Örültem annak, hogy végre hazatérünk, de az el-elkapott hírek már annyira nem voltak biztatóak. Voltak, akik meghaltak, míg mások tele voltak sérülésekkel. Szerencsére nem sok társat veszítettünk el, de még az egy is sok esetben sok, s ez most se volt másképpen. Sejtettem, hogy Lili is meg fog valakit keresni, így én egyenesen hazamentem. Sietve öltöttem magamra egy trikót, egy kockás inget, majd egy egyszerű fekete farmerba tuszkoltam magamat. Éhes voltam, de most még se érdekelt túlzottan. Lassan kifújtam a levegőt, amikor megpillantottam magam, majd automatikusan a sminkes cuccaimért nyúltam volna, hogy elrejtsem a kisírt és nem éppen kipihent szemeimet, de aztán inkább hagytam a francba. Úgyse fog senkit érdekelni itt, meg itt nem kell maszkok mögé rejtőznöm, ahogyan a régi éltemben kellett. A hajamat lassan vettem szemügyre, majd egy újabb sóhaj szökött ki. Annyira nem is borzasztó, de azért majd egy fodrász el fog kélni, mert kicsit csálé lett, de most ez se akkor vész. Én magamnak csináltam a kisebb sokk közepette, de nem bántam meg. Könnyebb lett a fejem is, de azért hiányoztak a fürtjeim, de ez se olyan rossz. Próbáltam magam mindig győzködni. Végül felkaptam a táskámat, belesüllyesztettem a füzetemet, hiszen az nem maradhat itt és sietve szöktem ki a tömegen át. Ezért még szerintem kapni fogok, de szerintem mindenkinek ez a legkisebb gondja, hogy én merre vagyok. Mármint sikeresen hazajutottam és utána mindenki a saját barátaival, szeretteivel volt elfoglalva, így nem gondoltam azt, hogy 2-3 órás távollét feltűnne. A telefon meg nálam van, ha Lili mégis észrevenné. Szóval nem kell aggódnom. Vajon Ő érte valaki aggódik? Vagy ide tényleg senki se jön, mert annyira bizarr a hely? Nem tudom, de nem is érdekel. Én itt vagyok, még ha nem is teljesen sikerült elűznöm a félelmeimet, de valami miatt itt akartam lenni és látni azt, hogy jól van. Nagy levegőt veszek és megpróbálom kinyitni az ajtót, ha nyitva van, akkor egyszerűen besétálok, ha nincs, akkor az egyik hajcsat segítségével próbálom meg feltörni. Otthon is sikerült mindig feltörnöm, hogy kiszökjek, ha túlzottan be akartak volna zárni. Akkor volt nagyon nagy gáz, ha közben rajta kaptak. Ha sikerül bejutnom, akkor lassan indulok és próbálom hangtalanul becsukni az ajtót. Nem látok senkit se, így beljebb sétálok óvatosan és közben a táskám pántját fogom. – Hahó, van itt valaki? Jyotsana? – kérdeztem meg alig hallhatóan, de mivel válasz nem jött, így óvatosan beljebb sétáltam, majd a helységben lévő dolgokat kezdtem el felderíteni. Itt még sose jártam. Merre lehet? Gondolkoztam közben ezen is, majd egy belső hang azt súgta, hogy próbáljak a farkasamra figyelni, hátha az segít…
Miután búcsút vettünk a húgomtól, Solomon és kölyke visszaindultak Acnhorage-ba, én pedig meggyőződtem arról, hogy az enyémeim is túlélték a Vörös Hold éjszakáját a falkában, jómagam is visszavonultam a kis birodalmamba, kipihenni a megpróbáltatásokat. Igaz, tennivalóm is lett volna, de valamiért sem kedvem, sem pedig hangulatom nem volt hozzá túlzottan... Foghatnám arra, hogy a gyógyulás sok energiát felemészt, de az igazat megvallva ami sérülésem nem gyógyult meg ez alatt az egy hét alatt, az olyan csekélyke, hogy említésre sem méltó. Ha fájt is valami, csupán a képzeletem okozta fantomfájás, nem valós, csak illúzió... és a Nagojut elvesztése miatti hiányérzet. Mihez kezdjünk ezután, hogy a kör már nem teljes? Teljes... hogyan is lehetne teljes, amikor ki tudja, a testvéreink merre járnak? Vajon azért hagyták el a várost, hogy a feladatukra koncentráljanak, vagy csak gyáva mód menekülnek a kötelességek elől? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, akármennyire is igyekeztem elhallgattatni őket, csillapítani, valami pihentetőbbre koncentrálni, de akit évszázadok óta csak az éltet, hogy a kötelességeknek éljen, háttérbe szorítva a pienést, annál nem csoda, hogy most is nehezen megy az ellazulás. Egy könyvet magamhoz véve és találomra felcsapva a közepe táján próbálok olvasni, ám de sok sikerrel így sem járok. Valahogy nemigen tudnak lekötni a tudományos szavak és kifejezések, ráadásul néhány perccel később a farkasom is megfeszülve kapja fel a fejét, mint valami vadra bukkanó kopó. Ismeretlen energiák, bár olyan halványan pislákolnak, hogy igencsak ifjú lehet a vérfarkas, akikhez tartoznak, de megismerem egykori legjobb barátom leszármazottjának energiáit. Sietve lököm arrébb a könyvet, hogy meginduljak a hang irányába, amikor pedig meghallom, hogy a nevemet is tudja, kérdő tekintettel várom, hogy felbkkanjon a leányzó. Ha az, akire gondolok... Igen, ő az. Bár a pajzsom szinte teljesen zárt, csupán annyit enged át, hogy a mentális kommunikáció ne ütközzön akadályokba és világossá váljon számára – én is hozzá hasonló vagyok, a többit gondosan elzárom előle. Mindenesetre hagyom, hadd sétáljon bentebb, ha már ilyen bátor a kicsi lány, én pedig úgy kerülök, hogy mögé érkezve tudjam megszólítani. Lehet, hogy a szívbajt hozom rá, de szívrohamot már így sem kaphat. - Madison? Te meg hogy kerülsz ide? - a hangom némi meglepettséget tükröz, hisz amikor legutóbb itt járt, még biztosra veszem, hogy ember volt, azóta pedig nem telt el túl hosszú idő. Másrészt pedig életemben nem gondoltam volna, hogy van benne annyi bátorság, hogy egyedül visszamerészkedjen, miután olyan rémült volt már akkor is. - Egyedül jöttél? - kérdezek rá, biztos ami biztos, hisz érzem rajta a falka szagát, nekik pedig nem szokások hagyni, hogy a kölykeik egyedül kószáljanak. Pláne az ilyen fiatalkák.
