A nagy átlag azt mondja, nem sok van, de én még azt a kevés agyamat is menten eldobom, jebote! JJ sms-e több volt, mint nyugtalanító számomra, s mivel nem vagyok az a fajta "kistestvér", aki kussolva lóg a nagyon, mint valami elkúrt moncsicsi, egyből Zé energiái után koslatnak sajátjaim, amint belépek a házba. A farkasomból áradó nyugtalanság intenzív folyamként, loholva keresi a hozzá hasonlót, míg levágom a táskámat a konyha kövére, a vásárolt kajákat meg a pultra. Mire lehámozom azt az istenverte zakót is magamról, már pontosan tudom, hogy az otthonnak titulált kóceráj mely szegletében leledzik a keresett. Arrafelé indulok meg hát!
Arcom pókerasztal mellett is közönségdíjas lenne, ahogy a félfának támaszkodva figyelem Zé ténykedését a ravatalozóban. Kell a fasznak bejárónő, hát olyan kis háziasnak tetszik, egyem meg érte... - Žarko. Mrs. Butler. - Meg sem próbálom leplezni jelenlétemet, energiáimat, s éppen ezért a szótlanságom is csupán másodpercekig tart ki, míg felmérem a terepet odabent egy-egy biccentéssel köszöntve is az egybegyűlteket. Aztán ellököm magam az ajtódeszkától és beljebb lépdelek halálos lazasággal. - Remélem nem bánja a hölgy, ha elrabolom a bátyámat egy kis időre! - Tapodom meg a megboldogult vállát nemtörődöm "együttérzéssel", majd a koporsó túlsó felén ügyködő - ügyködött - felé pillantok némi komolyságot erőltetve magamra. - Beszélnünk kell. - Támaszkodom meg a lehajtott fedelű koporsó szélén, Mrs. Butler remek hallgatóság kettőnk között. - Emlékszel a kölyökkutyás sztorira, amivel mindig jött az öreg? Ember... kurvára utáltam a kölyökkutyás sztorit! És tudod miért? Mert van az egésznek valami ki-ba-szott igazságtartalma! - Egyik kezem támaszt továbbra is, a másikkal viszont nem állom meg, hogy ne gesztikuláljak szavaim közepette. Kivéve, amikor Zé rám mordul, hogy térjek a lényegre. - A Tacskód kimászott a gödörből. - Arcom blazírt, energiáimból viszont süt a váddal keveredő erőteljes 'tikkelés' a helyzetet illetően. Mai napig nem értem, mégis hogy gondolta testvérbátyám az egészet! - Mondd, hogy az őrző drolja minimum beszélni nem tud. - De jobban örülnék neki, ha azt a választ kapnám, hogy útjára engedte a Chenán, mint megunt aranyhalat a lefolyóban szokás.
Nem álltam meg, hogy ne a vénlány orrába dugjam azt az apró virágos dísztűt, amit a ruhájára illesztve kértek. Érzem, hogy rohad. Elképzelésem sincs, hogy az, hogy virággal tömöm tele az orrát, miért kellene tompítson ezen az egészen, de unatkozom annyira, hogy kipróbáljam. Már mindennel készen vagyok, és még egy rakás idő van addig, amíg megérkeznek a gyászoló népségek. - Fú, de rohadt hivatalos vagy Miloš. - teszek indokolatlan nyomatékot az öcsém nevére anélkül, hogy felnéznék rá. Visszateszem a virágos dísztűt inkább a ruhára, aztán megkerülöm a koporsót, hogy még utoljára megnézzem, minden rendben van-e. Csak egy jelzésértékűr morranok arra, hogy a hullámat tapizza és hozzá intézi a szavait, ne barmolja már szét, ha végre egyszer rendesen megcsináltam. - Mi van, akarsz egy vakarcsot? Látod, pont ezért kötöttem ki, hogy kurvára nincs háziállat. Szóval ha csak ennyi, akkor most hagyjál, mert veled ellentétben én gürizek. Ha van más is, ne fogd vissza magad, van még kábé fél órád, mielőtt jönnek telesírni a kecót. Nem vagyok ám akkora segg, mint amekkorának előadom magam, de egyelőre tényleg nem tudom, hogy pontosan miért jött. Mert hát belőle kitelik, hogy széttrollkodja a délutánt. Ám ahogy a pillanatnyi csend után rápillantok, már tudom, hogy gáz van. A csontomban érzem a fekete felhőket, mert épp eleget láttam már az arcát ahhoz, hogy tudjam, mikor nem érdemes szarozni vele. - Halle-kibaszott-lujah. - recsegem bele a csendbe tökéletesen érdektelenül, ellentétben az öcskös tikkelésével - Valaki kurvára szeretheti odafent. Most meg az Őrző! Ne baszakodj már velem, de most komolyan. - Mióta vagy te ennyire beszari, brat? - támaszkodom vele szemben én is a koporsóra, most rajtam a sor, hogy vád csillanjon a szemeimben, ahogy pislogás nélkül végignézek rajta tetőtől talpig - Vagy csak az a bajod, hogy kitúrt az ágyamból? Mert akkor oproštaj, legközelebb a pincébe viszem, ha ezzel megkímélhetem magam a hisztidtől. Rándul egyet a szám széle, egy kihívó vigyor helyett jelezve, hogy talán kapizsgálom, hogy mi baja van, de mégsem vagyok hajlandó tudomást venni róla.
