Lehetőleg barátságos, vendégfogadásra alkalmas terem/szoba, ahol lehet fogadni a gyászolókat és megbeszélni a szertartás részleteit, koporsókat, virágokat, satöbbi.
Már épp kezdtem a Protektor társaságát hiányolni – a Vörös Hold óta nem volt szerencsénk újból találkozni – amikor egyik nap arra eszméltem, hogy a telefonom megcsörrenve az ő nevét írja ki. Nekem sem kellett több, már készülődtem is az egyetem felé, hogy a helyzet komolyságát figyelembe véve személyesen beszéljük meg a további tudnivalókat. Vérfarkasok. Őrzők elleni támadás, zaklatás, rendbontás, és számos, hasonló feljegyzés a kelet-európai emigráltakról, azonban bármi, kézzel fogható információ, aminek nyomán el lehetne jutni. Még szerencse, hogy sikerült elcsípnem az egyik tanoncot, akitől legalább a kinézetével kapcsolatban sikerült megtudni pár dolgot, aminek segítségével egyáltalán elindulhatok. Egy darabig félre is raktam a kutatással járó munkát, hogy helyette ennek szenteljem az időmet, lehetséges nyomok után kutatva, bejárva a városszéleket, ahol állítólag a csapat tanyázik, ám arra nem számítottam, hogy pont a belvárosban fogok nyomra bukkanni. Első pillantásra még nem voltam teljesen biztos abban, hogy ő lesz az én emberem, ám ahogy távolból követtem, és további pár napig szemmel tartottam, egész sok mindent kideríteni róla. Úgy tűnik, rátaláltam az emberemre. Legalábbis az egyikre, hisz hiába sikerült kiderítenem, hol tanyázik, rajta kívül nem láttam más vérfarkast, aki láthatóan ugyanott tanyázna, még ha a szagok alapján más volt feltételezhető. Egyszerre foglalkozzunk egy problémával, a többi majd ráér szép sorjában. Mivel úgy tűnik, a „kiszemeltem” épp egy temetkezési vállalkozást üzemel, és amúgy is nemrégiben ért szomorú véget egyik balsorsú kölyköm a kezeim által, így nem tartottam túlzásnak feketét ölteni, majd munkahelyén felkeresni a férfit. Igaz, eltartott egy darabig, míg sikerült átszellemülnöm a feladathoz, igaz, a könnyhullatást már magam is túlzásnak éreztem. Mindenesetre, mire betoppantam az iroda ajtaján, már kellően melankólikus hangulatba kerültem a hely szelleméhez. -Jó napot! –köszöntem belépve, szinte teljesen felhúzott pajzzsal, majd miután röviden szemrevételeztem a helységet, a férfi felé indultam. Igaz, egy pár pillanatba még beletelt, így magamban gondosan felelevenítettem a fedősztorim indítását. -A közelmúltban hunyt el egy hozzátartozóm. Egy… temetést szeretnék intézni, és lehetséges, hogy egy kissé problémásabb, mint a nagy átlag... Nem tudom, mennyire terjednek ki a szolgáltatásaik? Csupán magát a szertartást intézik, vagy a koporsó, dekoráció, papírok, és minden más is Önökhöz tartozik? -érdeklődtem finoman.
Nem nagyon foglalkoztat a kérdéskör, hogy merre eszi a gyereket a fene. Ha nagy balfaszságot csinál, úgyis hallani fogok róla, ha meg még nagyobbat, én leszek az, aki megkönnyíti a helyiek vállát egy "aleknyi" súlytól. A lényeg, hogy nincs láb alatt, így nyugodtan adózhatok a civil munkámnak, sej! Nyúzott képemet felfrissíti a jéghideg víz, a szakadt melegítőfelsőt elegáns ingre és zakóra cserélem, ahogy minden más is passzol a sírhant művek üzleti vezetőjéhez. Mintha teljesen más ember lennék, bár bátyáim esélyesen itt bólogatnának, hogy a skizofrénia remélhetőleg alkati és nem örökletes, különben a gyereke(im) megszívták, de teli torokból. Szóval meló. Az iroda nem nagy, de nem is érződik a nagy belmagasságnak köszönhetően túlzsúfoltnak. Egyébként meg egy teljesen kommersz iroda, szék-asztal-székek szemközt felállással. Csak semmi flanc, letisztult egyszerűség. A falra még működési engedélyt is varázsoltunk bekeretezve. Ez legalább valódi: Fairbanks városának a pecsétje meg az irodai alkalmazott személyes kézjegye díszíti. Odabent egyébként szinte mindig teljesen felvont pajzsom mögött posztolok, ez amolyan... megszokás. Ha gázos az illető, aki érkezik, úgyis kiszúrnák a srácok már a kocsifelhajtónál. Jah, bocs, a srácok sehol.... Kurvaistenbasszameg! - Jó napot! Fáradjon csak beljebb. - Emelkedek meg ültemből a nőt megpillantva, s hellyel is kínálom egy mozdulat keretében, jó szokás szerint. - Először is fogadja őszinte részvétemet. - Hangom színtelen, annyi benne a részvét, mint egy marék lisztben, de mentségemre szóljon, naponta jönnek be emberek halott hozzátartozóval, így egy idő után az átlagos temetkezésis is közönyössé válik a sirámokra. - Amennyiben igényli, természetesen teljes körű szolgáltatást is tudunk nyújtani. - dőlök kicsit előre, várakozóan, hátha konkrét elképzelései vannak a nőnek. Meglepően határozottak tudnak lenni a kedves hozzátartozók.