Eléggé szokatlan volt ez a rövid haj, de visszaragasztani már nem tudom, így kénytelen leszek megszokni, meg amúgy is vannak ennél nagyobb gondok is az életben. Nem biztos, hogy túlzottan megleszek dicsérve azért, hogy kiszöktem, de még eme gondolatra se tudok visszamenni. Addig nem, amíg nem jártam itt. Amikor először jártam itt, akkor is pontosan ennyire félelmetes hely volt. Talán tényleg jobb lenne elmenni innét, de még se ment. Még akkor se, ha rövid ideig az épületet és a kaput bámultam. Még egy pillanatra azt is megmerném kockáztatni, hogy a farkasom is segített abban, hogy én elérjem azt a kaput, és végül be is menjek az épületbe. A hideg kirázott és még mindig úgy éreztem, hogy itt rettentően hideg van, de nem olyan értelemben, hanem sokkal inkább amolyan velőig hatolóan, pedig a tulaja igazán bájos nő volt. Legalábbis jó volt vele beszélgetni és igazán kíváncsivá tett, hogy vajon miért is élhet itt. Nem szeretné, ha jönnének ide, de miért? Ezt tényleg nem értettem, hiszen az orvosok szeretnek másoknak segíteni. Esetleg ő már nem az, csak ha muszáj, akkor elvállal egy-két esetet? Hmm, nem tudom, de majd kiderül vagy nem. A hangom alig hallhatóan csendült, s egy pillanatra meg is álltam. Lassan pillantottam körbe, majd a farkasom noszogatására egyre beljebb mentünk, míg végül egy terembe nem sétáltam bele. Remek, azt hiszem eltévesztettem és jobbra kanyarodtam a bal helyett? Vajon egyáltalán itt van, vagy lehet ő is az életét veszítette a Vörös Hold idején? Nem, erre nem is akarok gondolni. Biztosan jól van. Valami fura dolgot érzek. Mintha itt lenne más farkas is, legalábbis az ösztöneim ezt súgják, de lehet tévedek, aztán meghallom a nevemet és egy ismerős hangot. Ijedten rezdülök össze, de még a farkasom is, mire sietve fordulunk meg mind a ketten és szemben találom magamat vele. Idegességemben a hajamba túrok és próbálok rájönni, hogy vajon jól érzem-e ezt az egész dolgot. Viszont, ha tényleg farkas és nem tévedek, akkor tuti, hogy rohadt nagy bajban leszek, amikor hazamegyek. - Látom, emlékszel a nevemre. – kezdem a leghülyébb szöveggel, mert most nem ez volt a kérdés. – Gondoltam megnézem, hogy jól vagy-e, ha már mindenki mindenkit keres és nem tudtam, hogy téged keresne e itt valaki. – vallottam be alig hallhatóan a dolgot, majd lassan körbe pillantottam a helységben. – Sajnálom, nem akartam csak úgy rád törni. – teszem hozzá sietve és hadarva a dolgot, mert tényleg nem akartam. - Igen… - vallom be alig hallhatóan. - Te is egyedül vagy itt? – tettem fel a kérdést, mert ha igen, akkor őt érzem, vagyis gondolom. Ez annyira nem megy még, de nem hallok senki mást se. -Jól vagy? Esetleg zavarok, ha igen, akkor el is mehetek. – ajánlom fel a dolgot esetlenül, mert hirtelen tényleg nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Összezavarodtam, de ha én érzem őt, akkor ő is érzi azt, hogy már nem vagyok egyszerű ember. Ez azt hiszem nuku alvások után kicsit sok(k).
- Nem szokásom elfelejteni. - reagálok a megjegyzésére, pláne, ha csak ilyen kevés idő telt el a legutóbbi találkozás óta. Több száz év távlatában is egész jó a névmemóriám, hála a jó égnek, csak ott inkább az a probléma szokott fennállni, hogy annyi idő alatt esélyesen változtatja meg az illetékes a használt nevét... - Van egy kölyköm, aki nem mellesleg a falkád tagja, ő keresett... - igaz, csak telefonon, mert közöltem vele, most inkább maradjon a falkája közelében, biztonságban, amíg teljesen rendben nem jövök. Most se kedvem, se erőm azon aggodalmaskodni, hogy bármi gond adódik, mert a felzaklatja valamivel a farkasát. - Mindenesetre azért köszönöm a figyelmességedet. - tettem hozzá némileg lágyabb éllel, miközben alaposabban is megnéztem magamnak a leányzót. Tényleg vérfarkas lett... Pedig azok után, hogy milyen kis csendes, a legkisebb szellőtől is összerezzenő teremtésnek tűnt elsőre, nem hittem volna, hogy így találkozunk viszont. Előbb néztem volna ki belőle, hogy őrzőnek hívják el. - Igen, egyedül. - ritka az, amikor Connor, vagy bármelyik testvérem erre jár, meg az igazat megvallva, többnyire én sem vagyok az az otthon ülő típus, szívesebben töltöm az időmet a szabad ég alatt. - És igen, jól vagyok. Már... Hála az égnek elég jó a regenerációm, így nem szoktam sok időt betegágyban tölteni. Te viszont, ahogy látom, ép bőrrel megúsztad az esetet. Ezek szerint a városon kívül nem ért el Alignak ereje? - tettem még hozzá, hisz Connornak hála alapvető információkkal magam is tisztában voltam a falkát illetően. Amikor óvatosan megjegyzi, hogy ha zavar, akkor el is mehet, nagy a kísértés, hogy ahogy jött, azzal a lendülettel hagyjam, hogy távozzon, némán... de ahogy mozdulna, vagy fordulna, sietve szólalok meg. - Várj! – szólok rá némileg megenyhülve, a fejemmel a lépcsőház felé intve. - Nem zavarsz. Sőt... az igazat megvallva azt hiszem, nekem is jót tenne némi társaság. Volna kedved inni egy teát? - kérdezek rá kissé sután, de amennyiben igent mond, úgy most talán először, halvány mosolyra görbül a szám, majd intek neki, hogy kövessen. Félő, hogy magától eltartana egy darabig, amíg az épület útvesztőjében feltalálna az emeletre, ahol a mindennapi életemhez berendezett helységek vannak.
Csak nyelek egy nagyot zavaromban a nő szavainak köszönhetően. Idegességemben, vagyis inkább zavaromban picit a kabátom ujját kezdem el hajtogatni. Miért is nem jutott eszembe az, hogy neki is lehet itt kölyke? Talán amiatt, mert arról se tudtam, hogy farkas amúgy. Nem jártam én ennyire utána a dolgokat, legutóbb meg eléggé tudatlan voltam még ilyen fronton. - Ohh, ennek örülök, hogy van itt családod. – szólaltam meg végül egészen kedvesen és még egy mosoly is megjelent az arcomon. Hiszen ha a kölyke az illető, akkor a családja is. Gondolom néha szoktak is találkozni, de ki tudja. Annyira még nem ismerek mindenkit. A farkasom kíváncsian dugta ki a fejét, de nem túlzottan közelített a másik felé. Csak egy-két lépést tett és onnét figyelte az idősebbet. Nem volt se tiszteletlen, se tapintatlan. Inkább csak kicsit oldalra fordította a fejét és úgy próbált egy-két dolgot megtudni a másikról. - Öhmm, igazán nincs mit, ez természetes dolog. – túrtam a rövid tincseim közé idegesen. Lehet fodrászhoz se ártana majd valamikor elmenni, mert ez most nem lett a legszebb haj. Látszik, hogy otthon készült és nem is a legjobb idegállapotban, de hát ez van. Néha az ember cselekszik meggondolatlanul. Csendesen hallgatom azt, amit mond. Még mindig nem túl bizalomgerjesztő ez a hely, de mégis eljöttem ide, majd pedig máris a távozáson gondolkozom, hiszen nem úgy tűnik, mintha örülne nekem, de nem is értem, hogy mit vártam? Eleve eléggé kockázatos volt idejönnöm, mivel még mindig nem tudom túl jól uralni a bundáspajtásomat, de szerencsére nem volt ő se hirtelen haragú, se rossz szándékú. Legalábbis eddig. Persze, azért bátrabb volt és jobban fájt a foga néha egy-egy prédára, mint nekem valaha eszembe jutott volna, de nem bántam. Hála neki úgy éreztem, hogy én is kicsit bátrabb leszek és erősebb is. - Igen, ott voltam. Elvittek minket oda, de örülök annak, hogy most már jól vagy. S akkor te a trollok közé tartozol, vagy csak a korod miatt? – bukik ki ajkaim közül a dolog, mielőtt még végig gondolhatnám. Mintha Lilianne azt mesélte volna, hogy a regenáriciósok, azok a trollok. Eléggé fura nevük van, de lehet a legostobább kérdést tettem fel, hiszen vélhetően idősebb is nálam, nem is kevéssel. Főleg akkor, ha már kölyke is van, illetve Lil-nek is például remekül megy már a gyógyulás. Szóval passz, ez csak amolyan totózzunk dolog volt a részemről. Hamarosan pedig már sarkon is fordulnék, amikor a szavaival megállít engem. Kíváncsian fordulok vissza, s az ujjaim egymásba fonódnak, hogy leplezzem azt, hogy mennyire is vagyok zavarban. - Persze, miért ne! – csillantak fel a szemeim és ajkaim mosolyra húzódtak. Végül pedig elindultam utána, hiszen fogalmam sem volt merre kell menni. Ide is csak valahogy betévedtem, pedig nem is ezt a helységet kerestem. – Amúgy miért itt élsz? Természetesen nem kell válaszolnod, ha túl személyes kérdés. – teszem hozzá sietve, mert nem akarok én vájkálni senkinek se az életében. - Ugye, nem mondod el senkinek se, hogy itt jártam? Azt hiszem nekem nem lenne szabad itt lennem… - jegyzem meg alig hallhatóan és kérlelően figyelem a nőstényt, ha esetleg azóta hellyel is kínált, akkor leülök habozás nélkül és picit fészkelődni kezdek.