- Odafent, jah... Komolyan azt hiszed, hogy az a kis szaros egyedül képes volt kivakarni magát onnét? - Dörrenek rá, hát legyen már észnél, a Jóisten bassza meg! Szavaimnak nyomatékot is adok, ahogy épp nem támaszkodó kezemmel a koporsófára csapok. - El kellett volna égetned a gecibe! De most komolyan... van egy saját_kibaszott_kremónk és te mit csináltál? Hazaengedted apucihoz és a többi kispajtáshoz. - Ellököm magam kissé Mrs. Butler "nyoszolyájától" és teátrális mozdulattal tárom szét kezeimet utolsó mondatom közepette. Meg se próbálom tagadni véleményemet, mi szerint drága bátyám hülyeséget halmoz hülyeségre. Nyilván van benne valami logika, csak kurvára elfelejtette velem megosztani! - Beszari? - Emelkedik meg a szemöldököm, kedvem lenne a képébe röhögni. Hát köpje már le magát, de kurvagyorsan! Mintha nem is ő hozakodott volna elő a nótával, hogy Debrecenbe Anchorage-ba kéne menni... - Nem brat... Tartani magad egy tervhez nem beszariság. - Ciccenek fejcsóválva szavaira, közben visszalépve a koporsóhoz. - Igen, elbasztuk ott, mikor arra apelláltunk, hogy majd szétszedik egymást a csatlakozást követően. De még ezzel se lett volna baj, mert mit nekünk a tápos városi falka és bla-bla-blaaa... - Szinte már cseveghetnékem támadna, ha a következő pillanatban nem sodornám le hirtelen vehemenciával a megboldogult köré nagy gonddal odarendezett virágcsokrok egyikét. Vagy koszorú volt? Nem igazán foglalkozom vele, a tekintetem állatias fénnyel villan, ahogy a koporsó fáját markolva hajolok kissé testvérem felé, megemelve hangomat. - Mi a retkes faszért kellett neked belekeverned az őrzőket is, meg tudod mondani?! - Kell a halálnak pár mágiahasználó is a nyakunkra, de azt hittem, erről megegyeztünk, még mikor ide telepedtünk a város nyakára gennyes fekélyként. De Lucának nyilván derogálna az őrzőktől kérni segítséget, de vajon fordítva elmondható-e ez? Nem mintha nem lenne már mindegy, hála ennek a majomnak velem szemközt.