A felkínált helyet egy apró biccentéssel köszönöm meg, majd helyet is foglalok, mielőtt belekezdenék a megbeszélésbe. -Köszönöm. -felelek hasonló érzelemdús hangon, akár a férfi… hisz attól, hogy valaki még a rokonunk, nem jelenti azt, hogy közel is állt hozzánk, nem igaz? -Ezt örömmel hallom. -felelem elégedetten, majd egy pillanatra elhallgatok, átgondolva, hogy is tálaljam a dolgot? Hisz nem könnyű eset. -Nem igazán vagyok jártas, vannak-e trendek mostanság, de… Először is, arra gondoltam, ha már rám hárult a „nemes” feladat, hogy gondoskodjak az utolsó útjáról… esetleg valamiképp a születésére, származására is utalhatnánk valahogy a szertartás keretein belül. Bezárult a kör. Vissza a kezdetekhez, vagy valami hasonló szimbolikus jelentés. -kezdtem felvezetni az ötletemet, kíváncsian figyelve, van-e bármi megjegyzése, reakciója a férfinek… ez esetben hagyom őt is érvényesülni, ellenkező esetben folytatom tovább a terv ismertetését - Bár több helyen is megfordult, ha emlékezetem nem csal, akkor kelet-európai származású… Talán szlovén? Vagy horvát… -jegyeztem meg elmerengve -Egész jól beszélt több nyelven is, de ahogy tapasztaltam, aki valamilyen szláv nyelvet tudhat anyanyelvének, sosem tudja igazán levetkőzni az akcentusát. Nem igaz? -engedtem meg egy halvány mosolyt magamnak, hogy aztán folytassam a mesélést - Azzal azonban nem vagyok tisztában, hogy az arról a környékről származó népeknek van-e bármi különleges temetkezése szokása. Reményeim szerint Ön járatosabb a témában. Némi hatásszünet, majd megvárom a kérdéseimre érkező válaszokat, mielőtt tovább folytatnám. Terveim, azok bizony vannak, kellően határozottak, csak az úriemberen múlik, hogy közös erővel mit sikerül megvalósítani belőlük? -Ez lenne az egyik ötlet, ami felmerült bennem. A probléma pedig… nem is tudom, lehet, hogy valójában már nem is probléma… Vérfarkas. Volt… -azt hiszem, miután temetkezési vállalkozó, nem sok újat mondok neki azzal, hogy halála után semmi sem különbözteti meg egy hétköznapi embertől - Viszont a halála előtt sajnos szerzett néhány csúnyább sérülést… Tudom, a hamvasztás is megoldás, mégis, ennek ellenére inkább a koporsós temetést preferálnám. Ez esetleg megoldható? -kérdezem némi bizonytalansággal, majd némi hezitálás után hozzáteszem - Előre is bocsánat a hasonlításért, de… alkatra, magasságra, nagyjából olyan férfit képzeljen el, mint Ön, szóval nem hiszem, hogy a méret gondot okozna. -se nem törpe, se nem óriás - Viszont ha már itt tartunk, megfelelő öltözékre és koporsóra is szükség lenne… Azokból esetleg tartanak „raktáron”, amiből választani lehet, vagy csupán rendelni lehet?-haladtam lassacskán az újabb téma felé. Nem hiába, nem könnyű leszervezni egy tökéletes temetést.
Akár még érdeklődés szikráját is csiholhatná bennem, vagy épp gyűlölet tüzét a szomszédos nemzetiségek felsorolásával a nő, de arcom, akárcsak pajzsom, közöny-színezte érzelmekkel van csupán telítve. Apró biccentés, szórakozott igazítás az asztalon keresztbe heverő tollon, értelmes, érdeklődő pillantás a kedves ügyfélre, hogy lássa, figyelek én, s noha örülnék, ha tömören a lényegre térne, mégis kivárom, míg előadja a mondókáját, elvégre az odafigyelésnek a szolgáltatás részének kell lennie, vagy mifene. - Ha maga mondja... inkább a habitust szokták emlegetni, semmint az akcentust. - Tapasztalat. Lévén már évtizedek óta az amerikai földrészen vakargatjuk a tökeinket, egész jól asszimilálódtunk, ami a nyelvet és az elbaszott amcsi szokásokat illeti, de kétségtelen, hogy a vér nem válik vízzé, a miénk pedig különösképpen nem az a könnyen oldódó fajta. Egyszerűen képtelenek vagyunk nyugton megülni a hátsónkon hosszútávon. - Phű... vallásos volt? Az szokott a meghatározó lenni, nem annyira a nemzetiség, ha engem kérdez. - Na meg a végrendeletben megkötött egyéni hülyeségek. Időnként én is beújítok egyet, na nem mintha véresen komolyan venném a dolgot, csak a poén kedvéért, és hogy elüssem valamivel az időt. A legfrissebb a hálómban lapul, akkor vetettem papírra, mikor Zé lelécelt. Azóta nem volt értekezésem újat írni, de amíg a kölyök nem bizonyít semmit, nem is érdemes belevágnom, most így belegondolva... Majd utána, esetleg. Arra azért felcsillan tekintetem, mikor nyíltan közli az elhunyt vérfarkas voltát. Ki a fene ez a nő? - Eddig pont telibe szartam volna, ha szivárványt eregető jótündér lenne, azt is, most azonban kétségtelenül érdeklődő már a pillantásom, pajzsom rejtekén a mocsárszínű fenevad érdeklődve köröz, mint ketrecének ugrani vágyó fenevad. Ki meri zavarni csendes ejtőzését ily könnyelműen, hogy csak besétál hozzánk? Milyen jogon egyáltalán? - Ha nem ellenkezik a végakaratával az elhunytnak, felőlem a Chenán is leengedheti a tengerre, kisasszony, bár az állatvédők és a halászok kétlem, hogy díjaznák ezt az ötletet. Egyébiránt természetesen megoldható. - Helyezkedem kissé ültemben, igazítva ingem ujján a szavak közepette - a hanyag lazaság álcája mögött kellemetlen érzés kúszik fel tarkómon szép lassan. - Csupán mintadarabokat tartunk itt, de mindenből tudunk az egyéni igényekre szabva rendelni, persze. - Manapság már ez is olyan "sport" lett, ahol szeretnek a kedves hozzátartozók kitűnni a sajátos feliratválasztással és egyéb apróságokkal, szóval kár fenntartani raktáron a dolgokat. Így ráadásul még sürgősségi díjat is el lehet kérni, ha valaki expresszben szeretné leszervezni a ceremóniát.