Csak egy bólintással nyugtázom az örömét. Család... ó, ha tudná, hogy mennyivel terebélyesebb családom van a környéken, mint azt gondolná – vagy mint akármelyik falkatársának... De eszem ágában sincs megoszatani vele a testvéreim ittlétét, így aztán nem is méltatom több szóra a témát. - Rövidebb a hajad, mint amikor utoljára itt jártál. Mi történt? - kérdezek rá, miután olyan feltünően idegesen birizgálja a tincseit. Ha nem piszkálná annyi, akkor is eléggé szembetűnő lenne, hogy nem valami hivatásos munkája, és nem is olyan nagy aprólékossággal és gonddal lett vágva, mint azt elvárná az ember, sokkal inkább gyanítom valami hirtelen felindulásnak. Ha pedig valóban az, érdekel, hogy mi válthatta ki? - Igen és igen. - válaszolok, hisz miután Connorról szót említettem, egyértelmű lehet a vérvonalam, ami pedig a koromat illeti... Nos, a falkabéliek így is 400 körülinek hisznek, azért egy trollnál már az is egészen látványos regenerációt képes produkálni. Beljebb invitálom, amikor pedig elfogadja, némileg megenyhül az eddig egészen szigorú vonásokba rendeződött arckifejezésem, ahogy finoman terelgetem a megfelelő irányba, hogy eltaláljon a lépcsőházig – és a felső lakrészig. Mert gondolom, inkább beszélgetne egy tea mellett kultúráltabb körülmények között, mintsem egy krematórium épületében. Nem mint ha engem annyira zavarna... Igaz, már elég ideje itt lakok ahhoz, hogy szinte fel se tűnjön. - Előtte a húgommal éltem, de nem akartam zavarni. - eléggé különbözőek vagyunk, és bár tudom, hogy ő ajánlotta fel, éljek nála, és úgy sem zavarnám, de... - Meg az igazat megvallva, hozzászoktam ahhoz az életem során, hogy egyedül éljek. Nem kell másokhoz alkalmazkodni, nyugodtabban tudom intézni a dolgaimat, végezni a munkámat. Ilyen egyszerű. - vallottam be, mert ezzel aztán végképp nem árulok el nagy titkot. Ha pedig azt nézzük, hogy ez a hely mennyire távol esik mind a város nyüzsgésétől, mind a falka birtokaiban lévő épületektől, nyugodtabb és tágasabb helyet keresve sem találhattam volna. - Már jó ideje biológusként dolgozok, úgyhogy még kapóra is jött, hogy ennyire távol esik mindentől a hely. Egyébként is több időt szoktam a szabad ég alatt tölteni, mint a négy fal között. Régi, vérfarkas beidegződés. - mosolyodtam el, majd ha felérünk a lépcső tetejére, intek is neki, hogy balra tovább, a nappali felé. Ha pedig már ott voltunk, intettem neki, hogy nyugodtan foglalja el bármelyik szimpatikus ülőalkalmatosságot. - Emiatt ne aggódj. - nyugtatom meg, az meg részletkérdés, hogy a falkatársaival eleve nem sokat beszélek, akikkel meg szoktam... nos, szerintem magasról tennének rá, hogy épp itt járt, már, ha ismerik egyáltalán. - És miért is ne lenne szabad, ha szabad megkérdeznem? - kérdeztem vissza, hisz nem rémlik, hogy Connor tett volna bármi említést is arról, hogy kijárási tilalom van náluk... Maradt volna még tovább is, én pateroltam vissza a falkához, hogy valami haszna is legyen, ne mellettem aggodalmaskodjon. De így akkor gyanítom, hogy valami személyes dologról lehet szó. - Csak nem valami rossz fát tettél a tűzre, és amiatt bújkálsz? - vontam össze a szemöldököm, miközben vizet raktam oda, két bögrét, és több féle gyógyteát is előkészítettem, a hozzájuk való teatojásokkal, hadd tudjon választani a lány. Ha már a boltban kapható filteresekkel nem sűrűn éltem, helyette inkább magam gyűjtöttem be őket az év során, és szárítottam, hogy később felhasználhassam őket.
- Kicsit levágtam, amíg távol voltunk, de nem volt a legjobb ötlet. Azt hiszem, hogy a ruhák szabásához jobban értek, mint a hajvágáshoz. – azt inkább nem mondom el, hogy mire észbe kaptam addigra már késő volt, így inkább csak befejeztem azt a munkát, amit sokkos állapotban kezdtem el. Nem vagyok rá büszke, meg talán sokan gyengének is találnának, amiért abban a helyzetben ezt tettem. Mindegy, Lili nem szidott meg, így talán annyira nem tettem akkor se túl rossz dolgot, amiért esetleg csalódnia kellene bennem. Csak bólintok a válaszára, mert nekem a nevek még nem mondanak túl sok mindent. Nem ismerek mindenkit, így még a vérvonalukat se tudom. De ezt inkább nem vallom be, mert a végén talán tényleg lassan valami selejtesnek fog gondolni és esetleg a Teremtőm tettét is megkérdőjelezné, hogy vajon tényleg alkalmas vagyok-e farkasnak. Az vagyok, csak nem olyan könnyű beilleszkednem, de nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne, vagy igen? Majd idővel jobb lesz és remélhetőleg barátokra is lelek, esetleg társakra, akik szintén taníthatnak. Aztán pedig mondhatni teljesen másik világba csöppenünk. Ahol él… Nos, az tényleg lenyűgöző és igazán szép. Itt már annyira nem is félelmetes és kisebb fajta melegség is árad a falakból, nem úgy, mint lent. Talán két oldala van neki is, mármint amik dominálnak, mert nehezen tudom elhinni, hogy aki ilyen helyen él és ilyen lakórészt tud kialakítani, az csak úgy meglenne egy olyan hideg és ijesztő, illetve csöppet se barátságos helyen. De ő mégis… Fura, de ez nem is az én dolgom. Könnyedén foglalok helyet, hiszen nem fogom magam kéretni. Nem olyan fából faragtak, meg nem is akarok az idegeire menni ilyen dologgal. Amikor pedig mesélni kezd, akkor kíváncsian figyelem őt és hallgatom is. Még mindig úgy tartom, hogy eléggé különleges arcának a vonásai, illetve annyira kedves. Nem is értem, hogy miért nincs gyakrabban látogatója. Talán ő is kóbor lenne? Már hallottam róluk, s ha így van, akkor tényleg eléggé nagy szarban leszek, de most még valahogy ez se érdekelt, inkább csak az, ha emiatt esetleg Lilianne-nek csalódást okozok. Majd elmondom neki, ha úgy hozza a helyzet. - Ohhh, értem. S mit kutatsz? Vagy az titok? S szeretsz a szabad ég alatt lenni? Én is, még inkább, mint előtte. Órákig képes vagyok elnézni a csillagokat. Igaz, én még nem vagyok profi ebben az átváltozásos dologban, meg nem is mehetek igazából egyedül sehova se, de néha jó érzés elveszni a hóban. Bár gondolom te más miatt. – hallgatok el végül, mert félek attól, hogy a lelkesedésem túl nagy és ez neki nem fog tetszeni, de én már csak ilyen vagyok. Nem tudok ezen változtatni, meg eléggé boldog is vagyok amiatt, hogy Lilianne beharapott és méltónak talált erre az életre. - Köszönöm! – tanultam illemet és örülök annak, hogy nem kell attól tartanom, hogy elszólja magát valakinek. Nem szeretném, ha a Teremtőm mástól tudná meg és nem tőlem. Aprót az ajkamba harapok, habozok és picit idegesen pillantok körbe a helységben. - Én nem tudtam, hogy farkas vagy, s mivel az vagy érezhetően, így gondolom nem falkatag vagy és emiatt nem lehetnék itt, másrészt meg kíséret nélkül se lenne szabad járkálnom. – vallom be a dolgot és picit lesütöm a szemeimet is. A kezemmel babrálok. – Csak mindenki úgy el volt foglalva valakivel, vagy éppen valamivel a visszaérkezésünk után, hogy nem akartam senki se zavarni és gondoltam nem lesz baj… - teszem még hozzá és óvatosan pillantok a nőstényre. Remélem, hogy nem tévedtem, bár eddig nem tűnik vérmes teremtésnek. - Ohh, dehogy, vagyis most már azt hiszem igen. – rántom meg a vállaimat, majd figyelem az elém kirakott teákat. - Te csináltad őket? – kérdezem meg óvatosan, hiszen nem olyan szokványos kinézetük van. – Melyik a legfinomabb? – tettem még hozzá érdeklődve, mert tuti azt fogom kérni.
