jó, ez a kép határozottan zavaró. Miért nem megy el? – Neked nem kell fizetned azért, hogy segítsek neked, Ash. De vadidegeneknek nem adom oda a fél vesém önzetlenül – mondom. Oké, én nem vagyok annyira önző, mint némelyik másik farkas, akikkel találkoztam, de aztán ki tudja, mit hoz majd az idő. Sue sem lesz ott örökre, hogy hasson az emberibb felemre, Ash meg láthatóan tesz rám magasról. Ha az ember egyedül marad, akkor bizony farkastörvények világában kell élnie. Kac-kac. – A legtöbb lány szereti, ha bókolnak neki – jegyzem meg, de azt már inkább nem fűzöm hozzá, hogy szívesen teszem. Hiszen nem hazudok, csak kimondom, amit gondolok. Az még nem hazugság. Teljes egészében. Ráadásul csak annyit próbálok elérni, hogy jobban érezze magát, vagy észrevegye, hogy én is itt vagyok, és annyira ocsmány sem lehetek, mint egy kis béka. Pedig ismertem olyan csajt, aki megcsókolt egyet még régen. Engem bezzeg senki… Szóval lehet, rondább vagyok egy békánál. Basszus, erre nem könnyű ráébredni. Hallgatom a szavait, és közben pír kúszik az arcomra. Ostoba lennék, amiért eddig nem kértem segítséget másoktól? Nem tudom… De az biztos, hogy egész jól megvoltam itt magamban, amíg Ash közbe nem jött. Azóta meg kezdek adni magamra, meglátni a dolgokat, amik körbevesznek, és nem ráhajítani egy újabb nadrágot a két hete csak növekvő halomra. Mégsem esik jól, hogy valaki más szájából hallom. De nem ám… Mégsem teszem azt, amit elsőre tennék, nem üvöltöm a képébe, hogy takarodjon. Nem tennék ilyet. Ő tényleg csak segíteni akart, ráadásul akkor tuti nem látnám újra. Soha. Azt meg nem vállalom. – Neked legalább van itt valakid, nem csak egy kölyök vagy, akit az út széléről szedtek össze, az éhhalál szélén – mondom. – Nekem nincs itt senkim, Ash. Ha téged elkapnának, biztos lenne tucatnyi ember, aki a segítségedre sietne. Ha engem, észre sem vennék. Őszintén szólva, lehet, csak túlságosan borúlátó vagyok, de én még nem tettem le semmit az asztalra a falka számára. Szeretnék, de a harcban nem vehetek részt, mert csak egy nyomorult kölyök vagyok. – Az előbb felrúgtál. Azelőtt meg emlékszel, hogyan feleltél arra, hogy próbáltam beszélgetni veled? – kérdeztem, és próbáltam nem rá zúdítani minden marhaságot. Éppen megmondanám neki, hogy egy idióta vadbarom miatt, aki nem tudta, mi a jó neki, ne utasítsa már el az egész, rohadt férfi nemet, amikor jön a fogadási ajánlat. Vigyor kúszik az arcomra, ahogy hallgatom. Már csak azért is érdemes lenne megpróbálni, hogy kínozzam egy picit. Le kellene ülnie, jó pofát vágnia ahhoz, hogy éppen nem rúghatja szét a hátsómat… Szinte túl szép, hogy igaz legyen. – Hát még nekem milyen ködös volt… – nyögtem fel. Sosem tudtam normálisan elmondani, amit akartam. – Tudod, ez így nekem nem fekszik igazán. Te megkopasztod a farkasom, eljössz arra a bizonyos alkalomra, és aztán? Öt perccel később felhív valaki, hogy elmenekülhess? És igen, történt már velem ilyen. Szóval ha megígéred, hogy nem folyamodsz ilyen… trükkökhöz, akkor áll az alku.