A habitust inkább hagyjuk, ahogy tapasztaltam, a többség könnyebben idomul az új környezete viselkedési formáihoz, szokásaihoz, mint ahogy maga mögött hagyja anyanyelve sajátos hangzását, de nem azért vagyunk itt, hogy most ilyen viselkedésbeli szokásokat tárgyaljunk meg. -Hogy vallásos volt-e? Nem igazán vagyok biztos benne, de amennyire ismertem, az alapján nem mondanám… Vagy ha azt nézzük, hogy magát tekintette valami istennel hasonlatos lénynek, aki bármire képes és mindent megtehet büntetlenül… Ha érti, mire gondolok… -húzódott halvány mosolyra a szám, majd konkrétabban rátértem a témára, felfedve, hogy az illető vérfarkas. -Nem tudok róla, hogy írt-e végrendeletet. Mondhatni, váratlanul érte a halál, egy baleset szerencsétlen főszereplőjeként. Nem olyan meglepő az ilyesmi a „köreinkben”. Ellenben nem hinném, ha rendelkezik is ilyennel, nem hiszem, hogy pont ilyesmiket tárgyalna benne. -vontam vállat, tapasztalataim szerint inkább az örökösödési dolgokra szokták helyezni a hangsúlyt, nem arra, hogy milyen temetést szeretne az illető - Nem rossz ötlet, de inkább kerülném a feltűnést ilyen téren. -vetettem el a férfi komolytalan javaslatát. -Oh… az kár. -újratervezés, mondhatnánk - Mindenesetre… meg lehetne tekinteni őket? -ha már ilyen kevésből élünk… akkor ennyivel kell beérni. Ha a férfi mutatja, merre tovább, akkor magam is felkelek a helyemről, hogy kövessen, gondolom nem kell messzire mennünk… Mindenesetre arra a – feltehetően rövid szakaszra – sem terveztem, hogy csendben maradok: -És, egyébként hogy megy az üzlet? Kielégítően, vagy még mindig rászorulnak arra, hogy lendítsenek a forgalmon? Gondolom, a gyermekosztályon való látogatás kifizetődő volt, a gyászoló szülők biztos szép összeget hoztak a konyhára. -folytattam, még mindig csevegő hangnemben, mint ha épp az időjárásról beszélnénk, nem pedig egy komoly vérengzéssel járó ügyről.
- Hát persze... - Hagyom rá, s ha fel is tűnik a mosoly a másik részéről, nem reagálom le különösképpen, elvégre nekem ez csak meló, ehhez is tartom magam. Nem könnyíti meg mondjuk a nő a dolgomat, az hétszentség, ahogy belelendül a pofázásba. - Sosem tudhatja. Láttak ezek a falak már cifrábbnál cifrább kívánságokat az elhunytak részéről. Az emberi kreativitás határtalan! - Főleg egy olyan világban, ami az egyén diadalát hirdeti, az egyéniséget, a kitűnést - vagy épp a legtöbbek esetében szimpla feltűnési viszketegséget. - Hogy a fenébe ne lehetne! - Igazítok zakómon, s felállva a székből egy "Erre tessék!" keretében vezetem két helyiséggel odébb, a ravatalozó mögött direkt e célra kialakított térbe a hölgyet. Közben pedig hallgatom, mert jobb dolgom úgysincs épp. Titkon remélem azért, hogy JJ nem felejti el a rendelésemet a gyorskajával kapcsolatosan, mikor hazafelé indul a városból. Blah, blah, blah, gyerekosztály, blah. - Az említett szóra azért nekifeszül vastag tömlöcének farkasom, egyre inkább elégedetlenül és vérét kívánva a szukának... Én pedig értem ugyan a finom utalgatásokat, de éppen annyira le is szarom a véleményét a dolog kapcsán. Inkább ráfordítom a kulcsot a zárban, - nem mintha farkaserőnknél fogva problémát jelentene tokostól kitépni a nyílászárót a helyéről - ahogy belépünk a hosszanti elhelyezkedésű helyiségbe. Leginkább raktár-feelingű, bemutatóhelyiségre hajazó a közeg hangulata. Nehéz megfogni a 4-5 koporsó, sarokba támasztott kereszt és művirágos giccs elegyét szavakkal. Van benne valami vészesen szomorú, ugyanakkor nevetségesen borzongató is. - Elég volt a játszadozásból. - Legalábbis az én türelmem véges - Ki maga és mit akar? - Bököm oda a nőnek kerek perec, mert kezdi baszni a hangja a fülemet.