- Azt én is látom. Nos... tudod, hogy van ez, könnyebb úgy pontosnak lenni, ha látjuk, mi van a szemünk előtt, mint ha csak nagyjából, érzésre próbálunk valamit. - mert hacsak nincs legalább két tükre, akkor a hajvágás is pontosan ilyen kategória, de ha volt is, kell egy kis idő ahhoz, amíg kitapasztalja az ember, hogyan tudjon a tükörképei alapján tájékozódni. Balra, jobbra, fel, le... Nehezebb, mint elsőre gondolná az ember. Különösebben nem akadok fenn azon, hogy nincs különösebb hozzáfűzni valója a falkatársakhoz. Tekintve, hogy milyen sok tagot számlál, ő meg milyen rövid ideje farkas, sejtem, mennyire új lehet még számára ez az egész, milyen nehéz lehet elboldogulni a nevek, rangok, titulusok, új szabályok és illemrendszer útvesztőiben a nagyok közt. Lépjünk is tovább inkább, hisz egy tea mellett egyből barátságosabb hangvétellel lehet folytatni az egészet, és ha már olyan kedvesen aggodalmaskodva keresett fel, abban a hiszemben, hogy senkinek se hiányoznék, vagy nem esett-e bajom, nem volt szívem szó nélkül kirakni a szűrét. Úgy sem jelent különösebb fenyegetést számomra. - Fiatalabb koromban gyógyító voltam, és mivel nem voltak gyógyszerek, csak az, amit a természet kínált nekünk, így a gyógynövényekkel kezdődött ez az egész szenvedély. Mostanra meg kicsit túlnőtte magát a keret. Egy darabig belekóstoltam az anatómiába és genetikába is, de most per pillanat épp azt kutatom, mennyiben változott a helyi növényállomány DNS szerkezete az elmúlt pár évszázad alatt. - fejtettem ki kicsit bővebben is a dolgot, így, hogy most már nem korlátozott a nagyjából 30 éves kinézetem álcája, hanem farkasként bő 400 évet hihettek nekem. - Régen, amikor ennyi idős voltam, én is szerettem nézni őket. Meg az északi fényt is. - igaz, még manapság is sokszor hódolok eme kedvtelésemnek, pláne ha a szabadban alszok, igaz, azóta kicsit változtak a miértek – nem azon töprengek, hogy vajon ősi szellemek, vagy miféle mágikus teremtmények, istenségek kivetülései lehetnek, tudom, hogy többségük a légkörben lebegő, különféle gázok okozta színjáték, és távoli csillagok, bolygók, égitestek kivetülése, melyek többsége már nem is létezik, mire a fénye elér hozzánk, a Földre... de meg kell hagyni, attól még szépek. - Igen, az vagyok... - mosolyodtam el, megerősítve, ha eddig volt is bármilyen kétsége effelől, azt meg meg kell hagyni, valahol egészen aranyos, ahogy ez az épp-hogy-csak farkaskölyök aggodalmaskodik az egyik legidősebb élő vérfarkas miatt. - Nos... igaz, azt nem tudom, a falkád, vagy a Teremtőd pontosan milyen szabályokat állított veled szemben, de ha úgy nézzük, egyezséget kötöttem a falkáddal, az ő tudtukkal, engedélyükkel tartózkodok a területen. Másrészt ne aggódj, mivel emberek nemigen járnak a környéken, kétlem, hogy bármi komolyabb bajt okoznál – ha meg mégis rakoncátlankodna a farkasod, hidd el, tudom kezelni a dolgot. - nyugtatom meg. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy egy esetleges fejmosást is megúsz, mert nem szólt, hogy hova megy, vagy hogy egyáltalán elmegy, de még mindig kisebb rossz, mint ha egy rakás gyanútlan túristát mészárolna le önkívületében. - Nos, most már úgy is mindegy, nem igaz? Mást nem, ha szeretnéd, üzenhetünk a tieidnek, hogy ne aggódjanak miattad. - elvégre telefon az akad nálam is, ha nála nem lenne, és ha a Teremtője esélyesen nincs is a kapcsolataim közt, azért Emmán vagy Connoron keresztül így is tudunk üzenni. - Igen, én. - bólintok a kérdésére, miután kikerültek a teák, apró dobozokban az asztalra, a kérdésére pedig elgondolkozok egy pillanatra - Nos... attól függ, mennyire vagy hozzászokva a gyógyteák ízéhez. Ha gyakran fogyasztasz, akkor valószínűleg ezeket is fogod értékelni - mutatok egy karakteresebb, aromásabb keverékre - Ha viszont nem igazán, vagy inkább csak a szokásos zöld és fekete teákat ismered, akkor kezdésnek inkább ezt ajánlom - mutatok egy lágyabb ízvilág felé. Menta, citromfű, hársfavirág, ha mást nem, a koktélok és sütemények világából is ismerősebbek lehetnek számára az ízek, mint mondjuk a lándzsás útifűé, vagy épp a cickafarké. Ha pedig választott, hozom is a forró vizet a teához, apró kis porcelánkannába töltve.