- Tekeredjél lejjebb. - emelem felé a jobb kezem mutatóujját, ahogy rám dörren, és próbálok komolyan nézni, de a probléma még mindig az, hogy szerintem sokkal nagyobb hisztit csinál ebből, mint amekkora a baj valójában - Ne csapkodjál már! Komolyan ez a bajod? Be vagy szarva egy százforintos érmétől, huh? - ahogy kitárja a kezeit, közelebb lépek hozzá, igazán romantikus lenne, ha átölelne, de gyanítom, ez ma nem fog megtörténni - És ne gyere nekem azzal, hogy nem tőle, hanem a hátterétől! Mégis milyen háttér? Hol a kurva életbe' látsz te itt falkát, Milos? - vádaskodom már én is kissé felbaszott aggyal - Öten jöttek ellenünk a kibaszott bekötőútnál. Mesterlövésszel, ember! Aki kiásta azt a nyomoroncot, hazajöhetett volna utánam a házig. Felfogod te ezt? És különben se számoltass be, nem vagyok a kurvád. Teszem még hozzá zárójelben csak úgy, és amikor emelkedni látom a szemöldökeit, szívem szerint letépném az arcáról mindkettőt. - Milyen tervhez? Csak nekem tűnt fel, hogy itt kurvára nincs terv? - ami volt, az megbukott, ezt már az érkezésünk után is tudtuk, de mit csináltunk? Itt maradtunk, mert az király, várjuk, hátha lesz valami, de kurvára nincsen semmi, és ez gecire zavar. Akkor majd én csinálok programot. Már gyűjteném a levegőt, hogy leordítsam, amikor egyszerűen lebassza a virágot, beletrógerkedik a melómba és még pofátlan is. Álljon már meg, kurvaisten! - 'a faszt csinálsz már?! Reflexből kapnám el a torkát, hogy lefejeltessem vele a koporsót, és ennyi után már ereszteném is. - És neked? Neked mi a retkes faszért kellett csecsemőket zabálni a kórházban, he? A falka azt is nagy ívben leszarja, elhiheted... - villantom rá én is testvérfarkasának borostyánjait. Nem tetszik, ahogy beszél, ahogy számon kér. Acsarodva morgok felé, és ha le akarja boxolni, hát várom szeretettel. Ha nem, akkor rajtam a sor, hogy felé lépve a két tenyerembe fogjam az arcát és összegyűrjem a képét, mielőtt istenesen megfejelem. - Én hívtam ki De Lucát, te szerencsétlen! És te? Te mi a faszt csináltál az elmúlt egy évben azon kívül, hogy csecsemőkre verted a gyíkodat? - ha kell, akkor nagy erővel próbálom lefogni, eltolni magamtól, ha támad, és kívülről nézve elég picsás összhatást kelthet ez a baromi nagy összegabalyodás - Azért kevertem bele az őrzőket brat... Mert épp kurvára ahhoz volt kedvem.... Préselem ki magamból a szavakat, bármibe is kerüljön.
Sosem vallanám be, még magamnak sem, hogy igaza van. Retkesül igaza van a bátyámnak, de még mindig inkább vállalom, hogy túlzottan nagy zajt csapjak a semmiért, mint azt, hogy suttogva bevalljam, ami tudat alatt mindig is ott motoszkált bennem, bennünk, de mi voltunk olyan rohadtak és ejtettük az egészet lényünk egy mocskos, mély zugába. Rajtunk kívül mindenki sejtette tán, kinek közelebbről volt szerencséje ismerni minket: idő kérdése csupán, hogy tükörkép-jellemünk mikor válik zavaróvá a magunk számára is. Persze, voltak időszakok, amikor egymásnak estünk. Duxok voltunk jellemünket tekintve, hogyne téptük volna meg a másikat olykor!? Vérünk és neveltetésünk is az egyedüliség dominanciáját hirdette fennhangon, s mint az tudva levő: két dudás egy csárdában...
Megemeli a hangját. Hát ez fantörpikus! Nevetve csóválom meg a fejemet. A helyzeten röhögök, Zé-n, magunkon. Szar lehet a palacsintában mégiscsak, ha ilyen gyorsan belement a "játékba" és felkapta a vizet... Csak az általam megütött stílusért és a két szép szememért ugyanis nem emelné hangját, ilyen reményeket nem ringatok évszázadok óta. - Pedig amilyen dalolva mindezt előadtad, simán hihetnének a stricidnek. - Villan gonosz élű mosolyom, melyben talán a nemtörődöm él a legbosszantóbb. Hallom ugyanis a szavait, fel is fogom, na meg válaszom is lenne rájuk... mégse adom meg az örömet, hogy vigyáz állásban, behúzott farokkal bólogassak neki. Te nem apa vagy, bazdmeg! Semmivel sem vagy különb nálam, éppen csak olyan. Éppen csak annyi. - Ha ennyire kurvára képben vagy, testvér, akkor áruld már el nekem, mit szarozol a kölyökkel meg az őrző luvnyával? - felelek inkább kérdésre kérdéssel. Ha már úgyis mindenre van válasza, gondolom erre is lesz. Virág szára törik, váza csilingel fájdalmasan toccsanó hang keretében, ahogy földet ér... Ezzel együtt hangos koppanás, fa ismerős reccsenése töri meg hang- és energiaorkánunk zuhatagát. A nem várt, hirtelen mozdulattól vér serken a homlokomon keletkezett sebből, amit a koporsófa lefejelése okozott. Borostyán tekintetem a bátyáméval találkozik, válaszul nemes egyszerűséggel a lábai elé köpök. Azaz, pontosabban elé köpnék, ha nem a megtépázott koporsóban fekvőt sikerülne ily módon megszentelni. Izmaim megfeszülnek, egy pillanatig komolyan arra készülök, hogy megfejel, ám a mozdulat vége teljesen másba torkollok. Szavaira felröhögök, ha kell, kitépve magamat karjai közül. - Kiiihívtad De Lucát! Eszem megáll... - Fejcsóválok kissé, holott ujjaim egyre csak ökölre állnak, izmaim és energiáim követelik a "robbanást", a láncok ledobását. - Az egyetlen, akit magadénak tudhatsz az egy pórázra vert kölyök parázzsal a seggében, aki arra vár, mikor veszi le apuci a nyakörvet róla. Hát ha ez neked kihívás brat... gratulálok, komolyan. - Mintha préda volna, úgy követem rezdüléseit tekintetemmel, ugrásra kész izmokkal, s bizony, amint úgy ítélem meg, hogy lankad minimálisan a figyelme, neki rontok. Ennek következtében mondjuk idővel gyanúsan a földön kötünk ki, s igyekszem torkára fogni vagy épp a képébe bevinni pár keresetlen ütést, hátha azok némi értelmet is vernek a csökött agyába. - Ha ilyen... kurvára... tudod, hogy... mit kellene tenni, akkor... mi a faszt... keresel még... itt?! - Dörrenek rá akadozva, hol attól, mert nekem nem jut elég levegő, hol pedig attól, mert épp fogást lelek bátyámon és gyepálom, ahol csak érem.