-Ó, azt elhiszem! -mosolyodtam el a cifrábbnál cifrább kívánságok hallatán, azt meg már csak magamban teszem hozzá, hogy jó eséllyel még fognak is… Előbb azonban vonuljunk egy kissé bentebb, ha netalántán valaki erre tévedne, ne épp a „kirakatban” érjen tetten minket. Nem mint ha ez a környék ne lenne kellően kieső a városi nyüzsgéstől, vagy olyan nagy forgalmat tapasztaltam volna az üzlet környékén a napokban. De fő az óvatosság. -Merem feltételezni, hogy hallott már rólam. -libbenek be a férfi után a már említett helyiségbe, miközben a kérdésére is válasszal szolgálok - Azonban azt is, hogy ha elárulnám a valódi nevem, jó eséllyel nem hinne nekem. A városban többnyire Jyotsana Sharma néven ismernek. Ahogy gondolom, az előttem álló hímnek sem Lucas Donovan a születési neve, igaz, az ő esetében az sem mondana többet a mostaninál – kétlem, hogy olyan tetteket hajtott volna végre élete során, hogy az fennmaradna a történelemkönyvek lapjain. -És hogy mit akarok… -folytattam, látványosan eltöprengve, ahogy lassan körbejárattam a tekintetem a kopár helységben kiállított tárgyakon, miközben a tekintetem elidőzött néhány páratlanul giccses műrózsán - Válasszon magának egy koporsót. -mutatok végig a szegényes választékon. Hiába, reménykedtem, hogy többet tartanak készleten, de ha csak ennyi, nekem aztán nem probléma, megoldom szerény költségvetésből is a találkozót. -Illetve… Remélem, előrelátó volt és rendelkezik végrendelettel. Most már késő lenne írni egyet. -feleltem, majd egy könnyed mozdulattal felé fordultam, várva a reakcióját. Nos, kis farkas, ehhez mit szólsz?
Vállat vonok, miközben előre engedem az ajtónál a nőstényt. Hát az könnyen lehet, hogy hallottam, noha belépve a mondat második felére röviden felröhögve nem állok meg egy hitetlenkedő megjegyzést: - Kalkuttai Teréz anya aligha lehet. - Ahhoz nem elég ráncos az arca a csajnak, meg különben is... ránézésre valami közel-keleti lehet, esetleg közép- vagy dél-amerikai származását tekintve, a fene se megy el rajta. A lényeg, hogy ezeken a területeken nem igazán vagyok képben a helyi mesehősöket illetően, így kétlem, hogy nagyon a földhöz tudna vágni, ha bedobná a valós nevét. Megelégszem hát azzal, amit kapok. Ez valami indiai lesz különben... Ha az előbb röviden kacagtam fel, akkor most egyenesen a képébe kell, hogy nevessek, mihelyst közli érkeztének célját. Koporsót, mi? Jól kezded te is, anyukám! Egyébként is kár lenne rám pazarolni a fát, mert a nagy átlaggal ellentétben tényleg inkább a temetés külsőségeire helyeztem a már sokat emlegetett végrendeletben a hangsúlyt, semmint az örökösödés tényére. Azt nem kell részleteznem, a testvéreim pontosan tudják: mindenem az övék. A vérbosszú csodás intézményét pedig hiába nem ápoltuk apánk óta, van, amit képtelenség felejteni. Szóval hja, kár a fára költeni, mert a hamvasztás híve vagyok (az én csontjaimból csak ne olvasgasson egyik rohadt őrző se), igaz, azt már csak poénból írtam bele, nagyképűségből, hogy ugyan úgy tornyozzanak fel, mint egykor a barbár népek a vezetőiket, nagy harcosaikat. Ahogy egykoron mi is temettük Atyánkat. Minden gonosztevő hős a saját elméjében, nem igaz?
Ha eddig fárasztóvá kezdett válni a nőszemély csacsogása, akkor most egyenesen szemtelen. Nem elég, hogy idejön a házamba, még fenyeget is... Lószart! - Azért próbálja meg, hátha magának összejön. - Már a végrendeletének megírása, ugyanis szavaimmal együtt a zakóból fegyver kerül elő, s nemes egyszerűséggel combtövön lövöm a nőstényt.
- Valóban nem, pedig tavaly még én is Kalkuttában éltem. -fűztem hozzá mintegy érdekességként, bár képzeltem, hogy mennyire érdekelhette valójában az információ. Ahogy kirobban a férfiból a nevetés, csak mosolyogva várom, türelmesen, had szórakozza ki magát – kétlem, hogy a továbbiakban olyan jó kedve lenne, hogy kacarászáshoz támadna kedve. Örülök, hogy ilyen jó kedve van, ettől függetlenül az én türelmem is véges, úgyhogy ha sokáig szórakozna magában, egy apró köhintéssel jelzem, hogy szíveskedjen visszatérni az „üzlethez”. Amikor végre abbahagyja és megszólal, kíváncsian figyelek, vajon hogy kezeli a szituációt, ám azt kell mondjam, nem épp a legszerencsésebb módot választotta. Ahogy a fegyvere után nyúl, én azzal a lendülettel indulok meg felé, kitérve a lövedék elől, hogy a következő pillanatban már a pisztolyt markoló csuklójára szorítsak rá, szétroppantva a kezében lévő csontokat. Ha végre elejti a fegyverét, akkor azt egy laza mozdulattal rúgom arrébb a helység másik felébe, lehetőleg valamelyik koporsó alá – minél távolabb, annál jobb, ugyebár – majd közelebb hajolva a férfi füléhez reagálok a szavaira, amit a fegyverrántás miatt nem sikerült. - Rossz válasz. –és ahogy kimondtam, már lendítettem is a karját hátra, kiugrasztva a vállát a helyéről, majd taszítok rajta egyet, hogy távolabb kerüljön tőlem. Kétlem, hogy ezek után még kedve lenne fegyvert rántani, pláne, hogy ha csak ez az egy volt nála, akkor előbb rajtam is keresztül kell verekednie magát. - Szóval… akkor próbáljuk meg még egyszer, ezúttal más irányból megközelítve a témát. Azt csiripelték a madarak, hogy elég sok minden gyülekezik a számlájukon a társaival, amik ezeddig törlesztés nélkül maradtak. Gyilkosság, gyerekgyilkosság, rendbontás, zaklatás, nem erőszak, és még sorolhatnánk, gondolom Ön is tisztában van vele. Nos, veheti úgy, hogy jelen esetben én vagyok a behajtó… Hol vannak a társai? -indultam felé lassú léptekkel, ha a rövid kis felvezetésem alatt nem támadott rám.