- Esetleg te nem értesz a hajvágáshoz? – kérdezem meg óvatosan és kissé talán félénken, s ahogyan kimondta már meg is bántam. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek, hogy rákérdezek erre, de valahogy bíznék benne, hogy ő helyre tudja hozni azt a káoszt, amit okoztam. Nem mintha így annyira borzalmas lenne élni a napjaimat, mert egyáltalán nem az, inkább csak egy ártalmatlan és meggondolatlan kérdés volt tőlem. Visszaszívni már amúgy se tudom. Hamarosan pedig meg is érkezünk egy kicsit békésebb helyre, vagyis itt már jobban el tudom hinni, hogy valaki él. Mármint ez a része a helynek tényleg barátságosabb és nem érzem azt, hogy esetleg tiszta libabőrös lennék amiatt, mert akár egy horror film helyszínén ácsorgok, vagy éppen ülök. Mert a többi része szerintem az épületnek simán beillene oda is, de ezt inkább megtartom magamnak. - Gyógyító is voltál? Woow, biztosan jó érzés lehetett másokon segíteni, még ha nem is volt könnyű. Én mondjuk még nem tudom, hogy mi lesz belőlem később, de talán majd ahogyan telnek az évek, úgy egyértelműbb lesz számomra is. Most még örülhetek annak is, ha nem akar előjönni bundáska minden egyes percben, ha valami nagyobb érzelmi hatás ér. – mondtam neki mosolyogva és apró sóhaj keretében. Nem bántam meg azt, hogy farkas lett belőlem. Sőt, igazán boldog voltam, amiért Lilianne méltónak talált erre az életre, de még mindig szokatlan volt és még rengeteg akadály is állt előttem, mármint sokat kell még fejlődnöm. Ezt magam is jól tudtam. - Most már nem? – kérdeztem tőle csodálkozva, mert nem hiszem, hogy valaha meg tudnám unni. Mindig találok benne valami gyönyörűséget, ami képes lekápráztatni, ahogyan a sok mese is érdekes róla. Lehet, hogy a feles se igaz, de érdekes olvasni arról, hogy régebben miket hittek az éjszaki fényről vagy éppen a csillagokról. De lehet én vagyok ilyen téren túl fura, nem tudom, viszont valahogy nem is érdekel vagy zavar ez a gondolat. Néha furának lenni jó, még ha ezzel mások nem is értenek egyet. Kíváncsian hallgatom azt, amit mesél. S néha emlékeztetnem kell magamat is, hogy levegőt ne felejtsek el venni, mert tényleg érdekes az, amit mesél. Persze, már hallottam a kóborokról, de egy kóborral beszélgetni teljesen más. Ahogyan azt is tudom, hogy veszélyesek is tudnak lenni, de ő szerencsére nem az, vagyis remélem, hogy a látszat nem csal. – Elméletileg nem mehetnék a lakon kívülre kíséret nélkül, legfeljebb szerintem csak a hotelbe. – ha alkut kötött velünk, akkor biztosan tudja, hogy a másik fele a falkának pontosan ott él. – De ha itt élsz és alkut is kötöttél, vagy mit, akkor miért nem csatlakoztál te is hozzánk? Miért élsz külön és mondhatni veszélyesebben, mintha falkatag lennél? – kérdeztem tőle kissé érthetetlenül, hiszen így nincs, aki megvédje őt, ha bajba kerül. Sőt, ha bajt kever, akkor könnyedén el is üldözik innét, vagy mi a manó. Ez azt hiszem még zavar kicsit a fejemben, de majd idővel szép lassan minden tisztább lesz. Legalábbis Lili azt mondta, hogy idővel minden szép lassan könnyebb lesz, meg tőle igazából bármikor is kérdezhetek. Igazán szerencsés vagyok, amiért ő választott ki engem és nem más. - Ohh, nem kell. Szerintem még az előtt vissza fogok érni, hogy feltűnne bárkinek. – szólalok meg sietve, hiszen most a világért se akarnám Lilianne-t zavarni. Emmett-hez ment, így mindegy is. Régóta nem látták egymást, s nem akarom, hogy miattam aggódjon. Biztosan van más, ami miatt elegendő aggódnia. Én meg majd elmondom idővel, hiszen nem szeretek hazudni. Csak meg kell találni a megfelelő pillanatot hozzá. Igen, az időzítésen sok múlik, főleg azok után, ami mostanában itt történt. - Gyerekként sokat csináltak nekem, de az már régebben volt. Amióta meghalt a dajkám, azóta nem túlzottan volt hozzá szerencsém. – vallom be, majd óvatosan a hajamat a fülem mögé tűröm az egyik oldalt, majd figyelem azt, amit mond. Végül az egyiket felemelem és megszimatolom, majd a másikkal is így teszek. Egy pillanatig habozok, majd végül felé nyújtom az egyiket. – Ezt kérném. – hogy melyikre esett a választásom? Jó kérdés, de illata alapján az csábított el. – Régóta élsz már? – pillantottam fel rá kíváncsian, hiszen abból, amiket mesélt arra tudtam következtetni, hogy nem most lépdeli a 100-200, hanem több lehet, de lehet rossz ez az egész tipp.
- Azt nem mondom, hogy olyan nagy tapasztalatom lenne benne, mint egy hivatásos fodrásznak, de... régebben én is vágtam magamnak, meg a húgomnak is. - feleltem a kérdésére, némileg felvont szemöldökkel, mert sejtem, hová akart kilyukadni a kérdésével. - Szeretnéd, hogy megpróbáljak igazítani rajta? - ajánlom fel végül, igaz, nem lesz profi munka, de talán némileg tudok javítani az összképen. Vagy ha mégsem, idővel úgy is újra nő. A kérdésére bólintok, majd mosolyogva hallgatom, ahogy találgat róla – és igazából még csak nem is talál mellé. - Pont ezért szerettem én is. Kihívás is van benne, másokon is segítek, igaz, sokszor nem könnyű... amikor túl későn érsz oda, amikor nincs mit tenni, amikor nem tudsz megmenteni valakit, sok embert felőröl lelkileg. - állapítom meg csendesen, no meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a magam bő 800 éve alatt onnan, hogy minden létező rászorulót megmentsek, én is eljutottam odáig, hogy felesleges. Mindenkit úgy sem lehet megmenteni, ezért-azért-amazért, kit milyen ok végett, és ez teljesen természetes. Az élet rendje, hogy az életképtelenek kikopnak. - Tekintve, hogy milyen fiatal vagy, szerintem kár is, hogy emiatt fájjon a fejed, idővel úgy is kiderül, mi áll közel hozzád, vagy mihez van tehetséged. Sok olyat ismerek, aki emberként, vagy kölyökként gyenge, beteges alkat volt, felnőtt korára pedig tark lett, vagy más, hasonló tisztséget töltött be, amiről korábban álmodni sem mert. - majd elválik, az idő kit hogyan formáz, arról nem is beszélve, hogy igazából csak a falkán belül jelentenek bármit is ezek a titulusok. Ha pedig idővel ő is a kóbor életmód mellett dönt, lényegét veszti a kérdés. - De, még mindig szeretem. - csak más okokból, inkább megnyugtat, kikapcsol, ellazít, mintsem a hozzájuk kapcsolódó történeteken fantáziáljak. - Nos, ha a lakból szeretnél eljutni a hotelbe, ahhoz is kísérőre lenne szükséged, tekintve, hogy nem egymás szomszédságában van a kettő. - jegyzem meg, amikor pedig ott kötünk ki, hogy miért is nem vagyok falkatag, csak sóhajtok egyet. Most tényleg soroljam...? - Jobb szeretem a magam útját járni, a falka szabályai, kötöttségei és hierarchiája nélkül. Elég idős vagyok ahhoz, hogy mástól ne kelljen igazán tartanom rajtuk kívül, mivel pedig kölcsönösen békén hagyjuk egymást, így ez a veszélyes tényező is ki lett iktatva. - maradok végül a diplomatikus válasznál, mert azt mégsem fogom az orrára kötni, hogy az alapítói büszkeségemet milyen mértékig sértené, ha holmi közönséges falkatagként vagy gyógyítóként befogadnának maguk közé, és számtalan olyan fiatalabb és alávalóbb kerülne rangban fölém, akik így a közelembe se érnének... - Nos, rendben. - nem kér a felajánlott segítségből, én pedig nem erősködöm, az ő döntése – ahogy az is, hogy szembe nézzen a következményekkel, ha mágiscsak másképp alakulnának a dolgok. Pakolászás, szöszmötölés, és vízforralás közben szótlanul hallgatom, ahogy a dajkáját említi, bár úgy veszem ki a szavaiból, ennek már sok-sok éve – épp ezért sem érzem szükségét, hogy olyanok miatt fejezzek ki részvétet, akik már rég nem e világon vannak, pláne azok után, amiket nemrégiben éltünk át. - Igen, mondhatni. - felelek a kérdésére. Mondhatnánk, hogy viszonyítás kérdése, mi számít régótának, de akárhogyan is nézzük, egy 20, vagy egy 200 éves szemével, a végeredmény ugyanaz. Régóta... Úgyhogy inkább töltök némi forró vizet a választott teakeverékre.