Hirtelen a padlóval találkozik képem, hátamra megtermett szerbnyi súly nehezedik, ám ez önmagában nem lenne kihívás, ha nem hasítana ismerős fájdalom karomba. Igen, ez pontosan az az éles kín, ami a csontok törése előtt járja át az embert egy pillanat erejéig. Fújtatok. Kurva romantikus. - Mégis megálljt parancsolok energiáim örvényének, megtépázott Bestiámnak. - Vagy inkább megyek én. Elvégre te mindent kézben tartasz errefelé, én meg úgyse csinálok semmit. - Hörgöm fel a szavakat, magamban meg nem tudom eldönteni, annak örülnék-e jobban, ha eltörné a karomat, vagy pedig, ha egészen egyszerűen elengedne. Totál mindegy, csak lépjen már valamit, prokletstvo!
- Ne röhögj, mert visszateszlek anyádba. Idegesít, ősi haragra gerjeszt, begyújtja a benzinestartályt. És valahol tudom, hogy azért tudom ennyire gyűlölni ebben a pillanatban, mert szükségem lenne rá, ha valamit elérnék, azt csak a támogatásával tudnám élvezni igazán, de ettől függetlenül az okoskodása nem hiányzik. A kioktatása, a szánalmas megvetése sem, nekem ne mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem. Ikergondolatok ezek, érzem a húsomban, hogy hasonló érzések kelnek életre benne is, egyébként sem ez az első, a két tűz táplálja egymást, aztán idővel kialszik, békés parázzsá szelídül. Olyankor alszunk együtt. Meg a kurva anyádat. Ráhördülök, legszívesebben levakarnám az arcáról a nemtörődömségét. - Nem szarozok, szórakozom! Csattanok fel, és igazság szerint magam sem tudom, hogy mit szarozok akár a kölyökkel, akár az őrző luvnyával. De nem törhet meg a válasznélküliségem ténye, nem kerülhet felszínre, én előtte nem leszek se gyenge, se bizonytalan soha. Kedvem lenne felnyalatni vele a turhát, amivel a hullát ajándékozta meg, tudom, nekem szánta. Elkapom hát, de kihátrál, kiszakítja magát a karjaim közül. - Mit akarsz hallni? Hogy elbasztam? Tessék, elbasztam, de a legjobban azt, hogy nem lőttem szét a fejedet azon a kurva Bekotőúton! Talán ez, talán a pillanatnyi kétség, hogy ez csak a fenevad, ami meginog, hiszen nem ölném meg, az egyetlen, ami ezen a világon megállt parancsolhat, az ő és JJ, és most nem érzem azt, hogy ez az érzés kölcsönös lenne. Ha ezt apánk látná... Kihasználja, úgy robban fel, mint a gránát, a földre terít. Cseng a fülem, messziről szakadoznak a szavai, ahogyan a csontom reped az ütései alatt. Borostyánba fordult szemem összeszorítom, kell egy kis idő, hogy magamra találjak... Vért köpök, beleprüszkölöm az arcába a sokadik ütés egyik lendületvevő szünetében.