Nincsenek eget rengető távolságok kettőnk között, így mire észbe kapnék, már a kezemet csavarja kifelé ez a veszett szuka. Ujjaim görcsösen markolják a fegyvert - az el is sül újfent, de csak kettőnk között a betonpadló látja kárát. Csontok roppannak bele az ellenkezésbe, elmémbe hasít a fájdalom, minek következtében a fegyver tompa csörgéssel követi a golyó útját. Igen ám, de ahogy a nő figyelme egy pillanatra is az felé irányul, hogy odébb segítse a stukkert, izmaim megfeszülnek, hogy a sérüléssel járó fájdalomból merítve lendületet fejelem meg a nőt. Remélem, legalább az orra eltört a "kedvességért" cserébe. Felszakadó, határozottan "büdös kurva"-ként hangzó fogcsikorgatós morgás a válasz a karom kiugrasztására, több kell azért ahhoz, hogy meghasson az ilyesmi... Ellök, a fal fog meg, tenyereimmel tompítom a vele való találkozást, s rázkódó - jobb oldalon fájdalomtól zsibbadt - vállakkal fordulok meg, hátamat vetve a hűvös betonnak. Képemen széles vigyor, fejemet finoman csóválva ingatom meg, majd érzékelve léptét felpillantok rá. - Hát nem itt, az biztos. - Már figyelek, odafigyelek minden rezdülésére, hogy felismerve a készülődő mozdulatokat, időben reagálhassak rájuk, ha úgy adódik.
Úgy tűnik, a hím élelmesebb, mint azt kinéztem belőle… Hiba, aminek most az orrom látja kárát, de tanulópénznek mindenesetre elég lesz, hogy odafigyeljek – hogy a későbbiekben lehetőleg ne legyen esélye ilyen visszavágásokhoz. - Kár. Elég sok plusz munkától kíméltek volna meg, de ha már így alakult… majd itt lesznek ők is, előbb vagy utóbb. -felelem, ahogy egy fájdalmas grimaszt követően a helyére igazítom a törött orrnyergemet. Bár siető kis patakokként az orrom vére is elered, hála a regenerációmnak, egész hamar el is apad, így legalább ez nem fog hátráltatni, ha már az orrom még mindig tompa fájdalommal lüktet. - Úgy hallottam, hogy nem épp mindennapi vérvonallal rendelkeznek. Kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen? Gondolom, hiába kérném, hogy legyen oly kedves és mutassa meg nekem, úgyhogy… -hacsak nem adja bármi jelét annak, hogy az előbbi kis intermezzo után meséljen róla, vagy akár bemutatót tartson, akkor magam fogom kikényszeríteni belőle. Nem kívánom húzni az idejét, és számítva rá, hogy most már felkészültebb, óvatosabb a lépéseimmel szemben, nem is fogom vissza magam… amit gyorsaság tekintetében elértem a bő 800 évem alatt, azt most első kézből, személyesen tapasztalhatja meg, ahogy mellette termek, hogy „megkezdjem a kísérletemet”. Valami regenerációhoz köthető… Nos, ami azt illeti, eddig semmi különöset nem láttam tőle, igaz, ennyi még nem veszi el a kedvem attól, hogy ne derítsem ki, összekötve a – számomra – érdekeset a hasznossal. Egyik „rohamom” a másikat követi, ahogy hol egy-egy mélyebb sebet igyekszem ejteni rajta, hol a helység valamely másik fele felé próbálom repíteni, mit sem törődve a berendezéssel és csontjai épségével. Nem tartom túl valószínűnek, hogy mindeközben olyan komoly sérülést okozzon nekem, hogy az megállítson, de ha mégis sikerül valamit, akkor is… mennyi az esély rá, hogy az az én regenerációm mellett túlságosan is földhöz vágna… elvégre, mit nekem pár karmolás?