- Csak akkor, ha esetleg nem lenne túl nagy kérés. – szólaltam meg óvatosan, mert ezt se gondoltam volna sose, hogy egy idegentől ezt fogom kérni. – De igazából ez csak egy haj, így abba se fogok belehalni, ha esetleg így marad. – rántottam meg picit a vállaimat, de régebben a dajkám vágta a hajamat, fodrászt meg nem ismerek és azt se tudom, hogy falkán belül van-e olyan, aki ért hozzá. Meg annyira szörnyű se lehet, vagy ha igen, akkor legalább lesz miről másoknak megismerniük, amíg így marad. - Elhiszem, nem lehet egyszerű látni azt, ahogyan valaki meghal a karjaid között, hiszen eleve fájdalmas tud lenni a veszteség ereje. – mondom neki egy kisebb habozás közepette, illetve alig hallhatóan. Kölyök vagyok még minden értelemben, de akkor is veszítettem már el fontos személyt, meg a halál szele szerintem mindenkit megvisel. Elég csak a falkára gondolni, hiszen elveszítettük az egyik társunkat. Nem is ismertem, de attól még engem is elszomorít a dolog. - Nem hiszem, hogy valaha Tark válna belőlem, vagy éppen jó lennék ahhoz. Ahhoz szerintem túl szelíd vagyok, s nem biztos, hogy képes lennék arra, mint ők. De majd eldől. Lesz, aminek lennie kell. Még van időm eldönteni, egyszer talán majd tudni fogom a választ erre. – mosolyodtam el, hiszen nem fogok emiatt kétségbeesni. Már annak is örülhetek, hogy a bundásom nem akart felszínre törni és reménykedtem abban, hogy így is lesz. Bár remélhetőleg ezt nem hagyná, de akkor se vágyom arra, hogy milyen érzés lehet az, amikor kényszerből valaki benntartja a másik farkasát. Közben pedig a farkasom picit azért tesz a másik farkas felé egy-két lépést, de még mindig biztos távolságot fenntartja és kíváncsian fürkészi a nőstényt. Mintha csak rá akarna jönni arra is, hogy milyen bestia áll vele szemben. Szerintem barátságos és kedves. Legalábbis nekem annak tűnik, de sose lehet tudni. - Egyszer talán együtt is elmehetnénk eget kémlelni. – szólalok meg habozás nélkül. Fura, hogy vele sokkal jobban kijövök, mint például Ryllissal. Valahogy az a nőstény… Inkább hagyjuk, mert senkiről se szeretek rosszat mondani, s ha jót jelenleg nem tudok, akkor inkább nem is mondok semmit se. - Ez igaz, de senkit se szeretek ezzel zargatni. – jegyzem meg egy apró sóhaj keretében, mert tényleg nem akarok senkinek se teher lenni, meg eddig nem is nagyon mozdultam ki. Így érthető, hogy számomra ez eléggé szokatlan. - Akkor te mondhatni jóban vagy a falkával, s akkor ez azt is jelenti, hogy akár mi is többször találkozhatunk, bár gondolom nem túlzottan szeretnél falkások közelében lenni… - jegyzem meg egy apró sóhaj keretében, hiszen ha újra találkoznék vele, akkor azt vélhetően már csak kísérő keretében tehetném meg. Bonyolult ez az élet, meg az is lehet, hogy a velem szemben ülő nő nem is akarna velem többször összefutni. Ki tudja. - Mármint köszönöm a lehetőséget, de majd inkább vállalom utólag a büntetéseket, mintsem most rontson ide a Teremtőm, hiszen neki is megvan a saját élete és nem akarom megzavarni benne. – vagy éppen nem akarom iderángatni a falkatagok közül senkit se, hiszen jelenleg amúgy is eléggé őrültek háza van, így nem hiszem, hogy pont az én hiányom tűnne fel valakinek vagy örülnének annak, hogy velem kell foglalkozni. Én pedig még nem akarok innét elmenni. - S az orvosláson kívül foglalkoztál mással is? – halmoztam el egy újabb kérdéssel, majd ha megkaptam a teámat, akkor megköszöntem és a kezembe fogtam a bögrét, vagy csészét.
P.S: Picit elszíneztem a reagszínt. Nézd el nekem xDD
- Nem, egy próbát tehetünk vele, mást nem ha nagyon nem az én műfajom, inkább nem rontanék rajta tovább. - mondanám, hogy sokat már úgy sem lehet, de azért elég távoli még ama drasztikus megoldás, hogy borotvával kelljen nekiesni. Nos, némi igazítással talán nem lesz gond, még ha nem is fogok valami manapság divatos frizurát készíteni neki. Ha akarnám, se tudnék... - Igen. Eleinte különösen, utána aztán hozzá lehet szokni valamennyire, hangozzék bármilyen morbidan is. - akik folyamatosan, vagy hosszabb ideje ezt csinálják, azoknak nem kell különösebben magyarázni milyen érzés, egyszerűen hozzászoknak a veszteségekhez, a halálhoz, mert tudják, hogy nincs rá idő – nincs, amikor más élőknek nagyobb szükségük van a segítségre, és amúgy sem lehet mindenkit megmenteni, akármennyire is szeretnénk. - Nem, én sem tartom valószínűnek azok alapján, amilyennek ismerlek eddig, de sosem tudhatod, mit hoz még számodra az élet. - a fiam, Diego is volt apró, ártatlan, tündéri kis gyermek, lázadó, türelmetlen, akaratos fiatal, céltudatos felnőtt, több száz éves korára meg odáig jutott, hogy a falkája egyik tagja ölte meg, mert teljesen megőrült... Nem mint ha ilyen jövőt kívánnék a leánynak, csak tudom, mennyit változhat az ember az évszázadok alatt – már ha megéli. - Majd, egyszer... nem hiszem, hogy a falkád túl jó szemmel nézné azt, hogy velem töltöd az idődet ahelyett, hogy az ő köreikben mozognál. Tudod, mégiscsak kóbor vagyok... - Connor teljesen más kategória, hisz a kölyköm, ahogy abba sem tudnak igazán beleszólni a falka vezetői, hogy a saját leszármazottaimmal foglalkozzak, de akárhogy is nézzük, Madisonnal szemben semmilyen hasonló indok nincs, miért is szeretne a társaságomban időzni. - Nos, amíg a falkád nem tesz keresztbe nekem, vagy hátráltat a munkámban, különösebben nincs gondom velük, bár az is igaz, hogy a társaságukat sem keresem különösebben. - maximum a sajátjaimét, azon túl nem vagyok az a túlzottan barátkozós típus, szerintem az őrzökkel is jobb kapcsolatot ápolok, mint a farkasokkal. - Ahogy gondolod. Valahol dicséretre méltó, hogy vannak még, akik így vélekednek. Ahogy tapasztaltam, manapság igencsak szájukat húzva vállalják az emberek tetteik következményét. - kap némi dicséretet részemről, arra meg, hogy a teremtője elfoglalt, csak bólintok. Elhiszem, hogy megvannak a maga dolgai, amibe nem mindig feltétlenül könnyű egy kölyköt beintegrálni, pláne, ha az annyira a közelmúltban történt, mint Madison esetében. Kell idő, hogy összeszokjon a páros, felvegye a másik ritmusát, kiismerje a szokásait... - Elég sok mindennel, bár így vagy úgy nézzük, valahogy minden kötődött az orvostudományhoz valamilyen szinten. Akár nézzük most a biológiát például, vagy amikor korábban a különféle nyelveket tanulmányoztam, több orvosi témájú könyvet is lefordítottam más nyelvre gyakorlásképp... Diplomám meg éppenséggel pont pszichológiából van. - ami köztudottan a lélek gyógyítása, ha már arra nem terjed ki a különleges képességem, kíváncsi voltam kicsit jobban, hogyan tudnék arra is gyógyírt találni. - Neked van valami elképzelésed, mivel szeretnél foglalkozni a jövőben? Vagy mi az, ami érdekel, amit szívesen csinálsz? - kérdeztem vissza, hisz míg nekem kimondottan gyakorlatias döntés végett alakult így a pályafutásom, a mai fiatalok megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy valami olyan hivatást válasszanak, ami inkább mások szórakozása végett van, mintsem praktikusságból. Például a tánc.