- Én sem vagyok több mint egy idegen… * Vontam meg a vállaimat. Nem, nem vagyok más. Két hónapja vagyok a falkával, és kétszer találkoztam Sammel. Ez aztán a teljesítmény. Hmm… tényleg ennyire elvagyok magamnak? Pedig itt él és a többiekkel sem vagyok többet, szóval ez meggondolandó. Amit meg is fogok gondolni, csak nem most.* - Ezt a kört már lefutottuk. * Vontam fel a szemöldököm. Nem fogom még egyszer jártatni a számat feleslegesen. Majd megunja, hogy úgy kezel, mint a legtöbb lányt. Én tökéletesen jól vagyok bókok nélkül is, sőt, dicséretek nélkül is. Egyetlen dicséret kell… de azt sosem fogom megkapni. S ez a dicséretet bizony nem Sam szájából „várom”, hanem Darrenéből esetleg az Antennáéból (alias az Aternek). Na kis monológom sem a kellő hatást éri el a másiknál és az agy vizem az egekbe kezd kúszni, ahogy hallgatom. Persze mikor a végére már ez az agyvíz mentehetetlenül a vörös zónában volt, és a földről felpattanva keverek neki le egy istenest pofont. Pofont kérem szépen és nem ököllel, ahogy azt tanultam. Szóval ez csak olyan atyai pofonnak van szánva.* - Hülye kölyök. Térj már észhez. * Kiabáltam rá és mérgesen túrtam a hajamba, ahogy az ablakhoz sétáltam, hogy a kint elterülő havas látványt magamba fogadjam. * - Nem Sam, nem az éhhalál szélén voltam. De azt hiszem még nem mondtam el, hogy miként lett belőlem farkas. Volt egy autó balesetem, s Darren csak is azért tett a kölykévé, mert lelkiismeret furdalása volt és ugyan nem az éhhalál kerülgetett, de ha nem harap be vagy egy kicsivel később ér oda, akkor már nem élnék. Szimplán azért vagyok itt, mert Darren nem bírt ott hagyni. Ez sem jobb és mindenki tisztában van vele. Hányszor láttad azt, hogy bárki is úgy bánt volna velem, mint egy kolonccal? Kitagadhattak volna a falkából, jogukban van még úgy is, hogy Darren ide tartozik. Nálad is megvolt a választásuk… ott hagyhattak volna, még sem tették. Mi a frász kell neked, hogy észre vedd??? Ez egy rohadt család, csak szőrösebb kiadásban. *Dühös voltam. Dühös mert ennyire vak a másik. De most komolyan, ha annyi esze sincs, mint egy hangyának, akkor mégis miért várja azt, hogy itt fogom tölteni a napjaim javát vagy keresem a társaságát? Mi vagyok én, lelki szemetes? Na nem, arra nem vagyok jó, hogy naphosszat lelkeket ápoljak, biztassak vagy ilyesmi. Ehhez nekem nincs türelmem.* - Látod Sam… pont ezért. Nem felrúgtalak, csak segíteni próbáltam és nem figyeltél. HA felrúglak törött csontjaid lennének. Az első találkozásunk meg más… 2 napja tudtam, hogy farkas vagyok és, hogy meghaltak a szüleim. Bocs, hogy nem volt kedvem jó pofozni. * Irónia… na azt biztos hallja az utolsó mondatomból. Nem fogok ódákat zengeni, magyarázkodni, máskor sem teszem, és nem most fogom elkezdeni.* - És ne felejtsd el, hogy ezek ellenére mégis felajánlottam, hogy segítek harcolni tanulni, s csatlakozhatsz mellém az órákra. Ha nem tudnálak elviselni, nem nehezíteném az életem veled, hogy el kelljen viselnem. De egyet leszögezek, ha valóban jössz… akkor ezt a lelki szarságodat és lúzerséged hagyd itthon. Nem fogom feleslegesen jártatni a szám, nem foglak pátyolgatni menet közben. Ezeknek nincs helye és csak hátráltatsz velük engem is, de leginkább önmagad. Az ábrándozásodat is hagyd itthon… nem fogok megint megállni. * Szögeztem le, hogy mire számítson edzés közben. Ott nincs helye gyermeteg gondolatoknak, naiv ábrándozásoknak, figyelmetlenségnek. Egyetlen hiba és az életébe kerülhet, persze éles helyzetben. Üres fej, higgadt lélek… ez minden, ami kell. Ahogy épp a fogadásba készül belemenni, kissé összeszűkült tekintettel nézek rá. Bakker, ez nem úgy sült el ahogy akartam. Ahelyett, hogy eltántorítottam volna, még mosolyogva képes belemenni. Hát ez kész… jobban, mint a mateklecke.