Én se becsülöm már alá ezt a szukát, ő is odafigyel, hogy ne fordulhasson elő még egyszer hasonlóan fájdalmas reccsenés keretében megeső törés, mint amivel az orra adja meg magát... Fantasztikus! Nem, de most komolyan! Nincs is jobb, mint egy nyílt lapokkal lemeccselt játszma. Már csak azt szeretném tudni, ki a rák ez a nőstény és eskü' küldök neki virágot is - a sírjára. Falkatag nem lehet, azoknak a rühes kutyáknak a szagát a Szellemek se képesek elrejteni, azt meg kétlem, hogy kóbort küldtek volna a nyakunkra, szóval vagy saját szakállra dolgozol, cicám, vagy Zé bekaphatja a pöcsömet, mert igazam lett az őrzőkkel kapcsolatosan, hogy nem kellene őket baszogatni. - Erre azért ne vegyen mérget. - Szinte már szórakozott az a félvigyor, ami keretében felciccenek szavaira. Tényleg fogalmam sincs, egyáltalán hazaeszi e a fene a srácokat, vagy idegen ágyakban éjszakáznak, de talán nem is volt olyan elborult ötlet Aleket idecibálni, - a kis jolly jokert - elvégre ő lesz az, aki először hazaér, aztán meg JJ... megvan a három fő. Hja, a bátyám határozottan leszophat, amiért foglalkozok a szarjával, amit kevert és még a segge is védve van, a retek se tudja hol jár épp. Szavaira épp csak felvonom kissé szemöldökömet. Ez most... seriously? De legalább abban igaza van, hogy ha tudnám, se mutatnám meg, a cirkusz ugyanis a szomszédos városban található, nem itt. Mozdul én pedig hiába számítok immáron rá, mégsem vagyok elég gyors hozzá, hogy kivédjem az oldalamba érkező támadást, csupán annyit tehetek, hogy a nő lendületét kihasználva mondhatni átdobom magamon, ezzel az oldalamba ékelt karmok rajzolatát egészen a lapockámig húzva fel cserekamtól. Karja, csuklója után kapnék, de túlságosan gyors, még háromszáz évemhez képest is ez a nőstély. Alig fordulok meg, már talpon van, újabb támadással várva, hogy ezúttal a szemközti falnak hátrálok egészen, s az időközben nekem is karmos mancsokká alakult kezeimmel ejtett sebek, mintha csak tünékeny játékai lennének ennek a rohadt életnek, szinte szabad szemmel látható gyorsasággal gyógyulnak be. Mi a picsa?! Ellököm magam a faltól, oldalra "gurulva", ezzel megúszva egy újabb támadást, s indítva végre valami érdemit a szuka ellen. Elemi erővel lököm a falhoz, testem satuként tartja ott, s nyakát törném nemes egyszerűséggel, de semeddig nem jutok tervemben, ugyanis a hülye tyúk a nyakamba harap, s magával visz húsomból egy darabot, hogy a fájdalom mellé egy öklös is járjon képembe. - Cserébe eltöröm a csuklóját, annyi baj legyen...
Az nem tudom, mennyi ideje tart küzdelmünk, de vele ellentétben rajtam igencsak megszaporodnak a felszíni sérülések és ingem is sokkal inkább tűnik valami pirossal batikolt rongynak. A testem érzi, hogy szünet kell, pihenő... látásom olykor homályossá válik, a levegőt is nehezen veszem. De még nem lehet, még ki kell tartsak, legalább amíg az a kis gyökér haza nem ér, hogy golyót repítsen ennek az istenátka... nevezzük nőnek, bár ereje és sérthetetlensége okán nem igazán tudom sehova besorolni az evolúciós ranglétrán, főleg, mert eddig mi voltunk a csúcsragadozók. Újabb támadást indítanék, de kivédi, a földre ránt, én pedig ott maradok hason fekve a hideg betonon. Nem mozdulok.
Csontok reccsennek, izmok szakadnak, vér fakad mindkettőnk részéről, ahogy telik-múlik az idő az egykoron kiállítóhelyiségnek, esetleg raktárnak berendezett lyukban, és már abban sem vagyok biztos, hogy bármi olyat találnánk a négy fal között, ami még egy darabban van. Bár kölcsönös az adok kapok, az talán mindenki számára egyértelmű, hogy melyikünk hordozza magán tovább a találkozás emlékeit. Ha eddig akart is bizonyítani, vagy értelmetlen dominanciaharcban villogni a férfi, azt hiszem, mostanra jó eséllyel sikerült bizonyítanunk egymásnak, hogy ki hol is áll valójában az (táplálékláncban) evolúciós ranglétrán. Nem mint ha nagyon unnám a harcot, de kíváncsi vagyok, mikor jön el végre az a pont, hogy belátja, vége. Nincs tovább. Ahogy mozdulatlanul a földön marad, fél térddel magam is ránehezedek, hogy ott tartsam, csak ha esetleg meggondolná magát… a fene essen belé, hogy pont a csuklómat kellett eltörnie! Fél kézzel mindent sokkal macerásabb intézni… Bár még mindig egy fokkal egyszerűbb, mint fél lábbal élni. Mert hogy nem húzom az időt feleslegesen, az ősi „szemet szemért, fogat fogért” mondásnak eleget téve ragadom meg az egyik lábát, hogy térdtől lefelé elválasszam a testétől. Ha egy fiatal őrző nem halt bele, akkor szégyen lenne, ha vérfarkas létére pont ez okozná a vesztét, nem igaz? Ha eddig sokat is pattogott, kétlem, hogy ezek után túlságosan sok kedve lenne ugrándozni, így aztán most már nagyobb nyugalommal engedem el… hogy a kezemben maradt végtagot felcsapjam az egyik, úgy-ahogy épségben maradt koporsó tetejére. - Vér, csont, hús kipipálva. -összegzem hangosan a dolgokat, az utolsó hiányzó komponenseket pedig inkább nem kötöm az orrára, ha eddig nem volt tisztában az őrzők esszencia-hozzávalóival, akkor nem én leszek az, aki majd felvilágosítja. - Ha a lábát nem is kaphatja vissza, azt hiszem, az a minimum, hogy némi „anyagi” segítséggel támogatják a lányt, ha már így tönkretették az életét. Vagy nem így gondolja? -tettem fel a költői kérdést, mert mérget mertem volna venni rá, hogy rohadtul nem… Ahogy engem sem hat meg különösebben a reakciója, reagáljon bármit is. Mi is hiányzik még a gyűjteményből, mielőtt díszdobozban eljuttatnám az egyetemre az „ajándékot”? Nyál és szőr? - Tartanak valahol jeget, vagy kénytelen leszek kintről lapátolni némi havat? Ha már ilyen nagylelkű volt, kár lenne, ha pocsékba menne a munkánk. Esetleg valami üveg? -jegyeztem meg, ahogy letöröltem némi vért az arcomról, és díjaznám, ha nem feltétlen csak sörösüvegre bukkannék… Ha használható választ kapok tőle, akkor meglátom, merre tovább, ha azonban továbbra is makacskodik, akkor én sem teketóriázok sokat, használható kezemmel, a bokájánál megragadva viszem „sétálni”. Ha a saját leszármazottamnál, Heinénél nem szívbajoskodtam miatta, akkor egy idegent is nyugodt szívvel húzok végig a lábánál fogva az épületen, udvaron, lakáson, és még a lépcsőzés se fog meghátráltatni. Ideje feltérképezni a lakást is, belülről, ha már a „munkahelyet” tönkretettük. Ja igen, a másik lábát itt ne felejtsem!