- Rendben van, köszönöm előre is. Amúgy meg nem hiszem, hogy sokat lehetne rajta rontani. – jegyzem meg könnyedén, hiszen láttam magam a tükörben és pontosan tudom, hogy mennyire „remek” lett a frizura, amit alkottam. Így szerintem nyugodtan alkothat vele, amit szeretne, vélhetően csak jobb lesz, még ha nem is olyan, mintha egy profi csinálta volna. - Ohh, értem. De ha könnyedén beletörődünk, akkor nem olyan, mintha egy részét az emberségünknek veszítenénk el? – kérdeztem vissza óvatosan, hiszen lehet, hogy én gondolom rosszul. Én nem érzem azt, hogy képes lennék csak úgy tovább haladni minden fajta érzelem nélkül valakinek a halálát követően. Szavaira bólintok, hiszen tényleg nem lehet tudni, hogy mit fog hozni a jövő, de legalább nem csak én látom úgy, hogy vélhetően belőlem az sose lesz. Lehet, hogy én csak egyszerű falkatag leszek és semmi több. Ki tudja, még elméletileg hosszú élet áll előttem, ha szerencsés vagyok és még sok minden történhet, sok minden befolyásolhat. - Igen, vélhetően nem díjaznák, de egy dolgot nem értek. Mármint meséltek a kóborokról, de te se tűnsz veszélyesnek, olyannak, aki csak úgy támadna, így nem értem, hogy miért ennyire tilos. Falkán belül is leshet ránk veszély, nem csak kívül. Mármint barátságos vagy, s csak azért, mert nem csatlakozol már is nem lehet csak úgy találkozni veled, fura. – gondolkozom hangosan, mert értem én, hogy miért óvnak minket tőlük, de ő tényleg nem tűnt olyannak, aki csak úgy bántani akarna. S most falkán belül se voltak túlzottan nyugodtak a kedélyek. Így talán ott még több veszély les ránk, rám, mint itt kint. Sose lehet tudni, meg a veszély bárhol megtalál, ha úgy ítéli meg, hogy most kell lecsapnia. - Gondolom nem túlzottan szoktak ilyen helyekre jönni, meg ha nem csinálsz olyat, akkor nem is zavartatják magukat, de lehet tévedek. Ennyire még azt hiszem, nem látom át a dolgokat, majd idővel talán jobban. – mosolyodom el szelíden, majd pedig belekortyolok a teába. Még langyos, így már könnyebben tudom inni, hiszen nem éget meg se. Az íze pedig még mindig mámorító. - Szerintem mindenkinek vállalnia kellene, mert ha nem teszi, akkor talán csak félember, vagy inkább egy gyáva alak. Bocsánat, lehet kissé erős volt, de én úgy érzem, hogy a felelősség igen komoly dolog, akármiről is legyen szó. – pillantok rá komolyan. Sok mindent megéltem már fiatalkorom ellenére is, de mégse annyira sokat. Nem tudok én se mindent, csak a jelenlegi dolgok után tudok véleményt alkotni, lehet, hogy 10-20 év múlva másképpen fogom látni. - Akkor számodra igazán fontos lehet az, hogy másokon tudj segíteni, legyen szó a testről vagy éppen a lélekről. Biztosan hatalmas szíved lehet, ahogyan mellette önzetlennek is kell lenned, ha ennyit tettél ezek érdekébe. – s érezheti, hogy kicsit fel is nézek rá emiatt, hiszen erre vélhetően nem lenne képes minden ember, ahogyan farkas se. Reménykedtem abban, hogy nem bánja azt, amit mondtam neki. - Régebben ruhákat terveztem, majd azokat váltottam valóra, hogy mások tündökölhessenek benne, meg néha dalszöveget írtam, de sose adtam elő őket. Én megmaradok jelenleg az anyagokkal való varázslással. Talán, ha majd jobban kezelni fogom tudni, akkor esetleg belevágok valami újba is, hiszen az ember mindig holtáig tanul és annyira érdekes ez a világ, hogy sok mindent lehetne még tanulnom. – pillantok rá mosolyogva és kissé talán ábrándozó tekintettel. – De majd ezt még megbeszélem a Teremtőmmel is, hiszen fontos számomra az, amit gondol és szeretném, ha ő is támogatna majd benne. – vallom be végül ezt is, hiszen Lili véleménye számomra nagyon is fontos. Jobban, mint bárki másé.
Inkább nem mondok semmit a frizurájára, majd meglátjuk, bár igaz, rontani még bőven lenne rajta mit, de annyira talán csak nem fogom elbénázni a dolgot. Kínos lenne. - De, valahol olyan. Viszont ha nem teszed, akkor meg rövid úton beleőrülsz, azzal pedig igencsak rontasz a túlélési esélyeiden. - mi, farkasok pedig a túlélésre vagyok genetikailag programozva, így ha valaki pláne nehezen fogadja el ezt az új felét, akkor ha életben is marad, elég kemény élete lesz. Sokkalta nehezebb, mint annak, aki beletörődik az új életébe. - Igaz, hogy falkán belül is leselkedik bőven veszély, pláne, ha fiatalabb farkasról van szó, de tudod, Madison... a látszat sokszor csalóka. - lehet, hogy nem tűnök veszélyesnek, valójában azonban ha a fél falkája rontana nekem egyszerre, jó eséllyel akkor is ők járnak rosszabbul, mert nemigen bírnának el velem. Vagy akár más testvéremmel. - Majd megtanulod idővel, hogy minden farkas nagy színész, és sokszor sokkal több lapul a felszín alatt, mint arra számítanál. Ezért is jobb óvatos lenni. A falkában még ha nem is mindig a legjobb a kapcsolat másokkal, de ha bárkit külső bántalom ér, egyként fognak össze, hogy megbosszulják, megvédjék, példát statuáljanak. Egy kóbor esetében semmi ilyenre nem számíthatsz. - lehet, hogy ma még békésen cseverészünk, de ha azt követelné a lépés, holnap egy szó nélkül árulnám el, csak mert az én érdekeim azt kívánják. Nem mint ha terveznék bármi ilyesmit, de talán érzékelheti, miért is olyan szkeptikusak a falkások velünk, kóborokkal szemben. - Nem, hála az égnek. Mióta bezárt a temetkezési vállalkozás, csak véletlen téved erre egy-két ember. - majd veszik a lapopt, hogy hiába jöttek, és többnyire távozóra is fogják, egészen ritka az, hogy bárki is becsengessen hozzám, érdeklődni. Sőt... a legtöbben még azt sem feltételezik, hogy él még itt valaki. - Igazad van, hogy illene, de sokaknak nincs gerince hozzá. Tudod, egyszerűbb meglépni a felelősség elől, mint szembenézni a következményekkel. - teszem hozzá, farkasoknál meg pláne elszomorító, amikor több száz évesen is ilyen csirkefogó mórjára állnak a dolgokhoz, félvállról véve azokat. Viszont az eleve dicséretes, hogy ő úgy áll ehhez a kérdéshez, ahogy, remélhetőleg nem fog később sem kikopni eme szemlélete. A szavaira, bókjára csak elmosolyodok, pláne amikor hatalmas szívet emleget, pont nekem, mert legyünk őszinték, valójában sok helyzeben kimondottan ridegen és érzelemmentesen tudok viselkedni, reagálni, pláne ha a szükség úgy kívánja – mondjuk gyógyítás közben. Tessék, a már előbb emlegetett csalóka látszat, de eszem ágában sincs felvilágosítani a valóságról, meghagyom ebben a hitében. - Hmm, a varrás, szabászat is régi, örök mesterség, amire mindig is szükség lesz. Kívánom, hogy sikerüljön valóra váltani az álmaidat vele kapcsolatban... Vagy hogy ne csak mások tündöklését segíthesd elő, hanem egyszer eljöjjön a te időd is. - mosolyodtam el, amikor pedig a teremtője szóba került, pláne... kellemes nosztalgikus érzés melengette a szívemet, ahogy eszembe jutott Connor, és hogy nem is olyan régen mi is hasonlóan beszélgettünk az ő továbbtanulásáról. Hogy rohan az idő!