Lavinaként hömpölyög, tör elő belőlem a fenevad, elkapom a csuklóját, meglendülök, hogy lefordítsam magamról, arcát a padló hűvösébe préselve. Hátrafeszítem a karját, csontja törik, tarkójára csöpög a vér a pofámból. - Mégis... mi a faszt hiszel te... magadról... brat? - lihegek, zihálva köpöm csendesen a szavakat a sötét hajzatnak alattam, ahogy beletérdelek a gerincébe - Hajrá főnök... csináld jobban, hadd röhögjek egy jót... Egy utolsó rántás, nem nyugtat meg, hogy felülkerekedhettem rajta. Eltörte az orromat, dögöljön meg... Zihálva kászálódok le róla, szédelegve toporogve körülötte. - Tudod mit? Én se tudom, hogy mi a faszt keresek még itt... - tárom szét a karomat értetlenül - Elhúzok a gecibe... Te meg csinálj, amit akarsz, leszarom. - most még mennék, most még hajt a sértődés, de sosem voltam néhány elenyésző méternél távolabb se tőle, se JJ-től. Eddig. - Ezt meg takarítsd fel... Nehogy csorba essen a kibaszott profizmusodon... - úgy nagyjából tizenöt perc, és szertartás lesz, nem igaz? Gondolkodás nélkül ragadok meg egy újabb váza virágot, és vágom hozzá a falhoz. Szarok rá. Mutassa meg ő, hogy az elnyomott kistestvér mennyivel faszább gyerek, mint a bátjya, és ha képes lesz rá, talán még bocsánatot is kérek.
Szórakozik... Kurvajó! Én is szórakoznék édes bátyám, de a saját játékomban, nem a tiédben, amibe magaddal rángatsz akaratom ellenére. Enyém. Tiét. Elveszem. Összetöröd. - Miénk. Ilyen nincs már, elvesztettük valahol félúton, noha valamikor így indult a játszma itt, ebben a rühes kis városban is. Közösen. Nem mintha siratnám az egészet, távol áll tőlem minden ilyesféle emocionális szarság. Már nem egyezik a véleményünk és a céljaink, mint kezdetben? Szar ügy, de nem ettől fog a világ megállni. S mivel a huszonötből egyikőnk se ad alább - mert nem fog ő sem, ahogy én se teszem - így valóban a legtisztább megoldás, ha nem erőltetjük egymásra a másik társaságát. Minek? Kell a faszomnak, hogy még ezzel is foglalkozzak!
- Nekem tettél volna vele szívességet! - hörgöm a szavakat felé, noha tudom jól, hogy csak szélsőséges esetben - már, a mi mércénkkel tekintve szélsőséges - oltaná életem. Fordított esetben talán nekem is elidőzne kezem a ravaszon, karmaim az enyémhez hasonló iramban lüktető szíve fölött... Jelen pillanatban azonban magam igaznak vélem a hazugságot: képes lennék hidegvérrel megölni. Vagy aminek már a puszta gondolatáért is képen köpném magam más esetben: képes lennék árulással írni alá a bátyám halálos ítéletét. Öklöm arccsontját éri, talán foga is tört - nem foglalkozom vele. Ott gyepálom, ahol érem az átkozottat. Van valami törvényszerű abban, ahogy fölébem kerekedik végül... A nagyobb legyűri a kisebbet, a farkasa megálljt parancsol a testvérének. Azaz parancsolna. Elég egy kitérőnek szánt mozdulat, máris csontom törik, s torkomból a fájdalomtól részeg morgás szakad fel elégedetlenkedően. Csak ennyire telik, tesó? Ne röhögtess! Felelnék, hisz nem lehet övé az utolsó szó, ám újabb morgás csupán a válasz gerincembe épülő térdének köszönhetően. Vonaglok, levetném magamról, mint betöretlen csikó a lovasát, de csak azt érem el vele, hogy a fájdalom karomban újra és újra fellángol. A fogása enyhül, a tűz ami hajt, azonban korántsem. Alig állna fel, lábaimmal gáncsolom ki, hagy essen a hátára. Vagy éppen pofára, attól függ, merre húzza el az a busa nagy feje. - Menj a faszba! - Dörrenek rá, mert valóban ez az, amit akarok. Menne? Húzzon hát el Isten hírével, de a sok felesleges rizsázást hagyja ki. Úgysem tud rám hatni velük; papírom van róla, hogy nem létező a bűntudatom. - Még itt vagy? - Ciccenek egy újabb váza elhalálozását követően. Kívül tényleg tágasabb. Neki is, meg ami azt illeti, nekem is, míg lázongó fenevadam lehiggad...
A rendrakás JJ-re maradt, a kérdéseinek megválaszolása pedig rám. Mert ez a nagyra nőtt majom tényleg lelépett itthonról, mire az erdőről visszaértem.
Kezdőlap