A hozzászólást Jyotsana S. Sharma összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 29, 2015 7:40 pm-kor.
Azt hihetné az ember, ez az a pont, innét nincs tovább, hisz szinte már megadóan, mozdulatlanul fekszem a földön - valami mégis mozgásban van. A nő közelebb lép, energiáim, mint régi padláson a felvert por, úgy kavarognak köröttem, örvénylő táncot járva egyetlen célpont felé tartva - testem irányába. Farkaslétem mágiája feltölt, s habár nem gyógyulnak tőle gyorsabban (egyébként sem lassú iramban gyógyuló) sebeim, mégis tettre kész érzetet tol vénáimba a harcos hevű adrenalinlöket, ami vérvonalam sajátja. Igen ám, de ezúttal nem én irányítok. Az eddig láncra vert, rabszolga sorsú fenevad pillanatok tört része alatt mutatja meg mocsárszínű pofáját, mikor a nő rá - ránk - telepedne térdével. Hogy merészeled mégis, te ördögtől való szajha?! Vérfarkas alakom szinte "kirobban" az emberi hús és csontok börtönéből, egyúttal ellökve magam a földtől, a meglepetés erejével élve nemhogy lerázom magamról a nőstényt, mint holmi haszontalan rongybabát... nem. Utána kapok, éles fogaim vállába mélyednek, szinte teljesen átharapva azt // lásd a dobást itt//, épp csak elkerülve tényleges célpontomat: a torkát. Mit bánom én! Cibálom számban levő részeit, tépve, talán le is szaggatva róla testes darabot belőle, nem gondolva vele, hogy esetleg sérült karját is viszem magammal. És ha igen? - Emberi fejjel sem okozna álmatlan éjszakákat, hát még a farkasnak, az ösztönlénynek, ki nálam is konokabbul ont vért a sajátjaiért, s saját magáért. Elengedem, épp csak annyira, hogy újabb támadást indíthassak torka ellen a nősténynek. Amennyiben elérem, úgy nem kegyelmezek - nyakát törve, torkát feltépve, de egyértelműen halála a cél. Amennyiben viszont nem jönne össze a dolog, úgyis mindegy lesz már, hogy ő mit művel velem, hisz a gyorsan fellángoló lendület hamvaiban hal el, mint a főnixmadár, melyről a nevét kapta vérvonalunk. Ez esetben örülök, ha ájultan bár, de egyáltalán lélegzek.