Szavain elgondolkoztam rövid időre, majd egy aprót bólintottam, hogy értem. Vélhetően igaza volt, de jelenleg nem éreztem úgy, hogy félnem kellene attól, hogy túlzottan emberi maradtam, hiszen a farkasommal is jól kijöttünk, vagy ez csak kezdeti szerencse lenne és később még lehetnek bajok? Nem lesz ennyire nyugodt teremtés? Ahh, magam sem tudom, de talán jobb nem is ezen agyalni, hiszen megváltoztatni úgy se tudom majd az elkövetkező évek, évtizedek eseményeit. - Sajnos tudom, hogy a látszat sokszor csal, ahogyan azt is sejtem, hogy falkán belül is történhet baj, de legalább ott vannak a többiek és ők megvédhetnek minket, nem? – pillantottam rá fürkészően, hiszen ha magányos az ember, akkor vélhetően nincs senki se mellette, aki kiállna egy csatában, de lehet tévedek. Igazából nem akarok csatát se, hiszen az elmúlt hetek is már szörnyűek voltak, mivel izgultunk az itt hagyottakért, aztán meg sokan beájultak… - Gondolom amiatt, mert valahogy túl kell élni az évszázadokat. De a saját fajtájukkal szemben is nagy színészek lennének? Azt mondják, hogy a falka olyan, mint egy nagycsalád, akik összetartoznak néha kevésbé, néha jobban, vagy hogy is kellene mondani. – ismét kap egy kisebb bólintást, hiszen vélhetően tényleg sokan színészkednek, mintha csak félnének részben attól, hogy valaki megismeri őket, vagy netán közelebb kerülnek hozzá. Én viszont a szeretet nem tartottam gyengeségnek, inkább a legerősebb köteléknek és lehet, hogy emiatt még inkább fura voltam, de hát néha kellene a fura és szokatlan egyedek is, hogy a világ még tarkább legyen, mint eleve lenne. - Ennyire nem szereted a társaságot? – szólalok meg kissé meglepődve, hiszen tényleg kedvesnek tűnik, de ahogyan ő is mondta lehet, hogy a látszat nagyon is csal. Nem ismerem őt, de az tény, hogy amit eddig láttam belőle, az eléggé szimpatikus. - Talán felszínen egyszerűbb, de én hiszek abban, hogy az olyanok azért szenvednek, még ha nem is mutatják őket. Esetleg a lelkiismeretük mardossa őket. Sokan azt mondják, hogy nincs mindenkinek, de ez szerintem badarság, mindenkinek van, csak néhányan inkább nem tőrödnek vele. – rántottam meg kicsit a vállaimat, majd a csészét szorongattam továbbra is. A gőzölgő tea illata könnyedén lengte be a helységet, majd óvatosan ismét kortyoltam párat. Mennyei volt ez az ital. Lilinek is meg kellene kóstolnia, de abból ítélve, hogy mennyire őrült a nőstény annak, hogy nem zaklatják kötve hiszem, hogy azt szeretné, ha a Teremtőmmel állítanék be legközelebb. Az is lehet, hogy most csak udvarias, de közben én is nagyon zavarom őt. Jesszusom, ez miért nem jutott már korábban is eszembe? Tiszta idióta vagyok, én meg itt halál nyugodtan teázgatok, mintha nem is valami váratlan vendég lennék. - Köszönöm, igazán kedves vagy, de én nem vágyom olyan rivaldafényre, mint a híres tervezők. Én szeretek alkotni, de nem azért, hogy kifutókon tetszelegjek. – teszem még hozzá és még picit zavarba is jövök a szavai miatt, így inkább a pillantásommal a helységet mérem fel ismét. – Igazán szépek a bútorok és a kiegészítők. – szólalok meg sietve, hogy a zavarom minél hamarabb távozhasson. – Talán lassan ideje lenne mennem, mielőtt még keresni kezdenének….
- A falkán belül is megvannak a nézeteltérések meg a különböző vélemények, de a bajban egész jól összetartanak, akárkiről is legyen szó. Mint egy iskolai osztály esetében, mondjuk, optimális esetben. - tettem szóvá. Igaz, főképp egyetemistákkal volt tapasztalatom, de rájuk egész jól illet a megfigyelésem, leszámítva néhány kivételt, de azok meg hol nincsenek? - Nézd, Madison, ez szerintem nem annak a kérdése, hogy valaki őrző, vérfarkas vagy színész, hanem hogy milyen a jelleme. Van, aki emberként is nagy zsivány, és még a hazugságvizsgáló készülékeket is képes átverni, más meg vérfarkasként több száz év alatt sem tanult meg rendesen hazudni. - nem vagyunk egyformák, de még jó, az túlságosan kiszámítható és unalmas lenne, még ha falkaműködés szempontjából lehet, hogy egyszerűbb lenne úgy az élet. - Nincs vele bajom, ha jó a társaság, de ahogy telnek-múlnak az évek, a magányt is egyre jobban tudom értékelni. - igaz, régen sokkal társaságkedvelőbb voltam, de azóta... igaz, az is hozzátartozik, hogy az ember főleg olyanokkal tölti az idejét szívesen, akik hozzá hasonlók, akár korban, vagy mentalitásban, velem egykorú farkasból meg nem túl sok él... meg azok közül sem mindegyikkel a legjobb a viszonyom, így tehát többnyire csak a munka miatt szoktam mások társaságát keresni, hacsak nem valamelyik kölykömről, leszármazottamról van szó. Vagy a kettő egyszerre. Jót mosolygok Madison lelkiismeretről kifejtett véleményéről, kicsit sajnálom, hogy annak idején nem volt a diákom, mert biztos jó kis vitákat, eszmecseréket folytattunk volna az órák keretei alatt, tekintve, hogy ki meri mondani a saját véleményét – ó, ha tudná, mennyien vannak, akik nem merik! - Akár van, akár nincs... akikről te beszélsz, nem hiszem, hogy túl sokat törődnének vele, vagy különösebben zavarná őket az, mennyire feketítik be. - nagyjából mint a vallás, aki hithű, buzgó katolikus, rendszeresen gyón, az nagy jelentőséget tulajdonít a bűneinek, és hogy időről időre megszabadítsa a lelkét tőlük, megbocsájtást nyerve az istenétől, míg aki nem... nos, az mondhatjuk, magasról tesz rá, hogy hány évig fog a pokol tüzén égni. Minek problémázzon rajta, ha úgy sem hisz benne? - Akkor csak így, szűkebb körben, az alkotás örömére? - kérdeztem vissza, mert sokan vannak, akik nem értenek hozzá, mégis egyből rivaldafénybe vágynak, úgy tűnik, ő a másik végletet erősíti, a hiába ért hozzá, inkább csak a maga, és ismerősei örömére, nem nyereségvágyból űzi. Az én mentalitásnak az utóbbi szimpatikusabb. - Köszönöm. Bár az igazat megvallva, annyira nem vittem túlzásba a dolgot... - sem a bútorokat, sem a kiegészítőket tekintve, amiket többnyire csak néhány cserepes virág jelent, úgy összességében is inkább valami minimalista stílus jellemző a lakberendezési módomra... de minek is sok felesleges kacatot felhalmozni, ha ki tudja, mikor kell tovább állnia az embernek? - Rendben, nehogy bajod legyen a kis kiszökésed miatt. Aztán ki tudja, lehet találkozunk még máskor is. - mosolyodtam el, ahogy magam is belekortyoltam a teámba. Nem mint ha siettetni akarnám, aranyos lány, de az igazat megvallva nekem is lenne még mit tennem-vennem, amiket ma szeretnék befejezni. Ha a Szellemek úgy akarják, keresztezik még egymást az útjaink, mást nem akkor, ha már kicsit nagyobbacska lesz, és irányítani tudja a farkasát annyira, hogy ne szoruljon gardedámra.
Kezdőlap
// 