* - Az ígéreteimet mindig betartom Sam és nem keresek kibúvókat. De biztos, hogy megér neked ennyit? Ott van Susan vagy ki a fene, vele normális körülmények között is találkozhat minden ilyen nélkül. De mindegy… hagyjuk. Megyek, keresek valakit, aki csinál nekem palacsintát, de minimum valamit enni. * Sóhajtottam lemondóan és felkaptam a macit a földről miközben kifelé indultam.* - Ezt meg kösz még egyszer… * Szóltam vissza és ez volt az elköszönésem is. Szóval majd találkozunk valamikor… ha meg jön az esze. Részemről pedig irány a konyha...*
– Jó, de te nem is kérted a vesémet. Meg egyébként is, téged kedvellek – vontam meg a vállam. Ezt nem tudnám elmagyarázni neki anélkül, hogy teljesen hülyét csinálnék magamból, azt meg nem akarom. Valószínűleg a jövőben éppen elégszer fogja látni, mekkora barom is vagyok. Elvégre… Van jó ötszáz évünk. Talán megenyhül és megkedvel azalatt. A következő szavaira reagálnék valamit, de aztán csattan a pofon a képemen. lehet ez az első nőies megnyilvánulása, aminek tanúja vagyok, nem tudom, de nem élvezem. Fejem oldalra nyelik, és az agyamat elborítja a vörös köd. Hallgatom, amit mondd, de valójában magammal küzdök, hogy ne vessem rá magam. A farkasom elégtételt kíván a másiktól, olyan keményen, mint már nagyon régen. Szeretném azt mondani, hogy megnyugtat, amit mondd, de nem így van. Elfordulok inkább, lehunyom a szemem, és mélyen lélegzek, csak hogy ne zúdítsam rá minden bajomat egyszerre. Esküszöm, olyan a csaj, mintha csak neki lennének problémái a világon. Beszélgetni meg nem lehet vele, mert mindig félnem kell, hogy lecsap. És el is érkeztünk a felrúgásra adott válaszához, ami viszont már tényleg robban. – Igen, csakhogy én egy büdös szóval nem kértem a segítségedet – felelem dühösen, de halkan. Nem fogok ordibálni, nem adom meg ezt az örömöt senkinek sem. – És nem a jópofizásról beszéltem. Arra gondoltam, hogy elmondhattad volna, hogy bocsi, nincs kedvem beszélni, mielőtt úgy kezelsz, mint akit éppen most rángattál elő a valagadból. És képzeld, nem csak neked vannak a világon problémáid, Ash! Megint elfordulok, és próbálok nem gondolni mindarra a szemétségre, mint mondhatnék neki. Akkor sem fogom megadni neki az örömöt, hogy kikészülve lásson. Persze ostobaság azt gondolni, hogy erre hajtana, és lehet, éppen a farkas beszél belőlem. – Ó, hát ha ilyen nehéz, és ilyen drága a Nagyságos asszonyka élete és ideje, akkor nem is kell rám fecsérelned. De tudod mit? Én szeretek ilyen lenni? Inkább, minthogy… – minthogy olyan legyek, mint te, akarom mondani, de inkább nem fejezem be. Ekkorra már kezd megjönni az eszem, és nem akarom felégetni az összes hidat magam mögött. valahogy sosem jövök ki jól abból, ha megteszem. – Tudod mit? Nem kell. Egy rohadt pillanatra azt hittem, lehetünk barátok, de köszönöm, hogy megmutattad, hogy mi is a helyzet valójában. – Érdekel, hová jut majd a kiscsaj ilyen attitűddel pár száz év múlva. Amikor kijelenti, hogy elmegy, fellélegzek. – Remek, az lesz a legjobb. Jó étvágyat! Mondom, és zárom is mögötte az ajtót. Aztán ledőlök a kanapéra, és bámulom a plafont, miközben azon gondolkodom, hogy miért mindig az elérhetetlenekbe sikerül belezúgnom. Nem tudom, gyűlölöm vagy szeretem-e éppen Asht, de az biztos, hogy nem közömbös számomra a csaj. Ráadásul, bármennyire idegesítő is legyen a tény, azt hiszem, igaza van. Persze nem mindenben. Gyűlölöm, hogy meg akar változtatni, de bizonyos dolgokban lehet, jobb lenne. Áh, beszélnem kell valakivel erről…