Valahol csalódottságot érzek, hogy azelőtt dobja be a törölközőt a hím, hogy kideríthettem volna, hogy mi is az a ritka vérvonal-képesség, amit birtokol, és ami a pletykák szerint valamilyen szinten tőlem eredeztethető. A földre kényszerítve telepedek rá, hogy rövidre zárva a műsort, kivonjam a forgalomból… Úgy tűnik, mégis tartogat még meglepetést. Bár érzékelem az energiáiban hirtelen beállt változást, túl későn ahhoz, hogy kitérjek a támadása elől, így a karom után most a vállam bánja az újabb figyelmetlenségemet. Még jó, hogy nem a torkomat… viszont ahogy trancsírozni kezdi a húsomat és csontjaimat, önkéntelenül is felkiáltok a fájdalomtól, ahogy megpróbálom karmos manccsá változtatott ép kezemmel letépni magamról… Már az sem érdekel, hogy így még nagyobb kárt teszek magamban, nagyobbat biztos nem, mint ha hagynám, hogy tovább csócsáljon, kedvére. A szívem szakad bele, ahogy látom, milyen dicséretre méltó darabot sikerült kiharapnia belőlem, az meg a másik, hogy a fél oldalam azon nyomban zsibbadásnak is indul… A vér sebes, olykor spriccelő forrásként tör a felszínre sebemből, nekem pedig csak arra van lélekjelenlétem, hogy a kezemet a nyakamra szorítva térjek ki a következő támadása elől. Eszem ágában sincs ilyen állapotban visszatámadni, legalábbis addig a néhány percig biztosan, amíg a vérzés nem csillapodik valamennyire, így ha indít is további támadásokat, én csak arra koncentrálok, hogy az időt húzzam, és addig is elkerüljem… Szerencsére nem tart sokáig az egész, hisz amilyen hirtelen jött a lendülete, úgy is fogy el egyik pillanatról a másikra, én pedig, miután megbizonyosodtam róla, hogy ezúttal már nem lesz több „feltámadása”, fáradtan rogyok le a földre, a falnak támaszkodva. Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mire csillapodni kezdett a fájdalom, és elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felkeljek, de már igencsak estére járhatott az idő. Azt még így, tükör nélkül is megállapítottam, hogy a sebem siralmas látványt nyújthat, és kell neki néhány nap, hogy rendbe jöjjön, ahogy a törött kezem is, de legalább a vérem már nem folyik megállás nélkül. A fájdalom meg… majd alább hagy, csak érjek egyszer haza, hogy a gyógynövény-készletemet magamnál tudjam! Hol is hagytam el a telefonomat… Valahol a koporsó-romok között kéne lennie…
Ritka pillanatok egyike, amikor én kérek segítséget valakitől, de tekintve, hogy milyen siralmas a helyzet, inkább folyamodtam külső erősítéshez, mintsem büszkeségből szenvedjek itt egyedül ezzel a jómadárral… Törött kézzel és egy nagy falatnyi, vállból hiányzó hússal nem könnyű használni a mobiltelefont, de valahogy mégiscsak sikerült tárcsáznom Yee-t, hogy a segítéségét kérjem, majd miután biztosított róla, hogy számíthatok rá, a kis listát is megosztottam vele, mikre szükségem lenne… Először is, a húgom házából a gyógynövényes dobozomra, amiben nem kimondottan gyógynövényeket tartok… vagyis hát, kinek mi. Egy közönséges halandó belehalt volna azokba a kábítószer-adagokba, amik ránk csupán fájdalomcsillapítóként hatottak, ám ha nem akartam 10 percenként injekciózni magam a hagyományos fájdalomcsillapítókkal, akkor ez maradt az egyetlen járható út. Némi élelem, mert a fene sem tudja, mennyire jól felszereltek az egykori lakók, meg amúgy sem vagyok biztos benne, hogy lenne gusztusom megenni, amit egy férfilakásban találok, illetve az orvosi felszerelésem, némi kötszer és infúzió sem ártana… Részben nekem, az utóbbi pedig a kedves házigazdának, ha sokáig tervezi Csipkerózsika-álmát aludni. Nem hittem volna, hogy valaha megélem, hogy miután annak idején én ápoltam rendszeresen Yee sérüléseit, egyszer fordul a kocka, és ő lesz az, aki az én sebeimet fogja ellátni… de meg kell hagynom, ügyesen csinálja! Amíg ő a kötésekkel babrált, megosztottam vele a történteket is, ha már idejött, hogy segítsen nekem, azt hiszem, ez a legkevesebb cserébe, aztán meg… Nos, úgy döntöttem, ideiglenesen ideköltözök Unalaq házából. Nem véglegesen, csupán egy időre, amíg rendeződnek a dolgok, addig is lesz időm alaposabban feltérképezni a terepet. Mert így első ránézésre kimondottan jó helyszín lenne a leendő laboromnak, csendes, nyugodt környék a természet lágy ölén, kellően messze az emberektől és turistáktól. Kell ennél több? Még szép, hogy kell. Ha már a korábbi terveimmel ellentétben meghagytam a férfi lábát, attól még egy kisebb „szeretetcsomagot” összeállítottam az őrzőknek belőle, kárpótlásul a lány letépett lábáért – csont, hús, vér, szőr, hajszál, nyál; mindegyikből egy kémcsőnyi – remélhetően találnak benne olyat, ami használható lesz számukra. Hogy Mr. Donovannek se legyen panasza, az esszenciákért cserébe megkapta az infúziókat, amíg az igazak álmát aludta békésen, bár nem bírtam megállni, hogy addig se vizsgálgassam, tanulmányozzam, így aztán a lakás nappalija hamar átalakult kezdetleges laboratóriummá… Amíg nem találok végleges helyet neki az épületben. A Temetkezési vállalkozás kapuján a találkozásunk óta kint lóg a „zárva” táblácska, hogy még csak véletlenül se zavarjanak a látogatók, ahogy a telefont is kihúztam – nem, nem leszek ügyeletes titkárnője senkinek, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Ellenben egész otthonosan sikerült berendeznem egy „szobát” a pincében, már amennyire egy temetkezési vállalkozás felszereléseiből megoldható az ilyesmi. Igaz, kissé Drakulás hangulata van a koporsónak, mint ágy, de könyörgöm… akinek nem tetszik, az alhat a földön. Ahogy érzékelem, hogy kedves lakótársam ébredezni kezd, azon nyomban át is szállítom új szobájába, hogy el ne csavarogjon itt nekem, és ami még fontosabb, kéznél legyen az újabb kísérleteim, kutatásaim során. This is the beginning of a beautiful friendship. Ha meg netalántán valamelyik testvére lenne oly belevaló, hogy megpróbálná visszaszerezni a birtokot… Nos, várom szeretettel, kísérleti alanyokból sosem lehet elég, és a pince is elég tágas esetleges további lakók számára.
// ...mégiscsak záró lett belőle... Köszönöm a játékot, kedves lakótárs! ♥ //
Kezdőlap