Jó esélyem van rá, hogy egy dühös szőke lány, akit Sue-nak hívnak, előbb-utóbb ki fog nyírni. Na, kezdem inkább az elején. Az elmúlt napok boldogságát – Ash nem akarja szétrúgni a tökömet! – egyetlen tény árnyékolta be, méghozzá az, hogy tudom, Yetta menni készül. Az elmúlt napokban agyaltam, terveket kovácsoltam, aztán elvetettem mindet. Nem akartam, hogy menjen! Furcsán felszabadultnak érzem magam a közelében, adhatom a hülyét, és próbálhatok normális tizenéves lenni, így a vége felé. De azt is tudom, hogy ő egy felnőtt nő, és az, hogy kedvelem, nem fog változtatni a tényen: elmegy. Azonban ez nem gátolhat meg abban, hogy adjak neki valami kis emléket, igaz? Szóval mit csinál ilyenkor az ember épeszű farkasa? Nem tudom, de biztos nem azt, amit én. Felkeltem hajlani négykor, magamra ráncigáltam a cuccaimat, aztán pedig nyakamba vettem a vadont, átmasíroztam Sue-hoz, a mocsárt gondosan kerülve – egy másik szőkével való találkozás még mindig élénken és vigyorfakasztóan élt bennem –, felráztam legédesebb álmából valamikor öt körül, és kijelentettem, hogy ha törik, ha szakad, vásárolni megyünk. Csak egyszer aludt el a volán mögött, de akkor sikerült megmentenem a helyzetet. De hogy nélküle nem sikerült volna megtalálnom, amit találtam, az is biztos. Aztán elmentünk gravíroztatni, a fickó is valami rettenetesen boldog volt, hogy segíthet. De Sue megoldotta a dolgot. Csak le kellett raknia pár extra zöldhasút. De rohadt sokkal tartozom én annak a lánynak... Ezután hagytam a lányt visszazuhanni a saját ágyába, és visszajöttem a Farkaslakba. Még mindig kora volt, hajlani tíz óra sem múlhatott el – szünetben minden, ami dél előtt van, az hajnal! –, így csak letettem a kis csomagot az asztalomra. Hannibál az ölembe mászott én pedig adtam neki enni. nem mertem döglött állatot hozni a lakásba, ezért csak növényeken élt, de néha kapott valamit. A mocsár után például egy béka maradt a táskámban. A legnagyobb hiba volt, amit a breki valaha elkövetett. A kaja után az oposszum szépen visszamászott a kis vackába, amit kiszuperált pulóverekből alakítottunk ki neki a radiátor alatt, és csöndesen álomba merült. Én magam csak végigheveredtem az ágyon, és azon agyaltam, milyen úton-módon látogassam meg Yettát. Valami normális, jó ötlettel kellett előállnom, nem akartam, hogy a meglepetés csak úgy füstbe menjen. Sue még ki is nyírna...
A hozzászólást Samuel Darrowney összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 14, 2013 12:10 pm-kor.
Egész nap Anchorage városát jártam, keresztül-kasul, noha semmi olyat nem találtam, amit Fairbanksben ne tudtam volna megszerezni. Nem fogott meg semmi - se íz, se forma, se illat, se színek - a múzsám is elhagyott rendesen, pont most, mikor nagy szükség lenne rá egy születésnapi parti megszervezéséhez. Persze, elővehetnék valami unalomig untatott, bejáratott témát, de a lelkem kívánta az újítást és a drága szülők is meghagyták: egyedülállót szeretnének a srácuknak. Már benn jártam a városban szinte, mikor vezetés közben belém hasított a felismerés. Hogy miért nem jutott előbb eszembe, basszus!? Nem túl szabályos, kis ívű és fékhangtól csikorgó megfordulással váltottam irányt és kanyarodtam fel a hegyi útra, mely a Farkaslakhoz vitt. Nagyon remélem, hogy itthon találom Samet. Elvégre vége van már nekik a sulinak, nem? Nem értek az ilyesmihez. A lakhoz érve leparkoltam és sietősen szedtem lábaimat felfelé. Első, második, harmadik... mit is mondott, melyik a szobája? Harmadik. Igen, az lesz az. Harmadikon a harmadik... A kopogás után nem várva bebocsátó szavakat nyitottam meg az ajtót és előbb fejem bukkant csak fel a lakásban. - Sam? Itt vagy? Segítened kell! - akkor léptem csak beljebb, ha megerősítést nyert a tény: a srác itt tartózkodik.
Fekszem már ott egy ideje, amikor meghallom a sietős lépteket. Amelyek az én ajtóm előtt lassítanak le. Csodálkozva vonom fel a szemöldökömet, aztán, ahogy meglátom az ajtón behajoló Yettát, már ugrok is föl. Egész szép kis tornászmutatványnak is beillene, vagy akár valamelyik filmben is elmenne ilyen speciális effektes szarnak... Na, lényeg az, hogy próbálom fölmarkolni a láncot az asztalról, de rájövök, hogy egyrészt túl nagy út lenne, nem lehetne feltűnés nélkül megtenni, másrészt ezzel csak felhívnám rá a figyelmet. Igaz, az asztalon így is akkora a kupleráj, hogy biztosan vonzza a tekintetet, az aranyozott cucc meg úgyis megcsillan. Pedig hányszor megfogadtam, hogy most már takarítani fogok! Látod, Sammie, itt van a lustaságod böjtje. – Itt vagyok, gyere csak be – mondom, bár úgyis láthatta. A lakásom szokatlanul kicsi és leharcolt, pontosabban kevés normálisan lakható területe van. Az előző lakó már vagy száz éve kiköltözött, és amúgy sem vigyázott a helyre... Nekem meg nincs keresetem. A pénzemet üvegek gyűjtögetéséből meg öregek kielégítéséből szerzem. Komolyan, Mrs. Rhodes és a hónaljkutyája nem fog hiányozni, amikor elkezdek végre melózni valahol. Mondjuk a süti, amit minden délután kapok tőle, annál inkább, még akkor is, ha néha a cukor helyett a sót önti bele a krémbe. – Miben segíthetek? – kérdezem. Hú, anyám, de re rohadtul hivatalosan hangzott... Na, gyorsan helyesbíteni kell, mielőtt még magamra rángatok egy zakót, egy farmert, egy converse cipőt, meg a „Hello, Sam vagyok, segíthetek?” feliratú kitűzőt. Annyira még nem vagyok elkeseredett, hogy egy ilyen helyen kezdjek el melózni, az önbecsülésemből még maradt valamennyi. Pontosan annyi. Bár fene tudja, pár találkozás Ashleyvel, aztán vígan, bólogatva bújok bele ezekbe a cuccokba. Azt hiszem, a szerelem tényleg butít. Látható, egyre nagyobb hülyeségeket beszélek tőle. – Mármint... Persze, nagyon szívesen segítek, ha tudok. Na, máris jobb. Most pedig várom, hogy elmondja, mire gondol. Közben megütögetem az ágy szélét, hogy ide leülhet, ha kedve tartja. A székekben sajnos nem lehet megbízni, az egyik majdnem a rossz oldalon vette el a szüzességem két napja, a másik meg furán nyikorog. A kanapé mondjuk jó, de amióta megláttam, hogy Hannibál kivégezte az ott lakó egérfamíliát, inkább kerülöm.
Kissé meglepetten kerekednek el szemeim, ahogy Sam felpattan. Nem csak annak tornászmutatvány jellege, hanem gyorsasága miatt is. Lehet, megzavartam valamit? Szavai mondjuk ezzel ellentétesek, szóval biztosan nem akkora dolog volt. Beljebb orientálódok tehát és a pontosítására elmosolyodom akaratlanul is. Még ennyi idő után is zavarban van a társaságomban, ne már! Most már tuti, hogy valami olyanban zavartam meg, amit egy korabeli srác nem tárogat csak úgy bárki elé - gondoljon ez alatt mindenki arra, amire akar. Könnyed mozdulattal huppanok le az ágyra, ahol hellyel kínál és húzom fel a lábaimat. Fehér farmert viselek, barackszín felsővel. Üde összeállítás, a bőröm sem tűnik tőle sápadtnak. A napsütötte órák számát igazán hiányolom innét, Jerseyben volt, hogy napokat a parton barnultunk a csajokkal... Itt meg örülök, ha valami egészségesnek tűnő bőrszínt össze tudok kaparni, míg a szabadban mászkálok. Brr. - Szóóval, van egy srác Anchorage-ban, akinek felbéreltek a szülinapi bulijának a megszervezésére, de az igazat megvallva nem jutottam dűlőre valahogy a dologgal. Olyasmi korú, mint te, talán egy évvel fiatalabb, ezért gondoltam, hogy hátha tudsz segíteni. - tekintek Samre kedves mosollyal. - Tudom, hogy a klasszikus kalózos, fantasys és hasonló témabulik annyira nem menőek már ebben a korban, mikor már a házibulikon inkább a nagyobbakat utánozza az ember, de a szülei ragaszkodnak hozzá, én meg oldjam meg magam, hogy egy rakat tizenhat éves ne tartsa gáznak az egészet! - Egy harmincfős üzleti meeting megtervezése és lebonyolítása nem akkora stressz, mint a fiataloknak megfelelni. Ők mindig őszinte kritikusok, extramagas igényekkel. Tekintetemmel egyébként úgy pillantok a mondandóm végén Samre, mintha ő lenne a megváltó maga. Számomra lehet, az lesz.
Látom, ahogy elkerekednek a szemei, és átkozom magamat tovább. Mondjuk még mindig jobb, hogy csak képletesen, mintha tényleg letolt gatyával kapott volna el, miközben... Na jó, ezt lehet, nem kellene folytatnom. A pillanat heve el is múlik addigra, mire odaül az ágyra. Én odatelepszem mellé, néha aggodalmas pillantásokat vetve az asztal felé. Amikor viszont beszélni kezd, már az övé a teljes, osztatlan figyelmem, az oldalpillantások abbamaradnak. A végén egy picit elhúzom a számat. – Nem tudom, Yetta, nem vagyok az a társasági ember... – mondom. Ez nem mentegetőzés, segíteni fogok neki, csak már előre magyarázom a bizonyítványt. Elvégre nem ismerek sokat a saját generációmból, és azt hiszem, Ash-vel való kapcsolatom mutatja be a legjobban, miért barikádozom el magam Yetta és Doktor Howard mögé, de mint az oroszok magukat Sztálingrádnál. Azért egy apró mosoly kúszik az ajkaimra, – De szerintem a kalózos bulival csak akkor lőhetsz mellé, ha nincs elég rum. Na jó, Sammie, kezd el használni az agyad. Te mit akartál a szülinapodra tavaly? Hát mondjuk valami meleg, meg főtt étel nem lett volna rossz, amit egyszer a rohadt életben nem neked kell csinálni elcsórt hozzávalókból. Na meg várjunk, mit is még? fene tudja, asszem ennyi, sosem voltam valami nagy igényű. De az osztályon belül azért láttam és hallottam dolgokat, amik alapján lehet kezdeni valamit. Na már most, ha szülők is ott vannak, mégis mit csináljunk? Bingó! – Vigyél lányokat – mondom. Na, Sammie, ez megint valami veszettül értelmes volt, gratulálok! Mi lesz a következő, rendelsz esetleg magadnak egy kurvát is, hátha ő nem rúgja szét a hátsód, mint Ash? Hmm, félek, kezdek túlságosan is rákattanni életem egyik szőkéjére. Pedig még van egy pár, őket sem kellene elhanyagolni. Na, akkor most jöjjön Yetta, belé mondjuk nem vagyok belézúgva, de na... Nagy katasztrófa csak nem lehet ebből. – Úgy értem... Ne hivatásosakat, na. Sráckorabeli lányokat, lehetőleg jól kinézőket, meg az sem árt, ha könnyen kaphatóak. Nehéznek tűnik a feladat, de hidd el, eléggé elcseszett generáció az enyém, könnyen találsz majd alkalmas jelölteket. Ezt is jól megmondtad, Sammie, gratulálok. További ilyen elmés megszólalások, és már tuti, hogy ledoktorálsz. Valamiből. Még természetgyógyászatból is. A csajok szeretik a Dr. jelzőt az ember neve előtt, nem?
Kezdőlap
